Púder.
Valahol a felvidéken utaztam, télen, szánon, mint a muszka regényhősök. Reggeltől-estig a kocsisom zöldre fakult rongyos hátát néztem, a lovak fülét és a csörgők szóltak, mint egy láthatatlan zenekar játéka, amely a temetésemen vagy az esküvőmön kiséri lépteimet. Gyönyörű, rozzant vén hidakon nyargaltunk keresztül, amelyek csaknem meghajoltak a hó terhe alatt, lent a kanyargó folyó acélkéken tündöklik, néma kísértetként sorakoznak hófehér hegyek, olykor egy behavazott kőszent integet az útszélről: ne félj, nem vagy egyedül és egy kapaszkodó alatt, ahol a fuvarosok megpihentetik lovaikat a ködös, vasrácsos ablakon át pirosan tündökölt föl a tűzhely lángja, mint a zsoldos katona álmában, aki Zsigmond király idejében megfagyott a határszéli országúton. A csengők fáradhatatlanul zenéltek: násznagynak mentem egy kisasszony rokonom esküvőjére. A nap déltájban néhány sugarat dobott az útszélre, ahol nemrégen disznót öltek és a barna hónak, szalmahulladéknak kéményszaga volt. Amott vértócsa barnult a havon, mintha egy vándorlót öltek volna meg. Egy hóba temetett kis korcsma tájékán, amelyet mintha a svájci kártyából vágtak volna ki, árva muzsikus pengette hangszerét, az orra piros, mint a nürnbergi babáknak, kerek kalapja mellett fácán elhullajtott tolla és a szakálla hegyes, mint a rablólovagoké: az embernek igazán kedve volna megállni egy ital borra, egy dalra, egy kis emlékezésre az ifjúságra és régi utazásokra, midőn a farkasbunda alatt hölgy is ült a szánban és a piros ajkuk fölött fehér volt a fátyol, mint a szívnek tiszta füstje. Kocsisom azonban konokul nógatja lovait, a falvak fiatalos tornyai szinte álmélkodva maradoznak el az út mellett, – mintha egy jókedvű vén játékcsináló tót rakta volna ki kosarából a felvidéket, – cinóbervörös a templom tornya és a plébános orra, az asszonyok tarka szoknyában sulykolják a ruhát a híd alatt, a gyerekek apjuk csizmájában, zsebredugott kézzel ballagnak és a napszínszőrű lovak szinte négyszögletesek, kis házak álldogálnak dombokon félig a levegőben, mintha egy errejáró nagy gyermek ejtette volna a lehetetlen helyre fenyőhéjdobozából a házikót. Régi kastély mögött bukik le a nap, a kapu és a kerítés oly részegen állonganak helyükön, mint öreg katonák egy régi csata évfordulóján, az unokának bocskora fölött hosszúujjú mente lóg, amelyben tán a középkorban jártak utoljára, fekete csontkeretes szemüvegű magános öreg úr támasztja homlokát az egyik ablaknak, mint a kalendáriumbeli télapó; varjak ereszkednek a kert megritkult, merev galyaira, mintha csupa öreg V betű zuhanna alá a magasból, az angyalok nagy abécés könyvéből, amelyet fáradtan leeresztenek. Egy róka vagy egy kutya üget a réten át, a csengők, mint leereszkedett húru hegedűk tompán csilingelnek, hirtelen ködbe borul a rudas feje és a kocsisom sapkája oly hegyes, mint egy kaukázusi kozáké. A fák a havas távolságban átkarolják egymást, messziről hangzik az útszéli kovács üllőjének csengése, – téli este van az országúton, óh, már nem is nagyon érdemes élni, szürke fejjel, bágyadt térddel és kihült szívvel, hiszen már tán rá sem tudnék beszélni egy nőt arra, hogy szökjön át velem a határon, menjünk Lembergbe álnév alatt vagy Velencébe, meghalni egy kis fogadóban, hajnalban, a tenger zölden csillog alant, mint egy királyné ruhája… Az útszéli bormérő, aki napközben olyan barátságosan fogadja az utazót, mintha az ő tulajdona volna az egész felvidék és a csárda csak türelmi alapon füstölög, gyanakvó, szúrós tekintettel fogadja kocsisomat:
– Mi járatban vagy? – kérdezi tótul, tompa hangon.
Vad, rossz-szándéku ebek egymáshátán törtetnek ki a falusi urilak udvarából, hová kocsisom betérni készül, egy kis daróc-ruhás ember görbe bottal zavarja a virtuskodó állatokat és valamely ismeretlen nyelven káromkodik. Nagy ebédlőlámpásnak a fénykévéje vetődik ki a hóra, egy nagyon mély férfihang a nevemet kiáltja, aztán a bundákból kihámozódva: egy tündöklő arcú, barnahajú orosz szentképnek fogom meg a kezét, aki az egyik szemével sírni, a másikkal nevetni tud és a vidám és búskomoly hangjának orgonavirágszaga van:
– Isten hozott, kedves bácsi.
Ő az a kisasszony, aki holnap férjhez megy, – a kántor már harmadik napja iszik, a fiatal luteránus pap új beszédet tanul az esküvőre, mindenféle öreg, őszidér-szagú nagybácsik bujnak ki medvesüvegből, nagy csókokat nyomnak a menyasszony szájára, megveregetik a hátát, megsimogatják a haját és a rézvörös arcok fölpirulnak a leányka karcsú bokája láttára. Mintha a felvidék minden nagyon öreg embere összegyülekezett volna a kisasszony esküvőjére. Magános, zordon agglegények jönnek messzi falvakból és a legtávolibb rokon, bizonyos Kuminszky úr, akinek már csupán a fülén van a hajzat, napok óta üldögél az ebédlőasztalnál, pálinkát, bort és sört fölváltva iszik, „hisz úgyis elviszik a lányukat!“ zokogva mondja el pohárköszöntőit és a zsellérgyerekek a sarokban úgy sírnak, mintha kisértetet látnának.
– No, Mari lelkem, egy kis jeges sört hozass! – mondja a pohárköszöntő után.
– Kuminszky részeg ugyan, de neki van a legjobb szíve a családban! – szólnak helyeslőleg a vendég nagybácsik, mire a falusi kurtanemes telesírja az asztalkendőt.
(Torokon és lakodalmakon megfizethetetlen emberek a Kuminszkyhez hasonló emberek. Eltünt vagy halott családtagok hőstetteit pontosan tudják, tót közmondákat kevernek a beszédbe és egy vén kopókutya láttára sírni kezdenek, amelyet bizonyos Edmund bácsi szeretett egykoron.)
A kisasszony, mint egy boldogtalan mártir járt-kelt csizmaszagu rokonai között, akiktől életében irtózott dohányszagú, illetlen szájuk miatt. És most Kuminszky bácsi gyakorta megszólal:
– Gyere ide, szegény kis menyasszony, hadd csókoljalak meg utoljára!
Holott azelőtt soha sem csókolta meg.
A régi ház egyik sarkán valamikor torony volt. A nyolcszögletes szobában olyan régi bútorok terpeszkedtek, mint a nagybácsik az ebédlőben. A komótt szinte rádőlt a vendégre, a székek alattomosan gáncsot vetettek lábaikkal, a Makart-csokorban fölemelkedett a pávatoll, – úgyis elmegy a kisasszony a háztól.
– Kedvesem, – mondtam a leánykának és megfogtam a kezét, – holnapig még sok időnk van. Én szeretlek téged, szökjünk meg együtt az esküvő elől.
A kisasszonyka megveregette az arcomat; minden félelem és meglepetés nélkül nézett a szemembe.
– Kuminszky bácsi is ezt mondta.
– Én más vagyok, és különb vagyok mindenkinél, aki ebben a házban van. Szerelmes vagyok beléd gyerekkorod óta, láttalak felnőni, ahogyan a kis hársfa nő a kertszélén, – egyik tavaszon egyszerre virágokat kap és beillatosítja a házat. Tizenhét esztendős vagy és még nem tudsz semmi mást azonkívül, amit a vőlegényed mondott délutánonkint. Elviszlek messze, Párisba, vagy Nápolyba, expressz-vonaton utazunk s olyan bundát veszek neked, mint az orosz nagyhercegnők bundája. Ismeretlen városokban járunk ismeretlenül, gyönyörű képtárakban töltjük a nappalt, estve az operaházba megyünk. Rózsaszínű selyemből estélyi ruhát veszek neked és a cipőd oly finom lesz, mint a keztyűd. Ne menj férjhez, kedves. A határszélen van egy állomás, ahol hajnalban jó vonatot találunk, amely elvisz messze-messze… Sohasem látod többé Kuminszky bácsit és társait.
– Ne beszélj bolondokat, bácsi.
– Gazdag vagyok, aranybányáim vannak, fiatal vagyok és a pénzt szórni fogom kedvedért. Mindig-mindig csak imádni foglak. Szép verseket mondok a füledbe és paradicsom-madár tolla leng a kalapod mellett. Igy falusi asszony leszel, papucsban jársz, tyukokat nevelsz, később kenyeret dagasztasz és korán elhervadsz, ha nem jösz velem. Jer velem, elviszlek – Londonba.
– Ah, ne mondj rosszat vőlegényemről, mert nagyon szeretem.
– Szeretnél színésznő lenni? Az leszel. Csupa diadal lesz az életed. Az arcképeid az ujságban megjelennek és férfiak lövik agyon magukat az ablakod alatt. Regény, szerelem, gazdagság: minden a tied. Szökjünk el éjszaka, kedves.
– Szerelmes vagyok, bácsi.
– A lengyel király legjobb pajtásom. Krakóba megyünk, a Jagellók palotájába és udvarhölgy leszel a jóságos királynő mellett. Én lovag és a folyosókon őrködöm. Vadászni megyünk az udvarral, bölényekre, Ukrainába… A kürt zeng és mindig a hátad mögött hallod a paripám dobogását.
– Félek a holnapi naptól. Sírni fogok az oltár előtt. Vagy a kántor leissza magát s nem tudja nyomni az orgonát.
– Hát legalább azt engedd meg, hogy hűséges szerelmemért megcsókolhassalak, mint Kuminszky bácsi, vagy a többiek. Hisz napokig utaztam, farkasordítás hallatszott az erdőből, a kocsisom titokban gyilkosságot tervezett a fejében, de mindig egy kis csillag ragyogott a Kárpát felett, a te csillagod.
– Aztán bácsi, vigyázz, hogy el ne felejtsed: a templomba, az oltárig te vezetsz karodon, a csokrot balkezedben tartod és ne lépj rá az uszályomra.
– Ah, mily jó szagod van! Csak az öreg urak tudják megbecsülni a női szépséget. Én aranyba foglalnálak, gyémánttal telehintenélek, a csillagszemü juhász furulyázna az ablakod alatt. Mért nem szeretsz tehát?
Kuminszky nagybácsi tántorogva bejött a sarokszobába, nagy pohár bor volt a kezében, amelyet a menyasszony egészségére fenékig fölhajtott, aztán széttörölte varjubajuszát.
– Hopsza, egy csókot, galambocskám, holnap már úgysem szabad.
S a szentképet fogatlan szájával köröskörül csemcsegve megcsókolta, mint a töltöttkáposztát szokta enni.
Később már vén emberek is kedvet kapogattak, bortól, ételtől, éjszakától mámorosan elhagyták a mély karosszékeket és illetlenül megtapogatták a kis rózsabimbót.
– Mind lecsókolják az arcomról a pudert, pedig még takarékosan kell vele bánni, – mondta félig vígan, félig szomoruan hozzámfordulva a hölgy, akit utoljára életemben megszöktetni óhajtottam.
Majd ismét helyet foglalt, a két kezemet a kezébe fogta, néha összeütögette, amint rejtett boldogsággal, erősen a szemembe nézve, beszélt:
– A mirtuszkoszorút Bécsből rendelte a vőlegényem. Mondja, milyen most a divat? Magosra tüzzem, vagy a homlokomra illesszem?