Nagybotos Viola.
Ernő, mert így hívták, mint a beteges kis fiúkat, akiknek tizenöt esztendős korukban is hosszú hajuk és széles gallérjuk van, s barátjukat szájba csókolják, – húsz esztendős korában vette föl ezt a nevet, amely név alatt körülbelül kétezer nőnek bemutatkozott országunkban és télen a hóba rajzolta vagy a zuzmarás ablaküvegbe karcolta, szerelmes levelek alá kanyarította, amely leveleket költők műveiből állította össze és a kis szobaleánynak épp olyan grandezzával vallotta meg, mint a gazdag öreg asszonyságnak, – mintha már nevével együtt szerelmet is vallott volna.
Nagybotos Viola Ernő egykor a Jézus-társaságbeli atyáknak volt a kedvence a szatmári rendházban és Tamás superior komolyan gondolkozott azon, hogy a nagytehetségű ifjút idővel Jézus szolgái közzé sorozza: vasárnaponkint Ernő mindig sokkal több szentképecskét kapott ajándékba, mint növendéktársai, valamint későbben is Ernő a nőktől, az élettől, sőt az időjárástól is bővebb élvezeteket igényelt, mint bárki. Házasságszédelgés, majd szerzetesi öltözet viselete miatt üldözték; ékszerészektől ékköveket, uzsorásoktól pénzt és szépfeleségű polgároktól barátságot csalt; talán hosszabb ideig tartózkodott egykor Vácott, mint amennyi időre egy közönséges látogatás szokott terjedni a csendes püspöki városban; vasuti kocsik alatt utazott egyik országból a másikba; a francia kártyát mesterien keverte, de a díjért a repülő galambot is lelőtte; egyszer önvédelemből megölt valakit a szász erdőkben és ha többet ivott a kelleténél, ismeretlen embereknek elmesélte a gyilkosság részleteit; a vonakodó nők – a nők néha azért ellenkeznek, mert az ellenkezéssel önmagukat gyönyörködtetik – fenyegetésül meghallgathatták három felvidéki nő szörnyű halálát, akiket Ernő visszautasítás miatt a folyóba dobott, habár az effajta történetkét a tisztes családapák és öreg kanonokok is föl szokták használni a nők körüli széptevésnél; a nagyanyjáról azt mesélte, hogy Paskievics orosz generálisnak volt a szeretője 49-ben, míg anyját Skóciába, egy zordon vadászkastélyba szöktette a fiatal tiszt úr, Viktória királynő rokona (kár, hogy a két öreg asszonykát többen ismerték a veszprémi templom hátsó soraiból); atyja: az esztergomi herceg volt, aki mint a klasszikus versek fordítója hírneves volt az irodalomban és születésének igazolására Ernő gyönyörűen szavalt az eredeti Danteból strófákat; az úrhölgyekkel úgy bánt, mint az éjjeli táncosnőkkel, a megismerkedéskor harisnyakötőjüket kivánta látni, míg az éjjel szerencsétlen teremtéseivel, szájukkal éneklő, lelkükkel síró dámáival, strucctollas kalapos és olykor túrót ebédelő hölgyeivel úgy bánt, mintha valamennyien ama liliomos-házból származnának, amelyből eredni körülbelül a legelőkelőbb dolog, még a királyoknál is és talán ennek köszönhette számtalan sikerét Ernőnk a kivágott lakkcipők és zárt nadrágok világában, midőn az éjjel kis színpadjain emeletnyi magasságba emelkednek a szoknyafodrok; csupán az ápolónőket tisztelte, akik téli hajnalon a Rókus kápolnájában imádkoznak, a sarkon még tünődő várakozással állonganak az éj elszomorodott leányai és odafent, a kórház magasságában, egy világos ablak mögött talán éppen akkor állítja a spanyolfalat egy ágy elé a nővér, aki ezért a mindennapi szentmiséről elmaradt. És ha az időjárás késő őszre fordult, Ernő a budai erdők szállongó sárga levelei között olyan lágy léptekkel sétálgatott, mint egy romantikus költő.
Meg-megállott, szinte könnybeborult szemmel nézte a hervadó tájat, szíve mélyéből sóhajtott és eszeágában sem volt megszólongatni a randevura váró hölgyeket.
Egyszer éppen hónapokig ostromolt álnevű levelekben egy uri asszonykát, akiről a háziorvos a bizalmába férkőzött Ernőnek elárulta a nagyfokú hisztériát. Ernő megleste őnagyságát a hangversenyterem előtt. Igen, olyan volt a dáma, amilyennek elképzelte. Fekete, nyulánk, sovány. Az arca a vastag puder alatt is kissé sárgás és sűrü fekete haja oly erős, mint a lembergi ghettó hölgyeié. És az egyik szeme alig észrevehetőleg kisebb, mint a másik és emiatt, mintha kissé kancsalítottak volna a szemek, mint egy Tolsztoj regényhősnőé. Midőn fogatából kiszállott: csodálatosan szép cipő, finom harisnya, elragadó metszésű láb mutatkozott, amire Ernőnek egy régi jelmezbál jutott eszébe, midőn az úrnők uszályukat karjukra vetették és a mazurka hangjainál Ernő egész éjszaka csak a táncos női lábakat nézte. És a ruhatárban lelopott egy cipőt a legszebb női lábról és sokáig tartogatta az ágyában. Piros köpeny, fehér hattyuprém és tündöklő ékszer egészítette ki az úrnő megjelenését. A kapun a sárga színlapok Csajkovszky zenéjét hirdették és Ernőnek abban az időben csupán annyi pénz volt a zsebében, amelyen egy levéljegyet vásárolhatott. Azon éjszakán levelet írt az úrnőnek, mint külföldi régiségkereskedő, aki fővárosunkban időzve, a hangversenyteremben megigéztetett. Ince pápa koronájából való Szűz Anya szobrocskáját és a nagy pápa híres gyűrűjét kínálta az úrnőnek, ha még egyszer láthatja. A levélre, mint Ernő számította, válasz nem jött. Flóra gazdag és erényes úrnő volt. Ernő azonban nem hiába tanulta meg a levélírást egy nagyon művelt öreg úri nőtől, akivel fiatal korában évekig levelezett és csupán azért nem vette feleségül a hölgyet, mert a Johannita-rendnek volt lovagja, – a régiségkereskedő üzleti hangú levele után, mint francia herceg jelentkezett. Titokzatosan, aranyporzóju lila tintával és egy előkelő fogadó levélpapirosán írt Ernő és nemsokára ezután, midőn a Flóra háza előtt elsétált az Andrássy-úton, megelégedéssel tapasztalta, hogy a polgáriasan fehér csipkefüggönyöket sárga selyemfüggönyökkel cseréltette ki az úrnő. Mert hisz Ernő megírta, hogy sárga rózsát látott a Flóra hajában ekkor és ekkor. A fogadói portás azonban üres tenyérrel jelezte, hogy a herceg címére levél nem érkezett. Ernő ekkor mint költő lépett föl. Levelében ecsetelte a szenvedéseket, amelyeket a hölgy hideg vonakodása okoz neki, természetesen Danteból citált, mert a hasonló származású férfiaknak nem lehet más a költője, a fehér violát nevezte meg virágjának és néhány nap mulva az Andrássy-úti ablakban három cserép fehér viola lett látható. Minden más férfiú fölrohant volna e kedves jeladás után az úrnő otthonába, hogy letérdepeljen a drágaság előtt, Ernőt azonban óvatossá tették régi szenvedései. Többnyire éjjel sétált csupán az ablakok alatt és kipuhatolta, hogy a gyönge világosságot az úrnő ágya mellett álló villamoslámpa terjeszti. „Lehet, hogy az én leveleimet olvasgatja!“ – gondolta magában Ernő és a szíve erősen dobogott.
Néhány hét mulva aztán eltökélte magát a döntő lépésre. Levelet írt, amelyben megírta magáról mindazt, amit a fejezet elején közöltünk Ernőről. Sőt nem felejtette el megemlíteni, hogy egyszer Pozsonyban, egy régi templomban föltörte az oltári szekrényt… Ha így is szereti, ha ezek után is ismerni óhajtja Flóra, legyen ekkor és ekkor a Hüvösvölgyben, bizonyos padon foglaljon helyet, ott most nagyon szép az ősz.
Ernő elsétált az erdei úton, mintha csak véletlenül került volna e tájra és botjával a leveleket piszkálta. A fák alatt, a csendes délutánban egy szürkeruhás, lefátyolozott arcú, kistollas kalapkájú előkelő hölgy üldögélt és az ernyőjével vonalakat rajzolt a földre. Flóra volt. Ernő azonban a táj egy gyönyörű részletét figyelte éppen, az aranysárga erdős dombot és ügyet sem vetett a várakozó hölgyre. (Részlet egy regényből.)