A kapcabetyár.
A ruháján lilaszínű apró koszorúcskák voltak és szélesen ömlött alá a karcsúlábú, médálionhátú székről, amelyen Gyöngyösi Julianna ábrándozott.
Tavaszi este volt ekkor, az Ipoly fölött köd járt, mint lappangó vándorlegény és a fák, bokrok a kertben fázékony kedvvel állongtak helyükön. A kerítés barna x-betűivel hosszan nyulott el a kert mögött, aztán egyszerre a betűk eltöredeztek, az x-nek egyik szára maradt helyén, végül már az sem. Az erdő ide nem messzire volt, fehér-, barnafoltos nyárfák vonultak meg az emelkedésen, ahol igen tiszta volt minden, mert a hólé innen folyt le először, kékvarju kiáltott a fák között és a galyakon, mint titkos jelvények, különböző madárfészkek hintáztak. Most csendes volt az erdő s a fák alól egy ködből, ábrándból való vitéz lépett elő.
Gyöngyösi Julianna nagyon természetesen azt hitte, hogy álmodik, midőn az udvarház ablakából megpillantotta a vitézt. Kora délután óta zenéléssel töltötte az időt. Egy divatos szerenádot tanult és a spinéten s hárfán egyforma kedvvel játszá. A szerenád lágy hangjai még ott bolyongtak feje körül, lisztes arcú Pierott áll színes ruhájában az erkély alatt a havon s húros szerszámját kitartással pengeti. A háttérben fénylő ablakok mögött vöröslő függönyökön túl tarka álarcos bál repked, kibomlott hajú nők rohannak tova táncközben, vérpiros arcú férfiak vágtatnak… Szemét sokáig lehunyva tartotta az egykori színésznő, mert csak lehunyt szemmel lehet igazán ábrándozni. Midőn újra körülnézett, Pierott elment az erkély alól, nyirkos tavaszi köd feküdte meg az Ipolyt és a számtalan x-betűből összetoldott kerítés mellett hosszú, nyugodt léptekkel közelgett valaki, aki idáig a besötétedést várta az erdőben.
Egy betyár.
Julianna nyomban megismerte, mert a környéken már régen beszéltek a betyárról, aki esztendők óta lappangott az Ipoly környékén. Valamely jóravaló úri család ivadéka volt, atyafisága a megye, szeretője minden parasztmenyecske s az úri hölgyek véle álmodnak, a neve Kázmér. A pajkos Kázmér! Gyöngyösi Julianna szívére szorította a kezét. Istenem, most mi történik? Férje nincs itthon, a cselédség gyáva. Hova meneküljön? A betyár árvalányhajas kalapjában, vállára dobott fekete szűrében nyugodtan, minden alattomosság nélkül lépkedett a kerítés mellett. Csak éppen a háta mögé is nézett néha. Meg elkerülte a kert sűrűségeit. Egy-két perc mulott el, aztán Kázmér már ott állott az ablak alatt, amelynek egyik szárnya nyitva volt. Juliannának nem volt ereje még ahhoz sem, hogy bezárja.
– Jó estét kívánok! – mondta Kázmér és a kalapját megemelte.
Kékszemű, barna ifjú volt. Az elbizakodottak mosolya az ajkán, a haja hullámos és a nyakában szinte költői kedvvel megkötve egy kékpettyes Lavallier-kendő. A szűr alatt rövid fegyver csüngött, mint az orvvadászoké. Az egyik keze fekete selyemkendővel volt bekötve. Bátorság, szinte nőies elszántság sugárzott harmatos szeméből, amint az ablak alatt megállott, sem jobbra, sem balra nem nézett, csupán Juliannára.
– Nyisson ajtót, szép asszony, mert az ablakon megyek be, – mondta titkos jókedvvel.
Az asszony intett.
– Jőjjön, – mondta, vagy csak képzelte, hogy mondja. Egy fehér ajtót félig fölnyitott s a betyár kalaplevéve a szobába lépett. A kályhában maradék zsarátnok pislogott, mint vén ember piroskarikás szeme. A hangszer szekrénye még nyitva, a hárfa aranyos rámája megpihent s a falon komolyodva ketyegett egy nagy óra bagoly és zarándok társaságában.
– Milyen jó itt, – mondta Kázmér és a szűrét ledobta. – A becsületes embernek van a legjobb dolga. A kegyed férje, gyönyörűség, görbe dolgot még nem csinált életében. Istenem, ha egy hétig élhetnék nyugalomban!
A kényelmes széken elhelyezkedett Kázmér, kék szemével apróra megvizsgált mindent a szobában, talán abból a szempontból is, hogy mit visz majd magával, aztán az asszonyra tévedt a pillantása, amelyet kissé dagadt szemhéjai alól megindultság nélkül jártatott végig a világszép dámán.
– Kegyed ugy-e bár, színésznő volt azelőtt, mielőtt Gyuri elvette volna? – kezdte a betyár a székén hátradőlve. A lábait egymásra vetette és nem sokat törődött az asszony csodálkozó tekintetével.
– Színésznő voltam, – felelt Gyöngyösi Julianna. – Nem szégyenlem. Az ország első színházának voltam tagja.
– Tudja, az mindegy. Színésznő: színésznő akár vidéken, akár Pesten. Gyuri sok ellenséget szerzett magának a házasságával. Gyuri jómódú ember s azzal számítanak a megyei familiák. Azt hiszem, kegyednek nincs még itt egyetlen ismerőse?
– Nincs, – felelt Julianna. – Én lenézem a műveletlen, tanulatlan vidéki kisasszonyokat és az asszonykákat, akik tehénfejésen kívül egyebet nem tudnak. Nem óhajtok senkivel sem megismerkedni. Szeretek egyedül lenni, olvasgatni, zenélni.
A betyár a hangszerekre nézett.
– A zenét sokfelé kedvelik, nálunk a leányok mind tanulnak zenézni. Gyarmaton híres tanár van. Szarvadi. Igy hívják.
Gyöngyösi Julianna vállat vont. Büszke, nemes fejtartása volt, mint Zrinyi Ilonának. De most még büszkébb volt. A betyár csendesen, gúnyosan mosolygott a bajusza alatt.
– Mondja, szép asszony, nem szeretne például Görögháziékkal, az én rokonaimmal megismerkedni? Az én rokonaimmal én rendelkezem. Rájuk parancsolnék, megfenyegetném őket. És a többi. Ha egyszer meg volna törve a jég, a többi már magától menne.
Gyöngyösi Julianna megrázta a fejét:
– Az ön rokonai éppen úgy nem érdekelnek, mint bárki a vármegyében. Ismétlem, egyedül szeretek lenni. Szép könyveket olvasni legfőbb mulatságom.
– Asszonyom, ön úgy látszik nem tudja, hogy Görögháziék a legelőkelőbb emberek a vármegyében? A főispán rokonai.
Julianna legyintett.
– Még a főispánjuk sem kell.
A betyár a puska agyával megdöngette a padlót.
– Látom, hogy igazuk van az embereknek. Maga egy kellemetlen, hencegő teremtés. Vajjon mire olyan nagyon büszke? Az urára? Gyurka hatökör volt már az iskolában is.
Az asszony kipillantott az ablakon.
Zsandárok rézsisakja tünt föl az erdő mellett kanyargó úton. Hárman voltak. Szürke köpenyegük erősen világított. Lovaik hosszú lábaikkal sietve lépegettek.
Gyöngyösi Julianna az ablakon át a zsandárokra mutatott.
– Majd talán kiáltok nekik! – mondta és az ablakhoz lépett.
A betyár elsápadt, megriadva nézett körül. Nincs menekvés.
– Asszonyom, – kiáltotta riadtan. – Örökre híve leszek, ha megment.
– Önnek vér is tapad a kezéhez. Bünhődnie kell, – felelt Julianna.
– Könyörgöm!…
A zsandárkáplár leugrott a lováról. A terhelőt megigazította. Sokáig bajlódott vele.
– Asszonyom! – szólt rekedten a betyár, – kegyed nem is tudja, hogyan kerültem ide? Nem is kérdezte, pedig ha tudná… Én már nagyon régen szerelmes vagyok magába. Imádom, asszonyom. S ezért is megérdemlem, hogy megmentsen.
A zsandárok tanakodva néztek az udvar felé.
Az asszony az ablaknál állott.
– Belátom, hogy neveletlen, durva voltam, kérem, bocsássa meg. Hisz szeretem, s ez a legfontosabb. Ezért szeretnék megtenni mindent, hogy kibékítsem. Ha akarja, ön lesz az első dáma a vármegyében. Az én kezeim hosszuak.
A betyár térdeplő helyzetből beszélt s az arca vértelen volt, mint a papiros.
A zsandárok csendesen tovaügettek. Széles hátuk a szürke köpenyben elvegyült a félhomály szineivel, csupán rezes sisakjuk meredt ki a tavaszi ködből. Az asszony bezárta az ablakot.
– Megkegyelmeztem! – mondta.
A betyár talpraugrott, a fegyvert az asszony mellének szegezte.