Dombey.
– 1893. –
Húsz év előtt Dombey György az oxfordi algimnázium növendéke volt, rövid nadrágban járt, szerelmes volt, beteges, korai elhalálozásra elszánt ifjú volt, éjjel a szívverését, gyönge tüdejét és sovány karjait leste, valamint a nagy fák zúgását, amelyek a régi kis algimnázium környékén álldogálltak, beszélgettek és úgy viselkedtek, mintha személyes ismerősei volnának Dombey Györgynek.
(Mindazok megnyugtatására, akik idáig gyanakodva, összeráncolt homlokkal követték az írót, kijelentem, hogy Dombey György csupán álnév volt, kölcsönbe Boz úrtól, akinek műveit akkoriban kezdte olvasgatni egy gimnaziális fiucska, „La belle Izabella, donna Bella, Arabelle von Macskaházy“ és „Dombey és Fia“, regény négy kötetben, „Niklas Nickleby“, ugyancsak négy kötésben! Istenem, mily boldog-boldogtalan gyermek vagyok! – sóhajtotta az ifjú éjszaka, midőn senki sem hallotta, csupán a nagy fák, az algimnázium körül, esetleg a vadludak, amelyek a csillagsugáros éjszakában nagy magánosságban repültek napkelet felé. S ezzel már el is ment volna mellette minden, amit életnek, viszontagságoknak, kalandoknak, élményeknek szoktak későbbi korban nevezni az emberek.
Az ál-Dombey a valóságos életben egy szilaj, középkori rablóktól származott uraság és egy enyhe, csupán elszegényedett grófkisasszonyokhoz méltó finomságú, lágy, ábrándos, merengő és szívfájós nevelőnő szerelem-gyermeke volt. Ugyanezért nem tölthette gyermekkorát abban a városban, hol atyja a középkori zsarnok uralkodott, parasztot nyúzott, urakat dölyfösen lenézett s az esperessel hamis keresztlevelet állíttatott ki fia számára, hogy ne kelljen annak „törvénytelensége“ miatt az idegen városokban szégyenkezni. Pedig sok-sok esztendő mulott el, amíg a kispatakhoz hasonló csendességü, régi pianinóból ködös tavaszi éjjelen elhangzott szerenádra emlékeztető mosolygású és ábrándjaiban az ólomkatonák vagy a valóságos császárok körül borongó hölgy, az elszegényedett grófi dáma jó magaviseletével kiérdemelte, hogy László (más néven „a kis Dombey“) a valóságban is nevet, címet, rangot és esetleg vagyont kapjon, amelyet majd gondtalan kézzel tesz föl a szerencseszámra. Midőn az algimnázium körül a vén nyárfák, iharok s jószagú ecetfák zúgtak, a későbbi gróf Leicester Diamont még csupán Dombey-névre hallgatott. „Kis Dombey“ – mondta magának éjjel, mikor bekövetkezendő haláláról, elhagyatottságáról és édesanyjáról, a lágy tavaszi szélről gondolkozott, akit néha olyan messzire érzett magától, mintha Dombey úrnő példáját követte volna.)
Tél volt s a nyárfák szépséges levelei, miután cigaretta-papiros módjára összesodródtak, elmentek a folyó vagy a föld temetőjébe, a vadludak éji kiáltása régen elhangzott a tájról, mint a vándor kuruckatona éneke, aki egykor a határcsárdában dalolt, a hópelyhek oly vigasztaló némasággal szálldostak alá messzi állomásaikról, mint megannyi gyermekálmok, a karácsonyi kedvvel lobogó kandalló előtt a medvebőrön, olykor fölcsilingelt a szánkó csengője a kis diák szobájába és rézvörös-arcú hegyvidéki urak mentek farkasra vadászni az erdőbe. A favágó meseszerű kopogása helyett mint riasztó riadalom dördült végig az erdőn a puskalövés. Tél volt. Dombey megírta a végrendeletét, a párnája alatt tartogatta, gyászjelentést pingált tussal, cinóberes családi címerrel, amely így kezdődött: „Álomi Ábránd grófleány, mint édesanya és La Belle de Matskaházy, mint jegyes jelentik, hogy…“ S a végén rondírással e jellemző szavak: „Drága halottunk tetemét odatemetjük, hová a tél temeti az elpusztult kis madarakat!“
La Belle nevelő-kisasszony volt a főszolgabíró leányánál s gyakran cserélt regényt Dombeyvel a promenádon, ahol a kisasszonyokat sétáltatta s ugyanakkor csúf grimace-t vágott az aranyzsinóros blúzban sétálgató póstás-kisasszony után, amint a pap-tanárok udvarlását fogadta. Matskaházy egy göndörhajú, barna és igen kicsinyszájú úrhölgy volt, atyja megitta az eszét, ősi bundáját, az úri nő nevelőnőnek ment, holott legjobban lovagolni szeretett volna a cirkuszban, midőn a félhomályba borult magasságban a trapézok és hinták sejtelmesen meghúzódnak, az oszlopokra függesztett lámpásoknak különös szaguk van s a zenekar olyan csengőn játszik, mint valamely muszka-ezred tábori muzsikája. „Don Cézár“ a pejparipa karcsún, vitus-zökkenésekkel terem a porondon, a vörösfrakkos istállómester francia herceg finomságával segíti nyeregbe a cilinderkalapos lovarművésznőt, az ostor csattan, a belisztezett arcú bohóc hangos pukkanással vagódik hasra és az emelvényen a karnagy a „Valse de Moskou“ ütemeit vezényli. La belle Matskaházy sóhajtott és midőn álmait a sétatér bokrai között oly gyorsasággal elmondta, mintha holnap már nem volna ideje többé az álmok elmondására, melegen, barátságosan szorította meg kezét az ifjú Dombey Györgynek. Hisz a regényhősi pályára csupán ők ketten szánták magukat a városkában, ahol annyi nevezetesség volt még, hogy a fák különösen zúgtak, estve és éjjel. A toronyóra mutatóján emberemlékezet óta egy vén csóka ült. Tehát az időszámítás teljesen szünetelt.
Ismét éj volt, Pesten, ó-esztendő utolsó éjszakáján, részeg muzsika zengett, a lámpások nekividámodva világítottak hajnal felé, mintha ők is örülnének a bölcsőjéből ébredő gyerekecskének, tánctól, ivástól és sok reménységektől kifáradt emberek hemzsegtek a mulatóhely oszlopai között, hol Dombeynk olyan egyedül volt, mint gyermekkorában a folyóparton.
Talán éppen a Valse de Moskou-t játszák, szép édesanyjára gondolt Dombeynk, midőn a vállát megérintette Matskaházy kisasszony:
– Emlékszel rám?
– Igen. Hát hogy történt?
– Meguntam mindent, mindent… Később Pestre szöktem, most már itt vagyok évek óta. Táncosnő vagyok.
Még mindig olyan gyorsan beszélt Donna Bella, mint hajdanában, csupán hangjának kellemetes üdesége ment el a pörkölt-színű falevelek után. Göndör hajában rózsa, arcán anyáskodó mosoly, amellyel a régi szeretők szokták fogadni azokat, akiktől békében, csendesen, szerelemben elváltak.
– Lám, nem haltál meg mégse! – mondta La Belle, amint kicsit elgondolkozott a multon. – Szép, erős, büszke ifjú lettél, Dombey. Vajjon szeretsz-e még?
Dombey, miután a fák zúgásán kívül már egyebet is megtanult, megsimogatta a táncosnő kezét.
– Természetesen, szeretlek, te karácsonyfa! Kár, hogy nem lettünk egymásé. Én már vőlegény vagyok.
A táncosnő megszeppent. Félrefordította a fejét. A lámpásokba nézett.
– Furcsa, – mondotta csendesen.