Budai este.
A cimerben kis pelikánok voltak, turbános török fő és mezítelen kard, a viselője pedig Galambos Mária volt, táncosnő, magyar dalénekesnő, huszárnő, csikósnő, aki a külföldi, főként orosz szinpadokon meglehetős sikerrel működött, később Budán kis villát vásárolt és a kapura kifaragtatta a cimert a török fővel és mezítelen karddal. Ekkor Galambos Mária harminc éves volt, a legszebb bundája volt Budán, az ékszerei titokzatos fényűek, míg a szeme tájékán könnyü pókhálót vont valamely körülmény, talán egy boldog-boldogtalan szerelem élménye, vagy egy moszkvai bál éjszakája, midőn a herceg vagy a kereskedő végképpen elhagyta, behódolván egy új csillagnak, aki a művészet egén fölbukkant. Talán nem is volt semmi különösebb eredendője e pókhálónak, hisz erkölcsben, csendben, nyugodalmas vidéki házban éldegélő úriasszonyok is hozzájutnak e pókhálóhoz, amely szemükre rászövődik, holott egyetlen egyszer sem ittak pálinkát gárdatisztekkel.
Mária harminc esztendős volt és végtelenül búsalkodott a pókháló miatt, amely véleménye szerint sokkal korábban érkezett, mint illett volna. Volt egy barátnője (korántsem olyan gazdag, mint ő), akivel egykor együtt táncolt a moszkvai „Paradicsom“-ban, aki ugyancsak Budán telepedett le s tőle Mária délutánonkint kérdezgette:
– Mondd, miért öregszem én meg idő előtt? Mindig jószívű, vallásos, becsületes nő voltam, segítettem a szegényeken, pártfogoltam az árvákat, ha jól ment a dolgom, aranyat nyomtam a sarki koldus kezébe, aki Moszkva égésénél is már a sarkon állott… Miért, mondd, Ilona?
A barátnő a betegségektől és szegénységtől már régesrégen összeszáradt, csupán fényes kis szeme mozgott szokatlan élénkséggel, különösen, ha előkelő urakat látott kocsizni a Hüvösvölgy felé, alattomosan mosolygott:
– Mindennek az oka, hogy nincs kedvesed, akit szeressél.
– Pfuj! – kiáltott föl Mária és tömérdek karperecét megrázta kezén. – Már Moszkvában is azon törted mindig a fejed, hogy szőjj szerelmet barátnőid és méltatlan férfiak között. Te javíthatatlan vagy, Ilona. Engem legszívesebben láttál volna a nagydobos karjában. Azért nem lett belőled semmi, mert mindenféle ringy-rongy férfival szóbaállottál.
– Én mindig igazán szerettem, – mondta igen büszkén Ilona.
– Mit értél vele? Sohasem nyughattál a szívedtől. Mondhatnám ezt durvábban is. Elég volt egy tökfejü férfit látnod, már megőrültél. Érdemes volt?
Ilona ócska, divatja mult ruhákat viselt. És e ruhákat olyan furcsán tüzögette, varrogatta össze, hogy még régibbeknek látszottak, mint amilyenek valójában voltak. Szerette a tarka szoknyát, a mályvaszínű zubbonyt (benne tarka virágok), a nyakába pedig valamely zöld kendőt kötött. Két nagy antik fülbevalójára mit sem adott a zálogos, ugyanezért legkedvesebb emlékének nevezte a fülönfüggőt, férfias gallér és kézelő egészítette ki többnyire toálettjét. Megritkult hajába szívesen tűzött virágot. A két kezét összefonta mellén és igen komolyan nézett barátnőjére, elszántan beszélt:
– Tudom, hogy ti vagytok többségben hidegszívű, számító teremtések, akiknek egyetlen gondjuk a pénz, az ékszerek, a vagyon, amellyel nyugalomba lehet vonulni. Tudom, hogy elteszitek az aranyakat, amelyeket kaptok az élet folyamán, mert az aranyak szépek, amint ezüst tálban feküsznek a vasszekrény mélyében. Bizonyosan neked is van gyüjteményed szakállas, kakasos, asszonyfejes aranyakból, hisz eleget kaptál életedben. De vannak nagyszerű perzsiai aranypénzek is gyüjteményedben, amelyet a követség tagjai ajándékoztak a pohár pezsgőhöz. Tudom pontosan, hogy a mogyorónyi gyémántfülbevalód négyezer forintot ér, a tollaid és csipkéid szintén tekintélyes értéket képviselnek, bár a rongyokra nem sokat adtál életedben. Aztán mégis, ha meghívsz magadhoz, vacsorára a déli maradékot tálalja szobaleányod az asztalra.
– Kinek főzessek!? – kiáltott föl némileg indulatosan Galambos Mária. – Én magányos asszony vagyok, vendéget rajtad kívül nem fogadok, talán majd a konyhára fogom elkölteni a pénzemet?! A papirosok mostanában úgy is alacsony kurzuson állanak.
Ilona tarka szoknyáját följebb huzta térdén, mintha valamely láthatatlan férfinak óhajtott volna tetszeni. A velencei tükörbe pillantást vetett és megigazította a szalmavirágot hajában.
– Néha éjszaka mégis azt gondolom, hogy sokkal boldogabb vagyok, mint te. Különösen éjszaka, mikor az ágyban fölmelegedem és a fejem már megtalálta a helyét a párnán, testi fájdalmaim elmultanak, halkan, könnyedén lélekzem, mikor is újra fiatal nő vagyok és sorban végiggondolok azokon a férfiakon, akiket ismertem, akik egykor engem szerettek. S akiket én szerettem. Egykor nagyon pazarló voltam, igaz, de most annál takarékosabban bánok a dolgokkal, a szívemmel és a férfiaimmal. Egy éjszaka csak egy férfival álmodok. A többieket másnapra, későbbre hagyom, mert az élet hosszu. Ki tudja, meddig kell még élnem? Úgy pedig igazán nem tudnék élni, hogy ne volna többé férfi, akivel éjszakánként gondolatban eljátszadoznék, akinek haját megsimogatnám (persze csak az ágytakaró alakjában), akinek hangját visszaidézném, szavait, kedves mondásait elismételem magamban… Mert, remélem, tudod, hogy legalább is oly kedvesek voltak hozzám a férfiak, mint hozzád, vagy tán még kedvesebbek, mert nem kerültem pénzükbe.
– Édes szívem, – felelt méltóságteljesen Galambos Mária. – Te egy vén perdita vagy.
Ilona nem sértődött meg, mert hiszen négyszemközt voltak. Hamisan hunyorított, mintha valamely láthatatlan személlyel közölné, hogy „a vén“ kifejezést eltette, följegyezte és gyorsan visszaadja.
– Igen, én vén vagyok, szegény vagyok, beteg kutya vagyok. Te szép vagy, gazdag vagy. A zsidó asszonyok mind utána fordulnak a bundádnak a korzón s ez téged igen büszkévé tesz. A cipőid még mindig a legfinomabbak, a kalapodon a strucctollak sok pénzt érnek, de én tudom, hogy nem mindennap váltasz tisztát, te dáma, te.
A nyíl nem talált, mert Galambos Mária cinikusan nevetett.
– Minek? Kinek? Se nekem nem kellenek már a férfiak, se én nem kellek a férfiaknak… A mi útaink elváltak egymástól, a pókháló lassan benövi az arcomat, sírboltot építek a nagyapámnak és magamnak is készítek oda helyet. Reggelenkint a cinkéket nézem, amint a kert deres fáin ugrándoznak, este a tűzbe merülök, éjjelente attól félek, hogy mégis csak tönkremegyek, mert esnek a papirosok.
– Látod, mindez nem volna, ha reám hallgatnál, – felelt a barátnő.
Egy pillanatig elhallgatott a két hölgy. A meseképet ábrázoló álló-óra törpéivel és baglyaival olyan nyugodalmasan ketyegett, mint valamely gyermekszobában. Alkonyat volt odakünn, a fák fázósan eregették karjukat az ablakhoz, mintha hallgatóztak volna.
A tarka szoknyát lesimította Ilona.
– Elmulasztom a pókhálót szemedről, – mondta titokzatos hangon Ilona.
– Be akarsz valakit mutatni? – csattant föl Galambos Mária. – Van valami férfirokonod, talán egy facér pincér vagy részeges muzsikus, akivel a vagyonomat el akarjátok csalni? Nem, abból nem esztek.
Ilona halkan, csendesen nevetett.
– Bolond vagy. Egy igen előkelő úr érdeklődik utánad…
– Ezt hazudja a kártya is.
– Már többször látott kocsijából, a budai korzón utánad ment, a Várszínházban látcsövezett…
– Francia szakálla van és nagy orra, az óraláncán valami régi tallér csüng, a kisujján halálfejes gyűrű van.
A két hölgy elhallgatott. Ilona hosszu idő mulva szólalt meg:
– Tetszel neki. Szerelmes.
Galambos Mária, aki idáig elgondolkozva, szinte gunnyasztva ült a karosszékben, erre hangosan fölkacagott:
– Csak ezt ne mondtad volna!… Most már igazán nem óhajtok vele megismerkedni. Utálom a szerelmes férfiakat.