Borbála.
Bajmócon a mult század derekán lakott egy Kókusz nevű csizmadia, aki úgy származására, mint tudományos ismereteire szerfölött büszke volt, a mesterségét nem nagyon értette. Kókusz Pál egyenesen az esztergomi primással tartott atyafiságot, tán mert annak is csizmadia volt az apja; a tudományokat egy régi képes ujságból tanulta, amelynek egy vaskos kötetét valahol örökölte. Mások álmoskönyveket, kalendáriumokat szoktak olvasgatni, Kókusz a Képesvilágot forgatta, ahol a dél-amerikai nagy fa volt lerajzolva, amelyet tíz ember sem bir átölelni, az első gőzmozdony, valamint Kolumbusz vitorlása; a londoni kakasviadal körül bámészkodó hajóslegények arcát úgy ismerte már, mint a falubeliekét. Kerekfejű, vállas, komoly férfiú volt Kókusz; ha fölvette százgalléros köpenyegét, akármilyen városba beillett volna. A bajmóciak kicsit büszkék is voltak rá. „A mi csizmadiánk!“, mondták. „Tudományos ember.“
Történt, hogy egy téli délutánon, nem sokkal karácsony előtt, de semmiesetre sem karácsony után (mert hisz e dátumokat nem lehet összetéveszteni) Kókusz Pál lakodalomba volt hivatalos. Nem volt ugyan rokona sem a vőlegény, sem a menyasszony, – a primáson kívül nem volt más rokona, – Kókusz Pált azonban szokás volt meghívni ily alkalmakra, mint a papot vagy a kántort. Szép, kékszemű, lenhajú teremtéske volt a menyasszony, tavasszal még libát őrzött a folyóparton, Kókusz Pál, mint özvegy ember, aki két asszonyt eltemetett, nagy szakértelemmel vizsgálta a menyasszony fogát, haját, kezét.
– Rövid életü lész! – mondá, mikor a leány tenyerébe pillantott. – Szegény első feleségemnek volt ilyen tenyere. Szegénykémnek, drágámnak! – S elérzékenyedett a tudós csizmadia.
Aztán közelebb húzódott a paphoz és minden alkalommal megcsóválta a fejét, amikor a pap Istenre hivatkozott a beszélgetés folyamán. Kókusznak egyik híressége volt az istentagadás, habár erre már nem nagyon büszkélkedtek a bajmóciak. Olyan volt az istentagadás Kókusz hírnevén, mint a tökön az inda. Majd elszárad, mire megöregszik. A pap eleinte térítgette, csodákat mondott a szentírásból, látható dolgokkal bizonykodott: Kókusz konokul csóválta a fejét. Nem szólt, csak tagadott. Hisz meghalt az első felesége.
A pap később elköszönt, a kántornak korán reggel temetése volt, a honoráciorok közül egyedül maradt a csizmadia a lakodalomban. Ezt szerette legjobban. Ilyenkor magyarázta a parasztoknak a képes ujságból tanultakat, olykor megtódítva saját gondolataival. Közben bort, pálinkát ivott, nekivörösödött, az asztalt döngette, holott senki sem mondott ellen. Majd a menyasszony körül kezdett legyeskedni, mire nyakába vetették a köpenyegét és aztán Isten hírével útnak bocsátották.
Kókusz Pállal gyakran megesett az ilyesmi, behunyt szemmel is tudta már az utat hazafelé. Egy kerítés, egy kapu, aztán egy szemétdomb, a hidacska, aztán balfelé dőlni, mindjárt otthon leszünk… De most hiába dőlt balfelé. Sőt a hídra sem emlékezett. A vaksötét téli éjszakában, amint mámorosan dülöngélt, úgy érezte, hogy a talaj sokkal keményebb a csizmája alatt, mint a falusi hó. Hideg hópelyhek szálldostak az arca körül és jeges lélekzetvételét érezte a nagy hegyeknek. A csizmája sarkával a talajra ütött. Tompa, de mégis visszhangzó hang felelt. Jégen járt, talán a befagyott folyó jegén. No hát innen könnyű lesz hazaérni, csak a partot kell megtalálni. Elindult, boros ember módjára nyujtogatta a lábát, többet ment hátra, mint előre, kiegyenesedett, meg összeroskadt és mind hidegebb lett körülötte, a jég tisztán csengett a patkója alatt, a tiszta fekete éjszakában olykor egy-egy égig érő szürke kísértet bukkant föl homályos tekintete előtt, halotti csendesség mindenfelé, még a hóesésnek sem volt hangja, pedig a pelyhek sűrűn repkedtek az arca körül.
Meddig bolyongott a folyó hátán, hol és merre járt? A tagjai már meggémberedtek, szinte öntudatlanul, lehajtott fővel ment és csak arra vigyázott már, hogy hanyatt ne vágódjon. Nem gondolt semmire.
Sem életre, sem halálra. A feje boltozata alatt még ott bolyongott, mint valami buborék a lakodalmasok kurjongatása. Roppant fáradságot érzett. Puha havat szeretett volna találni, ahova ledőljön megpihenni.
Félig lehunyt szemébe egyszerre fénysugár szökkent, mint valami éles nyílvessző. Néhány lépésnyire valamely ablakból jött a világosság, a csizmadia összeszedte végső erejét, előre vánszorgott és tapogatózva ért egy ajtóig. A kilincset megnyomta és egyszerre a szoba közepén találta magát, ahol a lámpa égett és kellemes meleg terjengett. Sült-alma szaga és pecsenye-illat, amilyen téli vásárkor a laci-konyha környékén van. Fehér cipó nevet a kofa sátrából és a sátor alatt rongyos cigány cimbalmozik. (Kókusz Pál élete legszebb részét a vásárokon töltötte. Pénz volt, jókedv volt, a csizmák éppen úgy szerettek utazni, mint csinálójuk. A fuvaros lovának dértől csapzott fülei voltak s a koptatónál a határcsárda kéménye füstölgött a vörös alkonyatban. Teli torokból kiabáltak az ivóban a vásárosok, a ráncos szoknyájú menyecske a jeges, harmatos, piros borral töltött üvegekkel úgy illegett közöttük, mint egy rózsaszál.) Tehát teljesen kedvére való helyre vetődött Kókusz Pál.
Már éppen a bicskája után nyult, hogy a láthatatlan laci-pecsenyét megkeresse, midőn a kemence tetején üldögélő fekete macska megmozdult, eltünt helyéről s az asztalnál termett a szék hátán. Mire Kókusz fölocsudott volna, a fekete macska helyén az első felesége ült, bizonyos Horkai Borbála, akivel csupán egy esztendeig élt s ezért sohasem tudta teljesen elfeledni. Ugyancsak bánatában házasodott meg ismét, hogy Borbálát talán elfelejti… Nem, az asszony a másvilágról sokáig visszajárt éjszaka s ugyanezért sűrűn verekedett a második feleségével. S ha lehetett, a vásárokra szökött Nyitrára, Ujvárra.
Az asszony nem szólt semmit, csak kedvesen, bánatosan, gyöngéd szemrehányással rámosolygott a csizmadiára, mintha Isten tudja milyen régen várna már az elhagyott házban. Majd fölállott és megcsókolta az urát. Mintha a szél csókolja meg az elhervadt kert virágait ködös őszi délután.
Kókusz megborzongott.
Most kezdte érezni, hogy valami különös dolog történik vele.
S hirtelen az jutott az eszébe, hogy az első felesége, a Borbála idejében is elment egyszer a vásárra, habár erre semmi szüksége nem volt. A menyecske ellátta minden jóval, meleg ággyal, lágy kenyérrel. Mégis elment, mert rossz vére hajtotta. Mire hazajött, már kiterítették a szomszédok az asszonyt. Beleugrott a kútba. Mert Kókusz a vásárra ment. Talán ezért se tudta elfelejteni Borbálát?
Az asszony megcsókolta balról, megcsókolta jobbról. Nini, mintha most már melegebb volna a csókja? Olyan meleg, mint akkoriban volt, mikor még Kókusznak nem jutott eszébe vásárra menni.
A csizmadia nekimelegedett. Megmozdulni nem mert, mintha tudta volna, hogy nem valóság az, ami körülötte történik. Csak állt, álldogált s boldogan engedte, hogy Borbála – kékszemű, lenhajú, fehérarcú, mint akár az esti menyasszony – jobbról-balról körülcsókolja, megölelgesse, megsimogassa.
Egyszer aztán nem állhatott ellent a vágyának. Fölemelte a karját a menyecske derekának irányába.
A szeme egy pillanatra lecsukódott. S mire kinyitotta, a határcsárdabeli, ráncos szoknyájú korcsmárosné borult vállára, egy nagyon fekete, nagyon tüzesszemű teremtés, aki még a fuvarosok keresetét is elszedte annakidején. De férficsizmát is elfogadott ajándékba.
Borbála valamely láthatatlan szárnyakon tovaröppent. Vagy talán kerekek voltak a lábán, amelyek a szoba sarkába vitték. Ott megállt kartonruhájában és két kezét búsan leeresztette.
Kókusz Pál undorodva taszította el magától a csárdásnét. Hogy is ne! Majd ő ezzel a mindenkiével fog ölelkezni, mikor itt van az ő drága, imádott felesége.
A csárdásné úgy kapaszkodott a csizmadia nyakába, mint a folyondár. Megbénította a kezét, letapasztotta a száját. A székére húzta maga mellé. Nagy tüzes szeme úgy csillogott, mint valami állaté.
S egyszerre újra pecsenyeszag töltötte meg a szobát, friss hóillat áramlott be a láthatatlan ajtón és kezek, öklök döngették az asztalt, amelyeknek hozzátartozó karjait azonban nem lehetett látni, Harmatos külsejü üvegek táncoltak az asztalon, gömbölyű borospoharak részegen fölfordultak és cimbalomszó is zengett. Egy fuvaros nagyott csattantott ostorával valahol messze, szán csilingelt és komondor ugatott.
A csárdásné átölelve tartotta a csizmadia nyakát s nem engedte, hogy megforduljon arra, ahol a feleségét érezte.
A pecsenye finoman, fehéren omlósan kínálkozott a puha cipóról. A piros bor szikrázva tündökölt, a cimbalom lágyan pengett.
Akkor megfordította a fejét Kókusz Pál, habár a csárdásné erősen fogta.
Hát látja ám Borbálát, amint tőle eltávolodva a régi kis házuk virágos kertjében a kackiás, fiatal szolgabíró ölében üldögél. Igen, Garaminak hívták a csinos szolgabírót, aki fütyörészve szokott elmenni a ház előtt és mindig hamisan kacsintott be az ablakon. És most ott ült Borbála az ölében, hátul a lugas a szőlőlevelekkel, amelyek között gyümölcs sohasem termett. Már mennek is kettesben a lugas felé.
A csizmadia borzasztó fájdalmat érzett a szívében.
Mire Borbála alakja a szolgabiró alakja nyomán kis vonakodás után eltünt a lugasban, a csizmadia rettenetesen fölordított.
Egy nagy, fekete macska ugrott a fejére, a borosasztal összedőlt, a lámpa elaludt. Vak sötétség lett.
„A mi csizmadiánkat“, amint a bajmóciak Kókuszt nevezték, napok mulva lehetett életre kelteni. Csaknem megfagyott a lakodalmas éjszakán.
De egészséges már többé sohasem lett. Az arca megsárgult, a haja hullani kezdett és mérgesen köhögött. Miután néhány fogát is kihuzatta a borbéllyal, sivító lett a hangja és csunya szavakat kiáltott a fiatal asszonyoknak.
Tudományával sem volt kedve dicsekedni, olykor elment a templomba s nézte, hogy imádkoznak az emberek.
A vele egykorú falusiak szemébe fürkészve nézett s olykor félénken, szinte szégyenkezve megkérdezte, vajjon emlékeznek-e Garamira, az egykori szolgabíróra? Milyen ember is volt? Igaz, hogy szerette az asszonyokat? Különösen az ő asszonyát, mialatt a vásárt járta? Hogy is volt? Mint volt?
Ki emlékezett volna? Nagyon régen volt az már.
Egy tavaszi napon, mikor már zöldült a kis hegyoldali temető, Kókusz Pál kibandukolt a temetőbe. Az első felesége sírját benőtte a gaz, a hólé befolyt a sírba és a kis kereszt megdőlt. A csizmadia sokáig állott a sír fölött, végül csúfolódva megkérdezte:
– Boris, jó volt a szolgabiróval csókolózni? Jó volt a kútba ugrani?