Jeromos bátyám.
– Ne legyünk rosszak, – mondta egykor anyai nagybátyám, aki némi részben nevelt, miután célbalőni és sétapálcákat gyűjteni segítettem.
Olyan fürtös, álmatag feje volt, mint a tiszt urak miniatür-képein láthatók, akik Napoleont Oroszországba kísérték és a medaillont ünnepélyesen az otthon hagyott kedves, vagy feleség nyakába akasztották. Jeromosnak hívták és olyan halkan örült, mint egy októbervégi délután. Fiatal korában a gárdánál is szolgált, – minden Csáky szeretne a gárdánál szolgálni, – párbajban egynehány embert agyonlőtt, vitőrrel kiemelték a balszemét és fekete selyemkendőt hordott fején, a körme mindig rózsaszínü volt, titokban, éjszaka, naplót írt, flótázott a kerti házban vagy nagyon erős borokat ivott bizonyos évfordulókon, amelyeket előre megjelzett a kalendáriumban, ilyenkor valamennyi pisztolyát fölporozta, megcsókolgatta az imakönyvét, végrendeletet írt német nyelven, aztán egyet kacagott és lefeküdt aludni. Ám legtöbbször mégis csak az ebédlőasztal vége felé üldögélt, hátat fordítva a kántornak és a papnak – tíz esztendeig, amíg falun laktunk, – a balkezébe hajtotta a fejét és unottan hallgatta a körülötte zajló beszédet. Sötét szeme olyan fáradtan feküdt az aranykeretes üveg alatt, mintha több év óta egyhuzamban éjszakázna. Nagyon keveset beszélt és a nők közül csupán hugát, anyámat tisztelte.
Ha nők is ültek az asztalnál, Jeromos a kántorral beszélgetett, akit mindenkinél jobban becézett, mert a kántor a boritalt szerette. Kedvelője volt a szép fehérnemünek, ingeit Pestre küldte mosatni és a kerti házban egy barna szentkép volt, amely előtt buzgón imádkozott névnapján. Kis térdeplője volt, régi rózsafüzér a zsebében és oly megvetőleg beszélt az életről, halálról, mintha ő maga tulajdonképpen részese sem volna az emberi sorsnak. Bizonyos évi jövedelme volt, amelyet mérnöki pontossággal fölosztott és halála után jegyzeteket találtam, midőn több hónappal előre kijelölte azon napokat, midőn pénzt ád a cigányoknak, miután azok kedves dalait eljátszák, a Valse de Moscou évente többször fölhangzott a kerti házban, oly ünnepélyességgel, mintha halotti misét mondanának valahol.
A cigányok frakkban muzsikálnak, – régi frakkokban a Jeromos ruhatárából, – a prímás komolyan, szinte meghatottan álldogált a banda előtt és az öreg kontrás ilyenkor soha se merészelt vakarózni, amit egyébként szeretett. A nagybőgős, miután olyan fekete volt, mint a szurok, a falnak fordítva húzogatta vonóját és a cimbalmos gyakran a levegőben felejtette a verőket, nagybátyám, Jeromos komolyan, sápadtan, falfehéren ült egy mély karosszékben, a lábát keresztbe vetette, a szemét lehunyta, oly mozdulatlan volt, mint egy halott. A primásnak borítékba zárva adta át a honoráriumot a délutáni muzsikálásért, nagy sétákat szokott tenni a folyóparton, meg-megállott és oly figyelmesen nézte a Tisza kanyarodását, mintha először látta volna. Majd tüzoltásban vett részt és öreg parasztnőket hurcolt ki a vállán égő házakból. Télen megfürdött a befagyott folyóban és volt egy kedvenc kutyája, egy utálatos buldogg, amely mindenkit lehúzott és Jeromos olykor óraszámra üldögélt a nagy fa alatt Grób társaságában, szabályos időközökben megsímogatta a kutya nagy fejét és néha csaknem könnybeborult szemmel nézett rá, mint egyetlen barátjára.
Egy napon levelet hozott Jeromosnak a pirosnadrágos postás-legény, holott a Deutscher Sport-on kívül más ujságot nem olvasott. Aranymetszésü, lilaszínü pecsétes levél volt, külső országból jött, – a francia regényekben a grófnők leveleznek ily papiroson. Jeromos bezárkózott a kerti házba és alkonyatig csupán buldoggjával foglalkozott. Majd a pisztolyokat próbálta ki a nagy kert hátuljában, egy ártatlan, pihenőre térő szarkát repülése közben széjjellőtt, nagy, fehér kezével gondosan, tisztán visszahelyezte tokjukba a fegyvereket és könnyedén intett nekem, aki az őszi estét bámultam az üveges verandáról.
– Jőjjön hozzám teázni, öcsém! – mondta kimért udvariassággal. – Befűtjük az orosz katlant.
Ilyesmi nagy ünnepség volt, valódi muszka szamovárja volt Jeromosnak és midőn annak pöfögését hallgatta, véleménye szerint szép ifjúsága álomképei tünedeztek föl a kerti házban. Követségnél szolgál, expressz-vonatokon utazik és nagyvilági nők fehér válla mögött fénylik egyenruhája, a hölgyek hajszíne párisi, fodros, vöröses, szőke és finom, mint a sampányer színe, az illat a ruhájukban, kastélyok és előkelő estélyek különös illata, cipőjük csaknem gyöngédebb, mint keztyűjük és hímzett zsebkendőcskéjét mindig elejti valaki, midőn a teafőző zúgni kezd és az erkélyen elrejtett zenekar régi keringőt játszik.
– Elutazom innen! – mondta Jeromos hideg és eltökélt arccal, mintha veszedelmes párbajra indulna korán reggel.
Elnyújtózott a karosszékbe, csendesen szivarozott, olykor a füstbe bámult:
– Csak anyádat sajnálom! – mondta a szivarjának.
Kiöntötte a teát, a szemembe nézett, mint még sohasem.
– Hány esztendős vagy?
– Tizenhat.
Gondolkozott, a lakktopánja orrát szemlélte.
– Jó kor, – felelt foghegyről. – Én már javában férfi voltam akkor. Remélem, te is férfi vagy… Tehát én ma éjszaka elutazom innen…
Eddig lassan, kimérten beszélt, mint az előkelő urak a színpadon, de rajta csípte magát s igyekezett természetes lenni.
– Nézd, kedves unokaöcsém, egy nőtől kaptam ma levelet. Azt írja, hogy már többé nem szeret, férjhez megy, küldjem vissza az emlékeket, amelyeket tőle kaptam, arcképét, imádságos könyvét… Bolondságot, harisnyakötőt. Egy falevelet. Egy hervadt virágot. Mindent, ami eddig vagyonomban volt. Én visszaküldöm.
Éppen olyan unottan bámultam, mint Jeromos bátyám szokott:
– Azt hiszem, néha előfordul ilyesmi.
– Előfordul, – felelt hirtelen keserűséggel Jeromos és a hangja megremegett. – Csakhogy nekem nincs elég erőm. Végezd te el helyettem.
Barna fadoboz állott az asztalon. Talán rózsafából készítették. Egy barna és semmitmondó női arckép került elsőnek a doboz fenekére. Az arcképre ennyi volt írva: „Mary. Karácsony.“ Később egy ezüstcsattos kis biblia, – a Jeromos párnája alól. Aztán egy kis velencei legyező a vasszekrényből. Selyem harisnyakötő.
Nagybátyám lehunyta a szemét.
– Siess, vidd magad a városba, a postára.
Az arcán hirtelen könnyek futottak végig.
– A címet már fölírtam a ládácskára.
Jeromos az ablakhoz állott, amíg a kerti házból eltávoztam.
Éjjel pisztoly durrant az udvaron. Máskor is szokott nagybátyám lövöldözni, tehát a fal felé fordultunk álmunkban. Reggel azonban Jeromos nem ébredt föl többé. Pontosan a szíve közepébe lőtt.