Szentanyám.
Anyám az őszt szerette.
Tavasszal, télen és nyáron szinte egykedvüen élte napjait, csak félig olvasta el a regényeket és Rosenberg bácsi, a zsidó tanitó francia nyelv helyett bízvást taníthatott a héberek történetére, anyám unottan, szórakozottan üldögélt a lugas közelében ahol tanultunk, és sohasem javította ki a francia szavakat. Általában úgy viselkedett, mintha véletlenül került volna a hosszu sárga házba, ahol anyósa parancsolt és a kulcsárné latin szavakat tudott az öreg asszonyság tiszteletére. Valamely nagy pör volt akkoriban, ügyvédek jártak a házhoz, akik ábrándos képü segédeiket az ámbituson várakoztatták és hajukat, bajuszukat csak félig festették, mig nagyanyámmal hosszan tárgyaltak délután és szenvedélyesen beszéltek, irásaikat rázogatva, amelyekről ilyenkor lehullott a porzó. Anyám hideg közönnyel üldögélt szobájában, Tompa Mihály virágregéiben lapozgatott, vagy a falba épített üveges szekrényben megigazította az altwien figurákat. És a zöldhaju ügyvédek eltávozása után nem volt kiváncsi a tárgyalásokra, holott éppen az ő jussáért folyt valamely régi hosszu pör. Az ezüstpénzből csak az ujonnan verettet szerette erszényében tartani és a vadonatuj bankjegyeket gondosan összehajlította, mint a fehérnemüt, mielőtt szekrényébe zárta volna. Borravalót oly könnyed kézmozdulattal adott, mint egy kártyás és olykor erején felül megajándékozta a szegényeket, akik alkonyattal belopózkodtak hozzá. Rosszkedvében ráhuzatott a nagyanyám udvarosára a révésszel és a kerülővel, és a méltatlankodó öreg asszonyságnak azt vágta oda, hogy a pisztollyal olyan jól tud bánni, mint egy férfi, tehát ne ingerelje tovább.
– Ti pénzért mindent megtesztek! – mondta és megvetéssel, büszkeséggel fordított hátat nagyanyámnak, atyámnak, Rosenberg bácsinak, akit pedig bölcs, drága öreg embernek tartott egyébként, mert olyan szegény volt, mint a templom egere.
Ah, nagylelkünek lenni, megbocsátani, büszkeségből és kiválóságból nemesnek és jónak lenni és mindenkit megvetni: ezt csaknem úgy szerette anyám, mint az őszi időt. Szinte örvendezett magában, ha az ügyetlen szobaleány drága vázát eltört, hogy megbocsáthassa, – és az esőt áhitatosan hallgatta alkonyattal, mint valamely gyászmisét, amelyet a legkedvesebb halottért mond egy szentéletü pap. Csodálatos indiai kendői voltak, amelyek az őszi este hüvössége ellen megvédelmezték, karosszéke volt, amelyben egykor egy apáca fejedelemasszony üldögélt, a szalmába bujtatott rózsafák és buskomor orgonák fölött az eső hulldogált és az ambituson Turgenjev regényeit olvasta. Sokszor úgy tünik föl nekem a gyermekkor álmaiból, mintha egy drága, finom, idegen urhölgy érkezett volna őszidőben házunkhoz, aki regényes, hosszu léptekkel, hátrafont kézzel, a gondolatoktól hófehérre válott homlokkal és félig lehunyt szemmel menne végig a fehér futószőnyegen, amely az ámbitus piros kelméjén mindig üdén és tisztán huzódott végig, mint egy régi, szemérmetes Lavotta-dal öreg gavallérok szivében, amely dalt feketeszemü anyám odavetőleg, szinte ajándékozva néha elénekelt a fuvola kisérete mellett. Nagyon fehér és kicsiny két kezét töprengve kulcsolta össze ölében és hüvös, rejtegetett pillantást vetett a szomorú esőben buskodó öreg fákra, a távoli mezőkön bolyongó ködre, mintha véletlenül azzal találkozik az ember, akit egyedül, igazán szeretett éltében, de a szerelemnek csendet kellett parancsolnia.
Ah, ősz, nyirségi csöndes ősz, – Rosenberg bácsi életbevágó fontossággal magyarázta Lafontaine nyelve helyett a héber vallás észszerűségét, kis, fehér, bozontos feje átszellemült, mint egy hittérítőe, Julia, – így nevezte nagyanyám anyámat – piros lovaglókeztyűt hozatott Londonból, zöld férfikalapot Grácból és egy gyermekké válott öreg ponnit, amely már csak vizet hordott, Szaturnusznak nevezett, de sem a keztyűt, sem Szaturnuszt nem használta. Csodálatos, boldogtalan, égből földre tévedt angyal szomorúságával nézegette a nagy fákat, amelyeken a levelek úgy piroslottak, mint a Petőfi verseiben, sétabottal kezében ment a folyópartra sétálni és a révészt hideg szóval felelősségre vonta az öreg csónak hiányossága miatt, bár sohasem szokott csónakázni. A határban egy félkezü szent szobra állongott, minden ősszel elhatározta, hogy tavaszra kijavíttatja a szobrot; hüvös érdeklődéssel hallgatta az agarászatból hazafelé kocogó szomszéd öregurak hőstetteit, amint hosszú, szinte kimért léptekkel rótta az út mellett a gyalogösvényt és fölvetette a fejét, mint egy csendbiztos, ha valamely rendetlenséget tapasztalt a határban.
– Ötven évvel ezelőtt megbotoztattalak volna, – mondta a kerülőnek, midőn puskás embert látott végigmenni az agarászatra szánt mezőn.
A présház körül valamely hiba történt, midőn is Cserépi nyugalmazott megyei pandurt hozatta el anyám, hogy beszéljen a csősz fejével, ki fiatal korában futóbetyár volt. Cserépi lóháton a régi egyenruhájában jelent meg a hivásra és a vén csőszt guzsba kötötte.
És aztán oly lágy volt anyám, mint a párisi keztyű. Csak halkan, szenvedély nélkül, – intette Rosenberg bácsit, ha a tanulószobában belejött a hittérítésbe, – a falusi szobalányoknak mezítelen lábbal kellett belépni a szobájába és nagyon boldog volt, ha tűzkárosult tótok érkeztek vándorútjukban házunkhoz. A nagyfejü házőrző ebeknek megveregette a fejét és a hervadó fákról lehullott leveleket nem engedte összesöpörni. Az ámbitus virágairól délutánonkint letépegette a száraz hajtásokat és vasárnaponkint a folyó tulsó oldaláról áthangzó harangszóra fölnyitotta hosszupillájú szemét.
– Templomba megy a föld népe, – mondta komolyan és talán helyeslően bólintott.
Aztán egyszer elfogott egy levelet, amelyet bizonyos hölgynek bizonyos alkalommal titkon irtam… A tanitó-kisasszony volt, akiért csaknem meghaltam ez időtájt.
Megsimogatta a fejem és jobbról-balról figyelmesen megnézett, mintha nagyon régen nem látott volna. A kezét az állam alá tette és hosszasan arcomba tekintett.
– Tehát szerelmes vagy? – kérdezte kétszer egymásután.
Elgondolkozva, meglepetten, kicsit csodálkozva nézte lesütött fejemet. A keze lágyan járt a hajamban, mint az álom. Lassan megcsókolta homlokomat:
– Hidd el, fiam, nem érdemes…
Könnyedén sóhajtott, Rosenberg bácsit munkakedvre intette, de másnap, ebédnél azt vettem észre, hogy újszerű hajviselete van anyámnak, egy csomó, eddig nem látott ősz haj tündöklik homlokában, mint az új hó a faleveleken. Könnyes, megbocsájtó szemmel nézett rám.
– Kedves nagy fiam!… – mondta visszafojtott boldogsággal.