Mitskei és Matskási.
A gyertya lángja hirtelen elaludt és valami zizegő süvítés hangzott a levegőben, majd a vakolat porzott le a falról. Matskási fölemelte a fejét az asztalról, ahol levelet írt és a nyitott ablakra pillantott. Kora őszi alkonyat volt, az udvarház előtti nagy térségen szinte lengett a falusi csendesség, mint egy jó asszony lehelete álmában, – ötven lépésnyire szemben egy másik udvarház állott, annak kiugró ablakában állott Mitskei, a pisztoly még kezében füstölgött, amellyel a gyertyalángot ellőtte.
Matskási letette az írótollat, a sarokból előkereste a kalapját és a szomszédhoz ballagott.
– Mit akarsz már megint? – kérdezte egykedvüen.
– Unatkozom, – felelt Mitskei. – Rettenetesen unatkozom. És te egész nap leveleket írsz.
Matskási kissé elpirult.
– A gazdasági számadások, – mormogta bizonytalanul.
Mitskei a szobába hajította a pisztolyt.
– Ördögöt! Megint annak az asszonynak irogatsz, hogy sohase küldd el a levelet. Mire való ez? Egy év mult el azóta. A regényekben sem szeretnek tovább az emberek kilenc hónapnál.
Matskási a tintás ujját nézegette:
– Miért kilenc hónap?
– Tudom is én. Az öreganyám mondogatta, hogy amelyik szerelembe kilenc hónap alatt nem hal bele az ember, akkor már elmulott a nehezebbje.
Matskási szórakozottan bólintott, mintha nem is hallotta volna a barátja szavait.
– Jól hord a pisztolyod, Mitskei. Ha véletlenül fölemelem a fejem, homlokon találsz.
– Eh, elég volt már a levélírásból. Szakállas, bajuszos ember vagy, a halántékodon ezüstösödik a hajad. Nem is méltó hozzád, hogy leveleket komponálsz.
Matskási nem felelt, megszokta a barátja korholását, talán még jól is esett neki, hisz a szenvedést is megunja az ember.
– Gyerünk sétálni, – mormogta enyhén, békítőleg. – Szép az este.
– Füreden szebbek voltak az esték, ugy-e? – felelt Mitskei és keményet káromkodott.
Körülbelül egykorú férfiak voltak, gyermekkoruk óta egymás mellett voltak itt a nyirségi faluban, „Punin és Baburin“-nak nevezte őket a vörhenyes Ilonka asszony, aki a postát is bérelte s ezen a réven irodalmi hölgy volt, a székvárosban a sörházba mindig akkor lépett be Mitskei, amikor Matskási először figyelt föl a hangászok nótázására, viszont Matskási babonás biztossággal termett a helyszinén, midőn a Betyár-kávéházban széket emelt Mitskei a katonatisztekre. Testvérebbek voltak a testvéreknél, egyforma véleményük volt az élet haszontalanságáról, a halál semmibevételéről és a nőkről. Ugyanazokat a könyveket olvasták téli délutánokon és egyik nap Mitskei lőtte el a gyertya lángját a szemben lévő udvarház szobájában, másnap Matskási cselekedte ugyanazt. Már az őseik kezdték a barátságot, amely egykor Magyarországon szentebb volt a szerelemnél.
És az elmult nyáron Füredre utazván, ugyanabba a nőbe szerettek bele, az észbontó Fruzsinkába, akiről a régi krónikák jót és rosszat vegyesen följegyeztek. Kacér volt és ábrándos volt, mint a holdas éjjel. Bűbájos volt, mint a keleti mese, a szemében lidérclángok és ajkán csábító mosoly, mint hajdanában a nők, akik még George Sand-t olvasták és Lavottától dudoltak a zongora fölött.
A barátok a folyóparton sétáltak. Szótlanul, elgondolkozva mendegéltek egymás mellett, mintha egyik sem akarná megzavarni a másik gondolatait. Harminc esztendősek voltak és általában megvetették a nőket, csupán az egyetlen Fruzsinkát nem. Miért? Hogy történt? Messzi külföldi városokból, – egyszer Veronából, máskor Bécsből, majd meg Pestről jött olykor egy rövid üzenet, egyformán melegen intézve mind a két úrhoz, – aztán nem történt semmi. És a folyó kanyarulatai, a füzesek csendje, a mezők némasága tavaly óta más lett: mintha az egész vidék megváltozott volna. Az öreg fűzfa, amely hajdanában leskelődő betyárhoz hasonlított, aki rövid karabélyt rejteget a rongyos szűre alatt, mostanság gyakran vette föl egy mélázó hölgynek az alakját, aki az esti folyópart fölött elmereng. A félig rombadőlt csárdából, a messziségből mindig muzsikaszót hozott az esti szellő. Mintha fehérfejű, pirosnadrágos cigányok busuló magyar nótákat muzsikálnának nagyon csendesen, egy elgondolkozó úrnőnek a tiszteletére, aki véletlenül e tájon átutazott. Mire a csárda közelébe értek, a gáton elcsendesedett, csak egy vadkacsa kotyogott a nádban, a kísérteties hangászok elrepültek a hideg kéményen át, a ködbeborult gát kanyargásaiban mintha elveszőben volna egy bőrfedeles utazó-hintó képe, de lehet, hogy csak falusi szekér volt az istenadta. A fehérlevelü nyírfák tavaly óta ismeretlen új nótákat fütyültek a szélben, a ritkás berekben volt egy öreg fatörzs, amelyre leülve, világosan lehetett hallani, hogy odafent a magasban, a lombkoronák fölött valaki, tán egy szellem, mint a habzugás énekel… Mitskei és Matskási délutánonként fölváltva üldögéltek a fatörzsön.
– Hallod? – kérdezték egymástól visszafojtott hangon és nyugodt, földszínű, kemény arcukon belülről fehérség szüremlett át, mint a hajnal teheneinek a teje a messze sötétlő dombokon.
Egy búbánatos kőszent állongott a határban, mindketten köszöngettek tavaly óta e szentnek, aki fogadta köszönésüket. Ha ő – a drága nő – egyszer erre jönne, legyen jóakarattal iránta az országút hűséges fölvigyázója.
Reggelenként a dércsipte országúton olykor friss kocsinyomokat fedeztek föl, amely az udvarházak előtt elvonult. A keréknyom fölött elgondolkozva megállottak. Hátha erre járt a drága, éjszaka hintójával, hisz megigérte, hogy egyszer meglátogatja barátait a messzi nyirségi faluban.
Még a harangszó is másképpen hangzott a folyó másik partjáról, mint azelőtt. Fruzsinka istenfélő volt, esti harangszóra mindig keresztet vetett – régen, valaha Füreden. A két komor nyirt gavallér elrugta csizmájával a hizelkedő agarakat és szégyenkezés nélkül megemelte kalapját, midőn túl a Tiszán meglódult a harang.
Az alkony, az este öreg vándorként ballagott mind közelebb a gáton. A fűzfa a távolban köpenyegébe burkolózott és fátylat eresztett kalapkájára.
– Ha eljönne… – mondta Micskei.
– Nem jön az el soha, – felelt titkos reménykedéssel Matskási. – Hisz annyit utazik mindenfelé.
– Holnap mégis elküldöm a levelet! – szólott búcsúzásnál.
– Habár kinevet a postásné.
Aztán este lett. Ki-ki lefeküdt a maga házában a bőrkanapéra. A láthatatlan falak szétnyíltak, még az óra ketyegése sem hallatszott és hangosan mondták:
– Fruzsina!
Mintha gyönyörködtek volna benne.