Reggeli imádság.
Alvinczi Eduard de genere Gut-Keled, R. et Imp. Chambellan a bécsi Sacher-fogadóban ült, délelőtt féltíz óra volt, vörös Garibaldi-inge fölött keleties szabású virágos mellény, lábán papucs, amelyet harminc esztendő előtt vett egy török paptól, amelyben Mekkát megjárta, és a szerencsenadrág. A szerencsenadrág bő, barna, bugyogószerű posztóholmi volt, folt folt hátán és Alvinczi negyven esztendeje mindig benne sétálgatott odahaza. A gombok leszakadtak, nem engedte fölvarrni, az egyik zsebben ugyanazon ezüst és réz pénzdarabok foglaltak helyet, mint akkor, midőn a nadrágot fölvette. Ha gondolkozott, vagy látogatóival csevegett, a pénzdarabokat szórakozottan csörgette. A pénzek beszéltek hozzá. Olykor tanácsot adtak. Volt ott egy olasz lira, amelyet Milano és Velence között talált az országúton, midőn ifjú korában postakocsin arra utazott. Akkor volt szerelmes először és utoljára életében, a római nagykövetségen volt attasé és a marchesa elutazott a városból. Alvinczi követte nyomait és a postakocsiról leszállott útközben, hogy a sárga porban fénylő fehér pénzdarabot fölvegye. Ez a percnyi késedelem okozta, hogy Velencében lemaradt az Ausztriába induló gyorsvonatról és a marchesának csupán zöld utazófátyolát láthatta. Ah, a szegény marchesa később szomorú sorsra jutott, miután három-négy férfiut a másvilágra küldött kalandos életében! Alvinczi az országúti lirát csörgetve, néha elgondolta magában, hogy e pénzdarab nélkül bízvást lefekhetett volna egykoron egy erdei tisztásra, ahol esetleg kis patak szalad csevegve, mint régi költők verseiben, sárguló tölgyek hullatják makkjaikat egy feketeruhás fiatalember tetemére, akinek kezében pisztoly, mellén megalvadt vér. Ha a vonatot el nem kési.
Egy ezüst rubel mindig Moszkváról beszélt a mély zsebben, mint egy kis harang a száztornyú város husvéti muzsikájában. Moszkva, Moszkova: pengett a pénzdarab, amely egykor sodrott csövü pisztolynak ólommagját volt hivatva föltartóztatni. Párbaj volt a francia táncosnő miatt és a muszka gróf hosszadalmasan célba vette Alvinczi urat, midőn az ottani követségnél szolgálta az osztrák uralkodóházat.
Viktória angol királynő és indiai császárnő arcképével díszesített sovereigne Anglia déli mezőin szálló napsugaras szelet és egy László Fülöp-képet juttatott az uraság emlékezetébe, amely festmény után többször lovagolt vörös frakkban a falka mögött. A sövényeken és mély árkokon a nehéz vadászparipa gummilabda módjára szökkent át, a szárat ügyesen fogta egy ifjú lady, akinek hajszíne olyan volt, mint az érett rozsé.
Török pénzecske napkeletet, a nagy bazárt, öreg bégeket és egy nagyon veszedelmesnek igérkező kalandot hozott a hatvan esztendős férfiu emlékképei közé, midőn valamely hárem környékén leselkedett messzi ifjúságában és görbe késekkel kergették fehérszakállu papucskészítők az angol követség sarkáig, a kapu alól előlépett a tengerészőrség és az uraság mentve volt.
A szerencsenadrág mély zsebében különféle pénzdarabok alakjában élt-éldegélt Alvinczi élettörténete. Babonás szerencsejátékos volt, aki az egész életét csupán egy nagyon fontos kocka-játszmának tekintette, amely játékot téli alkonyaton játszik egy határszéli fogadóban, a nyitott tűzhely fölött bor forralódik a bográcsban és a középkori zsoldosnak utolsó vagyona, rövid, meztelen kardja van föltéve a kockavetésre. Ha rosszul dob és a kocka vakot mutat, a vándorkatona visszanyeri a kardját, amelyet késedelem nélkül a torkába ver Alvinczi urnak. Mindenféle földöntúli dolgokhoz kell tehát fordulni, hogy a kocka ne vakot, hanem hatot vessen, ugyanezért egy indiai isten-szobrocskát is elhelyezett ágya mellett a rózsafüzérek és ezüstfeszület társaságában, amely szent dolgokat tiszta életü apácafejedelemasszonyok csókja, imádsága tisztított meg minden földi salaktól. De hát, te jó Istenem, ki tudná bizonyosan, hogy nem Buddhának van-e igaza a messzi Indiákon? Ápoljuk a vele való barátságot is.
Alvinczi úr milliókat nyert és veszített kártyán, lóversenyjátékon, de mégis inkább nyert, mert mindig ballábával lépte át a küszöböt. Mint egy középkori alchimista, mindenféle babonákkal, szinte büvkörökkel vette magát körül, hogy szerencsétlenség közbe ne léphessen az aranycsinálásnál. Megtartotta az emlékezetes évfordulókat, a rossz ómeneket följegyezte, hitt az álmokban, a nők szívében és a megverő szemekben. Néha napokig nem mozdult ki szobájából, mert valamely érzés azt sugallta, hogy szerencsétlenség érné az utcán. Ha emberekkel kezet fogott, gyorsan a mosdótálhoz lépett: ki tudja, nem hozott-e rá szerencsétlenséget a kézszorítás? Öreg hölgyismerőseinek virágot, édességet, pénzt küldött, mert véleménye szerint csupán az öregasszonyok tudnak igazán és szívből imádkozni, akiket már nem zavar az áhitatban a szerelem és az ima közben való ábrándozás. Még a lélekzetet is úgy vette, amint erre nagy pénzért egy sok világot bejárt tengerészkapitány ismerőse megtanította. A tengerész a szent fakiroktól sajátította el a lélekzetvételt, akik elevenen eltemettetik magukat éber angol katonák őrizete alatt a brit korona tartományában és harminc nap mulva teljes egészségben szállnak ki sirjukból.
A halált borzongva félte, mint egy veszedelmes orgyilkost, aki éjjel odalent áll az utcasarkon, vagy a kertek bokraiban és megbizatása értelmében tőrt ver a lovagok harmadik és negyedik bordája közé, mint a régi Velencében. Nők sikoltanak valahol a messziségben, gyermekek felülnek ágyacskájukban és siró szemüket dörgölik öklöcskéjükkel, egy szerelmes asszony lidércnyomást érez álmában, riadtan fölnyitja a szemét és gyorsan elmondja a Miatyánkot: valahol megölt valakit a halál egy elhagyott bástyasétányon, vagy a kártyaasztal mellett, miután előbb a figurák, francia Lajosok, ábrándos királynők és kandi filkók a fölismerhetetlenségig elhomályosutak arcképeiken.
És a szerelem, amelyet igazán sohasem érzett, s amely soha el nem hagyta, százezrekbe menő játszmái közepette, átsuhant az agyvelő boltozata alatt, mint egy álomszerü kócsagmadár az alkonyati égen, kártyánál a gyertyalángok szinte keresztrefeszített mozdulatlansággal nyujtóznak jobbra és balra, a kézben néha megroppan egy csont: a zöld gyepen, lovak futásánál, midőn a győzedelmes lovas szinte gombóccá gömbölyödve repül el a célkarika mellett, mint a középkori képen a tornász alakja, amint a nap és a félhold között a láthatatlan nyujtón fonott kaláccsá görbül és odalent a sötét országúton elnyujtott testtel, levegőben libegő lábakkal, megritkult sörénnyel és farokkal, szinte a hüllők sajátságos testi mozgásával fut egy paripa, a futár hirt visz a király meggyilkolásáról és rongyos köpönyegü koldusok, nyomorékok hosszú, szürke botokkal, négyesével mennek jobbra, míg balra kifestett arcú, fehérvállu, gömbölyded, viháncoló nők ülnek kövér lovaktól vont hintóban, jobbra-balra dőlnek kéjes nevetéssel, mint a husos tulipánok, ha nyári esőzés után a napsugár fölragyog, – rongyos zenészek, veszedelmes vándorlók, göthös öreg emberek mendegélnek még a szerencsétlenség szürke országútján, míg odafent a magosban, a nap és a félhold között tornászik a lovas, – midőn a győzedelmes paripa Alvinczi úrnak százezreket nyert futásával; a szerelem akkor is a háta mögé lépett, mint egy titokzatos, nagyszakállu jövendőmondó, a tükröt a középkori király arca elé tartja és a tükörben meglátni az élet horoszkópjait… Alvinczi egy feketehajú, félig lehunyt szemű, sápadt arcu nőt látott olykor megjelenni a láthatatlan tükörben, mint egy távoli villámlást sötét délután hegytetőről, alant már mozognak a tölgyek koronái. Ki volt az a nő, aki élete válságos perceiben babonás pontossággal megjelent képzeletében, anélkül, hogy hívta volna? A marchesa volt, vagy csak egy álom, amelyet ifjú korában látott? Az emberi élet sokkal szövevényesebb, semhogy mindenre magyarázatot lehetne találni. Olykor hinni kell a dajkamesének, amelyet gyermekkorunkban alkonyattal, a fehér kályha vöröslő parazsába merengve hallottunk. Minden férfiembernek kijelöltetik egy bizonyos női lény, akihez férfiassága idején önkéntelenül sóhajt, akit vágy, akit este, a párnára fektetve fejét, néha meglát, vagy egy versben megtalál, midőn véletlenül fölnyitotta a könyvet. A nő – ahogyan az ifjúkor első napjaiban megjelenik a képzelet bárányfelhői mögött drága arca, – talán hölgy, akit régi fametszeten láttunk nagyapánk pipázó szobájában, – nőstény, akire vérbeborult agyvelővel gondol az esztendős farkas, amint egyedül barangol a nedves erdőben éjszaka. Mint a költő mondja: a fiatalkori ideál.
Alvinczi megcsörgette a szerencsenadrág babonás pénzeit és a tallérok, rézpénzek, ezüsthuszasok elhuzták neki a reggeli harangszót. A furcsa muzsikaszó azonkívül eszébe juttatta éjszakai álmát, amelyet kemény, katonás ágyán álmodott: szürkeköpenyes, öregsarkantyús, őszbeborult lovasnak látta magát, egy országúti fogadó szalmás, sáros udvarán, nagyfejü lovát száron vezette maga után, a fogadós piros mellényben, rövidre nyirt hajjal támaszkodott az ajtófélfának és egy hintó állott az udvar közepén. A hintóban elhelyezkedett azon bizonyos sápadtarcú, fekete asszony, finoman és graciózusan szedve maga alá bő virágos szoknyáját, a fején kis tollas kalap volt, mint a várúrnőkön, komornája – bizonyosan francia leány – figyelmesen takargatta be az aranyhimzésű apró cipőcskéket a medvebőrrel. Egy félszemű, gonosz, vén kocsis suhogtatta hosszu ostorát a lovak fölött, amelyeknek négyszögletes alakjuk volt, majd gyorsan tovagördült a hintó. Alvinczi aztán nyergelt, nyargalt a hintó után, térdével döfködte kifáradt lovát, a félszemű kocsis olykor csúfondárosan hátranézett, a hölgy arcán szomorúság, félelem tükröződött, mintha kedve ellenére esküvőre vinnék, valahol zúg is egy orgona a messziségben és Alvinczi hiába ostorozza vén gebéjét.
Az ágy szélén ülve még egyszer végiggondolta az álmot, megsimogatta az indiai istent, megérintette az öreg hercegnő olvasóját, miközben könyökével s dédapja imádságoskönyvével is összeköttetésbe jött. Becsengette öreg huszárját és előkérte pisztolyát.
Amíg az inas a pisztollyal foglalkozott, Alvinczi a szerencsenadrág foltjait olvasgatta. Sok folt volt rajta. Egy folt ezer pengőbe került, mert egy középkori szent ruhájából való volt.
A huszár aztán kitárta a fehér ajtószárnyakat. A harmadik szobában, a golyóvédő párna előtt kis asztalkára helyezett egy égő gyertyát. Alvinczi lassan fölemelte a pisztolyt, összeráncolta a homlokát és a pisztoly durrant. A gyertyaláng elaludt nyomban, amint a golyó surolta.
A vén inas összezárta ismét a szárnyas ajtókat.
Alvinczi figyelmesen végignézett a kilőtt pisztolyon, mint egy jó kutyát vizsgálnak meg nehéz vadászat után. Arra gondolt, hogy a pisztoly megbizható barát leend egykoron, ha szerencséje cserbenhagyja.
Aztán lehunyta a szemét és két nagyon fehér kezével átkulcsolta az arannyal kivert pisztoly agyát, – hajdanában a fegyvereket úgy ékesítették, mint a nőket – arcán csöndes áhitat tükröződött, mint öreg kálvinista templomatyákén, akik megszokták a nép előtt imádkozni.
– Ne vigy minket a kísértetbe! – mormogta félhangon.
A varjúbajuszú huszár zajtalanul nyitotta szét a gummi-fürdőkádat.
– Amen! – felelt és alig hallhatólag összependítette a sarkantyúját.