Pusztai találkozás; Patak banya

Azután meghordozta az udvarban és kertben. Azaz újra megmutatta neki a világ négy tájékáig terjedő síkságot és rábízta, hogy ebből a síkságból mérjen ki már az épület körül két négyszög holdat a belsőségnek. Az épület maga egy magas homokbuczkán állott, köröskörül meglehetősen hepe-hupás síkkal, mely, mint Ihárosi mondá, planirozva és rigolirozva a legpompásabb gyümölcsössé alakítható, továbbá egy mély homokvölgy, melynek hossza és mélysége épen elegendő arra, hogy a parokhia kéménye kilássék belőle, ha a házat oda építették volna; azontúl egy még magasabb homokdomb – begyepesedve, melynek nevét is tudjuk már Csont Ábeltől. Nyöszörgőhegy.

Tehát ezt a tért csak planirozni és rigolirozni kell, gondolta a Comte tanítványa, s azonnal kész a pompás gyümölcsös.

A felséges őszi almák, a mosolygó nancy-baraczk, a drága muskotály-körte, melynek egyik oldala mint a hajnal, a másik meg mint a teli hold, – a csúfolódó pongorádi cseresznye, a biborszilva, a szőlő, altam maritans populum stb., stb., a melyeknek zsengéje mind Junda ujjai által szakasztatik le, de érett megfontolás s közös megállapodás útján, míg Józsikának mind az öt ujja bekötöztetik gyolcsdarabbal, hogy nénjét meg ne előzze. Aztán a dinnye, a legkitünőbb sárga fajok; görögöt nem termeszt, mert azt ellopja a juhászság.

Mind ez az öröm pedig nagyon olcsó. Csak mintegy két hold területet kell planirozni és rigolirozni és egy tíz öl hosszú, négy öl széles és két öl mély homokvölgyet betemetni, a mi nem is jár nehézséggel, mert épen a Nyöszörgőhegy tövében van, a honnét telik, sőt szükséges is, mert Dombay Máté, míg rigoliroz és völgyet temet be, egy füst alatt egy csinos templomot is épít a Nyöszörgő-halomra (igaz, hogy csak egy toronynyal) s azt körülülteti ákáczokkal. Ni! mintha máris

Ott fognak ők sétálni Jundával az ákáczok csendes alkonyában, előttük futkároz a Gyula gyerek, a ki nagy gonosztevő, mindig rikatja a szegény kis Lidikét meg a Ferit. Mars be, gézengúz! Ez is így lesz, mihelyt a nagybácsi meghozza a gyűrű mássát.

Mikor Ihárosi magára hagyta, az ifjú lelkész visszatért szobácskájába, elővett egy baltát s azzal kezdette fölfeszegetni málhácskáit. Egyik ágyneművel, másik könyvekkel volt rakva. Szépen rendesen kirakosgatott mindent, mintha az édes anyja bánt volna velük. A könyveket kinyitogatta, beléjük tekintett, mintha búcsút akarna venni Maculay-tól, Mill Stuart-tól, Comte-tól és a többi essayktől, melyekkel ő neki vajmi kevés köze lesz ezután. Mély sóhajok között helyezte őket polczaikra – megannyi halottas fülkébe.

Egyszerre a rakosgatás közben elmosolyodott; arcza kiderült.

Mégis jobban van ez így? Ide kérve kértek, híva hívtak, s ha az állapot nem valami fényes is, de a bevonulás viczispáni volt. Szeretnek, jót hisznek rólam, jót várnak tőlem s nem hiába várnak.

– Jobban van ez így!

Azután hozzá tette:

– Ki tudja, ha Gódircz vagy Tarhalom jutott volna részeműl, a jó gódircziak s tarhalmiak nem tudták-e már eddig az egész előéletemet csak úgy, mint az Argyrus király históriáját? Hogy az oskolából kétszer kicsaptak; hogy sohasem voltam Edinburgban, hanem a két esztendőt Olaszországban töltöttem mint besorozott bakancsos, mivel az érettségen húsz éves koromban zökkentem át; hogy a Miatyánkot életemért el nem tudnám mondani behúnyt szemmel; hogy mind a két fülemre nagyot hallok; hogy a bort nagyon szeretem, a pálinkát még jobban; hogy már két egyházmegyéből kizártak és édes apám a tömlöczben halt meg; hogy tulajdonképpen nem is végeztem az iskoláimat, hanem csak úgy irgalomból bocsátottak a szent tisztre, mint apátlan, anyátlan árvát! Mely mindezekre azt mondaná Gódircz és Tarhalom, hogy ha csak fele is igaz… nem zörög a haraszt, ha szél nem fúj. Nem, nem! Hálásnak kell lennem Kondor iránt. Hálás leszek!

Asztalhoz ült, melyet Dávid bérlőtől kért, tollat vett elő s elkezdte készítgetni beköszöntő prédikáczióját.

A szentleczke-választás nagy gondot igényelt, mert az ő beköszöntő ünnepe a keresztyénség nagy ünnepére esett. Húsvét következett.

*

Szentgyörgynap előtt pár nappal aranyos szép hajnallal virradt a húsvét a puszta népére.

Mikor Dombay nyolcz óra tájban kilépett szobájából s a szűk tornáczról áttekintette a rónát, már akkor a délibáb ölébe vett s lágyan ringatott minden tanyát, minden bokorerdőt. A menyboltozat a nyugalom boldog mosolyával borúlt az ünneplő földre, mintha föl akarná ölelni. A tó fénylő tükrén fekete madarak uszkálnak kevély lassúsággal: az egyedüli lények, a kik életet mutatnak az élet napján. Mert minden más élet rejtőzik még bent a házakban, hogy összeszedje magát arra a perczre, mikor az élet diadalmát kell énekelni.

A Nyöszörgő-halmon túl terűl egy roppant erdő, a familia erdeje. Nem egy fészekben kelt ez azokkal az alföldi ványúlt erdőkkel, melyekben több a mezítelen buczka, mint a sikár, és több a sikár, mint a törpe nyárfa. Mintha a Somogyság kellő közepéből emelték volna ide. Az erdő szélén a homoktalajban még a kökörcsin, a nagypéntek virága gyászol hamvas sötét leveletlen lecsüngő fejével, mintha a sírba készülne, de egy lépéssel odább az erdőben már húsvétot ünnepelnek a lombok. Sasfészkes tölgyek váltogatva óriási jegenyékkel, a gémek tanyájával, a sudaras fák között itt-ott vadgalambos vadkörtefák, megannyi patyolatinges leánykák, a kökénybokrok fülemüléikkel, a somfa sárga virágai az orgona felső bokrai; a ki közéjük keveredik, feledi, hogy az Alföldön van, s azt hinné, hogy ez a sok virág pünkösdöt üdvözöl.

Bent az erdő mélyén balzsamos levelű fiatal jegenyék-környezte ligetben tíz-tizenkét férfi és asszony szorgalmatoskodik.

Templomot építenek, szent sátort. Már három nap óta ékesgetik; a fák sudarait kötözik össze, ágakat fonnak, vagdalnak, idomítanak, füvet nyesnek, nyirnek, göröngyöt gereblyélnek, czölöpöket vernek, padokká erősítik; s mikor húsvét szombatján végig néznek munkájukon, azt mondják rá: olyan szép, mint egy templom.

Reggelre a munkának már csak az ünnepi része marad, a mit még húsvét reggelén is lehet, sőt illik végezni. A liget hajójában már készen áll a fűzfagallyakból font mennyezet, ez alatt egy csinos karszék, a Mózes széke, egyszersmind kathedra; a kathedra előtt egy szalon-asztalka. Ihárosi Dávid, ki az építést vezette, most két könyvet helyez az asztalra: egy zsoltárt bársonyba kötve, melyet ő maga ajándékoz az új papnak, és egy öreg bibliát arany szegélyű, maroquin kötéssel. A Csipkés Comáromi hírneves bibliája, kétszáz éves mártyr, mely száműzetett mielőtt hazát nyert volna. Ez is az új lelkésznek van ajánlva Pátróiné nagyasszony által. Ez volt a legdrágább, a mivel bírt.

A liget közepén drága faragványos tölgybútor foglalja el a legméltóbb helyet; Párisban tanúlta a rajzot, a ki ezt az Úrasztalát Talpárdi Nagysága rendeletére készítette; az a nehéz selyem biborbársony asztalterítő, közepén az arany sugaras nappal, sarkain aranyfonálból hímzett kelyhekkel s a négy szélein az Úr beszédével, a nagyságos asszony keze munkája, ezt is Ihárosi teríti fel gyöngéd vigyázattal, elhelyezvén előbb a szent kenyeret, melyet Ámbár Dína sütött anyja felügyelete alatt; első sütése, de remekelt vele, s melyet maga Ihárosi szeldelt fel azzal az ezüstnyelű késsel, melyet Dámán atyafi ajándékozott az eklezsiának; továbbá az aranynyal futtatott ezüst tányért – Mecsekiné ajándékát – és a két karcsú ezüst kelyhet, melyeknek egyike Ámbár Lőrincznének, másika annak az öreg Minekának a nevét örökíti meg, a ki multkor oly hatalmas daczbeszédet mondott a preczeptor zabfizetése ellen.

Minderről Dombay nem tud semmit. Ő porczellántányérokról és czin- vagy cserép-kelyhekről álmodik s ha meglátja e kincseket, elrémül bele, hogy hol fogja ő ezeket őrizni; hiszen az egész háza nem ér annyit, mint e klenodiumok fele.

Most Ihárosi zászlót huzat fel egy fasudárhoz erősített fenyőficzkóra. Ez helyettesíti a harangot s azt jelenti, hogy kilencz óra van. Kezdődik az isteni tisztelet.

A fogatok a zászló lobogására megindúlnak a tanyákból, kerekeik sebes forgással metszik a homokot, az erdő szélén megállapodnak s leszállanak belőlök a gazdag selyemruhás hölgyek és a rövid vagy hosszú atillás pusztai urak; délczeg alak mind, s most még délczegebbek, még kényesebbek, annak érzetében, hogy nem kell nekik Fűzvárra menni ünnepelni, mert imé itt a saját földjükön szól hozzájuk az Örökkévaló. Áldott legyen, a ki felkereste őket.

A középbirtokú gazdák, festett könnyű szekereikre felrakva az egész háznépet a legkisebb apróságig, hogy megemlegessék azt a napot, a mikor a kondori pusztában először zendült meg a kiáltónak szava.

Becsületes majorosok, tisztes hosszú subával palástolva a kék mándlit, mert náluk a suba a díszköntös, az a szép méltóságos bő tiszta suba minden hím és sújtás nélkül; éltesebb juhásznék és kertésznék bő selyemköténynyel s keszkenőben őrzött zsoltárral, figyelmesen vigyázva előttük menő hajadonaikra, hogy tisztesen és szemérmesen lépkedjenek.

Elfoglalják az Úrasztalától illő távolban elhelyezett padokat és a lombpáholyokban rejlő ülőhelyeket. Első padban Csont Ábel a főgondnok és Talpárdi mint főtisztviselő, – utánuk a többiek. Külön a férfiak, külön a nők.

Most belép a lelkész. Dávid úr vezeti s illedelmes főhajtással kimutatja neki a számára kijelölt helyet.

Dombay áttekintette a gyülekezetet s mélyen megindúlt. Talán az jutott eszébe, hogy más lelkészeket ilyen alkalmakkor, székfoglaláskor, primicziákon, a szülők, testvérek, rokonok egész serege kiséri be, tiszttársak körülállják, vállaira tett kezekkel megáldják Isten nevében – –; ő neki nincs itt senkije, senkije. Még csak egy lelkésztárs sem, sem öreg, sem ifjú, a ki őt ajánlaná a gyülekezetnek. Nem tesz semmit. Felemeli fejét, széttekint a sokaságon, szívében megáldja őket és azt mondja magában: «Imé ezek az én atyámfiai.»

Azután megzendül az erdő a «Nincs már szívem félelmére» diadalmas hangjaitól. Megreszketnek a lombok, köny csillan a szemekben; a csengő női ajakkal összehangzik a férfi torok ércze; Ámbár Lőrincz méltóságos basszusa palástolgatja Csont Ábel iskolázatlan olvadozásait; Mecseki kellemes discantojának Ihárosi kontráz, Talpárdi nagysága ajkai mozognak s egy cseppet sem rösteli, hogy háta mögött a juhásza ugyanazon új egeket reméli az újra megnyílt szemekkel, a melyeket ő. Kételkedés, hitetlenség mind kívül maradt az erdő árkain. Férfiak, kik a század első negyedében az anyatejjel, a levegővel, a könyvekből, a kathedrákból szívták a Voltaire tanait: itt hisznek, remélnek.

Hogy ne hinne az ember, mikor két század magával énekli:

Foly a köny az orczákon: mikép ne hinnének?

Dombay az éneklés alatt megtekintette az elébe helyezett könyveket, a Pátróiné ajándékozta bibliát felnyitotta, és abból vette fel a leczkét: Ezékiel XXXVII. 1–5.

«Lőn én rajtam az Úrnak keze, és vűn engemet lélekben a Jehova, és helyheztete a völgynek közepette, mely tele vala csontokkal, melyek igen megszáradtak valának,

«és monda énnekem: Embernek fia! vajon élnének-e ezek a tetemek? és mondék: Uram Isten, te tudod!

«és monda énnékem: profétálj e tetemek felől, és mondjad ő nékik: ti megszáradt tetemek, halljátok meg a Jehovának beszédét!

«ezt mondja az Úr ezeknek a tetemeknek: Imé én hozok tibelétek lelket és éltek.»

*

Akkor betette a könyvet és szólani kezdett.

Mit beszélt, azt kivonatban sem közölhetjük. Olvasóink között lehetnek papi férfiak is, kiknek az öregebbjei kemény birálat alá találnák venni a kezdő pap első beszédét s ez által meggyöngítenék azt a hatást, melyet a közönségre tett. De lehetetlen be nem látniok minden akadékoskodás mellett is, hogy a leczke ügyesen volt választva kettős alkalomra. A boldog feltámadás reményét erősíteni a tudomány kétkedéseivel szemben; az anyag, a megszáradott csontok tehetetlenségét, semmivoltát a lélek hatalmával vetvén egybe, kimutatni, hogy az anyag a halál, a lélek élet. S végre gyöngéd művészettel a kondori közönség addigi állapotára s mostani átalakulására alkalmazni a szent leczke utolsó szavait: «Imé én hozok tibelétek lelket és éltek»; körülbelől ez volt elmélkedésének vázlata.

A tanultabb urakat kellemesen lepte meg az ifjú szónok tapintatos elocutiója. Attól tartottak, hogy pusztai közönség előtt levén beszélendő, egészen ez együgyű elmékhez fogja alkalmazni tanítását; hogy majd pattog, hatalmaskodik, vagy ríkat és érzeleg: s ime megbecsüli őket s úgy szól hozzájuk, mint a kikről fölteszi, hogy bírják követni és felbecsülni az ő lelke repülését. Ihárosi a megragadóbb helyeken fölemelt fővel hordozta végig tekintetét a gyülekezeten, majd ismét Mecsekire szegezte kihívó büszkeséggel. Ilyen papod legyen Mecseki!

A prédikáczió után a szent asztalhoz járúltak a hívek.

Legelőször lépett ki Csont Ábel, a főgondnok. A csontembert is megszállta ama lélek, mely a szent leczkében volt említve. Keze reszketett, rángatódzott, mikor a sákramentomi kenyeret fogadta, míg torzonborz szakállán aláperdűlt a köny. Húsz éve már, mióta haragban van a papokkal és e miatt templomot nem is láthatott belülről. Most ime az Isten neki is mutat helyet, a hol leteheti fáradt lelke minden terhét.

Utána Talpárdi, Ámbár Lőrincz, Mecseki, Ihárosi, Dámán és még egynehányan az előkelőbb nemes urak közül, talpig magyar diszköntösben, mentésen, kardosan; azután a közrend, végre a szegénység, egész Lőcs Jónásig és Kezesménes Lukácsig, lelki töredelemmel, igaz hálával valamennyi.

Míg a lelkész a körben sorra vitte a szent jegyeket, az asszonyok ajkain alázatos dallamban zendült a bűnbocsánatot váró remény:

Mennyi bátorító van abban, mikor az ember ezt mondhatja Istenének!

Dombay mondhatatlan részvéttel szemlélte ez alakokat. A sok daczos, kevély, féktelen jellem, a kik vagyunk többé-kevésbbé mindnyájan, itt meghajol egyetlen érzelem elborító súlya alatt mind. Míg a kenyeret és bort osztotta, mindegyikhez intézett egy-egy emlékeztető szót Isten beszédéből s mindegyiknek fejére küldött egy igaz áldást szívéből. Légy megáldva, légy megszentelve.

A női közönség már nem alkotott olyan szép rendes kört, mint a férfiak. Egy az, hogy az asszony, ha még oly igen meg van is hatva a töredelem és alázat lelkétől, soha sem feledi méltóságát s biztosítani igyekszik mind magának, mind köntösének a megillető tért; más meg az, hogy a nők legalább is kétannyian voltak, mint a férfiak.

Ezért kettős, sőt hármas kört kelle alkotniok egymás mögött, mely miatt egy kis tolongás és rendetlenség támadt. Nem nézték, ki a Mecsekiné, ki Ámbárné, hogy előre bocsátanák; mindegyiknek volt igénye az elsőbbséghez koránál, vagyonánál vagy nemzetségénél fogva. Így a szerényebbek vagy bátortalanabbak a második vagy harmadik gyűrűben maradtak. Csak Pátróiné és Talpárdiné asszonyok elsősége nem vonatott kétségbe.

A lelkész türelemmel várta végig a sorakozást, akkor elkezdette osztani a szentségeket az első körben álló hölgyeknek, azután sort fogott a második gyűrűn, majd a harmadikon; az első sorban állók vállain keresztül szolgáltatván át. Néhol csak a kezet, néhol csak a három ujjat látta, a mely reszketve nyúlt a kenyér után.

Miután a kelyheket is ekként sorban osztotta volna, visszatért a szent-asztalhoz; meghajtotta fejét, imára kulcsolta kezét; maga volt áldozandó.

A lelkész utolsó az áldozók között.

Az ének elhallgatott, a gyülekezet felállott, Dombay kezébe vette a szent-kenyeret s megtörni készűlt.

E közben a mozgékony Ihárosi, kinek figyelme mindenre kiterjedt, észrevette, hogy a harmadik gyűrűben álló hölgyek közűl egy, egy fiatal leányka, kikerűlte a lelkész figyelmét. Szemérmesen megvonúlt az előtte állók mögött, nyújtotta is kezecskéjét, de a lelkész nem vette észre. Így nem részesűlvén a kenyérben, elpirúlva hátralépett, hogy a kehelyosztásnál rendet ne zavarjon. Csak tanuja volt, de nem részese a sakramentomnak.

Mikor a nők a körből oszlani kezdtek, Ihárosi meggondolatlan túlbuzgósággal odalépett a leánykához, kézenfogta, hogy az úrasztalához vezesse.

A leány zavarba jött, még jobban elpirúlt; vonakodott kissé, de ellenállani nem mert, öntudatlanul engedte magát vezettetni a szent asztalhoz.

Ihárosi halkan tudatta a lelkészszel a jelenet okát.

Dombay a leánykára tekintett és megdöbbent. Ez az ő kézcsókoló tanítványa volt, a szőke sarjú leányka: Ámbár Dína. Ott állt, mint az elitélt bírája előtt. Összeroskadóban a ránehezülő tekintetek sulya alatt.

A lelkész egy másodperczig tétovázva nézett a leányra, azután kettétörte a kezében volt szent kenyeret és felét a leánynak nyújtotta.

«A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened!»

Akkor rázendült az ének:

Lábán János kezdte rá. Ő tudta, hogy ezt szokás akkor énekelni, mikor az egyházi szolgák áldoznak.

*

Így ünnepelte meg a nemes-kondori gyülekezet első húsvétját.

Így lőn a pusztába bujdosott ifjúnak első találkozása a kézcsókos leánykával.

Az isteni tisztelet végeztével a közönség kivonúlt a szent sátorból, s egy másik ligetbe seregelt át, melynek dombos közepe hosszú négyszögben gyepasztallá volt alakítva s megterítve. Távolabb, lobogó tüzek mellett, a szolgafán függő bográcsok körül öreg juhászok sürögnek, meg-megpörgetve a terjedelmes edényt, melyből a husvéti bárány illata párolog; egy bokor rejtekében csapraütött hordó igérkezik a köz-rendnek, míg egy másik lugasban pinczetokok csoportoznak aristokratikus nyugalommal, terepélyes kosarak társaságában, melyek a nemzetes és tekintetes asszonyok süteményeit rejtik. Közös vendégség készűl, eklézsia örömére, új pap tiszteletére.

Dombaynak, ki Ámbár Lőrincz jobbján közelget, csak szét kell tekinteni, azonnal észreveszi, hogy Kondoron jó világ van. (Kinek-kinek.)

De nem tekinthet szét, mert Pátróiné nagyasszony ottan leragadja Lőrincz úr karjairól, s a mint hatalmába ejtette, össze-vissza csókolja az aranyos szép száját. Neki joga van erre, hiszen ő tette a legjelentékenyebb alapítványt, no meg hogy ő értette meg igazán minden szavát, mert az öcsémuraméknál és az öcsémasszonyéknál bizony sok hullott az útfélre és a tövis közé.

De hát az öcsémasszonyok nemde nem csak olyan nemesasszonyok-é mint asszonynéni, s nyomorult utánzóknak kell-é őket tartanunk, ha az asszonynéni példáját követik?

És az ifjabbja veszít-e valamit kelleméből vagy tisztességéből az által, hogy szemérmes távolból vár egy nyájas tekintetet vagy köszöntést, és boldognak érzi magát, ha megnyerheti?

Azután a férfiak hódolat-nyilatkozatai következnek.

Talpárdi nagysága nem szól semmit, csak megrázza az ifjú kezét emberül, a mit az ifjú olybá vesz, mintha püspöke dicsérte volna meg.

Csont Ábel sem titkolja meggyőződését, hogy ha valamennyi vaskalapot, a ki a környéken van, összekalapálnának is, még sem nyomna a szívén annyit, mint a mai prédikáczió. Azt hiszi, ez elég is lesz neki a másik husvétig.

Nem késett Lábán János is kijelenteni, hogy akárcsak főtisztelendő Székács urat hallotta volna; mely megjegyzés az éltes Minekának annyira elviselhetetlen, hogy rögtön torkon kapja:

– Hohó juhász! Hát Józsa uramat a gólya költötte? Mert mikor Józsa uram el kezdett prédikálni, még a város végén is meghallották a szavát.

Azután megijedt, hogy a Józsa uramra való hivatkozással érzékenyen megsértette az új papot, biztatólag fordúlt feléje:

– No de kigyelmednek is majd megerősödik a hangja. Te pedig Lábán János, elmenj a Székácsoddal és ne kárhozkodtasd az igaz körösztyén embert.

A becsületes Dávid zsidó is meghozta elismerése adóját. Ő, úgymond, nem meri többé husvétban meghallgatni a tiszteletes ifjúurat, mert…

Nem mondta tovább, hanem azt tette hozzá: Akár csak a Lőw rabbit hallotta volna Nagy-Kanizsán, mikor először prédikált magyarul.

– Már pedig én csak a mondó vagyok – dörmögte szomszédjához egy távolabb álló atyafi, – hogy ebben a mi emberünkben kell valami nagy hibának lenni, mert különben a szentszék nem vetette volna miközibünk. Majd meglássa kend.

Ámbár Lőrincz újra karon fogta az ifjút, tovább hordozta az atyafiak között, bemutatta itt is, ott is, azután szétnézett; keresett valakit vagy valakiket.

A kiket pedig keresett, azok még nem érkeztek meg. Útközben megállapodtak a szent sátor és az ebédlő liget közötti pagonyban.

Lőrinczné asszony, balján Dínával, hevesen magyarázott valamit Ihárosi úrnak, a ki állott a hugomasszony előtt, mint fölvetett feje mutatta, daczosan, de mint égre emelgetett kezei a szétnyiladozott újjakkal sejtetni engedték, még sem egészen tiszta lelkiösmérettel.

– Dávid bácsi – szidta az asszony, szemeit törűlgetve – soha sem léphet hozzánk úgy, hogy bajt ne hozzon a nyakunkra. A múltkor bevetődik házunkhoz, s ott a következése…

– Egy derék fiatal pap.

– Az ám! Ellopták az uramnak a drága fegyvereit.

– Hát annak is én vagyok az oka?

– Persze hogy maga! – de nem merte tovább folytatni a történetet (melynek az lett a vége, hogy a fegyvereknek, melyeket ő Dávid úr látogatásakor lehányt a padlásról, a keselyűsi homokban lába kelt), hanem napirendre tért.

– Most meg közszemlére hurczolja a lányomat. Még azt hiszik, én fogadtam meg, hogy árulja.

Dávid bácsi újra fölemelte a kezeit.

– De gondold meg, kedves húgom! Mekkora veszteség lett volna erre az ártatlanra nézve, ha ő épen ezen alkalommal elmarad az ünnepélyről. Vajjon miről emlegetné meg ezt a dicső napot?

– No hiszen, van már miről emlegetnie!

– Köszönd meg asszony, hogy volt rá gondom. Még azt hitték volna, hogy el van tiltva a szent asztaltól.

Hanem mikor ezt kimondta, kapta is odább a fejét, nehogy a húgomasszony keze elhirtelenkedje a választ.

Jó volt az elővigyázat. A válaszra kész kezecske csak a híg levegőt fenyítette meg abban a térben, melyben imént Ihárosi feje állott.

– Menjen innen. Rá sem nézhetek.

– Jól van no, hát ne nézz rám! Hát te galambom kis primulám – szólt a leánykához – haragszol-e? Te se nézz rám, ha haragszol!

A kis primula rávetette kökény szemeit Dávid bácsira. Bizony, hogy haragszik.

Ekkor odaért Lőrincz úr Dombayval.

– Mi már ismerjük egymást! – mondá Dombay. – Hogy megnőtt azóta! – Elbeszélte Lőrincz úrnak az ismeretség történetét, azután hozzátette: – Én adósa is vagyok kegyednek; egy kézcsókot feledett nálam búcsuzáskor s most alkalmam van visszaadni.

Soha még sarjú leányt ekkora tisztesség nem ért. Szabadkozott is nagyon.

– Kölcsönt kölcsönnel kedves Dína! – mondá, ajkaihoz érintve a lányka puha kezét.

Lőrincz úr nagyot mosolygott a kis sváb leányka zavarán (sváb leány Lőrincz úrnak mind, a ki tud német írást), de neje nem igen örült a dolognak. Még hírbe hozzák a csetrest. Dávid bátyja, az a nagy paraszt elkezdte, ez meg itt folytatja, holott vályogházban lakik és kertészgyerekeket tanít.

Dombay szívébe látott az anyának és sietett fölhasználni az első alkalmat, hogy aggodalmait eloszlassa.

Mert mikor az ebéd vége felé járt, s kezdődtek az áldomás-ivások, a sok mindenféle jó kivánat között múlhatatlanúl elő kellett fordulni annak is, a mely így kezdődik:

«Rég megmondotta bölcs Salamon, hogy nem jó az embernek egyedül lenni…» mely rövid igazságból kiindulva, Mecseki úr szive teljességéből azt kivánja, hogy az ő szeretett papjának szivét fűzze minél elébb egy hű szívhez a legdrágább frigy aranyláncza.

Az erdő «éljent» harsogott egy csinos kis pusztai papné gondolatára. Mindenfelől ráestek Dombayra, hogy asszonyt ám a házhoz minél elébb. Különösen Pátróiné nagyasszony biztosította, hogy úgy fogja szeretni, mintha saját menye volna.

Dombayt a sok biztatás annyira elragadta, hogy többet is vallott a kellőnél. Szót szóra.

– Talán már van is valaki jegyben? – kezdé a nagyasszony.

– Talán! – felelt Dombay.

– A talán nem elég. Én őszinte és töredelmes vallomást akarok.

– Még nincs jogom ilyen vallomást tenni, mert «hátha» is van utána.

– Tehát a «hátha» betudásával! – szólt közbe Dína egy tányér dióskalácsot nyújtva át Dombaynak.

– Kegyed is kiváncsi rá? Egy feltétel alatt megmondom.

– Csak azt ne, hogy tovább ne adjam a titkot, mert ilyen feltételt el nem fogadhatok.

– Oh sokkal könnyebb. Ha kegyed ajánlkozik nyoszolyó-lánynak menyasszonyom mellé.

Dína tapsolt a koszorúlányságnak.

– Szivesen.

– És azt a gyöngyvirág-csokrot átadja nekem menyasszonyom részére.

– Legyen az övé. Tehát a titkos jegyes neve?

– Junda.

– Junda – ismétlé Dína s levette kebléről az illatos bokrétát és Dombaynak nyújtotta.

Leesett a kő Ámbárné szívéről. Az ő egyetlene megszabadúlt a mendemondától. Most már örült az iménti tisztességnek, hogy a kézcsók nem úgy volt adva, hanem amúgy.

*

Az áldomások után oszlani kezdett a közönség. Az urak és úri asszonyok egy csoportban lakására kísérték Dombayt.

Beléptek a világos, hűvös, gyér butorzatú szobába; ott biztatták, hogy ne féljen, jó dolga lesz köztük; a kondori vízhez nehezen jut az ember, de a ki egyszer ivott belőle, az nem tud megválni Kondortól. Olyan boszorkányos ez a kondori víz.

E közben Talpárdi félre intette Dombayt.

– Kedves papom! Nekem ugyan akaratom ellen történt idejövetele, de ha már itt van, isten hozta. Az az én patvarkodó Juczi néném olyan száz aranyat adott a fizetésére, a mi hetven esztendő óta pör alatt van, s lesz is még másik hetvenig. Hanem azért, hogy a hivatal rövidséget ne szenvedjen, a per lefolyásáig én fizetem önnek a kamatokat.

Átadta a hat aranyat. Aztán végig tekintett a szobán.

– Ez bizony szűk lakocska; ez a bolondos Ihárosi fújta fel semmiből. Hanem ne búsuljon. Én magam építtetek hozzá egy csinos szobát a húgomasszonynak.

Alig szabadúlt meg Talpárditól, elfogta Pátróiné.

– Kedves uramöcsém! Én száz aranyat adtam a papi fizetésre, de ez az én gyilkos öcsém, ez a kevély Talpárdi nem tudom mikor fizeti ki. Hogy tehát maga ne szenvedjen, a kamatokat én fogom fizetni a per lejártáig.

– De én már átvettem ezt Talpárdi úrtól! – szólt Dombay, eltávolítván a nyújtott összeget.

– Az annak a kevélynek a dolga, ez pedig az enyém. Ne szemérmeteskedjék uramöcsém, hanem vegye jó szívvel, a mit jó szivvel adnak.

Azután jött Lábán János a sóval, vajjal. Csont Ábel a méhkasokkal, mert ő adót nem fizet, hanem kiadja a kapitálist egyszerre. A bárányok, – egész kis nyáj, a sok apró liba, a mit a gazdaasszonyok hordtak össze, mint mondták azért, hogy annál hamarább hazahozza a feleségét, mert a libának asszony kell. Nem paphoz illő ludat nevelni. Az az igazi papné, a kinek százával nő a libája, pulykája.

Hogy megörül majd ennek Junda.

– Meg ám!

Épen most érkezik a csősz a levelével.

«Uram! Önnek ajánlata más körülmények között mindennél drágább lett volna előttem. Most szülőim emléke, testvéreim jövője, és annak a két öregnek, kinél menedéket találtunk, szeretete tilt azt elfogadnom. Kövessem önt, és elhagyjam testvéreimet? Kire, hová! Vagy magammal vigyem a pusztába? Mi lesz ott belőlük? Engedje meg, hadd maradjak én az én szegény kis árváimnak és az én öreg jó rokonimnak szolgálója. Feledjen ön. Ne emlékezzék meg rólam soha.»

Ez volt a Junda regéje.

VIII.

Robinson, szegény Robinson! Mit csinálsz te itt?

Oh te jámbor Máté! És még neked szokott fájni a szíved az emberiség szenvedései miatt, és vérezni egy-egy elhagyatott gyermek sorsán, holott nincs az az égi madár, a ki a te kiterjesztett szárnyaid alá kivánkoznék. Hogy beczézed, hogy simogatod őket, hogy megfördeted szavaid mézében a kit elől-utól találsz. Az persze tetszik nekik: de rád nem meri magát bízni senki, hiszen magadnak sincs miből élni. Az a leány téged szeret, mint leány szerethet, becsül, mint embert becsülni lehet, rád bízná magát és menne veled világtalan világig, még czipődet is fényesen tartaná, fényesebben, mint Józsikáét; de Józsikát nem meri rád bízni, hogy majd abból te embert faragsz, sem pedig Milikéjét nem meri kitenni annak az arkadiai boldogságnak, mely abban állana, hogy a te préczeptornak való bárányaidból a legpákosztosabbiknak napról-napra friss koszorúkat aggasson a birka fejére. Egy gróf megirigyelhetné azt a szerencsét, melyben te azokat az árvákat részesítenéd, napról-napra fejlesztvén értelmüket, képezvén erkölcsüket, erősítvén hitüket a gondviselő Istenben, de neki nincs bátorsága, vagy talán több a józansága, hogysem testvérei jövőjének a puszta homokjában és magányában merné letenni alapját. Ne kárhoztasd: igazat mondott, mikor azt írta, hogy marad az ő szegény kis árváinak és az ő jó öreg rokonainak szolgálója.

Légy gyakorlatibb kissé. Az a sok bárány (bizony nem válogatták ám neked a javát) mind elpusztúl harmadnapra, ha te akarsz lenni a juhászuk. Hivasd Lőcs Jónás uramat és számold át neki. Ha te úgy gondot viselsz az ő lelkére, mint ő a te bárányaidra, akkor Jónás gazdának jó dolga lesz a másvilágon. A libákat is add ki feléből valami kertésznének, legalább haláluk nem a te lelkedet fogja terhelni.

Azután tarts vizsgálatot málha-ládáid fölött. Ezek a te hajódnak a roncsai. Nem lehetne-e belőlük egy kis ladikot ábdálni össze, melyben a sík tengerre kivetődhetnél? Mert Európa igen messze van. Mindenekelőtt pedig ne feledd, hogy közeleg a május elseje, és a legények már holnap kezdik vagdalni a májusfának való sudarakat, melyeknek hegyébe nyárfalomb lesz erősítve, felékesítve piros kendőkkel és sárga szalagokkal, úgy lesznek leállítva a lány ablaka elé éjnek évadján. Eredj te is; kötözz össze három-négy póznát, szegezz a tetejébe egy széles deszkát és írd rá: Ferte opem misero Robinsoni. Állítsd fel azt a Nyöszörgő-halmon, hogy a ki deákul tud, el ne olvassa. Mert ez a te május-fád.

Robinsonabb vagy Robinsonnál.

Mert Robinson magára volt ugyan hagyatva, és épen úgy maga kereste magának a bajt, mint te: de utoljára is ő ura volt annak a világnak, a melybe jutott: te pedig a világ kellő közepén (mert nem Kój a világ közepe, hanem Kondor) vagy elszigetelve, a mint csak ember elszigetelve lehet. Köröskörül rakott tanyák füstölgő kéményei hirdetik, hogy mindenütt vidám tűz pattog a tűzhelyen, asztal készűl a házban, melyet boldog háznép ül körül; s a hol így nincs is, ott is van élet; káromkodó béresek, nyafogó gyerekek, patvarkodó feleség és jámbor gazda, a ki ürügyet keres, hogy beleköthessen az asszonyba, s legyen oka a házi kereszt elől Dávid zsidó barátságos levélszínje alá menekülni.

Neked mindebből az örömből csak annyi jut, hogy holnap vagy holnapután valami alkalmatosságon sorba látogatod ezeket a tanyákat és majorokat. Mindenütt töltesz öt percznyi időt, azután még tovább, mind a hetven nemzetes és tekintetes úrnál sorba tevén a dísz-látogatást.

Ha ezen túl estél, akkor vesd kezedet az eke szarvára és többet hátra ne nézz.

Pamlagjára dőlt s tovább folytatta szomorú elmélkedéseit. A közeli korcsmából átdörmögött hozzá a bőgő hangja. Egész éjfélig azt zúgta fülébe: Robinson, Robinson, Robinson…

Reggel felé elszenderedett, de csakhamar fölébredt.

A kelő nap első sugara szemébe sütött, arra ébredt fel.

Az ébredő ember első dolga szemlét tartani tegnapi gondolatai fölött. Ő is csakhamar megtalálta a fonál végét, melyre néhány fekete gyöngyöt fűzött tegnap. Ott következtek egymásután «Robinson», «Májusfa», «Ferte opem», azután a Junda levele, a visszaküldött gyűrü, azután multjának az a nagy széles tengere, melyen az ő kincsekkel megterhelt hajója a kondori zátonyra vetődött ki.

Azután az a késő bánat, melylyel megbánta a mit cselekedett, mely első éjtszakáját ezen a szigeten oly gyötrelmessé tette.

Nem jobb volna-e egyszerre mindennek véget vetni?

Ez volt az utolsó gondolat, melyre tegnapról emlékezett.

De minő más az ember lelke, mikor a keleti ablakán süt be a nap!

Gyáva önkéntes! el akarsz szökni az őrhelyről, hová senki sem kényszerített? És miért? Csak azért, hogy egy leány, kiről azt hitted, egyedül te tudod boldoggá tenni, nincs veled egy véleményen? Micsoda öklelő syllogismus ez? Ha vad emberré lettél, ne keseregj európai kisasszony után. Ez volt az első gondolata reggel.

Fogta a gyűrűt, melyet Junda visszaküldött, s szépen felhúzta annak a gyöngyvirágcsokornak a szárára, melyet Dína adott át a nyoszolyólányság foglalójául.

Ez tehát be van fejezve véglegesen. Ha a díszlátogatásból épségben hazakerülök, elkezdem az életet. – Lássuk csak.

Kezébe vette a naptárt és szemlét tartott a napok felett: melyik bírna legajánlatosabb külsővel a díszlátogatásra? De azok a napok olyan bunfordi szemmel néztek rá, egyiknek sem jutott eszébe feltartani az újját, hogy ő magára vállalja a bemutatás tisztét.

Hanem az ember, mikor vademberré lesz, első kötelessége magát lehetőleg ravaszszá idomítani, mert miként védekezhetnék különben az elemek és a hozzá hasonló vadak ellen sikerrel.

A naptár tanúlmányozása közben Dombay egyenes lelkén is talált egy kis hasadékot a ravaszság. Egy kis ártatlan ravaszság.

Unalmas história biz az egész látogatási parádé, – mondá – kedvetlenül tovább forgatva a naptárt s olvasgatva jámbor adomákat, míg végre azokat is megtanulta, és a vásárokra került a sor. Aba, Abony, Ada és a többi.

Mert egy vadembernek semmi sem áll annyira érdekében, mint azt tudni, hol mikor lesz vásár.

Kérem, ez nem tréfa. Mert lám Dombayt a tudományszomjnak éppen ez a neme segíti ki zavarából.

«Füzvár. Quasimodo-vasárnap.» Igy mondja a kalendárium.

Quasimodo-vasárnap; hiszen ez a legközelebb vasárnap; Fűzváron országos vásár lesz és a fűzvári vásárra Kondorról bezarándokol minden ember, a kinek lelke, lába vagy lova van. Ez lesz a legalkalmasabb nap az én látogatásomra. Oh te Quasimodo! Hogy nem tudtál rám kiáltani!

Jól számított. Mert Quasimodo vasárnapja reggelén a zászló-jeladásra csak Énekes Tóth Péter jelent meg az isteni tiszteleten gyermekeivel. Nem győzte csóválni a fejét a világ romlottságán, mely egy hívságos vásárt többre becsül egy szép éneknél.

Elénekelgették a szép éneket, Énekes Tóth Péternek jól esett tapasztalni, hogy az új tiszteletes csak úgy tudja könyv nélkül mint ő. Igazán tudós ember. Csak úgy prédikál ő neki egy magának, mintha az egész húsvéti közönség jelen volna. Húsz krajczárt vetett a perselybe örömében, holott húsvétkor csak tíz tellett a buzgóságból.

Isteni tisztelet után felkérte Dombay, hogy hordozná őt meg a tanyákon sorban, mert látogatásokat akar tenni, mit Péter gazda meg is ajánlott egy kis fejvakarás után, mert – úgymond – ez a csősznek volna a kötelessége. A legatust is az szokta vezetni az urakhoz.

Sorba vették a tanyákat.

Dombay nem győzte magasztalni a maga életrevalóságát. Áldotta Fűzvárt és a Quasimodo-vasárnapot, hogy nehéz tisztét így megkönnyítették neki. Sehol senkit nem talált otthon. Egy-egy éltes cseléd jött ki eléje, annak átadta névjegyét és sajnálkozva hajtatott tovább a keskeny sínű juhászkocsin.

Csak egyet nem vett számba. Tudniillik, hogy a kisasszonyokat nem szokták vásárra vinni, mert ott nem szokás divatczikkeket venni, hanem edényeket, ahhoz pedig jobban ért a mama, mint a kisasszony.

Ámbárék számára is készen tartotta már névjegyét, mikor a kocsi a komondorok tiltakozása ellenére bepördült s a tornácz előtt megállapodott, de csak vissza kellett a névjegyet csúsztatni a zsebbe még leszállás előtt, mert a tornáczon Dína vidám alakja jelent meg, mosolygó örömmel fogadva a kedves vendéget.

Belépett a leány után a házba. Dína Márton bácsit is leparancsolta s az emberséges birkás készséggel szót is fogadott. Ritkaság az ilyen emberséges leányzó, a ki megadja az embernek a becsületes nevét. Mint tudjuk, Uherszkó Márton volt a becsületes neve.

A tiszta szobában foglaltak helyet. A tágas kertre nyíló két ablak közötti kanapé előtt csinos szalon-asztalka, az asztalka közepén egy pohárban élő friss virágcsokor s a virágcsokor körűl az asztalon keresett rendetlenségben díszkötésű könyvek. Tompa Olajága, Tompa Virágregéi, Andersen meséi, Virágok a legjelesebb magyar költők válogatott műveiből, Kis nemzeti lant és egyéb gyémánt kiadású könyvecskék. Irodalmi bábúi egy kis leánynak, a ki szeret olvasni s a kinek apja bír is érzékkel az ilyen fényűzési czikkek szüksége iránt, de nem annyira tékozló, hogy nagyobb összegeket merne befektetni valamely «összes művekbe». Mert bárha Lőrincz úr Vörösmartyval nőtt fel és Petőfivel erősödött meg, de Petőfi nem adja alább magát egy kila búzánál, Vörösmarty pedig épen két kilát követel, azonkívül pedig két mérő zabot ráadásúl. Aztán nem is leánynak való a Petőfi.

Rövid beszélgetés után Dína fölkelt, kinyitotta szekrény-ajtaját s egy szép gazdag fehér koszorút vett elő és fejére tette.

– Nézze Dombay úr, én már készen vagyok a koszorúmmal, mikor teszem én ezt fel?

– Majd mikor mirtust is fűzünk a fehér virágokhoz kedves Dína, a mikor én kegyedet szívem szerént meg akarom áldani. Isten nevében.

– Hogy hogy kérem! Csak nem utasította vissza menyasszonya?

– De igen… engem… Tudja kegyed, mit neveznek kosárnak?

– Kosárnak? Ó az a csúf Junda!

– Ne bántsa kegyed. Én voltam az esztelen, mikor azt kívántam tőle, hogy osztozzék az én pusztai sorsomban.

– Hát mi kifogása van a mi pusztánk ellen?

– Alapos, melyet én is helyeslek s ha elmondanám, kegyed is helyeselné. Elég az hozzá, hogy a kegyed ajándéka kárba veszett, és én kénytelen vagyok azt visszaadni. Noha hervadottan.

– Nem, nem! Nem fogadom vissza, – felelt a leány, – én azt a kegyed menyasszonyának szántam, s azénak kell lenni. Csak én beszélhetnék azzal a Jundával!

– Az már nem változtatna a dolgon, – szólt elmélázva Dombay, – s a kegyed ajándékának nem lesz gazdája.

– De azért nem veti ki Dombay úr úgy-é? Majd meglássa, meglesz a gazda. Igérje meg, hogy megőrzi mindaddig, míg menyasszonyának nem adja.

– Ezt könnyű megigérni, ha kegyednek kedvére van – felelt Dombay – s bucsút vett a leánykától, a ki kikisérte vendégét, s midőn a kocsi kigördűlt az udvarból, visszament szobácskájába és összetette kezeit.

– Oh az a csúf Junda! Az az ostoba Junda!

*

Dombay azután még folytatta s be is végezte látogatásait. Sehol sem kellett a névjegyeket személyével helyettesíteni.

A korcsmát utóljára hagyta. Ott sem találta a kit keresett s a bérlőnével váltott néhány barátságos szó után alkonyat felé hazatért.

A tornáczon üldögélve találta Dávidot.

Tudniillik a zsidót és nem Dávid urat. Oh, Dávid úr, mint a ki jól végezte dolgát, pihen és nagyokat nevet magában a szerencsés ötleten, melylyel lefőzte a bárgyú tarhalmiakat, és embert hozott Kondorra. Ő tette Kondort ekklézsiává; csak az fáj neki, hogy nem dicsekedhetik vele. Egész furfangja titok.

A bérlő felkelt s tiszteletteljesen köszönt az érkező lelkésznek.

– Ha terhére nem vagyok önnek, átléptem mint szomszédhoz illik, meglátogatni a szomszédot. Új embernek, magános embernek sok mindenre van szüksége, s ha egyéb nem, egy jó szó is jól esik. Szivesen felajánlom, a miben szolgálatára lehetek.

Az ifjú megrázta a zsidó kezét.

– Köszönöm, szomszéd úr! Már az ajánlat is nagy szívesség, mit én hasonló ajánlattal viszonzok, bár tudom, hogy a kölcsönben én nyerek. Most mindjárt első lélekzetre is két kérésem van.

– Előre is tartsa ön teljesítettnek.

– Egyik az, hogy küldje fel holnap gyermekeit. Megkezdem a tanítást, mert únom a tétlenséget.

– Ön vesződnék az én gyermekeimmel? Én ezt a dolgot tréfára vettem. Kezdődik a nyár s ilyenkor lehetetlen a rendes iskoláztatás.

– A ki itt lesz, tanúl. Ön, tudom, becsüli a tanulás hasznát, azért kérem, küldje a gyermekeket.

– No ez szép kérés öntől, mely engem tesz önnek adósává. Remélem, a másik ellenkező természetű lesz.

– Igen. Látom, ön a pusztának a mindenese, s önnél kapható mindaz, a miért városban tíz üzletet kell befutni. Adjon ön nekem deszkát és léczeket, a mennyire szükségem van, jutányos áron és törlesztésre.

– Szivesen uram, a mennyi kell. De szabad kérdenem, mi czélra?

– Ezt a hajlékot lepadoltatni, téli ablakokkal s tisztességesebb ajtókkal ellátni és az iskolateremben egy olyan a milyen kathedrát felállítani.

– Nem jobb volna, ha rám bízná ön az elkészítését? Én az asztalossal olcsóbban tudnék alkudni.

Az asztalossal már megvan az alku, csak deszka kell hozzá.

Dávid megigérte a deszkákat s távozott.

IX.

Hová lett innen a Nyöszörgő halom? És micsoda kihívó magaviseletű torony az ott, azon a dombon, melyet ezelőtt tizenkét évvel Nyöszörgő-hegy néven mutatott be Csont Ábel úr? Az a kövekből rakott jegenyefa hogyan meri mellét oly egyenesen szegezni az északi szélnek; s az a sugár nyilvessző, mely a torony hegyén az állhatatlan vitorlát helyettesíti, hogyan tud szembe fordúlni a bármely oldalról támadó szellőnek, meglövéssel fenyegetvén még az ártatlan zephyrkét is? Minő elszántsággal hajlik előre a homlokzat két szárnya, mint egy védelemre kelő sasmadáré?

És hol születtek azok a homokos, de tiszta serpentinek, melyek illatos bokorszegélyzet között három oldalról kanyarognak fel a völgyből; kimért közökben jobbról-balról feleresztett lombos fák, élő szobrai egy kertész-kezek által alkotott kalváriának?

És micsoda sötét alagútja az a szőlőleveleknek, mely a templom nyugati ajtajától egy téres gyümölcsösön keresztül abba az Elysiumba vezet, melynek tornácza oleander-bokrokon látszik nyugodni, s kéménye csak lopva tekint ki a kábító illatú ákáczok hét-soros erődei közül?

És hová lett az a mély homokvölgy, mely régebben a Nyöszörgő-hegy és az Ihárosi építette lelkész-lak között állott?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú kökény-szemű asszonykát, a ki imé karjain egy busa leánykát tartva, kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal akáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt megközelíthetlen állást? A Gyula gyerek az, a nagy gonosztevő, a ki fejébe vette, hogy hintát köt a fára, de a kötél sehogysem akar kötélnek állani, mert az ő hétéves ujjai csak képzelik, de nem tudják, hogy mi az a hurokvetés.

És az az egészséges vállas úr ott abban a porkabátban, a ki Konstantinápolyt, az Aja Sophia kupolájánál fogva felemeli s egy tollseprüvel kisöpri belőle a muszkákat; majd egy üveg-ablakon át betekint Debreczenbe, hogy mit csinál most a civis ebben a rekkenő melegben; azután Páris kapuiban állapodik meg, s a részrehajlatlan végzet közönyével szemléli, miként tolonczozzák ki az ouvrierek a proletárokat; végre az Angyalvár bejáratához illeszt egy csinos nádcsövet, hogy a jogos tulajdonos könnyebben ügyelhessen az útlevelekre;

tehát ennek a sok Dzierzon híre nélkül épült világvárosnak ura nemdenem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki…

*

Most egy kék kötényt köt maga elé s a Dávid szomszédtól kapott deszkák közül oda illeszt egyet a gyalupadhoz.

Ha már idejutott, lehetőleg meg akarja szépíteni földi szállását. Becsukta maga mögött az ajtót, itt kell előre mennie.

A zsidó gyerekeknek, kiket apjok, igéretéhez híven felküldött, magánfoglalkozást szab, ő pedig megteszi az első fűrészmetszést papihivatalának második hetében.

Szerencse fel!

Ez az ő titkos, de valódi beköszöntője. Ez a fűrészhang igazabb jó kivánatot zizeg az ő fülébe, mint minap azok a pohárcsendülések az erdőben.

A gyalupad az ő iróasztala; enyves serpenyő, festékes láda a kalamárisa; fúró, fűrész, kalapács az ő segédkönyvei, s pennája a mázoló ecset. E mellett arra is ráér, hogy a Dávid nemzetét bölcscsé tegye; tanítja mindenre, sőt a két nagyobbat még a Pentateuchusra is, szívességből; mely fáradsága a deszkák árában fog betudódni.

Ablakrámák és ablakredőnyök simúlnak egymásután gyalúja, – és zöldülnek virulóra ecsetje alatt; a benyilóban egymásra lapúlva száradnak a párosával összeeresztett padlódeszkák, a szoba talaján keresztbe feküsznek a vánkosgerendák. A padlózat alá száraz homok való, a mit nem kell messze keresni; a Dávid fiai betalicskázzák mulatságból; de mivel az ő kezük nincs a talicska szarvaira alkotva, Dombaynak sajátkezüleg kell a hiányt pótolni, mit meg is tesz, szép holdvilágos éjszakákon lopkodva be a szükséges lomot. Lopkodva, mondjuk, mert attól tart, hogy a közföldnek ilyen magánczélra bitangolása szemet szúr; még inkább félti lelkipásztori méltóságát, mert mit szólna hozzá, ha valaki meglátná, hogy ő homokot talicskáz.

Másfelől Talpárdi nagysága is embere akar lenni a szavának. Neki hajtja mind a tizenkét igáját és egy hét alatt annyi követ, téglát, épületfát felhordat, hogy a ki látja, megbotránkozik benne. Harmadrésze is elég volna egy szobához, de Talpárdi úr azt mondja, hogy ha már úr fog bele, ne legyen szegényemberes munka.

Ez is gyorsan ment, mert Talpárdi úr nem szeret czeremóniázni. A Dombay terve szerint kiépűl az épület homlokzata most már három szobával, hat ablakkal, hat zöldelő szemmel és ellát a puszta szélső határáig.

Maga Talpárdi úr is megcsodálta.

Sok is ez egy pusztai papnak. Hanem hát a zsalúk honnét teltek ki, meg a padlózat és egyéb fölösleges luxus?

Megenyhűlt, mikor megértette, hogy az a Dombay saját keze műve.

– Na most már nem haragszom, hogy Kondorra jött; látom megél a jég hátán is, ha csak az a czélja, hogy megéljen. Ha valamiben segítségére lehetek, legyen hozzám bizodalommal, kedves papom.

– Igenis leszek, még pedig azonnal. Ezt a fölösleges anyagot, a mi megmarad az építkezéstől, adja nekem nagyságod asztalosmunkadíjban.

– Talán negyedik szobának? Abból semmi sem lesz. Nem való a sok szoba szegény embernek.

– Csak bízza rám. Nem lesz belőle szoba.

Talpárdi úr ott hagyta neki s haza hajtatott. Útközben találkozott Ihárosival.

– No Dávid! Szivárog ám már a csatornában a víz – Domboritól Gemenczig.

– Duna-e vagy csak föld árja?

– Eredj, nézd meg magad.

*

Az építkezés két hónap alatt be lőn fejezve s elkövetkezett Dombayra nézve a holt izé. (Fővárosi jargonban saison morte.) Julius, augusztus. Igazán holt. Akár egész nap se tegyen egyebet, mint mélázzon a kanapén s tanúlja Horatius ódáit és tanítsa a Dávid házanépét, mert magyar gyerek ugyan még nem látta az oskola belső világosságát; sőt az iskolaház környékén köröskörül két dülőföldnyire ugyan buján nőhet a fű. Ott nem mernek lovat legeltetni, sem libát, mert méltán attól tart a gyerek, hogy Dombay az ablakból les rájok s a kit elcsiphet, viszi be az iskolába, diktálni a kétszerkettőt.

Így a tudomány bő forrásában a zsidó gyerek lubiczkol nagy præjudiciumára az egész keresztyénségnek és nagy csorbulására Dombay jónevének. Tudtára is adatik, hogy ez a dolog nem tetszik közvélemény ő fenségének.

Először csak szép módjával s a legtapintatosabb modorban súgják meg neki, hogy minek töri magát, mikor neki az nem kötelessége. Hiszen nincs az az ő konvencziójában, hogy nyáron is tartozik tanítani. Mikor ez nem használ, akkor a fellázadt jog kezdi hallatni kedvetlen mordulását, hogy az, a mit a tiszteletes úr elkövet: nem kevesebb, mint valóságos jogbitorlás és egyházellenes cselekmény Máté XV. 26. nyomain. Hát az ő véres verítékükön a zsidó gyerek lelke táplálkozzék?

Dombay nem hallja a közvéleményt, noha Csont Ábel úr kürtjén a hierarkhiát emlegetve zúg fülébe, hanem teszi, a mire vállalkozott. Másfelől tervezget s papiroson szépen kiszámítja, hogy öt év mulva a kondori egyháznak teljesen be kell rendezve lennie.

A berendezést a lakása körül elterülő két holdnyi belsőségen kezdi, melyet csak el kell egyengetni és megforgatni, hogy paradicsomi kert legyen belőle. Nem is nagy munka, mert igaz ugyan, hogy a terület nagy része hepe-hupás homokszakadás, de az északra nyiló rész egyenes gyepes tér, úgy szintén a tornáczra néző is, ki egész a Nyöszörgő-halomig, kivévén azt a kis mélyedést ott a halom tövében.

Mindezeket el birná látni egy kecskeméti gányó: és Dombay Máté nem birná-e meg?

Azokban a szép árnyékos, gyengén kitisztuló, ismét beborúló egű szeptemberi napokban, melyek a permetezgetést májustól örökölték, megkezdte a munkát.

Az ablakai előtti tért fogja jövő tavaszszal akáczokkal beültetni.