Pusztai találkozás; Patak banya

– Önnek talán unalmas ez a dal, de lássa nekem kedves, mert a puszta édes hazám. Önnek is meg kell szeretni, mert nem sokára – (és akkor folytatta a dalt) –

– Ah én egészen mást gondoltam; – ébredt Dombay. – Ezt én is ismerem, ezen nőttem fel, de már másban élek. Imént azt hittem Petőfit kérdi kegyed, mert annak nincs dallama.

– Petőfiét? Én nem ismerem Petőfit. Apám könyvtárában megvan, de azt mondja, az nem az én kezembe való, mert nagyon meg van már viselve. Mintha nem lehetne azért olvasni, hiszen a könyv is viselve szép, mint az ékszer. És hogy van hát a Petőfi sík pusztája? Ön egykor nekünk irodalmi műveket fejtegetett, folytassa az előadását, mérjük össze Tompát és Petőfit.

– Nem tudnám elmondani, – felelt Dombay hirtelen; – különben nem is merem állítani Petőfié-e vagy sem?

Dína észrevette, hogy a vonakodásnak valami titkos oka van. Lehetetlen az, hogy Dombay ne tudná Petőfit könyv nélkül! Alig várta, hogy magára maradjon, egyenesen apja szobájába ment, ott felkereste a megviselt apokryphot, azt a köpczös kötetet, melyben a költő összes művei először láttak napvilágot. Lőrincz úrnak igaza volt. A könyv nagyon meg volt viselve. Nem kisasszonykézbe való.

Dína elsőben is a tartalomlapot számoltatta meg. Az nem vezetett nyomra.

Azután sorba vette a dalokat. A legmélyebb szív idegeinek azokat a hasonlíthatatlan rezdüléseit, melyeknek varázsától megbűvölten álmodtuk át fiatalságunknak olyan a milyen hajnalát mindnyájan.

A költő mindenhatósága új világot alkotott, vagy az alvót ébresztette létre a leányka szívében.

Szemei előtt hajladoztak a czipruslombok, peregtek le a szerelem gyöngyei; itt-ott egy-egy értéktelennek látszó kavics is elkeveredve, a melyből csak alig csillan ki, de kicsillan a drága ércz – –

Végre megtalálta a mit keresett.

Megnézte a czímet. Pusztai találkozás. Azután elolvasta a románczot.

Haramia útját állja az utazó hölgynek. A hölgy aléltan rebegi: «Könyörülj». Haramja gyöngéden bátorítja foglyát s csak egy csókot kér tőle, mire a hölgy elpirúl. A haramja nem tudja harag-e vagy szégyen ez a pirulás?

Dína visszatette a könyvet helyére, futott ki a kertbe, és ott leült egy lugasba.

Ott még egyszer átgondolta a románczot, és megalkotta az összefüggést Dombay magaviselete és a románcz tartalma között.

Oh az az ostoba tekintetes asszony!… Szegény haramia!

Hanem annak a tartózkodás nélküli bizalmasságnak, melylyel eddig Dombayt látta, egyszerre vége lett. Lőrinczné asszony éles szemei nem látták meg ezt a változást. Azt mondják, hogy a szerelem vak. Vakok ám az őrei.

Dombay is visszamerült zárkózottságába. Ámbárékhoz ritkán ment, s ha ment, Dína nem futott eléje, nem üdvözölte mosolyogva, s ha bent voltak, nem untatta zongorájával.

A Pusztai találkozás románcza volt a tükör, melybe a két lélek egyszerre tekintett. Egyik sem látta a másikat, mindegyik csak magát. Dombay a haramiát és Dína – – a tekintetes asszonyt.

*

Az építkezésnek nincsenek regényes változatai, ha csak azt nem tekintjük ilyenül, a mi Dombay lelkében véghez ment hétről-hétre, mikor pénz elfogyott, mesterek zúgolódtak, napszámosok kaszálni, aratni mentek; a homok ott volt a hegy tövében, öreg szemes kavicsok, de nem volt a ki felhordta volna; mikor fal betetőzésre várt, de a tető alkotmány-czikkelyei még a városban hevertek, s mindezekért magának kelle végig futkosnia a pusztát, hogy a hideg rázta bele mind a két félt, azt is a ki ment, azt is a kihez ment. A sok futkosás verítéke lemosta, a sok vakolatpor lezsurolta bizony róla azt a színekben játszó zománczot, melynek késfoknyi vékonyságú vértezete a lelkész személyét tiszteltté teszi, mint egy királyt vagy egy matronát, és kiméltté, mint egy koldust vagy egy kisdedet; a mely megoltalmazza minden bántalomtól és képtelenné teszi minden bántalomra, mint a méhek között a királynét; de a mely zománcz, ha egyszer pattogni kezd, az egész edény zsibvásárra kerűl.

De csak elvégződik ez is, minél több ügygyel-bajjal, annál nagyobb örömre. Őszre be van fejezve az építkezés, következő tavaszszal besimítják, pünkösdre ki van tisztogatva a kevély kis nyúlánk épület ragyogó bádog tornyával, két kis hangos harangjával. A kondori nemes reggelenként, mielőtt aklait megtekintené, önérzettel tekint a templom-hegyre, ha ott van-e még az ő századok óta nélkülözött büszkesége; túl rajta látja a felnyúlt akácz-erdőt, Ábel úr örömét, és annak lombjai között őrködni a fehér kéményt: a mely alatt csendes magánosságban piheni küzdelmeit az, a ki mindezt a dicsőséget létre hozta.

Meg is lesz jutalmazva. Mert imé pünkösdre van kitűzve a templomszentelés, csakhogy az egyháztanács határozatából a gregoriánum törvényei ezúttal mellőztetnek, s pünkösd napja egy héttel későbbre deklaráltatik, hogy az egyházmegye összes papsága, a ki a kalendáriumbeli pünkösdben nem mozdulhat helyéből, testületileg megjelenhessen. A szentelés után nagy lakoma az erdőben, egészen hasonló ahhoz, a mely ezelőtt öt évvel az új papot fogadta. Ott olyan áldomásköszöntések lesznek, a melyek Dombay nevének örök életet igérnek.

XI.

Szentháromság vasárnapján kivirágzott a templomhegy.

A harangszó végig csendűlt a pusztán, hogy minden asszony sírva fakadt rá. Öreg emberek levették a kalapjukat és nem merték mondani: Hála Istennek! – Érezték, hogy ez a szó igen köznapi ruhája volna annak az indulatnak, a mit ők most az Örökkévalónak kivánnak bemutatni. De a szegény embernél nincs a ruha olyan bőségben; azért meglátja azt az Isten.

Soha nem látott rajban seregel fel a sokaság. A ki látja, nem hiszi, hogy ebben a pusztában ennyi nép lakik. Nem is lakik; a nagyobb rész vidékről gyülekezik a ritka ünnepre, minőt életében egyszer lát ember, a legtöbbje egyszer sem.

Ott jönnek az egyházmegye papjai, a fekete gárda; élükön az öreg esperessel, kinek hóna alatt aranyszegélyű biblia ragyog. Ebben egy jegyzék Ezekiel prófétánál III. 23. Kimenék a mezőre; és imé ott az Úrnak dicsősége áll vala. Erről fog ő ma prédikálni hatalmasan. A nagybácsi, ki Dombayval fogja osztani az Úrvacsorát. Gódircz és Tarhalom ifjú papjai, arczukon az önérzet kihivó ragyogásával; mert világos, hogy a mennyivel jövedelmesebb az ő állomásuk a kondori lévitaságnál, annyival különb férfiak ők ketten a kondori lévitánál. Ezek közül az egyik keresztelni fog egy kisdedet, a ki három hónap óta várakozik a szent keresztségre: a másik pedig egy igen ragyogó előbeszéd után fogja összekötni és megáldani azt az új jegyes párt, a kit válogatott násznép méltóságos csendben kísér fel a szent hegyre.

Mikor a papok hosszú sora belép, és letelepedik, minden kebel elfogódik.

Mindenki megfogadja magában, hogy soha többé egyetlen egy vasárnapot sem mulaszt el, hogy itt meg ne jelenne.

Igaz ugyan, hogy Talpárdi úr csak ritkán és akkor is csak vasárnap délutánonként rándul ki birtokára; az is igaz, hogy Csont Ábel úr homloka – mielőtt kellőleg megvedlett volna, – rövid idő múlva érzékenynyé lesz a légvonat érintésére; Mecseki úr csakhamar rettegni fog, hogy a boltozat – a mely gyengén van beékelve – (ő látta) le talál szakadni, és őtet agyonütheti; Dávid úr ízlése a kálvinista éneklést fogja megunni; hanem ha majd orgona lesz! Dámán atyafi még a forradalomkor megfogadta, hogy templomba nem megy addig, míg stb. stb. – Képzelhetni, minő feltételeket szabhat egy kiszabadult státusfogoly az Úristen elé; Lőrincz úrnak – mint sejthetjük – más okai lesznek ritkán láttatni magát.

Hanem azért, ha mi most szemközt állanánk velük, és ezt a jövendölést elmondanánk nekik, mint Elizeus próféta a siriai Házaelnek, bizony nem tudom, nem gyűjtenénk-e fejünkre eleven zsoltárokat.

Nézzétek ezt a búzgóságot!

Ezt énekli hathatósan Csont Ábel, a pliocen-theoria zászlótartója; és Ihárosi Dávid a ki a fizikát tekinti a magyar és az összes emberiség megváltójának. Ezt énekli most.

*

Gondolható, hogy az isteni tisztelet sokáig tartott. Maga az esperes úr, mikor Talpárdi bizalmasan megkérdezte: Nem lesz-e nagyon hosszú? azt felelte: Nem vagyok én légátus! (t. i. hogy a légátusok szoktak rövid és kerekded prédikácziókat mondani). Be is váltotta szavát. Felségesen beszélt, nagy-papi komolysággal és ifjúi kellemmel! Mecseki úr elhallgatta volna estig.

Hanem elég is volt. Csak már a nagyszakállú nagybácsi ne tartana hosszú beszédet. Ez a kivánság is teljesült; a nagybácsi röviden és a lelkek mélyéig ható szigorúsággal intette a lelkeket töredelemre.

De azért elmúlt a dél, mikor a keresztelésre került a sor. A keresztelési cselekvény rövid szokott lenni, tehát ezt könnyűlt kebellel várták az urak.

Hanem a gódirczi atyafi ki akart tenni magáért, s azon föltevéssel, hogy a kondori vadak bizonyosan soha sem hallottak még örömbimbókról, mosolygó reményekről, angyalarczokról, csecsemőálmakról, anyakönnyekről, fájó örömökről, elkezdette őket e hasznos tudnivalókra oktatni; azután a béketűrő kisdedhez fordúlt, s szívrehatólag elszavalta neki mind azt, a mit egykor Tompa Fia születésekor annak bölcsője felett megírt. Mindezeket bezárta egy hat szakaszból álló nyolcz soros verses imával. Hadd lássák Kondoron, hogy a gódirczi nép meg tudta választani a neki való papot.

Hiába erőlködött pedig. Mert Tarhalom ifju lelkésze titkon szintén Tompával szerződött, bele vonván a közös akczióba Petőfit is; így a két nagyhatalom támogatásával semmivé tette vetélytársa minden vivmányait, a Szerelem gyöngyeinek és Családi képeknek egész özönét borítván a boldogtalan új pár fejére, ráadásul megkoszorúzván őket 1. az erény-virág; 2. hűség-virág; 3. szerelem-virág; 4. bizalom-virág; 5. önzetlenség-virág szálaiból szerkesztett koszorúval, mint a mely virágok számukra termeni fogják 1. a jobblét gyümölcsét; 2. a boldogság gyümölcsét; 3. a megelégedés gyümölcsét; 4. a békesség gyümölcsét; 5. az öröm gyümölcsét.

Dína elgondolta magában, hogy sohasem megy férjhez, ha azért a kis mirtuskoszorúért ennyi vexát kell kiállani. Ennyit bizony, édes lányom. Egy álló óráig kell hallgatnod Petőfit és Tompát, a miért eddig meg nem tanúltad és csak azután kérdik meg tőled: mi szándékban vagy?

No de ennek is vége lett délután két órára és most már minden akadály nélkül elkisérhetjük az egész közönséget ismert ligetünkbe, hol mindent úgy találunk, mintha tegnap hagytuk volna ott, kivévén, hogy az asztalok hosszabbak és az áldomások.

*

– Uram uram Csont Ábel uram, szállok az úrhoz!

– Állok elébe, Mecseki öcsém! – felelt a kihívott felczihelődve.

– Mikor ezen zöld lombok alatt legelőször nyiltak meg a mi szeretett lelkészünk ajkai, ön volt az a szerencsés, a kihez a legelső szó intézve lőn; ön volt az a boldog, a kiről lelkészünk magát a szent leczkét is felvette: «Vűn engemet az Úr és helyeztete egy mező közepette, mely Csontokkal rakva vala»; és ismét: «Ti megszáradott Csontok, imé én bocsátok tibelétek lelket és éltek». Én fejet csováltam ekkor erre a jövendőlésre s elgondoltam magamban: Szeretném én látni azt a lelket, a mely a mi Csontunkat életre ébresztené. Soha hitetlenség oly örvendetes módon nem lakolt, mind az enyim. A mit mozdúlhatatlanabbnak hittem a pólusoknál és magánál a sarkcsillagnál, a mi Csontunkat ez a lélek életre és mozgásba hozta. Mit kivánhatnék én, ezen való mostani örömömben nagyobb áldást a mi pusztánknak, mint az, a minek nyilvánítására jelenlevő kedves vendégeinket és az egész tisztelt Atyafiságot e pohárral felhivom, t. i. hogy azt a lelket, a ki által Isten ezt a csudát cselekedte mi közöttünk, a mi szeretett Dombaynkat az Isten sokáig éltesse!

Éljent harsogott az erdő, éljent dörögtek a Fűzvárról hozott taraczkok, és a fűzvári banda rázendítette a riadó hejjrát.

Ábel úr szembeszállt a kihívóval és elduruzsolta, hogy ha már annyiba költ, hát Dombay ünnepélyesen neveztessék ki a kondori egyház megalapítójának. Úgy is van már a familiának egy számfeletti tagja. Legyen kettő.

Ezen szónoklatnak Dombay nem várhatta végét, mert jött egy ember, a ki jelentette, hogy egy beteg a puszta felső szélén vigaszban óhajtana részesülni ezen a szent napon.

Ez pedig kicsinált dolog volt az urak részéről, mert alig hagyta el Dombay az erdőt, fölkelt Talpárdi úr és azt mondta Csont Ábel szavaira, hogy igen is legyen hát kettő. Legyen a familia tagja Dombay, de nem úgy, mint Árion atyafi, hanem egy kicsit úgyabban. Azt kivántuk, hogy Dombay urat az isten éltesse: jó. De ha úgy kivántuk, hogy közöttünk éltesse, és nekünk tartsa meg: akkor atyafi uramék, azt mondom, elég volt öt esztendő eklézsiásdit játszani. Hagyjunk fel ezzel a játékkal és tiszteljük meg magunkat azzal, hogy alkossunk egy olyan lelkész-jövedelmet, a mi az ő érdemeinek és a mi becsületünknek nem lesz kisebbségére.

Hiszi vagy nem a Tiszteletes olvasó, bizony familia-gyűlést rögtönöztek ott, és egy szó ellenmondás nélkül elhatározták, hogy a lelkészi hivatal dijazására a közösből mérettessék ki a kellő terjedelmű szántóföld terület, melynek végrehajtásával Mecseki úr bizatott meg, utasíttatván, hogy ezen terület öt holddal nagyobb legyen, mint bármely más lelkészi hivatalé az egyházmegyében. Az Árion-féle alapítvány ide nem számíttatván. Azonkívül a kellő mennyiségű pénz és gabona deputamok. Megbírjuk mi azt.

Az azonban nem volt kicsinált dolog, a mi ezután történt.

Dávid úr befejezve látta a maga művét. Ő ásta meg a csatornát, melyen íme vigan foly a Duna, és első útját teszi rajta az a szép árboczos hajó ott a szent hegyen. Műve magaslatáról kicsinyléssel tekint a törpe lelkekre, kik Dombaynak úgy hujjákolnak. Pedig tudnák csak!

Megszállta az irigység dæmona.

– Már pedig öcsém, én csak azt mondom, én is megérdemeltem volna egy-két szót, mert mindezt én hoztam mozgásba.

– Nem feledjük el Dávid, – szólt oda Talpárdi úr, – és ha feliratot helyezünk a templom falába, oda lesz vésve: Erkölcsileg támogatta I. D.

Az urak kaczagtak, mert mindenki tudta, hogy Dávid úr az erkölcsi támogatáson kívül egy szalmaszálat sem tett keresztbe.

– Nevethettek a mennyit tetszik, hanem azért mégis csak azt mondom, a ki ökör és ló van ebben a pusztában, mind összefogva sem mozdították volna ide Dombayt, kit én egy erkölcsi pókhálószálon ide támogattam.

Törődtek is az ő pókhálójával. Nevettek tovább, mert az nekik jól esik a kávé mellett, s Dávid urat ingerli.

– A nevetéshez nem kell ész – neheztelkedék Dávid úr, és zavarában felöntött egy pohár sashegyit, a melyre már semmi szükség sem volt.

– Mert az úgy történt, – fűzte tovább a tárgyat, a mit senki sem kivánt tőle, – hogy luddá tettem először is a bamba tarhalmiakat, rászedtem az esperes urat és lefőztem nagyságos urambátyámat.

A társaság figyelni kezdett. Dávid észrevette s még jobban lelkesült.

– Midőn megtudtam, hogy Dombayt a tarhalmiak az esperes ajánlatára egy szívvel-lélekkel elfogadták lelkészül, oda törlészkedtem a küldöttségükhöz és bárgyú pofával elmondtam, hogy mi is papot akarnánk a mi zsenge egyházunknak s hogy az esperes atya ajánlott is valakit, azonban mi nem vagyunk olyan tökkelütött fajankók, hogy valakit magunkra tuszkoltatni engedjünk. Összenézett mind az öt szamár, megcsipték a horgot. Mindjárt ki is jelentették, hogy köszönik a jó ajánlatot, de nem élnek vele. Nem is nektek való, nagy tohonyák! Gyere Dombay! nekünk való vagy. – Hát öcsém, ezt csináld utánam, ha legény vagy. De ehhez más is kell ám, nem csak röhögni tudni.

Diadalérzettel nézett szét a társaságon, s észrevette, hogy az asztal végén valaki egyszerre kiejti kezéből a fagylaltos kanálkát, sírva fakad, és kendőcskéjét szeme elé tartva, sietve távozik. – Dína volt.

A társaság egy része fanyar mosolylyal fizetett a diplomácziai leleplezésekért, mások ümgettek, a mit még Dávid úr sem magyarázhatott helyeslésnek; mások hallgatva néztek maguk elé, mintha fontolgatnák Dávid úr eljárásának erkölcsi értékét.

Volt a ki arra gondolt, hogy ilyen előzmények után talán nem is örömünnep ez, a mit most ülnek, hanem tor.

A lehangoltság kezdett kényelmetlen lenni a szónokra nézve, mikor valaki gyöngéden vállon érintette.

– Egy szóra Dávid.

Ihárosi felkelt és ment Lőrincz sógor után, a ki menetközben Mecsekit és Csont Ábelt is magával intette.

A három férfi követte Lőrinczet az egykori szent sátorig. Lőrincz úr ott megállapodott, és szemközt fordúlt Ihárosival.

– Ihárosi! Te azzal dicsekedtél, hogy ezt a becsületes Dombayt semmivé tetted. Te egy körmönfont imposztor vagy.

Akkor hátat fordított, és csendesen távozni kezdett.

Ihárosi nézett utána. Szólni akart, de szó nem jött nyelvére. Csak állt, míg ellenfele végkép eltünt szemei elől. Akkor ő is megfordúlt és eltávozott.

Megállj!

Egyik sem ment vissza a társasághoz, a két tanú sem.

*

Ihárosi másnap reggel felkereste Ábel urat a méhesében.

– Két vén bolond! – fogadá Ábel úr, – kialudtátok magatokat.

– Tudod mi történt, – felelt mogorván Dávid, – az után nem szokás aludni.

– Három vén bolond! – válaszolt Ábel úr, magát értvén harmadiknak.

– Mecsekivel.

– Négy vén bolond, – liczitált a gazda. – De még ez sem elég, mert ott hat vén bolondnak kell lenni.

– Eh, mit nekem a regényes formaságok, én nem vagyok jurista. Minek oda négy szájtátó.

– Tudsz a kardhoz?

– Tudok annyit, mint az.

– Az nem elég. Kardot nem adunk a kezetekbe, mert kiszúrjátok egymás szemét, hogy arrul kódultok. Tudsz lőni? (t. i. embert.)

– Majd meglátod.

– De pisztolylyal. Párbajpisztolylyal?

– Annak is fel tudom vonni a nyelvét.

– De az nekem nincs, neked sincs, senkinek sincs. Mert ahhoz egészen saját alkotású szerszámok kellenek; azokat igen erősen meg kell tölteni két dózis porral, hogy czéljuknak megfeleljenek. Oldalt kell állani, te ahhoz nem értesz; a segédeknek tapsolni, vezényelni, lépést olvasni, sorompót jelölni, ahhoz meg én nem értek; tehát sem kardhoz, sem pisztolyhoz nem állok be harmadik bolondnak. A koszperd németnek való, a pisztoly taliánnak vagy diáknak.

– Akkor kikérem kezességre Kezesménest és Lőcs Jánost, azok lesznek segédeim.

– Ne te ne! Nem azt mondom én, hogy lókötőket hívj gárdistáknak. Hanem hogy válaszsz magadhoz való fegyvernemet. Nemes embernek valót, magyar embernek valót.

– Nem bánom én, ha szőlőkaró lesz is, a ti dolgotok.

– Mert látod, ha baj történik a pisztolylyal vagy karddal, akkor a segédeknek is menekülni kell, pedig tudhatod, hogy én nem hagyhatom az eklézsiát, mert főgondnok vagyok; a méheimről nem is szólok, pedig ahhoz senki sem ért a háznál, csak én. Hát vívjatok úgy, mint a régi magyar vitézek, lóháton buzogánynyal; ahhoz nem kell gyakorlat, csak erő és paripa, az pedig van mindkettőtöknek. Ebben osztán semmi szólója sincs a német törvénynek.

– Annál jobb! – hagyá helybe Dávid. – Legalább több helyen beszakíthatom a koponyáját és üthetem, míg egyet rúg.

Ábel úr felnyitott egy magas szekrényt, mely méhese egész oldalát elfoglalta; ez volt az ő könyv- és fegyvertára. Onnét kivett két buzogányt, réznyelüt, csillagszeges fejűt. Az egyiket saját birtokán találta, arról kritice megállapította, hogy valamikor az ő ősének Chuntu vezérnek harczaiban szolgált; azután csináltatott neki mássát, mely felől bebizonyította, hogy azt az ő őse Chuntu vezér magánviadalban szerezte, miután annak viselőjét, Buthemer kún kapitányt levágta.

– Válassz Dávid! Melyik kell: Chuntu apámé-e, vagy a kún Buthemér-é? Dejszen igaz, erre nézve sorsot húztok.

Dávidnak mindegy volt akármelyik; ő megy Mecsekihez, annak megvallja nyiltan, hogy a legényt csakugyan jóhiszemüleg lőtte agyon, (képzelhetni minő foka lehet az az elkeseredésnek, mikor valaki még ilyen áron is békét keres) csak arra kéri, ne adja tovább.

Mecseki szivesen kibékült. Van ő neki agara három, külömbek mint a legény. Ajánlkozott segédnek. Holnap reggel nyolcz órára az erdősarokhoz. Paripán, buzogánynyal.

Azután hazament és elkezdett készülni a halálra vagy bújdosásra, mert tudta, hogy ez lesz belőle valamelyik. Egész nap rendezgetett, intézkedett, írt, iratokat csomagolt vagy semmisített meg.

Másnap reggel öt órakor felült a sárga paripára és ellovagolt Dombayhoz. A lelkészt lugasai alatt találta.

– Kéréseim lesznek önhöz. Ha megengedi, itt is elvégezhetjük.

Karjába öltötte karját, úgy indultak tovább a virágszegélyes úton, miközben egy lepecsételt levelet adott át Dombaynak.

– Ez végrendeletem, mely halálom után a familia-gyűlésben bontandó fel: elfogadja ön őrizet végett? Köszönöm. Most egy másik kérést, fontosabbat az elsőnél. Én egy ravasz fogással vittem oda a dolgot, hogy önt a tarhalmi egyház mellőzze és nekünk hagyja.

Elbeszélte miképp, azután hozzátette:

– Én megsemmisítettem azt a tisztes jövőt, melyet az ön képzettsége, szónoki tehetsége, tiszta jelleme érdemelt, s nyert volna is, ha én útjába nem állok sorsának. Tárgya lehetett volna egy önt bálványozó nagy közönség szeretetének, és én önt pusztai lévitává tettem, kinek sorsát a legszegényebb falusi rektor is kicsinyli, szánja. Ha valami kedves önnek ebben a szomorú magányban, arra kérem önt; öt évi küzdelmei között ha van a mire édesen emlékezik, arra kérem önt: bocsásson meg nekem, kit czélja annyira elvakított, hogy annak feláldozta azt, a kit legtöbbre becsült.

Dombay most értette meg élete titkát. Egy elejtett szó zökkentette ki útjából, mint a tekegolyót egy kis kavics a porondon. Kezét nyújtotta a bűnvallónak.

– Szívemből megbocsátok.

– És micsoda biztosítékot nyújt arra nézve? – kérdé Ihárosi, nem fogadván el a nyújtott kezet.

– Kezemet.

– Nekem az nem elég. A papnak kötelessége kezet nyújtani minden megtérő felé. A férfinak nem. Én a férfitól kérdezem.

– Ha csak ön maga nem jelöli ki a biztosítékot…

– Nősüljön meg.

Dombay elnevette magát, azután ismét elkomolyodott.

– Nem értem, mi összefüggésben lehet az ön állítólagos bűnével a feloldozásnak ez a neme?

– Nem érti? Azt csaknem lehetetlennek tartom. Ön, mielőtt állást foglalhatott volna, hajlandóságot mutatott egy derék hajadon iránt: ez arra mutat, hogy az ön lelke a családi boldogságra fogékony. Az a hajadon nem akarta sorsát az önével összekötni: ez arra mutat, hogy az a leány nem érzette ön iránt azt az érzelmet, melyet poezis és élet egyaránt a családi boldogság alapjának tekint, mert különben nem tekintette volna a jövőt hideg, sőt kissé fagyos számítással. Önt ez a visszautasítás nem verte le, mint a csalódott szíveket szokta: ez arra mutat, hogy az az érzelem, melylyel ön e leány iránt viseltetett, lehetett akármi, de nem szerelem volt. Jól beszélek?

– Megengedem; de az összefüggést még most sem értem.

– Ismét lehetetlennek tartom. Nem hiszem, hogy ön figyelmesebb ne volna mint én, s ne sejtené azt, a mit én tudok. Én tudom, hogy ön szeretve van, titokban talán, de igen szeretve van. Azt is lehetetlennek tartom, hogy ön ne gondolt volna arra, a ki ebben a pusztában egyedül méltó önhöz… Nem gondolt ön Ámbár Dínára soha?

– De igen, mint a haramia a tekintetes asszonyra Petőfi románczában. Én szegény legény vagyok, de nem haramia.

– Ah, ne idézgessen Petőfiből, mert az idő rövid. Én láttam, a mint az a leány sírva fakadt, mikor önnek sorsáról volt szó. Mit beszél ön szegénységről? Oly kicsinynek látja saját társadalmi helyzetét? És vagyoni tekintetben nem egyenlő-e ön vele tegnap óta? Sürgetem a választ, mert időm rövid. Bocsásson meg és – el.

– Tudja ön, hogy én szeretem ezt a pusztát, hogy én ezt a lakot, ezt a hivatalt semmi mással el nem cserélném?

– Asszonyt hozzá, és még kevésbé lesz kedve elcserélni.

– És ha elutasít az, a kivel egy pusztában laknom is boldogság, tudja ön, hogy akkor nekem innen el kell menni? Nem mondom meg hová.

Ez utóbbi szavakat indulatosan, majdnem fenyegetőzve mondotta.

– De az én megnyugtatásomra…

– És fejem veszedelmére…

– Akkor is én leszek a vesztesebb. Nem bízik ön bennem, a ki oly őszintén vallott?

Győzött. Beléptek Dombay szobájába.

Dombay felnyitotta iróasztalát, s onnét egy egészen összeszáradt csokrocskát vett ki. Csak a szára volt már, a gyöngy rég lepergett róla. De a gyűrű most is ott volt a szárára fűzve.

– Ezt a gyöngyvirágot Dína adta nekem első találkozásunkkor a pusztán, azon kilátással, hogy ő lesz menyasszonyomnak koszorústársa. Azt mondta: adjam menyasszonyomnak. – Most hát vigye el ön hozzá, s mondja meg neki, hogy ez az elveszett jószág gazdáját keresi. Hozzon tőle választ, azután meglátjuk a többit. Ez a megbízás legyen jele, hogy megbocsátok önnek.

Dávid úr az átvett záloggal távozik, legényes könnyüséggel lép a kengyelbe, s kivágtat az akáczsorok között.

Onnan észre veszi, hogy Ámbár Lőrincz is most lép ki a majorságból másodmagával. A másik nyilván Mecseki lesz.

Ő neki pedig még egy kis útja van, tehát még most nem akar velük találkozni, sőt azt sem szeretné, ha felismernék. Visszavonúl hát az akáczerdőbe, s ott vár, míg Lőrinczéket egy buczka veszi oltalma alá.

Akkor sarkantyú közé kapja a sárgát és sebes vágtatással röpül az Ámbár-majorhoz.

A kerten kívül, a nagy jegenyék alatt leszáll, a lovat bokorhoz köti, maga átlép a kert árkán, s megy tovább lassan, óvatosan és gondolkodva, mert még most jutott eszébe, hogy azt se tudja, mihez kezdjen.

De a véletlen kisegíti a providencziális férfiút.

Megmutat neki egy gyalogszéket, minőt minden béres tud faragni téli unalmában, a nélkül, hogy azt fel tudná ékesíteni olyan piros papucskával kettővel, mint a minő a mi gyalogszékünkön nyugszik.

Az a piros papucska egy pár fehér harisnyára van felhúzva: a fehér harisnyákat viszont hosszú hálóköntös takargatja. A hálóköntös is csak övig láttatja magát, többi tartózandóságait elrejtik egy fiatal cseresnyefa gazdag levelei, melyek között két fehér kar bujkál idestova minden harisnya nélkül; a fehér karon felül és túl két kökényszem csillog át a leveleken. Ha ez a két szem két tőrré változnék, jaj volna annak, a kire szegezve vannak.

Dína szedi a cseresnyét. Oh az a csúf Dávid bácsi, mit keres itt ilyen korán?

Dehogy szólna neki, hátha nem is veszi észre. De az áruló papucs! Semmi nyelven sem beszél, még is elárulja Dínát.

Dávid bácsi tetteti, mintha sohasem látott volna papucsot. Elmegy a cseresnyefa mellett, ott hirtelen megfordúl és befogja a leány szemét.

Dínának semmi kedve sincs az ijedséghez, sem a találgatáshoz.

– Menjen, Dávid bácsi! mintha nem láttam volna. Én most nem tréfálok, mert… cseresnyét kell szednem. Atyám kilovagolt, anyám pedig még nem kelt föl.

– Megyek galambom, megyek, mert sietek. De apádhoz nem jöttem, sem anyádhoz, hanem tehozzád.

– Én hozzám pedig hiába jött, mert én haragszom Dávid bácsira.

– Azért mégis csak tehozzád jöttem. Úgy sem látsz többet, hát láss szivesebben. Eddig sem sokat aggattam nálatok.

– Nem ám, de anyámnak igaza van, hogy minden látogatása kész veszedelem. Apám akkorát nevetett rá tegnap este, hogy megijedtem tőle.

– No nem lesz belőle több veszedelem. Hát tudod-e mikor voltam nálatok először?

– Tudom ám, egyszer délben, mikor iskolát épített.

– Tudod-e, mit mondtam akkor?

Már hogy tudta volna azt Dína?

– Ölembe kaptalak, és azt mondtam, hogy ha még egyszer eljövök, vőlegényt hozok.

Kell is Dínának a Dávid bácsi vőlegénye! Az is olyan csúnya, mint a ki hozza.

– Már ahhoz én nem szólhatok. Én csak igéretemet váltottam be; annak pedig itt a bizonysága.

Előmutatta a kis csokrot. Ez a kis izé gazdáját keresi.

Dína megpillantotta rajta a gyűrűt.

– Kié ez a gyűrű?

– A ki másikat ád helyette. Ennek a gyöngyvirág kórónak, mint magad is tudod, csak egy rendeltetése lehet, t. i. Dombaynak menyasszonyt keresni. Akarsz-e az lenni?

– Majd biz’ én Dávid bácsira bízom a feleletet! duzzogott a leány, forgatva a gyűrűt a csomón.

– Rám bízhatod, miután a kérdés rám van bízva. Igen vagy nem?

– Majd megálmodom, addig hagyja itt ezt a kis kórót.

– A gyűrűt is?

– Nem bánom.

– És te mit küldesz helyette?

Dína föltekintett, mintha azon gondolkodnék, mit küldjön? A cseresnyefának egy ághegye megrakva cseresnyefürtökkel ott hajladozott előtte. Azt letörte és Dávid bácsinak nyújtotta.

– Ezt.

– De kedves leányom, én sem hoztam csupaszon a kórót. Nem kötnél te is valamit a nyelére ennek a buzogánynak? Különben el sem hiszik, hogy szív adta szívnek szivesen.

– Vigye hát ezt is! szólt Dína, lehúzván ujjáról egy piros köves gyűrűcskét.

Akkor kapta a kosarat és elfutott, ott hagyva Dávid bácsit a cseresnyefa alatt.

Dávid bácsi vágtatott vissza a békeelőzményekkel.

– Itt a válasz! – szólt kényesen lépve be Dombayhoz.

– Dína küldötte? – kérdé reszketve Dombay, a mint a cseresnyegalyon megpillantotta a gyűrűt.

– Igen. És bánja még ön, hogy Kondorra csaltam?

– És szülei?

– Ej! ne törődjék a szülékkel. Nevezzen ki engem megbizottjának, egyszersmind adjon arról elismervényt, hogy tőlem semminemű kártérítést nem követel, a miért Kondorra juttattam.

– Két kézzel! – felelt vidáman Dombay, s leült megírni az igazságlevelet.

*

Ez alatt nyolcz óra elmult a nórimbergain, melyet Ábel úr minduntalan előhúzgált. Szeretné már ha elvégeznék, mert el talál szökni a raj.

A három úr nyugtalanul várja a negyediket az erdősaroknál. Lőrincz úr harmadszor veri ki pipáját, hogy a negyedik énekre gyújtson, a mi arra mutat, hogy a dohányt erősen szívja: ez viszont arra, hogy Lőrincz úrnak füstöl a feje.

Mert igaz ugyan, hogy deák korában nem egyszer vívott párbajokat, de azok csak amolyan emlékek voltak, mint hajdan Ivanhoe idejében; nem is lóhátról, hanem gyalogszerrel, és nem is buzogánynyal, hanem széklábakkal egyenlíttettek ki. De bolond is az ember, a ki szánthat-vethet, s ha épen verekedő kedvében van, ott vannak a béresei, a kiket levasvillázhat; osztán nem elégszik meg ezzel a csendélettel, hanem keztyűt húz csak azért, hogy oda vágja a hozzá hasonló parasztnak.

– Azután miért? Hiszen ha minden komisz embert, a ki egy becsületes embert bolonddá tesz, imposztornak bélyegzünk, akkor Csont Ábel egyebet se csináljon, csak buzogányokat áskáljon. Üsse meg a magas mennykő a találmányával együtt. Soha sem látom többet a feleségemet. Agyonverem azt a kótyalagos sógoromat, akkor becsuknak nem is Kufsteinba, hanem Illavára. Ahun ni, jön is már. Hogyan szakaszszam én be ennek az embernek a fejét, mikor sógorom? Már mindegy, benne vagyunk.

Ihárosi odalépett.

– Várakoztattam magamra, – mondá, – de az embernek rendbe kell hozni mindent, ha nagy útra indul. Készen van minden, Ábel?

– Készen. Itt a susták. Felhajítom, fej-e vagy irás? A nagy bolondé lesz írás, a nagyobbé a fej. A ki felül esik, az választ buzogányt.

– Megállj, legnagyobb bolond! – szólt neki Mecseki. – Tartsuk meg a szabályokat. Mielőtt a két lovag elindulna a véres útra, a segédeknek kötelességük megkisérteni a békés kiegyenlítést. Gondolják meg uraim, hogy önök találkozása sokkal komolyabb, mint az ok, mely azt előidézte. A fegyvernem, melylyel végeznek, a legvégzetesebb. Pisztolylyal egy lövés, karddal az első seb befejezi a vitát: könnyű sebbel vagy anélkül, ölelkezés a vége, halál ritkán. De buzogánynyal! Itt csak két eset lehet, két szélsőség; túltragikus vagy túlkomikus, de mindkét esetben halál. A buzogánynyal lehetetlen nem találni, s nem elég az első seb, mert az első ütés után az ember nem ura magának, hanem addig bunkózza egymást, míg agyon nem veri. Ez fizikai halál, és ez még nem is baj. De úgy fordul, morális halál lehet belőle, mert a paripa és az életösztön nagyon jó eszközök arra, hogy az ember kereket oldjon, ha szorúl a kapcza, s akkor lesz belőle országos nevetés. Egy párbaj, a hol ostorhegyet futnak buzogánynyal! Azután miért? Azért, mert az egyik rászedett valakit, a ki a másiknak se inge, se galléra. Segéd létemre tartózkodom itéletet mondani a tény fölött, de annyit mégis legyen szabad megjegyeznem, hogy ezen párbaj által érzékenyen megsértetik az, a kiért Ámbár úr boszút akar állani. Hát micsoda Dombay úr? Gyermek vagy öreg ember? Matrona vagy hajadon? Egyik sem, hanem férfi, még pedig a mint megmutatta, bátor férfi, a ki nem köszöni meg az ilyen védelmet. Az én nézetem tehát az: Lőrincznek nincs joga lándsát törni Dombay nevében s nem volt oka megsérteni Dávidot. Kötelessége visszavonni a sértést s ez az ő jellemére nem fog homályt vonni.

– A mit mondottam, mondottam – szólt állhatatosan Lőrincz úr s felvette a buzogányt.

– Végezzünk.

– Még nem. Hátra van még egy módja a kiegyenlítésnek. Ismétlem, nincs joga Lőrincznek más férfi helyett elégtételt venni annak engedelme nélkül. Még azt sem tudjuk, sértve érzi-e magát Dombay? Kérdezzük meg hát őt magát, ha Ihárosi eljárására nézve egy értelemben van-e Lőrinczczel? Ha igen: akkor végezzetek. Ha nem: akkor te Lőrincz ok nélkül követted el a sértést és visszavonod.

– Ez esetben kész vagyok.

– És te Dávid elfogadod ezt az elégtételt?

– El.

– Mi tehát megyünk Dombayhoz Ábel bácsival.

– Felesleges lesz odafáradnotok, – szólt Dávid. – Én magammal hoztam, a mire szükségetek van.

Kivette kebléből az irást és Mecsekinek nyújtotta.

– Olvasd.

Mecseki átvette és olvasta:

«......... Mely szerént én alólirott, minden kénszerítés vagy rábeszélés nélkül, csupán szívemtől indíttatva kijelentem, hogy teljes tudatával bírok azoknak az előzményeknek, melyek által Ihárosi Dávid úr az én Kondorra jövetelemet eszközölte; továbbá, hogy én Ihárosi úrnak eljárását nemcsak nem neheztelem, hanem épen ezért őt azon kevesek egyikének tekintem, a kik által a Gondviselés boldogságomnak s reményeimnek olyan alapjait vetette meg, melyeket semmi mással fel nem cserélnék, melyekért nevezett úr iránt örök hálára vagyok kötelezve».

– Ha így van a dolog, – szólt Lőrincz úr könnyűlt kebellel, – akkor…

– Megállj, Lőrincz, még ne tedd le a buzogányt, mert rosszabb lesz, ha újra föl kell venni. Gondolhatod, hogy Dombay nem úgy álmodta meg, hogy ezt azt elismerést nekem kiadja. Én elmondtam neki mindent, és bocsánatát kértem, úgy a mint a tiédet nem kérném soha. Természetesen nem azért, hogy a párbajt megelőzzem, hanem egészen más okból, a mit mindjárt meg fogsz tudni. Teljesen jóvá akartam tenni, a mit sorsán rontottam s ez félig már sikerült. Most téged kérlek, fejezd be a másik felét, azért azután beverhetjük egymás fejét. Én láttam, tegnapelőtt este, hogy leányod sírva fakadt, a mint az én diplomácziám történetét hallotta. Ebből azt következtettem, hogy Dína nem gyűlöli Dombayt s ha lehetne, kész volna itt apját helyettesíteni a bosszúállásban. Én tehát mielőtt idejöttem volna, megszámoltam az élettel, bizonyságom Dombaynál letett végrendeletem; megszámoltam Dombayval, bizonyságom rá a felolvasott elismervény; megszámoltam Dínával, bizonyságom rá egy szép cseresnyegaly és annak a szárán egy piros köves gyűrű…

– Gyűrű? Micsoda gyűrű?

– A mit Dína küldött tőlem Dombaynak cserébe.

Lőrincz úr elámúlt. Nem azon, hogy míg ő a csatatéren várja ellenségét, ez addig házát veszi ostrom alá s rabolja meg álnok praktikával. Nem. Az jutott eszébe, hogy miért is adott ő ki a két derék kérőn? Miért is lett ő Dombay lovagjává? Itt a világos ok. Hiszen tudta és akarata ellen úgy megszerette azt az embert, hogy most, bár haragudni kellene, kéntelen örülni a Dávid vallomásain.

– Nos tehát beszélj Ámbár Lőrincz. Visszavonod-e? – sürgeté Dávid.

– Nem vonom vissza, Dávid! – felelt Lőrincz úr, földhöz vágva a Chuntu vezér reliquiáját. – Ismétlem, hogy te egy körmön font imposztor vagy. Üssön meg a kő, most meg a leányomat tetted bolonddá.

Kezét nyújtotta Dávidnak, a mit az megrázott emberül.

– Hanem ha elkezdted, végezd is be. Mert én kimondom, hogy addig nem megyek haza. Mit szól rá az asszony?

– Az ám. Ez nagy baj. Tudod mit? Arra valók a segédek, intézzék el ők.

Akkor a segédekhez fordult és hivatalos hangon utasította őket: «Csont Ábel és Mecseki Tamás urak a szóban forgó ügyben követendő eljárás megállapítása végett kiküldetnek az erdőbe. Véleményes javaslatuk még a gyűlés tartama alatt beváratván.»

A küldöttség eltávozott, a két ellenfél pedig leheveredett a pázsitra kiszívni a békepipát, egyik a dohányt, másik a taplót szolgáltatván a béke művéhez.

A küldöttség visszatérvén, előterjesztette szóbeli jelentését, mely szerint legtanácsosabb lesz testületileg jelenni meg az asszony előtt; ebédre ott marasztaltatván lehető étvágygyal megdicsérni a gazasszonyi erényeket; fekete kávé felé nyilvánosságra hozni a titkot, melynek tolmácsául ott a helyszinén Mecseki úr ki is kiáltatik, mint ékesen szóló férfi és az asszonyok nyelvén értő.

A négy lovag lassan léptetett hazafelé, mintha szeretnék, hogy minél később érkezzenek meg. Mecseki úr a mondókájával van rendkívül elfoglalva; Dávid úr izzad, mert ő a főbűnös, s csak az vigasztalja, hogy még nagyobb bűnös is van nála, a ki leghátul bandukol. Így sereg-vezetőnek Ábel úr marad, a kinek nincsenek öreg gondjai.

De csak a major bejáratáig. Ott megállítja lovát.

– Eredj elől Mecseki, te vagy a legszebb legény köztünk. Te légy a caduceator.

Mecseki bátran előrerugtatott, de csak visszahőkölt, a mint Ámbárné asszony bosszúálló alakja egy poroló seprűvel megjelent a tornáczon.

– Várom az urakat! Kerüljenek csak beljebb.

A négy bűnös szorongó kebellel sunnyogott a tornácz felé. Lesz most kurucz-táncz. Azt hitték, hogy a buzogány-párbajnak vette neszét az asszony. De csakhamar tapasztalták, hogy itt még nincs tudomás Chuntu és Buthemer vitézekről.

– Dávid sógor pedig be ne lépjen, mert nem akarom, hogy a ház ránk szakadjon. Mit keresett nálunk ma reggel?

– Én, kedves húgom? Egy pár szem cseresnyéért léptem be a kertedbe, olyan szépen pirosodott ki az útra, nem állhattam meg, hogy ne szakaszszak. Becsületemre, nem volt több egy kis galyacskánál. Hát már azt is sajnálod?

– Szörnyűség az, a mi bolondokat elkövet velünk a sógor. (Ne tátsd a szádat, te kormos, hanem lódulj a konyhába, koppaszd azt a libát.) Hanem azt megmondom, hogy innét ki nem megy, míg vissza nem viszi a gyűrűt annak, a kitől hozta… Dína, gyere ki Dína!

Dína előkerült összedugott kezekkel és kipirult orczákkal.

– Hol az a gyűrű?

– Itt van anyám nálam. – De kezeit nem vonta elő.

– Add ide…

Dína kénytelen volt elővonni a kis kezeit. Balközép újján volt a bűnjel, csakhogy igen szoros; bármily könnyen forog, nem birja lehúzni.

– Ne vesződj vele lányom! – mondá Lőrincz úr. – Ha neked szép az a gyűrű, hagyd ott, a hol van.

Dína apjához menekült az anyai feddőzés ellen. Az apa gyöngéden eltakarta a keblére hajoló főt. «A te ifjúságodnak legyen vezére a te Istened.»

Az asszony még tartotta magát. (Ne gondolják, hogy a lánya olyan kivető.)

– Én nem bánom, de azt megmondom, hogy elmenjen innen; keressen magának tisztességes ekklézsiát s nekem itt ne lévitáskodjanak.

– De kedves anyám! – védte a leány – én el nem hagyom a mi pusztánkat, hogy esztendőben egyszer lássam az anyámat.

– Jó! Hát maradjatok itt. Lakjatok nálunk; fogjátok meg az ekeszarvát és túrjátok a földet.

– De, kedves anyám, olyan gyönyörű kertünk lesz, hogyan hagyjuk el azt? Meg azt a szép ákáczerdőt, a kit Ábel bácsi ültetett?

Ábel bácsit szívén találta a leány.

– Persze hogy én ültettem; tudtam én már akkor is, hogy kinek ültetem. Ott laktok kettecskén, eszemadta. Én vagyok itt a főgondnok, papnak papnénak én parancsolok, nem a te anyád.

– Lelketek rajta! – mondá Lőrinczné. – De hát szóljon már az a pap is vagy mi! Hadd halljam; mert én ennek a Béliál fiának addig se hiszek, míg egyet pislant.

– Ha csak az kell, kedves hugom, – felelt a Béliál fia s újra kengyelbe lépett – hozom mindjárt vasba verve.

Egy óra mulva már ott volt Dombay, és az asztal körül sürgölődő Dínával próbálgatták, hogyan venné ki magát, ha két nem-atyafi személy azt merné egymásnak mondani: «te.»

*

Két hét múlva megjelenik az öreg esperes, a kit valami kiváló tisztre méltóztattak a nagyravágyó szülék és a ki megáldja Dínát Isten nevében, igaz szíve szerint, a nélkül, hogy Petőfiből avagy Tompából előlegesen megleczkézné. Így aztán könnyű esküdni, gondolja magában az a fiatal menyecske, a ki a templomszenteléskor olyan nagy czenzura után tehette le a hitet.

Ott van az egész puszta minden Mámögje, Minekája és Kikőhúznyija. Az ákáczerdőben hosszú asztalok vannak terítve.

Még néhány nappal is ezelőtt nagy meghasonlás volt a pusztában a miatt, hogy Lőrincz úr maga akarta kitartani a lakodalmat. Természetesen csak válogatott vendégek körében. Sikerült azonban Csont Ábel bölcseségének más útra téríteni a jámbor örömapát, hogy ha papi familiába keveredett, hát tartsa meg a rendet. A pap lakodalmát az ekkla tartja ki, honnét nem maradhat el sem szolga, sem szabados. Ezért van jelen a puszta apraja-nagyja. Pátróiné nagyasszony számos liba és pulyka árán megvásárolja magának a házi-asszonyi méltóságot. A becsületes Dávid egy hordó boron a pinczekezelést. Ábel úr ingyen jut a násznagyi tiszthez és a menyasszony-tánczhoz, melyet el is jár olyan vidáman, hogy a könnyei hullanak. Mecseki úr ugyanezen megtiszteltetést néhány ragyogó toaszttal hálálja meg. Dávid úrnak elég volt a kezdeményezés és útegyengetés dicsősége, a befejezés örömét másnak engedi át és semmi szerepet nem vállal (mivel az egy pár birkába kerülne). A Mámögök és Minekák letesznek jelszavukról s a «Mámög»-öt «Hogy volt»-tal cserélik föl a mai alkalomra. Egyedül a Kikőhúznyiak maradnak meg következeteseknek, a mik voltak s ha valamelyik akaratos leányzó húzatja magát a tánczra, rákiáltanak a szemérmes legényre: «Ki kő húzni! Ne kiméld!»

*

És az az egészséges vállas úr ott a méhes előtt abban a porkabátban, a kit évről-évre csalogatnak a fényesnél fényesebb egyházak, de a ki, – egy tekintettel tanácsot kérve attól a kis karcsú toronytól, melyet ő ültetett a szent hegyre; azoktól az árnyékozott serpentinektől, melyeknek útját ő egyengette ki; azoktól a bokroktól és lugasoktól, a melyeknek minden ágacskája az ő szemei előtt és az ő kezeinek melege alatt fejlődött ki, – minden csalogatásra nem-et mond; de a ki nem utasíthatja el magától azt a megtiszteltetést, melyben az egyházmegye részesíti az által, hogy mindjárt előljáróban második aljegyzővé választja: nemde, nem ugyanazon Dombay Máté-e, a ki évekkel ezelőtt azt a kétségbeesett naplót megkezdette?

És nem Dínának neveztük-e mi régebben ezt a telt idomú, kökényszemű asszonykát, a ki ime kegyetlen fenyegetődzéseket intéz egy fiatal ákáczfa ellen, melynek ágai között valami gézengúz foglalt megközelíthetetlen állást? A ki ime évről-évre pörbe száll Ámbár Lőrincz úrral, hogy a konvencziószéna szűken van mérve és fekete is, azonkívül sásas is, tehát erre ráadás jár, másik húsz petrencze és egy fias tehén, meg három bárány. A szegény ember egész koldussá lesz, míg ki birja fizetni a papját! A ki ime cseresnyeéréskor felkél a nappal és átmegy az Ámbárék kertjébe, feláll egy gyalogszékre és megrabolja a cseresnyefát, míg a fa alatt egy busa kis leányka, a kinek a füle tele van már aggatva cseresnyefüggőkkel, türelmetlenül követeli a maga részét? Nem Dínának neveztük ezt?

És nemde nem Csont Ábel, Mecseki Tamás, Ihárosi Dávid, Ámbár Lőrincz, becsületes Dávid zsidó, Dámán atyafi, Talpárdi nagysága, éltes Mineka stb. stb. uraknak neveztük-e mi azokat az urakat, a kik vasárnap délutánonként az Ábel úr ákáczosát tisztelik meg látogatásukkal? Nem ez-e az ő kaszinójuk? Nem itt pipázgatnak, nem itt beszélgetnek, nem itt vitatkoznak, sőt oh botrány! nem itt savanyúvizezgetnek-é ők, a nélkül, hogy a papnak terhére volnának vagy a papnénak, a ki maga is közéjük telepszik néha a busájával? Nem itt ugratják-e Dávid urat az erkölcsi támogatásért?

A mire Dávid úr azt mondja, nem kell őtet félteni, ott lesz ő, a hol kell. Csak néha, midőn elborozgatnak, kivakkant annyit, hogy ő tőle egyéb nem telik erkölcsi támogatásnál, mert neki két leánya van; egyiknek Ámbár Dína a neve, a másikat úgy hívják, hogy kondori szent ekklézsia. Bizonyság erre az a bizonyos végrendelet.