PATAK BANYA

(Szegény emberek tragédiája)

I.

Mikor az asszony túlhaladta már a hatvanat, kezd a korábbi neve kiveszni a forgalomból és elkezdik egyszerűen csak szülének nevezni, vagy pedig banyának. E két czím közűl a melyiket ráruházza a közvélemény, azt viselnie, illetőleg tűrnie kell, mert ezt senki le nem veszi róla. És e czímosztásban annyira választékos a közszokás, hogy a ki egyszer szülé-vé lett, azt sohasem említi banyának, s viszont a banyát sohasem mondja szülének, ha csak otromba hízelkedésből nem. Így Bárdos István szomszédom éltes feleségét senki sem nevezi Bárdos Istvánné asszonynak (az emberségtudó mesteren kívül, a ki ilyen tyúkászás által akarja magát a predikátor rovására megkedveltetni) hanem egyszerűen Bárdos szülének; viszont Csebres Mihály komám élemedett napaasszonyát senki sem mondja néhai férje nevéről Mózsi Andrásnénak (még a mester sem), hanem rövid úton a gazda nevéről Csebres banyá-nak.

Egészen különböző két lény: szüle meg banya. Nincs a két név viselőiben semmi közös erkölcs, mint magában a két névben nincs egy közös betű.

A «szüle». Ez korábban kél a tehéncsordásnál, úgy hogy mire a tehéncsordás tülkölni kezd, ő már akkorra nemcsak a teheneket megfejte, hanem az udvart is kisöprögette. (A ház elejét az utczafelől nem, mivel az a leány dolga; micsoda ház volna az, a hol leány nincs?) Egymásután adja számon a pásztoroknak a jószágot, a tehenet, a borjúfélét; de az utczaajtóban meg nem állapodik, csak mikor a kanász kezd hajtani. Mikor ez már a harmadik szomszéd előtt jár, akkor a szülének is ki kell lépnie az utczára, nehogy Miska kanász ellenőrzetlensége érzetében, megint elkezdje azt az éktelen káromkodást, melynek tudományát Zsitváról hozta magával. Miska kanásznak ez a lakat egész napra elveszi a kedvét; meg sem mer mukkanni, de nem is köszön ám a szülének, hanem csak magában szidja a vén tüskére valót (azért mégsem «banya»), a ki miatt az ember ki sem káromkodhatja magát éhomra igaz szíve szerint. Az öregapám látta, hogy a csürhét énekszóval hajtsák ki!

Mikor Miska káromlástalanul elhajt a harmadik szomszédig, onnan visszatekint s látja, hogy a szüle nincs már a kis ajtóban, akkor egy lélekzettel kiadja mindazt, a mi a hosszú tűrtetés alatt felgyűlt benne, de azt már a szüle nem hallja; ő már a konyhában rakja a tüzet, forralni a hízók ételét. Ez alatt a szobában csendes zsongás keletkezik; a gyerekek felébredtek, a férfiak járnak ki és be, végre távoznak munkára. A menyecske megmosdatja, megfésüli, felöltözteti gyermekeit: ez az ő dolga. – Távol legyen azonban, hogy most már szabad volna a világ Sárikának és Jánoskának, míg a szüle kezein keresztül nem mennek. A szüle egymás mellé állítja mindkettőt, elmondja velök a reggeli imádságot «Úr Isten én mennyei szent atyám!», azután a szüleinkért és tanítónkért való könyörgést «Mennyei atyám az Úr Jézus Krisztusban!» Azt bizony; nem is ám holmi versbe szedett sületlen rigmust, kiről azt sem tudja az ember, miféle emberi találmány: búcsúsok hozták-e Gyűdről, vagy a vaiszlói poéta eszkábálta. Mikor az imádságnak vége van, akkor a két gyerek megint visszakerül az anyai hatóság alá, mely egy-egy karéj kenyérben nyilatkozik; ezt az anya sajátkezűleg helyezi el Sárika kosarába és Jánoska czifra vászon szeredásába, mely nem madzagra van fűzve, mint a zsellérgyerekeké, hanem kétujjnyi széles fekete szíjjra; a szíjjnak egyik vége keskeny szálakra aprózva fityeg le két arasznyi hosszaságban, – mérve Jánoska arasztjával. A «csak kenyér» egyáltalában nem lázítja fel a két gyereket. Oh ők tudják jól, hogy még egyszer a «szülike» kezein mennek keresztül, és úgy is van. A szüle rájok támad. Hát ti nagy behemótok! kenyérből akartok tanulni az iskolában? Hát a könyv hol van? Nézze meg az ember! Hoczczi! Már ekkorra a tarisznya ki van akasztva a Jánoska nyakából, és a Sárika kosarával együtt az ablakhoz vitetik. Ott a szüle elhelyezi bennök a zsoltárt és a Hübnert legeslegalól, hogy ki ne essék, mert ebben a két könyvben van a szegény ember gyerekének egész útravalója a földi életen át a mennyeire; az öreg kátét csak úgy fogják tanulni, ha jó fejök lesz. A Hübnerre jön a kenyér, a kenyérre egy takaró ruhácska és úgy aztán tarisznya és kosárka visszaakasztatnak illetőségi helyükre. A két gyerek szaladna most már ész nélkül, de a szüle szava még egyszer útjokat állja. «Ökör ment el keetektűl?» még egyszer vissza kell sompolyogni kézcsókolás végett. Már most szabad a világ egész az iskoláig. A szüle titkon utánok lopózkodik s nagy megelégedéssel szemléli a kerítés nyílásán keresztül, a mint a két gyerek leül az ablak alatt, megnézni mi van a Hübner alatt, mert hogy a szülike puszta kenyérrel nem ereszti őket útnak, az a napnál világosabb. Mi van! De ki tudná azt kitalálni, bírjon bár sokkal több tapasztalással mint Jánoska, vagy élesebb szemekkel mint Sárika. Oh az a csontos kéz, – mely olyan erősen meg tudja húzogatni az ember torkát, mikor fáj, – a szülike keze kifogyhatatlan. Nyáron cseresznye, szilva, körte; őszszel szőlő, berkenye, lasponya, a mit somogyi asszonyoktól kenderért cserélnek; dió, mogyoró, tepertő, sült tök, meg az a drága édes körte télen; egy-egy főtt tojás tavaszszal, vagy pattogatott kukoricza, fehér mint a gyolcs; sőt hihetetlennek látszik, de való igaz, hogy néha még szentjánoskenyér, sőt egy pár kerek füge is lapul a Hübner alatt; mivel van egy kránicz ismerősük, a ki nálok szokott szállásolni, s ha meggyűlik a pénze, azt is ott hagyja letétben tavaszig. Aztán a szülike olyan leleményes, hogy két nap egymásután soha sem ád egyfélét, hanem mindig váltogatja. Néha, mikor már semmi sem mutatkozik és Jánoska türelmetlenkedik: hát ímé jön ám be ajtón a két nagy ordas macska, mind a kettőnek egy-egy piros alma a nyakába czérnaszálon. Egyik a Jánoskáé, másik a Sárikáé. Hisz’ az látni való, hogy az almát a macskák hozták s bizonyosan a padlásról, mivel sokat járnak oda; ezen körülményből azt következteti Jánoska, hogy a többi jó is onnét kerül mind. Csak ő tudná, hol áll! Egyszer fel is merészelt vetemedni, összekeresett kasokat, ereszaljakat, de a kémény mellé a csepűs szekrénybe nem mert nyúlni, mivel ott bőregér van s megcsípi az ember ujját.

Mikor megszámlálják a kapott mogyorót s az osztály ellen semmi egyéb kifogás nem támad annál az egy lyukas mogyorónál, mely a Jánoska birtokában találtatik, de a melyet Sárika azzal egyenlít ki, hogy a magáéból egyet, mely nem lyukas, csak egy kicsit töpörödött, odaad Jánoskának s még rá a lyukast is nála hagyja, megköttetik a béke. Nem úgy ugyan, mintha Jánoska nem tudná, mi lakik a töpörödött mogyoróban, világért sem! Jánoska sokkal élelmesebb; hanem reméli, hogy a két rossz mogyorón egy szem jó aszalt szilvát cserélhet s így még nyer rajta. Azzal a két gyermek megindul az iskola felé kézenfogva, mint jó testvérekhez illik, és egyszerre köszönve nagyot (nem úgy, mint azok a butú városi gyerekek) minden embernek, mint jó iskolásokhoz illik és a mint ezt az azon időbeli népiskolai törvény első és utolsó §-a rendeli.

De én nem Jánoska és Sárika mivoltát, hanem a szülé-ét akarom ismertetni. Tehát a szüle mikor a két gyermeket szemeivel elkísérte egész az iskola korhadt deszkákból tákolt (micsoda iskola volna az, a melynek jó kerítése van és hogy lehetne akkor a mester udvarát megkülönböztetni a tiszteletesétől) – tehát az iskola – ismétlem – korhadt deszkákból tákolt kerítéséig; maga is befordúl a nagyházba, ott rendbehozza kissé haját, mely szabályszerűen fehér; öltözetét, mely szabályszerűen fehér; fejét beköti kendővel, mely szinte fehér; karját is, – hiszen mezítelen karral csak nem mehet az Isten házába – letakarja egy nagy fehér kendővel; így az egész szüle fehér mint a hó; az ifjabbak is fehérben járnak, legfeljebb kötényük színes; de a tisztesség színe és a gyászé minálunk az egész fehér. Mikor haza jön az isten-házából, lát dolga után és többé nem megy ki az utczára, hanem ha éneklő koldús áll meg az utczán, a ki helyébe várja az alamizsnát, ahhoz még kiszalad egy tányér liszttel; sőt ha a kémesi koldus jön, az még zsiradékot is kap, mivel olyan szépen tudja énekelni:

Az ének aztán nem megy ki a szüle fejéből, egész nap énekelgeti:

Néha megesik, hogy megint látják déltájon, a mint megy az utczán valahová, egy szakajtó ruhában valamit rejtegetve. Akkor mindenki azt kérdi: vajjon ki a beteg? A Bárdos szüle ebédet vitt valakinek. A merre jár, a gyerekek rákiáltoznak: «Szülikém, hová megy keed?» A szülikének minden ilyen kis kiváncsi számára van egy-egy jó szava, néha egy-egy almája, vagy egy kis aszalt cseresznyéje. Néha lemegy a rétre is, ha nem hordta-e el a kis libákat a vadó? Akkor az egész libapásztor népség hozzágyülekszik a panaszával. A szüle törvényt tart és igazat ád mindenkinek. Ha cselédei hazakerülnek a munkáról, megint csak ő várja őket, meleg ételre, néha egy kobak borocskára is. Egy cseppet meg nem inna nálok nélkül. Mikor a férfiak vacsorához ülnek, a gyerekek akkor mondják az esteli könyörgést a szüle vezénylete alatt: «Szerelmes atyám az Úr Jézus Krisztusban.» Sokszor megtörténik kivált Jánoskán, hogy imádság közben el is alszik. De a kegyetlen szüle felébreszti. Végig kell azt mondani hallod egészen, mert látod, a jó isten is egész napot adott nekünk. Csak olyan hosszú ne volna! Bezzeg jó ám aztán, mikor a bezáró imádságra kerül a sor:

Ez a legkedvesebb imádsága Jánoskának, mert a hol az Amen végződik, az ő kóczos fejének ott kezdődik nyugodalma. A szüle kimegy, sorba nézi az ólajtókat, a kaput, ha be van-e akasztva (zárni ugyan ki elől zárná) és megint csak ő fekszik utóljára. Még akkor is fejében van az ének:

Ez a «szüle».

Hát a «banya»? A szülével teljesen egyenlő korú és hatáskörű teremtése az istennek s hasonlítanak egymáshoz, mint a kelme színe a fonákjához. Korán kel, – vagy talán nem is alszik soha – legalább a nyelve. Nem is érdemli a nyugodalmat. Nem is szereti, mert első kakasszókor már talpon van szidni a pásztort, mért nem hajt már. Egymásután kergeti az öreg és apró jószágot, de egyiket sem engedi menni szó nélkül. Ha a tehén öklelődzik, a borju ugrál, a malacz futkároz, mindegyikre van kádencziája. Majd elvisz az ördög, majd nem veszkődöl! Né te! csúnyuljon meg a párád! vér essék rád! és több efféle útálatosságok. Ha valami szívszerint való párra akad, eldarál vele könyörgésig; ha nem akad, visszamegy a konyhába, először a bodri kutyát piszkafázza meg a mért lábatlankodik, azután bevágja a konyhaajtót, megint kinyitja, hogy legyen mit újra bevágni. Az ilyen jó reggelre a férfinép is felugrál, belevesz a feleségébe s minthogy reggel nem szokás asszonyt verni, felteszi magában, hogy estére hagyja a számadást. A banya előre örűl az esteli mulatságnak. S minthogy Sárika és Jánoska ott is találkozik: a banya előljáróban hátbaveri őket, azután egy periodusban foglalván gyereket, mestert és iskolát, kijelöli nekik az útat poklok fészkes fenekére. A Tiszteletest nem meri bántani, mert azért kalodába teszik.

Így szétijesztvén magától minden jótét lelket, következik a banya legfőbb élvezete, a tyúketetés. Még ez az ostoba állat is megismeri benne a banyát s csak úgy oldalogva settenkedik körülötte, mint a ki nem egy szomorú példából tudja, hogy a vakbizalom lábaiba kerülhet a tapasztalatlan tyúkfiatalságnak. Ne vetődjék pedig oda a szomszédé! No nem is vetődik: egynapos csirke korában, már a rosta alatt tudja, mi vár rá, ha oda megy; de a banya ezzel nem enged kifogni magán. Ha gyilkos kedvében van a saját tulajdon kendermagos jérczéjére is ráfogja, hogy a másé, leüti lábáról s nagy patvarkodással átveti a szomszédba. Az mitsem segít a dolgon, ha szomszédasszony nem ismeri magáénak a deliktit: azért a banya elpatvarkodik fölötte féldélig.

Most már kimegy az utczára azon borzasan, a mint kikelt az ágyból; a gyerekek ordítva szaladnak előle az udvarra, vagy kerűlnek a másik sorra. Kötője alatt rejteget valamit, a ki látja, azt mondja rá: most viszi a Csebres banya a búzát a zsidóhoz pálinkáért. Ha végig megy a kerten, a menye ültetvényeit tőben megemelgeti, hogy kifonnyadnak; a szegény menyecske sír-rí, hogyan vesz csizmát a fiának. Ha lemegy a rétre, libapásztorok sivalkodva szaladnak szét, kergetik a gyengelibát, mert a banya, a mint utólér valami falkát, elkapja belőle a szélsőt, megnézi a talpát és konstatálja, hogy az az ő jegyében van. A banya lúdja a hány, annyiféle jegyben van. Télen is tud ő mulatságot szerezni magának. Csak azt várja, hogy menye kifordúljon, menten egyet csavar a rokka farkán és a menyecske nem tudja eltalálni, mi a baja ennek a pörgőnek. Akkor a banya ráförmed, hogy nem tud fonni. Szövőszékén összekúszálja a fonalat, akkor árulkodik rá, hogy nem tud szőni. Párnáiból kilopkodja a lúdtollat; és megtömi kakastollal; akkor a nyakába borúl a fiának: Szegény fiam! hát arra neveltelek én téged, hogy tyúktollas ágyat vessen a feleséged! Megannyi kész veszedelem a szegény fiatal asszonynak. Sohasem biztos benne, mikor kell kiugrani a házból; alattomos, bizalmatlan lesz; a gyermekek gyanakodók, árúlkodók. Ez aztán így megy a családban nemzedékről-nemzedékre, míg ki nem pusztúl. Óh a banya tud rontani még halála után is. Álnoksága vérből-vérbe plántálódik át harmad- és negyediziglen.

Ez a banya. Másutt ezt boszorkánynak hívják és néki tulajdonítanak mindenféle nyavalyát, sebet, tályogot, jégesőt, forgószelet; de mi már nem hiszünk a boszorkányokban. Boszorkány nincs, hanem banya akad minden faluban.

*

Már most oda nézzetek. Ahol jön a Patak banya; épen most lépett át a kert gyepűjén és a gyalogútra tér, mely a búzavetések közé visz.

Mit beszéltek ti a ti vasútaitokról és azokról a vörös szemű szörnyetegekről, melyek azon a két keskeny sínen éjjel és nappal lótnak-futnak fel-alá, mint az átkozott lélek, mely elveszett üdvösségét keresi? Az a lihegés, melyet az elől járó szörnyeteg tesz, a ti korotok nyereség és élvezet utáni vágyát fejezi ki. Kész mindent összezúzni, a mi őrült rohamának ellene áll. Hát a ti kátyus, döczögős országútaitok, melyeknek poros, sáros, fojtó, tikkasztó prózája kieszi a tüdőt és szemet! Két kerékvágás van rajta, az egyik a hintóké, másik a fakó szekereké. Itt-ott nagy otromba kövek, a tengelyek veszedelmei. Amott nyomorúságos vármegyei rabok sovány kézzel, ormótlan kalapácscsal tördelik a kemény sziklát kilenczszögletű darabokra. Minden lépten-nyomon egy elkényszeredett alak, papucsából kiigyekvő hüvelykekkel; jobbra-balra mértföldről-mértföldre korcsmák, melyeknek falára kuka piktor mázolta fertelmes fantáziája khiméráit. A szín alatt ittas, kigyúlt képű fuvarosok… A kapufélfán statarium, kivégzési hirdetmények – – és az egész aranyfüstös czivilizaczio, imitt-amott érzékenyen megvedelve.

De nézzétek ezt a gyalogútat, a mint a buzavetések vagy az erdő csalitja között bujkál, mint egy kis tündér, a ki szeret játszani, de senkit meg nem csal. Szeszélyesen szökken dombról-dombra, jobbról balra, mégis a legegyenesebb, a minő csak lehet. Gondosan kerül minden sarat, minden pocsolyát; nem él vissza az emberséggel, nem követel nagymérvű kisajátításokat, közmunkákat; nem tesz kárt az egyeseknek, mert nem hosszában, hanem keresztbe szeli a mesgyéket; pályája rövid és keskeny, czélja szerény, mint a rajta járóké. Nincs szükség útkaparóra, úttöltőkre, mégis tiszta, egyenes, mintha mindennap felmosnák. Sem por, sem sár rajta. Azok a tiszta lelkek, kiket a farizeusok bevádoltak a szombatnapi kalászszedésért, bizonyosan ilyen gyalogúton jártak.

Ezen megy végig a Patak banya. Egy gyönyörű szép fiatal alak; délczeg termete egy tenyérnyivel még magasabbnak látszik az egyenes tartástól. Fején terepély vékás kosár tíz emberre való étellel, de azért magatartása könnyű és fesztelen. Egyik kezében vizes korsó, mely már nem fért a kosárba, másikon egy négyéves fiúcska, kinek előjoga anyjának segíteni, mikor ebédbe megy, mely előjogot akkép gyakorol, hogy elmaradoz búzavirágot szedni, a mit haza visz a szülének.

Az asszony egyenlő lépésekben halad előre. Gyönge, fiatal arczán egy vonás, egy verítékcsöpp nem ül ki panaszra a teher ellen, melyet emel s mely alatt termete magasúlni látszik. Nyugodt arcza mintha mondaná: terhet viszek, de nem hajlok meg alatta. (Minő más kép az, mikor az asszony butyorba kötve czele-czuláját, hátára veti s arczát a földre sülyesztve támolyog, mint valami dohánycsempész. Még bot is van a kezében, mint a koldúsnak.)

Alakja teljes harmóniája mindazon szépségnek, melyet az ormánsági faj kiváló példányaiból lehetne csak összeszerkeszteni. Sötétkék szemét a távoli rétre szegezi s hogy az erős nézésben meg ne fájúljon, le-lehúzza szivárványos szemöldökét. Ha paraszt asszony nem volna, azt mondanám, férje után eped, de a szegény ember akármint szereti egymást, nem ér ám rá az érzelgésre. Lehet, hogy fáradni is kezd, szeretne mielőbb czéljánál lenni s azt hiszi, hamarább oda ér, ha meglátja munkásait. Mezítláb jár, mint a múzsák; de én nem is tudom, minek is bántalmazná azt a harmatmosott gyalogútat és minek gázolná azokat a lehajlott kalászokat valami esett állat tisztátalan bőrével, mikor így, ha rugalmas lábaival rálép, meg sem érzi a gyenge fűszál. Testét hófehér redőzött ingváll fedi, melyet kebelnek hívnak s a mely kiszámított ügyetlenséggel igyekszik elrejteni telt idomait. Aztán az a boldog, nyugalmas, szelíd mosoly ajkain, bizonyosan még akkor maradt ott, mikor megcsókolta alvó kisdedét; szemei szemérmes nézése, orczái pirulékony rózsái…

Bizonyára, ha látnád odahaza, mikor kis madarait öltözteti, vagy imádkoztatja; ha szemlélnéd, mikor téli estéken a szentirást olvassa házanépének, hogy be se hallik a nagy csetepaté, a mit a szomszéd banya gerjesztett; ha látnád, mint nyújtja a tál ételt szegény német vándorló legénynek, mint kérdezi ki, ha él-e édes anyja és ha él, minek eresztette ily messzi útra…?

Hát még ha látnád, mikor templomba megy. Nincs hóna alatt a testes gradual; minek is volna, mikor tudja az egészet könyv nélkül. Hát még mikor énekel a gyülekezet, és az ő szép hangja mint egy ezüst csengetyű, játszva röpül ki a magasba! Sokszor egyszerre elhallgat az egész nép, hogy gyönyörködhessen abban az egy hangban, a Patak menyecske éneklésében.

Hát még ha figyelemmel kiséred értelmes tekintetét, melyet predikáczió közben a Tiszteletesre függeszt. Csak néha mozzan meg szemöldök íve, a mi nála helybenhagyást jelent. Néha végig pillant a gyülekezeten s egyszerre lesüti szemeit, a mi azt jelenti, hogy ipamuram, öreg Patak István megint elszenderűlt, pedig mennyire szégyenli, ha szemére vetik! néha nagy ritkán megkeresi ajkait az emberszóló mosoly, nyilván ángyomasszony Rákhel leánya miatt, a ki minden vasárnap úgy meghagyja színét, mintha a forróláz gyújtotta volna el.

Ha mindezt látnád, el se hinnéd, hogy ezt a szép fiatal asszonyt, ezt a jó, szelíd, okos teremtést Patak banyának emlegesse az ötödik embernyom. Szegény! hogyan lehetett volna ő banya, hiszen meghalt fiatalon, szomorú halállal.

*

Még akkor robotvilág volt, meg dézmavilág. Most, mikor aratógépek, gyűjtőgépek, morzsoló gépek, cséplőgépek zúgnak, dörömbölnek, fütyölnek, mintha kárhozott lelkek üvöltöznének, kinek jutna eszébe, hogy ezelőtt százhuszonhat esztendővel, felséges Mária Terézia uralkodása kezdetén, mindezeknek a csudagépeknek helyét a legegyszerűbb kétkarú emeltyűk pótolták. A kétkarú emeltyű az urasági hajdú rendeletére vállára vette munkaszerszámait, jókor hajnalban megjelent az urasági réteken, ott elkezdett mozogni olyan taktusra, mint az igazi gép, nem kellett megindításához tűz, víz, gőz, szén, olaj, kátrány, legfeljebb egy kis mogyorófa; nem volt rá mérve, hogy hány lóerővel kelljen bírnia, sem pedig az erő és időarány statáriuma nem függött a feje fölött. Ez a kétkarú emeltyű volt a jobbágy. Mikor learatta az uraság búzáját (ez volt a robot), akkor fogott a magáéhoz. Mikor ezt is letakarította, keresztbe rakta, akkor megjelent a tiszttartó és minden keresztből kiválasztott két kévét az uraságnak. Ez volt a dézma.

Mindezek ma már nincsenek. Mert azt, hogy Füstfaragó szomszéd tegnap alkonyattájban Jékli zsidó kis ajtaján besurrant, nem lehet dézmafizetésnek mondani; Gábor bátyám sem robotol azzal, hogy 100 forint kölcsönért Dávid gazdának adta zálogba a fertály földjét, mindössze is megszántja neki kamat fejében, az aratás a Dávid baja lesz, – sem pedig Lukács gazda, a ki fuvarból annyit keres, hogy a faluban senki sem él olyan jól, mint ő. Sokszor tíz pohár fekete kávét is megiszik egy este, míg Péter gazda vöröshagymát vacsorál és a mellett dolgozik, mint a marha (a hogy Lukács gazda szokta mondani), vagy mint a hangya (a hogy bíró uram mondja neki szemtől szembe, nyilván a közelgő választásokra való tekintetből). De hát Péter gazda kénytelen vele, mert Ignácz gazda soha egy gyűszüvel sem kinálta meg abból az édes pálinkából, a mivel Füstfaragó szomszéd szokott dicsekedni.

Ez csak úgy eszembe jutott és a dologra nem tartozik; visszatérünk a kétkarú emeltyűkhöz, kik a dézmát és robotot nem oly rejtélyes módon teljesítették, mint fennebb említett Füstfaragó szomszéd és társai.

Voltak azonban a kétkarú emeltyűk között fiatal asszonycselédek, kiknek a nehéz robotból könnyű rész jutott: elviselni és viszonozni a felügyelő urak enyelgéseit. Nem csuda hát, ha a felügyeletre többen is vállalkoztak, mint kellene, sokszor olyan urak is lábatlankodtak, a kiknek az irodába volt a helyök. És hogy messze ne menjünk példáért, ime itt ez a kurta, testes, peczkes, őszbevegyűlt, ezüstsarkantyús úr, az uradalmi fiskus, mit hivalkodik azzal a nagy balgatag tajtékpipával kezében, ott a híd karfájára támaszkodva? Már a delet harangozzák a szomszéd városban, ide is kihallik a harangszó, a boglyarakó emberek is leteszik a villákat és a melyiknek kihozták az ebédjét, mellé is telepedett. De a fiskus urat a napsugarak ellen minden oldalról védik a hídtöltést szegélyző fűzfák, és legkevésbbé sem látszik az ebédre gondolni; egész figyelmét lekötözték az ebédvivő asszonyok, kiknek mind az ő őrszemléje alatt kell keresztűljutni a hídon. Mindegyik emberségtudó modorban köszön neki; egyik-másik, kit a lelke rávisz, merész oldalpillantást is vet rá, mivelhogy a fiskus úr gavallérhírben áll.

A Patak menyecske (nem visz rá az ízlésem, hogy Patak banyának mondjak egy szép fiatal pálmaszálat) legkésőbb érkezett, a mit kiment az a marok buzavirág, mely legifjabb Patak István kövér ujjai között izzad. A kis gazda egészen jól van lakva az «ebédbe» menés dicsőségével, húzatja magát és a hídhoz igen messzilli azt a közeli petrenczét, melynek tövében apja pihen.

A fiskus úr majd elnyelte szemével a közelgő hölgyet. Minden lépésre szebb volt. Mint egy virágos almafa távolból; csak a tetsző szín varázsa kápráztatja a szemet; az egész egy tömör testnek látszik, azt hinnéd, így távolból nézve legszebb. De ha mellé jutsz s egyenként veszed szemügyre az ágat, a lombot, a virágcsoportokat, az egyes virágot, – az egyetlen aláhulló szirmocskát…! No de fiskus úrnak nem volt ideje tovább fűzni a hasonlatot; a menyecske a távolból csak délczeg sugár termetével és rugalmas lépteivel vált ki; közelebb jőve áramlott a báj, a termet, a mozgás, a szín, az idomok bája, a fiskus úr szemébe, hogy egészen belevakúlt. Csak egyetlen egy sugárkához nem volt szerencséje, a szemekhez. Az asszony úgy a lába alá vigyázott, a mint előtte elhaladt, mint azok a gyerkőcz-leányok, a kik életökben most próbálják először a fejen való kosarazást. Illedelmesen szerencsés jónapot kivánt a nemzetes úrnak. Még akkor nem nagyságolták a fiskálisokat.

– Fogadj Isten fiam! kié az a szép kis gyerek? – kérdé, mint a ki tudja, hogy az anyát a gyermekében kell ostromolni.

– Az enyim, nemzetes uram! – felelt a menyecske és tovább haladt, meggyorsítva lépteit, mint a kis gyerek, mikor a sötét szobából világosra menekűl.

Tudta is a fiskus, mit mondott az asszony. Szeme, szája, szíve, értelme rajtaveszett azokon a karcsú Atalanta-lábakon, melyek alig látszottak érinteni a földet. Tekintetével elkísérte egész a petrencze tövéig.

Az asszony is leemelte fejéről a tárkosarat, kivette belőle a fazekat, meg a tányért, meg azt az egy bádogkanalat, melylyel férje fog enni. Ő sem ebédelt ugyan, hanem azért nem kell két kanál. Jóravaló asszony megvárja, míg az ura megebédel és csak azután lát a maradékhoz. Tisztes szokás ez!

Még nem ülhet le; másoknak is hozott ebédet. Öt-hat háznép ebédjét kiviszi egy asszony, így aztán egy héten egyszer kerül mindegyikre. Most ő volt a soros.

Mikor mindenkinek kiosztja a magáét, visszakerül urához, leül vele szemközt három lépésnyire. Így szemébe süt ugyan a nap, de azon könnyű segíteni. Megtágítja fején a kendőt, s annak árnyékában férjén pihenteti édes tekintetét. A fiatal férfira is előnyösebb helyzet volna, ha fejét kezébe hajtva elmerengene hitvese szemein: de akkor rajzunk nem volna hív az igazsághoz. Ifjabb Patak István a földön ül és kanalazza a körmös bablevest, melyből minden harmadik kanálhoz legifjabb Patak István tartván természetes jussát – minthogy tud háromig olvasni – nem hagyja magát kijátszani, hanem a harmadik kanálmerítéssel egyidőben eltátja száját s engedi beletölteni a paprikás eledelt. Ezenkívül a levesben található egészben maradt öreg babok is az ő extra accidentiáit képezik, melyeket sajátkezűleg fogad el apja kezéből. E közben folyvást vallatja apját, mért nem fogott arany málingót, majd ő most hazavinné a Jánoskának.

Végre a férj bevégzi ebédjét és hanyatt fekszik a zöld fűtarlón. Legifjabb Patak István rögtön megkivánja ezt az állapotot és azonnal odafekszik apja mellé, kis kalapjával betakarva arczát, a hogy ezt apjától látta.

A menyecske most felkél ülőhelyéből, de mielőtt a maradékhoz láthatna, a fiskus úr odakiáltja magához a hídra.

A robotosok már Patak István után eveztek azon a csöndes tengeren, mely gyönyörűségeinek egész özönét azokra árasztja ki, kiknek az élet vajmi keveset ád. A déli álom! mit tudjátok ti hűs paloták és gazdag asztalok lakozói, hogy mi az? Ti nektek az semmit sem ád egyebet keserű szájíznél, vízkóros pöffedtségnél és gyilkos mogorva kedélynél. De nézzétek ezeket az embereket, a kiknek homlokáról hajnaltól délig pergett alá az igaz gyöngy! Egy órát pihennek anyjok kebelén, a puszta földön, és ez az egy óra visszaadja nekik azt, a mit a megelőző nyolcz elragadott. Óh a föld jó édes anya!

Mindenki pihen. Senkinek semmi gondja arra, a mit a fiskus az asszonynyal beszél; különben is mind a kettőt elrejtik a parti fűzek, csak itt-ott villan át a lombok között az asszony fehér kontya és a lombok felett a fiskus feje; halk szavait nem lehet kivenni; az asszony feleleteit azonban tisztán hallják a kiváncsibb sihederek, és a feleletekből a kérdéseket is megfejtik:

«..............?»

«Ilona.»

«..............?»

«Patak István.»

«..............?»

«Huszonnégy.»

«..............?»

«Kettő.»

«..............?»

«Mindkettő fiú?»

«..............?»

«Őszre leszünk öt esztendős.»

«..............?»

«Szeretem.»

«..............?»

«Nem volnék keresztyén, ha nem szeretném.»

«..............?»

«Menjen uram! ez nem szeretet, hanem bujaság!»

A mi ezután történt, azt nem akarja tudni senki. A fiatal sihederek, kik kalap alól figyelték a két beszélőt, úgy suttogják, hogy az utóbbi szavak után a fiskus átölelte az asszonyt, de ez egy heves mozdúlattal kibontakozott az úri ölelésből, egy másikkal pedig mellen taszította a híd karfájához támaszkodott gavallért. Azután láttak egy pár sarkantyús csizmát megfordúlni a levegőben, hallottak egy tompa zuhanást, végre látták, a mint a Patak menyecske elsápadtan szaladt vissza az urához.

Az bizony megesett, és senki sem segíthet rajta. A menyecske sértett szemérme egész bőszültségével taszította el magától a vigyázatlan urat, s az a híd karfáján keresztűl hanyatt bukva esett alá. De ne ijedjünk meg sorsán. A fiskus nem halt a vízbe, nem azért, mintha méltóbb halálra volna predestinálva, hanem azért, mert a híd alatt nem volt több víz, mint a mennyit két lábnyi mélységű agyag saturálni képes. A gondviselés őrködik a fiskus felett és gondoskodik róla, hogy ha bukik is, olyan anyagba bukjék, a melybe se el ne merűljön, se össze ne zúzza magát. Paraszt nyelven sár. Külsőleg alkalmazva rendes gyógyszere minden belső hévségnek, mint ezt láthatni alkalmazásban azon lényeknél, melyek a híd tőszomszédságában Miska kanász erélyes felügyelete alatt élvezik a sárkúrát.

A zuhanásra minden élő lény felriadt. Legelőször is Miska kondás alattvalói, fölröffenvén, szaladásnak indúltak s újolag bizonyságot tettek azon régi igazságról, hogy az abszolút kormány alatt élő népek a veszedelem első szelére fejöket vesztik. Az alvó férfiak egymás után ugráltak fel, felkapkodtak villát és petrenczerudat, mert hát itt az idő, hogy minden ember dologhoz lásson.

Fiskus úr is kikeczmergett a sárból s dühösen rohant fel a hídra, ott szétnézett az asszony után s a mint megpillantotta férje mellett, rohant feléje azon sárosan.

– Megállj csak te!… és itt olyan czímmel illette a szegény asszonyt, melyet csak úgy érdemelne meg, ha akkorát bukott volna, mint a fiskus úr. Nem szabad tisztapapiron leírni azt a förtelmes szót.

De a szegénynek sokat el kell tűrni. Patak István nem volt nemes ember, annálfogva nem is érezte magát jogosítva védelmére kelni a megsértett női méltóságnak. Elébe lépett a fiskusnak s kezébe adta a petrenczehordó rudat.

– Inkább engem verjen agyon a tekintetes úr!

A fiskus kapott a petrenczerudon, de csakhamar észrevette, hogy azzal nem lehet valakit agyonverni egy lépésnyi távolból, a mennyire hozzá Patak István állott. Aztán meg a sáros fürdőnek kiváló higgasztó és észrehozó tulajdonsága van s azt is megtudja tőle az ember, hogy a petrenczerúdnak két vége talál lenni; hogy a kezében levő rúd nem egyetlen a maga nemében: annálfogva elvetette a kinált fegyvert.

– No kutya! ha csak az kell, hát majd agyon verlek. – Azzal ott hagyta a parasztokat, kocsira lépett és haza hajtatott.

A parasztok munkához láttak. Dolgozott a kéz is, meg a nyelv is. Beleszóltak a falu dolgába, azután a vármegye dolgába, azután az ország dolgába, hanem a Patak István dolgából nem tudott senki semmit; hiszen ők aludtak akkor, mit tudhatnának ők.

Ebben eltellett a nap, haza ballagott minden ember azon a szép márvány gyalogúton. Otthon aztán a tejfeles leves mellett volt mit hallani a gazdának az asszonytól. Hogyan járt a fiskus a Patak menyecskével. A gazda nem győzte csíggatni. Mit tudsz te belőle jámbor? Én ott voltam, nekem csak kellene tudni.

A fiskus meg épen nem csinált belőle titkot. Maga beszélte el elmésen kisallangozva, hogy megrúgta őt egy mokány menyecske. Hiszen az asszonykéztől kapott sebben nincs mit szégyenleni. No meg a törvény sem itél benne. Ki mit kapott, viselje emberséggel.

II.
(Fatemplomok.)

Azt mondja az írás: «A ki tornyot akar építeni, üljön le és számlálja meg a költségét.»

Ennélfogva alig van valami könnyebb munka a világon a toronyépítésnél.

Minthogy pedig a templom rendesen csak felényi magasságú, mint a torony, ebből szigorúan következik, hogy a templomépítés meg épen felényi munkával jár, mint a toronyépítés. Ennek csak le kell ülni, addig van. A munka másik fele, a pénzszámlálás egészen fölösleges, mivel az a toronyra tartozik.

A pénz! Hisz azt álom beszerezni.

Gyakorlatlan pap és kurátor rendesen úgy szerzi be, hogy először megcsinálja az épűlettervet, nem nagy arányokban, nem fényes kiállítással, a mint emberi szemnek tetszenék, hanem egyszerűen, gazdálkodva, az egyház népességéhez, igényeihez, vagyonerejéhez mérten, a mint Istennek tetszik; azután elkészíti a költségvetést, akkor azt kérdi a néptől: «Atyámfiai! akartok-e építeni? Akartok, mert kell? No ha akartok, hát minden telekre esik 50 forint, azonkívül minden lélekre 5 forint: elfogadjátok-e?»

Hogyne fogadnák el! Négy esztendő múlva azután ott ragyog ki a falu közepéből a fehérre meszelt bádogos torony. Szemefénye a falunak.

Hasonló együgyű eljárás az is, mikor valaki (pap vagy kurátor) kocsira ül kora tavaszszal, ellátogat a környékbeli uradalmakba, kiókumlálja, hol lesz letakarítani való rét, vetés, nyomtatni való gabona, kapálni való kukoricza, kivágni, hajóra szállítani való erdő nagy mennyiségben, és azt felvállalja mind községe nevében. Az uradalmaknak jó, mert helyükbe megy a sok munkás hangya s néhány nap alatt letakarít mindent, míg tiszttartó úr bodros füstfellegbe rejtőzve vigan olvassa a munkaerő-kalamitásról írt vezérczikkeket, melyeket Kiskun urak írnak a «Hon»-ban. A falunak is jó, mert nagy összeg pénzhez jut könnyű szerrel (az az áldott «sok kéz», az a szent «közakarat» az, a mit könnyű szernek neveznek), és megint csak elkészűl a szép fehér, bádogos torony, mely még az ötödik faluba is eltündöklik.

Hanem vannak praktikusabb emberek is. Tornyot kellene építeni? Igen, de ahhoz pénz kell. Kivetni vagyonarányban vagy fejszámra: ez könnyű, de beszedni ki szedi be? Minden kivetésnél jobb egy okos gondolat. Először is folyamodunk a főtiszteletű szuperintendencziához, a hol köztudomás szerint leveses kanállal mérik a pénzt. Azután ott vannak az egész környéken az áldozatkész delnők, kik fáradhatatlanok a női munka készítésében. Házisipka, óravánkos, székvánkos, pamlagvánkos, varróvánkos, gyufatartó, gyöngy-fogvájó, gyertyaellenző, hímzett képek, csinált virág, keztyű, harisnya, kiolvasott regények stb. stb. mind nélkülözhetlen házi eszközök és az egész ország közönsége bizonynyal örvendeni fog az alkalomnak, mely reményt nyújt neki az ilyen czikkek elnyerhetéséhez. Annál fogva, miután a fenn (elismerjük hiányosan) elősorolt czikkek a környék delnőitől beexequáltattak, megkerestetik a nagyméltóságú magyar királyi nem tudom melyik miniszterium, egy jótékonyczélú sorsjáték illetékmentes engedélyezéseért a kegyesdombi templom javára; nemkülönben megkerestetik az áldozatkész typographus, Szilády László úr is Kecskeméten, ötvenezer darab sorsjegynek mérsékelt díjért, – de díj nélkül is elfogadandó kiállítására, s végre az ötvenezer sorsjegyből negyvenkilenczezer-nyolczszáz darab a szuperintendenczia 249 lelkészéhez (maga az építkező egyház is kétszázat megtartván) kétszázanként azon szíves kéréssel menesztetik szét, hogy a küldött sorsjegyeket ismert buzgóságánál fogva ismerősei között 50 o. é. krajczárjával elárusítani és a bejött pénzt (a netalán el nem kelt sorsjegyekkel együtt) záros határidő alatt hivatalos úton visszaküldeni ne terheltessék. Megjegyeztetvén, hogy a hivatalos levelet a posta ingyen szállítja, csak azt kell ráirni: Hivatalból.

Ebből bejön 25,000 forint kerek summa. Ez a világon a legszilárdabb alap, melyre templomot lehet építeni.

A legeslegpraktikusabb emberek azonban nem csúsznak-másznak sem a delnőkhöz, sem a jó öreg Szilády Károlyhoz (mivel úgy is meghalt már), hanem egyenesen csak a nagyméltóságú magyar királyi helytartótanácshoz (melyen kívül egyéb guberniumot nem ösmérnek) folyamodnak kéregetési engedélyért. Mely minden nehézség nélkül megadatván, őszszel kiválasztanak 12 pár épkézláb embert, kiknek telente úgy sincs otthon semmi dolguk, ezeket szétküldözik az ország minden provincziájába egy-egy rubrikázott könyvecskével, melynek második lapján olvasható a helytartósági engedély, első lapján pedig a helység pecsétje az elmaradhatatlan szántóvassal, csoroszlyával, nappalt holddal és csillagokkal tetováltan, alatta az öregbíró, ifjú Nagy-Dani-Papp-Máté-János aláírása; hát hogy ne volna hiteles? A tizenkét ember nyakába veszi a tarisznyát és az országot, kérlelhetlenül megsarczol minden falut, harmadik esztendőre aztán hazakerűl, mint a mesebeli kakas, viszi a sok pénzt, a miből majd a templom épűl. Ha nem elég, megkisértenek egy második, aztán egy harmadik expedicziót is. Némelyiket már messziről megismeri az ember. Nini, hát kigyelmetek már megint templomot építenek?

A kinek a fentebb elősorolt módok közül egyik sem tetszik: az folyamodhatik még könnyebb módokhoz is. Mázsás gyereket, kétfejű csirkét, hatlábú borjút mutogatni építendő templom javára, mind igen jövedelmező vállalat. S ha ilyesmit az aberrans természet nem produkálna: megteszi egy pár tengeri malacz is. Ki ne buzdúlna egy tengerimalacz sivítására? Az utolsó krajczáromat odaadom, csak én tengerimalaczot láthassak.

Mi azonban itt a Dráva partján – nem hiába tart a világ együgyűeknek – megmaradunk a két első mód mellett, legfeljebb folyamodunk a főtiszteletű szuperintendeneziához kharitativumaink elengedéseért, mely a három lelkes aljegyző összmunkálata folytán rendesen meg is adatik, nem értetvén bele az iskolai p.-kros adó.

Akkor hozzáfogunk az építéshez. Nem építünk nagyobb hajlékot, mint a melyben kényelmesen megférünk vendégeinkkel együtt, a kik innepelni jönnek hozzánk; nem szebbet, mint a minőt erőnk enged. Bízvást ráírhatjuk: «Épűlt helyben», mert senki idegennek nincs benne egy krajczárja is. Mi a magunk szegényei vagyunk: a másé nem.

(Sorsjegyek, lutri, szerencsekerék, hűhó, lárma, dobszó, hajsza, sültgalamb nálunk nincsenek feltalálva.)

Természetesen ma már minden kőből, téglából, boltozatra, gonddal, csinosan, ízléssel, mert lehet és szabad.

Hajdan, mikor nem lehetett és nem volt szabad, – – – akkor sem hagytunk kifogni magunkon.

Minden falu határában volt pompás őserdő. Az erdőben remek szálfák. Ezekből a szálfákból kerűltek az épület rámái, vastag talpak, temérdek oszlopok, izmos gerendák. Az oszlopok közeit befontuk sövénynyel, azt betapasztottuk sárral, a sárt bemeszeltük fehérre. A tető befedésére termett szalma. Bántuk is mi, hogy nem volt szabad téglából építeni? Az isten ilyenben is meghallgatta könyörgésünket. Ha a földesúr rosszat álmodott s ráfogta, hogy nem jó helyen van, szétszedtük és odább vittük. Ha épen elfoglalta vagy elpusztította… Ugyan mit csinál a madár, ha pajkos gyerek elszedi a fészkét? Ujat rak, még csak nem is panaszkodik. A rombolási erőszakon győz az alkotási ösztön türelme. Mi is azt tettük.

Ti rögtönzött szent sátorai atyáink földi bujdosásának! Ti szalmafedelű faalkotmányok, melyeket ama bujdosó kor pihenéstelen buzgósága összeszerkesztett, újra lebontott, hogy más helyen ismét összerójjon! Ti rövid időre számított hajlékai az egyház czölöpkorszakának, melyeket ma már a kőkorszakban, mint az árvagyermek sírját semmi nyom, semmi rom, semmi ásatag nem jelez – mintha az a kor, mely összerótta, tovább vándorolván, magával vitte volna legutolsó darabját is…!

Ha szemem világát elveszik kevély tornyunk aranyozott gombjai, vagy kifárasztják Ócsa és Decs magas boltívei, emlékezetem a ti virágos mennyezeteitek alatt keresi fel édes otthonát. Az én bölcsőmet még a ti árnyékotokban ringatta egy angyal szent keze, az én ifjuságom első emelkedésének a ti falaitok voltak serkentő tanúi.

Fatemplomok, fabástyák.

Mikor Xerxes százezrei Görögországot elözönlötték, az orakulum azt tanácsolta a görögöknek, hogy fabástyákban védelmezzék magukat. A görög elértette, mi az a fabástya, hajókra szállott, megvívott a persával, megverte, elkergette.

Ilyen fabástyáink voltak nekünk a fatemplomok az artikularis világban.

Mi is sok mindenféle világot megértünk már, de az atyáinknak még többfélében volt részük. A sokféle között legnevezetesebb volt az artikularis világ.

Micsoda világ volt ez? És ki teremtette? És hány napokon? És mikor? És miből?

Kezdetben teremtette a soproni diéta; 1681-ben; Sok napokon; Reaktzióból; Sok huzalkodással.

És minekutánna megtekintette volna, valamit teremtett vala, imé igen rossz vala.

Akkor magára hagyta, hogy szédelegjen, a hogy tud.

De nem. – Szabott neki törvényt is.

«A protestánsoknak adassanak vissza elfoglalt templomaik. De csak azok, a melyeket a protestánsok magok építettek. De ezek közül is csak azok, a melyek katholikus szertartással felszentelve még nem voltak.»

Nesze semmi, fogd meg jól.

Soha még ez a jó magyar példabeszéd fényesebben illusztrálva nem volt.

Mert hát építeni bizony nem igen építettünk mi Mohácstól a soproni diétáig semmit; a mit építettünk is, azt nem igen irigyelte meg senki. A Mohácsot előző időkből pedig valamit pretendálni a legbátrabb rabulistika sem mert volna. De nem is volt nagy szükség az építkezésre. Boldogúlt atyáink falustól és földesurastól egy szép reggelen kitűzték a torony hegyére a kakast; a plébánost, a ki egyebet sem tudott, csak áldani, áldani, áldani, elkergették, s fogadtak helyébe prédikátort, a ki igazán meg tudta mosni a fejüket minden vasárnap két álló órahosszáig, de tudott velük énekelni hatalmas zsoltárokat…

Szépen bele ültek a készbe.

Később a földesúr mást gondolt, kezet adott Szelepcsényinek vagy Pázmánnak; attól fogva a kakasnak nem volt maradása a torony tetején, de még a prédikátornak sem a faluban. Az árván maradt nyáj kiszorúlt a templomból: de makacsúl ragaszkodott tradiczióihoz és szívósan hitéhez; kesergéseivel, instáncziáival fárasztva urat, megyét, palatinust és felséget.

Világos, hogy övék volt az a templom száz és száz esztendő óta, de mégis csak nem ők építették azt, – így hát semmi joguk hozzá a soproni diéta szerént.

Jó lutheránusok, – noha bizony ők fejtették ki a nagyobb erőt, a szívósabb ellentállást, – jobban meg voltak akadva, a nagyobb veszély őket fenyegette; ők keze ügyiben voltak a császárnak, földesuraik egyrészt a császár hűségén voltak és a végkövetkezésig vitt földesúri jogot (cuius regio, eius religio, – ki ura a földnek, ura a vallásnak) következetlenség nélkül nem is igen tagadhatták, mert hiszen ez a csudálatos elv németországi uralkodó testvéreik találmánya volt.

Ellenben a Kálvinus trombitásai – mint Pető Gergely nevezi őket – a nagy alföldi síkságon izmos városokban vagy a török szomszédságában, bele gyökerezve földjükbe, hitükbe, templomaikba, (akárki építette is) nyugodtan várták vagy nézték a történendőket; s arról sem vettek tudomást, a mi dunántúli testvéreikkel történik.

Ó azok a mi ártatlan atyáink! Ők csak martyrok és gályarabok tudtak lenni mind! Ők sohasem erőszakoskodtak, sohasem foglaltak, sohasem üldöztek! Ők sohasem vetemedtek visszatorlásra plébánosok és szerzetesek megkötözésével, tömlöczözésével, sanyargatásával! Durvasággal, kegyetlenséggel?

Nem??

Hát nem.

Túl a Mátrán, a Bodrogon, a Királyhágón, ott, a hol a földesurakat, a fejedelmeket politikai tekintetek sarkalták, – ismerjük a történetet.

De bent Magyarország szívében, a Dunától a bihari hegyekig, a Jász- és Hajdú-síkságtól a Marosig, hol fajunk tisztán és elegyületlenűl, távol minden közvetlen földesúri, vagy papi befolyástól, egy parasztbíró bölcsesége alatt élt, mondjatok esetet, hogy ez a faj egymást háborgatta volna! Megfért mindegyik a maga oltárai körül, és nem aggatott a másiknak, sőt sokszor megfért mindkét fél egy födél alatt évtizedekig, mint Kecskeméten; s mikor elváltak, a helybenmaradt segítette a kiköltözöttnek megépíteni a hatalmas nagy templomát, szebbet, mint a magáé és nem irígyelte neki. Máig is büszke rá. A hivatalokat bölcsen megosztották. Bíró, hat esküdt egyik részről, főnótárius, hat esküdt másik részről.

Ez a türelmesség, – nem, több mint türelmesség – ez a szeretet, felekezeti jelleg ez?

Nem! Édes szép magyar népem, ez a te faji jelleged. Daczczal, ha kell és mind a vérig megállani hited és tradiczióid mellett, de nem háborgatni mást a magáéban, ez a te erényed; ebben az egész nagy Európában egyedül a tied. Neked nincsenek se máglyáid, se gályáid, se vecsernyéid, se Bertalan-éjeid. (Írmagúl tartogatsz egy kis «comburantur»-t. Büszke is vagy rá, emlegeted is.) A Caraffákat sem te szülted. Sok nagy bűneidért meglátogathat az Isten, de azért az egy erényedért megáld. Akár kereszt alatt, akár csillag alatt állj, akár mystikus homályú boltozatok alatt térdepelve zengjed, akár rettenetes ablakú és teméntelen alacsonyságú falak között egyenesen állva harsogd dicsőségét teremtő Uradnak: ezért az egyért megáld tégedet. Áldjon is meg!

Hanem a szegény Pannonia. A Duna és Dráva áldott köze: ott bizony nem magadon állott a türelmesség. Maroknyi falvaid kápolnácskáit hiába öltöztetted a magad ízlése szerint: ráösmertek és visszakövetelték.

Hát vigyék!

De a melynek tégláit a mi keserves buzgóságunk égette, a melynek vályogjait a mi szegénységünk hevenyészte fallá: azt is elveszítsük-e, csak azért, mert a földesúr egyszer nagy penitencziát tartott?

Ez a kegyetlen törvény. Maga az udvar is belátta a kegyetlenséget. Leopold király és III. Károly király is mintha enyhíteni szerette volna. Az egyik explanálta, a másik resolválta. Végrehajtását mixta comissiókra és investigátiókra bízta.

Meg ne botránkozzál jó olvasóm e diákos kifejezésekben. Ha nem érted, ne busúlj miatta, nem vesztesz vele semmit. Apáid könyv nélkül tudták, hogy a mixta comissio, meg az investigatio vármegyei urakat és urasági tiszteket jelent, kik sorba járták a falukat, megvizsgálták a templomokat, kivallatták az embereket, mikor s miből építették a templomot; szemügyre vették, nem petrificalódtak-e azok a fatalpak, melyeken a templom falai nyugosznak; megliggatták a falakat, valóban sövényből vannak-e fonva; a sárvakolat nem rejteget-e rebellis köveket és inártikuláris téglákat, nem látszik-e ki a faluból nagyon messzire a harangláb? (Torony? kőtorony? Micsoda istentelen gondolat még csak feltenni is, hogy valamely templomnak tornya merne nőni minden artikulusok ellenére! Nem kevélykedik-e kikönyökölve az utczára, vagy éppen kihivólag szemtől-szembe az atyafiak díszes szentegyházával?)

Jó bástya, erős vár volt ilyenkor a fatemplom. Minél fább, annál erősebb. Senki sem foghatta rá, hogy városi építész emelte gazdag pénztárból olasz vagy gót ízléssel. Senki sem merészkedett feltenni, hogy azt fényes és meglepő szertartással felszentelhette volna katholikus áldozár. Ilyet nem építhet más, csak paraszt és kálvinista. Nem prédikálhat benne más, csak predikátor. Ez igazi artikularis hely. Csak énekelgessenek, csak predikálgassanak benne. Salvo tamen jure domini terrestris, azaz: a meddig a földesúr megengedi.

A fatemplomok tehát kifogástalanok voltak. Nem így a vályogból, vagy éppen téglából épültek s kivált azok, melyekhez az emberi felfuvalkodottság tornyot is ragasztott. Ilyen eseteknél vallatás alá fogták a legvénebb embereket, vallomásaikat jegyzőkönyvbe vették s ezek alapján konstatálták, ha igaz járatban van-e a templom, vagy nem. Enyhítő körülményül tudatott be, ha négy erős szögletben volt épülve, valamint az is, ha a torony a templomtól néhány ölnyi távolságban csupaszon emelkedett. Senki sem tagadhatja, hogy kálvinista styl.

Ha ellenben szilárd kőfalai, csinos oszlopzatai, magas ívezetei, karcsú tornya s hármonikus harangjai, kereszt vagy ovál alapja kihívólag dicsekedtek régi eredetével s ha végre nem is valami szerény síkocskán, hanem emelkedett helyen, valami természetalkotta, vagy épen kézzel rakott dombon pompázott, akkor a mixta commissio többsége minden kihallgatás nélkül eleve elitélte, mint nem igaz járatban levő inartikularis helyet.

Ez volt az artikularis világ.

III.
(Artikularis világ.)

Ilyen járatban van most az a három hintó, mely egymás után evez a feneketlen sárban az emlékezetes híd felé, mely oka és tanúja volt fiskus úr esetének ezelőtt öt hónappal.

Fiskus úr nem sokat tünődött a megtorláson. Végig futtatta elméjét a boszúállás kezeügyében levő különféle módozatain, egy pillanat alatt megmérte mindegyiknek élét, súlyát, erejét, és abban állapodott meg, hogy legjobb lesz az egész falu nyakába vetni a pányvát. Akkor kiválaszthatja a maga emberét. Mert megkorbácsoltatni az asszonyt: ez könnyű volna, de nem gavalléros munka, s aztán megkérdeznék az okát is: miért? Tömlöczbe vettetni férjét, azt a zsiványt azzal a petrenczerúddal, ehhez is elvitathatlan joga volna neki, mint uradalmi mindenhatónak, csak az az átkozott miért? ne függene fölötte. Tehát színt kell adni a dolognak. Templomvizsgálatot rendezünk. Ebből zavar és ellenállás lesz olyan, a minőt csak kivánok. E miatt aztán azt veretem vasba, a kit akarok, és nem érne az életem egy ütet taplót, ha Patak Istók kívül maradna a vason. A szép asszony könyörgésre fogja a dolgot. Ez lesz az igazi elégtétel. Akkor nem lesz okom szégyenleni a fürdőt.

Ezt a gondolatot mind le lehet most olvasni arról az elégült mosolyról, mely fiskus úr arczát még akkor sem hagyta el, mikor a kátyúba vágott hintó az egész urat a mellette ülő prefektus ölébe zökkenti át.

Annál savanyúbb arczot mutatott a prefektus, a ki minden zökkenést egy-egy szitokkal kisér igaz németséggel. A prefektus úr magyar ember ugyan, de ha szitkozódni akar, azt németül cselekszi, mert a magyar káromkodás oly utálatos, hogy azt jó nevelésű ember nem veszi szájába. Ellenben az a Donnerwetter olyan ártatlan. Az nem üt agyon senkit.

– Az ördögök ásták az úrra ezt az egész komédiát. Csudálatos tücskei vannak az úrnak. Sohasem jutott volna eszébe az uradalomnak. Sár-víz idején ennyire törődni csak azért, hogy nyakát törje az ember. Magának is, másnak is.

A fiskus úr folyvást mosolygott és fújta a füstöt.

– Könnyű az úrnak – duzzogott tovább a prefektus, – mert már ki van próbálva a nyaka. Nem egykönnyen törik ki, de az enyém nem rúgókra jár, mint az úré.

A fiskus úr a prefektus észrevételeire elvörösödik, de megint csak mosolygásra fogja dolgát és kétszeres igyekezettel fújja a füstöt.

– Nézze az úr? még a torony is megbámúl bennünket, mintha számon kérné, mi járatban vagyunk?

A fiskus a toronyra tekintett. Valóban neki is úgy tetszik, mintha a torony azzal a bámész, tettetett ostoba képpel nézné, minővel a parasztok bámúlták, mikor a sárból kikeczmergett. Nini! mintha még a száját is félre vonná.

Ujabb zökkenés.

– Bárcsak jól hátba verne bennünket az a pap, hogy a házára törünk!

– No azon ne búsúljon, urambátyám! Alázatos nép az nagyon. Azt sem tudja, melyik lábára álljon, ha meglát bennünket. Ó, én már jól ismerem. Láttam egy párt belőlük. Voltam is egynek a házánál. Nyakkendőt nem visel. Gazdálkodásból télen-nyáron papucsban jár, meg dókában. Főfoglalkozása nyáron a dohány-kaccsozás és pipaszársütögetés. Teletszaka szakajtót köt és kukoriczát morzsol. Van neki méhese is, melyben déltől öt óráig alszik, és gyereke – fiú, leány – sok, kiket mihelyt járni tudnak, deákúl tanít. Felesége szilvaczefrét főz és italokat szerkeszt nyavalyatörés ellen. Majd elbánunk vele.

Ez alatt a hintók megérkeztek a faluba. Minden lélek kiállt az utczára ennyi hintó csudájára.

Három hintó! Szegény embert egytől is kirázza a hideg. Ugyan hova mennek? Ahol ni! A tiszteletes előtt álltak meg; két huszár a bíró házához megy. Mi lesz ebből?

A parochia (nem teszem hozzá, hogy «szerény», mivel ez úgy is magától értetődik) ott van az udvar közepén, jó mélyen beépítve, hogy az utczáról be ne hallhassék semmi világi lárma, zavarni az elmélkedést, melynek örök gyakorlatára van hivatva a ház lakója mindaddig, míg onnét ki nem hordják. Az épület közepén nyílik a konyha, melybe semmi okunk betekinteni, felső végén pedig a faoszlopos tornáczra egy alacsony és keskeny ajtócska magas küszöbbel. Jól felszedje a lábát és jól lehajtsa a fejét, a ki be akar rajta lépni. Belűl az ajtó sarkán felül egy nagy vasrúd lóg, nem azért, mintha volna mit őriznie, hanem csupán azért, mert egy predikátort mind az a kényelem megillet, a mi bármely más rangbeli embert. Egy tekintélyt tartani tudó predikátornak mindég első kötelessége legyen keresztvasat csináltatni benyilójára. Igen felviszi.

A fiskus úr, a ki minden volt mindenekben s a kitől ezt a jámbor prefektus nem is irigyelte, mindenütt előljárt. Övé volt a kopogtatási jog, melyre belűlről egy mély hang válaszolt.

– No ki az?

A fiskus úr bizodalmasan nyitott be.

– Mi vagyunk páterkám, jó napot.

– Páter? nem páter az fráter, hanem pater. Röviden. Syllaba prima brevis. Semmi páter az olyan fráternek, a ki ennyit sem tud, – szólt a predikátor, csak akkor kelve fel székéből, mikor a prefektust, kit már ismert, megpillantotta, szivélyesen kezet fogott vele, azután a fiskusra intett.

– Hát ez kicsoda?

A prefektus megmagyarázta neki, hogy ez az uradalmi fiskus.

– Úgy? hallottam hirét. Tessék belül kerűlni. Megférünk valahogy!

Bizony csak valahogy. Szűk szobácska volt nagyon. Egy ablaka volt, az is kicsiny és homályos. Egy kis könyves théka az ösmeretes fehérkötésű foliánsokkal, egy fenyőfa asztal és három bőrszék képezték bútorzatát. Mert az a nagy gyékény fonatú karos-szék, mely az asztal mellett vetette meg lábait, nem jön székszámba, mivel az senkit a világon be nem fogad a predikátoron kívül. Viszont a prédikátor is csak ő vele érzi magát egésznek. Imé most is első dolga betelepedni s csak azután kínálja meg a hat urat a három székkel. Osztozzanak rajta.

A prefektus megköszönte a kínált széket.

– Nem olyan járatban vagyunk, hogy el merjük fogadni, sőt el vagyok rá készűlve, hogy kikerget bennünket, clarissime! Biz azt jól is teszi!

– Azt nem jól tenné a clarissime, – szólt a fiskus. – Kikergetni csak a magunk házából lehet valakit.

A pap nagyot bámúlt a fiskusra.

– És most ki házában van clarissime?

– Ezt majd mindjárt megmondom, csak az előljárókat várom be, a kikért elküldöttem. Imé jőnek is már. Csak ide közelébb atyafiak. Úgy! A ki a szobában nem fér, maradjon kinn és onnan hallgassa, a mit mondok.

Az előljárók sorba álltak, görnyedt vállal, lehajolt fővel. Legelől áll a bíró, az egyetlen, a ki egyenesen állt, mivel bírónak úgy illik.

– Emberek! – folytatta a fiskus, – mi az uradalom és a megye részéről azért jöttünk ki, hogy ezt a templomot, melyet ti használtatok eddig, a soproni artikulusok értelmében visszafoglaljuk igazi birtokosának.

Az emberek összerezzentek. A predikátor felugrott székéről és a fiskus elé állott.

– Uram! kegyelmed tréfál vagy ingerkedik. Azok az artikulusok minket pártolnak. Mi háborítatlan birtokában voltunk ennek a templomnak, mióta fennáll.

– Maga tréfál, clarissime! – válaszolt a fiskus szárazon, – az artikulusok értelme az, hogy azé a templom, a ki építette, akárkik használták is időközben. A kérdés hát csak az, hogy kik építették?

– De mi szükség van erre a kérdésre is, holott az egész községben egyetlen katholikus sincs?

– Nagyon is van. Az artikulusok még az esetre is világosan intézkednek, ha valamely község lakósai mind reformálódtak volna is. Tehát minden csak azon a kérdésen fordúl meg: kik építették a templomot?

Egy öreg ember közbeszólt:

– Én uram és én Istenem! Kik építették volna? Mi magunk építettük.

– Hol vettétek hozzá a téglát?

– Hol vettük? hát uram volt itt a töröknek egy régi temploma, melyet ezelőtt hatvan esztendővel elkezdett Szigetvárra hordatni. Az egész falu hordta keserves robotban, én is raktam a szekérre, mint iskolás gyerek. Utoljára a török is megsajnált bennünket, megkínált, hogy váltsuk meg a mi még itt maradt. Megvettük hitelbe háromszáz forintért. Kétszázat lefizettünk, százzal most is adósai vagyunk, mert azután valami hét esztendőre kiverték a törököt az országból, így a pénze nálunk veszett. Pénzen vettük a téglafalat, pénzen hordattuk a Dráváról a fenyőket, a deszkákat, magunk ácsoltuk az egész tetőt, magunk ragasztottuk hozzá a fatornyot… Egy porszem, egy szálka nem sok, annyi sincs belőle az uraságéból.

– Az mind meglehet, hogy pénzen váltottátok meg; hogy pedig a tornyot ti építettétek hozzá, arra meg mernék esküdni, elárúlja mesterét. Hogy azonban a török temploma lett volna,… no azt elhiszem én, de a Tiszteletes nem hiszi. Nem igaz, clarissime? Hiszi maga, hogy ez a templom a töröké volt?

– Nem hiszem. Hanem minálunk szokás minden régi épületet török – s ha nagyon régi, tatár építménynek nevezni. Azonban akárki építkezett itt, az bizonyos, hogy mi pénzen vettük minden anyagát.

– No ha vették, nem igaz jószágot vettek. A ki lopott lovat vesz, lovavesztes lesz. Aztán az sem áll, hogy újra építették volna. Kálvinista ember nem épít ilyen magas falat.

Az öreg előljáró igen keserülötte ezt a szót. Még hogy kálvinista ember nem épít ilyen magas falat!

– No nézzék meg hát uraimék magok és olvassák el azt a régi írást, a mi a templomban van, ha már nekünk nem hisznek.

– Magunk is azt akarjuk, – szólt a fiskus és felkelt. Vette a süvegét és társai kiséretében a templom felé indúlt. Az udvar már akkor tele volt néppel. A tömeg útat nyitott az uraknak s halk zugással kísérte a templomba.

A templom két különböző világ ízlésének és czélzatának jeleit viselte magán. Magas alapfalai pillérekkel kikoronázva kívül-belől. Északi oldala egészen ablaktalan, a délre néző sűrűn megrakva keskeny, magas, ívbeszökő ablakokkal. Belől a nyugati részen szilárd, karcsú kőoszlopokon nyugvó meredek kar: mindmegannyi mutatóújjak, melyekkel a középkor figyelmeztette a szemlélőt: Én építettem.

De ugyanezen falakon kívül és belől annyi teher, annyi szükségtelen felszerelés, melyeket egy későbbi előrelátó század mintha csak a bekövetkezendő mixta deputácziók félrevezetésére ragasztott volna oda együgyű furfanggal. Mindmegannyi koholt okmány a középkor által írt követelés megczáfolására. De bizony nem te építetted, hanem én. Imé rajta is hagytam a kezem szennyét. Ott sorakoznak egymás után, mint egy bekövetkezhető per alkalmára készített érvek, az ormótlan torony, melynek minden porczikája fából van és ha nagy szél fúj, versenyt nyikorog az előtte álló jegenyefával. Azután a déli oldalon egy gusza czintériom vályogból rakva, széles, alacsony ajtaját kétfelé tátja, mintha disputálna: már hogy építettek volna engemet a góthok. Nagyobb bizonyosság okáért rá is van írva tűzfalára az építési év, 1690. Mindez értelmes arábiai számokkal, nehogy a római számokból valaki régibb keltüségi kriteriumot formáljon. Ott vannak aztán a belső ismérvek is (a mennyiben belül vannak) a kathedra, fölötte az elmaradhatlan koronával és aranyozott kösöntyűivel; a korona homlokán fából kifaragott nyitott könyv, melynek fehér lapjára Ezekiel II. 3. 4. 5. 6. 7. van jegyezve. (Az ilyen jegyzések mindig következtetnek a predikátor temperamentumára. Nyilván a ki ezt iratta, valami kegyetlen ember volt.)

A keleti hajót, hol hajdan oltár állhatott, egy alacsony kar tölti be fából, kékre kifestve. Ez ellenargumentumul van szögezve a szemben kellő oszlopzatos kőkarnak.

A mennyezet fehér és piros virágokkal tarkázott kék deszka-koczkákból áll. A középső koczka parasztra van hagyva és akkora kör van belerajzolva, a mekkora csak bele fér. A körben kerek írás csiga alakú sorokban:

EPVLT EZ ISTTENNEC HAZA AN. 1690. BARATHI JANOS PREDICATORS:…

Azután körönként kisebbedő betűkkel az öreg biró, azután az öreg kurátor, kis kurátor, külső-belső előljárók neve rangszerénti sorban. A harangozóé már egészen belesodródik a czentrum örvényébe. A mesteré nincs. Annak nem dukál monumentum.

– No nézze nemzetes uram! – mutogatott az öreg előljáró. Olvassa bár tulajdon maga azt az irást.

– Látom, – felelt a fiskus. – Irás nélkül is tudom, mi itt az új, mi itt a régi. Új a menyezet, a kathedra, a torony, a kis kar, mind ez látszik a munkáról. Új a nyugati előfal felső része, látszik a repedésekről, a mint lejebb szállt. De az egész falazat régi. Aztán nézzétek, itt a kis kar alatt a talaj egy egész lábbal magasabbra van emelve, mint egyebütt. Mire mutat ez? Arra, hogy itt volt az oltár. Nem igaz-e, clarissime?

– Igaz; de azt is csak az a nép építette, mely itt lakott. Elődei a mostani kornak.

– Lássa, clarissime, hogy maga az, a ki tréfál. Hiszi azt, hogy ez a soproni artikulusok értelmében kielégítő ellenvetés.

A predikátor hallgatott.

– Nem hiszi; – felelt helyette magának a fiskus, – mert azok világosan intézkednek azon templomokról, melyeket katholikusok építettek s az anyaszentegyháznak visszaitélik még azon esetben is, ha a község mind elhagyta volna is régi hitét s ha egyetlen katholikus nem volna is a községben.

– Uraságod már nem tréfál, hanem félrebeszél. A soproni artikulusok szólanak olyan templomokról, melyeket tartoznak nekünk visszaadni, de nem olyanokról, a melyeket mi tőlünk békés birtoklóktól elfoglalhatnának. Most.

– Ejh mit! A törvényt nem kegyelmed magyarázza, hanem a kinek a kezében az erő van.

– Az erő? – kérdé a prédikátor és a kezében levő csontfogantyus, szeges végű, vastag nádpálczát megemelte.

Nem volt vele semmi ártó szándéka. Csak gestikuláczióképen történt és önkéntelenül. Megemelte, azután függélyesen a földnek szegezte.

– Az erő? – kérdé ismételten, – no hát nézzen ide uraságod.

Akkor ránehezedve a fogantyúra, elkezdte a pálczát nyomni lefelé. A templom talaja – valamikor kővel vagy téglával kirakva – most nyirkos, csupasz föld volt, de ezer és ezer lábnyom alatt szilárddá tömürülve, nehezen nyitott útat a szeges botnak. De útat nyitott. A pálcza lassan, de észrevehetőleg fúródott a földbe az érczmarok nyomása alatt. Végre egészen elmerűlt, hogy csak fogantyúja maradt ki belőle, megfeküdvén a talajt, mintha úgy ejtették volna oda.

– No hát a kinél van az erő, húzza ki ezt a pálczát onnan, a hova én leszúrtam.

– De meg is izzadt bele kegyelmed. Én pedig minden izzadtság nélkül kihuzom, – felelt a fiskus mosolyogva, és a templom-ajtóhoz lépve, annak tárt szárnyai egyikéből kivette a kulcsot és folytatta:

– Itt a kegyelmed ereje. A templomot ezennel az uradalom, mint építtető patrónus nevében birtokba veszem. – Ezzel kilépett a templomból.