PUSZTAI TALÁLKOZÁS.

Első kiadása megjelent 1887-ben.

I.

I. Lakásom a hortobágyi…

Azaz: hogy lakásom egy nagy síkságon van, melybe a Hortobágy is beleesik, melyek határai északra a zöldellő Cserhát, a kékellő Mátra, a sárgálló Nyirség és a feketéllő Hajduság; keleten Debreczen, Gyula, Temesvár; délen Nagy-Kikinda és a telecskai dombok; nyugaton a pécsi püspökség, székesfehérvári püspökség és Bogyiszló.

II. Életkorom: 36 év. (Úgy tessék elhinni, a hogy le van írva. Nem cseréltem fel a számjegyeket. 36 = harminczhat és nem 63.)

III. Állapotom: Hogy tetszik érteni ezt a kérdést? Mert ez kétféle feleletet is elbír. Vagy azt felelem rá hivatalosan, hogy nős, vagy ösztönszerűséggel, hogy keserves. Mindkét felelet igaz különvéve, de egybekapcsolva képtelen ellenmondásnak lesznek szülőivé. Mert a nős állapot nem lehet keserves ott, a hol ezen állapot feltétele az én kedves Jundám tűrő, szelid, munkás, okos, vidám személyiségén alapszik. Keserves ellenben mindezek mellett is, ha az én Gyula fiamra vetem szemeimet, a kinek Gyula nevével, nagy fejével, s bármely jól rendezett hatosztályú népiskolából is kinőtt roppant tudományával sehogy sem egyeztethetők meg a Szentgyörgynaptól Szentmihályig tartó évadban (szeretnék csomót kötni a nyelvén, a ki ezt a szót a mi emberséges magyar nyelvünknek a nyakára kötötte koloncznak) kiveresedett – mondjuk ki nem évados magyarsággal – mezitlábak, melyekre igen fölillenék egy harmadik gymnáziális osztályba járó fénymázas topán. De ha nem lehet; ha nincs; ha nem telik! No de így is ember lesz az én Gyula fiamból. Nem is a topánt szégyenlem, hanem a Gyula nevet. Többi gyermekeimnél már takarékosabban is bántam a nevekkel: Péter, Sándor, János, Ferencz; elég jó magyar nevek s még sem pompázók. Azonkívül mindegyik név kész tőke, mely viselőjének évi tíz, húsz, harmincz s több forintokat kamatoz a nélkül, hogy akár illeték-adó, akár az uzsora-törvény fenyítéke alá lenne vonható, a mennyiben a névnapi kiadásokat mindegyik meggazdálkodhatja, ha jól titokban tartja, melyiket ünnepli meg a naptár sokféle Péter, Sándor, János és Ferencz szentjei közül. Egyebet ennél a tőkénél úgy sem hagyhatok rájok. Csak szegény kis Lidikém miatt borúl el néha anyja homloka. Ő erőnek erejével Irma, Riza vagy Ottilia nevet akart volna neki adni, de én állhatatosan ellentmondtam. Legyen a neve Lidia. Úgy is lett, hanem hogy az anyjuknak se legyen panasza: beirattuk mínd a négyet: Lidia (Irma, Riza, Ottilia). Majd ha felnő szegényke, válogathat bennük az állapothoz képest, a melyre Istennek irgalmassága méltóztatja.

IV. Foglalkozásom: Uristen! van-e nekem foglalkozásom? Igen is van, még pedig sok. De melyiket valljam be a sok közül? Szántok sajátkezűleg; aratni nem aratok, valamint a kaszálást sem űzöm rendszeresen, kivévén hogy alkonyatkor magam csapok egy-egy nyaláb füvet a tehénnek, de a krumpli- és kukoriczakapálást inkább nevezhetem rendszeres foglalkozásomnak. A nyomtatás Gyula fiammal közös missziónk, mivel szabadságos katona béresem, azon ürügy alatt, hogy hat heti gyakorlatra be kell rukkolnia, aratásra rendesen megszökik. Hisz az természetes, hogy neki ilyenkor már semmi szüksége rám, de annál nagyobb szüksége van a részaratásnak ő rá. Se baj! Majd visszahozza a kenyér Dömötörre. Addig is pedig Gyula fiam, hajszold azokat a szegény párákat, majd én vellázok. Különben is nekem nem nyárra kell a cseléd, hanem télére, mert… (no de a «mert» megtalálható a VI. szakaszban.)

Lakhelyem a fentírt határok között áll a puszta mélyén; «magános és dőlt kéményű», de azért nem csárda. Nem. – Lidiát (Irma, Riza, Ottiliát) nem kereszteltet csárdás. Kertem is van, még pedig köröskörül egy egész geografiai mérföld átmérővel. Régebben tovább is terjedt, de a birtokelkülönzések miatt érzékenyen összezsugorodott. De még így is tekintélyes darab. A Csicscsenkácsi pusztában minden vadvirág nekem nyílik (a mennyiben a botanikát csak én űzöm).

V. Voltam-e már büntetve? Igenis. Ezelőtt tizenkét évvel az együgyűség vétkében elmarasztaltatván, a fentebb (I. sz.) megírt határok közé élethossziglan tartó belebbeztetésre itéltettem el.

VI. Jövedelmem: Jövedelmem a mint következik:

1. Készpénz: 80 frt v. cz.

2. 45, azaz: negyvenöt véka elegybuza. (A kevélység nyelvén: ocsu.) Porára edgy véka.

3. 10, azaz: tíz véka zab.

4. Szalonnára 4 frt v. cz.

(Ahán! tehát kukoricza-csősz. Nem, nyájas olvasó. Kétszeresen csalódol. Először mert: a kukoricza-csősz nem tud ilyen szépen írni; másodszor pedig, mert mindjárt megtudod, hogy – –)

5. Télére őrletni való elegendő. (No lásd, a kukoricza-csősznek nem őrletnek télére, mert ő nyáron szorgalmatoskodik.)

6. 5, azaz: öt font fadgyú.

7. 50, azaz: ötven font soó.

8. 100, azaz: Edgy száz feő káposzta. (Az Edgy szóban az E betű keményen ki van írva, hogy valaki meg ne hamisítsa s egy még nagyobb N betűvel négyszázra ne javítsa.)

9. Méz két itcze.

10. Vaj négy itcze. (Vaj-itczével.)

11. A közlegelőn két darab marhatartás, a nélkül azonban, hogy a haszonélvező az engedményt máskép, mint saját jószágai kijáratásával értékesíthetné, s a nélkül, hogy valami jogot a közlegelő tulajdonjoggal való arányos birtoklásához formálhatna.

12. Nyolcz hold szántóföld, melynek minden míveltetési költségeit haszonélvező fizeti.

13. Széna, mikor terem, húsz petrencze.

14. Fa, – mikor a familia vágat – egy ráta ajándékképpen.

15. Fűteni való elegedendő – mikor fa nem jut; de a melyből mint szintén a megelőző tétel alattiból, az oskola is fűtendő. (Oskola? Érted? Dehogy érted…)

16. Minden gyk fizet egy véka zabot és egy csirkét vagy e helyett 20 krt v. cz. (No lám, hogy érted! Pedig dehogy érted, mert – –)

17. Keresztelés 21 kr.; esketés 1 frt, egy kalács és egy üveg bor, a kinek van; halott-temetés énekszóval 21 kr., predikáczióval 2 frt 10 kr. o. é. Extraneusoktól minden kétannyi.

18. A számadások elkészítéseért 2 frt o. é., edgy font gyertya és 4, azaz négy itcze bor.

*

Hát készít számadást a kukoriczacsősz? Vagy a népnevelő, még ha képesített is, még ha állami preparandiából nyerte is az oklevelet, – fel van hatalmazva keresztelésre vagy esketésre?

Nem, tisztelt olvasó! Te, ha ezt a bérlevelet végig olvasod, azonnal belátod, hogy nem kukoricza-csőszszel van dolgod; belátod, a nélkül, hogy szemeidet lakásomon arra a kútágasra emelnéd, melynek ágai között a gémet szemlélheted évadostól és ostorfástól, – azonfelül pedig egy élestorkú harangot, mely mióta Gyula fiam felcseperedett, nemcsak a halottat jelenti ki, hanem a delet is a budapesti középidő szerint. Sőt hogy a csengettyű hegyiben még egy galambdúcz is nem pompáz, a mint Gyula fiam, a ki hatalmasan fúr-farag, már munkába vette, csak az az oka, mert a főgondnok úr megakadályozta a tervet, azt mondván, hogy nem illik az ekklézsia épületeit rongálni, s egyszersmind a szent dolgokat világi czélokra fordítani, – (a mint mondá, profanálni).

Tehát kiderűl, hogy itt nem kukoriczacsősz van a szemle alatt, hanem tanító, még pedig «lelkésztanító», kinek diplomája van, két kápláni vizsgát tett, lehet, hogy csak «elégséges», de az is meglehet, hogy a «kitünők között is kitüntetendő» sikerrel; egy osztályban tanult a debreczeni pappal valamelyikkel, s ettől most is csak abban különbözik, hogy a debreczeni pap nem maga tanítja a debreczeni fiú- és leánygyerekeket, mert van neki rektora, preczeptora, sőt leánytanítója is, – míg a VI. sz. alatt elősorolt fizetés haszonélvezője minden belső hivatalt a maga személyében egyesít, mint Augusztus császár; továbbá, hogy a debreczeni papot nem minden esztendőben fenyegetik a hívei azzal, hogy kihordják a határra, – míg alólirandónak ez az eshetőség évnegyedről évnegyedre (rozskimérés alkalmával) kilátásba helyeztetik.

Nb. Ezen dolgokat jegyezni kezdettem 186* április 17-én. Dombay Máté, m. k.

*

Mindabból, a mi itt följegyezve van, egyelőre csak két dolgot fogadjon el igaznak az olvasó. Egyik az a név, mely a jegyzet alá van írva; másik pedig a VI. szám alatt foglalt fizetés-sorozat. A többi mind nem létező dolgok. Csicscsenkácsi puszta nincs a világon és nem is lesz. Valamint hogy a «Gyula fiam» az ő nagy fejével, roppant tudományával és sajnálatraméltó lábaival, azután a többi gyerek is, – Péter, János, Ferencz, Sándor – jó magyar és még sem pompázó neveikkel, Lidike a maga Irma, Riza, Ottiliájával, csakolyan fikcziók, mint a jogfeladási elmélet. A tűrő, szelid, okos, munkás Junda is bábukkal játszik még, s annak sem Junda a neve. És azt a 36 esztendőt is, mely a II. szám alatt van bevallva, egy harmad levonással kell leszállítanunk kellő értékére, mert Dombay Máté, mikor «ezen dolgokat jegyezni kezdette» s a mint elkezdte, abba is hagyta, nem volt több 24 évesnél.

II.

Dombay Máté följegyzéséből (VI. 14.) annyit következtethetünk, hogy azt a pusztát, melyet ő Csicscsenkácsinak nevez, nemes emberek lakják és bírják, mert azok szokták magukat községül familiának nevezni.

A puszta igazi neve Nemes-Kondor, melyet Csicscsenkácsinak csak keserűsége legsötétebb pillanatában nevezhetett egy reményvesztett lélek; és pedig egészen méltatlanúl, mivel a kondori puszta nem tartozik azon elszegényedett nemes fészkek közé, melyeknek lakói e mostani virilis világ által alkotmányos jogaikból kitagadtatva, visszasóhajtoznak azokra a húsos fazékokra, a melyek ezelőtt harmincz esztendővel a nagy tűzben összerepedeztek. Nem; a kondori puszta rakott hely; sok ezer hold terület, melyet igaz, hogy homloklánczok szegdelnek keresztűl-kasúl, de e lánczokból nem sárgul ki a mostoha föveny, mert mindenütt gazdag bokorerdők árnyékozzák; a homokbuczkák között gyönyörű lapályok és a lapályokon ritkásan elhintve a fehér tanyák, melyeknek falai csak itt-ott csillámlanak ki az akáczfák közűl.

Ritkásan, mondjuk, mert az egész nagy kiterjedésű puszta mintegy hetven család birtokában van felosztva. Mindegyik család öröklési jogon bírja a maga részét s vevő-idegen oda még emberemlékezet óta be nem tette lábát. A legnagyobb birtok nem haladja meg a négyszáz holdat s a legkisebb nem áll alul a harminczon. Senkinek sincs oka sem az elkevélyedésre, sem a meghunyászkodásra. A birtokosok legnagyobb része birtokán él, csak egy-két kiválóbb család lakik városon.

Hagyományos szokás náluk: körömszakadtig őrizni függetlenségüket és semmi idegent be nem fogadni. A sokat emlegetett néhai kormány mindent elkövetett, hogy a beláthatatlan terjedetű odúból kiperzselje őket. Mikor annyira ment velük, hogy községbirói hivatalt szervezhetett, azt vette észre, hogy a biró ezen a helyen nem egyéb, mint a kormányi rendeletek alázatos tudomásulvevője és a familia kurátorának engedelmes végrehajtója.

Idegen a pusztában – egy pár haszonbérlő leszámításával – egyetlen egy van; ez a familia korcsmájának zsidó bérlője, a kire a familiának mulhatatlanúl szüksége van, nemcsak a bor végett (a mai nemzedék csak úgy issza a kertit, mint alispánválasztó mythikus elődei), hanem azért is, mert a mai nemzedék is csak úgy gyapjúból, búzából és esett-bőrökből pénzel, mint elődei.

Az 1850-iki czivilizáczió szüleményei, thea, csája, zsandár, fináncz, reuniók, előfizetési felhívások, ismeretlenek mind; még a dohány is vadon terem a kukoricza között és versenyt nő a magvas kenderrel, – ez okból még a dohánycsempészetnek sincs itt kellőleg elkészített talaja.

Hanem a czivilizáczió mégis fölkereste őket egy napon. Majd mindegyik kuriába járt egy-egy heti, sőt napi lap is. Egyszer ezek a lapok egy csodálatos mottót kaptak fel egyenesen az úri imádságból. «Jöjjön el a te országod». No nem volt benne semmi titkos czélzás sem Napoleonra, sem Kossuthra. Az imádság szavai világosan a népneveléssel hozattak kapcsolatba. Nem történt olyan szerencsétlenség az országban, hogy azért a népnevelést nem okozták volna. Jégeső és garabonczás diák, tűzvészek és bankjegyre váltott tantusok, meglopott cseresznyefák és kukorikoló tyúkok mind a népnevelés országa után ríkattak bennünket. Ez az ország a kondoriak fejébe is szeget ütött. Mikor aztán kiderűlt, hogy Sadovánál nem a köd nyelte el a derék osztrák hadsereget, hanem a Disterweg katonái tették semmivé, akkor már a kondori puszta is kezdett gondolkodni, hogy az az ország, a népnevelés országa, – még sem lehet rossz. – Jó volna belőle egy kis kóstoló.

Igaz ugyan, hogy tanítás nélkül a legszegényebb atyafi gyermeke sem nőtt fel, mert a módosabbja – tíz-tizenkét tensúr – rendesen privát nevelőket hozatott nyárára (csak úgy hangzott az instruktor urak lövöldözéseitől a rónaság májusban); a nemzetes osztály városra küldötte csemetéit; a nemes atyafiak pedig tanították maguk (apjuk írást és számvetést, anyjuk pedig a zsoltárt és halotti énekeket), vagy összefogtak ketten-hárman, elvittek egy kocsi gyereket Verbászra, német szóra (mert német nyelv nélkül éhen is meghalhat az ember) s hoztak helyette ugyanannyit a «szőkehajú, kékszemű» fajból. A magyar gyerek aztán Verbászon megtanult német írást és német szót, a mi nagy szerencséje, mert különben katonának sem vennék be.

Mindez igaz, de a puszta felvilágosúltabbjai mégis érezték, hogy nem ilyen a népnevelés országa, a melyről az írások szólanak. Igaz, hogy e familia semmi jöttmentet meg nem tűr a zsidó korcsmároson kívül: de talán lehetne kissé tágítani a hagyomány korlátain, s egy állandó tanító nem veszélyeztetné a familia függetlenségét… Mit?…

Ez a gondolat legelőször a familia kurátorának, Ihárosi Dávid úrnak agyából pattant ki, – a ki maga gyermektelen ember levén, saját cselédei gyermekein tapasztalta, hogy az Ábéczé nem könnyű tudomány. Hát még az Egy meg egy!

A sok libapásztor tudatlanságát annyira szívére vette a jó úr, hogy a familia megkérdezése nélkül, egészen saját fejétől, beírt a kollégiumba, hogy küldjenek ki hozzájuk valami alkalmas ifjút tanárnak, a ki írást, olvasást, számvetést tanítson, meg egy kis fizikát. Külön lakása ugyan az ifjúnak nem lesz, de a ki a nyulat teremtette, bokrot is majd csak teremt neki. Valaminthogy meghatározott fizetést sem igérhet, de az ajándék, a mire kilátása lehet, egész fizetéssel felér; valamint az az erkölcsi haszon is sokra tehető, hogy a familia, az egész országban levő összeköttetéseinél fogva, az ifjúnak, ha tetszést aratand, előmenetelét egyébként is elősegíteni fogja.

Erre a megkeresésre a rektorprofesszor visszaírt, hogy a beküldött kondiczióra az ifjak közül senki sem vállalkozik, hanem terjeszszenek be határozott fizetést, majd akkor meglátja.

Már pedig a nemes ember ajándékozni ajándékoz, de fizetni nem fizet.

Ihárosi Dávid érzékenyen sértve érezte magát a rektorprofesszor válasza által. Hát minek tartja, minek gyámolítja akkor az ország az egyház veteményes kertjeit, az iskolákat, ha még ilyen tekintélyes helyre sem tudnak adni ifjat?

Egyébiránt pedig, ha csak határozott fizetés kell, hát az is meglesz, hanem míg ő él, azt a fizetést abból a kollégiumból senki sem teszi el.

Saját alkalmatosságán ellátogatott az espereshez, ott az arkhivumban sorba nézte a tanítói díjleveleket, hogy tájékozást szerezzen, mennyit lehet és illik adni a meghívandó tanítónak. Legjobban megtetszett neki a zakatói díjlevél, a melyet rögtön le is másolt további használat végett.

Váltig tanácsolta volna neki az esperes, hogy ha már választani akar, hát válaszszon különbet, mert a zakatói díjlevél a leggyöngébb az egyházmegyében: Dávid úr azt felelte igen bölcsen, hogy ő is volt losonczi deák; hogy egy pusztai tanító megérheti annyival, mint a zakatói rektor; hogy egy alakuló leányegyháztól nem kell sokat követelni – megfojtván a túlcsigázott követelés által a jó igyekezetet még gyönge csirájában; s végre hogy a legkisebb díjlevél is nagyra nőhet, ha van, a ki megérdemli.

Az esperes nem is tudott felelni semmit Dávid úr ellenvetéseire.

Ekként a zakatói díjlevél mintájára el fog készülni a «kondor-pusztai néptanítói állomás díjlevele», s bizonyos ideig ott fog lappangani Dávid úr felöltőjének belső zsebében, várván az időt, melyben a papiron levő ige testté lesz.

III.

Nyájas olvasó:

Főtt-e már valaha a fejed valami magasztos eszme megvalósításában, valamely dicsőséges ország eljövetelének eszközlésében, valamely igének testté változtatásában? Kisdedóvó-egylet, nő-egylet, korcsolya-egylet, műkedvelő-egylet, kiházasítási-egylet, fogyasztási-egylet, temetkezési-egylet, borászati-egylet, tűzoltó-egylet, hitel-egylet, népbank, takarékpénztár, olvasókör, népkör, jobboldali kör, baloldali kör, negyvennyolczas kör, vagy épen iskola, polgári-, elemi főtanoda, felsőbb népiskola… Mely jelentéktelen tagja vagy te a társadalomnak, ha mindezekre pirulatos nem-mel kell felelned! Élted tett-dús évadja most évadlik, még helyrehozhatod mulasztásodat! Ki azzal a zászlóval – akarom mondani a seprűvel, melylyel eddig önző kezed csak a magad háza előtt söpörgetett, máskülönben nem tudom, miként érdemled meg ama három részt, mely benned felmutatandja a jó hazafit, jó keresztyént és jó családatyát?

Ha azonban jelen emlékeztető szavaim felriasztanak s tettre buzdúlva elhatározod emlékoszlopod kifaragását: jól vigyázz!

Tapasztalatlan lélek! Te kétségkívül azon kezdenéd, hogy barátaid előtt egy jól átgondolt beszédben kimutatod, mennyire életszükség, sőt életfeltétel a ti községtekben egy jól szervezett tűzoltó-egylet vagy egy lotteria-játszó társulat. De egy ilyen lépéssel csak azt éred el, hogy a te publikumod terved gyakorlatiatlan, sőt veszedelmes voltának kimutatásával csillogtatja mély belátását, te dühbe jösz, összeszidod őket, hogy égjenek porrá s maradjanak pápuáknak, ha semmi életjelt nem akarnak magukról adni. Megírod nekik a szegénységi bizonyítványt s véglegesen visszavonúlsz a közélet hálátlan küszködő teréről.

Ez így lesz, ha nekem szót nem fogadsz s nem jösz el velem nyomról-nyomra tanulmányozni nemes Ihárosi Dávid urat, a familia kurátorát, miképen kovácsolja a familia kezére-lábára azt a lánczot, melynek módját mindeddig sem a megyefőnök, sem a helytartótanács, sőt maga a főesperes sem bírta kitalálni.

*

Az érdemes familia-kurátor az esperestől elbucsúzván, zsebében a zakatói minta-díjlevéllel, hazafelé tartott, de nem egyenesen. Egy kis kitéréssel útbaejtette Fűzvárt, a környék székvárosát.

A piaczon a nagy dohány-tőzs előtt megállapodott.

Vett egy csomó szivart, azután levélpapirt kért, melyre a következő sorokat firkantotta:

A Jobb Jövő Tekintetes Szerkesztőségének! Tekintetes Szerkesztő úr! Kérem kegyeskedjék a következő czikkecskét becses lapja napihírei közé iktatni:

«Az x...i püspök ő nagyméltósága a kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot kegyeskedett adományozni.»

Ezt bepecsételte s átadta a trafikosnak, hogy tegye postára. Azután azt kérdezte a boltostól:

– Móricz! Maga szokta a kaszinó elárverezett ujságait megvenni?

– Igenis nemzetes úr! Szolgálhatok valamivel?

– Jót tenne velem, ha a hivatalos lap néhány számát kikeresné.

Móricz a pad alól néhány csomó, zsineggel átkötött lapot szedett elő s csakhamar rátalált a keresett ujságra.

Dávid úr magához vette és haza hajtatott. Otthon sorba vizsgálta a hozott lapokat s néhány számot kiválasztván, dolmánya belső zsebjébe dugott.

Másnap reggel kilencz óra tájban egy subát kerített a nyakába, egy vasas-végű juhászbotot a kezébe s nekiindult a pusztának a szántóföldeken keresztül.

Vasárnapi nap volt, április elején, szép verőfényes idő. Tudta, hogy az instruktor urak ilyenkor szoktak vadászni, mert szabad napjuk van, mert szép idő van, és mert a nyúl nagyon bevárja az embert áprilisban.

Neki azonban nem mindegy volt akármelyik instruktor. Ő egyetlen-egyet keresett, a zsidó-preczeptort, a korcsmabérlő Dávid házitanítóját.

Nem sokáig kellett keresnie. Csakhamar megpillantotta a keresett fiatal embert a földek között, a mint puskával kezében lépdelt.

Im most egy nyúl ugrik fel előtte; a vadász felkapja, rásüti; – azután elveti a puskát és a nyúl után ered, hogy majd elfogja. Mert lehetetlen az, hogy olyan közelről ne kapott volna. De a nyúl – bár látszott rajta, hogy nehezére esik a futás – mégis gyorsabb volt és elszáguldott. A fiatal ember egy darabig lábbal, – azután megállt és szemeivel kisérte a menekvőt, végre búsan visszatért elhajított fegyveréhez.

Ekkorra Dávid úr is odaérkezett.

– Nini! Hát mégis itt van az ifjú úr?

– Hát hol volnék? – kérdé duzzogva a kérdett, nyilván neheztelvén, hogy kudarczának tanúja találkozik.

– Azt hittem, hogy már régen kereket oldott…

– Már miért oldottam volna én kereket? – szólt lenézőleg s tüntető önérzettel, mert ha Ihárosi uram nemzetes úr is, azért mégis csak paraszt; míg ő tanító, még pedig olyan tanító, a ki ügyvédnek készül vagy filozófnak.

– Hát csak azért, hogy kurrentáltatják az urat. Épen most olvastam a hivatalos lapban. Itt van.

Előhúzta a mándlizsebéből a hozott lapot, melynek két egész hasábja a beregmegyei újonczszökevények névsorával van megtömve. Van köztük tizenhárom Adolf Klein.

– Nem tudom, az ifjuúr nem Beregvármegyéből való-e? (A kujon nagyon jól tudta, hogy embere munkácsi születés.)

A fiatal ember azt felelte, hogy ő Vasvármegyéből való és toporáni születés; ő rá ez nem tartozik, mert nem csak egy Klein van a világon. Ő maga ismer hatot, a ki egy sem Beregszászról való. Egyébiránt ismeri a beregszászi Klein Adolfot is, az most Pesten lakik vagy Kanizsán. Hanem azért csak otthagyta a nemzetes urat és hazament.

– Ennek megírtam az útlevelet, gondolta Dávid úr, aztán felgyalogolt a puszta felső szélére, a hol két tanyában két birkás-haszonbérlő lakott. Az egyiket hívták Síró Jánosnak, juhász-nyelven Szentlábánnak, a másikat Uherszkó Mártonnak, juhász-nyelven pedig Énekes Tót Péternek. Mindkettő lutheránus ember, a kőszegi biblia soha sem hiányzik a hónuk alól, de énekelni csak kálvinista módra énekelnek, mert a feleségük a szent Dávid zsoltáraihoz hajtotta a szívüket. Gyerek szép számmal mindkét háznál.

Most is ott ül a két juhász egy zöld halom tetején; körülöttük négy bojtár, mind a négy a háztól telt ki. A legidősb fiú diktálja az éneket: «Mint a szép híves patakra.» Márton gazda kezdi és nyújtja. Mikor ennek vége van, a másik gyerek kezdi diktálni: «Magasztallak én téged,» azt ismét János gazda vezeti. – Hogy pedig ez a két ének szerepel az áhitatosságban, az nem véletlen, hanem a jámbor férfiaknak jól kiszámított furfangja. Otthon a két asszony éjjel nappal őrt áll, hogy a «vén ember» lutheránussá ne tegye az ő gyerekeit, – főként a leányfélét, mert ahhoz az anyjának van jussa. Hogy hát elég legyen téve mind a lelki, mind a házi békességnek, olyan éneket választanak ki, a mely benne van mind a nagygyőri, mind a debreczeni énekes könyvben. Különben közbekiabálna az asszony a kút mellől.

– Ámen! vén farizeusok, – mondá Dávid úr hozzájok érkezve, midőn Énekes Tót Péter az ének végső sorát kikanyargatva bevégezte:

– Ámen! Vén álnokok. Látom a suttyók tudnak éneket, olvasást, de nem tudom a susnyók hol tanulják meg.

– A hol a suttyók tanulták, nagyuram!

– Ott ám, ha ki nem rántják kentek alól a gyékényt. De gondol is kentek arra! Kenteket az édes apjuk – pedig tudom nem volt olyan módban, mint kentek, – kitanította énekre, olvasásra, imádságra, számvetésre, hübnerre, kistükörre; kentek meg alig várják, hogy a Mártonka tízig tudjon olvasni, mindjárt a szamár után vetik, hogy egy bojtár bérét megtakaríthassák. De gondol is kentek a gyerek lelkével, csak a lábszám kilegyen!

Énekes Tót Péter egy nagyot sóhajtott.

– De hát mit csináljunk nemzetes uram! Instruktort csak nem fogadhatunk melléjök, mint az urak…

– Nem hát, mert nem akarják módját találni. Hány szegény kálvinista ember lakik a pusztában, szegény birtokos emberek, vállukat nyomja a nagy adó, mégis mindannyi taníttatja a gyerekét. Kentek adót nem fizetnek, csak a nagy hasznot húzzák, összeteszik a kezüket, énekelgetnek, imádkozgatnak, – mikor jön a nyírés, akkor söprik be a pénzt, rakják almáriomba a sok czukrot, kávét, lajkát. Megtetszik, hogy luthrános ember kentek, semmi gondjuk a más lelkére, csak a maguké idvezüljön…

Most már Síró János is sóhajtott egyet.

– Úgy hát! – folytatta Ihárosi úr, a mint a hatást észrevette. – Bezzeg az igaz kálvinista, ha a maga lelkével nem gondol is, de a családtagjait igaz vallásban neveli. Vagy tud kentek olyan kálvinista embert, még ha pogány is, hogy a magzatjával lutheránus éneket énekeltetne? Nohát!

– De mit tegyünk? kérdé rémülten Szentlábán János s rettegve gondolt a táméntalan zsoltárra, a melyet az ő derék János fia az egész télen át anyjával versenyt énekelt.

– Mit tegyen kentek? Tudnám én annak a módját! Nagy szégyen az, hogy ilyen híres pusztában, mint a Kondor, nincsen iskola. Ha kentek ketten folyamodást írnának a familiához…

– Megírjuk, nemzetes uram!

– Csak várjon kentek. Folyamodást írnának, mondom, hogy állítson iskolát, elhihetik kentek, hogy lenne foganatja. Mert olyan ez a nemesféle, hogy a maga fajtáját kutyába se veszi, – de a szegény embernek az ingét is oda adja, ha kéri tőle. Csak az aláírást el ne tévesszék. Okvetlenül úgy kell aláírni: «A Tekintetes Familiának alázatos jobbágyai: ez s ez.» Inkább egy kis példát is adhat kentek az uraknak az által, hogy valami ajánlatot is tesznek az iskolára, teszem föl: öt font fadgyú, négy itcze vaj – kikerül a háztól, – no meg ötven font só, – azért sem kell pénzt adni, mert annyi a birkáktól is elmarad. Ennyit ajánlhat kentek a tanító fizetésébe, mert ennyit csak az egyik susnyó lelke is megér, hát még a többi?

– Ha csak az kell uram, megtesszük.

– Így jól van. Látom, derék protestáns emberek kentek. Még egyet. Tud-e kentek hazudni?

A két öreg a mellére tette jobb kezét lehetőleg szétterjesztett ujjakkal. Látszott, hogy nagyot akarnak mondani.

– Jól van jól, ne esküdözzék kentek. Az esküdözés épen úgy nem illik egy hithű protestáns emberhez, mint a hazugság. Egyiket sem kivánom. Hanem nézzék kigyelmetek, én már meg is írtam a folyamodást, a kiben benne van minden, iskola, vaj, fadgyú, só, csak alá kell írni a mint mondtam. (Igen is, szaladj csak Mártonkám, hozz a tanyából kalamárist.) Hanem halt!

– Azt megmondom, kuttya lánczos milliom schwarzburg-sondershausen, sigmaringen, heckingen-teremtette! hogy az én nyakamra ne járjatok ám az írástokkal, mert a világ valamennyi juhászáért sem veszem a nyakamba. Hanem tudják mit? vigyék el ahoz a hóbortos Mecsekihez, az kap az ilyeneken. Megkérik szépen, hogy pártolja a kentek ügyét. El ne feledjék hozzá tenni, hogy nekem is kinálták az írásukat, de én rútul megszidalmaztam kenteket irásostul. Ezzel csak nem hazudnak kentek.

– A minthogy igaz is, mondá Szentlábán János.

– Isten bocsássa meg a nemzetes úrnak! sóhajtá Énekes Tót Péter.

– No azért mondom. Tudják talán, mikor az agarát agyonlőttem. A «legényt». Még a minisztérium előtt is volt az ügy Bécsben. Azóta nem vehet be. Hát el ne hallgassák kentek, hogy én összekáromoltam kenteket, mert ezzel a szóval nyerik meg szivét.

Akkor ott hagyta őket. A komondorok utána iramodtak, de Énekes Tót Péter visszavezényelte őket:

– Juhoz te! hogy az Isten áldjon meg!

A két juhász visszaült a halomra, elővette a Keresztyén Tanítást és elkezdte magyarázni a négy bojtárnak. A Nagy Megkisértetésekkel Járó Hivatalban Élő Ember Elmélkedését. Mert csak az az Isten szerint való Pásztor, a ki nem csak a juhaira vigyáz, hanem a lelkére is.

*

Ihárosi – noha már kerek dél van – még mindig nem tart hazafelé napnyugotnak, hanem délnek ered tanya irányában, egy fehér ház felé, melyet három oldalról hatalmas jegenyék őriznek; a délre néző tornáczos oldal egészen nyiltan van hagyva; azt megőrzi két komondor, hogy még a legátus is csak két csősz kiséretében mer itten requirálni.

Ide tart most a fáradt diplomata, útközben meg-megcsóválta fejét.

«Csóválhatod is Dávid – dünnyögte magában, – de azt hiszem, még a komondorok is fejet csóválnak s felejtik az ugatást ha meglátnak. Be – csak bemégy, de nem tudod, hogy jösz ki. Lőrincz sógort megüti a guta, ha meglát, ha pedig meg nem üti, akkor téged lő agyon. Mindenképen halál lesz a vége. No de egy halállal tartozunk! «Szép halni szent ügyért» azt mondja… Úristen ki is mondja csak? Akárki mondja, bolondul mondja, s szeretném, ha most a maga személyében mutatna példát. Addig is pedig fordítsuk ki a subát, legalább a kutyák ne vegyenek mindjárt gyanúba.»

(Míg Dávid úr a suba-kifordítással vesződik a jegenyebokrok között, addig megsúgjuk a tisztelt olvasónak, hogy a fentebbi monologban kifejezett aggodalom igen is alapos. Nemes Ámbár Lőrincz úrnak első neje Dávid úr testvérhuga volt. Mikor a szegény asszonyka egy évi házasság után meghalt, Dávid úr huga hozományát visszakövetelte. E miatt pör támadt, mely Ihárosi javára dőlt el. Ekkor Lőrincz úr a butorokat, bundákat, drága ruhákat hozzá értő mesteremberekkel elemeikre szétszedette, kocsira rakatta s bevitette Ihárosi birtokának a szélére. Ihárosi nem szedte fel a romokat, hanem újabb pört kezdett s a pör most is foly.)

Míg mi ezeket súgjuk, az alatt Dávid úr is ugyanezeket hányja-veti elméjében s még tovább fűzi gondolatait.

«Igazán nem tudom, nem jobb lett volna-e ezt a látogatást Mecsekinél tenni s Lőrincz sógort bízni a birkásokra. No de talán jobb így. A sógor csak jobban feledhet, mint Mecseki, mert egy szép agár még sem kanapé.»

Egy szép agár még sem kanapé. Ebből a gondolatból erőt merített Dávid úr, s határozott léptekkel indúlt az udvar felé.

Mire a komondorok észrevették, ő már a tornáczban volt, honnan minden nagyobb podgyászveszteség nélkül a konyhába jutott, onnét a szobába.

Lőrincz úr ebédnél ült. A guta ugyan – a vendég aggodalma szerint – nem ütötte meg, hanem a falat torkán akadt, a hogy a belépőt felismerte. A háziasszony felsikoltott s mind a tíz ujja olyanra nyilott, mint az almaszedő. Csak férje intését várta, hogy kikaparja-e az érkező szemét?

Rettenetes sejtelem támadt a gazda agyában. Kétcsövű puskája, nemzetőrtiszti kardja három nemzetőri lándzsával a padláson az ereszbe eldugva. A csepü között ismét egy szép mellvért, melyet ő vastag kéregpapir és gyolcsvászon rétegekből elmésen két egész nap készített s kívül-belül selyemmel – mert a selymet nem járja a golyó – beborított, mikor nemzetőrnek ment a római sánczok ellen. Ezek már a kis szabadságkor egyszer levándoroltak, de az adóexekucziók korában újra elrejtőztek.

Már pedig, ha az ő Dávid sógora az ő házába fényes nappal beteszi a lábát, az nem lehet másként, csak zsandárfödözet alatt; a zsandároknak pedig mi lehetne egyéb czéljuk, mint a rejtett fegyverek, melyeket a sógor árult el.

Nem kell hát kicsinyelni Lőrincz úr aggodalmait, melyek legjobb ízű falatjának útját állották.

Ihárosi az ajtóban állt, sógorára szegezve szemeit.

– Isten jónap, sógor! Erre jártam, megszomjaztam. Csak nem löksz ki, hogy betértem egy pohár borra?

– Dehogy lökjük, kedves sógor úr, – szólt az asszony mély lélekzetet véve és ujjait rendbe hozva. – Dehogy lökjük! Dinácskám! széket a bácsikának.

Lőrincz úr is magához tért s valami olyast mondott, hogy bizony rég volt náluk a sógor. E közben egy titkos pillantást váltott feleségével.

Az asszony elértette.

– Tessék leülni, kedves sógor úr! A legjobb borunkból hozok. – Kapott egy karafinát a pohárszékről, sebtében kinyitott a konyhába, a szolgálót az ajtóban nyakon ütötte, minek hallgatózik; szaladjon inkább a fejős juhászért, jöjjön mindjárt kordéval, álljon a ház végihez; a másik cselédet küldötte borért; maga pedig repült a padlásra, elővonszolta a láncsát, puskát, pánczélt és hányta el a padlásablakon, onnét kiáltván le az érkező juhásznak, hogy rakja kordéra a fegyvereket, vigye el a keselyüsbe és ássa el. Mire bejött, a bor készen volt, csak be kellett vinnie, beléptében legelső pillantásával megnyugtatva férjét. Minden jól van.

A férj visszanyerte nyugalmát s most már előzékenyebben merte kinálni vendégét, feszült figyelemmel várván a kinálás eredményét.

– Láss hozzá, sógor.

Dávid úr belemerített a töltött káposztába, a testes takartak közül kiválasztotta a három legtestesebbet, ezek tetejébe egy darab szép piros füstölt sertésfarkat helyezett; mindezt pedig letakarta egy tenyérnyi bőrke-lebernyeggel.

Lőrincz úr kebléről olvadoz a jég. Nem; egy ember, a ki felebarátja töltött káposztájából az első szóra hármat ki mer szedni s ahhoz egy egész oldalszalonnát felaprít, egy ilyen ember nem jöhet áruló szándékkal. Oh egy gyakorlati pszikholognak megbecsülhetetlen tanulmányanyagot szolgáltat az étvágy.

Míg ezeket Lőrincz úr elgondolta, azalatt a kiszedett szármántok fele járulékaival együtt rendeltetése ösvényére tért.

– A kik ettenek, ittanak is! – szólt most Lőrincz úr még szivélyesebben, teletöltve vendége poharát.

– Köszönöm atyafi! – mondá Dávid kiürítve s újra oda tartva a kristályt, – hanem poharaid aprók!

Hát a danaidák hordaját nem töltené-e tele ilyen megjegyzésre Lőrincz úr!

– Anyjuk, kupákat ide!

Az anyjuk a pohárszékből két öblös metszett rózsaszín billikomot vett elő, tisztesség okáért kissé feltörülte s a két férfi elé helyezte.

A két billikom gyorsan megtelt, összecsendült s körömhegyig ürült.

Lőrincz újra töltött. A vendég fölvette poharát, de nem ivott, hanem farkasszemet nézett a gazdával.

– Hát nem is kérded atyafi, mi szél hozott erre?

– Rég nyelvemen ül már a kérdés, csak azt nem tudom, hogyan tegyem fel? Azt látom, hogy nem jösz ellenséges szándékkal, mert különben nem ültél volna asztalomhoz. Násznagyképpen sem jöttél; mert ez a kis sváb leány – s az asztalnál ülő leánykára mutatott – még nem eladó, hiszen most jött haza német szóról. Így hát nem tudom, mit gondoljak. Koronázás lesz-e, s te bandériumot akarsz vezetni, vagy az ázsiai magyarok jönnek tizenhárom sátorral, vagy a tatár jön, vagy a burkus jön, de nagy okának kell lenni…

– Valami olyanforma lesz, atyafi. Jön a burkus, hozza a preczeptorait. Ezek a preczeptorok Szadovánál megverték az osztrák generálisokat. A békesség ugyan meg van kötve, de azért a burkus folyvást hadilábon áll és preczeptorait szaporítja. Tudod, mit mond a kistükör: «a németek kitanúlván a magyarok harczolási módját…» Most nekünk kell azt a némettől eltanulni, különben megyünk vissza Ázsiába mind az ötvenkét sátorunkkal. Ha ő preczeptorokkal jön ellenünk, nekünk is preczeptorokat kell ellenébe állítani.

– Hát hiszen, ha csak az kell, ott van a zsidó preczeptor, az Adolf Klein, azt kiállítjuk a burkus ellen.

– Az már eddig útban van Boroszló felé, én indítottam útnak.

– Nos tehát, mit készüljünk többet? Nem elég ez hadilábnak.

– Félre a tréfával, atyafi. Azt akarom mondani, hogy szégyen egy ilyen vagyonos familiának mint a mienk, hogy még egy rongyos iskolája sincs, a mi van már a legutolsó falunak is. Az én czélom – s ezért jöttem hozzád – hogy alkossunk meg egy jó iskolát a pusztában.

– Sógor! Ne tarts bolondnak. Hogy te egy rongyos iskola kedvéért léptél volna be hozzám… Becsületedre?

– Compostellai szent Jakabra mondom.

– Jó: letetted a főesküt, hát most már beszéljünk okosan. Látom, te is kiigazgattad a miatyánkodat és a népnevelés országáért buzogsz. De nem gondoltad meg, hogy ez az ország is olyan, mint a töltött káposzta, a kitől a magyar meggyógyul, a német meghal. Csakhogy a te reczeptedtől a burkus gyógyúl meg, de mi menthetetlenül elpusztulunk…

– Atyafi! Fejedbe ment a bor!

– Nem ment a fejembe a bor, sem lábom szárába az eszem. Világosabban beszélek. Az a te országod – hozzá teszem az enyém is – jó a burkusnak, szükséges, jobban mint a kenyér, a magyarnak…

– No látod…

– A magyarnak, – Magyarország népének, minden falujának; de veszedelmes és halálos lenne a nemes-kondori uraknak…

– No ez mégis furcsa töltött káposzta volna!

– Csak várd végire. Szükségtelen bizonyítgatni, hogy Magyarországon sehova sem jár annyi hírlap, mint a mi pusztánkba. Te magad tudod legjobban, hogy itt még a legszegényebb atyafinak is megvan a maga hetilapja. Az olvasás életszükséggé vált nálunk és a hírlap háztartási czikké. Csont Ábel bátyánk személyesen jár be a városba összeszidni a postát, ha az ujságából egy szám elmarad. Mire mutat ez? Nem arra, hogy van egy kis módunk, – mert módja van több, mint nekünk, sok olyannak is, a ki a kalendáriomon kívül egyéb nyomtatást nem ismer; nem is arra, hogy tudunk olvasni, hanem hogy szeretünk olvasni; mert nem mindenki szeret, a ki szeretne. Hol kaptuk fel ezt a fényűzést, holott a pusztánkban nem volt iskola?

– Nem ám, hanem városra mentünk, Pápára, Losonczra, Selmeczre, de meg is nyújtotta az erszényt!

– Igen, Pápára, Selmeczre. Ott gázoltuk a sarat egész addig, míg meg nem tanúltuk a franczianégyest és azt, hogy nekünk van miből megélni hivatal nélkül is. Akkor hazajöttünk, levetettük a Zrinyit és dolmányt öltöttünk; de a Zrinyivel nem vetettük le a mívelődési ösztönt s csak tudunk valamit; hiszen még Csont Ábel bátyánk is Fédrusra esküszik. A gyerekeink között sincs, a ki egy-két deák iskolát jól-rosszul ne végzett volna, vagy legalább német szón ne lett volna, az isten akárhová tegye azt a der-die-daszt. Már most… eredj csak Dína lányom, főzz egy kis fekete kávét…

Dína kiment. Lőrincz úr folytatta.

– Már most építsünk itt iskolát s hozzunk bele valami peregrinust – mert tisztességes ember nem jön – tanítónak, azt hiszed, hasznunkra lesz?

– Jobb valami, mint semmi.

– Ellenkezőleg. Ez a sok nömös atyafi mind a könnyebb végét fogná a dolognak s a ki maga poézist végzett, megérné vele, hogy a fiát tanítsák meg imádságra. Járatná a sarjuit minden harmadnap hanczuzni a pusztai kollégiumba, a hol nyáron nincs iskola, télen pedig a komondorok, a farkasok, a hófúvások, a sár, a köd, az ünnepek, a disznótorok, a névnapok mind csak arravaló alkalmatosságok lennének, hogy a gyermek otthon csavarogjon s unalmában megkivánja a juhásztól a szamarat, a libapásztortól az ürgeöntést, a bujtároktól a csárdázást, a béresektől a káromkodást és a gányóktól a vadházasságot. Imé ezeket az áldásokat hozná a kondori pusztára a népnevelésnek eljövendő országa. De hát mi ütött beléd atyafi, hogy úgy rád ásták azt a népnevelést, mikor neked se kicsi, se nagy?

– Nekem nincs, de ott a juhászom, a két béresem, a kanász. Ott az egész pusztában a cselédségnek legalább annyi gyereke, mint a familiának. Ezek nem járhatnak sem német-szóra, sem Eperjesre. Ezekért mi vagyunk felelősek az államnak és társadalomnak.

– Puff neki! Állam! Társadalom! Megtetszik, hogy losonczi diák voltál; könnyebb a lelkednek, ha egy-két tót szót keverhetsz a beszédedbe! Hát nem tudnak a mi cselédgyerekeink eleget? Zsoltárt, hiszekegyet, üdvözletet? Hol láttál te olyan kántor-asszonyokat, mint a mi juhásznéink? Vagy tudod te úgy a regula falsi-t, mint a juhászod, a ki pedig nem tanulta Maróthit?

– Jó, jó; de a zsoltár meg a hiszekegy a mai világban nem elég. Egy kis kézi-munka, egy kis házi ipar, egy kis kosárfonás, egy kis szalmafonás egy kis selyemtenyésztés…

– Egy kis házisapka-kötés, egy kis brüsszeli csipke-szövés, egy kis zsebóra-gyáripar. Jól van, de hát a malacz-őrzés és libalegeltetés elmélete?

– Egy kis fizika… – folytatá türelmesen Dávid úr.

– Egy kis fizika?… Hozd el leányom azt a kávét, mert Dávid bátyád ménküfogókat akar a kazlak tetejébe állítani. Egy kis fizika! Hozz egy kis czukrot is a fizikához. Már az más. Annak már van értelme, ha te filozófusokat akarsz képezni. Jóreményű ifjak: dominusz Taliga-likláb Márton első éves fizikus és dominus Kenderhám-Tótkalap Flórián másodéves filozófus és Magastetejű-juhász Márczel veteránus rhétor! De már ebből az examentből nem maradok ki! Hanem, igaz, okosan kell beszélni. Tehát atyafi! Így kis-télben, zabvetés és nyírés között elmefuttatásnak igen jó az ilyen. De az iskolához ház is kell, a házba preczeptor, a preczeptornak kenyér; mert ebben a pusztában fürjek ugyan vannak, de manna nem hullik; hol veszed a mannát?

– Biz’ azt magunknak kell összeseperni!

– Tudom; pótadó, papbér, lélekocsú és lukma! De már erre nem rá-állok, csak azért sem, hogy a népszerűségemet el ne veszítsem Csont Ábel bátyánk előtt, a ki még életében soha adót nem fizetett.

– Semmi pótadó, semmi papbér! – felelt Dávid úr. Ha már másképp nem lehetünk, maradjunk meg nemes embereknek annyiban, hogy a mit mások adóként fizetnek, mi adjuk azt önkéntesen. Teszem azt, neked bőven terem szénád; tíz-húsz petrenczét ajánlhatnál évenként a tanítónak!

– Mit! Hogy én szénát fizessek porczió számra; hogy az én kazlaimban vájkáljon a dászkál; vagy az én szénámat szagolgassa évenként, ha nem penészes-e? Még nem született meg az a Kenderhám Flórián, a kiért én a Tekintetes Államnyik és Nagyságos Trsdalmovecz előtt ezt a felelősséget elvállaljam.

– Hiszen nem kötelezettség ez atyafi, csak önkéntes ajánlat…

– Bolondabb mint a kötelezés, mer ha megigértük, becsületbeli dolog. Nem adok. Punktum.

– Dehogy nem ád, – szólt közbe a háziasszony. – Bizony nem huzalkodik ám egy boglya szénáért. Megadja; én mondom. Majd bizony! egy marok dudva miatt nem mondjuk ám fel az atyafiságot!

– Hallod, sógor? – felelt rá szemmeresztve Lőrincz úr, – Roma locuta est; az asszony nyilatkozott. Már meg kell lenni; ő lássa. De mit szól rá Mecseki?

– Az megteszi a magáét. Ő maga fogja indítványozni.

– De atyafi! már most én is Compostellai szent Jakabra mondom, hogy te engem a magam házában bolondnak tartasz. Hogy Mecseki, – a kinek te az agarát agyonlőtted, – valaha te veled egy nótát fujjon és akarja, a mit te akarsz,… ha ez igaz, akkor én azt a boglya szénát nem adom a mesternek, hanem megeszem magam, évről-évre.

– Azt ne véld, hogy én a Mecseki házába beléptem és ott megebédeltem volna, mint itt. Azt nem tettem, miután jól tudom, hogy más az agár, más a kanapé. Hanem azért mégis úgy van indítva a dolog, hogy Mecseki lesz az indítványozó, én pedig az ellenző. Ez így van elvégezve Lábán János és Énekes Tót Péter tanácsában.

Azután elmondta, mit végzett a két birkással.

– Már az más! – mondá Lőrincz úr, – úgy hát nem eszem meg a szénát, hanem felajánlom a physices professornak.

– Tehát számítok rád a familia gyűlésén. Te szólsz legelőször is pártolólag Mecseki indítványa mellett. Megigéri ezt hugomasszony?

– Meg, kedves sógor, megteszi azt az én uram; meg kell neki tenni. Mit meg nem tesz az ember a jó békességért!

Dávid úr megcsókolta a sógorasszonyt (pusztán nem terem a kézcsók), azután ölbe kapta a kis Dínát, megigérte neki, hogy ha máskor eljön, vőlegényt hoz, azután letette a leányt és felvette a juhászbotot.

Lőrincz úr kikisérte vendégét a varjas erdőig; itt búcsút vett egymástól a két férfi. Lőrincz visszatért hajlékába, útjában nagyokat nevetve az atyafi merész ábrándjain. Dávid úr pedig még mindig nem tart hazafelé, hanem a csárdának vág, új terveket forralván új támadásokra.

Mikor a kőfallal körülkerített csárda kapujához ért, mint jó tervező hadvezérhez illik, először körülkémlelte a megostromlandó erősséget. Nagy megelégedéssel szemlélte, hogy Dávid gazdának – a csárda zsidó bérlőjének – mind az öt gyereke a szín alatt mulat. Hintáznak. Ők ugyan csak annyiban mulatnak, hogy hajtják a hintát (maguk nem mernek bele ülni) verítékszakadásig, a hintán pedig a dajka ül.

Dávid úr belépett az ivóba.