Pusztai találkozás; Patak banya

– Sok jó napot drusza! Van-e jó borod?

– Alászolgája a nemzetes úrnak; – felelt Dávid a korcsmáros. – Nem volna csuda, ha nem volna, mikor a kik megérdemlenék, felém sem jönnek.

Egy henger-alakú fa-kupát tett a nemes úr elé.

– Tessék! Ez Csont Ábel úr tulajdon kupája, mert ő csak ilyenből iszik. Azt mondja, hogy Mátyás király is ilyenből ivott, mikor Árpád apánkkal kijött Törökországból.

– Hanem te jó körösztény vagy drusza, hogy a vasárnapot is megtartatod a gyermekeiddel.

– Nincs benne semmi érdem, kéntelen vagyok vele. A tanító felmondott és itt hagyott. Csak legalább tudnám miért?

– Gombház, ha leszakad lesz más.

– Nem olyan könnyű, mint a nemzetes úr gondolja. Ha én jó tanítót akarok, a kit ne hiába fizessek, Morvából kell hozatnom. A magyar zsidó nagy úr; ha arra szorúl is, hogy tanító legyen, mindig máson jár az esze. Ha egy kis pénzt takarít, mindjárt üzletet kezd vele, vagy pedig egyetemre megy jogásznak; de a morva helyt áll, tanít szorgalmasan és maga is tanúl, mert mind rabbinusnak készül vagy filozófnak.

– Az bizony baj, drusza.

– Sokszor elgondolom, hogy a legutolsó falusi rongyszedőnek jobb állapotja van, mint nekem, a ki pedig magam bírom ezt a híres dominiumot. Mert oskola a legutolsó faluban is van, a hol az ember taníttathatja a fiát. Tanítja a rektor egy véka árpáért. Egy pár font czukorért még különórát is ad a számvetésből.

– Úgy ám drusza, csak hogy ott kitérítik a hitiből. Keresztyén éneket tanúl.

– Mit gondolok én azzal? – felelt Dávid fölemelkedett lélekkel. – Azokat is csak szent Dávid írta. Sohasem árt az, a mit tud az ember, hanem a mit nem tud.

– Hiszen ha csak az a bajod, azon könnyen segíthetünk. Egy szavadba kerül, s mindjárt lesz iskola a pusztában, még pedig a te kedvedért itt szemtől-szemben a korcsmával.

– Jujjujjuj! – örvendett Dávid, félrecsapva bojtos házisipkáját; – ha én azt megérhetném, megilluminálnám az egész korcsmát, még a félszert is.

– Már pedig az jóformán tőled függ. Hanem hadd lám, mi áldozatot hoznál erre az iskolára?

– Áldozatot? – felelt a bölcs számító, – áldozatot semmit, hanem a költségből a mi rám esnék, fizetném.

– Úgy nem élünk meg drusza! Tudod, hogy a familia magára adókulcs szerinti terhet nem vállal. Az oskolának magánajánlatokból kell létrejönni…

– Hát a nemzetes úr mit ajánl?

– Hogy én mit ajánlok? Nem kell engem félteni. Azért, hogy én nem ütöm dobra a mit adok, ott leszek én a hol kell. Ne mérd te magadat én hozzám. Most arról van szó, hogy te mit ajánlasz? Teszem fel: tíz véka zabot évenként…

– Tíz véka zab? Hadd lám! Tíz véka zab ára 10 frt, de tegyük tizenötre. Most fizetek a tanítónak, – csak magyar zsidót értve, – mert a morva sokkal drágább, – havonként 6 frtot; a koszt másik 6 frt; évenként 144 frt. Tehát nekem az iskolából 130 frt tiszta hasznom lesz. Megajánlom a tíz véka zabot.

– Ezt vártam tőled drusza. Ez elegendő arra, hogy a familiát tettre serkentsd, de nem arra, hogy tettre lelkesítsd. Még valami ajánlatot kell tenned. Teszem fel száz fej káposztát.

– Köszönöm szépen. Hol vegyem én a káposztát? Az öregapámnak sem volt soha egy fej sem. Hát honnan adjam én a káposztát?

– Már pedig, hogy a familia tettre lelkesüljön, ahhoz okvetlen szükséges, hogy a káposztát te ajánld meg. Mert látod drusza, az a hitvány káposzta bizony kitellenék akármelyikünktől is, de annak nem lenne semmi hatása, mint a hogy annak nem lenne, ha te egy vagy két akó bort ajánlanál. Mindenki azt mondaná, könnyű neki, mert van miből. De mikor meghallják majd, hogy te olyasmit ajánlsz, a mit magadnak is pénzen kell venned, majd meglátod milyen lelkesűlten követi mindenki a te dicső példádat. Egyik vajat, másik fadgyút, harmadik szénát és így tovább. Egy óra alatt örök időkre meg lesz alapítva a tanítói fizetés. Aztán – csak ne tettesd – nem is kerűl az neked pénzbe. Ősszel huszával is járnak a káposztás kocsik. Valamennyi itt etet, jövet-menet. Hány van, a ki visszahozza a hetivásárról. Ötvenet is kapsz tőlük egy itcze borért…

– Jól van, hát megadom a tíz véka zabot, meg a száz fej káposztát.

– Helyes! látszik, hogy szabadelvű ember vagy. Most már halldd, a mit mondok. A familia gyűlést tart a héten, Mecseki úr fogja tenni az indítványt az iskola iránt. Lesz egy-kettő, a ki pártolja. Többen ellene mondanak. Akkor te szót kérsz és megteszed ajánlatodat s azt is hozzáteszed, hogy ha az indítvány el nem fogadtatnék, te kénytelen leszesz elköltözködni s a bérletet megszüntetni Szentgyörgynapkor, mert neked olyan helyre kell menned, a hol gyermekeidet oskoláztathatod.

– De én nem akarok ám felhagyni a bérlettel.

– Ne félj, nem is hagysz fel. Csak te tedd, a mit mondok, a többit bízd rám. Még egyet. Senkinek se szólj arról, a mit itt beszéltünk.

Dávid úr kifizette a kupa bor árát és jó éjtszakát mondott druszájának.

Minden jól megy! gondolta magában, s haza felé ballagtában elővette a zakatói minta-díjlevelet, s kicsillagozta a biztosított tételeket. Zab, só, fadgyú, vaj, széna, káposzta.

Minden jól megy! gondolta újra. A dicső természetnek mind a három országa meghódolt már. A nehezén túl vagyunk, a többi magától megy.

Most hazamegy a népnevelés országának fáradt bajnoka pihenni; de azzal a feltétellel, hogy holnap újra kezdi a hódító hadjáratot.

*

Másnap reggel újra nyakába öltötte Dávid úr a pusztát.

Ezúttal nem juhászbot a kisérője, nem is kifordított suba a védelmezője. A juhászbotot fokos helyettesíti, a subát bő szürke köpönyeg, és a gyalogszert sárga paripája.

Így lépdel át Pátrói Ábrahámné asszony majorjába.

A nemzetes nagyasszony a nagy cseresznyefa almáriom fényesítésében fáradozott, midőn Ihárosi úr bekopogtatott.

– Kedves asszonynéném! – kezdé tisztelettel kezet csókolva, s a megcsókolt kezet a csók után is kezében tartva. – A familia nagylelkű Thábitájához jöttem könyörögni, egy szegény ember érdekében. Az a szegény Pozdorja Mihály – hiszen tán tetszik ismerni – két hónap óta fekszik betegen, se él, se hal; gyerekei csaknem koldulnak: kérném kedves asszonynéném jó szívét, küldene néha egy kis ebédet annak a szegény embernek.

A nagyasszony kiszabadította a fogva volt kezét, s két kézzel belemarkolt Dávid úr csimbókjaiba – füleit is oda értve – s megrázta emberül.

– Ó te éktelen puha! te Ihárosi Dávid! hát te lélekzetet se tudsz venni hazugság nélkül? Hát a Pozdorja Miskáért vagyok én kegyes Thábita? Te pokol pozdorja Miskája te! Ha már a Pozdorja Miska nevével akarsz fosztogatni, legalább utána járhattál volna, hogy ki küldöz neki ebédet mindennap két hónap óta! Ki vele, mit akarsz? Igazat mondj, mert lehasítom a nagy füledet.

– Vallok már asszonynéném, csak a füleimnek irgalmazzon. Azt hallottam, hogy boldogult urambátyám egy üveg cseresznyepálinkát testált nekem; ez iránti igényemet jöttem bejelenteni.

– Nem kapod meg, a mért újra hazudtál. Igazat mondj.

– No hát igazat mondok, ha füleimet birtokomba helyezi, meg a kóstolót. Olvasta-e asszonynéném a tegnapi ujságot? Nem még, mert a vasárnap nem arra való, hogy hiábavalóságokkal töltse az ember. De én olvastam ám, s nézze mi van benne. Itt van: «Napi hírek: Az x....i püspök ő méltósága a kondori pusztán felállítandó róm. kath. népiskolára 2000 frtot adományozott.» Itt van nyomtatásban. Skorpió-jegy alatt, a mi azt teszi, hogy ezt a szerkesztő nem a kisujjából szopta. Ha ezt sem hiszi asszonynéném, akkor fűrészelje le a fülemet ácsfűrészszel.

– Hát aztán? Preczeptor akarsz lenni abban az oskolában vagy mi?

– Nem én asszonynéném. Hanem tudja, a mit egy püspök kimond, annak meg kell lenni.

– Hát legyen. Mit én bánom.

– Bánhatná pedig, mert az oskolát nem szokás a levegőbe építeni; annak fundus kell.

– Hát adjon a püspök; én nem adok neki.

– Nem ám, hanem majd ád a familia.

– De öcsém, azon a funduson, a mit a familia ád, egy tyúk alja csirke sem forog meg.

– Nem is úgy lesz az. Hanem egy szép napon a községi biró (tudja, hogy az is van) közgyűlést hirdet. Ilyen közgyűlés pedig csak császári biztos jelenlétében szokott megesni. Már most egybegyűl a község, azaz a familia; a királyi biztos előadja a maga módja szerint, hogy mi készül; hogy annak a mi készül, fundus kell; hogy nincs benne semmi kétsége, miszerint ez a nemes és nagy, ilyen és amolyan familia, – a melynek ősei egykor így és amúgy, – s a mely nem veszhet el, míg az ezüst Dunának, s a többi: – egy szívvel és szájjal meg fogja ajánlani a kivánt fundust.

– Megtagadja egy szívvel és lélekkel.

– De a biztos nem egy szívvel és szájjal való nyilatkozatot kiván ám, hanem névszerinti szavazást követel, s lesz annyi esze, hogy nem asszonynénémmel szavaztat először, hanem valaki olyannal, a ki nem mer nemet mondani. Teszem föl Talpárdi, a ki államhivatalnok, vagy Dámán atyafi, a ki most szabadúlt ki Theresienstadtból s folyvást felügyelet alatt áll…

– Hát adjon a magáéból, a kinek muszáj.

– Vagy pedig nem is szavaztat névszerint, hanem felállással hozat határozatot és azt mondja: «Azok, a kik a népnevelés oltárának felemeléséhez és a czivilizáczió fáklyájának magasan lobogtatásához tényleg való járulásokat…»

– Ez a sok szó azt teszi: fundus…

– Igen fundus, – tehát: «járulásokat megtagadják, álljanak fel». Ebből az lesz, hogy senki se mer felállani, legfeljebb Csont Ábel atyafi. A ki felállt is, látván, hogy kisebbségben van, szép csendesen megkushad, mert a kinevettetéstől mindenki fél. Így aztán meg lesz szavazva a fundus, – tán nagyobb is, mint szeretnők, s felépül a püspök költségén az atyafiak oskolája, míg a mi hitünk cselédei oskola nélkül nőnek fel.

– Mit gondolok én vele, – szólt a nagyasszony félénkebben, jobb tenyerével végig simítva barnás balkarját. – Nekem se kicsi, se nagy…

– Hát nekem van? – kérdé lelkesűlten Dávid. Nekem sincs, de azért kész vagyok minden áldozatra…

– No csak ne thábitázz öcsém, nem jól áll az neked, mert mindjárt észreveszik rajtad, hogy levélbül prédikálsz. Mondd ki kereken, mit akarsz.

– Hát asszonynéném, én oskolát akarok fundálni.

– Van hozzá elég pénzed, csak fundálj.

– Nem a magaméból. Közkincs, közczél, közáldozat; ezt összegyűjteni…

– Élted feladata…

– Az is, meg más is. Egyszóval koldulok az oskola részére. Mit ád asszonynéném? Alapítvány, évi ajánlat, egyszer-mindenkorra, a hogy tetszik.

– De hát mit gondol uramöcsém, mit adjak? – szólt most a nagyasszony komolyan.

– A tanítói fizetés első tétele 80 frt v. cz. Ezt kellene biztosítanunk vagy alapítványok által, vagy évi kötelezettség útján.

– Én örök terhet nem veszek a nyakamra, hanem a mit szántam, odaadom egyszerre. Jó lesz-e, ha szegény boldogult nagyanyám száz arany móringkövetelését átruházom az oskolára? Csak vége szakad már a pörnek; hátha az a kevély Talpárdi elébb is kifizeti, ha látja, hogy szent czélra megy.

– Ez jó lesz, de oda is veszhet; mostanában semmi esetre sem hoz jövedelmet. Nem adhatna asszonynéném valami biztosabb alapot?… A mivel az Isten megáldotta!

– A mivel az Isten megáldott? No megáldott engem ő szent Felsége azzal a csaptatnivaló Okulás Ádánynyal. Itt van a kontraktusa száz váltó forint-forintról. Mikor felvette a pénzt, akkor adta ezt az irást. Mondtam neki, hogy magyarul irja alá a nevét, de azt hazudta a pokolra való, hogy az ő aláirása csak zsidóul érvényes. Én ráhagytam s ő felrakta a póklábakat; de mikor bepöröltem, azt mondta a törvényszék, hogy a kontraktus alá az van írva: Kászpoló Náthán, az pedig nem az Ádány neve. Nem az Ádányé, hát kié? Hát Ádány vagy Náthány nem mindegy guta a? Nem ám, azt mondják, mert az nem is név, hanem csak zsidóírás, a mi azt teszi, hogy «pénzt nem ád». Hanem, ha azt akarom, hogy a pénzemet megkapjam, esküdjem meg, vagy a zsidótól kivánjak esküt. Mit! hogy én esküdjem száz forintért, vagy hogy az a nyavalyás Ádány az én lelkemre még jobban is elkárhozzék? Há kedves öcsém már most én is Kaszaboló Náthány vagyok; hanem ha kell, odaadom ezt a kontraktust az oskoládra, ha tudnál valamit venni az Ádányon, magam is megkönnyebbülnék.

– Idevele asszonynéném, majd féllábra állítom én az Ádányt, hogy azonnal Náthánynak vallja magát. Hanem kedves asszonynéném, lássa, ez a két adomány összevéve is csak olyan, hogy jó szántából maga az Ádány is alig adna rá valamit. Erre valami nyomtaték kell, hogy el ne fujja a szél. Valami kézzelfogható…

– Kézzelfogható? Mi az? Rokkanyél? Azt kapsz édes öcsém most mindjárt, ha még tovább is zsarolsz.

– Nem, kedves néném, hanem hát egy kis fűteni való szalma annak a nyavalyás tanítónak.

– Adok hát azt is, a mennyi kell, dühödjön meg az oskolád. De most már vége legyen a kunyorálásnak.

– Vége lesz, csak ide a nevét asszonynéném, hogy Náthány.

Egy ívet tett a nagyasszony elé.

Az öreg asszony fogta a tollat és irta, a mint unokaöcscse diktálta:

«Füttenivalót elegendőt»

– «És négy font szalonnát ajánl.»

– Szalonnát én nem mondtam…

– Írja már oda kedves néném, hát mivel főz az a szegény ember? Mihaszna a tűz, ha nincs mit főzni nála?

– Jól van hát no. «És négy font szalonnát alyál Nemes Nemes-vidi Juditha nobilis vidua relicta dominus generosus Abrahus Patrói mpr.»

Ihárosi beporozta, átvette és zsebretette az irásokat, azután megitta a testamentombeli cseresznyevízből a kóstolót, kezet csókolt a nagyasszonynak a szent ügy nevében és eltávozott.

Ihárosi hazament és asztalhoz ülve, szemlét tartott a szerzett javak fölött, a biztosított fizetéstételeket megcsillagozván.

– Nagyon jól van! – mondá magában kezeit dörzsölve, midőn az aranyszabály által megmagyarázta magának, hogy száz arany és száz vft. évi 6% kamatja épen 80 frt v. cz., sőt még több is. Nagyon jól van; a nehezén tul vagyunk; a könnyűje a padlásról is lecseppen. Mézet Csont Ábel; Őrletés, ez jó lesz a papiron, miután valóságban úgy sem lesz rá szükség; Marhatartás és Fa a familia könnyű terhe lesz; Negyvenöt véka buza, ezt egy jó alapszabályokkal körülkerített takarékmagtár fogja önteni. Nyolcz hold föld… itt a bökkenő! No Dávid, most mutasd meg, hogy ember vagy. Honnét veszed a nyolcz hold földet. Szent Árion, segíts!

Mindenkit, a ki valaha nyolcz hold földet szerzett, tanúbizonyságul mer hívni Dávid úr, hogy nyolcz hold földet nem gyerekség szerezni, még magunknak sem, hát még másnak.

– Szent Árion, segíts! – kiáltott újra, kétségbeesetten tárva kezeit egy kép felé, mely a szemközt lévő falon függött, hegedűt tartva hóna alatt, aranyos rámában.

– Szent Árion, segíts! – sóhajtott újra a kőnyomatú alakhoz. – Add ide azt a hegedűt, hadd muzsikáljam össze a nyolcz hold földet.

A kép ajkai gúnyos mosolyra biggyedtek.

– Nevethetsz, – folytatta Dávid úr, – de hát minek koptatod te azt a szép nevet, ha ennyit sem tudsz megtenni? De persze könnyebb a czethalat megnyergelni, mint a familiát! Hah! Ha én birnék a ti lantotok hatalmával! Megvonnám azt a vonót s egyszerre a polyva, a sár, a vályogvető czigányok elkezdenének mozogni, egy nap alatt készen lenne a negyvenezer vályog; mind első minőségű, aczélos, tartósabb holmi rossz téglánál. Másik rántásomra, a vályog egymás hegyibe ugrálna s készen lenne a fal; harmadikra a legszebb szálfák idetánczolnának a familia erd… nem: a Mecseki tanyájáról, mestergerendáknak: negyedikre… de igaz, azt a régi Orpheusról sem mondja az irás, hogy nyolcz hold földet összehegedűlt. De hah! Hiszen meg van! Az én Árionom több mint Orpheus. Hogy nem jutott előbb eszembe! Rögtön irok neki.

Míg ő ír, elmondjuk röviden az Árion-kép regéjét.

A korábbi évek valamelyikében egy híres hegedűs utazta be az országot, a nagyobb városokban hangversenyeket adva, s mindenütt, a hol megjelent – az egész környéket magához bűvölve. Igazi Amphion volt. A merre járt, a kövek megmozdultak, begyülekeztek a székvárosba, kibérelték a páholyokat, zártszékeket és kakasülőket, s a mint a nyirettyű szóra bírta a húrokat, a kövek mertek sírni, alélni, vagy asztalt ütni ököllel, a szerint, a mint azt már a kövek különböző vérmérséke hozta magával. A kondori urak is kitettek magukért, mikor a művész Fűzvárra jött. Lefoglalták az üléseket több mint száz jegy erejéig, a hangverseny után pedig fényes vacsorát rendeztek tiszteletére. Itt a felköszöntők versenyre keltek egymással a művész megtisztelésében. Ihárosi Dávid poharat ragad és ünnepélyesen kinevezi magyar Árionnak. Harsogó éljen. – Nem késik Mecseki is a poharával és azt mondja: Szép név az az Árion, de tud ő annál még szebb nevet is; felhivja a familia összes tagjait: kiáltsák ki Árion urat a familia tiszteletbeli tagjának. Kikiáltatik. – Egyetemes csókok és ölelkezések. – Nem engedi de Ihárosi az utolsó szót másnak, kivált pedig Mecsekinek; újra poharat emel és azt mondja: A mai reális világban a tiszteletbeliségek kora lejárt, ennek nincs többé értelme; ennélfogva indítványozza, tegyék meg az ünnep hősét osztályos atyjokfiának, kondori földesúrnak. E czélból ő maga mutat példát a «mikéntre», s ezennel a saját vagyona után eső közföldekből a Tekintetes Atyafi úrra két czövekrészt ünnepélyesen átruház. A példa ragadós és az új atyafinak ott melegében harminczöt czöveknyi jog inscribáltatik. Árion a kitüntetésre arczképének egy-egy példányával felel, az átírási okmányt elfogadja azon kérelemmel: engedtessék meg neki jószága jövedelmét a kondori jótékony nőegylet czéljaira felajánlani; de miután felvilágosítják, hogy a kondori pusztában Patróiné asszonynénin kívül egyéb jótékony nőegylet nem létez, a ki pedig sokkal kevélyebb, mintsem ajándékot elfogadna: oda módosítja nyilatkozatát, hogy fordíttassék hát valami közczélra.

Ez a története az Árion-képnek, kihez Dávid úr azt a szemrehányást imént, s ezt a levelet e pillanatban intézte. Fölösleges mondani, hogy a levél tárgyát ama bizonyos czövekek képezik, melyek mintegy nyolcz hold földnek felelnek meg.

Most még csak annyit jegyezzünk meg, hogy a familia-kurátornak kötelessége levén minden hó 15-ik napjára familia-gyűlést hívni össze a korcsma ivójába, mely a familia méltóságának megfelelőleg ez alkalomra kivételesen «vendéglő szálájának» neveztetett: Dávid úr a legközelebbi ápril 15-ére a gyülést nem hívta össze. Ő tudja, miért. Ez is az eszélyes férfiú fogásai közé tartozott.

Mecseki úr ugyanis alig várta, hogy ápril 15-ike fölött leáldozzon a nap jóltevő világa, rohant Ámbár Lőrincz úrhoz, hogy micsoda ember az a kurátor, hogy a familiát semmibe sem veszi; gyűlést soha össze nem hív; minden csak úgy «rólunk nélkülünk» megy! Magyarországon lakunk-e még, vagy pedig Grönlandiában? Ki kell csapni a kurátorságból az ilyen embert!

Ámbár Lőrincz – alelnöke a familiagyűléseknek – azonnal utasította a kurátort a gyűlés összehívására, holnaputánra, ápril 17-dikére. Tárgy: folyó ügyek.

III.

Tekintetes Ámbár Lőrincz úr elnöklete alatt jelen voltak stb. stb.

Úgy van. A korcsma-asztal végén legfelyül elnököl Ámbár Lőrincz; jobbján Talpárdi Gáspár, a puszta leggazdagabb embere, egyszersmind megyefőnök, ki csak a napokban rándult le Fűzvárról birtokát megtekinteni. E mellett ül Mecseki, egy szelíd tekintetű szőke, nyúlánk férfi, nyakában aranylánczczal, melyről Ihárosi azt vallja, hogy az nem Mecsekié, hanem feleségeé. Mecsekivel szemben ül a halálos ellenség – és unokatestvér – Ihárosi. – Említettük már a két úr között dúló olthatatlan tüzet, mely azon gyuladt ki, hogy Dávid agyonlőtte a Mecseki agarát. Olynemű cselekmény, melynek súlyát a körülmények enyhíthetik. Mert ha úgy áll a dolog, a mint az egyetlen tanú – Ámbár Lőrincz – talán az igazsághoz való elfogúlt ragaszkodásból, vagy talán a háború megelőzésére finomul czélzott tapintatosságból előadja, t. i., hogy Dávid úr kopókkal vadászván, a rekettyés közt nyúlnak nézte s tévedésből puffantotta le az agarat: akkor azt mondja rá Mecseki is velünk együtt: «Már az más. Ha a sógor az agarat nyúlnak nézi, abban nincs violenczia, sem személy-, sem birtoksértés: legfeljebb egy kis optikai csalódás.» De mivel Dávid úr jól tudja, hogy a «cselekmény» ilyen magyarázattal kitörültetnék ugyan a bűnös cselekmények sorából, de egyszersmind az ő neve is a vadászalmanachból, ennélfogva készebb puskát fogni az egész világra, mintsem megengedhetővé tegye Lőrincz sógor föltevését. Ellenkezőleg, ő szándékosan lőtte szét az agarat, mivel az minden megbizás nélkül s csupa hivatalos túlbuzgóságból beleavatkozott a kopók dolgába, s szemeláttára elkezdte cziczkézni a felhajtott nyulat. Mit volt mit tennie, mint ártalmatlanná tenni a veszélyes ellenséget s a csősztől egy pár «szigmaringen – heckingen» kiséretében beizenni Mecsekihez, hogy viselje gondját az agarának. – Ezen izenetet azonban – mint Lőrincz úr suttogja – a sógor már csak következetességből intézte, a mint a tévedés után egyszerre feltalálta magát, hogy micsoda színt adjon a dolognak. Nekünk kötelességünk azt a magyarázatot fogadni el, a mit a bűnös magát terhelőleg nyujt, s ezzel a végzetes agár kisérteties árnya be van vezetve történetünk alakjai közé.

A hosszú asztalnál az elnök közelében ülnek a familia érdemesebb tagjai, az Urak, mert azok, szemben a Néppel, itt is megteremnek; a nyughatatlan újítók, kik egy-két gazdasági gép behozásával, s holmi homok-megkötési, erdőültetési, útjavítási elmélet hangoztatásával az ősi nyugalom szeretőinek sok aggodalmat okoznak titkon és nyilván. Az asztal alsó végét jobbfelől a Mámög, balfelől a Mineka nagy kiterjedésű családok ellenzékies tagjai foglalják el. Ezek pedig – nem indián törzsek.

Nem.

Ezt a nevet a csúfolódó Ihárosi ragasztotta a nyakukba.

Nem is családok pedig, hanem pártok, melyek elveikben nem, csak jelszavaikban különböznek egymástól. Mindkettő gyanús szemmel nézi az uralkodó párt fészkelődéseit, csakhogy a Mámög-párt az uralkodó párthoz atyafiság, érdekközösség, barátság s vagyon-egyformaság által sokféleképen lévén kötelezve, nem meri ennek kezdeményeit nyiltan ostromolni, hanem csak a nyakravaló közül dörmögi: «Már megint!» vagyis a pusztai patois szerint «Mámög». A Mineka-párt már rögzöttebb pecsovics; ez meg sem hallja az újítók szavát, hanem minden indítványra kész az egyetlen felelettel télen úgy, mint nyáron; «minek a?» Innen az elnevezés.

Az asztal legvége és az ajtó közötti szűk téren állva csoportosúl egy negyedik párt, a Kikőhúznyiaké. Mert ezeknek minden indítványra, mely az asztal felső végén támad, egyetlen egy véleményük van: ki kell húzni! T. i. nem az indítványt a jegyzőkönyvből, hanem az indítványozót a szálából. Mely vélemény erélyes kifejezése után az egész párt rendesen oda szokta hagyni a gyűlést hangos tüntetéssel.

Van még egy ötödik párt is, mely a nagy boglyakemencze széles patkáján rajthúzlis jobblábát a patkára felhúzva s térden át összefogva figyel. Ha fésületlen haját és a négy szelek által ápolt szakállát nézzük, azt hiszszük, hogy ez a Kikőhúznyiak csontjából való csont; de ha deáknyelv-tudományát, melyre sokat ád, családi összeköttetéseit, melyekre semmit sem ád, s tekintélyes birtokát, melytől még adót soha sem fizetett, tekintjük, úgy Csont Ábel urat hajlandók vagyunk az úri párthoz sorozni. Majd meglátjuk. – Egy véleménye van: mindenre nem-et mondani, a mit ugyan megtesznek a Mámögök is, a Kikőhúznyiak is, csakhogy Ábel úr nemcsak mondja, hanem foganatosítja is a nem-et. Egy ábrándja van: királyt választani a Duna jegén; és egy foglalkozása: a méhészet, melytől adó nem jár. Egyszer össze akarták irkálni a méheit, de ő fogott egy marok herét és az adóvető úrnak az inge gallérjába tömködte, a mint ez a méhesben az asztalra hajolva töltögette ki a rubrikákat. Azóta felé sem mernek menni. – A tanácskozásba csak akkor szól bele, ha valami jó deák-idézetnek épen nyilása akad.

– Tekintetes család! – kezdé az elnök, – a gyűlés ezúttal a rendes időn kívül tartatik meg, a miért elnézést kérek a kurátor úr részére, ki – kétségkívül saját fontos teendői által – akadályozva volt a meghívó szétküldözésében.

– «Publica privatis præferenda» – dörmögé Ábel úr. – A közügy a magándolognál elébbvaló.

– Fölöslegesnek láttam a familiát fárasztani, – mondá Ihárosi úr, – semmi előterjeszteni valóm nem lévén.

– Ha az úrnak nem lévén, lehetvén másnak! – csendűlt bele Mecseki szava. Az úrra nincs egyéb bízva, mint a kihirdetés. Ha ezt sem bírja az úr elvégezni, akkor mondjon le.

– Majd lemondok, mikor akarok, de nem az úrnak.

– Az úr itt most szolgája a familiának, s az úrnak itt nincs szava.

– Több van mint az úrnak. Az én öregapámat nem fakószekéren szalajtották ám ide Girgácziábúl.

– No majd elszalajtják az unokáját.

Mámög és Mineka uraimék kegyes megbotránkozással csóválgatják a fejüket. «Mámög, mámög! Minek a’ mámög?» Pedig álnok a lelkük! Pénzen is megvennék az ilyen mulatságot, ha ingyen nem juthatnának hozzá.

– Azt hiszem, – szólt az elnök – hogy eltérünk a tanácskozás tárgyától. A tisztelt atyafi urak a magánkérdéseket tisztázzák másutt, itt pedig tartsák szem előtt a tanácskozási tisztesség követelményeit.

– Sic! – mond Csont Ábel úr. – Hoc faciendum, illud non omittendum.

– Minthogy – folytatá az elnök – sem az elnöknek, sem a kurátornak nincsenek előterjesztései, felhivom a család tagjait indítványaik vagy intézkedést váró kérelmeik előadására.

Most újra Mecseki állott fel.

– Tekintetes család! Van szerencsém Siró János és Uherszkó Márton birkás-embertársainknak alázatos folyamodását benyujtani, s ha méltóztatnak parancsolni, azt, a mit ők a maguk együgyű nyelvén folyamodásukban rebegnek, élőszóval röviden előadni. (Halljuk, halljuk!) Méltóztatnak jól tudni, embernek való ember nevét a nevelés és oktatás adja meg; bárha nem tagadom, vannak egyes szánalomra méltó kivételek, kik minden nevelés mellett is állatabbak maradnak az állatnál. Azonban semmi újat nem mondok, ha azt mondom, hogy az ilyen szomorú kivételek csak a szabály erősítésére szolgálnak. Mi sem vonhatunk khinai falat a határainkat ostromló czivilizáczió áldott hatása ellen…

– Mámög! – zúgott baljós gyanakodással a Mámög-párt, a pogány szó hallására, melynek mindig «fizess» a következése.

– Ennélfogva indítványozom, találjon módot a Tekintetes Familia, hogy e mi virágzó pusztánk bájos rónaságán egy, a kor igényeinek megfelelő iskola állíttassék.

– Minek a? – harsant meg a Mineka-párt, a közelgő veszély élénk érzetében szokatlanul elszánt és határozott hangon.

– Nem a magam érdekében emeltem szót, mert hálaistennek van annyi módom, hogy gyermekeim mellett külön instruktort tarthatok, hanem épen azok érdekében, kik közűl némelyek a maguk földhözragadtságában…

– Ki kell húzni! – búgott az ajtó mögül a közvélemény.

– Kinek nem inge, ne vegye magára. Nem az én igen tisztelt atyafi birtokos-társaimat értem én, hanem a felvilágosodásnak azokat a buta ellenségeit, kik a maguk kurta eszével…

– Gyerünk innét! – zúdult fel a Kikőhúznyiak csoportja. – Ez az úr minket szemtől-szembe összebolondoz. – Én is csak olyan úr vagyok, mint az úr. – Ha az úrnak olyan sok az esze, vegyen be belőle óránként egy evőkanállal. Ráfér. – Eb ura kurta!

– Sajnálattal látom, hogy némelyek félreértik jószándékú kifejezéseimet és távoznak; de örülök azon, hogy most már a familiának csak szine és java maradt együtt, kiknél sem a belátás, sem a buzgóság nem hiányzik szavaim helyes felfogására, s kellő műveltséggel birnak az indítvány fontosságának megmérlegelésére s hatásának kiszámítására. Én, tehát, Tekintetes Atyafiság, azon két embertársunk és nagyszámú ártatlan gyermekeik nevében, kiket a familia tisztelt kurátora folyamodásukkal együtt előlegesen és kihallgatás nélkül (Haud æquus fuit: Csont Ábel) szokása szerint embertelenül összekáromolt, könyörgök, méltóztassék kimondani elvben az iskola felállításának szükségét.

– Minek a? – kiáltott újra a Mineka-párt, nem engedvén szemét beköttetni a szónok magasztalásai által. – Jó a dicséret, de csak ingyen. – Eddig megvoltunk iskola nélkül, ezután is meglehetünk.

– Hiszen nem mondom én tisztelt Atyafi urak, hogy most mindjárt neki fogjunk. Várjuk végire. Nem olyan fekete ám az ördög, mint a milyennek festik.

– Ha nem olyan is, de azért még se jó azt a falra festeni, – mond egy éltes Mineka.

– Egyelőre, mondom, csak indítványomnak elvben leendő elfogadását kérem. Utasíttassék egyszersmind a falu kurátora egy véleményes javaslat készítésére, melyben az iskolaépítés költségeire és a tanítói fizetés alapjául szolgáló források lennének kijelölendők, de – és ezt hangsúlyozom – a közbirtokosság minden terheltetése, – méltóztassanak jól megérteni, – a közbirtokosok minden terheltetése nélkül.

– Csinálja, a ki kezdte, én nem avatkozom bele – dünnyögé Ihárosi.

– Kötelessége az úrnak. Azért húz a közjövedelmekből külön részt. Különben is elérzékenyülve jelenthetem, hogy azon két embertársunk, kiket a kurátor úr szent szándékukért illőnek tartott rútul megszidalmazni, nem maradt meg a kérelmezés merev korlátai között, hanem tényleges ajánlatot is tőn. Imé: «ajánlunk a tanító évi fizetésébe 5 azaz öt font fadgyút, 4 azaz négy itcze vajat, 50 azaz ötven font sót». – Kérem – folytatá, letéve az írást, és fejét hátravetve kihivólag nézett végig a gyülekezeten, – ha egy familia-kurátor ilyen alapra sem tud valamit építeni, akkor menjen Ukrániába szék-sót söpörni. Igaz vagy nem, uraim?

A kérdés nyert ugyan egy pár udvarias fejbólintást a közelben, de a Mámögök és Minekák részéről konok hallgatással fogadtatott. Oh a Mámögnek van annyi esze, hogy nem felel minden kérdésre. A Mámög ha egyszer kimondja a sibboletjét, beszélhetsz azután neki. Csak néz maga elé és mosolyog. A Mámög a legravaszabb petrefactuma a világ társadalmi konvulzióinak.

Most Ihárosi kért szót.

– Miután az érdeme szerint tisztelt úr a tervjavaslat készítésével engem kíván megbizatni, miután kikötötte, hogy a familia minden terheltetése nélkül kerestessenek ki a források, s e czélból egyenesen Girgácziába utasít, a hol pedig nem tudom mit találnék, ha csak bizonyos nemzetség forrását nem: – bátor vagyok személyes tájékozás tekintetéből őt magát kérdezni meg először is: csupán a száraz indítványnyal kíván-e járulni az iskola-alaphoz és lelkes szónoklatával s buzdító nyögdécseléseivel a tanító fizetéséhez, vagy pedig követi az általa magasztalt kérelmezők példáját, s ezennel kinyilatkoztatja, hogy a magasztos czélhoz ő is járúl ennyivel vagy annyival?

– Igenis – felelt Mecseki belevörösödve, mert a dolognak ezen oldalára még nem gondolt – én ugyan úgy értettem, hogy az iskola épüljön föl a közösből, mert van elég nád, épületfa és vályognak való föld; a tanító-fizetés terhét pedig viseljék azok, a kik szolgálatával élnek: de minthogy az általam érdemén felyül tisztelt úr ilyen egyenesen mellemnek szegezi a puskát – valószinűleg agárnak vél – ezennel kijelentem, hogy a tanító fizetéséhez évenként két mérő búzával kivánok járulni.

Azután mintha megijedt volna a nagylelkűségtől, világosabban is körül írta ajánlatát, egymásután hullatva a magyarázatot. – Igenis; két mérő buza. Kenyérnek való. Pozsonyi mérőt értve. Míg élek. Ezen ajánlatom örököseimet nem kötelezvén.

– Éljen! – szólt az elnök. – Én a magam részéről ugyanezen czélra húsz petrencze szénát ajánlok. Önként értetvén: mikor terem.

– Tehát ezeket jegyzésbe teszem. Ezek már források. Igaz, hogy csak időszakiak.

E közben a Minekák kezdettek elszivárogni. Nagyon meleg van idebenn. Nem értenek ők ehhez, végezzék az urak. A Mámögök közül is csak a fiatalabbja maradt benn, a ki jól tudta, hogy az ő élete nem forog veszélyben, mert neki még él az apja, az pedig otthon maradt, s ő annak a nevében nem igérhet semmit. – Eddig csak elvnek vélték a dolgot, a mi ő szerintök azt teszi, hogy «semmi sem lesz belőle». De mikor már az elnök is megteszi ajánlatát, már ennek fele sem elv. Hátha még Talpárdi nagysága is szól valamit az asztragán prém közűl. Juj juj juj! Akkor már fuss se lehet, csak fizess.

Talpárdi úr nem szólt, hanem szólt helyette Dávid, a bérlő. A mint az öreg nemzetes urak kezdettek menekülni, ő az ajtónál szembe jött velük és szép csendesen visszaterelte őket.

– Ha megengedi a Tekintetes Familia, én is csatlakozom a két kérelmezőhöz. Sok gyermekem van, sokba kerül a házitanító, működésének sincs kellő sikere, mert nem lehet mindig jót kapni, kivált pusztára. Innep lenne az nekem, mikor az az oskola megnyílnék, és templom az a kis szeglet benne, a hol az én gyermekeimnek helyet engednének. E czélra én is meghozom a kivánt áldozatot. Fizetem kétszeresen a mi rám esik. Azon felyül pedig, míg itt lakom – akár lesz iskolás gyermekem, akár nem, évenként tíz véka zabot és száz fej káposztát ajánlok a tanító fizetésébe.

Mecseki úr szemei ragyogtak a tűzben és könyben. Azt hitte, hogy egy ilyen lélek megeleveníti a petrefactumot. De csalódott. A Mámög mindenből tud fegyvert rögtönözni. Neki bátorodtak, mert Dávidnak könnyen el lehet mondogatni egyetmást, a mit Mecsekinek nem mer az ember kitálalni.

– Könnyű magának Dávid! Maga ajándékozhat, mert pálinkáért kapja a zabot az aratóktól. A káposztát meg ingyen is nyakán hagyja a káplárdi ember.

– Tisztelt Atyafi-gyűlés! – szólt ismét egy éltes Mineka. – A mit ama zsidó férfiú mondott, én azt nem javallom. Mert jóllehet, hogy ő zabot adna, de minek a préczeptornak a zab? Mert minek a préczeptornak a ló? Különb lovak is megvannak zab nélkül, mint egy préczeptor-lovak. Azért adjunk-é neki zabot, hogy zabozza a lovait, eljárjon vásárokra kupeczkedni, mint az én rektorom Szent-Gálon, hogy az oskolás gyerekek voltak a kocsissa; nem tért ki senkinek; osztán a lovát vasvillával agyonszúrták a Csöglei uraimék, akkor a rektor – volt neki egy fiskális bátyja…

– Hová beszél bátyámuram annyit? – szólt egy Mámög. – Noha a szentírás azt mondja: a vénember orczáját megbecsüljed, – én csak azt mondom, hogy a mely uraiméknak tetszik, építsenek oskolát, de mi nem építhetünk, mert az építéshez pénz kell, ahhoz pedig szegények vagyunk.

– Szegények a nemzetes urak? Hadd lám csak, – szólt Dávid bérlő, szemeit a mestergerendára emelve, – van a pusztában 10,000 hold szántóföld birtok, egyéb vagyont nem is számítva. Egy iskolaház belekerül 2000 frtba, melyből egy hold földre 20 kr., száz holdra húsz forint esik…

– Micsoda? – szólt az öreg Mineka, kinek épen száz holdas birtoka volt, – hogy én húsz forintot kidobjak csak azért, hogy az Izrael nemzete még jobban megtanulja a kétszerkettőt? Könnyű neked Dávid, mert mi adót fizetsz te a butyrodtól? Adóra kell most a húsz forint, meg a húszszor húsz is. Nem úgy van már, mint volt régen…

– Ha így van a dolog – szakasztá félbe a bérlő, – akkor én kénytelen vagyok a bérletet megszüntetni. Ide hagyom a bánatpénzemet is. De el kell mennem olyan helyre, a hol a gyermekeimet iskoláztathassam.

Ezzel Dávid kiment az udvarra, s az ott csoportozó atyafiaknak újra elmondta szándékát. Ez gondolkodóba ejtette az atyafiakat. Egyszerre eszükbe jutott, hogy ha Dávid elköltözik, bizony a könyveit is elviszi, s azokban sok mindenféle kölcsönök, gyapjúra, repczére, buzára adott előlegek vannak bejegyezve; elmegy a kimeríthetetlen hitelpénztár, mely minden jóravaló embernek egyetlen szóra megnyilt, a nélkül, hogy valakinek odaharapta volna a kezét. Aztán milyen zsidó következik utána? Hátha szegény lesz, vagy vérszopó és csalárd? Hátha nem is lesz zsidó, hanem körösztény, a ki maga is fülig adós? De már abból semmi sem lesz, hogy a Dávid itt hagyjon bennünket.

Rohantak vissza a szállába; a legszájasabbik Kikőhúznyi előadta, hogy mit végeztek odakinn. Ők nem viszik el a lelkükön, hogy ilyen igaz izraelita, mint a Dávid, kiben nincsen álnokság, elhagyja őket. Ha már annyiba kelt, hát legyen oskola. Van a familiának erdeje, nádja, abból kikerül a tetőzet. Polyvát ők maguk adnak a vályoghoz; a vályogot vessék meg és hordják be a kertészemberek, úgy is azok veszik hasznát.

Mecseki szükségesnek látta megdicsérni a fölvilágosodott jellemű férfiakat, kik készek áldozatokkal tartani fenn azt a hazát, melyet őseik áldozatokkal szereztek.

Ismét Dávid úr bátorkodott szót emelni, ha méltóztatnék a familia helyben hagyni azon alázatos nézetét, mely szerint a tanító fizetésére a közös jövedelmekből éveként egy ráta fa – –

– Helyes. Megadjuk.

– Világosan odajegyeztetvén záradékul: mikor a familia vágat –

– És: melyből az oskolát is tartozik fűteni –

– Igen, mindezeket én is úgy értem; – továbbá egy pár darab marhatartás a köz-földeken –

– Megadjuk – –

– De tulajdonjog igénye nélkül –

– Igen; tisztán használati joggal; továbbá minden tanítónak van egy kis földecskéje – –

– Dejszen földet nem adunk; minek a préczeptornak a föld? hogy azt bújja az oskola helyett?

– Egy fertály-telek falukon…

– «Malo adficietur si quis quartam tetigerit» «kihúzza a lutrit, a ki a fertályt emlegeti.» «Nekem a préczeptor nem osztályos atyámfia.» – Szavazott Ábel úr.

– Hallgassanak ki, urak! Egy fertály telek falukon is kijár a tanítónak; nem azt mondom, hogy mi is adjunk annyit, de ha valaki ád, azt nem ellenezhetjük. Bátor vagyok kegyes emlékezetükbe hozni, hogy nagynevű atyánkfia, Árion úr, a neki ajándékozott harminczöt czöveknyi jogot közczélokra kívánta adományozni…

«Utasíttatik kurátor, – diktálta Mecseki – hogy e tárgyban keresse meg az ünnepelt atyafi urat, s igyekezzék kieszközölni beleegyezését…»

– Én óvást teszek ellene, – dörgött Csont Ábel. – Az az atyafi úr nőtelen, s magvaszakadása esetén birtoka a familiára visszaszáll…

«Csont Ábel úr óvása figyelmen kívül hagyatván», – fejezé be Mecseki indítványát az elnök.

Csont Ábel úr leeresztette maga alól a jobb lábát s a viszonosság elvénél fogva a balt húzta föl. Majd meglátja ő, ki lesz a preczeptor!

«Tehát nyolcz hold föld»…

– De robot munkát nem végzünk ám rajta, mint falun szokás.

– Nem; bele lesz írva: «A míveltetési költségek haszonélvezőre nézvén»…

– Úgy nem bánjuk.

«A gabnafizetést 45 vékában gondolom megállapítandónak s évről-évre közadakozás útján beszerzendőnek – …»

– Gabona czím alatt kenyérnek való értetvén, a mi elegybúzának is neveztetik…

– És meg nem engedtetvén, hogy e czélból valakik, valakik által személyesen megkerestessenek és az adakozásra mintegy végrehajtásilag kényszeríttessenek…

«Úgy lesz. – Végre hogy indítványozó úr azt ne gondolja, hogy más alszik, míg ő virraszt, hálás elismeréssel veendő tudomásul bejelentem Pátróiné asszony kegyes alapítványát. Ő ugyanis száz aranyból és száz váltó forintból álló alapítványt tett a tanítói fizetésre.»

Semmi riadó éljenzés. Ellenkezőleg, az ijedtség némasága. Általános elszörnyűködés. A pártok meghökkentek. Mert a Dávid zabja, az Ámbár Lőrincz petrenczéje, a familia fa-rátája és az Árion czövekjussa szerintök még mindig csak elvi oldalához tartoztak a dolognak. Piros és fehér borsószemek, melyeket Ihárosi és Mecseki urak csak egymás ingerlésére és mások mulattatására rakosgatnak a malomtáblára. De száz arany! Ez már nem elv. Ez méltó arra, hogy elszaladjon tőle az ember. Mert a mily bizonyos, hogy a többi deputatumok megannyi ágyúsánczok, melyeknek lőtávolába semmiféle preczeptor nem merészel mutatkozni: ép oly bizonyos, hogy a száz aranynak nem elvi immár, hanem szomorú fizikai következése egy magyarcsizmás, attilás, kurtaszárú kazinczipipás fiatal ember lesz.

Most már olyan lejtőre jutottak, honnét nincs visszatérés. A száz arany egy rettenetes kő, melyet semmi pártszövetkezés száz keze ki nem húz a Dunából. A Minekák fenyegető tekintetet vetettek a Kikőhúznyiakra s tolultak ki az udvarra folytatni a csetepatét.

Utoljára csak két ember maradt a szálában. Talpárdi és Ihárosi.

A két férfi merően nézett egymásra.

Ihárosi tekintetében kérdőjelek hemzsegtek. Hát te leggazdagabb embere a pusztának, hatalmas végrehajtó eszköze a czivilizáló hatalomnak, főnöke a megyének és oszlopembere az egyháznak! Megbénultál-e, hogy ennyi dicső példa nem ragad magával, megkövültél-e, hogy ennyi áldozat nem lelkesít?

A néma kérdést elértette a kihívott és így felelt rá:

– Ó te bunfordi Ihárosi! te legnagyobb szédelgője a világnak! te Law! te Barnum! mit fundáltál ki már megint azzal a kerek fejeddel? Micsoda száz arany az a Pátróiné száz aranya?

– A mivel urambátyám öregapja adós maradt a második feleségének.

– Mindjárt gondoltam. Így szentül van a dolog. Majd az öregapám megfizeti. – Aztán te Psammenith! oda mersz bolonditani arra a hegyével lefelé állított piramisra valami boldogtalan embert? A száz aranyod kamatját sohasem látod. A birkások elmennek a bérletből, Dávid zsidó idehagyja a korcsmát. Juczi nénéd meghal: ki fizeti akkor a vajat, meg a zabot, meg a szalonnát?

– «A holnapi nap gondot visel az ő dolgairól!» – felelt Dávid úr példás kegyességgel. – Emlékszik-e rá tisztelt urambátyám, mikor a tolnai Duna-kanyarulatot átmetszették? Egy hat öl széles csatornát ástak Domboritól Gemenczig, a mire azt mondta a bogyiszlói biró: «Mind megiszom én uram azt a vizet, a mi ezen az ásáson lefolyik.» No hiszen ihatná most. Bécstől Belgrádig nincs olyan medre a Dunának; széles, mély, egyenes. Az én dolgom is csak ilyen. Megássuk a hat öl széles csatornát, és a vízre bízom, hogy csinálja a többit, ha Duna. Ha pedig nem Duna, akkor megmarad a száraz árok, emlékeül a sikertelen munkának. Sikertelen volt, de munka volt.

– Nagyon bölcs beszéd ez a te fúrt fejedből Dávid. – Hát aztán te magad mivel járulsz a kollegiumod alapjához?

– Erkölcsi támogatással! – vakkantá ki Dávid úr.

– No nekem az nem terem. Hanem itt van száz forint az építésre. Azonfelyűl kapsz harmincz mérő búzát, – nem a tanító két évi fizetésére elpocsékolni, hanem a takarékmagtári huzavonádra, hogy a gányókat legyen mivel eladósítanod. Száz esztendő mulva az egész puszta belekerül a granáriumodba. Hanem aztán vége legyen a koldulásnak. A száz aranynyal pedig elhallgass, mert calumniát akasztok a nyakadba.

Bánta is azt Dávid. Fölszedte a sátorfát, hazament s leírta a díjlevelet egy forgalomból kiment 15 kros bélyegpapirra, hogy hiteles legyen. Azt elküldte Mecsekihez, hogy írja alá, mert ő a keresztapja ennek a bolondságnak. Azután magához hivatott két szóvivő Kikőhuznyit, hogy ha olyan nagyon erősködtek az iskolán a Dávid zsidó kedveért, hát már most hitelesítsék. Azok aláírták daczból; ne csak mindig az legyen meg, a mit az urak akarnak!

IV.

Ihárosi beporozta az aláírásokat, borítékba zárta a hitelesített díjleveleket és beküldötte a postára, czímezvén az x-i kollegium Rektorának. Másfelől csőszök által felrendeltette a pusztában lakó mindenféle szegénységet, a zselléreket, kis bérlőket, gányókat, juhászokat, gulyásokat, még pedig feleségestől. Gyűlésre. Birság alatt nem szabad elmaradni senkinek.

A szegénység örült, hogy ő is bevétetett az alkotmány sánczaiba és életében egyszer ő is tarthat familia-gyűlést. Fel is gyűlt szép számmal; az asszonyok is mind. Hogyne! olyan drága úrnak a szép szavaira, mint a Nemzetes Uram!

Könnyű itt gyűlést tartani, mert úgy hallgatják a Nemzetes urat, mint az angyalt. Aztán itt nincs se Mecseki, se Mineka. Maga Dávid úr elnök is, jegyző is, szótöbbség is, általános felkiáltás is. Egy személyben.

Elmondta nekik, hogy a familia miben fáradozik. Hogy milyen lelkes alapítványok történtek. Csak maga Pátróiné száz aranyat adott. Talpárdi nagysága egy egész granáriom buzát, melyből takarékmagtár lesz, hogy a szegénynek sohasem lesz szabad ezután megszorúlni élet dolgában, mert onnan mindig kaphat, a mennyi kell; hogy lesz tanító, a ki elé járathatják a gyereket télen. Voltak ugyan, a kik azt követelték volna, hogy nyáron is, de ő erre halálig rá nem áll, inkább abba hagyja az egészet, mert ki őrzi akkor a libákat? Lesz, a ki elénekeli és kikiséri tisztességesen a halottakat. – A tanító fizetését a familia vállalta magára, mert ahhoz csak birtokosnak van jussa, így tehát a nem-birtokos lakosokra semmi egyéb teher nem járul, minthogy nehány ezer vályogot megvetnek és a fundamentomhoz való követ kiássák, kirakják… S mivel a jelenlevő embertársak általános hallgatásából örömmel konstatálhatja az indítvány egyértelmű elfogadtatását, – ebben az értelemben enuncziálja és improtokollálja a végzést, a jelenlévők neveit is bejegyezvén.

Akkor elővett egy üres paksamétát s abba a jelenvolt embertársak neveit bejegyezte mind. Diktálták a neveiket nagy örömmel s törtettek előre, hogy ki ne találjanak maradni a lisztából.

– Most már kedves magyar-embertársaim, válaszszanak önök magok közül két érdemes embert, a ki a jelen gyűlés nevében a familia-gyűlés elnökénél, Ámbár Lőrincz úrnál hálás köszönetet tolmácsoljon. Ajánlom e tisztre Lőcs Jónás és Kezesménes Lukács embertársakat. Ők tudnak szépen beszélni.

– Igen is, kérjük szeretettel, – felelt egyszerre a két becsületes arczú galambősz öreg, – tudunk mi az urak nyelvén, mert sokat forgottunk urak között; abban vénűltünk meg. (Hirhedt lókötő volt mind a kettő.)

– Már most barátim, elbocsátom önöket áldásom kiséretében. E napon oszlopot emeltek önök maguknak; a kor embereinek és a felvilágosodás fáklyavivőinek lenni magukat megbizonyitván. Ez a lap – s felmutatta a paksamétát – a késő századokra hirdetni fogja azon nagy lelkek neveit, kik önként és minden rábeszélés nélkül szivöket-vérüket felajánlották a népnevelés országára. Tehát a jövő hétfőn minden háznéptől egy ember ezennel kirendeltetik vályogot vetni, illetőleg követ ásni a kerek tóból. El ne maradjon senki, mert az aztán nem az én szégyenem lesz ám. Azt megmondom. Itt van felírva mindenki neve, a ki ajánlkozott. Senki sem volt vele kénytelen. Hát a ki mit magától igért, bolondot én belőlem ne csináljon ám! Mert én nem vagyok gyerek. Jó békességet kívánok önöknek!

A szegény emberek így nekibiztatva, másik héten hozzáfogtak a vályogvetéshez. Az erősebbje ásta a tó fenekéről és rakta köbökbe a terméskövet; munkaközben egy éltes özvegy juhász még arról is suttogott, hogy van neki száz forintja, ő azon harangot vesz, de nem adja addig oda, míg meg nem hal, hogy ő rá huzzák meg legelőször. Ihárosi támogatta őket erkölcsileg; el-ellátogatott hozzájuk, mesélt sokat, kérdezősködött a családjaikról, tüzet kért tőlök, dohányt adott nekik. Csupa jóság volt.

Mikor a vályog megszáradt, a kő köbökbe volt rakva, akkor figyelmeztette az embertársakat, hogy jó lesz ám sietni a behordással, mert az urak csak azt lesik, mikor lesz minden készen; egyszerre itt teremnek a szekereikkel s behordatják egy nap alatt mind, hogy a kész munka dicsőségével dicsekedhessenek. A szegény emberek aztán – be sokra lehet velük menni egy kis hazudozással! – elővonszolták az igáikat, gebéiket s behordogatták a falanyagot a fundusra.

Vályogbehordásra a kollegiumból is megérkezett a válasz. Dávid úr nagy kiváncsisággal bontotta fel. Ki lesz, mi lesz, hány éves diák lesz? Micsoda ember az apja? Mert ezek mind lényeges kérdések egy világba lépő ifjúra nézve.

Majd kiszédűlt a karos székből, mikor az első sorokat átfutotta. Hihetetlen az, hogy ennyi áldozatkészségre ilyen választ adhasson művelt ember. «Hogy ilyen fizetésre az ifjak nem vállalkoznak, hanem ha a Tekintetes Familia a készpénzfizetést pengőben megajánlja, a vékabuzák helyett ugyanannyi mérőt ád, a kibocsátandó ifjúnak – míg háztartását berendezheti – sorba főzet, azonkívül a földjeit megszántatja, magot bele a tanító adván…»

– Huj, huj, huj! – szörnyűködék Dávid úr, – nem olvasom tovább, mert itt még koszorús füge is következik. – Nem is olvassa.

Hanem hirdet rögtön rendkívüli gyűlést rendkívüli tárgyban s ott eredetiben felmutatja a példátlan levelet, melynek örül Mámög és Mineka, mert imé, nem kell semmi erőt kifejteni a czél agyonütésére, minthogy magától is meghal. A Kikőhuznyiak pedig képmutató fájdalommal forgatják szemöket Dávid zsidó felé, hogy ők megtettek mindent, lássa a Dávid a többit is. Látja is és becsületes arczán világosan olvasható a komoly aggodalom. Mi lesz már most az ő gyermekeiből, a kik három hónap óta mindent elfeledtek s most nagyobb gonosztévők, mint akármelyik magyar gyerek.

– Az én ifjuságomban, – panaszkodék Dávid úr – mindig tekintettel volt a kollegiumi professorátus az előkelőbb helyekre; megválasztotta a java ifjakat, hogy becsületet valljon velük. Most pedig még azt merik ide írni, hogy csekély fizetés! Hát hiszen nem adhatunk neki viczispáni fizetést! Hát mire valók a kollegiumok, ha tanítót sem kapni belőlük? De panasszal nem segítünk a dolgon. Ha már mindenünk megvan, a mi kell, nem hagyjuk összeomlani a szép épületet. Tennünk kell. S ha méltóztatnak elfogadni, az én véleményem az, hogy vagy közakarattal neveljük az alapot a kollegium kivánatához képest…

– Dejszen! Új terhet nem vállalunk. A mit igértünk (egy ráta fa), álljuk, de tovább nem megyünk – zúdulnak fel a Minekák.

– Magam is ezen nézetben vagyok – fordítá Dávid úr a köpenyegét, – de méltóztassanak meghallgatni véleményem másik részét is. Tulajdonképpen nekünk nem tanítóra van szükségünk, mert az csak egyoldalú szolgálatot tesz, azt is csak télen, holott mi egész esztendőre fizetjük. Mit gondol a Tekintetes Familia, ha már ennyi áldozatot hoztunk: kő, vályog behordva, tessék megnézni, nem jobb volna-e papot hoznunk? Lévitát, azaz: adminisztrátort, azaz: lelkész-tanítót, a ki tanít is, prédikál is. Hiszen erre a fizetésre akármelyik káplán is eljön, mert jobb, mint a legjobb káplánság. Itt élhet tanulmányainak, maga ura lesz, senki asztalát sem kell neki terítgetni. Előre kikötjük, hogy független és önálló adminisztrátor lesz, akár püspöknek hivassa magát. E czélból csak a papi szolgálatokért járó díjakat kell a díjlevélbe iktatnunk. Punktum.

– És egy két tornyú bazilikát a Nyöszörgő-hegyre iktatnunk. Punktum. – Dörmögte Csont Ábel.

Ábel úr megjegyzése ezúttal rosszaló zúgással fogadtatott. Mindenkit elbájolt a Dávid úr ötlete.

– Kár a szent dolgokkal tréfálkozni! – vágta vissza Dávid úr. – Én a tisztelt atyafi úrtól egészen mást vártam. Azt vártam, hogy ezen javaslat után ő is meghozza a maga fillérét az oltárra, és saját foglalkozásának gyümölcséből egy-két itcze mézet, mely nélkül papi fizetés nem is képzelhető, lelkesülten felajánl; annyival is inkább, mivel közülünk neki van legtöbb oka sajnálni ezen hivatal hiányát.

Ezen utóbbi megjegyzés nem volt nagyítás. Ábel úr a környék minden papjával hadi lábon állt. Szidta az atyákat úton-útfélen pataki diáknak, debreczeni diáknak. Nem is kereszteltetett az ortodox kokczéjusokkal, hanem hármat-négyet összevárt, akkor szekérre rakta, felvitte Gömörmegyébe Uza-Panyitra, a hol, részjószága lévén, pátrónus volt, ennélfogva a panyiti papnak kötelessége volt minden ellenséges érzület nélkül keresztelni meg a kis patrónusokat és patrónákat.

Most ezek és az ezekhez hasonló viszontagságok eszébe juttatták Ábel úrnak, hogy nemcsak az életnek, hanem a halálnak is van angyala, mely utóbbi, ha be talál köszönteni, messzi lesz Panyitról hozni papot. Ezekkel a vaskalaposokkal pedig akkor se lehet birni, ha helyükbe megy az ember, hát ha még kocsira kell őket rakni. Förhécztelen kocsira fel nem ül az egy se. Már pedig ő a csézát be nem küldi nekik, hiszen maga sem jár rajta, mióta az asszonyt haza hozta. Mégis jó volna, ha helyben volna az alkalmatosság. Kezdett olvadni szívéről a következetesség zuzmarája, s már-már ajkain volt a méz, mikor Ihárosi újra kezdte.

– Sőt megvallom, hogy midőn énnekem e szerencsés gondolatom támadt, ugyanazon pillanatban gondnokra is gondoltam, még pedig egyenesen Csont Ábel úrra, mint a ki úgy képzettségénél, mint törhetlen jelleménél fogva hivatva van a leendő lelkész hierarkhikus czélzatainak gátot vetni.

– Mit! Hogy én gondnok legyek? – zúdult fel Ábel úr. – Inkább a pusztából is kiköltözöm. – Megrázta magán a subát és odahagyta a gyűlést.

Ihárosi tudta, hogy a ki a megtiszteltetés elől kiköltözéssel fenyegetődzik, annak a szive fájdúlna meg, ha szaván fognák; másfelől azt is tudta, hogy a megtámadott ügy élére mindig legczélszerűbb annak legnagyobb ellenségét állítani, mert ha oda áll, bizonyosan dülőre húzza. Ezen bölcs okokból tehát keresztülvitte az eltávozott úrnak gondnokká választását, még pedig főgondnoki czímmel, hogy a falusi kurátoroktól megkülönböztetődjön. (Ne tessék deresre húzni ezt a szót. A mai hívságos évad ugyan nem használja, de a debreczeni codex, úgyszintén a debreczeni civis is halálig nem hagyja.)

Azután választatott még hét presbytert, a kik a jövő tavaszi egyházi gyűlésre, élükön Dávid úrral, testesületileg1) fognak elmenni. Papot kérni az atyáktól, miután egyházunk szervezve van immár.

Addig pedig vegyük le szemünket Dávid úrról. Hadd folytassa erkölcsi támogatását, mely abban áll, hogy meghozat Posnertől egy 152-ik számú vonalozott könyvet, azt elnevezi aranykönyvnek és abba bejegyzi mindazok neveit, a kik «e mi zsenge egyházunk megalapításához járultak», megjegyezvén, hogy ez eszme Siró János és Uherszkó Márton becsületes birkások elméjében fogamzott meg. Ezek neve fénylett első helyen, azután jött Dávid zsidó, úgy tovább végig a polyvaáldozókig és vályoghordókig, a kik ríttak örömükben, mikor tudtukra esett, hogy a könyv már most be lesz terjesztve a szent székre örök emlékezetnek okáért.

Hathatós fegyver volt ez Dávid úr kezében. Kéz alatt hirdetgette, hogy van annak a könyvnek egy másik lapja is, mely II. résznek, azaz: feketekönyvnek neveztetik, melyben viszont azok nevei adatnak át a késő századok megvetésének, a kik a szent ügytől hidegen visszavonúltak.

Így az aranykönyv, meg a feketekönyv rakják naponkint sorra a vályogot, keverik a sarat, hordják a nádat, a meszet, az épületfát. A hol a könyvek nem segítenek, segít a furfang, a magasztalás; a hol ennek is kötele szakad, Dávid úr nyakára jár az atyafiaknak, zaklatja őket deszkáért, költségért, ajándékért, fuvarért. Azok szidják, rútolják, Dávid úr nem marad adós. Egy pár rozzant ajtóért még Mecsekit is megrekvirálja. Hát ne tessék kicsinybe venni, drága Talpárdi úr, azt az erkölcsi támogatást, mert azt feleli rá Dávid öcscse: «Csinálja utánam urambátyám, majd én megfizetem a harmincz mérő búzát meg a száz forintot. Nem volna jó dolgom, ha a magamét fogyasztanám, míg mást húzhatok. Magamat mindig megtalálom.»

Utoljára is ez az úr egy furfangos fukar, a ki csak szóval tudja; egy bohó majom, a kinek kedve telik benne, hogy macskákat keressen a maga mulattatására. Majd meglátjuk.

És ez az egész Tekintetes Familia, mely torkig úszik a bővségben, de isteneinek csak a hulladékokat áldozza, egy értetlen földhöz tapadt nép.

Nem, tisztelt olvasó! Ez a familia egyenesen azoktól az ősöktől származik le, a kik – Csont Ábel nyelvén szólva – egykor azt kiáltották: «Vitam et sangvinem, sed avenam non. Éltünket és vérünket, – de zabunkat nem.» Azért a zabbal sem maradt adós. Csak várjunk egy kicsit, Ihárosi jól ismeri őket, s tudja, hogy a fát sem vágják le egy vágásra, hanem a ki Á-t mond, majd B-t is utána mondja. Ő erősen hisz a B-ben.