Pusztai találkozás; Patak banya

V.

Az olvasó kétségkívül beleúnt már a sok gyűlésezésbe, a falusi diplomata aprólékos furfangjaiba és egy vályogból épülendő pusztai ház és polyvából épülendő közintézet szervezkedési kinjaiba. Pedig még lesz módunk a gyűlésekben; most azonban pihenőre egy csendes félhomályos szobácskába viszszük az olvasót.

Útközben elmondjuk, hogy az a szoba kápláni szoba s benne e pillanatban egy fiatal ember méláz, meg sem álmodva, hogy egy (hízelgek magamnak és könyvemnek) néhány ezer főből álló kiváncsi sereg tart feléje. Ne féljünk, hogy a monstre-látogatás zavarba hozza: ő csak akkor méláz, ha egyedül van; de ha meglepik, egy pillanat alatt talpon áll s a világ legközlékenyebb embere lesz belőle.

Szőke-e, barna-e, magas-e vagy középtermetű? Nem tartozik a dologra; kiki képzelje olyannak, a minőnek egy szeretetreméltó fiatal embert képzelni szeret. Előéletéből csak annyit jegyzünk meg, hogy Dombay Máté egész élettörténete e két szó körül forog: tanulás és tanítás. Tanúlt falusi oskolában mindent, a mit a rektor nem tanított, – és tanított ugyanott, mint első gyerek mindig, valahányszor a rektornak elébbvaló foglalatossága akadt, pedig sokszor akadt. Tanúlt, mikor a falusi oskolából kikerűlt és szülei a kikerűlhetetlen német szóra adták egy asztaloshoz, kinek nyelvét és mesterségét egy esztendő alatt eltanúlta; ugyanott tanította a mestert és legényeit magyar szóra, írásra és számvetésre. Tanúlt és tanított mikor árván maradt; tanúlt maga erejére támaszkodni, és tanította társait mindenre, a miben erősebb volt náluk, főként kötelességhűségre, – a mire nagy szükség volt a demonstrácziók korában. Tanúlt theologiát, mert papi vagy tanári pályára készűlt, s mikor a theologiai tanfolyamot itthon bevégezte: külföldi egyetemekre szándékozott. Míg ezt tervezgette, az alatt ismét tanúlt valamit; igen fontos dolgot. Megtanúlta, hogy az ültetvényfának ugyan nem kell gyámol és védő oszlop, de a kinőtt fa nem boldogúlhat ilyesmi nélkül; más szóval, míg diák az ember, addig semmi szüksége pártfogásra, hanem a mint kinőtte a tógát, azontúl elengedhetetlen feltétele a földi létnek a pártfogás, mely nélkül a ki szűkölködik, bizony nem mehet egyetemekre, mert az egyetemi ösztöndíjakat boldogabb halandók nagyramenendő csemetéi seprik be Jénában úgy, mint Heidelbergben. Ő viszont megtanította a rajta sajnálkozókat arra, hogy ösztöndíj nélkül is lakhatik az ember két évig Bázelben és Edinburgban olyformán, hogy hat órát egyetemen, hatot pedig az asztalos műhelyben dolgozik naponként, ekként kötelezvén a testet a lélek táplálására, s egyszersmind arra is, hogy a hazajövetelre egy láda idegen könyvet, útiköltséget s a következő kápláni szűk esztendőkre némi kis tartaléktőkét takargasson meg.

Itthon valami nagyúri csemete nevelésére vállalkozott; azonban egy év alatt meggyőződött arról, hogy a csemete az ő közreműködése nélkül is azzá lehet, a minek indult, t. i. nagy úrrá. Megköszönte a hivatalt, letette a vizsgát és kápláni alkalmazást nyert egy nagy városban.

Itt már alig tanúlt (mit is tanúlhatna már többet), csak tanított.

Tanította környezetét, a nélkül hogy maga akarta, vagy a környezet észrevette volna. Igéző beszéde foglyul ejtett minden embert, hogy a ki vele találkozott, nem bírt tőle megválni: mint a két tanítvány Emmausnál, mikor azt mondta a mesternek: Maradj velünk, mert beestveledik.

Tanított a kathedrában. Egyszerű mesterkéletlen előadással, melynek minden szavát mély meggyőződés és meleg szeretet hatotta át. Lehetetlen volt a szíveknek e nyilak, a szemeknek e sugarak előtt zárkózni. A férfinép csodálta, a női közönség halk sóhajjal gondolta el: Boldog a méh, mely téged hordozott. Úgy tisztelték mint magát az öreg atyát. A mit az öreg úr nem is vett szívére; csak a Nagytiszteletű asszony duruzsolt miatta, hogy ugyan mit tudnak szeretni azon a nyápicz emberen. Káplán káplán!

Tanított szívével, az ő áldott jó szívével. Maga is gyermekkorától fogva árva és rokontalan, kimondhatatlan rokonszenvet érzett azok iránt, a kik az életnek egy vagy más keresztjét hordozták, a kiknek homlokán az ő mélyen látó szemei (a szeretet mindig mélyen látó) fölfedezték a fájdalom titkos pecsétjét; véghetetlen szeretetet a gyermekek iránt. Minél vidámabbak, minél ártatlanabbak, minél nemesebb lelküek voltak, annál inkább szerette őket sajnálatból. Mert mennyi szenvedés, mennyi szenny és mennyi csalódás vár rájok.

Azután volt a városban egy nőképző intézet. Nem merem felsőbb leányiskolának nevezni, mert az igazgatónő sajtópört kezdene ellenem, hogy kisebbítem az intézetét. Hát legyen nőnövelde. Még pedig nevezetes és sikeres nőnövelde. Ott a kisasszonykák fél év alatt megtanúltak zongorázni, mert a zongorát maga az igazgatónő tanította. Fél év alatt németűl (mert «az ég egy kincset ad minden hazának») – mert a német nyelvet a zsidó tanító tanítja. Fél év alatt francziául, igazi franczia mosziőtől. Fél év alatt rajzolni. Mindent fél év alatt, mint a 27 kros bolt. Csak egyetlen egy csorbája volt az intézetnek, mely miatt nem versenyezhetett a fővárosi legelőkelőbb hasonnemű intézetekkel. Az angol nyelv.

Könnyű kitalálni, hogy az új káplánra az igazgatónő azonnal kivetette a hálót. «Két órát hetenként.» «Tehát csak egyet.» «Van vagy nincs haszna vagy szüksége, ne tessék azzal gondolni; legalább azoknak, a kik szeretnének, legyen alkalmuk megismerkedni az angol irodalommal.»

Mielőtt határozott választ nyert volna, rögtön kihirdettette a helyi lapban, hogy «intézetében ez évre az angol nyelv is fel lett ölelve a rendes tantárgyak közé, Tanítja Dombay úr Edinburgból». (Értsd nem is holmi Londonból, hanem sokkal feljebb: Edinburgból.)

Dombay nem akarta meghazudtolni az igazgatónőt, tehát – meghazudtolta önmagát. Ajánlkozott naponkénti egy órára, mert a heti két órát kevésnek találta.

Mikor az első héten megismerkedett a kisasszonykákkal, megsajnálta a szegény kis teremtményeket. Az apai háznak ezeket a jövendőbeli papagájait, a kik a nevelőben két év alatt megtanúlnak mindenféle tudományt; a kik által beoltatik a nemzettestbe hetedíziglen az a meggyőződés, hogy a német nyelv mellőzhetlen kelléke a neveltségnek; a kik megtanúlják szavalni a Szép Ilonkát – tanúlnak világtörténetet és egyetemes földrajzot, – úgyszintén Magyarországét is; és a kiknek kézirásuk tele van a hibák minden nemével – – – – Ah! szegénykék «német szón» vagytok bizony ti. Jól mondja apátok, akárhogy bizonyoz a mama, hogy az «Nevelő».

Dombay – s itt hazudtolta meg magát – letett az angol nyelvről, a melyre igérkezett. Nem gyötri őket, eleget gyötrik mások. Inkább enyhíteni kivánja nyomorúságukat, szépíteni világukat.

Beszélgetett velük; a leánykák figyelemmel, szeretettel függtek ajkain. Más tanár szavai feliből-harmadából maradtak meg náluk, de abból, a mit Dombay mondott, egy szó el nem veszett.

Lassanként figyelemre szoktatta őket, azután fogalmaztatta velök a hallottakat, a hibákat igaz szívjósággal kiigazgatta. Válogatott műveket olvasott, olvastatott, magyarázott; fölfedeztette velük azt, a mi szép, vonzó, megragadó van a költői kifejezésekben és rajzokban, s megszerettette a mi nehéznek és unalmasnak látszott előttük. Megtanította őket hazájuk nyelvének és irodalmának ismeretére.

Atyának ifjú, játszótársnak nagy, rokonnak idegen: egy édes jó testvér volt; bizalmas és finom, gyöngéd és komoly, megközelíthetetlen távolságban, s mégis közvetlen közelükben, úgy bánt velük, – mint gyermekekkel, mint szent gyermekekkel.

Azok a tiszta szemek!

Nem gondolt arra, hogy egy párt ezek közűl örökre magához igéz. Hogy egynek a kiröpülők közül köt a szárnyacskája alá egy finom selyemszálat, a melynek segélyével fölkeresheti s magához vonhatja az elrepültet, mikor eljön a tavasz? Hogy ez neki csak egy titkos mély pillantásba kerül, melyről nem tud számot adni, sem a ki adta, sem a kire esett?

Nem.

Vagyonos házak sarjai mind, kiknek az élet sokkal többet megadott, mintsem az ő részvétére szorulnának. Ha volna közöttük egy árva, egy irgalomból felfogott – –! Mert részvét és szerelem, ez a kettő nála egy, legalább majdnem egy.

A kik az intézetből időközben eltávoznak, mind megteszik nála a búcsu-látogatást, s hagynak nála valami szép emléket, kis kezeik drága munkáját; és egy pár forró könnyet, kis szívük hálájának múló zálogát.

Egy közülök – egy szép szőke sarjú leányka – váratlanul kellvén távoznia, nem gondoskodhatott idejében méltó emlékről, de azért megtette a búcsu-látogatást anyjával.

– Dombay úr kérem…

Akkor sírva fakadt, lehajolt és kezet csókolt az ifjúnak, mielőtt az kezét kiszabadíthatta volna. Azután megkapta a másik kezét, azt is megcsókolta.

*

Tehát abban a szobában, a hová bekopogtatunk, Dombay Máté méláz a kanapén.

A szoba nőies tisztasággal van gondozva, miből azt következtethetnénk, hogy lakója örök nőtlenséget esküdött. Leánykák! gyűlöljétek az olyan ifjú embert, a kinek szobája izlés, rend, tisztaság dolgában vetélkedik a tietekkel: az nem fog szorúlni a ti gondjaitokra. Tiszteljétek ellenben azt, a kinek asztala rendetlen, szobája sepretlen, nyakkendője kötetlen stb., mert az ilyennek van szüksége segítőre, a ki mindenkor mellette légyen.

A szokatlan kézcsók története állandó helyet foglalt Dombay lelkében. Még most is érzi kezein a szőke leányka ajkainak édes melegét.

Micsoda indulatnak volt a kifejezője ez a kézcsók? Talán a szégyené csupán? Fájt a leánykának, hogy ő semmi emléket nem tud adni, holott az úgy szokás? Talán a háláé, melyet az okos leányka társainál élénkebben érzett? (A hálához mindig ész kell; korlátolt elmék ritkán tudnak hálásak lenni.) Talán a csodálaté? – – Azok a mély tüzű kökény-szemek oly figyelemmel függöttek az ő beszédein! Talán… Itt elpirúlt Dombay. Abbahagyta a találgatást. Megrettent a gondolattól, hogy akarva vagy akaratlanul titkos vonzalmat kelthetett maga iránt valakiben, a ki mellett ő az atya és anya hűségének egy részét vállalta magára.

– El innen! – szólt, jobb kezével meglegyintve homlokát, mintha valami fantómot akarna elűzni. – Áruló! Feledni tudnád a te szegény kis Jundádat?

És akkor a szegény kis Jundára gondolt. Újra átgondolta és elmondta magának megismerkedésének egész kis regéjét.

*

Junda árva leányka volt, kivel Dombay a múlt őszszel találkozott először. A gyász hozta őket össze.

A múlt ősszel dúló járvány elragadta Junda atyját, a ki Tarhalom lelkésze volt. A váratlanúl elhúnyt lelkész végtisztességétől a hivataltársakat távoltartotta a rettegés: családos ember nem megy járványos helyekre. Úgy hogy a két avagy három prédikáczió helyett, mely egy állásbeli lelkészt megillet, a boldogúlt atyának csak egy rövid ima jutott, az is csak egy közönséges káplántól mondva. A káplán Dombay volt.

Alig hantolták föl az atya sírját, megbetegedett az anya s harmadnapra ismét megjelent Dombay imádkozni az anya koporsója felett.

A temetési szertartás itt is ugyanaz volt, csakhogy most a közönség még gyérebb, – s az öt gyermek sírása meg szívszaggatóbb volt. A négy kisebb folyton kiáltozta: «Anyám, anyám!» Az ötödik csak halkan zokogott, fehér kendőcskéjével eltakarva szemeit. Ez volt Junda.

A koporsót kivitték a temetőbe, az anyát letették az atya mellé. Az üvöltő jajokba belezendűlt a vigasztaló zsoltár:

A vén ákáczok bús kétkedéssel hajtogatták ágaikat az ének szavára (mert a vénebbje megcsontosúlt skeptikus), mintha azt kérdezték volna: hát tud örülni? míg a fiatalabb csemeték aláhajolva gyöngéden simogatták az árvák fejét másodvirágos lombjaikkal.

Úgy lesz, úgy lesz, szegénykék! Bízzatok! Nézzétek, mi is másodszor virágzunk.

Az éneklés alatt a gyér közönség szétoszlott, fölkeresni, elsiratni a maga halottját. Minő szép látvány volna az, a mint az élő a holt fejfájára borúl, ha nem volna benne annyi ámítás; minő drágák volnának azok a könyek, ha a halottnak volnának szánva és nem a világnak!

Csak az árvák maradtak ott és Dombay. Junda megtörölte szemeit, kézen fogta a két kisebb testvért s a két nagyobbat maga előtt útnak indította.

Menjünk haza.

Haza.

E szóra újra kicsordúlt szeméből a köny és fényes ösvényt hagyva, alászaladt orczáján.

Dombay elkisérte az árvákat s búcsuvételkor megkérte Jundát, hogy ha ügyei elrendezésénél szolgálatára lehet, parancsoljon vele.

Jundának erre nem volt szüksége. Testvéreivel együtt másnap nagybátyjához költözött, a ki szintén lelkész volt egyik közel faluban s a nagybátya elintézte, rendbehozta az árvák ügyét, biztosította örökségüket.

De Dombay nem feledhette azt a jelenetet, melyet a sírdombnál látott. Mikor a legidősebb árva megtörli szemeit, mint a ki tudja, hogy már most ő a család feje, a kinek ennélfogva sírni nem szabad; a ki tudja, hogy az öt testvér között csak egy az árva – ő maga, mert a többinek van anyja – és ez anya ő maga –: mintha az élet és halhatatlanság angyalát látta volna állani a sír felett, a mint mondja a kicsinyeknek: «Mit féltek kicsinyhitűek! A ti angyalaitok látják a ti mennyei atyátok orczáját mindenkor.»

Annyi bátorító volt azoknak a sötét szemeknek könyek közül ragyogó sugáraiban! Dombay megszerette azt az alakot ott a sírdomb előtt. Nem akkor, mikor sírt, hanem akkor, mikor megtörülte szemeit és azt mondta testvéreinek: menjünk haza; holott egymaga tudja csak az öt közül, hogy nincs «haza».

Néhány nap mulva meglátogatta Jundát új hazájában.

A leányka egy pár czipőcske fényesítésével foglalkozott a folyosón. Az érkező láttára nem rejtette el hirtelen a czipőcskét (kis testvérjéé volt), hanem csendesen letette s kezett nyujtott az ifjúnak. Azután fölvette ismét s nehányszor végig simította a puha kefével.

– Ha megengedi, bevégzem munkámat, mert az ifjuúr nagyon kényes a czipőire. Visszaveti, ha meg nem látja benne a gömbölyű képét.

Az ifjúnak tetszett ez a keresetlen modor. Sem nem szégyenli, sem nem mutogatja, a mivel foglalkozik.

Megismerkedett a nagynénivel és nagybácsival. Kedélyes, szeretetreméltó öreg pár, kik egymást elkényeztették, – s most a kényeztetés gondjait Jundára ruházták át.

Junda lett a háznak mindene.

Kis testvérei gondozása, tisztántartása; cselédre, konyhára ügyelés: a nagynéni ozsonnájának elkészítése, kedvencz könyveinek felolvasása: ez az ő belügyminiszteri tárczájához tartozott.

E mellett a felség személye körüli miniszterkedés sem volt terhére. Értjük a felség személye alatt a nagybácsit.

Könnyű a készet hallgatnod, nyájas olvasó, mikor a nagybácsi prédikál. De tudnád csak, hogy szombat este Junda keresi ki a nagybácsinak a holnapi szent-leczkét, azután jegyzékkel megjegyzi, hogy a nagybácsi egyszerre rányithasson; kikeresi és megjegyzi a mondandó téli, tavaszi stb. imádságot is, már a mint az idő kivánja; hogy vasárnap reggel Junda áll őrt a nagybácsi múzeuma fölött, hogy semmi fölösleges alkalmatlankodás ne botránkoztassa az elmélkedőt; hogy a palást, a kalap, a tóga előkészítése, két fehér zsebkendővel a zsebekben, megint csak a Junda dolga; azután egy kézcsókkal elbocsátani a nagybácsit és szemeivel kisérni egész a czinteremig; ebéd alatt ismét a hallott prédikácziót részletezni, szép gondolatokat kiemelni s az egészet kellőleg megdicsérni, mely dicséret a bácsinak annál jobban esik, mert rég volt benne része; valamint ha az öreg úr ebéd után rá fogja a messzelyes üvegre, hogy nem volt tele, bebizonyítani, hogy de igenis, még most is tele van; ebéd után kikeresni a kedvencz pipát s minden finnyáskodás nélkül kézbe szolgáltatni: no meg a kurrenseket lemásolni, mert a rektor mindjárt papi zsarnokságról panaszkodik, ha egy betűvakarintást kell neki tenni: Jundának pedig olyan szép folyó irása van, akár egy filozófus deáknak.

Hát ne mondja senki, hogy a felség személye körüli miniszternek semmi dolga sincs!

Néha megtörténik nagy ritkán, hogy a nagybácsi dúl-fúl, költözködik. Ráfogja a nagynénire, hogy beleavatkozik a hivatalos dolgaiba, a dékánra, hogy alamuszi, a kurátorra, hogy egy követ fúj a nótáriussal, a mesterre, hogy hizelkedik a népnek, az esperesre, hogy basáskodik, azután leül és el kezd írni egy vezérczikket az egyházi lapba a papi tekintély csökkenésének okairól; de minthogy annak annyi oka van, hogy egy délelőtt megírni nem lehet, abba hagyja, kimegy az udvarra, ott beleköt a kis Jóskába, hogy gölöncsérinasnak adja, a mért sáros a czipője. Minthogy pedig Jóska a legkisebb gyermek s így Junda védencze: Junda elkezd vizsgálódni, hogy honnan támadhatott a nagybácsi hódja. Végre a nagybácsi csizmáin akadnak meg a fekete szemei.

Ahán! Új csizma! Szorít!

Szorít. Hiszen azt tudja a nagybácsi is, de azt már nem tudja, hogy rossz kedvének ez az oka.

Junda alig várja, hogy a nagybácsi déli álomra dőljön, rögtön kicseréli az ártalmas csizmákat. Oda lop egy pár öreg habdát, míg a háborúság-szerzőket visszaküldi a mesterhez s kisámfáztatja kegyetlenül.

Nagybácsi felkél, felhúzza a habdákat, mintha kicserélték volna, pedig csak a csizmák vannak kicserélve; kimegy, mosolyog és szégyenkezik; kedvét keresi a nagynéninek, a Jóskának, a dékánnak, a mesternek; az esperesnek megbocsát és kegyelmet ad a papi tekintély csökkenésének. Békét köt mindenkivel, – csak Jundával nem, mert a Junda személye a’ nélkül is szent és sérthetetlen.

Azután napestig töprenkedik, hogy miként kelhetett ő fel ma reggel ballábbal.

A csizmákra nem is gondol.

Pedig minden háborúság szerző oka nem a sátán, hanem a csizmadia-czéh. Jó kényelmes csizmákban minden ember tagja a békekongresszusnak. De szűk csizmában a bárány is tigrissé változik.

Így Törökország bukásáért a mi érdemes csizmadiáink a felelősek. Ha ők a háború kezdetekor valamivel szűkebbre vették volna a mértéket a miniszterium lábáról, most már Kiev alatt volnánk.

Ámde ez a magas politikához tartozik; mi maradjunk csak a lelkészi udvarban.

Junda figyelmes gondjai szeretetre mutató találékonysága, őszinte hívsége a megnépesűlt ház életét megnépesítették! A boldog öreg pár még boldogabbnak érezte magát a gyermekek között. Nem is hitték, hogy ennyi gyermekkel ilyen kevés baj van. Ilyen kevés ám! Nincs azokkal semmi baj, azt mondja Junda is. Tiszták, engedelmesek, rendtartók. Junda felel valamennyiért.

Dombay élesen látó lelke néhány látogatási óra alatt átismerte Jundát. Látta minő könnyű szívvel, jó kedvvel hordozta a kötelességek egész hosszú nehéz lánczolatát, hogyan foglalja gondjaiba új szüleit és kis testvéreit, figyelmes tekintetének egy mozdulatával igazgatja a gyermekeket, a nélkül, hogy valaha zsémbelne rájuk, míg másik tekintete az öregekre villan át s kitalálja, mi lesz kedvükre.

Elgondolta magában, nem azt, hogy ez a leányka egy férfit boldoggá tehet, mert kincs, hanem azt, hogy ez a leány méltó arra, hogy egy derék ember boldoggá tegye.

Hitte, hogy e boldogító tisztre ő van hivatva, s magatartását ez az önbizalom irányozta. Nem nyilatkozott, de a két lélek tudatával bírt a kölcsönös vonzalomnak, mely minden nyilatkozatot feleslegessé tesz. Mindkettő természetes és nyilt lélek: olvastak egymás szívében; ugyan mi szükség lett volna szavakra?

De ez a vonzalom nem az a vak, heves, égető és kizáró indulat volt, mely a közönséges szerelmet jellemzi, s melynek első, utolsó, egyetlen szava ez: «Nálad nélkül nem élhetek.» «Vagy te, vagy a halál» stb. Az ő vonzalmuk nem csapott ilyen magasan az üres levegőbe; az a néma tekintet csak ennyit mondott: «Veled szeretném átélni az életet. Nem akarnám, hogy más tegyen boldoggá; én szeretnélek azzá tenni.» Ennyit és nem többet de ez elég volt, mert ez igaz volt.

Különben is, hol van még az az idő, mikor erről világosabban lehet szólni. Dombay két évet töltött egyetemen, egy évet nevelőségben: egyik sem olyan hely, hol a gyakorlatot alaposan meg lehetne tanúlni. Legalább az atyák azt mondják. Ő még csak egy éves káplán-számba megy, ha Bazileában járt is. Más is járt ott, de sort várt.

Mind e mellett is megtörtént az a rendkívüli eset, hogy a tarhalmi egyház közönsége, a Junda atyja halálával ürességbe jött hivatal betöltésénél nem akart élni választási jogával. Ő nekik nincs választottuk, ők nem ismerik az atyákat, annálfogva az esperes-atyára bízzák, ajánljon nekik valami jó papot. Mely bölcs elhatározását a tarhalmi értelmes közönségnek az egész traktus nagy helyesléssel fogadta. Ez már jóravaló nép, ez már értelmes közönség. De bezzeg megváltozott a világnézet, mikor megtudták, hogy az esperes-atya mellőzve érdemekben megőszült saját régi szolgatársait, valami széllel bélelt, ebenlóggós (mert lehetetlen az, hogy a ki Angliában járt, széllel ne volna béllelve és plaidet ne viselne) inczifinczit, valami Dombay nevű káplánt ajánlott, a kiben az együgyű tarhalmiak meg is nyugodtak, várván az egyházmegyei gyűlés megerősítését.

Dombay örült a váratlan szerencsének, nem a szerencse nagy volta miatt (volt benne önérzet és bátorság nem tekinteni a szerencsét nagynak), hanem azért, hogy bálványozott tervét tovább építheti, be is fejezheti. A szegény kis Junda atyja örökjébe léphet, oda viheti, ott nevelheti kis testvéreit. Minden gondjainak meg lesz a jutalma. Az ő oldala mellett.

Imé az a fiatal ember, a ki a kanapén méláz, – és a kinek neve Dombay Máté, – ilyen gondolatokkal foglalkozik; – közbe-közbe mintha légy szállana homlokára, a kit onnan el kell neki hajtani. Az a légy pedig annak a kézcsókos szőke leánykának az emléke, a kinek ajkainak melegét még most is érzi kezein, s a kinek elűzött alakja erőszakkal visszatér, – s félig elfogja a világosságot az ifjú szemei előtt, hogy ne láthassa teljes fényben a szegény kis árva Jundát.

Most, – miután bepillantottunk Dombay Máté szobájába és szívébe, – hagyjuk magára ábrándjaival, repüljünk át néhány hónapot és mértföldet, szálljunk le Fűzvárnak kellőközepébe és szaporítsuk számát annak a «számos közönségnek», mely a fűzvári egyház nagy termében az egyházmegyei közgyűlés érdeklődő tanujaként gyülekszik.

VI.

Szép azt látni, mikor az ilyen gyűlésre seregelnek.

A kálvinista kanonokok, a hogy szokták nevezni a világi urakat, a kik a papok többivel közösen gyakorolják az egyházigazgatás és egyházi biráskodás tiszteit. Urak, hivataluknál, születésüknél, vagy érdemüknél fogva.

De bármily magas az a hivatal, az a születés, az az érdem, melylyel a világban kitűnnek, sohasem utasítják vissza azt a megtiszteltetést, melyben husz-huszonöt parasztközség őket részesíti az által, hogy megválasztja világi tanácsbirónak vagy épen főkurátornak.

Főispánok, kik ma egy egész megye összes értelmiségének tanácskozását vezetik s holnap féldélig vizsgálnak egy öreg-bötűs számadást, melyből ki kell sütniök, hová lehetett az a 2 frt 20 kr., a melyről számadó hit alatt kész erősíteni, hogy ő el nem sikkasztotta.

Rengeteg gazdák, kik tegnap fél óra alatt megkötöttek a kalmárral tízezrekre menő szerződést, s ma azt veszik érett megfontolás alá, hogy a vadormi tanító fizetésébe járó kánikuláris csirke darabonként 20 vagy 25 krért legyen-e méltányosan megváltható.

Ügyvédek, kik tegnap uradalmakért pöröltek, ma pedig egy kenderföld termése tárgyában mondanak véleményt, s e czélból elolvasnak még ma éjfélig két koncz dokumentumot.

Államférfiak, kik tegnap a fölött határoztak, hogy akczióba lépjenek-e Oroszország ellen, ma pedig eljönnek ide véleményt mondani az iránt, vajjon azon «egy mázsa húson», mely a kéresdi lelkész konvencziójában írva találtatik, marhahús értendő-e, mint a prédikátor pretendálja, vagy pedig juh-hús, mint az előljárók állítják, azon okon, mert az ő községükben nem mérnek marhahúst.

Ünnepelt költők, az eszményi fenség udvarnokai, kik itt a prózai zöld asztal unalmas tanácskozásai alatt feszült figyelemmel vetik papirra az atyák torzképeit.

Nagyszakállú országgyűlési képviselők, kik tegnap vérig harczoltak a romániai vámegyesség ellen, s most visszatorlásul vérig engedik magukat sarczoltatni a román és szerém misszió élelmes elnöke által.

Parlamenti pártfőnökök, kik tegnap az egész másik oldalt megpuhították egy nagy beszédben, s ma engedik magukat semmivé tétetni a falusi prédikátor buzgó ékesen-szólása által, s az izzadó férfiúnak udvarias mosolyban fizetik le a győzöttek sarczát.

Nem hosszú, nem drága nekik az az idő, a mit ezen apró-cseprő ügyekben elvesztegetnek. Mert ezek az apró-cseprő ügyek homokszemek, – de egy nagy drágakőben.

Itt jőnek a fűzvári egyházmegye világi férfiai. Ez a fiatal mágnás, a ki imént tért haza Zürichből, az egyházi ügyekből ugyan édes-keveset tud, de majd beleszokik, hiszen minden apja, öregapja, koadjutor-kurátor volt Bodrog-Keresztúrtól fogva a mai napig. Kötelessége neki is. Azután jön jószágigazgatója, a ki a zöld asztalnál a fiatal gróf előtt foglal helyet, mint rangban és hivatali idejére nézve elébb való. Azután másik két úr, kiket a harmadik vármegyéből szólított ide a kötelesség. Azután Talpárdi Gáspár, a segédgondnok, a ki helyben Fűzváron lakik ugyan, de azért a szomszéd utczabeli főnöki lakásáról ötlovas hintóban jő a parókhiáig, mert a dignitás azt kívánja; hozván magával elnöktársát: az esperest is.

Az udvaron és kapu előtt csoportoznak a gyűlés alkotó tagjai.

Ott van N. t. Fúrfaragó úr, a ki azért neveztetik Fúrfaragónak, mert örökké statutumokat fúr-farag; zsebe tele van ház-szabály, lelkész-választási, káplán-tartási, káplán-elhelyezési, simonia-korlátozási, beiktatás-rendezési s több efféle javaslatokkal. Az atyák reszketnek tőle ha látják, mert tudják, hogy a gyűlés az ő jelenléte miatt egy nappal tovább fog tartani, a mi a traktusnak 125 frtjába kerül. Úgy fognak ki rajta, hogy minden indítványát rövid úton a szuperintendencziára terjesztik. Bajlódjék vele a püspök.

Emitt búskodik tiszt. Kérges úr, a kinek van egy Pitavalja, melyet csak azért tanulmányoz, hogy az ott előforduló kriminálitásokat sorrend szerint ráragassza mindazon ifjú atyafiakra, a kik elég szerencsétlenek magukat valami rendes hivatal elnyerésével kecsegtetni.

Emitt emelkedik tiszt. Rúth Mihály úr, a kit a traktus bölcsének neveznek, mivel minden embert összeszamaraz: az öregeket, mert már vének; az ifjakat, mert még gyerekek. Könnyű neki, lévén középkorú férfiú. Büszke a függetlenségére, mert őtet semmi hivatallal vagy kegyes mosolylyal le nem lehet kenyerezni annyira, hogy kivételt tegyen valakire nézve azon kollektiv czím alól, mely alá az egész emberi nemzetet fentebb összefoglalta.

Item: Effendi Kucsuk Mehemet Ali Seitán Ibrahim. A hogy a találós eszű rektorok tiszt. Hegyenvölgyi uramat négyszemközt emlegetik, kiknek ő Dallaeusuk. Egy napi járó földre maga körül minden felekezeti tanítót kipusztított már, s a helybeli oskolát csak azért nem tette községivé, hogy legyen kit nyaggatni. Különben született körlelkész s ha beül valami examenbe, addig onnét ki nem jön, míg a mestert ki nem vexálja a templomból.

Hát azok a mesebeli prédikátorok, a kik Tompával az öreg harangozó vállaira támaszkodva kimennek a temetőkertbe, talán nem is azért, hogy a Szép Julcsa fejfáját megnézzék, hanem hogy az a kis sarjú megszáradt-e már és a szilvát nem horgászták-e el a lovászgyerekek, minthogy az ó és új temetők haszna a prédikátoré, nem egyszersmind a nyesedék is. A kiknek méhesük a tudomány, múzeumuk a buzgóság, nagyszobájuk a vendéglátás, háznépük az erkölcs, udvaruk a rend és tisztaság tüköre. A kik a főispán, a földesúr, a királyi herczeg, a váczi püspök tiszteletére palástosan megjelennek a küldöttséggel, és örök hálával emlegetik, hogy ő méltósága vagy exczellencziája milyen kegyesen szóba ereszkedett velük. A kiknek szép simára borotvált piros arczuk világosan utal arra a a szívjóságra, melylyel egész környezetüket boldogítják.

Ha csak azokban a marczona alakokban nem keresed, a kik a folyosón egy csoportban állva beszélgetnek! Őszbe keveredett szakálluk honvédkapitányokra mutat; pedig ha ez a szakáll eltűnnék, menten előtted állna az az eszményi jóság, a kit könyvekből ismersz. Úgy van! Ezek is úgy kezdék az életet. Szép Schwarzenbergbarkóval, bajusztalan, szakálltalan. Mikor aztán eljött az idő, megeresztették a magyar díszt. Beszélhetett aztán esztendők fordultával a magas helytartóság, hogy az «úgynevezett egész szakáll (Vollbart) hordozása általában betiltatik, az arczszakáll és bajusz viselése pedig minden túlzástól távol és oly szabály szerint engedtetik meg, hogy az áll a száj végétől (Mundwinkel) lefelé teljesen borotválva legyen». – Csak azért is! Még bojtorjángyökér-esszencziával is! Beszélhetnek a fiatal óriások, hogy a papi tekintély megölője a szakáll! Hát nincs ő nekik tekintélyük? Nézzétek a nagybácsit azzal a rengeteg zászlóval! Meri annak a kezét megtapogatni a fiókfalvi presbyter? Vagy mer annak az ablaka alatt fütyörészni a lovász-gyerek? Vagy birák uraimék egész nótárusostól mernének odaizenni hozzá, hogy ne sajnáljon átlépni a helység házához? Hohó frátres! a nagybácsi szakállosan is különb legény, mint ti, ha a hajatokat leberetváljátok is. Ti kezdjetek új módit; ők szakállosan kezdték, úgy is végzik.

Ez a méltóságos tekintetű, magas megtermett alak azzal a kövéres piros orczával, jóságos kegyes szemekkel, a ki most lép ki az ötlovas kocsiból… Ne higyjetek a külsőnek! Az alatt a szép fekete selyemkabát-hajtóka alatt nem-emberi szív dobog, hanem egy rettenetes mélységű zseb, a mely örökkön-örökké tele van gyüjtő ívekkel, kérő ívekkel jótékony czélokra; szerző által kinyomatott értekezésekkel, még jótékonyabb czélokra; a gyülekezet közkivánatára kinyomatott alkalmi prédikácziókkal; előfizetési felhivásokkal, tankönyvek árjegyzékeivel; globusok, térképek prospektusaival; templom-, oskola-, orgona-építésre, harangvételre, torony-reparálásra, kétosztályú gymnasiumok nyolczosztályúvá tételére; a nm. m. k. miniszterium által engedélyezett s kibocsátott sorsjegyekkel, melyeket Nagy-Szombattól Nagy-Szebenig a ki van Irhatnám és Szerepelhetném ember, mind ő hozzá küldöz. Ő neki esperesi kötelessége a naponként hozzá tizével érkező kérő és előfizető ívekre, a szép tarka-barka sorsjegyekre összefogdosni a maga rekrutáit. Szaladna tőle minden ember, de nem lehet, mert ő az esperes; muszáj venni, aláírni, előfizetni mindent, a mit ő kér. Mikor olyan szépen tud kérni, oly finoman nyakadba akasztja, mintha egész életét a jótékony bazárban töltötte volna el.

Amott tisztes kékbeliek tanakodnak hátratett kezekkel, kérdezvén egymástól a vetések állását és félszemmel vizsgálván az atyákat. Ezek egyházi képviselők. Némelyiknek kék mándlija erősen megkopott. Ne hidd, hogy ez valami alpári ember volna. Ellenkezőleg, ez azt jelenti, hogy ő már régóta koptatja az előljárói köntöst, s majd meglátod, milyen routinja van az ékesszólásban. A többiek, a kiken még meg sincs törődve a kék posztó, egészen új emberek s nem ösmervén a dörgést, még a mestereknek is nagy reverentiával köszönnek.

Mert a fiatal nemzedék is itt van. Udvarias, szolgálatkész fiatal nép, mikor az atyák között van; csipős nyelvű, gúnyoros, adomázó, kedélyes, mikor nincs közel a macska; keserű, mikor eszibe jut a papi zsarnokság, melyet deákul úgy nevez, hogy canonica hora. Nyilván most is erről beszélnek. Egy a többi közűl magasan tartja fejét és órazsinórjával játszik. Elvitathatlan jele a községi tanítónak, a mint szánalommal veszi tudomásul felekezeti kollégái panaszát.

Most sebes hajtással három könnyű kocsi gördül a parókhia kapuja elé. Az érkezők kikelnek a décz-bundákból; az udvaron mozgalom és suttogás támad.

Ezek a kondori urak. Ezek ám az emberek! Nem nyüglődnek, nem nyavalyognak sokat, hanem a mult tavaszszal eszökbe jut, hogy ekklézsiát kellene alkotni s egy év alatt készen vannak templommal, paplakkal, papi fizetéssel, melynek első tétele «száz arany» vert aranyban; valami özvegy nagyságos asszony alapította. Nyolcz hold föld primissima klassis: rizskását terem!

Az «egyházias férfiak» általános csudálat tárgyai. Vezérök, Ihárosi, egy iratcsomagot nyújt át az esperesnek, melyet a Nagytiszteletű úr figyelmesen megtekint, aztán a többi csomagok közé helyez.

– Ez eddig jól van. De hát találtak-e a kondori urak, a kit papjuknak óhajtanak?

– Utána néztünk – felelt Ihárosi – s találtunk is. Mi Dombay Máté urat szeretnénk megnyerni. Sok jót hallottunk felőle.

– Beszéltek vele? Elfogadja?

– Annyira nem mentünk. Egyházi ős autonomiánk azt hozza magával, hogy az esperes erősíti meg a választást.

Az esperes nagyot nézett az autonom férfiura. Nem tudta elhatározni: ravasz-e vagy együgyű.

– Ez mind jól van, jó uraim! Csakhogy a megerősítést Dombay úr elhatározása változtatja ténynyé. De alig hiszem, hogy ajánlkoznék, miután a tarhalmiak is megtisztelték.

– A tarhalmiak? Már az más; azonban ha a tarhalmiak más gondolatra térnének… Akkor?

– Akkor – felelt rá Csont Ábel – volenti non fit injuria.

*

A kondori urak el kezdtek ismerkedni. Fölkeresték az ismerősebb papokat, azok előtt lerajzolták, mennyi buzgóságot fejtettek ki nagy erőfeszítéssel, hogy zsenge egyházukat létrehozhassák. Figyelmeztették a befolyásosabbakat, hogy vegyék szívökre ennek a szépen indúlt kis egyháznak az ügyét, mert ha most kezdetben elrontják, – ha valami nem odavaló embert löknek oda, a kinek se tudománya, se szónoki képessége, se tapintatos finom modora, – bizony a hogy kezdődött, úgy el is végződik ez a szépen indúlt kis egyház, és a késő maradék a mostani oszlopembereket fogja kárhoztatni, a miért veszni engedték.

Azután ismerkedtek tovább. Az atyáktól az uraimékhoz fordúlnak, beszélnek velük közömbös dolgokról, azután áttérnek az egyházi ügyekre, s itt Dávid úr hatalmas szavakkal lelkükre köti, hogy legyenek élő oszlopai annak az ügynek, a melynek őrállóiul elhivattak, mert – úgymond – elvész a nép, a mely tudomány nélkül való.

Így megtámogatva szavainak igazságát a szentírással, ott hagyja a maga társait és egy másik csoporthoz fordúl. Kiveszi a szívük titkát, hogy ez a tarhalmi küldöttség.

– – Mert édes atyámfiai, drága jogunk nekünk, őseink vérével és könyeivel megszentelt jogunk nekünk, magyar református kálvinista protestánsoknak, a mi drága autonomiánk. Mi is mikor megalkottuk e mi zsenge egyházunkat, megkaptuk a sok jóakaratú tanácsot, hogy így bízzuk, úgy bízzuk a szentszékre, hogy ő adjon nekünk papot, és ne bocsátkozzunk magunk a választásba. Micsoda! hogy mi lemondjunk a mi sarkalatos jogunkról, és hogy minket csak olyan teddide-teddoda népeknek nézzenek!? Már kérem szépen, hiszen nem tehetjük magunkat az előkelő és fényes gyülekezetekhez, de mégis kikérjük magunknak, hogy ne nézzenek holmi Kakucsfának. Még az unokáink is megátkoznának, ha eladnánk a mi ősi autonomiánkat! Meg is érdemelnénk.

A tarhalmi küldöttség összenézett. Ihárosi pedig tovább ment ismerkedni.

Mikor aztán a gyűlés további folyama alatt sorrendre kerűlt a tarhalmi lelkészség ügye és az esperes örömmel jelentette a tarhalmi egyháznak az egyházi kormányzat iránt tanusított példátlan bizodalmát, mely szerint lemondván ez esetre választási jogáról, egyenesen az esperesre bízta a kinevezést, s ő e bizodalomnak megfelelőleg Dombay Máté jeles ifjú atyafiút ajánlotta, kit a tarhalmi díszes egyház el is fogadott…

Akkor előlépett a tarhalmi küldöttség vezére és szépen elmondotta azt, a mit Dávid úrtól tanúlt:

«hogy igaz ugyan, miszerint némely zsöllér emberek, de a kiknek semmi jussok sincs az ekklézsiában, annálfogva ők azt nem úgy értették, mert mi haszna az ekklézsia, ha a népnek még a maga papját sem szabad választani. Ők ugyan szeretik e jámbort – embernek, de a szavazatja kicsiny az ő kathedrájukba, kihúzná őket otthon a nép, mert ő nálok mindig nagy papok voltak».

– Tehát nem akarják kegyelmetek elfogadni Dombay urat? – kérdé az esperes reszkető hangon és kigyúlt homlokkal.

– Mi szeretnénk, követjük alázatossággal, de a nép…

– Jól van, ne folytassuk tovább. Kérem a tisztelt közgyülést, kegyeskedjék e tárgyban tett jelentésemet nem mondottnak tekinteni.

Akkor fölkelt az elnöki székből és úgy folytatta:

– Minthogy pedig a tarhalmi küldöttség megengedte magának azt a kedvtelést, hogy engem hazugságban hagyjon, s valótlannak nyilvánította azt, a mit én befejezett tényként adtam elő: ezennel leteszem az esperesi hivatalt, kérvén a közgyűlést, hogy e nyilatkozatomat tudomásul véve, a helyettesítésről azonnal intézkedjék.

Az urak és atyák fölkeltek székeikről, körülvették a tisztes öreg urat, kérlelve hogy vegye vissza lemondását, egy egyház miatt ne büntesse az egész egyházmegyét.

De az öreg úr hajthatatlan maradt.

Ekkor előlépett Dombay, szót kért, és szólt az önérzet nyugalmával. Fájlalja, hogy ezen kellemetlen eseményre az ő személye adott okot, s csak abban van némi vigasza, hogy ennek előidézésében semmi része sincs. Nem kereste a tarhalmi egyház kedvét, s nem szégyenli, hogy nem nyerte meg. De fájlalná, ha esperes úr megmaradna nyilatkozata mellett, mert ennek sulyát azok éreznék legkevésbbé, a kik erre okot szolgáltattak, míg ő rá örök teherként nehezülne az a tudat, hogy az egyházmegye ő miatta vesztette el legtiszteltebb vezérférfiát. Ha az ő könyörgésének van egy porszemnyi súlya, ő is járúl azzal a közgyűlés nyilatkozatához s kéri esperes urat, foglalja vissza székét.

Az ifjú annyi bensőséggel beszélt, hogy a közgyűlés riadó helyeslésben tört ki. Karon fogták az esperes urat, s visszakényszerítették elnöki székébe. Talpárdi nagysága pedig oda lépett az ifjúhoz és ott a gyűlés színe előtt megölelte.

– Köszönöm, köszönöm, kedves fiam! Az Isten lelke megszentelte szádat.

Még Rúth Mihály úr világnézete is megingott; elismerte, hogy a fiatal atyafi gyönyörűen beszélt. Alkalmasint angolból vette, hanem az mindegy, jól elkészült rá.

Legjobban meghatotta pedig a tarhalmi küldöttséget. Most látták, minő kincset vetettek a sárba. Érezték, hogy elrontották a dolgot, de az, hogy horogra jutottak, s hogy az a horog a ravasz Ihárosinak egy elejtett szava volt, nem jutott eszükbe. Szégyenkezve léptek Dombayhoz, hogy ne búsuljon, ők csak a forma kedvéért kivánják a szokott választást, mert ha most erről lemondanának, ki tudja mi lenne a következése; egyébiránt biztosítják, hogy az egész haza rá fog szavazni.

Dombay megvígasztalta őket, hogy válogathatnak a különbnél különb papokban, de ő róla tegyenek le, mert ő nem lesz nekik papjok soha.

Úgy mondta, hogy kérlelésről szó sem lehetett tovább.

Ekkor előállt az egykori kondori küldött, Mecseki. Nem Ihárosi. Nem; ő sokkal nagyobb róka, minthogy tarhalmi bátyámuramékat nyomra vezesse. Oldalba lökte Mecsekit, hogy itt a kedvező pillanat, szóljon s kérje Dombayt.

Mecseki szót fogadott és választékos szóval bele kezdett, hogy ők tárt karokkal fogadják azt, a kit a tarhalmi atyafiak nem tudtak megbecsülni…

De nem mondhatta el a jól átgondolt díszbeszédet, mert Talpárdi indulatosan félbeszakasztotta:

– Dejszen abból bizony semmi sem lesz! Én azt meg nem engedem, hogy olyan talentum a mi buczkáink között eltemesse magát. Debreczenbe való ember az, nem pedig Kondorra.

Azután még tovább is méltatlankodott, félig magának, félig az atyafiaknak, jól oda mondogatván.

– Persze! Göttingából Bugaczra! Hiszen preczeptort sem kaptok és mégis theologiæ doktorról álmodoztok. Azt megmondom nyiltan, hogy Dombay oda be nem lép. Nem neki való állapot az! A mi igaz, igaz.

Az esperes is így gondolkodott. Az ő becsületes öreg szívét semmi érdek nem kapcsolta az ifjúhoz egyéb egy kis hiúságnál, melytől még az esperesek sem menekülhetnek. Büszke volt a papjaira – a maga ezredére. Volt gondja rá, hogy minden érdem lehetőleg megnyerje jutalmát, minden tehetség a maga munkakörét. Nem hogy féltékeny lett volna a fiatal ágaskodókra, ellenkezőleg, előszeretettel tanulmányozta s felhasználta jellemüket, hajlamaikat, tehetségeiket. Gyengéiket takargatta vagy szeretetteljes iróniával irtogatta. A kiválóbb tehetségeket megyéjébe édesgette, hogy a succrescentia, – az új nemzedék – legalább is legyen olyan, mint a kiknek nyomába lép. Így vette karjaira Dombayt is, s épen ezért igen zokon esett neki, hogy az ő jó és bölcs czélzatai egy derék ifjú ember szégyenével végződtek. – Minden áron elégtételt kivánt szerezni.

– Úgy van! – tódítá elnöktársa szavait. – Módunkban van gondoskodni Dombay úr számára más jutalomról is. Ha a tarhalmi egyház megvetette kért ajánlatunkat, megköszöni azt Gódircz, és sietni fog magának Dombay urat biztosítani.

Micsoda! gondolja magában a gódirczi fényes egyház képviselője. Hogy Gódircz, melynek népessége hetvenkét lélekkel haladja Tarhalomét, és Gódircz, mely két tanítót tart, külön a fiúknak és külön a leányzóknak, és Gódircz, a melynek tornyában négy harang szól, és Gódircz, a melynek bádogos tornya négy öllel magasabb, mint a tarhalmi fazsindelyes torony, hogy egy ilyen egyház fölvegye azt, a mit Tarhalom eldobott?

– Megkövetem a Nagytiszteletű Esperes urat, mi még sehogy sem vagyunk a mi választásunkkal, mivelhogy még sok a párbér restánczia, s míg az be nem jön, addig nem nyerhetünk papot. Tudjuk mi azt, mert ösmerjük a törvényt. A Tiszteletesnének is kegyelem-esztendőt szántunk, mert az árva nagyon sír-rí rajtunk, hát nem akarjuk Dombay uramat elkötelezni idő előtt; hátha addig még jobb szerencséje akad – –

Szegény öreg esperes! Javítani akart a dolgon és rontott vele. Elégtételt akart szerezni kegyenczének s csak szégyenét tetézte. Zavarba jött. Tekintélye volt a koczkán s most már másodízben.

Talpárdi észrevette az öreg úr zavarát és segítségére sietett. Jó az a kettős elnökség; az a két szárny. Ha az egyiket zsúrolja a lövés, a másik még birja, s ha egyebet nem tehet, csapkod.

– Nem kértük véleményét az érdemes képviselőnek, s az ajánlat nem is úgy tétetett, mint ő képzeli. Az elnökségtől távol van korlátozni a szabad választást; az ellen azonban nem tehetnek kifogást gódirczi uraimék, ha Dombay úr hozzájok rendeltetik adminisztrátornak, mert ez az egyházi felsőbbség rendelkezési joga, melyet fog is érvényesíteni. Esperes úr is úgy értette.

Esperes úr hálás tekintetet vetett a szabadítóra s fejével csendesen igent intett.

Dombay azt vette észre, hogy ő két óra alatt két évtizedet vénült. Vén káplánná lett, világból kimaradott vén káplánná, kinek sorsán minden embernek joga van szánakozni. Keserűség fogta el szívét s reszketett a hangja, mikor szólt:

– Érdemem feletti az a kegyesség, melylyel az elnökség rólam gondoskodni kiván, de nem köszönhetem meg, mert szégyenpadra állít, melytől következőre meg akarom magamat őrizni. Ha az egyházaknak van autonomiájuk, van az egyéneknek is. És én ezen egyéni jogommal élve, kijelentem, hogy valamint Tarhalomnak, úgy Gódircznak sem leszek sem adminisztrátora, sem lelkésze soha. Megyek a hova hívnak, de nem a hova kényszerítenek.

Kaptak ezen a kondori urak.

– Legyen a mienk! – kérlelte Mecseki. – Nem fogja megbánni. Gyönyörű tér nyílik tevékenységének.

– Teremteni és semmiből teremteni! – folytatá Ihárosi. – Ez lesz az ön apostoli missziója. Isteni munka.

– Idylli életet él. Távol az emberek zajától. Tanulmányainak szentelve idejét. Romlatlan pusztai nép között – liczitált Mecseki.

– És mívelt úri családoknak predikálva, kik önt megértik – feljebbezé Ihárosi.

– Gondoljon ön Frankéra Hálában! – biztatta Rúth Mihály úr.

– És Oberlinre! – mondá egy másik kollega.

– És a rézpataki lelkészre! – lelkesedék egy versíró káplán, a ki egyik szemével Gódirczra, másikkal Tarhalomra bandsalított.

– És a vékfildi papra! – szólt oda egyik urambátyám – a kinek magasztos történetét ő még 1827-ben olvasta Bécsben (midőn tudományának öregbítése végett külföldi egyetemekre indúlt, de az akkori háborús idők miatt útlevelet nem nyerhetvén, Bécsnél tovább nem mehetett).

– És Robinsonra, édes uramöcsém! – szólt most a nagybácsi is.

Dombay feltekintett rá.

– Úgy, úgy, édes öcsém! Robinsonra. Ezek az urak levegőben járnak, de más a gyakorlati élet. Kár volt olyan nagyon szívére venni a gódirczi ember beszédét. Menjen a hova rendelik s ne gondoljon vele, szívesen látják-e vagy sem. No bizony! Hát Pál apostolt hívta-e valaki Listrába vagy Efézusba? Megesett volna bizony, ha Ilyés akkor megy Ákháb udvarába, mikor hívják. Mentek nem a hová hívták, hanem a hova küldötték.

– Én nem vagyok próféta, sem apostol – felelt elmélázva Dombay. – Én rajtam kiadtak, mielőtt rájuk kötöttem volna magamat. Megvénültem két óra alatt, nem akarom a harmadik kudarczot. Úgy is, akárhová megyek, mindenütt utánam jön a szó: itt sem kellett, ott sem kellett. Még csak meg sem hazudtolhatom, mert nem mondják hangosan. És ha fülembe kiáltanák is, igazuk volna. Tehát megyek nem a hová küldenek, hanem a hová hívnak.

Kezét nyújtotta Mecseki felé.

– Megállj öcsém! – kiáltott a nagybácsi – indulatosan elkapva a veszélyes irányban nyújtott kezet, s fojtott hangon suttogta: – Senkid sincs, a kinek joga volna beleszólani?

Az ifjú szelíden kiszabadította foglyúl esett kezét s Mecsekinek adta. Azután felelt az öregnek.

– Én határoztam. Ön tudja, kinek van joga beleszólani, kérdezze meg, eljön-e velem!

Lehuzott az újjáról egy karikagyűrűt, azt átadta a nagybácsinak.

– Vegye át ezt a gyűrűt és hozzon helyette másikat, vagy hozza vissza ezt.

*

Azután szállására ment az ifjú. Fogott egy ív papirt, arra elkezdett írni valamit, a minek ezt a czímet adta: Tizenkét év múlva.

Ez az ő anticipált naplója volt. Ezt másoltuk le történetünk első fejezetében. De nem úgy történt, a mint ő megjövendölte.

VII.

A kondoriak hazavitték papjukat még onnan a gyűlésről.

Ünnepélyben nem volt hiány. Három kocsival mentek, de jött eléjök harmincz. Úri fogatok, egyenruhás kocsisok rajzottak ki a kondori határszélig, hol az érkezőt Ámbár Lőrincz üdvözölte az egyházközönség nevében. Kondor – mintha fejedelmet fogadott volna – kitárta minden gazdagságát az érkező előtt; gulyák, ménesek, juhnyájak oda voltak terelve mind az útszélre jobb és balkéz felől. Lássa a vendég, hogy Kondoron is élővel élnek.

Az új lakással nem igen volt mit dicsekedni, ezt még Ihárosi is elismerte. Bűnbánólag bevallotta, hogy itt minden a kezdetlegesség jeleit viseli: a szoba, mely padozatlan, de száraz; a benyiló, melyben kályha ugyan még nincs, de északra nyilván ablaka, nyáron át kellemes hűvös; téli ablakok sincsenek, de a nagy szoba ablakai délnek nézvén, felesleges is az ilyen fényűzés; azután a konyha, mely szép tágas és biztos, mert a padlásfeljárás, úgyszintén a kamraajtó is innen nyílik; végre az iskolaház, mely ötödfél öl hosszú és három öl széles lévén, igen alkalmas az isteni tisztelet tartására is. A padlás ugyan nincsen lesározva, de hiába! nem lehet mindent egyszerre; különben is távol állván minden épülettől, tűzveszélytől nincsen mit tartani. Mindezen hiányosságát helyrehozza azonban az a három gipsz Varula, a kik a tűzfal három fülkéjében állanak őrt, s a kik közül egyik Kazinczynak, másik Vörösmartynak, a harmadik Petőfinek mondja magát.

Ilyen szépen kimentvén alkotásának minden gyarlóságait, sietett az ifjú lelkészt kivinni a tornáczra, honnét az egész gazdag síkságot áttekinthette. Ihárosi szerette a költészetet és tudta könyvnélkül Petőfit, – be is mutatta tudományát, egész versszakot alkalmazván a távol kék ködében emelkedő toronyra, a délibábos égre, a puszta mélyén álló csárdára, mintha csak az összes ihletét azon a buczkán nyerte volna a költő, a hol ők állanak.