Rab Ráby: Regény

TIZENHARMADIK FEJEZET.

(Laatni fogivc, hogi az zeepseegwel paarosvlt ezesseeg mill kemeen wezedelem azokra neezwe, az kiknek genge ziwewk wagion.)

Ez napokban tartatott meg a nagy megyei «körjárat»: nem a hajdankori «ambulatorium forum» (körüljáró törvényszék), hanem egy legujabbkori intézmény, melyet József császár hozott be, miszerint az alispán, (ha az első nem ér rá, a második: ha az sem, a substitutus) egy évben egyszer körül tartozik járni az egész vármegyéjét és annak mindenféle ügyéről, bajáról értesülést venni s mindeneket referálni a kerületi biztosnak, a milyen megint tíz volt az egész országra. Hiszen egy Torna vagy Esztergom megyei viczispán csak könnyen elbánt ezzel a feladattal; de Pest vármegyének, a mi akkora, mint egy német királyság, valamennyi királyi és mezei városában, járásbeli székhelyén végig enni, inni a hivatalos traktákat: gyomor kellett ahhoz; még pedig hatalmas! Az olyan kákabélű városi urak, mint az első, meg a második viczispán, már negyednapra mind a bodzaherbatéra szorultak s a vége felé az egész teher a substitutusra maradt: a legidősebb és leghozzátermettebb táblabirára, a ki hogy is lehetett volna más, mint tekintetes Laskoy de Laskafalva úr? Az aztán kigyőzte végig.

Tehát mikor a körjáró bizottság Szent-Endrére került, akkor természetesen a kamarai uradalmi præfactuson volt a sor a traktálásra. Ehhez a traktához nemes Rábai és Muray Ráby Mátyás «belső bizalmas udvarnok» úr is kapott a præfectus úrtól egy sajátkezüleg irt meghivó levelet.

A franczia kihordó, hogy még hosszabb fogat csináljon neki a lakomához (helyén levő germanismus) azt is elmondá, hogy kiket fog ott conviva társakul találni az udvarnok úr? Ott lesz a substitutus, a főszolgabiró esküdtjével (az utóbbi, a documentumokon az előbbivel csak «egy» ember; de az asztalnál négy helyett eszik), azután az inzsellér, meg a megyei orvos, meg a khirurgus, meg a városbiró, meg a ráczpópa, meg a plébánus, azonkívül a helyben állomásozó dragonyos svadrony kapitánya. Aztán van egy házi kisasszony is, a ki egy «superbe donzelle!» egy «friand morceau?»

No, képzelte magában Ráby, ez is valami olyan tenyeres-talpas falusi szépség lesz, a kivel nem lehet egyébről beszélni, mint a tehenekről, meg a pulykák veszedelmeiről.

A meghivásnak azonban eleget kelle tenni. Mint hivatalos színü lakomához, csak elővette azt az öltözetet, a miben az embert faluhelyen megugatják a kutyák. Jó, hogy a divathoz tartozik a hosszú nádpálcza. Tizenkét órára lévén híva, a mint harangoztak, elindult.

A kastélyhoz érve, ott talált a kapuban egy csoport pipázó hajdút és kocsist. Meg sem szólította őket, okulva a pesti megyeház kapujában vett leczkén; csak felment egyenesen a kastélyba.

Ott aztán ment, a míg egy urasági hajdú útját nem állta.

Ez kivételképen nem volt vele goromba: jámborul tudtára adta, hogy még egy kicsit korán tetszett érkezni, az urak még tanácskoznak; hanem addig, a míg az ebéd ideje eljön, tessék lesétálni a kertbe; ott fogja találni a kisasszonyt, azzal elmulathatja magát.

Rábynak kezdett nagyobb véleménye lenni a házi kisasszony felől, a ki már a nagy trakta előtti órákban ráér a kertbe lemenni sétálni. Ez nem büszke a gazdasszonyságára.

Hanem hát most menjen az ember egy kertbe, a hol soha sem volt, keresni egy kisasszonyt, a kit soha sem látott.

No de közel volt a segítség. Mintha csak megszagolta volna, ott termett a fekete pudli a folyosóról: először barátságosan kezdé a farkát csóválni a vendég előtt, azután a két első lábának a konterfáját oda nyomta annak a bársony puliderére, végre pedig a foga közé fogta a nádpálczájának a végét s elkezdte őt annál fogva vezetni a kertajtó felé. Ráby Mátyás látva, hogy milyen nagy kedve van az uszkárnak ahhoz a pálczához, egészen odaadta neki, a midőn aztán az okos kutya, közepén fogva a sétabotot, nagy készséggel vezeté őt a kerti utakon egyenesen oda, a hol a kisasszonya járt a labyrinthusban.

Az akkori kertészeti divat szerint, nagy úri parkokban voltak ilyen élőfákból csinált tömkelegek, a mikből nehéz volt kitalálni.

Biz ott magától soha sem akadt volna rá Fruzsinka kisasszonyra Ráby Mátyás, mert az ott félrevette magát a legbelső rejtekbe s a gyeppadra ledülve, olvasott.

Ez nem volt az a kalpagos, zsinóros mentés magyar amazon, a kit első alkalommal láttunk. A legujabb bécsi divat szerint volt öltözve, a mit a Kleiderordnung a nemes kisaszonyok számára megszab: kalap, sétapálcza, hajfodrozat, nyakmásli; mind kifogástalanul correct. Arczfestés, flastromkák, a hogy illik; s az üdvözlést elfogadó válasz is: «Ihre Dienerin, mein Herr!»

Idáig hozta a Pamina a vendég úr pálczáját s ott letette azt úrnője lábához.

A kisasszony pedig, kecses meghajlással, fölemelé azt a földről s visszanyujtá a lovagnak. Neki már volt egy pálcza a kezében, a másikban pedig egy díszkötésű könyv: Wieland Oberon-ja, a mint azt Ráby kérdésére sziveskedett megmutatni.

No már azzal az úrhölgygyel, a ki Wieland Oberon-ját olvassa, másról is lehet beszélni, mint kis pulykákról.

De már az első negyedórában megtudta Ráby Mátyás, hogy ő egy eltemetett kincsre bukkant itt ebben a falusi városban. Ez egy magas miveltségű hölgy, a ki úgy beszél Voltaireről és Rousseauról, mint más falusi kisasszony a tiszttartóné fejkötőjéről; és a mellett úgy ejti ki a németet, hogy nem lehet rajta észrevenni, hogy magyarul gondolkozik s úgy fordítja le azt németre. Ez nevelést kapott!

Hát még azok a szemek!

A labyrinthból folyvást a magas irodalomról discurálva, kisétáltak a parkba; a virágokra áttérve, Fruzsinka kisasszony azt is elárulta, hogy a «napkeleti virágnyelvhez» is ért. Ez pedig legujabb divat volt a bécsi jó társaságokban. Urak és úrhölgyek sok kellemes mulatságot találtak benne. Fruzsinka kisasszony egy téli zöld ágacskát tört le s azzal ajándékozá meg Rábyt, a ki aztán nagyon jól emlékezett a versre, mely e növénynek megfelel:

Lám, még nem is kaczér. Nem ád avanceokat.

Hanem azok a szemek!

Az ebédre hívó csengetyűszó aztán véget vetett az élvezetteljes társalgásnak. Fruzsinka kisasszony Ráby Mátyás kiséretében tért vissza a kertből a kastélyba, a hol már az úri társaság türelmetlenül várta megérkezésöket; a leves az asztalon volt.

Az új vendéget a kisasszony bemutatta a régieknek, a kivel mindenki kezet szorított. A szolgabíró meg a dragonyos kapitány egyszerre per tu lettek vele. És igen kitüntették. Az asztalnál odaültették öt a kisasszony mellé jobbrul. Az egész asztalnál Fruzsinka kisasszony mindig csak ő vele társalgott: a mi ugyan az ő részéről nem nagy áldozatba került; mert a többi urak discursusában nem lett volna könnyű élvezetet találnia. Az asszeszszor meg a papok mindig diákul beszéltek, a többiek pedig szokás szerint egymást csipkedék élczeikkel. Ez megkivántatik az ejtőzéshez (a mit concoctiónak is hívnak). A kapitány pedig talált egy méltó versenytársra az esküdtben, a kivel arra fogadtak, hogy a leves és a hús között melyik tud több fánkot megenni. Az állkapcza-versenyben (szégyenpirral kell megvallanunk), hogy a német maradt a győztes, mert nem, mint az esküdt, kétfelé szakítva rakta a szájába a fánkot, hanem kettőt összefogva. Ő begyűrt huszonkilencz fánkot, az esküdt csak huszonhatig vitte.

– No majd a töltött káposztánál revanzseot veszek! fenekedék az esküdt; majd hogy ki vág be több tölteléket?

De biz ott is győztes maradt a német. Volt hahota aztán!

A szolgabíró azt mondá:

– No kapitány! ha te a háboruban is úgy fogod kardra hányni az ellenséget, mint itt a töltött káposztát, akkor a szegény törökből marad is nem is a muszkának valami.

Biró uram erre kiüríté a poharát: «az Isten éltesse a vitéz kapitány urat».

– Csak te végezd a magad dolgát, vágott vissza Lievenkopp. Te vagy csak derék szolgabiró! Rábizták a nép összeszámolását, s úgy végezte, hogy csak a menyecskéket, meg a leányokat számította össze.

– Ha a többiek nem engedték magukat összeszámítani.

Biró uram kiitta rá a poharát.

– Az Isten éltesse a tekintetes főszolgabiró urat.

Laskóy táblabiró úr nevetése elnyomta a többi beszédet.

– De hát én legalább a fiatalját találom meg az asszonyfélének, de te, kapitány, valahányszor a Gyöngyöm Miskát elfogni kirukkolsz, mindig meg fogsz egy vénasszonyt! vágott oda a szolgabiró.

Uj hahota. «Az Isten éltesse a Gyöngyöm Miska urat», mondá biró uram és ivék.

Mikor ujra szóhoz lehetett jutni, akkor meg az inzsellér kezdte el vagdosni a megyei orvost, odakoczintva a poharát azéhoz.

– Héj doctor, ilyen medicinát nem főznek a kalocsai patikába, ugy-e? Van-e ilyen a receptjei közt? Az mondják, hogy az ajtóra vannak felfűzve a receptjei, s a mint jön egy beteg, a melyik recept következik, azt leszakítja a madzagról s odaadja neki. A minapi nagy patécs járvány alatt így adta ki a szentendrei ispitályosoknak recept helyett a tinta-speciest. Azok mind végig tintát szedtek be kanállal, s ki elfutott, ki meggyógyult tőle.

Mindenki nevet rajta, csak bíró uram iszik híven: «az Isten éltesse a tekintetes doctor urat!»

– No, de most már elhallgass indzsellér! pattant fel a doctor. (Az orvosok egyáltaljában nem szeretik az élczelést.) Mert ha én elmondom, hogy hogyan mérted ki a szentendrei határban ezerhatszáz ölével a primæ classis földet az esküdt uraknak s ezer ölével a csincsés pióczatenyésztőt a jámbor parasztnak, hát majd azon lehet ám nevetni.

De már ez nem is volt nevetni való. Præfectus úr a fogát szítta s Ráby Mátyásra tekintgetett, vajjon nem hallgat-e oda félfüllel? Biró uram azonban sietett a maga áldomásával a jó kedvet helyreütni.

– Az Isten éltesse a tekintetes «hityimityimatyimókus» urat.

Tudniillik, hogy megyei mérnök hivatalos czíme ez volt «hites mathematicus», a miből a népajk aztán ilyen szép magyar szót acclimatizált.

Azután következtek az áldomások. Magyar asztalnál az a szokás, hogy az ott jelenlevők közül senki eláldatlan nem marad. Különösen a kálvinista papnak volt meg az a gyászos szokása, hogy toaszt nélkül senkit el nem eresztett, a ki vele egy asztalnál ült; mindenkiben fedezett fel valami occulta qualitást, a miért áldomást lehetett rá mondani.

Ez aztán épen Ráby Mátyásnak való mulatság volt: a ki maga vízisza. Pedig ilyen helyen inni kell, minden áldomásra ki kell üriteni a poharat, mert különben az embernek a nyakába töltik a bort. És hát Mátyás csak végig itta azt mind s még csak görögül sem beszélt tőle, pedig azt várták, hogy ebéd vége felé az asztal alúl fogják összeszedni. Csodálkoztak aztán nagyon, hogy a pakenehändli-evő bécsi gavar hogy győzi a nagy ivományt!

Pedig hát Fruzsinka kisasszony finesse volt az egész. A mint egymás mellé leültek, azt súgá Rábynak:

– Ön bornemisza: itt ebben a pintes üvegben van az ön számára ribiszkebor, a színe olyan, mintha veres bor volna.

Igy csalták végig az egész lakomán át a társaságot, versenyt nyakalva a ribiszkeborból, a mi nem megy a fejbe.

Épen csak Fruzsinka kisasszony egészségére nyult a tokaji boros pohárhoz Ráby. Ennyi excessust meg lehetett neki engedni azokért a szép szemekért.

Az ebédnek természetesen soha se szakadt volna vége, mert a hajduk egyre hordták, a kapitány leveses kanállal ette az ananászkocsonyát; ha a doctornak eszébe nem jutott volna a társaság egészségéről legalább prophylacticus módon gondoskodni.

– No urak, de már erre a nagy evésre csakugyan kell egy kis commotio. Délután kuglizni fogunk.

«Kuglizni», ez volt a népszerű jelszó, mely még a plébános indítványát is csaknem megbuktatta, a ki a mondó volt, hogy ebéd után meghallgassuk Fruzsinka kisasszony bájos éneklését, a clavicordium mellett.

A kuglizók, ha többségben nem is, de tüzes oppositióban voltak. Különösen a kapitány félretett minden udvariassági szabályt. Fruzsinka kisasszonyt hallotta ő már máskor is klavirozni és énekelni; de ma az egész társaságot le akarja verni a tekepályán.

– Engem nem! kiáltott közbe az esküdt. Fogadjunk, hogy tőlem egy zsinórt sem fogsz behúzni!

A kapitány tűzbejött és nagyott mondott: a mit a műszavak miatt csak eredetiben lehet visszaadni.

– Auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König.

A min aztán Laskóy táblabíró úr, a Pudelt négy lábú értelemben véve, irtóztatóan elkezdett kaczagni. «Egy dragonyos kapitány, a ki egy felnyergelt pudlin királyt csinál!» Az kellene nekünk magyaroknak! a kik felnyergelt lovon se tudtunk József császárból királyt csinálni. E fölött oly kaczagásba jött a táblabíró úr, hogy szétnevette az alatta levő széket. Erre aztán határozatba ment, hogy elébb meghallgattatik Fruzsinka kisasszony éneklése és klavirozása, azután pedig elkezdetik a kuglizás.

De biz az csak olyan határozat volt, mintha a diætán hozták volna, hogy a ki nem akarta, nem tartotta meg. Ketten-hárman ott somfordáltak eleinte a zongora körül, a míg Fruzsinka kisasszony valami románczot bájos hangjával énekelni nem kezde; de miután e mellett pipázni nem lehetett, utoljára az indítványt tevő plébános maga is elpárolgott, s utána szökött a kuglizóknak, a kiknek a nagy lármájuk a nyitott ablakon át felhangzott a kertből. A kapitány még ott is kiabálta, hogy «auf einem gesattelten Pudel mach ich immer den König». Azt ugyan egész délután egyet sem csinált; hanem kiteremtette a kuglitámogatónak két fogát a kiugratott tekével, a miért ott rögtön a legale testimonium által elmarasztaltatott a III: 3: 14. t.-cz. alapján, mely hat forintban állapítja meg egy kiütött fognak az árát, 12 frtokban. Igaz, hogy nem fizette meg.

Fruzsinka kisasszonyt bizony egyedül hagyta mindenki oda fenn a zongora mellett, Ráby Mátyással. Ő ért a hangjegyekhez is, s mikor rákerül a sor, el tudja fordítani a lapot.

Mikor aztán ketten maradtak egyedül, akkor Fruzsinka kisasszony becsapta a kotát s felkelt a zongora mellől, s egyetlen hallgatójához fordult e szavakkal:

– Minő társaság ez! S összecsapta a kezeit. Egy magasabb eszme, egy nemes gondolat nem kerül felszínre soha. S ez a mi világunk!

Ráby udvaroncz volt: szerette a társaságot, a melylyel együtt ebédelt, menteni.

– Egészen a hivatalkörük képezi a sphærájukat.

– Hivatalkörük? Nem hallotta ön, hogy micsoda adomákat hordtak fel egymásról egész leplezetlen cynismussal? Az mind igaz! Valamennyinél versenyez a tudatlanság a restséggel és a kapzsisággal. Itt mérnök, orvos, biró és katonatiszt mind nem érti a hivatását és elhanyagolja: hanem a helyett, a hol valami nyereség kinálkozik a hivatalos eljárásból, annak az elfogadását lelkére sem veszi.

Ráby csak prókátorkodott mellettük.

– Nálunk csaknem kényszerítve van erre a tisztviselő. A fizetése csekély s a legtöbbször a nagy családtartás szüksége kényszeríti a mellékjövedelmek után látni.

Fruzsinka elnevette magát.

– De hisz ez egy sem családos ember. A kiket itt látott ön az asztalnál, azok a vén táblabirón kívül mind nőtlen urak, a kik azért járnak a házhoz, hogy nekem udvaroljanak, s valamennyi mind azt számlálja a dolmánya gombjain, hogy elvegyen-e, vagy ne vegyen? Meg is tenné, ha olyan nagyon nem félne tőlem.

– Félni a kisasszonytól? Különös hatást tulajdonít magának.

– Hát azt hiszi ön, hogy én nem tudom, hogyan kell megijeszteni valakit, a kinek «szándékai vannak!» Selyem divatöltöny, regény a kézbe, ügyesség a klaviernál, nem törődés a konyhával: a háta kezd borsózni a kémszemlélőnek: «ezt én nem tudom eltartani!» s odább menekül.

– Ellenkezőleg. A toilette és a nevelés gazdagságot árul el, s egygyel több ok a rajongásra.

– Igen, ha arról valaki assecurálná őket, hogy nagybátyám gazdagsága, a mit az maga szerzett, valaha rám száll, de ez az a titok, a mit nem tudnak kitanulni. Mert két dologról nem tud tisztába jönni az elővigyázó épouseur: hogy nagybátyám valósággal szeret-e engem, s hogy én tudok-e úgy hizelkedni a nagybátyámnak, hogy ki ne essem a szeretetéből. S azt bizony magam sem tudom megmondani.

– No bizony azt nem volna nehéz kitalálni. Épen e kitünő nevelés, s az elegans toilette tanuskodik a nagybátyja szeretetéről.

– A nevelést a budai Erzsébet-apáczáknál kaptam, Mária Theresia kegyelméből, az nem került senkinek semmibe. A mi pedig a toilettemet illeti, annak a kútforrását ezek az urak, a kik itt az asztalnál ültek mind ismerik. Illő, hogy ön is megismerje.

Azzal egy aranyozott szekrénykéhez sietett, s onnan kivett egy hosszú számlát, a miben a mai lakoma költségei voltak feljegyezve: párját a már egyszer ismertetettnek, csakhogy megbővített kiadásban. Akkora quantumok voltak abban felrakva, mintha a kapitány svadronyostul s a pap ekklésiástul ebédelt volna itt. Mindazt fizeti a kamarai uradalom.

– Szabad önnek is elolvasni ezt!

Fruzsinka kisasszony mind a két tenyerét arczára szorítá, mintha attól tartana, hogy pirulása még a festéken is keresztül lobog.

– Már most ön is tudja az én fényüzésem titkát, susogá elfogódottan. S elképzelheti ön, hogy kedvem volna letépni magamról a grosdenaple bouffan-t s elszaladni mezítláb – kapálni.

Rábynak megesett a szive a leányon.

– De hát miért kénytelen ön ezt tenni?

– Miért? Miért? Hát azért, hogy megfogjak valakit. Ha párduczos levente tünik fel a láthatáron, akkor velem is felvétetik a gyöngyös vállderekat, a csipkés kötényt s a kócsagos kalpagot, ha pedig divaturacs közeledik a kalithoz, akkor a szalűpőt és a trompőzt. De hát mindent meg akar ön tudni első találkozóra? No hát tudjon meg ön annyit, hogy legyen az elsőből utolsó is. Akarja ön megtudni, hogy miért kell most önnek itt lenni? Jőjjön be velem a belső szobába: mert itt ki találna valaki hallgatni.

Ráby már bele volt vonva e nőnek a bűvkörébe: az már forgatta őt maga körül, mint Klimius Miklós a holdjává alakult zsemlyét. Követte őt a boudoirba.

Itt leültek a causeusere s Fruzsinka legyezőjével játszva, elkezdé az érdekes vallomást.

– Nem ön az első, édes Ráby, a ki ebbe a városba leszáll, szigorúan összevont szemöldökkel, hogy «par ordre du Mufti» számot kérjen tőlünk. Méltán mondhatom «tőlünk», mert mint az imént látta ön, én is benne vagyok a szent Hermandad szövetségében. Kevés idő jártával mind valamennyit mosolygó ábrázattal láttam innen eltávozni. Most egyszerre hirre futamodik, hogy hej érkezett ám a nyakunkra egy igazi kemény ember, a ki még az aranytól sem rozsdásodik meg. A ki az ajándékozott nagy összeget kiosztja a szegények között: a kit megvesztegetni nem elég a nagy kincses láda! Azt mondja erre a szövetség feje: no hát van nekem egy kincsem, majd megveszem azon! S azzal felöltöztetik a præfectus hugát divathölgynek s egyedül hagyják őt a megvesztegethetlennel. Ugyan kérem, nem pirul el ön helyettem? én nem tehetem: mert ki vagyok festve. És én azt mondom önnek: «fusson ön innen!»

– De kisasszony, a szavak, a miket ön hozzám intézett, csak megerősítenek abban a szándékomban, a miért idejöttem.

– Én most látom önt először, csak annyit tudok önről, a mennyit azoktól hallottam, a kik önt szidják. Ma együtt ebédelt velük. De az, a mit önről az ellenségeitől hallottam, elég arra, hogy önnek a pártjára keljek. Ön nem a mindennapi emberek közül való. Meneküljön ön e helyről!

– Én? Meneküljek?

– Igen, arról van szó. Ön nem is képzeli, hogy milyen rossz emberek közé tévedt. Ezek képesek önt megölni. Én hallottam, hogy valaki azzal fenyegetőzött, hogy önt az utczán szélpuskával lelövi.

Mit akar ez a hölgy? Csakugyan el akarja-e riasztani erről a helyről a fenyegető alakot? s azzal is czél lesz érve, ha az megijed, s hazaszalad Bécsbe. Vagy pedig egy tekintetre keresztül ismerte az emberét s megtudta, hogy ezt azzal lehet legjobban megfogni, ha el akarják riasztani. Miért mutatta be magát is oly eltaszító vonásokkal; mert kitalálta, hogy a leghathatósabb csáb az elutasítás?

Ráby azzal felelt erre az ijesztésre, hogy most már odaült a kisasszony mellé s kivéve annak kezéből a legyezőt, felváltva hol magát, hol a kisasszonyt hűsíté vele.

– De hisz ez nekem nagyon tetszik, így épen regényes lesz az ittmulatásom.

– Meg fogja ön azt bánni. Higyje el nekem. Ezer bajnak, veszélynek teszi ki magát, a mit leküzdeni az ön tehetsége kevés. Azt látom önről, hogy személyes bátorságára büszke. Ha önnek párbajra kellene menni valakivel, az nem tartaná önt vissza, ha megtudná, hogy ellenfele nagyon jó lövő? Jó. Hanem ha abban a perczben, a melyben önök a barrieren állnak, valaki azt sugná önnek: «vigyázz, a secundásod az ellenféllel összejátszik, a pisztolyodba nem tett golyót!» nem azt mondaná-e ön: «így nem vívok!»

– De az itt lehetetlen.

– Jó! Hát hogy én önnek bebizonyítsam, miszerint nem azt teszem, a mit az ön ellenségei rám bíztak, hogy önt körülhálózzam; hanem annak az ellenkezőjét, hogy a tőrt széttépjem, a miben már ön vergődik, tehát mutatok önnek valamit, a mi egyszerre fel fogja önt világosítani.

Azzal az iróasztalához lépett s annak a fiókjából kivett egy levelet.

Ismerős ön előtt ez az irás?

– Nagyon jól. A districtualis commissarius irása.

– A levél hozzám lett czímezve, hogy gyanút ne költsön. Olvassa el, kérem.

Ez volt az a levél, a mit ő méltósága még a szini előadás alatt irt vala.

Rábynak az arcza e levélnek az olvasása alatt nem sápadt el az ijedelemtől, hanem lángragyulladt a haragtól. Pedig meg kellett volna rémülnie a fölött, hogy maga a hivatalbeli előljárója, a kinek az ő küldetését elő kellene segítenie, elárulja őt az ellenségeinek s egy gyékényen árul azokkal, a kiket meg kellene fenyítnie! Hát kiben bízzék már most?

– Menekülni fog ön innen? kérdé Fruzsinka tőle, és szavai kergették; de a szemei marasztalák.

– Most fogok csak igazán itt maradni! felelt Ráby, talpra pattanva, s hogy megmutassa, milyen dolgok elkövetésére van merészsége, hirtelen ajkához emelte Fruzsinka kezét s forrón megcsókolta azt.

S a leány nem rántotta vissza a kezét, hanem adott neki egy forró szorítást vele, mely azt mondá: «ilyen férfit kerestem én már régen».

– Hagyjon ön el most! súgá neki, de szemei azt mondták: «de jőjjön vissza minél elébb!»

Ráby Mátyás annyit már tudott, hogy magához méltó magas lelket, erős szivet, nemes, rokonszenves alakot hozott eléje a sors.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET.

(Meg vagion irwa; hogi «ne maazz az faara, nem esel le rola!» – ees meeg iss socan wadnac akkic felmaaznac az faara.)

Ha az embernek valami vakmerőség jól sikerül, akkor azt mondják az emberre, hogy «Napoleon», ha pedig rosszul sikerül, akkor azt mondják rá, hogy «Hübele Balázs».

Ha ez a történet csak simpla regény volna, akkor elég lenne annyit elmondanunk, hogy Fruzsinka kisasszony szemeiben tűz volt, Mátyás úrfi szive pedig viaszkból volt, egymáshoz közel jutottak s az egyik a másikat elolvasztá. A ki nem hiszi, esküdjék meg rá, hogy soha sem látott hasonló esetet.

Azonban, mivel hogy ez a szerelmes história nagyjában valóságos megtörtént dolog is, annálfogva nem tartjuk elégnek pusztán a szóbeli érzésekre utalni, hanem elmondjuk még azt is, hogy Ráby Mátyás, mint philosoph és diplomata, meg is gondolta azt a dolgot elejétől végeig, és meghányta-vetette magában, s nem csupán Venus Anadyomenével tartott tanácsot, de magával a sisakos Minervával is, s mindenképen úgy találta, hogy először is itt van egy magas erényű lélek, a ki tűzszemével keresztül lát a környezetét képező emberek gonoszságain, melyeknek kiviteléhez azok még az ő ártatlan kezeit is fölhasználják: azt kiszabadítani kárhozatos helyzetéből, lovagias és nemesi feladat. Azután, ebben a nagy tusában, a hol valamennyien egy ellen küzdenek, vajmi jó segítség leend egy olyan társat venni maga mellé, a ki amazoknak minden tőreit ismeri, és a ki a megtámadottat szíve szerint szeretvén, e veszedelmek közepett földi őrző angyala lészen.

Egy napon Ráby Mátyás meglátogatta Leányfalvi János urabátyját.

– No, kedves urambátyám, itt vagyok az igéretéért. Násznagyra van szükségem.

– Násznagyra? Megyek öcsém! Rögtön befogatok.

– Nem kell oda befogatni. Itt van az a város végén.

– Város végén? Ott a czigány putrik vannak. Te, csak nem a szép czigány Manczit akarod elvenni?

– Nem urambátyám; ez még a czigányputrikon is túl van valamivel: az uradalmi kastélyban.

– A Fruzsinka! kiálta fel az öreg úr, s aztán elkezdte az öt körmével körülvakarni a fejét, csunya nagy fintorgatást követve el a közben a nagy bajuszszal. Aztán csak kirukkolt vele. Tudod öcsém, vedd el inkább a czigány Manczit.

– Bátyám, kikérek minden sértegetést, ő nekem jegyesem.

– Hiszen nem sértem én meg a kisasszonyt, de csak egy szóval sem. Csak azt akarom mondani, édes öcsém, hogy én ismertem az apádat is meg az anyádat is, jámbor, istenfélő, kegyes lélek volt mind a kettő. Ha Mózes a tíz parancsolat helyett húszat hozott volna le a Sion hegyéről, azt is mind megtartották volna. S úgy szerették egymást, hogy mikor az egyik meghalt, a másik másnap már utána halt; egy pap prédikálta el mind a kettőt, s másfél óráig tartott, a míg a virtusaikat mind előszámlálta; magadról sem mondhatnám, hogy emberölő gyilkos, vagy templomrabló lettél volna; azért méltán szállhatok perbe az úr Istennel, mikor azt kérdezem, hogy holott se apád, se anyád, se te magad oly főbenjáró vétket el nem követtetek vala, minélfogva méri rád mégis, hogy neked adja házastársul a Fruzsinkát?

– De urambátyám.

– Ha te tudnád, hogy kicsoda-micsoda az a leány.

– Tudom jól. Ő maga elmondott nekem mindent.

– Mindent! Mindent! De vajjon «mindeneket?»

Mátyás vállat vont, mint a ki nem érti a grammaticalis subtilitást.

János úr aztán megmagyarázta neki diákul.

– Dixit tibi omnia; sed dixitne omnes?21)

Erre csak elnevette magát Mátyás.

– Csigavér az bátyám! a nagyvilági hölgyeknél ez mindennapi dolog.

– De ezek nem mindennapi dolgok.

– No én nem akarok semmi rosszat hallani felőle! Magdolna sokat vétkezett e punctumban s Jézus mind megbocsátotta neki.

– De nem vette feleségül… Uram bocsáss, hogy ilyen bolond szót ereszték ki a szájamon e szent adventvasárnapi délestén! Különben hát bánom is én! Én kommendáltam neked derék, jó erkölcsű leányt, a kinek a czipője pántlikáját sem érdemes amaz felkötni, pedig még szebb is amannál. Mik azok a fekete czigányszemek emennek a gyönyörű ártatlan kék szemeihez? De hát ha ti nektek gavalléroknak az ilyen tetszik (én nem tudom, mit szerettek rajta?) hát vedd el magadnak. Feleségben az igaz, hogy nem lesz hiányosságod.

– No hát, kedves urambátyám, már most arra kérem, hogy jőjjön el velem, kérő násznagynak.

János úr mindenképen azon volt, hogy ha lehetne, mind a két bajuszát az ábrázatjának az egyik oldalára fintorítsa által; végre is csak kellett neki a pantomimia mellé valami élő szót is kitalálni.

– Nincs nekem új ruhám, édes öcsém. Ebben a kirilájzomban csak nem mehetek olyan nagy urakhoz.

– Hozok én urambátyámnak új mentét Pestről.

János úr gyönyörűen tudta a két bajuszát úgy mozgatni, hogy azzal az orra hegyét végigkefélje.

– Nem lesz az jó, kedves öcsém. Az ilyen nagy urakhoz nem mehet kérő násznagynak ilyen kurta nemes, mint én vagyok, a kit csak «nemzetes uramnak» hínak. Vidd oda násznagynak a districtualis commissarius urat, az neked nagy jóakaród és méltóságos úr.

– De én nekem nem kell semmi méltóságos úr. Én azt akarom, hogy urambátyám jőjjön el velem násznagynak.

Ekkor aztán a postamester is kitört a maga véleményével.

– Én pedig nem akarok veled odamenni násznagynak.

– Nem akar? Miért nem?

– Azért, mert haragban akarok lenni veled! Azt akarom, hogy úgy legyünk, hogy mikor egymásnak a háza előtt elmegyünk, be se nézzünk az ablakon. Haragban akarok lenni veled! Nem azért, hogy a Fruzsinkát elveszed, azér majd haragudjál magad magadra, hanem azért, hogy azt a derék, szép, ártatlan jó leánykát ott hagyod, megcsalod. Elmehetsz felőlem, nekem nem vagy emberem többé! Vidd el magaddal násznagynak a méltóságos urat!

– No hát nem viszek magammal senkit. Odamegyek egyedül, s megkérem magam!

S azzal megfordult a sarkán és tovament. Ugyan nagy szégyen lett volna egy olyan magas állású férfinak, a kit a Theresianumban neveltek, a kit a császár országos dolgaiba beavatni nem restelt, a ki maga daczolni mert vármegyével és dicasteriummal, ha azt egy ilyen együgyű falusi kukkónak az ellenkezése feltett szándékától eltérítette volna.

Az ellenmondás csak sietteté elhatározását.

Aztán meg azok a szép szemek!

Ráby Mátyás az az ember volt, a ki, ha egyszer föltett magában valamit, azt azután véghez is vitte. Ment egyenesen a kastélyba a præfectushoz s röviden előadá neki, hogy mi járatban van? a kisasszony kezét kéri.

E szóra Nepomuk János feltolta egy kicsit a sipkája ernyőjét a homlokáról s ekként sivalkodott a leánykérő fülébe:

– Tud-e az úr magyarul?

Ráby meghőkölt e kérdésre: «hogy tudok-e magyarul?» hisz úgy beszélek.

– Hja barátom, magyarul beszélni, meg magyarul érteni, az két különböző dolog. Hát mindjárt meglássuk. Csak azt kérdem, hogy mit kiván az úr: Fruzsinka hugomat akarja-e magának feleségül venni, vagy Fruzsinka hugomnak akar férje lenni?

– Hát hisz azt vélem, hogy ez mind a kettő egyet tesz.

– Dehogy tesz. Az egyik is más, a másik is más. Hát teszem fel: ha az úr azt választja, hogy a Fruzsinka hugomnak lesz a férje, (a «nak»-ban van a virtus!) hát az lesz a dolog, hogy az úr ide költözik hozzánk a kastélyba; az egész felső traktus az úré lesz, lesz négy lovas hintaja, kocsija, hajduja; a háztartásra, asszonyi putzra semmi gondja; a mire kell, döge lesz a pénznek; aztán ha megunta az úr a cancellistáskodást ott fenn Bécsben, itt a visegrádi tiszttartóság vacantiában, mindjárt beleülhet, vagy ha úgy tetszik, az udvarnál levő hivatalát is megtarthatja; a visegrádi dolgot elvégzi idelenn az ispán is helyette, még jobban: az úrnak csak a jövedelem elköltésével lesz dolga. Még így jobb is lesz, ha nekünk is lesz odafenn mindig egy jó emberünk kéznél, a ki a dolgunkban peroráljon. Aztán még egyet mondok. Ha idejön az úr a kastélyba hozzám, akkor ketten leszünk, a kik vigyázunk rá, hogy a «róka be ne törjön a baromfias udvarba»; mert jó ám arra gondolni annak, a ki tyúkot tart! Hát ez az egyik «másik»; a másik «másik» meg az, hogy ha az úr akarja magának feleségül a Fruzsinka hugomat, akkor elviszi magához a bogárhátú házikójába s azután az úr gondja a többi, nem az enyim. Hát ez magyarul volt mondva, megértette-e az úr?

– Tökéletesen megértettem s készen vagyok a felelettel. Nekem nem kell se kastély, se négy lovas hintó, se tiszttartóság; hanem csak Eufrosina kisasszony szeretett személye, én leányt kérek, nem vagyont.

– Hát úgy is jól van. Menjen be az úr hozzá, s magyarázza meg azt neki. Ha neki tetszeni fog, nekem semmi kifogásom ellene.

Azzal beküldé a kérőt Fruzsinka kisasszonyhoz, a kinek Ráby már előre megmondta, hogy ma eljön a kezét megkérni.

– Ön násznagy nélkül jött, szólt Fruzsinka, a mint Rábyt egyedül látta belépni. Ugy-e nem kapott embert, a ki erre a hivatalra vállalkozzék. A hány jó embert megszólított ön, mind azt mondta önnek: «én nem megyek te neked azt a leányt megkérni!» S aztán elmondta ön előtt az egész litaniáját a rosszaságaimnak.

– Biztosíthatom róla a kisasszonyt, hogy nincs az a halandó a világon, a kinek meg volna engedve az én fülem hallatára akármi rosszat elmondani, a mi az ön személyéhez még csak közel is esik. Ezt még az apámtól sem tűrném el. De egész őszintén megmondom, hogyan van? Egyetlen jó barátom és rokonom az egész világon, ön tudja jól: Leányfalvy János az. Őt kértem föl násznagyul, s ő ezt igaz, hogy megtagadta; de azért tette, mert ő nekem más menyasszonyt szemelt ki, egy gyermekkori játszótársnémat; a jó öreg magát egészen beleélte ebbe az eszmébe s most elkeseredett, hogy nem lett belőle semmi.

– Hát miért is nem veszi el azt a leányt, a ki önt olyan nagyon szereti?

– Azt is megmondom. Én olyan őszinte akarok lenni önhöz, mint ön volt én hozzám. Az a leány oly kedves, oly szelid, oly jó szivű, hogy valóságos kegyetlenség volna az Istentől, egy olyan küzdelmes sorsot, mint az enyim, hozzákötni az övéhez. Nekem egészen újra kellene teremtenem magamat, ha őt el akarnám venni. Ha én olyan jó, nyugodalmas, a közáramlattal úszni tudó ember volnék, a ki nem törődik a magaháza táján kívül semmivel; a ki, ha lármát hall az utczán, otthon marad, a ki a nagy urak előtt szépen befogja a száját: akkor gondolhatnék ő reá. De én bennem egy legió ördög lakik. A nép baja nem hagy nyugodni, s a hatalmasokkal szembeszállni lázít. Az én számat nem lehet csókokkal elhallgattatni. Az én életem egy nagy küzdelem lesz, előre látom. S a veszedelem nem hogy megrémítene, hanem ingerel. Vakmerőségem a hangyáéhoz hasonlít, melyet, az állatok legparányabbikát, eltaposni lehet, de elkergetni nem. S ehhez a sorshoz, ehhez a nyugtalan kedélyhez lánczoljak én egy gyermeteg teremtést, a kinek erő helyett a sors csak a végtelen türelem és szenvedni tudás kiapadhatlan kincsét adta osztályrészül, s aztán minden elhatározásomnál tépjem a lelkemet azzal a gondolattal, hogy én ezt a kincset teli kézzel pazarolom, s kínozzam magamat azzal az érzéssel, hogy minden szenvedés, a mit magamra idéztem, százszorosan fáj egy szegény teremtésnek, a ki csak titokban sír miattam. – Nem, kisasszony, mikor idejöttöm után felismertem egész kietlen nagyságában a feladatom ellen tornyosuló akadályt, föltettem magamban, hogy társat nem keresek hozzá. (Találok más vádlót, a ki feleséges ember.) Nem is gondoltam volna a házasságra többé, ha a sors önnel össze nem hoz. Az első pillanatra azt mondtam: «itt az én saját lelkemnek a tükre!» Egy hölgy, a kinek a lelkében épen annyi világgal daczoló önérzet van, mint az enyimben. Senki sem képes önt megérteni, egyedül én. A mitől más visszariad, az engem odaragad önhöz. Nekem viharos életem lesz, de hiszem, hogy dicsőségteljes. Az én sorsomat csak az oszthatja meg velem, a kinek dicsvágya van s a vele együtt járó vésztől nincs félelme. Ha igaz, hogy ön az, úgy válaszát kérem.

Fruzsinka kisasszony nem felelt neki mást, mint hogy a keblére borult, egy kezét kérték, s mind a kettőt odaadta; még pedig úgy, hogy a Ráby feje közbeesett. Nem is látta őket aztán az ember a kézfogótól a lakodalom napjáig másképen, mint csókolózva. Ez biz akkori divat volt, a mi úgy látszik, hogy mind a mai napig fentartotta magát.

Három hét mulva meg is történt az esküvő; nem ugyan a templomban, hanem a plébánia kapubejárása alatt, a mi akkor volt szokás, ha a protestans vőlegény nem adott magáról reversalist, hogy a József császár pátense által körülirt jogáról lemond, ha ezt nem tette, csak a kapu alatt eskették meg s nem kapott papi áldást. A ki nagyon kiváncsi rá, hogy miben állt a hajdankori vőlegénynek ez a joga, ne sajnálja az 1791: XXVI. t. cz. 15. §-át elolvasni, mely néhány évvel később e jogot codificálta.

Mikor vége volt az esküvőnek, Nepomuk János úr a tenyerét dörzsölve mondá: «no hála Istennek, nyakában van már a Ráby Mátyásnak a gúzs!» Furcsa áldás!

TIZENÖTÖDIK FEJEZET.

(Laatni fogiuc, hogian lehet chinaalni az elefaantból zvniogoth?)

Csoda történt. Fruzsinka fejét a főkötő egészen helyreigazította. Mintha csak kicserélték volna, a mióta férjhez ment. A czifra ruha helyet adott az egyszerű perkál viseletnek s a fejdísz állandóul az a magyar csipke-főkötő maradt, a minek védelmére azon években nemes Müller Jakab egy egész könyvet adott ki.22) Paripa, agarak, zongora, mind ott hagyattak a kastélyban, nem jött el más, csak a könyvek, de azokba sem sokat nézegetett az új menyecske, mert azt nagyon elfoglalta a házi dolog. Tüzes gazdasszony lett, minden rendeletet ő maga adott ki, mindig ott csüggött a csomó kulcs az övére akasztva; az utolsó kanál lisztet is tőle kellett kérni a szolgálónak. A fánktészta ott kelt meg az ő szobájában a kályha vállára téve, s azt nem engedte másnak kiszakgatni, a tejet is maga fölözte le s a kávépörkölést ki nem adta kezéből. Még rokkát is hozatott a házhoz s hozzá ült a fonáshoz, a mikor aztán a Mátyás meg melléje ült s aztán hiába pörölt rá: «vidd el innen a fejedet, mert biz idefonom a hajadat a len közé!» annálfogva képzelhetni, hogy milyen szapora fonál lett abból? a rokkakerék maga sem tudta, hogy előre forog-e vagy hátrafelé? Az urát pedig nagyon szerette; még az udvarra sem eresztette ki a nélkül, hogy a téli bekecset az álláig be ne gombolta volna, hogy meg ne hűtse magát, s ha valami változása történt, volt dolga az ezerjófűnek, meg a melegített fedőnek. Az, hogy ő ment volna ki valahová az ura nélkül, még csak álomnak sem járta meg; ellenben az ura akárhová indult, belécsimpaszkodott, nem eresztette egyedül: féltette; a mi olyan jól esik a férjeknek, ámbár úgy tesznek, mintha haragudnának érte. A szép leányoktól, meg a menyecskéktől féltette. Rábynak elég esze volt kitalálni, hogy sokkal valószinűbb, miszerint a rossz emberektől, az ellenségeitől félti, nehogy valahol kárt tegyenek benne. Rá kezdett jönni, hogy biz az asszony, a ki az urát szereti, mind egyforma. Mesebeszéd az a historia a hős asszonyokról, a kik maguk adják a férjeik kezébe a kardot, s noszogatják: «eredj a háborúba, vágasd le magadat!» De bizony, mikor nagy veszedelemről van szó, akár Mariskának, akár Fruzsinkának híják, eltakarja az az urát a szoknyájával, mikor híni jönnek, s azt mondja: «nincs itthon».

Egyébiránt a veszedelem sem volt olyan igen nagy. A dolog, a miért Ráby ide küldetett, egész simán ment. A helytartóság utasította a kerületi bizottságot, a kerületi bizottság a pestmegyei főispánt, a főispán az alispánt, az alispán összehítta Kalocsára particularis gyűlésre a megye rendeit; ott megválasztották a számadás-vizsgáló deputatiót, az ki lett küldve teljhatalommal, az felszólította a szent-endrei tanácsot a számadásra, az megválasztotta a húsz tagból álló esküdt bizottságot. Minden készen volt, Rábynak csak elő kellett állni a vádjával. Sokan haragudtak rá; de azokat mind a kezében tartotta.

A mindenféle bizottságok ugyan erősen gyanuban álltak, hogy maguk is érdekelve vannak a számadásokban; hanem biztató körülmény volt, hogy maga a districtualis commissarius fog præsideálni; s aztán az sem volt olyan rossz ember, mint a milyennek eleinte hittük. Mert ha Ráby szándékait elárulta az ellenségeinek, de viszont Rábyt is tudósította egész barátságosan minden veszedelemről, a mit a nem jóakarói készítenek a számára; még a kipéczézett törvény-czikkelyek czímeit is megküldte neki, hogy tanulja meg, mitől ovakodjék? Nagyon jó ember volt, ez volt a hibája. Nem szerette, ha a jó barátjai veszekedtek egymással, azért mindegyiknek az ártó szándékát elárulta a másiknak, hogy meghiusítsa, ha lehet, a küzdelmüket, ne bántsák egymást. Minek az a czivakodás? mikor békében is megélhetnének.

Az ilyen átkozott jó emberek csinálják a legtöbb bajt a világon.

Végre elkövetkezett a nagy és nevezetes nap, hogy a commissió kijőjjön a számadásokat megvizsgálni. Ő méltósága, a districtualis commissarius sem váratott magára sokáig. Olyan igazságos volt, hogy ebédre a præfectus úrhoz igérkezett el, de vacsorára Rábyékhoz invitálta meg magát. Az ifjú asszonynak régi tisztelői közé tartozott. Pesten a nobel-bálban tánczoltak együtt.

A tanácsházban gyűltek össze a nagyszerű operatióhoz.

No iszen gyönyörű munka volt, az igaz! Tíz esztendőre való számadásokat előhordtak innen-amonnan. Mintaképei a könyvvezetésnek! Tele kivakart helyekkel; néhol egész lapok ki voltak vágva s azok helyett új lapok oda csirizelve, a régi, megfakult, rozsdaveres irás újdonat fekete tintával vakmerően kiigazgatva; nevek kitörölve, számok megmásítva, a hol legérdekesebb volt az adat, ott az egér kirágta a contextust. Ennek aztán neki állították a húsz tagból álló esküdt bizottságot, öt felé felosztva, azoknak a szétszedett fasciculusokat kiosztották, úgy, hogy mindegyik csak a maga részét ismerte meg belőle. Ráby Mátyás majd a kezét-lábát ette meg mérgében a szép gazdálkodás felett, s minden egyes visszaélésre sietett figyelmeztetni ő méltóságát.

Bagatelle! felelt rá ő méltósága. Menjünk tovább!

S tovább mentek.

A legvakmerőbb orczátlansággal ugrottak át mindenféle csempészeten, vesztegetésen, prédáláson, zsaroláson.

– Bagatelle! szólt csitítólag a tüzeskedő Rábyhoz ő méltósága. Ez így szokott menni mindenütt.

S mikor végre az érdemes pógár commissió, mely úgy értett a számadáshoz, mint a tyúk az ábéczéhez, ennyi furfang, sikkasztás, csalás és természetes butaság daczára összeszámítá a vizsgálat eredményét, kiderült, hogy mind a mellett is nyolczvanhatezer forintra megy, a miről nem lehet kimutatni, hogy hova lett? Ennyit zsaroltak ki a szegény néptől, a minek nem tudták a hovalettét kimutatni.

– Bagatelle! mondá rá ő méltósága. Menjünk odább.

– De nem bagatelle! És nem megyünk odább! mondá neki Ráby. Gondolja meg méltóságod, hogy kilenczvenhat ezer forintnyi hiány miatt egy gardista kapitányt a pellengérre állítottak, nyakába akasztott táblával. Egy nemes embernek, egy gárdista kapitánynak ezt el kellett viselni, a kit szerencsétlen szenvedély ragadt e bajba, s ezeknek itt azt mondjuk, hogy «bagatelle!» a kik a pénzt eldugták. Tessék csak a titkos ládát előkövetelni tőlük.

A nemes emberre és a gárdista kapitányra való hivatkozás egy kis hatással látszott lenni a districtualis commissarius urra. Úgy tett, mint a ki haragba jött. Elővette a hosszú nádpálczáját a térde közül s kegyetlenül végigvert vele az asztalon. És hatalmas fenyegetéssel kisérte ez actust.

– Hallják kendtek! Ez több mint kettő! Én a császár nevében ezennel megparancsolom kendteknek, hogy én nekem azt a bizonyos titkos ládát, a miben a félrerakott pénz őriztetik, előteremtsék. Mert, ha délután két óráig, a mikor a computust folytatni fogjuk, az a láda itt nem lesz előttem, mind az egész magistratust a csonkatoronyba csukatom, (ott ugyan most a szinészek játszanak.) Tehát a kincses ládát ideteremtsék kendtek. Nec secus facturi! No már most gyerünk ebédelni, tekintetes uraim.

Ezekre ugyan ráijesztett.

Ráby Mátyás nem ment a præfectushoz a traktára; mert ő a feleségét nem hagyja egy magában ebédelni. Várhatta aztán azt a délutáni két órát, a mikor őt újra meghívják a tanácsházhoz a vizsgálatot folytatni. Lesz abból négy óra. Akkor már kész este van ilyen téli időben. Pedig még egy nagy dolog hátra volt: a fakérdés. Azt nappal kellett volna elvégezni.

Amint aztán jött érte a kisbiró, hogy meghívja, sietett fel a tanácsházba. Az urak mind együtt ültek már a hosszú asztalnál; csak épen ő reá vártak.

– No hát, biró uram! parancsolá a kerületi biztos ő méltósága, hadd lássuk azt a titkos vasládát!

Biró uram engedelmesen fölkelt a helyéből, kiment a mellékszobába s nem sokára visszatért onnan, a féltenyerén hozva egy vasládát, akkorát, mint egy tisztességes varróvánkos, s azt lehelyezé az elnök elé az asztalra.

– Ime kegyelmes uram, itt a mi titkos vasládánk, itt vannak a hozzá való kulcsok, méltóztassék beletekinteni.

A districtualis commissarius úr akként cselekedék s talált a ládában össze-vissza két forintot és negyvenöt krajczárokat válogatott pénznemekben.

– Ez a mi kincsünk, mondá biró uram hypocrita szomorusággal, s azt olyan jól adta, hogy nemcsak az egész commissió, de még maga Ráby Mátyás is jó izűet nevetett rajta.

– No méltóságos uram, erre mondjuk már, hogy «bagatelle!»

Mikor azonban vége lett a nagy nevetésnek, akkor azt mondá Ráby Mátyás:

– No hát ez igen jó volt tréfának, birák uraimék; hanem hát nem erről volt szó. De igen is arról a «nagy ládáról,» a melyhez a titkos bejáratot a tanácsházból csak nótárius úr ismeri.

– Én ismerek! Titkos bejáratot! pattant fel a nótárius. De már micsoda kupczihér mondhatta azt? Tessék a tekintetes commissiónak össze-vissza vizitálni ebből a teremből valamerre titkos kijáratot? Ha talál, itt a nyakam, vágja le!

– Hiszen én is tudom, mondá Ráby, hogy van kőmüves Szent-Endrén, s a titkos bejáratot befalaztatni nem boszorkányság; hanem hát ennek a rejteknek még egy másik bejárata is van.

Itt aztán diákra fogta a beszédet, mert ezt csak a commissiónak kellett megérteni.

– A rácz pópa tudni fogja és meg is fogja mondani, hogy hol van a másik bejárat az összezsarolt kincshez, csak azt kell megkérdezni.

Hanem ennek a districtualis commissarius igen alapos akadályát tudta felfedezni.

A rácz pópa egyházi személy; azt a világi hatóság egyszerüen maga elé nem idézheti, hanem annak directe a karloviczi patriarcha parancsol. Az viszont nem tartozik a magyarországi helytartó-tanács jurisdictiója alá, mert az a horvát-szlavon bánus együtt uralkodó társa. Annál fogva meg kell tartani a törvényes formákat, miszerint a magyar helytartó-tanács irjon át (ha rá ér) a horvát bánhoz, hogy az szólítsa fel (ha el nem felejti) a karloviczi érseket, miszerint az idézze maga elé (ha akarja) a szentendrei keleti nem egyesült görög-hitű plébánust, hogy az jelenjen meg előtte (ha az idő engedi) s beszélje el, hogy mit tud ama titkos nagy cassáról? (ha nem sajnálja.)

No ez hát jól el lett intézve.

Ráby Mátyás az óráját nézte.

– Itt e szerint semmi tenni való sincs többé. A papirosról, a mit lehetett, kitöröltek, kivakartak; hanem hátra van még a «fakérdés.» Feljelentésemben azzal is vádolva van a tanács, hogy a nagy kamarai erdőben példátlan pusztítást követ el. A míg a szegény népnek a legnagyobb szigor és büntetés mellett tiltva van száraz gallyat szedni az erdőben, a míg a kórházban a betegek télen megfagynak a hideg szobákban; addig az előljárók a nyár elején halomra vágatják a fát s száz meg száz ölével ajándékozzák el egyenesen vesztegetésre. Ez factum, a mit nem lehet eltitkolni. Ott van az erdő. A préda csempészet kiáltó nyomait már csak nem lehet letörülni, mint a papirosra írt sort!

Dehogy nem lehet, Ráby úr! Azt is lehet. Csak tessék azt ránk bízni.

Az elnök úr azt mondta rá, hogy ez már igaz. Már azt rögtön meg kell vizsgálni. Ha ez igaz, akkor ez maga elég arra, hogy az összes előljáróság elmozdíttassék a hivatalból. Ki is adatott rögtön a rendelet, hogy a kocsik járjanak elő; még világossal be lehessen járni az erdőt.

Jaj, de mikor azok a kocsisok olyan nehezen tudnak elkészülni a felszerszámolással! A míg azok szöszmötölnek, csak esik ám be az ajtón nagy ijedten a kis biró:

– Jaj, tekintetes uraimék! Ég az erdő!

Erre aztán minden ember felugrált az asztal mellől; «ég az erdő! ég az erdő!» Hasztalan csitította őket Ráby, hogy hiszen csak most gyulladhatott az ki, könnyű lesz a tüzet télvíz idején elfojtani; nem hallgattak rá, vége lett a sessiónak, minden ember szaladt ki az udvarra, az utczára. Tűz van! Lajtot! vedreket hamar! csáklyákat, köteleket. Vizet, vizet! Minden ember parancsolt, senki sem fogadott szót. Utoljára kisült, hogy a város egyetlen vízhordó lajtjának a szekeréből hiányzik egy hátulsó kerék; azt nem tudni, ki vitte el? Más kerék meg nem megy rá a tengelyre. Mivel hordjanak most vizet az erdőoltásra? Lett zűrzavar! Egy csoport nép lefelé szaladt az utczán, a másik felfelé szaladt, ember ordított, asszony jajgatott, kutya vonított, egész falu tyúkja mind kotkodácsolt, a harangokat félreverték, a kis biró ütötte a dobot, úgy szaladt végig az utczán, a lovas-legények vágtattak kiabálva, a dragonyos eskadron kivonult nagy trombitálva a piacz közepére; egy szóval: nagy petek lett abból.

– Gyerünk, barátom, mondá a districtualis commissarius, menjünk hozzád. A szegény feleséged ezóta kétségbeesett rémületében, vigasztald meg.

Ez csakugyan legokosabb volt, a mit Ráby tehetett.

Fruzsinka már a kapuban várta az érkezőket s igen megható látvány volt, a mint görcsös sirások között szorítá át visszatérő kedves urának a nyakát; azt hitte már, hogy azt széttépték a gyilkosok, s aztán egész este le nem szakadt a nyakából, folyvást reszketett a sok harangfélreveréstől, s alig engedte magát megnevettetni a méltóságos vendég úr által, ki a bekövetkezett vacsora felett mindenféle adomáit előszedte, hogy elűzze a félelmét a gyönge asszonykának. Még azt is megtette a kedvéért, hogy ott maradt náluk hálásra éjszakára, hogy jelenléte által nagyobb bátorságot öntsön a szivébe. Reggel aztán egész tíz óráig aludt; az volt a szokott felkelési ideje ő méltóságának. Addig nem volt szabad az ajtókat nyitogatni sem a háznál.

Mikor aztán hozzájárulható volt ő méltósága, akkor jöttek neki jelenteni a kávézásnál, hogy az éjjel a fél erdő leégett.

Ez volt a számadás befejezése.

Erre már nem mondta azt ő méltósága, hogy bagatelle. Hanem erős szemrehányást tett érte Ráby Mátyásnak.

– Látod, ez a te hibád! ha te elő nem hozod azt a szerencsétlen fakérdést, nem gyujtatták volna fel az erdőt, nem történt volna az ærariumnak ilyen nagy kára.

S csak a szép menyecske jelenlétének köszönhette szegény Ráby, hogy ezért ő méltósága által érdeme szerint kegyetlenül le nem hordatott.

TIZENHATODIK FEJEZET.

(Soc niomorvsaagos dolgoc wadnac, az mellecnec ugi kell lenni, de azonban egi wigh teurteeneth is wagion, mellnec kimenetele zomorusaaghoss leezen.)

Ráby Mátyás nem szólt odahaza semmit. Harapófogóval sem lehetett volna belőle kihúzni egy szót a számadás-vizsgáló commissió előtt történtekről; csak azt tette, hogy mikor a vendég urak eltávozának, elővette az úti táskáját s elkezdett pakolni.

– Te készülsz valahová? kérdé Fruzsinka. Aztán nekem nem is szólsz. Nem tudod, hogy asszony dolga a pakolás.

Tudta biz azt Ráby Mátyás; de épen nem akarta ezuttal, hogy az asszony be legyen avatva abba, hogy mit csomagol ő az utitáskába, mert abból kitalálta volna, hogy hová megy? Pedig hát azon volt, hogy elhitesse vele, miszerint Nagy-Szombatba készül, ott vannak letéve az okiratai, a mik a szent-endrei dolgokra vonatkoznak; miután a vizsgálóbizottság ilyen comœdiát hagyott játszani magával, most előhozza azokat a bizonyítványokat s egyenesen a megyei sedria elé viszi a dolgot saját valódi minőségében. Azt is megmagyarázta aztán az asszonynak, hogy azért nem viheti őtet is magával az útra, mert ő nyerges-ujfalusi gyorsparasztokkal fog utazni, parasztszekeren; az ilyen út téli időben még a férfit is megviseli; asszony-ember abban összetörik.

– No én, ha neked volnék, nem mennék Nagy-Szombatba; hanem egyenesen Bécsbe, oda mennék a császárhoz s elmondanám neki tisztára, hogy miféle gonoszságok történnek itten, hogy értse meg.

Ráby csak elbámult. Hiszen szórul-szóra azt akarta ő is tenni. Az a Nagy-Szombat csak ürügy volt. (De hát azért ereszt az ember magához olyan közel egy asszonyt, hogy az mindent kiolvasson a szivéből, meg a májából?)

– Leirnám előtte az egész cselszövényt, folytatá a tüzelést Fruzsinka s aztán azt mondanám neki: «s már most uram, küldj helyettem oda olyan embert, a ki ezeknek a cselszövőknek a nyakukra tud hágni.»

Aha! Mátyás kezdett látni. «Helyettem?»

– De én nem tudnék helyettem magamnál jobb embert felfedezni, a ki az itteni bajokkal megküzdjön.

– Hát magad akarsz ebben a küzdelemben elveszni? Férjem! az ég szerelmére kérlek: gondold meg a helyzetünket! Csupa ellenség között élünk. Azok, a kik nem irtóztak felgyujtatni a nagy erdőt, hogy vétküket eltakarják, nem fognak visszarettenni attól, hogy a házunkat a fejünkre gyujtsák. Engem a rettegés fog el, valahányszor a házból kimégy, s nincs nyugtom, míg visszatérni nem látlak. Minden éjjel azt álmodom, hogy megöltek. Babonás vagyok. Tegnapelőtt a kardod minden ok nélkül leesett a szegről s az ivópoharad, a míg öblítettem, szétpattant a kezemben. A vizsla-kutyád minden reggel gödröt kapar a küszöb előtt; úgy takarjuk be a lánynyal. Én irtózom e között a nép között élni. Soha boszuállóbb, alattomosabb, kapzsibb népet nem ismertem. Veled itt szerencsétlenség fog történni. Menjünk innen. Menjünk haza Bécsbe. Ott van a te carriéred. Hagyd a maga veszedelmére azt a háládatlan, malitiosus népet, a ki minden lépteden romlásodat készíti.

Mátyás elkomolyodott, keserűen.

– Oh milyen nagyon megvetnél te engemet, ha én most a te szavadra meglágyulnék s megijedve a Phæákok hadától, elhagynám a helyemet s kiszaladnék az országból!

– Tehát komolyan akarod a harczot folytatni ellenük?

– Nem harczot: itéletet és büntetést!

– Jól van. Ne hidd azt, hogy asszonyi gyöngeség beszélt csak belőlem. Én végig gondoltam ezt a dolgot egész komolyságában. Te azt akarod most, hogy az általad kiderített visszaéléseknek a megtorlása olyan kezekre bizassék, a mik senkit sem fognak kimélni.

– Úgy van.

– De hát nem gondoltál rá, hogy ha valaki egész a minutiákig fogja ezeket a dolgokat átvizsgálni: én saját magam, a te feleséged is megkapom a magam részét a vád szégyenéből?

– Mi oknál fogva?

– Hát nem emlékezel azokra a famozus konyhaszámlákra?

– Úgy? Azokon ugyan inkább nevetni fog mindenki, mint komolyan venni őket. Egyet közülök már a császár is látott s nevetve mondá Pálffynak: «ezek a ficzkók képesek volnának egy regementet felfalni!» De elvégre is, hogy jönne azokkal a te neved kapcsolatba? A számlát a konyhamester csinálta s az összeget a præfectus vette át.

– De azt mindenki tudja, hogy ez az én javamra történt. S ha azok nem vállalnák magukra? Engedhetnéd-e, hogy a te feleségedet a præfectussal és a konyhamesterrel confrontálják? Nem volna-e az neked szégyen?

– Hát az nem volna neked szégyen (és bizonyos), hogy a te férjed visszatérjen az uralkodóhoz, azzal a szóval, hogy «ime uram, én is az vagyok, a ki a többi volt, hetedik a hat után, a kiket kiküldél, hogy országodban a szegény nép panaszait orvosolják, s a kik fél év mulva visszajöttek meggörbített háttal, s referáltak nagy fejlesütve, hogy bizony mindig és mindenütt a tolvajnak van igaza, ha gazdag és hatalmas. Ha egy szót nem szólna is rá, ha csak rám nézne is azokkal a megkövítő kék szemeivel, a földbe kellene sülyednem előtte. Te félsz attól, hogy a præfectussal szembesíteni találnak, s abból a koromból, a mi ő hozzá tapad, a te újjaid hegyére is ragad valami, de attól nem félsz, hogy tégedet majd be kell mutatnom ott a császárnak: ime itt a feleségem, a kinek az arczfestékével a præfectust fehérre festettem.

No ez már gorombaság volt Ráby úr. Az embernek szabad azt tudni, hogy a felesége herczegnővizet használ (ez divat), de nem illik róla beszélni. Az ilyen szót legnehezebben bocsátják meg.

Fruzsinka asszony ki is jött a sodrából e szóra.

– De elvégre is gondold meg, hogy az által, ha mi a bátyám ellen fellépünk, egy nagy, gazdag vagyont veszítünk el.

Most aztán Ráby is kitört.

– Te attól rettegsz, hogy azt a vagyont elveszíted, én pedig attól rettegek, hogy azt örökleni találod.

– Nem értelek.

– Igazad van. Más sem értené ezt meg. Ugyan ki értené meg? Hiszen, ha egy rongyszedő után öröklenék dús vagyont, a ki a szemétről szedette össze az eldobott rongyokat, s abból gazdagodott meg, azt még az unokáimnak is szemére hányná minden ember, hogy zsidók voltunk; hanem, ha egy nagy vagyont öröklünk, a mit úgy szereztek, hogy a rongyokat az élő emberek testéről szakgatták le, akkor minden ember azt mondja, hogy nagyságos urak lettünk.

Fruzsinka észrevette magát. Nem szabad ezt az áriát tovább folytatni; fordítani kell egy lapot a kótában. A hol a cis moll symphonia kezdődik. Egyszerre odaborult a férje vállára s a szemébe nézett azokkal a megigéző szép szemeivel.

– De hát Ráby! arra esküdtünk-e mi meg egymásnak, hogy a népet boldogítjuk, vagy arra, hogy egymást fogjuk boldoggá tenni?

Ettől a hangtól, ettől a nézéstől aztán úgy járt a Ráby lelke, mint a vas, a mit a tűzbe tesznek: elveszté aczélát.

Mit lehet a csókokra felelni? Sokrates! Plato! Luther! Diogenes! Napoleon! Álljatok elő! ki tud a csókra más feleletet adni, mint csókot? Okosabb, élczesebb, igazabb, érthetőbb választ, mint csókot? Kutatói a világnyelvnek, találtatok-e ennél többet, nagyobbat, örökké valóbbat, mint a csókot?

Ugyan ki vehetné rossz néven Ráby Mátyásnak, ha ebben a disputában ő is megbukott, mint a bölcsek és szentek minden collegiumai és synedriumai, s utoljára kapta magát, odavágta a sutba az egész utiböröndöt. Menjen az magában Bécsbe, ha tudja az utat.

Akkor aztán a menyecske fordította enyelgésre a dolgot.

– No már most én pakolok a számodra! Azzal leakasztotta a falról a vadásztáskát, azt megrakta hideg sülttel, paprikás szalonnával, puha czipóval; a kulacsot megtöltötte jó szilvóriummal, «eredj ki! ne ülj ide haza. Tele van a fejed boszusággal; szellőztesd ki. Eredj el vadászni. Jót tesz, ha kijárod magadat.»

Aztán felöltöztette a vadászköntösébe, előhozta neki a nagy sárgyúró csizmákat; a vizsla-kutyáját is behítta a szobába, az elkezdett csaholni, amint a puskát, tarisznyát meglátta, s örömében a gazdája nyakába ugrált. A vadászkutya jó kedve pedig az emberre is elragad. Ráby Mátyás a vállára vetette a puskát, meg a tarisznyát s nem ment se Nagy-Szombatba, se Bécsbe, hanem kiment a határba nyulászni. Az eltávozó férj sokáig hallotta még a feleségét künn a folyosón jó kedvün dalolni s a honn maradt feleség még sokáig hallgatott az utczán végig csaholó vadászeb hangjára. Allegretto!

A míg Ráby az utczán végigballagott, azon gondolkozott magában, hogy lehet az, hogy ő egyetlenegy régi ismerős kortárssal sem találkozott még eddig a városban? Pedig itt járta ki az elemi iskolát, (még akkor kálvinista iskola nem volt) tehát együtt a többiekkel a pápista rektornál, annak mindössze tizenöt esztendeje, hogy nem ismer rá akkori iskolatársaira? Hát csak úgy lehet, hogy a nyomoruság gyorsan vénít. A kit az idők megviselnek, az már huszonhat esztendős korában kész vén ember, vén asszony. Találkozott ő azokkal, a kikkel egy padon ült hajdan, a kikkel együtt labdázott, meg a kis leányokkal is, a kikkel a «hármas-futós»-ban kergetőzött, csaknem mindennap az utczán, köszöntek is azok neki; de ő el nem tudta volna gondolni, hogy ez a görbehátú vén ember, meg az a fakó, cserszínű anyóka az ő játszópajtása lehetett valaha, a ki maga most a legszebb virágában élő délczeg ifjú. Bíz ez úgy van!

Most azonban épen egy olyan alak jött rá szemközt az utczán, a kinek az arczára kivételképen ráemlékezett. Bőrkötény volt előtte, mely jártában csattogott a lába szárán, az övébe dugva a háromszögvonalzó, meg a lapos plajbász, aztán meg a szekercze. Szépen köszönt előre Rábynak s aztán el akart mellette suhanni, hanem az megállította.

– Szervusz Marczi! úgy-e, te vagy a Dacsóék Marczija? No hát meg sem állnál az ember előtt egy szóra. De régen láttuk egymást!

Azzal megfogta a legény kérges tenyerét s belécsapott és aztán ott tartá megfogva.

– De bizony magam is örülök, hogy újra láthatom a tekintetes urat itt a mi szegény városunkban.

– De hát ne tekintetesurazz engem! Jó pajtások voltunk mi régente is. Tudod, hogy egymás mellett ültünk az iskolában is. Emlékezel rá, mikor a gyújtó üveggel lyukat égettem a kalapodon, s te még csak meg sem vertél érte; azt mondtad, hogy «de már most mit hazudjam én odahaza, hogy hogyan égettem ki?» Hát tegezz engem most is.

– A magam részéről igen szivesen veszem, ha az úr azt mondja, hogy «te», de engedjen meg, hogy én vissza ne mondjam; az nekem olyan nehezen esnék, mintha az apámnak kellene mondanom azt, hogy «te!»

– No hát, ahogy neked jobban fog esni; hanem a régi jó pajtásságot csak fentartjuk azért ezutánra is!

A legény nyüzsgölődve tekintgetett jobbra-balra, s látszott a képén, hogy nem bánná, ha a kezét eleresztenék.

– Már hiszen a mi azt illeti, megkövetem egész alázattal, tisztesség nem esik mondván: én azt gondolom, hogy nem egészen idvösséges dolog lesz az, ha meglátják, hogy mi itt az utczán egymással így parolázunk.

– Vagy úgy? mondá Ráby, egyszerre eleresztve a legény kezét. Attól tartasz, hogy gyanuba fognak téged, ha velem meglátnak beszélni?

– Attól nem tartok; eléggé gyanuba vagyok én már fogva, hanem megfordítva, attól félek, hogy az úrnak lesz abból valami baja, ha meglátják, hogy én velem ilyen kontemfinter beszélget.

– Hát ugyan miért: te veled?

– Azért, mert én rólam tudják, hegy én kontrabontos ember vagyok.

– Mi az a «kontrabontos?»

Ráby ki nem tudta találni annak a szónak az értelmét; francziául annyit tesz az, hogy «csempész», de hát az a bőrkötény, meg ez az ácsszekercze sehogy sem illik a csempészet külső jeleihez.

– Hát én nem tudom azt más szóval magyarázni. Kontrabontos az olyan ember, a ki valami kontrabontot csinál.

– Te ácsmester vagy, úgy-e?

– Azaz, hogy kőmüves is, ács is. A falat is megrakom, meg a tetőt is kifaragom. Ugy hivják az ilyent nálunk egy szóval, hogy «faragó ember». Most épen sietek az embereimet megnézni, a kik az alsó városban az égettek házaira felrakják a gerendákat. Az Isten áldja meg az urat, hogy felsegítette a szegényeket!

– No hát én is odamegyek veled. Nekem úgy is mindegy, akármerre megyek ki a mezőre.

– Jó lesz biz az; csak arra kérem az urat, hogy ne igen álljon szóba a nyomorúltakkal, mert aztán majd nem állhatják meg, hogy ne panaszkodjanak. Mindig akad ám rossz ember, a ki azt befütyüli, s akkor aztán rájuk fogják, hogy kontrabontot csinálnak.

Most már kezdett hozzá hajazni Ráby, hogy mi az a kontrabont?

No hát elindultak egymás mellett utczahosszant; egy úri vadász, meg egy bőrkötényes faragó ember.

A hány ház előtt elmentek, Ráby mindegyikre emlékezett, hogy hítták a gazdáját? Némelyiknek a czímere most is ott lógott a kapu fölött. Sorba el tudta számlálni: «Ez itt a Tóth Pál szűcsnek a háza». – «Ez a Sánta Gábor csizmadiáé». – «Itt lakik a Zöld Mihály takács». A zuboly döngése most is kihallik az utczára.