JÓKAI MÓR
ÖSSZES MŰVEI

NEMZETI KIADÁS

LI. KÖTET

RAB RÁBY

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

RAB RÁBY

REGÉNY

IRTA

JÓKAI MÓR

PFEIFER FERDINÁND TULAJDONA

BUDAPEST

RÉVAI TESTVÉREK KIADÁSA

1896

ELSŐ FEJEZET ÉS MINTEGY ELŐLJÁRÓ BESZÉD.

(Melnec foliamattiaaban elewadatic, 100 eztendewnec elewtte mileteen formaivv aabrazatia wala az io Pest-Buda waarossaanac, és mű ocnaal fogwa nem lacozaanac ez helienn procatoroc?)

Hogy voltaképen miért választotta szerző ezt a czímet regényéhez, annak az okát nem az magyarázza meg, hogy ez a kettős név «Rab Ráby» olyan szépen rímel egymásra, hanem kideríti azon kényszerítő körülmény, hogy a regény főhősét, az akták bizonysága szerint valósággal Rábynak hítták, s ugyanazon akták szerint ő kegyelme folyvást a «rab» melléknévvel említtetik.

Hogy mit vétett Ráby, a miért a Rab prædicatumot kellett viselnie? azt is mindjárt az elején megmondjuk.

Még száz év előtt Budapest városában nem volt prókátor, a szó mai értelmében. Fiscalisok igen is valának; tabularis fiscalisok, megyei és városi fiskusok, uradalmi ügyészek; de prókátor, aki a publicumot szolgálja, épen olyan kevéssé volt, mint ujságiró: úgy, hogy nehéz lenne meghatározni, melyiket értse a kettő közül az a falusi ember, aki a «Tudós Palóczban» keresi azt a valakit, aki «pénzért hazudik?»

De hogy megérthetővé legyen téve, miért nem volt Pest-Budában száz év előtt «prókátor?» elébb egy pár vonással vázolnunk kell a két város akkori képét.

Mert két város volt az valójában, két külön czímerrel és jurisdictióval s maga sem tudta, hogy melyik az egyik, melyik a másik? A német magistratus állhatatosan «Altofennek» czímezi Pestet; Pestnek pedig a budai ráczvárost nevezi; ellenben a magyarok szerint «Pestinum antiqua» a neve Pestnek, Buda pedig az «új város». Úgy, hogy ha az idegen valami némettől kérdezi, hogy hol van Ofen? az átküldi őtet Pestre, s ha azt kérdi tőle, hol van Pest? átküldi a Tabánba, ha pedig magyartól kérdezi, hogy «Ubi est Buda?» az elcsónakáztatja őt Ó-Budára.

Maga Pest a hatvani kapuig és a váczi kapuig terjed. A Magyar-utcza helyén látszik a védő kőfal romladéka, ahhoz vannak ragasztva az alacsony vályogházak. Az ó-török-temetőt, a melynek helyén most a nemzeti szinház áll, akkoriban ajándékozták el Grassalkovics herczegnek házhelyül, kissé odább kapta Beleznay a mostani munkásgyűlések és népénekesek csarnokának, később az iparmuzeumnak telkét; azontúl káposztás kertek voltak. A másik oldal, a mostani Deák Ferencz-utcza végében, a Dunaparton állt a tömör rondella, a szélső bástya-körönd, melyben a civilisatio első jeléül egy szinész társaság ütötte föl tanyáját (természetesen német). Hiszen még akkor a város statutumai szerint tiltva volt magyart választani meg városbirónak. Egy magyar szabó s egy magyar csizmadia vitte csak odáig, hogy házi úr lehessen Pest városában.

A Lipótvárosnak még akkor hire sem volt; a mostani börze helyén úgy vadásztak akkor a vad kacsákra, mint ma a hirlapi kacsákra, s a Deák-Ferencz-utcza hosszában vonult végig egy iszapos árok, sárral tapasztott sövénykerítéssel. A Józsefvárosnak akkor kezdték a területét házhelyekre és utczákra felosztani, de a Terézvárosnak már volt valami kezdetleges nyoma, egy csoport egymáshoz tömődött ház, melynek szűk sikátorát úgy hítták, hogy zsidó-utcza. Ebben az utczában, de csak ebben, volt szabad a városi tanács rendelete szerint a zsidóknak minden héten egy napon kirakni azokat a holmikat, a mik náluk zálogban ott maradtak, de benn a városban nem volt szabad kereskedniök, sem a portékáikat a házakhoz hordaniok, s a zsidó-utczán kivül kötelezve voltak ismertető jelül veres köpenyeget hordani, s nehogy a szerezsánokkal összetévesztessenek, a veres köpeny közepére arasznyi sárga foltnak kellett felvarrva lenni, aki e nélkül kapatott, fizetett négy dénár birságot.

Kereskedés nem volt. Kupecz, kalmár, csiszár készpénzen vett és adott; adósságot csak az csinálhatott, aki zálogot tudott adni, s ha nem fizetett, ott veszett a zálog. Ehhez nem kellett prókátor. A polgárságnak, ha valami baja volt egymással, azt elmondta élőszóval a biró előtt, s az úgy igazította azt el, hogy vagy az alperes, vagy a felperes, de valamelyik bizonyosan meg volt vele elégedve. Ehhez sem kellett prókátor. Becsületsértési, kriminalitási causákban ex offo járt el a fiscus, volt főfiscus és vicefiscus, az egyik vádolta, a másik védte az incattust: annak sem kellett prókátor.

Volt azután a «miseriek» utczájában (mai nevén granátos-utcza) egy emeletes ház, átellenben a Komlókerttel, (ahol a törökfutás alatt a magyar korona volt elrejtve.) Ennek a háznak a kapuján belől csak a vármegye parancsolt. Sok ideig garázdálkodtak ugyan benne a német dragonyosok, kik azt egészen a maguk kaszárnyájának nézték, miglen Mária Terézia «királyunk» e helyet «Salva Guardia»-vá emelte, a kapujára festetvén egy óriási kétfejű sast, keblében Magyarország czímerével s attól fogva tilalmas volt e ház küszöbén bármiféle katonának betenni a lábát. Ide csak nemes emberek járhattak fel, meg olyanok, akik érdemessé tették magukat arra, hogy a lábukon láncz legyen. Az épületnek csak a keletre néző része állt fenn; ott voltak a tiszti hivatalok, a föld alatt a börtönök.

A nemes urak zálogpöreiben, oppositionalis, repositionalis, præemptionalis, reoccupationalis pöreiben harczolt kiki a maga tudományával, hisz a magyar nemes mind juris prudens volt, sőt voltak asszonyok is, kik a perviselésben tökéletesebbek voltak minden prókátornál. S a törvény jogot adott a nemes embernek, ha nem akarta engedni, hogy az itéletet végrehajtsák, kivont karddal kergetni el az ajtajából az executiót, ugyanezzel a joggal a nemes asszonyt is felruházta, kard helyett botot adván a kezébe. Nagyobb juris causákat a tabularis fiscálisok ültek meg, s ha értették a dolgukat, úgy vitték, hogy abból még az unokáik is részesüljenek; ezek igazán gondoskodtak az új generatióról. Nem is kivánta a közjó, hogy siessenek a per befejezésével. A hosszú juristitiumok arra valók voltak, hogy biró és peres fél hadd menjen haza szántatni, arattatni, szüreteltetni, disznót öletni. Az alatt a pöröket jégre tették, hogy el ne romoljanak.

Ha pedig a misera plebs contribuensnek, a jámbor adózó parasztnak volt egymás között valami ügyebaja, azt elintézte a falusi biró, a kupaktanács, meg az «úri szék.» A földes úr jogait megvédte a saját «jurium directora.» Ide sem kellett prókátor.

De hátha a misera plebs contribuensnek volt valami baja a maga előljáróságával, földes uraságával, hát annak az ügyét ki védelmezte?

Itt van a «hiatus.»

Ezt a hiányzó valakit kipótolni támadt egy vakmerő ember a semmiből. Ez volt a Rab Ráby. Nemesi nevén «Mathias Ráby de Rába et Mura.»

Ez volt az első ember, a kinek az a rettenetes gondolatja támadt, hogy egészen a maga öklére prókátor legyen Pestben, Budában és Pest-Pilis és Solt vármegyében: nem választatva meg a restauration, nem küldetve ki a personalis, az országbiró által, nem plenipotentiáztatva a potiorok megbizásából, hanem csak alázatosan és titokban felkéretve azok által, a kiknek a kis baj is nagy baj, s a kiknek a panasz hangja, ha külön-külön szólal meg, csak nyöszörgés; de ha egyszerre adhatnák ki, mennydörgés volna.

Hát ennek az új mesterségnek a feltalálója akart lenni Ráby. Azért lett Rab Ráby. Bele is tört a kése.

Tehát ennek a kornak a rajzát akarja feltüntetni az itt következő, nagyrészben igaz história. Érdemes lesz azt elolvasni, hogy tudja meg az ember, milyen lehetett a világ, mikor még egy prókátor sem volt Pestben, Budában? Majd talán akkor kibékülünk azzal a factummal, hogy most olyan sok van.

ELSŐ FEJEZET.

(Mellben leiratic edj wigh züreti mulattchaag, az holott neemellec hegedülnec, maasoc penigh hegedültetnec, és edjebb bolondságoc müweltetnec wala.)

Heten ülének együtt a tintapettyes zöld asztalnál, az uradalmi præfectura gyüléstermében. A bonorum director elnökölt, mellette jobbról a præfectus, ki az ügyek sorrendjét válogatta elő a conceptusból, a mit a szomszédja, a kasznár jegyzetei iparkodtak felhomályosítani; balrul egy szék üres volt, túl rajta ült a megyei perceptor, ki az előtte fekvő számadások hátára mindenféle huszárokat igyekezett pingálni veres plajbászszal; ennek átellenében a kiküldött aszszesszor, a kinek a nyaka megfájdult már a hátamögé nézegetésben, ahol az óra áll, hogy mikor lesz már dél? A többiek urodalmi tisztek, akik részint diák stylus-gyakorlatok felolvasásában fárasztják magukat, részint fogpiszkálókat faragnak a közelgő ebédhez.

A nyolczadik szék, a melyik üresen áll, a szolgabiróé.

S ez nem azért áll üresen, mintha annak a képviselője hanyag volna a betöltésben; hanem inkább azért, mert hivatalos exmissióban van távol. Távol és mégis közel: csak a szomszéd szobában, melynek ajtaja félig nyitva vagyon, úgy, hogy daczára annak, miszerint a tárgyalt ügy folyamatját nem hallhatja, mégis az itélethozatalban részt vehet, s mikor az elnök úr felhívja a votumáért: «Domine spectabilis Judlium!» hangzatosan kiálthatja vissza: «viginti solidos!»

(Hja persze, ha azt a mai kor fia tudná, hogy mit jelent az a viginti solidos kapása.)

Mert úgy van az, hogy a tanácsteremben már olyan vastag az ázott szűr szag, meg a savanyú bundairha illat, keverve a trágyában cserzett sarubőr büzével, meg a kilehellt fokhagymával, hogy azt késsel lehetne metélni. Sok a paraszt idebenn: magyar paraszt, rácz paraszt, sváb paraszt; a kinek mind meg kell kapni azt a «viginti solidos», jelenvén az húsz kemény botokat.

Ma van ugyanis az uriszék negyedik napja. Ezen a napon kerülnek a zöld asztalra a criminaliák, s egy pár halálitélet kimondása után (az uradalom pallosjoggal bir) következik a sor a kisebb delictumokra, a mikben a parasztok számosan leledzenek. Vagynak, a kik vermeket törtek fel, mások, a kik az apjukat megverték; de a legnagyobb számot három csoport képezi. Az egyik csoport az izbeghi telepítvényeseké, kik az uradalmi erdőben fát szedni bátorkodtak. A második csoportot képezik azok, kik olyan furfangosak voltak, hogy a szüret ideje alatt a szőllőjükben az érett fürtöket földdel eltakarták, hogy dézsmát ne vegyen belőlük az uraság, s csak szüret után szedték le lopva a szőlőjüket, mikor már a hajduk nem álltak strázsát az úton. A harmadik csoport pedig azoké a refractariusoké, kik a világos tilalom ellenére deputatióba mentek fel az udvari cancelláriához, vakmerően könyörögve, hogy a község számadásai huszonöt év óta vizsgáltassanak meg! Holott ez részint vakmerő, részint bolond kivánság; mert hiszen huszonöt év nagy idő, az alatt a számadások részint elrohadtak, részint megevődtek az egerek által, részint pedig annyira jó rendben vannak, hogy az idei 1783-iki esztendőben volt a bevétel hatvanezer forint, ebből fizettetett hatezer forint a kincstárnak, mint földes uraságnak, kétezer forint a vármegyének a domesticába; maradt tehát a cassában ötvenkétezer forint, nem fölösleg, hanem hiány. Már pedig 8-at a 60-ból ha kiveszünk, marad ott csakugyan 52. Hogy pedig a plus, meg a minus között mi különbség van? Ahoz mi köze a parasztnak?

Tehát «viginti solidos» neki! Ez is olyan «plus,» a melyik annak, aki kapja, «minus.» Quod fuit demonstrandum.

A szolgabiró úr tehát csak az ajtón keresztül küldi ki a votumát, maga pedig azt a hivatalos küldetést teljesiti, hogy a mellékszoba udvarra nyiló ablakából ellenőrzi az itélet végrehajtását az udvaron. Ott van tudniillik a deres: azon hajtatik végre a kiszolgáltatott igazság. Nem megvetendő studium a psycholog és az ethnograph számára. A szőlődézsma kijátszók ráczok: azok a verés alatt jajgatnak, s káromkodnak, ráczul jajgatnak s magyarul káromkodnak; az erdőtilalomszegők svábok, azok a puffanások időközeit arra használják fel, hogy fennhangon szidják az előljárókat, szemükre hányva, hogy maguk pusztítják a kamara erdejét; májusban vágatják a fát, azzal vesztegetik meg a nagy urakat; az odafen járt deputátió tagjai pedig vegyes nemzetiségbeliek, azok nem jajgatnak, összeharapják a fogaikat; úgy állják ki a megrovást.

A legale testimoniumnak pedig azért kell e végrehajtást saját szemeivel ellenőrizni, ne hogy a hajdu, meg a deliquens között valami egyetértés szövődjék a büntetés enyhítésére. Sok függ a bot megsuhintásától. Nem csak a szám betöltéséről van szó, hanem hogy a «solidus» is legyen. A miért is nem egyszer, midőn a hajdu irgalmazni látszik, lekiált rá a szolgabiró: «fortius!» Mivelhogy ennek a hangszernek is mutatiója van, mint a fortepiánónak.

Szolgabiró úr azonban érti a hivatalos functiót összekötni a kellemessel: «miscuit utile dulci.»

Ugyanazon oldalszobában van jelen Fruzsinka kisasszony, a præfectus unokahuga. Jól megjegyzendő: «kisasszony,» nem «leányasszony,» ami e kor szólásmódja szerint nagy különbség.

A titkos suttogások, forró készszorítások, az epedő pillantások alapos gyanuokot szolgáltatnak arra, hogy a szolgabiró úr és a kisasszony nem indifferens kérdések tárgyalására kerülnek e helyen össze.

Amíg a mellékteremben a jegyző olyan magasra emelt szóval igyekszik felolvasni a species factit, hogy azt a mellékszobában helytt álló szolgabiró úr is meghallhassa, ez azalatt sokkal érdekesebb «puncta de utri» keresztkérdéseire felelget, s csak a felhivásra kiáltja oda a maga votumát.

Bizony még az sem volna lehetetlen, hogy csókok is váltassanak.

Hisz a családfő nem mozdulhat most az ülnöki székről, minden ellenőrzés lehetetlenné van téve.

A botozás időközeiben a szerelem-alkú igen erősen folyik.

Fruzsinka kisasszony végre egy gyöngéd kérést súg a fiatal szolgabiró fülébe.

– Legnagyobb örömmel, súgja az vissza a kisasszonynak, ki addig az ablak függönye mellől nézte csak az olympi mulatságot. Hanem a míg azt teszem, addig a kisasszonynak kell ideállni az ablakba és számlálni a botokat helyettem.

Fruzsinka kisasszony nevetett, aztán előlépett a függöny mögül s elfoglalta a szolgabiró helyét az ablakban.

– Aztán annak a hajdunak az a neve, hogy «Fortius,» informálá a szolgabiró úr a helyettesét.

Fruzsinka kisasszony kihajolt az ablakon, folyvást kedélyesen nevetve, s elkezdé számlálni: «unus, duo, tres, quatuor, quinque, sex,» mintha csak zongorascála volna.

A deliquens, amint észrevette, hogy vidám női alak váltotta fel a szigorú végrehajtást, könyörgésre fogta a dolgot. S a kisasszonynak nem is volt kemény szive, oda kiáltott a hajdunak: «ugyan ne üsse szegényt olyan nagyon, Fortius!» Az meg aztán annál jobban kitett magáért.

A szolgabiró úr a duodecimnál visszatért s lopva valamit odacsúsztatott az ablakon kihajló kisasszony kezébe.

Azt a valamit Fruzsinka kisasszony, a mint ismét a függöny mögé visszalépett, az ajkaihoz szorítá s aztán elrejté a keblében viselt nagy medaillonban. Szolgabiró úr számlált tovább.

Még egy banda czigány következett, a kik hatan loptak egy ludat, s azért most mind fejenként kapnak hat botot. Azután az asztal fölött fognak muzsikálni, a kövér aszszesszor úr szavaiként: «most mi hegedülünk ti nektek; aztán meg ti hegedültök mi nekünk.»

Fruzsinka kisasszony egy utolsó kézszorítással siet utána nézni a felterítésnek: az ő dolga az ezüst és a porczellán, meg az asztalkendők. A szolgabiró úr kezet csókol.

«Domine spectabilis Judlium!» hangzik át a tanácsteremből.

«Viginti solidos!» zeng vissza a felelet a gyöngéd ölelkezés közben; mire általános hahota támad a teremben; a kövér aszszesszor úr hasa megrázza a zöld asztalt a kaczagás földrengésével. Úr, hajdu, principális és cancellista chorusban röhög fel unisono.

«Mi történt?» kérdé a szolgabiró, átlépve a törvénytartó terembe.

Hát az történt, hogy arról volt szó, miszerint az uri szék tagjai közt ezuttal is, mint a mult alkalommal, negyvenkét körmöczi arany osztassék-e ki rang és állás szerint, s erre kiáltá vissza a szolgabiró úr, hogy «viginti solidos», a mit a társaság összes tagjai igen jó quidproquonak találtak, kivéve a præfectus urat, a ki igen cholericus ember lévén, egyátaljában soha sem szokott nevetni, ez esetben pedig különösen azért nem, mert ő tudhatta legjobban, hogy a quidproquo ezuttal a quiproquora nagyon ráillett, s az egész társaság érdemes volt rá, hogy a szolgabiró itéletét csak intra dominium appellálja.

MÁSODIK FEJEZET.

(Kiben leiratnac soc jeless urasaghoc, edj azzonizemeellel edjedemben; nem különben edj konihamesternec az eö zaamadaasa, a mi chodalatrameelto leezen!)

Következett a jól megszolgált ebéd, melynek alkalmával a házi urat és kisasszonyt, a négy hivatalos vendéggel együtt lesz szerencsénk közelebbről szemügyre vehetni.

A præfectus, tekintetes Zabváry János úr, epeszinű arczával, megsárgult szemfehéreivel, az önmagát bálványozó egoismus tökéletes mintaképe. Neki minden ember ellensége, akár kér tőle valamit, akár hoz valamit. Ha kér, hogy minek kér? ha hoz, hogy miért nem hoz többet? Szeretné, ha maga volna a világon, s nem kellene osztozni senkivel. Étvágya iszonyú és enni meg nem tud. Szereti a pénzt, és nincs senkije, a kire hagyja. Folytonos szakgatott köhécselése úgy hangzik, mintha mindig figyelmeztetni akarna valakit valami elkövetett hibára. Viseletében nem alkalmazkodik senkihez. Akármilyen tekintetes urak jőjjenek hozzá, azoknak a kedvéért a panyókára vetett dolmányát fel nem ölti. Csak úgy lobogós ingujjakban ül az asztal végén, s tart magának egy irtóztató nagy ernyőjü veres bársony sipkát, tarkójába boruló veres bársony leffentyüvel, a mivel csuffá tesz minden magyar viseletet. Rossz szónok, s ha haragba jön, akkor épen elakad a nyelve, s csak dadogni tud. Ő Fruzsinka kisasszonynak a nagybátyja és nevelőatyja.

Talán épen ez az oka epés arczszinének.

Mert Fruzsinka kisasszony, bármilyen szép délczeg alak, villámló szemekkel, csókratermett ajkkal, azért mégis valóságos házi kereszt. Jaj de szeretné már a præfectus úr, ha valaki megszabadítaná tőle! de szivesen megadná neki a paraphernumot. (Azaz, hogy megigérné: a megadás más szó.)

Hanem hát más az oka, hogy nem veszik el: mert mindenkivel kaczérkodik. Most is hogy viseli magát az asztalnál! A szolgabiróval kenyér-galacsiny bombázást folytat, ami nem illik erkölcsös leányhoz. Köhög is egyremásra a præfectus úr, s ha Fruzsinka kisasszony felé pillant, a fejét csóválja, a mire aztán Fruzsinka részéről durczás vállrángatás a felelet.

Pedig az a Petray Péter szolgabiró igazán délczeg férfi. Úgy áll rajta az a fekete magyar dolmány, mintha ráöntötték volna. Fekete kondor haja nincsen a némettől bevett módi szerint se behajporozva, se czopfba fonva, hanem szép csigás fürtökbe bodorítva, a mik félhomlokát takarják; bajusza is ahhoz illőn felkunkorítva. Igazi dalia a javából.

A mellette ülő táblabiró tekintetes Laskóy Bálint úr már jobban képviseli a Mária Theresia korából átszármazott magyart. Kövér potrohos termet, cseresznyeszin kurta dolmányban, sűrű gombokkal és zsinórokkal, hasonló szinű magyar nadrágban, széles sárga csizmákkal a lábain, fakó bajusza hosszan lelóg a két szája végén, s a két bozontos szemöldök vetekedik vele haragos voltában; hanem az arcz maga, az folyvást nevetésre van gömbölyödve, s hatalmas hangja is van az indulatkifejezéshez; ha néha bevetődik Pesten a rondellába, a hol a német komédiások játszanak s rákezdi a kaczagást, meg kell állni az előadással, míg abba nem hagyja. S e martialis magyar alaknak már czopfba van fonva a haja hátul, a szalagcsokor végei meg egy fehér nyúlfark körül bogozva, a mi a háta közepéig fityeg, míg elől két kifelé bodorított haj göngyöleg, vulgo «vukli» takarja a füleket.

Az ebéd késő estig tartott; azt minek volna leirni? Ismeri biz a magyar ebédet mindenki. Más népnél az evés legfeljebb gyönyörüség; de minálunk «cultus.» Még a népdalaink is arról zengnek. A «menyecskéről, a ki megtudja főzni a borsos levecskét;» a derék asszonyról, a ki «ha beteg is, keljen fel, megfőzni a vacsorát;» a «kálvinista mennyországról»; s ételeinket úgy megbecsüljük, hogy azoknak egész czímlajtorját adtunk: elkezdve a «felséges» töltött káposztán, le egész a «hallja kend» hajdú-kásáig.

Füszerezi az ebédet az adomázás, a mi kényesebb tartalmú tárgyaknál «ne fœminæ intelligant» latin nyelven folyik, s mindent olympi fellegekbe burkol végre a muskotály dohány édes füstje.

Mikor aztán asztalbontás előtt bekövetkezett az «amabilis confusio,» szolgabiró úr elővonta a dolmánya zsebéből azt a kis iratkát, a mit Fruzsinka kisasszony csúsztatott a kezébe az asztal alatt, s a miről a kémkedők bizton azt hihették, hogy az szerelmes levél, s odatolva azt az aszszesszor úr elé, azt mondá neki:

– Domine spectabilis. No még ezt a kis számadást méltóztassék ratificálni.

– Micsoda ez? Nem látok gyertyánál olvasni! szólt az aszszesszor s a præfectus elé tolta a lajstromozott papirost.

– Ez a konyhamester számlája, szólt az fanyarul, s a könyökével tolta el magától, utána mormogva a fogai közül: «ez a húgomnak a béné-je.» Nem tartozik elém!

– Nem látok gyertyánál! szólt az aszszesszor úr, messze eltartva magától az irást. Egy betüt sem látok. (Pedig inkább az volt a baja, hogy kettőt látott egy helyett.) Pápaszemet pedig igaz magyar nem tesz fel az orrára. Olvassa fel valaki a «dócé-t», a kinek jó szeme van.

Szolgabiró urnak jó szeme volt.

Fruzsinka kisasszony megnyomta lábát az asztal alatt, a mit a szolgabiró úr elértett.

– Tehát halljuk, hogy mit ettünk és ittunk meg négyen négy nap alatt?

– Itt az elenchus.

• Elfogyott kávé 12 font,
• nádméz 24 font és 31 lat,
• 626 zsemlye,
• 534 karafina bor,
• 154 font marhahús,
• 4 süldő sertvés,
• 107 pár apró baromfi, pulyka, lúd,
• 54 és fél pint tejszín,
• 174 és fél font hal, 24½ font mandola, 18⅓ rész font mazsolaszőlő,
• 422 tojás. Alkermes a tortáták rajzolásához 4 itcze,
• három mázsa mondliszt.

A táblabiró úr nem állhatta meg, hogy minden egyes tételnél növekedő kaczajjal ne fejezze ki tetszését az adatok furcsasága felett! A mit felolvasnak, az nem négy táblabirónak, de négy Gulo primigeniusnak is sok lett volna. Hanem hát ez Fruzsinka kisasszony bénéje; ez az ő javadalma; ebből fedezi a toilette szükségleteit. Az úriszék feladata udvariasnak lenni a szépnem iránt. Fruzsinka kisasszony, a ratificatio alatt, szemérmesen arcza elé tartja két kezével az asztalkendőt, hogy szégyenkedő elpirulását eltakarja vele s csak a szöveten keresztül vizsgálja az areopag tekintetét. A hajdú ott állt a háta mögött a készen tartott kalamárissal, hogy a perceptor és aszszeszor aláirhassák a megértett költségvetést, mely ellen senkinek nincsen kifogása. Szerencsére a tinta, a melylyel aláiratott, ki volt feledve a számlából, mert az is lett volna – egy akó. Hanem az aszszeszor úr elcseppenté a névaláiráskor a toll nedvét s erre szolgabiró ur azt mondá nevetve: «ott az ötödik sertés!» melyre az illető rubrum négyről ötre ex offo kiigazíttatott. Hitelesíti azt a szolgabiró úr «coram me, mint legale testimonium» előtt.

A számla Fruzsinka kisasszonynak átadatik s azzal mindenki kedves egészségére kivánja egymásnak az ebédet s ha volna valakinek még valami észrevétele, azt a czigány rázendített kesergője mellett bizvást elfeledheti. Nem mulasztja el azonban az aszszesszor úr, hogy tarsolyát, mely oldalán függ, az asztalra feltett czukkerpakkerájból meg ne tömje s hatalmas kalpagját tele ne rakja narancscsal. Örülni fog ennek otthon az asszonyember!

HARMADIK FEJEZET.

(Mellnec summaia ez haarom zavacbann vagion kifeiezwe: «canis tota mater».)

Este nem szokott szívesen látott vendég elutazni a háztól, a miben egyébiránt az utak mivolta is határoz, levén még akkor az az útcsinálási rendszer, hogy «lutum super luto imposuerant». Sarat sárra rakának. Csak másnap keltek az urak útra, akkor sem igen korán, mert éjjel sokáig fenmaradának egy kis «halber-zwelwi» mellett, melyben præfectus úr a diurnumokat mind az utolsó babkáig visszanyerte vendégeitől.

Fruzsinka kisasszony is együtt kártyázott a férfiakkal reggelig. Nem volt benne szerencséje; de segített magán azzal, hogy tudott csalni. S miután ezt a szép hölgynél elnézik a férfiak, tehát nyert is valami tíz aranyat. Laskóy aszszesszor úr pedig vesztett ugyanennyit (tudniillik az egész úriszék salláriumát). Hanem azt a nyertes fél, a præfectus titokban visszaadta neki. – Ez úgy volt szokás, hogy a kártyán elnyert pénzt az aszszesszor úrnak a legtöbbet nyerő visszaadja. A ki ezt elmulasztotta, annak még hetedizigleni rokonai is számíthattak az aszszesszor úr boszuállására. A tíz aranyat Fruzsinka kisasszony által csempésztette a házigazda a vendég úr markába.

– Aztán vigyázzon rá, bácsi, tréfált vele a kisasszony, hogy az útban el ne vegye a «Gyöngyöm Miska!»

– Dejszen jól eldugom; a hol senki sem találja meg. Ide a kalpagom lelógó csákójába. Olyan ez, mint egy erszény, aztán senki se gondolná, hogy micsoda ravaszság van benne. A Gyöngyöm Miska pedig ez uttal Somogy vármegyében vagyon. Azt ugyan a «Lébekotty» kapitány hiába kergeti a dragonyosaival a mi vidékünkön.

– No, no. Én csak azt mondom, hogy vigyázzon a sárga csikóira!

Aszszesszor úr nagyot kaczagott. És meg újra kezdte. Azon kaczagott, hogy milyen szép nevet talált ő ki a Lievenkopp dragonyos kapitány úr számára, – a ki szintén egyike volt Fruzsinka kisasszony udvarlóinak. «Lébekotty!» Ezen el lehet nevetni egy esztendeig.

Aszszesszor úr a szolgabiró úr hintajával utazott a legközelebbi státióig, a hol utaik elválnak: nem azért, mintha az ő patriarchalis «castrum doloris»-a számára is ki nem járna a forspont; utána döczög az szépen; de a szolgabiró úr új hintója nem ráz olyan nagyon s a saját négy tüzes paripája úgy röpíti azt tova, mint a sárkány. Ergo: a patvaristát, meg az esküdtet összecsapták a táblabiró bricskájába, a két úr pedig a módi hintóba ült össze amicaliter conversálni.

– Capitalis egy persona ez a mi domicellánk, spectabilis uramöcsém, kezdé az aszszesszor úr, a mint a kapun kívül voltak.

– Nem mondom, hogy nem az.

– Sőt visum repertumot is exhibeálhatna felőle, spetabilis uramöcsém.

– Hát csak úgy, mint más.

– No, no. Minek ez a tergiversatió? Ha én nézek a domicella szemei közé, csak egészen mást látok én azokban, mint mikor uramöcsém veszi oculata alá. Csak nem kell denegálni, a mi factum.

– No hát igen, hát néztem rá! Mi az?

– Tudjuk! «Post visum risum, post risum venit ad usum». Először néznek, azután nevetnek, azután megszokják. Talán nem elucubrál, hogy a sedria alatt miről trafikáltak ott a benyilóban!

– Én trafikáltam?

– Ipsissime. Tudok mindent. Az éjjel lefekvés előtt, mikor a szobámba mentem, hallottam valami vociferátiót a domicella szobájának az ajtaján keresztül, megálltam auscultálni s constatáltam, hogy a præfektus erősen remonstrál bizonyos pronunciált tenor ellen, a mivel Fruzsinka kisasszony uramöcsémmel correspondeál, a mire a domicella eminenter replicázott azzal, hogy kettőjök között declaratiók történtek s a dolog egészen serió.

– Oh bizony! Ha én minden leányt elvennék, a kinek már declaratiót tettem.

– Hahaha! Az épen olyan nehezen exequálható volna, mint ha Fruzsinka kisasszony mind azokhoz férjhez akarna menni, a kik neki már declaratiót tettek. Nem mondom, hogy vice versa! Kár érte! Mert capitális egy persona.

– Hiszen csak akadna már egy jó ember, a ki férjhez venné!

– S uram öcsém nem vindicálja magának ezt a «jó ember» titulust?

– De nem ám. Mert arról bizonyos vagyok, hogy ha nem én veszem el, hanem más, akkor igen hűséges lesz – hozzám; de hogyha én veszem el, nem más: akkor mindennap meg fog csalni.

– Akkor «kávé», mint a barátnak az ancilla. De hát spectabilis uramöcsém; ha ez a convictio prædominal nála, akkor nagy lapsus volt a verbalis contestatiókon kívül még realis indiciumokat is hagyni a domicella kezében, a mik incidentaliter még legalis prætensiókra is argumentumul producáltathatnak.

– Miféle realis indiciumokat ért urambátyám?

– No, no! uramöcsém! Én nem hiába cooperáltam húsz esztendeig a criminalis praxisban; tudok ám a benevolisáláshoz! Hát mi is történt csak abban a kis benyilóban? Mit mond elsőrendű vádlott?

– Hát én collaudáltam az ablakból az executiót.

– És a pausák alatt «informáltam a domicellát e verbum regens conjugatiójában: amo, amas, amat».

– Posito, sed non concesso, hogy úgy volt…?

– A mikor aztán a domicella így duplikázott: «Ha re vera valósággal szeret az úr, akkor a bona fides signumául adjon nekem egy tincset a hajából».

– Úgy-e?

– Úgy-e? Most mindjárt convincálva lesz a delinquens! Erre uramöcsém azt enunciálta, hogy a priori nincs ellene semmi animadversiója, csak egy ollót keres; s a míg uramöcsém az ollót kereste, az alatt a domicella az ablakba kihajolva, mint locumtenense, registrálta az ictus baculorumokat. Tandem a hajtincs levágatott; uramöcsém tovább számlálta az ictusokat; s az alatt a legveszedelmesebb ictust követte el a legártatlanabb szerető sziven, mely uramöcsém ajándéka alatt dobog; elrejtvén azt Fruzsinka kisasszony medaillonjába; de nihilominus mindenkinek eldicsekedvén a tropheumával. Még mikor elváltunk is, láttam, a mint az ablakból kihajolt s a kebléből kivont medaillonocskát számtalanszor megcsókolgatá: «pars, pro toto». Convincálva van-e az incriminatus?

– Nem vagyok, urambátyám! Nem irom alá a protocollumot. Illusión fordul meg az egész conclusio. Odáig áll a species facti, a mint elindultam az ollót keresni, de itt következik a fatalis divagatio. Mikor már a tükör előtt álltam s az olló a kezemben volt, odajön hozzám a kisasszony fekete pudlikutyája, a Pamina, s minthogy igen jó barátok vagyunk, nyájasan felteszi rám a két első lábát. Nekem akkor egy jó ideám támadt. – Ennek a pudlinak a nyakán épen olyan göndör tincsek vannak, mint az én hajam. Hát ha ez is megtenné? Dictum, factum. A kisasszony nem nézett oda, el volt foglalva az executióval; én hirtelen lecsikkentettem az ollóval a Pamina nyakáról egy competens volumenü tincset s azt csúsztatám a kisasszony bársony puha tenyerébe, azt rejté el ő a medaillonjába. De el ne mondja valakinek, urambátyám; mert ha megtudja a domicella, a legközelebbi traktánál mindnyájunkat megmérgez.

Laskóy Bálint úr nem szokta egyszerre rákezdeni a nevetést, a mikor okot talál rá; előbb recapitulálja a dolgot: «ergo a Pamina szőre volt: ergo a Pamina szőrét tette a medaillonjába: – és azt csókolgatja annyi deliciával a domicella… Ez aztán canis tota mater!» Most azután, mint a vulcan eruptio, kitört egyszerre a jovialis kaczagás, oly hangerővel, hogy a négy ló mind megijedt tőle s elkezdte a kocsit ragadni, kocsis és hajdu nem birták megállítani őket egész az állomás előtti hidig. A kocsiban ülők majd kirepültek az üléseikből; de még az imminens veszedelem sem birta elnémítani a táblabiró hahotáját; a míg csak a töltésnél, a hol elválnak az utak, le nem szállt a szolgabiró hintajából, bevárandó a saját hátramaradó fogatát.

– De aztán el ne beszélje ezt valakinek urambátyám, mondá a szolgabiró a bucsuvételkor.

– Mit gondol? uramöcsém. Sohasem volt a Laskóy de Lakosfalva familiában traditor, profuga, spion. Hanem már arról nem tehetek, hogy valahányszor én már ezentúl egy fekete pudlit meglátok, bruhhahahahihujajajaja… megszakadok a nevetésben. Ugyan menjen már, ne nevettessen már tovább!

Szolgabiró úr odább is ment. Sietni kellett. Terminusa volt – még tegnap.

A hidnál, a hol az utak eltértek, nyugodalmasan bevárhatá a táblabiró úr az utána jövő bárkáját. Ott volt egy hosszú keskeny töltés, a mi egy sárvíz-rét csatornáját rekesztette el, azon kényelmesen végig lehetett sétálgatni a várakozás közben. Valami emberi alak nem látszott se messze, se közel. Csak egy lebotolt fűzfa állt a töltés oldalban; a mi buczkós fejével, az azon levő odukkal és dudorodásokkal, meg a kuszált sarjuágak bozontjával nagyon hasonlított egy szájtátva, szemmeresztve hallgató kezdetleges emberhez. A táblabiró úr, a mint e tréfás alakú tuskóval négyszem közt találta magát, nem állhatá meg, hogy legalább ezt az egyet be ne vonja a bizalmába. Odáig csak csendes buffogásban jelentkezék nála a letiltott jókedv, itt aztán kitört a birói zár alól. Neki támaszkodott a két tenyerével az odvas fűzfa törzsnek s annak a fülébe röhögte el keble vigalmait.

– Hallott már ember ilyet? – A szép kisasszony keblében az arany medaillon. – Abban a fekete pudli szőre! – Hahaha! Ha megint összejövök vele. – Hahaha. – Mi lehet abban a medaillonban, hugomasszony? – Hahaha. – Szép gavallérnak a haja? – Hahaha. – Kitaláljam a nevét, hogy hiják? – Hehő. – Hogy soha se találom ki? – Uf – buff! – Nem úgy kezdődik, hogy «Pam». – Kukrupszkhmpuhum! – – A nevet és nevetést markával fojtá vissza a szájába a táblabiró úr. – Aztán letörülgetve a szemeiből a kaczajkönyeket, megfenyegeté nádpálczájával az ormótlan faembert, a ki még akkor is bámult a vele közölt titkon.

És aztán valahányszor elsétált az odvas fűz mellett a táblabiró, mindig megujult nála a kitörő kaczaj. – Pedig sokszor elsétáhatott: mert a töltés nem volt hosszú s túl rajta morotvás rét volt; a kocsija pedig iszonyú időkig váratott magára. El nem tudta gondolni, hogy hová lehetett. Már a dél is elérkezett, a has korgott, s a bricska még sem érkezett. De még ez a boszuság sem rontá el a jó kedvét.

Végre feltünt a láthatáron a veszedelmes jármű; de nem csak az, hogy olyan lassan döczögött, mintha ökrök vontatták volna; hanem még azon felül minden száz lépésnyire megállt: pedig még itt jó volt az út. Vajjon mi történhetett vele?

NEGYEDIK FEJEZET.

(Megtvdivc az reeghi ioo welaaghbann mill ercevlchevs magawiselettel dichecedeec vala egi iool newelth falvssi aarthatlansaagh, ees hogi woltaceepen mi oca wala az dombon aaloo embernec, hogy az ev newe legien «Gievngievm Misca».)

Hát azzal a kocsival az történt, hogy az útban elvesztette az egyik hátulsó kerekének az elősrófját; minélfogva a kerék kiesett. Akkor aztán elébb el kezdték keresni a srófot az út hosszában. Keresték egy óráig, akkor felhagytak vele. Bizonyosan beleesett valamelyik kátyuba s az elnyelte. Akkor aztán megpróbáltak sróf nélkül utazni tovább; az pedig nehéz. Parasztszekérnél, ha elvész a kerékszeg, azt még csak lehet valahogy helyettesítni, más szeggel, faczövekkel; de az úri hintó csavarját nehéz kipótolni. Minden szíjat, madzagot felkötöztek már a tengely végére, de azt a kerék puskája két percz alatt mind pozdorjáva rágta; úgy, hogy utoljára a két úrfi közül az egyiknek folyvást a kocsi mellett kellett bandukolni egymást fölváltva, hogy a mint a kerék kezd a tengelyről leválni, azt helyretaszítsa.

A mi az esküdtnek különösen nem volt inye szerint.

– Hol van az én principálisom? – kérdé az esküdt, a mint körültekintett s a szolgabiró hintaját nem látta sehol.

– Az biz öcsém megunt rád várni s itt hagyott a faképnél. Azt mondta, hogy vagy sétálj utána gyalog a státióig, vagy gyere el hozzám, majd visszatérett fölvesz.

– De köszönöm a mulatságot! szabódék az úrfi. Elég volt idáig fognom a kocsi kerekét. Inkább gyalog megyek.

Azzal ki kereste a maga kardját a kocsiülésből, felkötötte s neki indult gyalog a principálisát utólérni.

Ezzel aztán az az egész hivatal a táblabiró úr patvaristájának a nyakában maradt.

Tudniillik az a hivatal, hogy gyalog baktasson a hintó mellett s mikor azt látja, hogy a kerék kezd tágítani, azt helyrelódítsa.

Maga a táblabiró úr felült a hintóba, a mivel most már csak lépést lehetett döczögni s az ő faluja felé kezdődött csak az igazi rossz út. Lesz este, mire bevergődnek.

– A «nap»-nál ebédelünk ma! mondá zavartalan kedélylyel; előkeresve a pinczetokot, meg az elemózsiás tarisznyát. Ovatos magyar e nélkül útra nem indul. Van sonka, meg jó szent-endrei ráczürmös, a mivel az ember vigasztalhatja magát.

Hanem a mint kibontotta a holmit, arra a tapasztalatra jött, hogy az ifjú urak nagy elkeseredésükben szintén hozzáfolyamodtak már ehhez a neméhez a vigasztalódásnak. A sonkának is csak a fele volt meg a csonton, a pintesüveg is csak félig volt már.

– Audiat! kiálta le a sárban taposó patvaristára. Evett valaki ebből a sonkából?

– Melyik sonkából?

– A melyik itt a kezemben van.

– Dehogy evett!

– Hát ebből a borból nem ivott valaki?

– Melyik borból?

– A ki itt az üvegben van.

– Dehogy ivott.

– Hát hogy hiányzik mégis annyi belőle?

– Hát bizonyosan abból a sonkából evett valaki, a melyik már nincs urambátyám kezében, meg abból a borból ivott, a melyik már nincs a palaczkban.

– Canis tota mater!

Ez sem hozta ki a táblabiró urat a jó kedvéből; eszébe jutott a pudli kutya hajemléke: s ráért a nevetés. Még az üvegbe is visszanevette a bort, a míg húzott belőle.

A patvarista meg azt hitte, hogy az ő nyomoruságát neveti, a ki a kerékhelyretevéssel vesződik. Egyszer aztán gondolt ki valamit. Vágott valahol az útfélen egy pár jó hosszú fűzfaveszszőt, abból gúzst csavarintott, azzal hozzákötözte a keréktalpat a sárhányóhoz: akkor aztán nem eshetett ki többet a kerék; de nem is fordulhatott többet; ezt meg a befogott turcsik nem szerették, bekötött kerékkel vontatni ezt a nagy kasornyát a ragadó sárban: ezzel még hosszabb lett az út.

De még az sem rontotta el a principális úr nevetési kedvét. Minden nyomon kialudt a pipája a ráérkezett nevethetnémség miatt.

– Üssön ki Audiát!

A patvarista nem győzött neki kicsiholni.

Csak legalább elmondhatná valakinek, hogy min nevet! Hisz ez valóságos tortura, folyvást nevetni és nem mondhatni meg a szomszédjának, hogy miből támad a jó kedve.

Legalább nem unta magát, a míg a négy csiga mászott a bekötött kerekű őshintóval a latyakban.

Egy magaska dombon az út mellett áll egy lovas, alatta erős, csontos paripa, mely fejét a földre lehajtva szimatol, mint a kopó s szemeivel vigyázva tekintget s füleivel előre-hátra hallgatózik, s a mellett olyan csendesen tartja magát, hogy még a legyekre sem csapkod a farkával, a mik a vékonyát csípik. A lovag szint oly csendesen ül a nyeregben; barna képű, sasszemű, kondor fekete hajú legény, kacskaringósra kipödört bajuszszal. Parasztöltözetet visel, de czifrát, szűre virágokkal tele varrva; ingújja széles csipkehimzés, patyolatgatyájának a rojtja arany; süvege mellett árvalányhaj, meg csinált virág; szironyos tüszőjébe egy pár ezüst veretes török pisztoly van dugva, a nyereg kápájáról duplapuska lóg alá; a jobb kezében fokost tart. Egy nyárfabokor takarva tartá eddig a lovast, hogy a kocsiból nem vehették észre, csak mikor rájuk köszöntött:

– Hát azt a Judás-apostollal-összeczimborázott aprópénz-hamisító-Ponczius-Pilátusát-a-jeruzsálemi-Golgotha-hegyén-Krisztuskáromlólatorképen-keresztrefeszített-paraszt-öregapádnak! Nem állsz meg mingyár?

Dehogy nem állt meg a kocsis; még le is ugrott a bakról ijedtében s bebujt a kocsi alá, onnan nyöszörögte:

– Jaj, tekintetes uram! A Gyöngyöm Miska.

A lovas legény oda finczoltatta a lovát a hintó oldalához; a paripa csakúgy hánytavetette a czifra sallangot a fejével nagy büszkén.

– Most nevessen már, urambátyám! dörmögé a patvarista.

Nevetett is.

– Mi az ördög? Hisz ez a mi Karcsatáji Miskánk!

A zsivány is elnevette aztán magát.

– Hát csak rám ismert mégis, urambátyám? Én vagyok a híres Gyöngyöm Miska.

– Hát hogy lett te belőled Gyöngyöm Miska?

– Tán nem emlékezik rá? Hisz urambátyám tett meg azzá. Nem emlékezik már rá, mikor tavaly a generális gyülésen hozzáfogtam egy orátióhoz, urambátyám a közepén belekiáltott: «Jaj gyöngyöm Miska, hat ökör vagy te ahhoz!» tudja, hogy nem mondhattam tovább a közkaczagástól. Azóta rajtam száradt a «Gyöngyöm Miska» név. Akármihez kezdtem, mindenütt azzal fogadtak, hogy «jaj gyöngyöm Miska!» No hát mondék: legyek Gyöngyöm Miska! Majd produkálok én nektek olyan tudományt, a miben nem tesz túl rajtam senki! – Úgy-e, hogy emlegetnek?1)

– No de engemet csak nem akarsz kirabolni? Nem veszed el a lovaimat?

– Dehogy! Nem rablok én ki senkit; csak elveszem a mit szivesen adnak s elhajtom, a mire a gazdája nem ügyel; az ilyen négy rossz dikhenczet meg, a milyenen urambátyám jár, ha utánam dobálják, sem szedem fel. Válogatós vagyok. Aztán hát ne prézsmitáljunk sokat. Nem kérem én azt, a mi nincs. Tudom, hogy urambátyámnak is sietős az útja. Csak azt a tíz sárga csikót adja ide, aztán mehet Isten hirével.

Táblabiró úr nem akarta az allegoriát elérteni.

– Micsoda sárga csikót?

– No azt a tíz körmöczi máriás aranyat, a mit a szentendrei úriszéken szoktak salláriumba osztogatni.

– Jaj, Miska öcsém, igaz, hogy megkaptam én azt; de egy kis parázs halber-zwelwin az éjjel mind visszanyerte azt tőlem a præfectus: irmagnak se maradt belőle.

Ezt a patvarista is sietett megerősíteni.

– Istenucscse igaz! Ott szurkoltam az urambátyám háta mögött egész éjjel; mindig hetest kaptunk, mikor ötös kellett volna.

A betyár aristocraticus megvetéssel nézett végig a fiatal emberen.

– Te meg öcsém tanulj mórest! s mikor azt látod, hogy «urak» beszélnek egymással, ne kottyanj bele! Várd meg, míg kérdeznek; akkor is zsinórra tedd a kezedet s csak annyit mondj, hogy «igen is, nem tudok semmit: engedelmet kérek, hogy élek!» – Urambátyám meg mért nem tartja jobb regulában a fiatalságot? Mit tudja még az ilyen gyerek a juridicus praxist. Hogy a mi pénzt a tiszttartó elnyer a táblabirótól, azt vissza szokás suttyomban adni.

Táblabiró úr ezen is igen jó izűt nevetett.

– Pletykabeszéd! Biz én nekem nem adogatják vissza a pénzt, a mit elnyernek tőlem. Itt van öcsém, keresd össze a zsebeimet, tapogass össze, csak meg ne csiklandj, s ha találsz nálam egyebet egy kajla máriásnál, legyen mind a tied. Itt a tarsolyom is. Nézd, nincs benne egyéb, mind czukedli. Ez nem neked való; kipotyog tőle a fogad. A csizmámat is lehúzhatod, abban se találsz pénzt. Cantat vacuus coram latrone viator!2)

A rabló megpörgette az újjai között a fokosát, s aztán a rézbalta fokával nagy kényesen odakoppintott a táblabiró úr feje búbjára, a hol a begyűrt bársonycsákó volt: «Hát itt mi csörög la?»

A táblabiró úr szájából egyszerre kiszakadt a nevetés. Kövér arcza négyszegletüre szaladt a bámulattól.

– Hát ez már micsoda? Canis tota mater! Ki árulta ezt el? Hisz én nem mondtam azt senkinek. Csak épen egy embernek.

De Gyöngyöm Miska nem várta azt, hogy vége legyen a töprengéseinek, hanem a szemfényvesztő gyorsaságával előrántotta a somogyi bicskáját a piros csizma szára mellől s egyet hasítva vele a táblabiró úr bársony csákóleffentyüjén, egy percz alatt markába önté az eldugott aranyakat: egy térdnyomására a paripa megfordult, s aztán egy szökéssel túltermett az árkon gazdájával együtt. Gyöngyöm Miska csak onnan kiáltotta vissza a szolgabirói köszöntőt: «ajánlom hivatalbeli szolgálatomat az urnak!» s azzal elvágtatott az árva nyárfás bozótban.

– Canis tota mater, ez nem jól van! dohogá a kirabolt táblabiró, a kinek azzal a kalpagleffentyüjén ejtett hasítással mintha a jókedve tömlőjét hasították volna ki, úgy elszállt rajta. Ez nem jól van, ez sehogy sincsen jól; az embernek megáll az esze. S most már, ha a Fruzsinka kisasszonyra gondolt, nem az egy csipet humoristicus kutyaszőr jutott az eszébe, hanem egy egész nagy anyányi mérges harapós kutya: «canis tota mater!»

A Gyöngyöm Miska pedig nekieresztve karikás ostorát, nagyokat pattantott, úgy vágtatott végig az avaron.

Este felé volt már; az őszi nap hosszú árnyékokat vetett végig a sík mezőn. Egy kerek erdő szélében pásztortűz égett. Az előtt ült a földön egy fiatal amazon, fejét két tenyerébe hajtva, mellette két agara hevert; a paripája oda volt kötve egy nyirfához. Az ostordurranásokra felugrott a helyéből, még egy nyaláb targalyt vetett a tűzre, felpattant a lovára s leoldva nyakából a karikás ostorát, ő is visszafelelt a kérdező kongatásra. Az árva kökörcsines mezőn összetalálkoztak. Ott a nyeregből egymáshoz hajolva megölelték, megcsókolták egymást, s azzal aztán az egyik napkeletnek, s másik napnyugatnak elvágtatott.

*

Alig távoztak el az urak a kastélyból, midőn egy-staféta érkezett a városba az ó-budai út felől. A staféta pedig olyan nevezetes tünemény, a kinek a csudájára minden ember kiszalad a háza kapujába. Van neki veres frakkja, szarvasbőr nadrágja, térden felül érő csizmával, a fején pofoncsapott karimájú kalap, egy fehér, meg egy veres strucztollal; annak minden postamester tartozik rögtön váltott lovat adni s mikor az belefúj a trombitájába, hát annak minden paraszt tartozik az útból kitérni, akárhány ökröd- vagy lovadmagával legyen is. Ismerik is már a trombitája nótáját: úgy hangzik az, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s mikor végigvágtat az utczán minden gyerek utána trombitálja tülökké alakított markán keresztül, hogy «elmaradt az úr a lóról!» s asszonyok, férfiak törik rajta a fejüket, valjon mit hozhatott?

Mert nem lehet az bolondság, mikor egyetlen egy levélnek a kedvéért lóra ültetnek egy ilyen egész veres frakkos embert s azt addig ültetik egyik lóról a másikra éjjel-nappal, míg csak oda nem érkezik, a hova a levél küldve van. Így csak nagy urak levelezhetnek egymással, meg katonák.

Ez is az «ujabb» kor intézményei közé tartozik. Az előtt voltak minden városban jó gyalogoló emberek, akik ezt a hivatalt végezték: többnyire czigányok. Ha nevezetesebb levele volt az embernek, várt vele, míg alkalmatosság jön: a vásárosokra legjobban rá lehetett azt bízni. De a «fölséges német» minden városba postamestereket rendelt s most már kocsin lovon küldeti a leveleket, és portót fizettet érte. Postamesternek még akadt magyar ember elég; mert lóval kellett foglalkozni s a birtokos úr jót is tudott állni a pénzes levelekért; de már kihordót nem lehetett kapni az országban: még németet sem. Mert olyan emberre nem lehetett a drága leveleket bízni, a ki cautiót nem tud letenni; a kinek pedig annyi pénze van, hogy leteheti a cautiót, az inkább szőlőt vesz rajta s abban kapál, mint hogy vizben-sárban járja a várost végtől végig, s fejében tartsa, hogy ezért a levélért jár egy peták, ezért két greschli, ezért három poltura! s aztán még arra is vigyázzon, hogy a beszedett pénzt valahol be ne igya. Az idegen institutióhoz helvetákat kellett behozni, többnyire francziák voltak, a kik minden embert mossiőnek tituláztak s megtanították rá az egész világot, hogy az «adjon Isten jó napot» azt teszi francziául, hogy «trezömbl szervitőr!»

– Trezömbl szervitőr, mamsell Öfrüzin! Vla egy estafett! An Iro okwolgeboren Fraülin Öfrüzin de Zabváry. Porto nix beczal. Kapsz nekem három máriás; mert szaladsz nagyon. Recepisse retur! Van benned ezer forint.

A mossiő minden embert és tárgyat tegezett, saját magát is, s a kézbesített levelet azzal szokta ajánlani, hogy: van benne ezer forint. Igy könnyebb szerrel megfizették érte a portót.

A Fruzsinka kisasszony stafétájában semmiképen nem volt ezer forint; mert azt Lievenkopp Henrik dragonyos kapitány irta, s hogy a dragonyos tisztek leveleiben miért nincsen ezer forint, arról nem szükség hosszasan disserálni.

A levél az akkori időkben divatozó franczia-német stylussal, mythologiai phrasisokkal, kaszárnyai miveltséggel és ragyogó tintával volt írva. Mivelhogy a tintába czukrot szoktak keverni, hogy a papiros át ne igya a betüket: különben kivülről is el lehetett volna olvasni a levelet.

Fruzsinka kisasszony kifizette a postást, meghagyta neki, hogy egy párszor a nap folytán nézzen fel a kastélyba a stafétának adandó válasz átvétele végett. (Ez is a kihordó dolga volt: a választ megsürgetni a hozott levélre.) Azután felvágta a pecsétet s olvasta, a mi következik:

«Adorált Madonnám!

«Mercur szárnyas lábain egy extremement agreable messaget adressálok Ihro Hochwohlgeborenhez. Mars isten ugy capricirozta magát, hogy a Cacust attakirozó Heracles herosi facinussait egygyel még cumulálja. A detestable latro, a Gyöngyöm Miska, miután az örkényi pusztán cernirozó phalanxunk közül par force échappirozott, a Duna felé deployirozva, a ráczkevi szigetbe bride abattu átsaltomortalirozott, protegálva Neptun és a tolvajok istene Hermes által. Az alatt mi nekünk, Bellona fiainak, ott kellett rostokolnunk a parton, – wie die Ochsen am Berge, míg kompot hoztak s utána traversirozhattunk. De a miserable couyon azzal chicanirozott bennünket, hogy a Duna másik ágán átusztatott a tulsó partra. Erre a bennünket convoitirozó pestmegyei pandurok doucement declarálták, hogy oda nem poursvivirozhatják, mert ez már Fehér vármegye. És igy nekünk retournirozni kellett Pestre, a míg Pest vármegye inhibeálja Fehér vármegyének a velünk való strategiai cooperatio szükségét. A Fama szerint azonban a félelmes rabló már Fehérből is átvoltigirozott megint Pest megyébe s ott grassiroz a vörösvári erdőkben. Annálfogva én új marschordret kaptam a Generalcommandotul, hogy eskadronommal debouchirozzak Vörösvár felé. Holnap, Aurora első sugarainál lesz a departirozás, mely engemet a Horák szárnyain az én aimable Calypsom magicus circulusába, a szép vörösvári Tempe völgyébe ameniroz.

Azonban egy kis fatalis incidens inquietálja deliberatiómat, a mit a kisasszony előtt sincerment detegálok. A mult héten a Petray Judlium urral (a ki egy charmant enfant) cavalierment amusiroztuk magunkat Fortuna festett lapjai mellett, mely alkalommal a keréken tánczoló istenasszony irántam extremement disgracieuse producálta magát, úgy hogy én húsz aranynyal a Judlium urnak obligóban maradtam; in cambio hagyva nála a tiszti parolámat, hogy dito summát dato holnapi napig neki recompensálom. Item insistal a szavam beváltására; mert holnap nála is cassavisitatio van indicálva, s a többek között az a husz arany is manquiroz a statusquohoz. Én pedig, miután gazdag tanteomtul az apanageom, az inqualificable utak rosszasága miatt, a dato nem arrivirozott, egészen impossiblenak találom a prætensio complanálását. A Rothesel zsidóra sem calculálhatok; mert a zsidóknak most épen malapropos uj esztendő napjuk vagyon, a mikor semmiféle financzoperatumot nem entriroznak. És igy nem marad számomra egyéb chance, mint vagy egy pisztolylövéssel magamat a világnak recommandálva, Charon csónakjába expediálni; vagy – ami ennél sokkal nehezebb – az én annyiszor suppeditáló geniusom, Egeria nymphám tündéri protectiójára apellálnom, humblement apprecálván, ha még egyszer, és utoljára intermediálna illustre cousinjánál egy a soudit summával æquivalens empruenteot számomra, melyet én, a præcedensekkel együtt, mihelyt gazdag tanteomtul az apanageom arrivirozni fog, a legprofondabb reveranceal recompensálni cavalierement impleálandó devoiromnak declarálok.

Acceptálja leghumbleabb complimentjaimat a kisasszony.

Henrik von und zu Lievenkopp.»

Fruzsinka kisasszony, a mint a levelet megérté, azonnal sietett a nagybátyjához, a præfectus urhoz.

– Hallod-e, Hanzi, nem adhatnál nekem arra az approbált konyhakontóra tíz arany anticipandót? (A másik tíz ott volt a mult éjjeli nyereségből.)

– Hohó, galambom! szólt, agárvonításhoz hasonló hangon, Zabváry úr, hol van az már? Nincs már arra mit anticipálni; intabulálva van az már a bécsi masamód expensnótáival terque quaterque. De hát mire kell neked most olyan nagy sebbel-lobbal tíz arany? Talán bizony megint a dragonyos kapitány érzi magát momentán pénzkalamitásban? Ez nála, úgy látszik, chronicus nyavalya kezd lenni. Majd si friget, majd ha fagy. Stante-pede kell neki ugy-e? Különben főbe lövi magát. Faxit Deus! Csak már megtenné egyszer. Minek nekem az ilyen dragonyos kapitány? Az soha sem házasodik, csak a becsületes kérőket ijeszti el a háztól. Veszett volna Sileziában! S ha még megházasodnék is, nekem kellene őtet is tartanom. Hogy van neki egy öreg tanteja. Azt se hiszem. De ha van, utoljára bizonyosan még majd azt is nekem kell tartanom. Csak írj vissza neki szépen: «Centurio» = «kapitány;» «pecunia» = «pénz;» «non est» = «nincs». «Si vales, valeas» = «ha nincs píz, igyál víz!»

– Jól van, ha te nem adsz, majd kérek mástól; mondá nagy dérdurral Fruzsinka kisasszony, s bevágta az ajtót maga után.

Zabváry úr nem bánta biz azt. Hozzá volt már szokva, hogy Fruzsinka innen-amonnan kasznártól, számadó juhásztól, birkástól felszedegesse a kölcsönöket, a miket azok soha sem is mertek a præfectustól megkérni, hanem valószinüleg elszámították imide-amoda, a hogy műnyelven szoktuk mondani: «csináltak a kis nullábul nagy nullát.» (Szép tudomány ez, a ki érti.)

Fruzsinka kisasszony azonban ezuttal békében hagyta mind ezen gyanuba vett urakat; hanem felnyergeltette a paripáját s a karikás ostort a nyakába vetve, a két kedvencz agarával együtt kiment az irtványosba vadászni.

Azonban úgy látszott, mintha nem sok gondja volna a nyulakra, hanem inkább a sűrű erdőt iparkodnék elérni; a hol a patak mentében hegynek fölfelé haladva, miután az uradalmi kanászra rátalált, a ki ott makkoltatott az erdőben s azzal nehány szót váltott, annak az utasítása nyomán neki vágott egy fiatal csalitnak, s amint azon keresztül törtetett, kijutott egy szép kerek tisztásra, a minek a szélében parázstűz körül heverészett leterített czifra szűrén hat fegyveres legény, akik közül a legczifrább öltözetű, amint a kisasszonyt meglátta, felugrott fektéből s odasietett eléje, összetalálkozván, összecsapta a sarkantyuit gavallérosan, s kétfelé sodorintva a bajuszát, miután leemelte a kisasszonyt a lóról, úgy megcsókolgatá annak a két orczáját, a hogy csak illett; a két agár is úgy látszott, hogy jól ismerte az urat, mert az meg őtet csókolgatta össze jobbról-balról. Akkor aztán ketten egymás vállát átölelve s a Gyöngyöm Miska czifra szürével közösen betakarva, alá- s felsétálgatának a szép kakukfüves pázsiton, halkan beszélgetve, a minek a vége az lett, hogy a délczeg lovag maga is lóra kapott, s egy pár szót dörmögve a társaihoz, fegyvereit magához vette s a kisasszony társaságában elcsörtetett a csalitos berek közé.

Hogy azután mi történt, azt már láttuk.

Fruzsinka kisasszonynak, mikor hazatért, kezében volt a tíz aranyja; azt a másik tízhez téve, szépen bepecsételé egy levélbe, azt átadta a reá váró postásnak s a veres frakkos staféta, még mielőtt bealkonyodott volna, már vágtatott vissza Ó-Buda felé s fújta a trombitáján, hogy «elmaradt az úr a lóról!»

És így Fruzsinka kisasszony egy füst alatt három jótettet vitt végbe.

Először az egyik imádóját, a Gyöngyöm Miskát, figyelmezteté, hogy mely oldalról fenyegeti drága életét a veszedelem; ugyanakkor azzal megszerezteté azt a tíz aranyat, a melyikre a másik imádójának, a kapitánynak van szüksége, hogy a paroláját beválthassa és magát a főbelövéstől megkimélje; harmadszor pedig a harmadik imádóján, a szolgabirón segített az által, hogy a holnapi computusnál be tudjon számolni a becassált árvapénzekkel és dikával.

Az a tíz arany különben is olyan megbabonázott pénz volt, a minek az volt a hivatása, hogy egy huszonnégy óra alatt hét kézen keresztül hétszer legyen elcsalva, ellopva, visszacsalva, visszalopva, s csak akkor találjon nyugodalmat.

Hogy pedig Fruzsinka kisasszony mind a három imádója iránt egyforma jó indulattal viseltetett, s mind a hárommal jót tett, arról meg kezünk irását adhatjuk.