Rab Ráby: Regény

– Igaz, hogy Tóth szűcs, Sánta csizmadia, meg Zöld takács most is itten laknak, de a házak már nem az övéik. Ezét megvette a bíró, amazét a nótárius, azét túlnan a Paprika Péter; a régi gazdáik zsellérségben laknak ott most. Elvették tőlük kótyavetyén.

– S miért vették el?

– Hát porczióban.

– Hát az öreg Sajtosné néne él-e még, a ki annyiszor megtraktált bennünket csájával meg mustos tökkel, mikor szombaton délután a lapdázásból hazafelé jöttünk, s aztán verseket mondtunk neki?

– Él biz az. Vasárnaponkint ott láthatja az úr a templom ajtóban, koldulni.

– Koldulni? Hisz az olyan jómódú asszony volt. Mi érhette?

– Hát, a rossz idők. Van ott még más is. Egész gléda. Hajdani jó ismerősök. Csak egyszer, úgy vasárnap délelőtt ne sajnáljon az úr a pápista templom ajtajához elmenni, a hol a koldúsok sort állnak, aztán ahogy eszébe jutnak a régi ismerősök nevei, kiáltsa el sorba, mindenikre meghallja: «itt vagyok!» A presbyter is él még, a ki examenkor huszast osztogatott a legjobban felelő fiuknak az iskolában. Minden pénteken délelőtt megláthatja az úr, a mint a konyha ajtójában tartja a tarisznyáját a kenyérdarab elé, a mit a szolgáló leszelt a számára. Az a legvénebb koldús.

– Boldog Isten! de hát hol ennek az orvossága?

Most a néptanító lakása elé értek.

– Hát a jó öreg Buczkay él-e még? De szeretném újra látni.

– Él; de ne kivánja az úr meglátogatni; arra kérem. Nem veszi jó néven. Valahányszor ilyen úrforma jött ide, az mind meglátogatta, őtet is, az iskoláját is. Kikérdezték, mi hogyan van? Az öreg jó hittel elmondott mindent, hogy ez is kéne, az is kéne még az iskolában, az urak azután megbiztatták, hogy no majd közbevetik magukat az előljáróságnál, hogy a kivánságai teljesüljenek. Meg is tették. Aztán a mint tovább mentek, akkor az előljárók megrohanták a rektor uramat, lekorholták, hogy mit csinál az ő hátuk mögött kontrabontot? mit panaszkodik az uraknak, hogy e kéne, a kéne! S boszúból aztán még azt is elhúzták tőle, a mi eddig kijárt neki. Úgy, hogy az öreg most abból él, hogy dohányzacskókat készít, s ha az állapotja felől kérdezősködik valaki, veszi a kalapját s kimegy a házból.

Aztán találtak egy olyan házat a piacz szegletén, a melyiken nem volt se ajtó, se ablak; a kapu boltozatáig felnőtt gaz kórói zárták el az utat az udvarra.

– Hát innen hova lettek?

– Árváké volt a ház, a kik az osztály felett összeperlekedtek; aztán olyan szépen eligazították a dolgukat, hogy most már a félig összedült házra a szomszédok sem liczitálnak. Úgy jár majd, mint az a másik, meg az a harmadik ott, a minek a puszta helyén most a libák legelnek; olyan szép zöld fű van.

Mindenütt elijesztő inség, hanyatlás nyomai! A hol pedig egy szép új házat látni, czifrára kifestett ablakokkal, vas táblákkal, az mind előljáró uraim ő kegyelmeiké.

Az alsó városban volt az a negyven ház, a mi egy nagy tűzvészben leégett. Ott voltak a legsárosabb utczák, feneketlen utakkal, hogy csak a kerítésbe kapaszkodva lehetett az embernek egyesével végiglépkedni a házak mellett.

A legtöbb háznak a tetején most dolgoztak.

A gazdák csak úgy félve köszöngettek Rábynak, mikor meglátták, s észre lehetett venni, hogy küldözik befelé asszonyaikat az udvarról, mert a fehérnép nem állja meg, hogy el ne járjon a szája. Nem is igen adtak ezek feleletet, akármit kérdezett tőlük; pedig többekhez intézte a kérdést, hogy miért halasztották ilyen tavaszi időre a betetőzést, mikor még az őszszel megkapták a szétosztott ajándékot?

… Hát – csak – hogy – így úgy – no…

Ez volt a felelet.

Dacsó Marczi tovább vonta őt magával, odadörmögve neki:

– Nem mondják ám ezek, hogy mi bajuk van, az úrnak, ha mézeskalácscsal csalogatja is ki belőlük, mert tudják már a mulatságnak a végét. Az úr meghallgatja a panaszukat, elmondja odafenn a császárnak, a császár erre leküld egy hatalmas pirongatóriumot az uradalomnak, hogy miért nem orvosolja meg a jobbágyok bajait? arra az úriszék odaczitálja maga elé a panaszkodókat, jó huszat vágat rájuk sorban, s azzal megirja a császárnak, hogy a jobbágyok meg vannak már orvosolva. Nem panaszkodnak ezek már senkinek. Dehogy árulták volna el az úrnak, hogy a házuk azért maradt födetlen, mert a mint a hetvenöt aranyakat megkapták, még meg sem melegedett náluk a pénz, már rajtuk jöttek nótárius, esküdt, kisbiró, s behajtották tőlük a ki tudja, mi óta elmaradt porcziókat s elszedték a kapott pénzt.

– De már ez istentelenség! kiálta fel Ráby. Ezt nem fogom eltűrni. Csak egy ilyen porczióskönyvet kaphassak meg tanúbizonyságnak.

– No, az úrnak nem fognak egyet is odaadni, hanem ha akarja, én összeszedek estig negyvenet, s holnap odaviszem a házához. Nekem ide adják.

– De hát te nem félsz az előljárók haragjától?

– Bánom is én, ha haragszanak. Ők vannak én rám szorulva, nem én ő rájuk; s ha akarom, itt hagyom őket, más városban is megélek a tenyerem után. Gondol is azzal egy faragó ember, hogy ki haragszik rá?

– De boszút állhatnak rajtad alattomos úton…

– No, azt ők nem teszik. Mert kezemben van az üstökük.

– Ugyan hogyan?

– Hát hiszen, az úrnak csak el merem mondani, mert tudom, hogy jó ember; de másnak meg nem mondanám. Egy szép este odahivattak a tanácsházhoz, azt mondták, hozzam magammal a kőműves-szerszámaimat is. Odamentem. Akkor azt mondták, hogy el kell mennem a nótáriussal ahoz a titkos bejárathoz, a miről rajta kívül senki sem tud; mert azt még a török uraság alatt készítették, s soha az egy nótáriuson kívül, meg a rácz papon kívül, senkinek nem volt szabad tudni, hol van annak a rejteke. Azt most be kell falaznom.

– E szerint te tudod, hogy hol van a rejtett kincs folyosójának a bejárata?

– Tudom, mert én csináltam el úgy, hogy arra most aztán keresve se talál senki a nótáriuson kívül.

– Rávezethetnél engem?

– Nem biz én. Mert elébb megesküdtettek nagy kegyetlenül, hogy soha senkinek másnak, mint a nótáriusnak a pancsolatjára, azt a berakott ajtót fel nem bontom. S a mire én megesküdtem, azt én meg is tartom. Hanem mondok valamit. Rá lehetne arra mégis jönni.

– A rácz pap által, a ki a rejtek másik bejáratát tudja.

– Az által épen nem. Az tudja jól, hogy őt agyonvernék, ha a titkot elárulná. Hanem másképen. Ha az úr olyan könnyen beszélhet a császárral, csinálja azt ki, hogy rendeljen el új tanácsválasztást a községben. Akkor tudom, hogy se biró, se nótárius, se sénátor, egy sem marad meg; s ha aztán új nótárius lesz, annak felfedezhetem, hogy hol a befalazott bejárat; mert az esküm úgy szólt, hogy csak a nótarius parancsolatára szabad azt kibontanom.

– Ez jó gondolat volt tőled, Marczi. Ezt keresztülviszem.

– Hát csakugyan olyan nagyon szivén hordja az úr ennek a mi nyomorúlt népünknek a sorsát? Az Isten áldja meg érte! De hát már most tudja meg tőlem, hogy mi a legfőbb veszedelme ennek a városnak? Mert a mit eddig megtudott, az még mind csak kismiska. Hogy nyáron szolgáltatják le vele a téli robotot, hogy tízszeres adót hajtanak be rajta, hogy a borát elharácsolják szüretkor, hogy háromféle dézsmát szednek tőle, az még mind tréfa volt eddig; de most már a földet húzzák ki a lába alól. Tudom, hogy jót akart vele a császár, mikor elrendelte, hogy az egész országot fel kell mérni. Jó is volna az, ha a császár elküldhette volna a rézczirkalmát: «eredj te czirkalom, neked fejed is van, két lábad is van, lépd meg, mérd meg az én országomat, aztán gyere vissza s adj számot». Az ám; de az eleven czirkalomnak még két keze is van, s az arrafelé hajlik, a hol jobban kenik a markát. Tudom, hogy vannak köztük derék, megvesztegethetlen emberek is, csak az a kár, hogy azokat én nem ismerem. Ez a miénk rosszabb a töröknél, a tatárnál. Csupa hamisság az egész munka, a mit csinál. Minden java-föld bitangba megy az ő mérése szerint s azt az előljáróság szétosztja maga közt. A köznépet pedig mindenütt a mivelhetlen atkás, mocsáros földekre szorítják. Úgy, hogy már az utolsó tehénkéjét is kénytelen eladni minden szegény polgár, mert nincs hol legeltetni. Hiszen ne röstelljünk kifáradni a határba, tegyünk úgy, mintha vadásznánk, majd meglátja az úr, micsoda égrekiáltó igazságtalanság történik ezzel a néppel?

Ráby naphosszant elbarangolt a mezőkön, a mocsárokon keresztül-kasul, régi iskolatársával; az megmutogatott neki mindent. Biz itt, ha az új felmérés foganatba lesz véve, a nép négy ötödrésze elpusztul; felfalja az ötödik. A telkes gazdából lesz zsellér és béres.

De minden nyúl megmenekült Ráby elől. Vadászhatott magára a vizsla; a gazdája nem azon a nyomon járt. Este felé üres tarisznyával tért haza. Hogy az asszony észre ne vegye, az elemózsinát a vizslának osztotta el. Éhes sem lett. Hanem a feje tele lett, meg a szíve.

Fruzsinka bizonyosan észrevette az urának a lelki állapotját, mert nagyon nyájasan forgolódott körülötte; jó túrós csipedettre várta haza; tudta, hogy azt szereti legjobban, kivált ha olyan kemény, hogy kiugrik a villa alól. De azzal sem igen lelte kedvét. Csak fekhetnék volt.

Másnap korán reggel ott volt nála a Dacsó Marczi. Elhozta, a mit igért. Egész nyaláb porcziós-könyvet. Ráby azokkal aztán bevette magát az irószobájába s egész nap volt velük dolga, míg azt a sok furfangos zsarolást mind kapiczánra tudta szedni.

A Dacsó Marczi meg ment tovább a maga dolgára.

Mikor a hosszú-utczáról a piacz felé közeledett, nagy hegedű, dudaszó ütötte meg a füle dobját.

«Ejnye, de furcsa, gondolá magában, nagybőjtben muzsikaszó! Valjon ki lakodalmaskodik most?»

Mikor aztán a piaczra kiért, mingyárt megtudta, hogy mi az?

Verbunkosok tánczoltak az utczán.

Hja, biz a császárnak nagybőjtben is szüksége van katonára. Az emberhúsra nincs bőjt.

Szép instituczió volt ez a verbunk!

Kiválogatták a huszárok közül a legszebb, legdélczegebb és a legkorhelyebb legényeket. Azok aztán hatosával, tizenkettesével városról-városra, faluról-falura jártak verbuválni.

Végig muzsikáltatták magukat az utczán, maguk is danolták hozzá:

Palaczk, csutora volt a kezükben, tele jó borral; a mely legény eléjök került, megölelgették, összecsókolták, itatták a jó borból; egyszer csak azt vette észre, hogy az ő fején van a bokrétás, szalagos huszárcsákó. Akkor aztán a pap sem mentette ki onnan többet. Az övék volt. Dalolhatta aztán, hogy:

De legnagyobb aratása volt a verbunknak a vásártéren. Mikor ott karikába állva, elkezdték lejteni azt a délczeg tánczot, a mit én magam is csak kétszer láttam életemben. Olyan táncz volt az, hogy azt nem lehet leirni. Benne volt a magyar daliás tempóknak egész összesége, a hetyke legénykedés, a kaczkiás legyeskedés, a dévaj jó kedv és a világfitymáló dacz minden mozdulatban, taglejtésben, fejhordozásban, azok a tengerátlépni készülő nekilépések, azok a csillagijesztő fejfölütések, azok a hegyetemelő válltaszítások; taps, lábdobbantás, sarkantyúpengetés, mind egyszerre, mintha zsinórra rántanák; aztán mikor jött a kopogóssa, nem ám lábhegyen, mint a szinpadi tánczosok, hanem a két sarkán, egyenesen, mint a jegenyeszál, kezében a tarsolyos kard, fejében a tollas csákó, úgy járta azt a muzsikaszó frissére a tizenkét délczeg vitéz egy karélyban, forogva és körüljárva, mint a plánétakeringés, s tüzet szórva a szép asszonyokra a két szeméből s integetve a legénynek, a ki a sokaság közül termetre kiválik!… Nem lehet azt így elmondani. Látni kellett azt. Az elszédített. Magamnak is az a szerencsém, hogy még gyerek voltam, különben talán én is felcsaptam volna.

A toborzók épen akkor végezték a verbunkos tánczot s jöttek az utczán arrafelé, a honnan Dacsó Marczi közeledett.

Elül tánczolt a kisbíró; kulacs volt a kezében; s úgy szeretett volna tenni, mintha jó kedve volna. Utána járta idomtalan bakugrásokkal a toborzó dudás, egyszerre tánczolt és muzsikált; mind a kettőhöz értett, egyikhez csúfabbul, mint a másikhoz; azután jött csupa merő pávakakas lépésekkel a szép verbunkos csapat, csak úgy kinálgatta az itczés üveggel a parasztlegényt, a kit az anyja a kis ajtóból ugyancsak igyekezett a toborzók elől visszaránczigálni gatyájánál fogva. (Ne tessék megbotránkozni ezen a szón, mert hiszen másutt akárhol fogják meg a paraszt legényt, kirántja magát könnyen; de ha ennek a sűrű ránczába hátul belemarkol valaki, akkor meg van fogva; mert ha el talál szakadni a korcz, vége a vitézségnek.)

Egy pár legény lépre akadt már, azok egy-egy huszárral összeölelkezve, járták volna a Kállai-kettőst, fejükben a huszárcsákó, a huszáréban meg a parasztkalap; egy közülök a tenyerével hajigálta fel a légbe a szép fehér lázsiás tallért, a mit felpénzül kapott, dicsekedve, hogy milyen olcsón jutott pénzhez; egy morva vándorló legény meg, a kit a korcsmában térítettek el a suszteri pályáról, szörnyen igyekezett utána csinálni a huszárnak a kuferczes tempólépést, a mi rettenetes jól illett a papucsos lábának.

Marczi bizony oda se nézett nekik, dolga volt, sietett. Hanem a kisbiró a verbunk elején útját állta.

– Utczu bizony Marczi pajtás! Már csak meg sem állnál egy szóra? Úgy szaladsz, mintha rákot loptál volna s az csipné a fodor hájadat az ing alatt.

– Sietek ám. A Czikóék szelemenfáját még ma mind el kell készítenem. Azt látom, hogy te már készen vagy.

– Ne bolondulj, Marczi pajtás. Hájszen egyszer él az ember! Igyál egyet no a kedvemért.

– Iszik az ördög! Nem látod, hogy ma ács vagyok? Háztetőkön kell mászkálnom; mind leszédülök.

– De bizony csak egy korty bakatortól te le nem szédülsz. «Kutya iszik vizet; bort, a ki megfizet». Addig odább nem mégy, a míg egyet nem húztál a kulacsomból.

– No hát ide vele. Marczi megtette neki, hogy ivott.

– Aztán csókolj meg szépen, igaz barátságból. Isten áldjon meg, pajtás!

Marczi azt is meg hagyta történni, s azután igyekezett tovább menni.

– Marczi pajtás! kiáltá utána a kisbiró: gyere vissza még egy szóra. Ide gyere!

– No mi kell még?

– Tudod, hogy tavaly egyszer kukoriczafosztás előtt való vasárnap a Csémiék háza előtt egy tallért kértem tőled kölcsön.

– Régen keresztet vetettem én már arra.

– No hát azt most már megadom. Van pénzem. Tartsd a markod.

– De már akkor csakugyan nagyon részegnek kell lenned, ha még fizetsz is.

A kisbiró előkereste a mándli zsebéből a lázsiás tallért s markába nyomta a Marczinak, meg is szorította a kezét.

De most már igazán ment a Marczi.

Csakhogy még egyszer visszaszólították; most már egészen más hangon.

– Dacsó Marczi te! Állj meg csak, ne szaladj. Nem vagyok ám én egy cseppet se kótyagos; hanem te lettél valami, a mi még nem voltál. Ittál a katonák borából, elvetted a katonák felpénzét; katona vagy te már, galambom Marczikám, csak állj be a sorba!

A legény elbámult, amint a huszárcsákót egyszerre csak a fejébe nyomták. A keze a bőrköténybe dugott szekercze nyelét markolta meg. Egy pillanatig az járt a fejében, hogy rárohanjon a kisbiróra s kettéhasítsa egy csapással a koponyáját. Hanem aztán meggondolta magát. «Ezt bizony magad kerested magadnak. Itt a jutalma a tegnapi sétafikálásnak a bécsi urasággal». Azzal csak megadta magát. Van is mit sajnálni azon, hogy innen elviszik az embert katonának. Nincs, a ki utána sírjon, ebben a városban. Azt tette, hogy lecsatolta a bőrkötényt magáról.

– De már ha katonává lettem, akkor eb hordja ezt a bőrkötényt, szekerczét tovább. Szedd fel, kisbiró, hozd utánam! No hát már most hadd látom, hol az a bor? No most czigány, húzd az én nótámat: «Katona vagy rózsám, az lettél!» Hadd szakadjon meg a szíve a sok csalfa leánynak. «Sok víz lefoly még addig a Dunában, míg engemet megláttok ez utczában!» No hát már most káplár uram, gyerünk, menjünk; kinyúlunk ma, az angyalát! világ boszújára, kivilágos kivirradtig.

S csakugyan azt tette a Marczi, hogy ivott egész reggelig a verbunkkal. Nem szokott a verbunkos aludni, csak minden negyednap.

A kisbiró persze elment a bőrkötényt hazavinni a Dacsóék házához. Nem volt annak egyéb dolga a verbunkkal, mint éppen csak a Marczit elkaparintani, a kinek minden lépésére rálestek.

Másnap korán reggel a verbunkos káplár hazakisérte a Marczit, hogy hadd hagyja rendbe a házatáját. Volt egy vén nénje, arra mindent rábízhatott szépen. Hiszen tiz esztendő nem a világ, akkor majd hazakerül megint. Hisz mingyárt letelik az; az ember észre sem veszi.

A jó öreg néne javában kötözgette össze a batyut az útra készülő öcscse számára, a mint jön be nagy tappogással a kisbiró s elkezdi:

– Héj, Dacsó Marczi öcsém. Azt parancsolja neked biró uram, hogy a verbunk még egy hétig itt lesz, addig te itthon maradsz; sehová sem mégy, hanem befogod a három lovadat s ma még bemégy forspontba Pestre.

A Marczinak sok volt már a fejében.

– Ejnye a szent Árgyrussát! «Elmehetsz, ittmaradsz, kimégy; befogsz, kifogsz!» Oh te halottbemondó, lakodalomrahivogató, forspontrakergető, kisbiró! Te délig mindigéhes, estig mindigrészeg kisbiró! te a város dobja szamárbőrén testvérgyilkosságot elkövető kisbiró! Azt mondom, hogy most mingyárt kieblábolj innen, hazáig meg se állj, otthon felmászsz a kazal tetejére, onnan parancsold meg a verebeknek, hogy ezután fél lábbal lépkedjenek, s a míg azok neked szót nem fogadnak, addig ide nekem vissza ne jőjj; mert ha még egyszer ide hozod ezt a fejelésnél elfuscherolt pofádat, hát dudát csinálok belőled s azon muzsikáltatok magamnak! Annak a hájduda birónak pedig megmondd, hogy «eb ura a fakó!» A császár katonája vagyok én! Nekem csiszlik biró ne izengessen többet, mert én huszár vagyok! S azt tanuld meg, hogy első a világon az atya úr Isten, azután a fia, azután mingyárt a magyar huszár, azután jön a huszárnak a lova, azután a huszár lovának a patkója: azután jön a semmi, s csak azután jösz te, meg a biró, meg a magistratus. Hallottad? No ha hallottad, hát eredj haza s mondd el otthon, hogy a Dacsó Marczi nem hall már egyebet, csak a trombitaszót! A többi mind kutyaugatás.

A kisbiró csak nevetett.

– Ugyan ne mókázz, Marczi öcsém. Hiszen megfizetnek ám jól a forspontért. Egy forint minden ló meg stáczió után, aztán meg ostorpénz, meg borravaló.

– De hát mért kellene épen nekem forspontba mennem? Mikor itt van még hetven szekeres gazda, a kinek semmi dolga nincsen, mint majmot nézni, mikor t. i. egymásra bámul.

– Hát megmondom az okát, édes Marczi öcsém, hogy azt ne gondold, hogy az ember itt most tégedet kujonérozni akar. Hát tudod, az inzsellér bevégezte a munkáját; ma megy ki a városból. Aztán tudod, az a sok riha csőcselék nép mind dühös ő kelmére. Rég fenik rá a fogukat, hogy majd mikor elmegy, a város végén rálesnek egész baromsokasággal s csunyául meghajigálják sárral, meg göröngygyel. Meg is teszi a nép, a milyen veszett. Hanem hát tudod, tégedet szeretnek. Ha meglátják, hogy te vagy a kocsis, a ki az inzsellért a szekereden viszed, akkor nem merik meghajigálni, nehogy tégedet koppintsanak fejbe.

Dacsó Marczinak egyszerre valami odalőtt a fejébe. Mintha a forró láz csapta volna el, olyan hőség támadt az agyában. Elkezdett lassabban beszélni, még a hangja is reszketőssé vált.

– Hát az inzsellér akar hazamenni Pestre? Elviszi a mappákat is, meg a protocollumokat is? No csak azért kérdezem, hogy milyen ülést csináljak, hogy minden elférjen a kocsiban? Aztán igazán jó borravalót szokott adni a kocsislegénynek? No hát, Isten neki, nem bánom; beviszem. Mingyárt a lovak után látok.

Azzal kitámolygott az istállóba. A homlokán csak úgy gyöngyözött a sűrű veríték.

– Tudtam, hogy a borravaló szóra megjuhászodik a legény! mondá a kisbiró a káplárnak, a kit magával vitt a tanácsházhoz, hogy az engedélyt megadja hivatalosan a rekrutának ez egyszer és utoljára czivil kiküldetéseért.

Félóra mulva készen állt a könnyű fonott oldalú cséza a jó három lóval a præfectusi kastély előtt, a hol a mérnök szállva volt. Maga ült a kocsis-ülésben a Dacsó Marczi. A hajdúk lehordták nyalábszámra az okmányokat; azokat mind jól el lehet pakolni a hátulsó saraglyába a bőrtakaró alá: magát a mappát, a mi egy hosszú bádogtokba volt dugva, ki nem adta a kezéből a hites mathematicus, mert abban van az ő egész tudománya. Azt odatette maga mellé az ülésbe s még egy szijnál fogva oda is kötötte a kocsi oldalához. Jól neki volt öltözve a hidegnek, botosok a lábain, a bundája felöltve, a téli sipka lekötve az álla alá. A szolgálattevő hajdúknak fejenkint mind egy-egy ezüst huszast osztogatott.

– No aztán, Marczi öcsém, biztatá a kocsisát, ha jól elhajtasz, tudod? hát akkor majd nagyot iszunk ma.

– Ugyan iszunk! erősíté meg Marczi a maga részéről.

Ráby Mátyást ma megint kiunszolta a felesége vadászni. Hátha ma szerencsésebb lesz, mint harmadnapja s nyúllal jön haza?

Az asszony csupa szeretet és figyelem volt hozzá.

Hát aztán nem bolondság az embertől, hogy mikor van neki egy jó, szép, takaros, szerelmes felesége, van jól hordó puskája, jól álló vizslája, jól szelelő pipája, mindezekhez elég jövedelme, puskapora, vágott dohánya: hát még sem éri be vele; hanem nagyobb dolgokon töri a fejét?

Ki nem ment a fejéből, a mivel azt az utóbbi napokban teleszedte.

Azért ballagott ki egy kicsit a mezőre.

No oda meg hát épen jó helyre ment.

Ezúttal a budai út felé ment ki a városból, s bámulva látta, hogy a város végén a fazekas és vályogvető nagy gödröket egész népcsoport tartja megszállva, asszony, férfi és gyerek; mintha valakire várnának.

Nem akarta tőlük megkérdeni, neki úgy sem mondanák meg.

De alig haladt az agyagvermeken túl mintegy ötszáz lépésnyire, a mint egy három lovas kocsit látott vágtatva jönni a kastély felől; mire az egész elrejtőzött néptömeg nagy zsivajjal rohant elő a földvágásból, s két felül az út melletti garádot ellepte.

A kocsiban ülőket nem birta fölismerni; azt sem vehette ki, hogy a néptömeg mit kiabál rájuk? De e kiabálásnak a hangja valami oly ádáz volt, hogy azt nagyon meg lehetett különböztetni attól a búcsúriadaltól, a melylyel egy néptömeg a távozó kedves vendéget szokta utnak ereszteni. Mikor a fogat a néptömeg között végigvágtatott, a zaj még erősebb lett, az asszonyok legjobban visítottak; a felemelt öklök és botok fenyegető kiséretet képeztek hozzá. A kocsi természetesen nem állt meg a kedvükért közöttük, hanem vágtatott, a hogy csak a három ló ragadta, míg kijuthatott a sokaság közül. Különben semmi erőszakoskodás nem érte a bennülőket.

Mikor a kocsi utólérte Rábyt, ráismert legelébb is a hátulsó ülésben kuttogó mérnökre. Most már értette, hogy mit kiabált a nép olyan nagyon? Hanem azt már nem értette, hogy mi tartóztatta őket vissza, hogy jól meg nem hajigálták ő kelmét, holott a kezük ügyében volt az a jó hajigálni való agyag? Megértette azt is, a mint a szekér egészen odaért hozzá; mert akkor a kocsis megállítá a lovakat. Akkor aztán megismerte benne a Dacsó Marczit.

– Servus humillimus! köszönté Rábyt az inzsellér. Hallotta spectabilis azt az infernalis búcsúztatót? Így eresztik ám ki minden faluból az inzsellért. Ha a Marczi nem lett volna a kocsisunk, még meg is hajigáltak volna.

– Tekintetes uram, szólt a Marczi borrekedt hangon Rábyhoz, van-e még abból a pályinkából abban a kulacsban?

– Van Marczi: nesze, igyál.

A legény megfogta a kulacsot, s addig le sem vette a szájáról, a míg az utolsó kortyot is ki nem húzta belőle.

– Marczi! Majd megárt.

– De bizony meghasznál! dörmögé Marczi, visszaadva a kulacsot. No hát áldja meg a mindenható!

Azzal közévagdalt a lovaknak s azok megint neki rugaszkodtak, a négy kocsikerék csak úgy szórta maga körül a sarat.

Ráby megállt az útfélen és utána nézett. Elgondolkozott rajta, hogy milyen különös, hogy épen ennek a fiúnak kell a szekerén beszállítani azt az egész machinát, a mi az ő népét tönkre rontja, a szerzőjével együtt.

Egy helyütt, a mint az országút a Dunához közeledik, egy mellék-út kanyarodik fel rá, mely a szigetségi révbe vezet. Mikor a Marczi bricskája ehhez a helyhez ért, egyszerre nekifordította a kocsis ennek a mellékútnak a lovait s kegyetlenül közéjük vert. A szekér a meredekről vágtatva rohant le egyenesen be a Dunába.

– Szervusz világ! kiáltá messze elhangzó kaczagással a legény, elhajítva a virágos kalapját; s már akkor ló, szekér, mind benne úszott az épen tavaszi áradástól kavargó Dunában. Akkor aztán, mikor már nyakig ért a víz, visszakiáltott Dacsó Marczi a kocsiban ülőre: «no most iszunk már mingyárt nagyot, kegyes uram!»

Ráby csak azt látta, hogy az elmerülő szekérből egy bundás alak kétségbeesetten akar kimenekülni, de a nehéz úti öltözet lehúzza: nem sokára elmerül a szekér, s a rajta ülők; a három lónak a feje még egy ideig kilátszik a vizből, a mint küzdenek a halálos ár ellen; utoljára azok is elbuknak a hullám alá. Kocsi, mérnök, protocollum és mappa, mind lementek a Duna fenekére. Soha se találta meg azokat senki.

Ráby Mátyás megdermedten állt ott az útfélen; a nedves bőjti szél végig söpört az avaron, s a távolból egy néptömeg ordítását tépte magával, mely olyan volt, mint mikor a kétségbeesés kaczajra fakad.

TIZENHETEDIK FEJEZET.

(Ennec az ember maga sem tvdhatia, hogi mi lesz a weege?)

Ez a catastropha végzetes hatással volt Ráby lelkére.

Visszafordult, hazament; egész feje lázban égett.

Elmondta a feleségének, a mi történt.

Ebből aztán az asszony kitalálta, a mi történni fog.

– Most ennek az lesz a következése, hogy te mégis csak neki indulsz annak az útnak, a mitől vissza akartalak tartani.

– Hát megszégyenüljek-e egy tanulatlan parasztlegény példája előtt, a ki nem olvasta Curtius történetét, a ki nem birt fogalmakkal magasabb erényekről, s képes volt a maga együgyű barbar heroismusával feláldozni az életét, hogy a községe nyomorult népét a koldusbottól megmentse? Ez mert neki ugrani a sötétségnek s én, a ki látok, ne merjek lépni?

– Hát mégis meg akarsz engem keseríteni?

– Inkább haragudjál rám, mint megvess!

– Hát neked a szeretet semmi?

– Inkább elviselem azt, hogy az egész világ gyülöljön törhetlen akaratom miatt; mint hogy rászolgáljak a szeretetére a gyávaságommal.

– Itt csak az én szeretetemről van szó.

– Az viszonozva van az én véghetetlen szerelmem által. Tudom, hogy csak miattam reszketsz. Ellenkezésed, a mivel vissza akarsz tartani, tudom, hogy a te nagy szerelmed tanúbizonysága s imádlak érte. De halld angyalom. Ha én innen, erről a helyről megfutok, én ezen a pályán minden ajtót becsaptam magam előtt. Nincs más választásom, mint visszatérni a katonai pályára, a mire suhanczkoromban készültem. Hát ott, a hol ágyútelepeket kell megostromolnom, kevésbbé fogsz-e félteni? A spahik szablyái között örömestebb látsz-e viaskodni, mint egy csoport bujkáló cselszövényei között? Én bizony mondom neked, hogy ha most nem megyek fel Bécsbe, akkor soha sem megyek. Megirom a császárnak, hogy ez a tusa nem nekem való, küldjön az ezredemhez, a hol bajtársaim vannak, Karánsebesre. Válaszsz!

Fruzsinka azt választotta, hogy nem szólt semmit, csak sírt.

Ez is marasztás.

Ahhoz, hogy valaki egy szerető nőt elhagyjon akkor, a mikor sír, hogy ott ne maradjon nála addig, a míg ismét nevetni látja, kovaszív kell.

No hát Ráby Mátyásnak volt ilyen tűzkőből való szive. Nem jól mondtuk ott fentebb: nem viaszból volt a szive, mely a szép szemek tüzétől megolvad; kovából volt, mely a legerősebb választóvízben, a szép szemek könyeiben sem olvad meg.

El tudott menni hazulról, úgy, hogy a fiatal menyecskét sírva hagyta otthon.

Azt hitte, hogy hiszen majd nagy hamar visszatér Bécsből. Mert lehetett ám akkor is gyorsan utazni. A hires nyergesujfalusi gyorsparasztok egy nap alatt fölrepítették az embert Bécsbe.

Fruzsinkán kívül senki sem tudott róla, hogy Ráby Bécsbe ment.

Ott sem mutogatta magát sehol. Tudta, hogy a császár minden reggel nyolcz órakor le szokott menni a «Ligetbe» s ott egy óráig sétál, a maga egyszerű, kopott zöld kabátjában, tolldisztelen kalapban; a kik nem ismerik, legfeljebb valami lovásznak nézik. Ott beszélhetett vele Ráby. Elmondhatta neki élő szóval, a miket odalenn tapasztalt.

A császár aztán megdicsérte az eddigiekért, s megbizta, hogy csak folytassa tovább. Adott neki mindent, (hát a mi telt szegénytől) menlevelet is, a miben megparancsoltatik nagyoknak és kicsinyeknek, hogy Ráby személyét bántani tartózkodjanak. Hanem az megmondatott neki, hogy az oltalom-levelet csak a legvégső szükség esetén mutassa elő, s egyáltalában el ne árulja, hogy a császárral személyesen értekezett.

Sietett aztán haza; mint a ki dolgát legjobban végezé, ellátva mindenféle parancsolatokkal.

Visszatérő útját úgy ejtette, hogy Pestnek jőjjön s ott megjárja megint a dicasteriumokat.

Legelőször is a vármegye-házához ment, a jegyzői hivatalba, holmi okiratokat kikerestetni.

Ott találta Tárhalmy főnótáriust.

Tárhalmy se nyájasabb, se komorabb nem volt hozzá, mint az előtt. Behitta magához a belső szobájába s mikor egyedül voltak, azt mondta neki:

– No ugyan jó, hogy compareáltál, öcsém; mert már edictaliter akartunk evocálni, mint «nobilis elapsust»-t.

– Engem evocálni? Miért?

– Hát barátom, vádolva vagy. S találd ki, hogy mivel? Azzal, hogy te vagy a Gyöngyöm Miska, s te raboltad ki harmadnapja a Rotheisel zsidót a styriai erdőkben.

Ráby nem tudta, hogy nevessen-e? vagy szörnyüködjék?

– No de ez már izetlen tréfa!

– Magam is azt hiszem, hogy ostoba tréfa: hanem hát vádolnak vele. De te abból nagy könnyen kivágod magadat. Kimutatod az «alibit», az alatt másutt voltál, s azzal vége.

Ráby akarta volna, hogy ne vörösödjék el; de lehet is azt tenni! olyan erős ember nincs a világon, a ki, ha egyszer az orczája a fejébe vette, hogy ő most el akar pirulni, az ellen sikerrel tudjon küzdeni.

– De én nem ereszkedem le annyira, hogy ily eszeveszett vád ellenében védelmezzem magamat. Actori incumbit proba.23) Hivják elő Rotheisel Ábrahámot, az bizonyítani fog a mellett, hogy nem én voltam, a ki őt kirabolta. Én nem bizonyítgatok semmi alibit.

– Tudom ám én azt is, édes öcsém, hogy miért? Mert te ez alatt a három nap alatt olyan helyen jártál, a mit még kevésbbé lehet elárulnod, mintha a styriai erdőkben utasokat fosztogattál volna ki; s az, a ki bizonyíthatná az alibidet, olyan személy, a kit nem lehet tanunak megidézni. Nem kérdezem. Én nem leszek birád. Tudod, hogy a főjegyző csak referál a törvényszéken, de szavazattal nem bir. Te tehát azt, hogy hol jártál az utolsó napokban? nem engeded magadból egykönnyen kiszorítani. Vannak pedig, a kik csak azt akarják. S a tréfának ez a komoly alapja. Azért akarod inkább a Rotheisel zsidóra bizni, hogy tanuskodjék a mellett, hogy a rabló, a ki fejbe ütötte s kifosztotta, nem te voltál.

– Rotheisel bizonyosan megteszi azt; ő engem jól ismer.

– Tudom. Csakhogy a zsidónak a tanubizonysága törvényeink szerint csupán akkor érvényes, ha megesküszik rá.

– Rotheisel meg fog esküdni.

– Ne mondd ki olyan könnyen. A zsidó nagyon nehezen szánja el rá magát, hogy az esküt letegye. Maga a saját Talmudja is megnehezíti azt neki. A Schulchan Aruch törvényei egész psychologiai torturát szabnak a zsidóra, csak odáig, a míg az eskü letehetés megitéltetik neki. Törvények szerint az, a ki mingyárt az első felszólításra késznek nyilatkozik az eskületételre, már azért megfosztatik a képességétől. Elébb meg kell azt gondolnia. Elébb a rabbinak meg kell őt jól ijesztgetnie. Egy olyan nap, a melyen egy zsidó esküt tesz le a törvényszék előtt, gyász és siralomnap az egész községre nézve. Hát még hozzá a törvényesen megszabott zsidó esküforma Ismered-e?

– Nem figyeltem rá.

– Megállj. Majd kikeresem a számodra, aztán hallgasd meg. A legutolsó czikke a Tripartitumnak24) így szól: «A zsidót, mikor esküt akar letenni, a nap felé kell fordítani, mezitláb, a zsidó sapkával a fején, halotti ingébe felöltöztetve, s kezében a Mózes törvényeit tartva. Az eskü pedig az legyen: Én (név) zsidó, esküszöm az élő Istenre, a szent Istenre, a mindenható Istenre, a ki teremtette az eget, földet, tengereket, és mindeneket, a mik azokban vannak, hogy az, a kit ez a keresztyén vádol, ártatlan és nem vétkes. És ha hamis eskü bűnét követném el, nyeljen el engem a föld, mint Dáthánt és Abyront, lepjen meg inzsába és bélpoklosság, mely Elizeus könyörgésére Syriai Naamant elhagyta és Géházy szolgájára átköltözött, rohanjon meg a nyavalyatörés, vérfolyás és gutaütés; rögtöni halál ragadjon el, és veszszek el testben, lélekben, magam és minden hozzámtartozó, hogy soha Ábrahám kebelébe el ne jussak, törüljön el a Mózes törvénye, mely a Sion hegyén kiadatott, s tébolyítson meg minden irás, mely a Mózes könyvében megíratott, s ha ez az én esküm nem igaz és való, tegyen semmivé engem Adonáy és az ő isteni hatalma, Amen!»

– Rettenetes eskü!.

– Valóban az. Ez önelátkozások! De a mi még is legkínosabb a zsidóra nézve, az az utolsó sorban van. A III-ik parancsolat tiltja az Isten nevét hiába fölvenni s rettenetes büntetést szab rá. Egyéb vétkekért csak harmad- és negyediziglen áll boszút az Isten; de az ő nevének megszentségtelenítője ellen ezer iziglen! Egy egész nemzet szenved meg egy ember miatt s az Isten nevei között a Jehovah, Elohim, Zebaoth még kimondhatók, de az «Adonáy»-t még a szent Dávid zsoltárai sem mondják ki. S törvényünk épen ennek a kimondását követeli. Ha most elmennél a zsidó-utczába, izgalmas látványnak lehetnél tanúja. Mert azt jól sejtetted, hogy a mint Rotheisel Ábrahám megtudja, hogy tégedet ily absurdus vétekkel vádolnak, ő maga siet fel a törvényszékhez, tanuságát felajánlani, hogy ez a vád nem igaz.

– Derék ember!

– A törvényszék esküt követelt tőle. Hagyományos szokás szerint a zsidó huszonnégy órai meggondolást kért magának. Ez alatt a talmud törvényei szerint következnek az ijesztgetés órái. A tanuskodó zsidóra rajta mennek a rokonai, barátai, jajveszékelni, hogy ha hamisan talál esküdni, őket sujtja majd a miatt az Isten haragja; az egész község felháborodik, odatódul az ablaka alá s onnan szidja és rémíti fenyegetőzve az esküdni készülőt; az asszonyok szétszórt hajjal, a férfiak megtépett ruhával szaladgálnak az utczán s homlokaikkal döngetik a falat. A tanu szobáját teleülik bocherek és sakterek s végeszakadatlan imádságaikat dörögtetik a fülébe; a gyermekei chorusban jajgatnak s a felesége a földön hempereg. Utoljára odamegy hozzá a rabbi teljes ornátusában. Hozza a nagy könyvet. Abból felolvassa neki azokat a rettenetes boszuállásokat, a miket az Isten az ő nevének megbántására ifjakon és öregeken, gyermekeken és még nemszületett nemzedékeken, királyokon és országokon, porbadöntött városokon és azoknak a barmain irgalom nélkül betöltött. Elmondja neki, hogy milyen könnyen eshetik valaki a hamis esküvés bűnébe, akaratlanul is; a mi aztán mindegy, mert az Isten a kimondott átkot mégis csak betölti rajta. Gondolja meg jól a dolgot. Sötét volt, mikor őt a rabló megállította, nem láthatta jól az arczát. Az viselhetett álhajat, álbajuszt. Nem is nézhette meg jól, mert egy fokos-ütés hátulról eszméletlenné tette. Milyen könnyen tévedhet a megrémült ember! S ha tévedésből hamis esküt mond, az csak olyan nagy bűn, mintha szándékosan tette volna, s akkor a kimondott «Adonáy» név jaj és pusztulás lesz az egész pesti zsidóságra, elzüllik az a világ minden részébe s azt a helyet, a hol most lakik, sóval fogják behinteni!

– És én mégis tudom, hogy meg fog esküdni az Ábrahám.

– Akkor nagy a hited. No ennek még ma el kell dőlni; mert a statarium együtt ül, a mi épen a Gyöngyöm Miska miatt van kihirdetve.

– Tehát engem a statarium elé fognak állítani? Szép.

– Szép biz az. S tanácslom is, hogy már most maradj itt és várd be a történendőket.

– Kegyes engedelmével. Csak egy levelet szeretnék irni. (Persze a Fruzsinkának, hogy mára ne várja haza.)

– Megbocsáss, édes öcsém, de neked itt az én hivatalszobámban levelet nem szabad irnod, sem azt innen elküldened.

– Hát tán fogoly vagyok már itt?

– Az még nem; de vádlott, a kinek én hivatalból segédkezet nem nyujthatok, hogy innen kilevelezzen; hanem teszek egy ajánlatot. Innen ma úgy is nem jó lenne kimenned, mert lehetnének, a kik azt mondanák, hogy «szököl» s még valami szégyent tennének rajtad, hanem eredj fel hozzám, a magánszállásomra, ott van a leányom, az majd ád néked tollat és papirost; ott irhatsz levelet; ő megteheti azt, hogy maga felviszi a postára a leveledet; aztán mivel hogy ez a dolog a legjobb esetben is estig eltart, ha meg nem veted szegény asztalunkat, maradj ott nálunk ebéden.

Oh, ha arczul verték volna Ráby Mátyást, tán nem fájt volna neki olyan nagyon, mint ez a nyájas kinálgatás. «Eredj fel, ott a lányom.» «Majd odaadja neked a tollat, a mit ereklyéül tartogatott utánad!» «Hogy irj vele levelet a Fruzsinkának.» «Még majd maga el is viszi s felteszi a postára azt a levelet.» «Aztán ebédelj ott velünk s hallgasd, hogy mit beszél ott az a tollas ember a kalitkában?» (Hiszen még a beszélő seregélyt kalitkástul ki lehetne tenni abbul a szobából; de beszél ott minden! még a napsugárban tánczoló porszemek is, s mind azt beszéli, hogy: «óh te Ráby Mátyás, milyen rossz voltál, milyen őrült, milyen átkozott voltál, hogy minket elhagytál!»)

Ráby Mátyásnak nem nagyon kellett erőltetnie magát a hazudásban, mikor azt válaszolta erre a szíves meghívásra, hogy:

– Hálásan köszönöm az ebédre hívást; de én most erős diætára vagyok szorítva, helleborismussal kúrálom magamat. Csak egy zsemlét szabad megennem naponként.

– Hát az mi ellen való?

– Idegizgatottság ellen. Éjenként nem tudok aludni.

Tárhalmy majd mondott neki rá valamit; de csak elhallgatta.

– No hát legalább levelet irni felmehetsz, az nem rontja meg a helleborusos kúrádat.

Tárhalmy úgy beszélt Ráby Mátyáshoz, mint a ki tudomásul sem vette, hogy az valaha az ő leányába szerelmes volt, s hogy azt otthagyta, mást vett el. Ez a közöny fáj pedig legjobban.

Ráby Mátyás fejében úgy zúgott valami, mint egy tenger forró zsirból. A pokolba inkább, mint ez angyal szemei elé!

E kinos feszültségből kiszabadította valami véletlen. Nem «Deus», hanem csak «hajdu ex machina». A Mihály jött be jelenteni nagy hévvel-lével, hogy «tekintetes uram! Jönnek a zsidók!»

Ah! Tehát nem használ az ijesztgetés. A Rotheisel Ábrahám mégis csak meg fog esküdni.

Az volt aztán a parádé!

Nem maradt a zsidó-utczában a házőrző süket vén asszonyokon kívül senki. Minden ajtót, ablakot bezártak ott, s jött egy tömegben, mint hajdan a Mizraimból való kivándorláskor, Juda egész népe a vármegyeház elé. A sereg közepén hozzák az Ábrahámot zsellyeszékben, mert az még gyenge volt a kapott ütéstől, nem tudott a lábán járni.

Arra a hirre, hogy az Ábrahám kész a tanubizonyságot esküvel megerősíteni, rögtön összeült a statarialis biróság s a vádlottat előidézték.

Ráby Mátyás ott láthatta valamennyi jó ismerőseit a zöld asztalnál, a szolgabirót, az esküdtet, kikkel együtt poharazott nem rég. Az elnöki széket pedig maga Laskóy táblabiró úr vitte, a ki olyan jó nevető szokott lenni.

Most pedig megállhatta nevetés nélkül, hogy kikérdezze az előtte állót, hogy hiják? hány esztendős? mi hitű? nős vagy nőtlen? volt e már fogva?

Azután látott Ráby Mátyás egy fiatal embert felállni a zöld asztal mellől, a kiben egyik kedves iskolatársára ismert rá; az volt a tiszti ügyész. Az egy hosszú papirosról felolvasta a maga vádját, mely szerint nemes Murai és Rábai Ráby Mátyás, szent-endrei lakos, azzal vádoltatik, hogy mint Gyöngyöm Miska, rablónak öltözve, a békés utasokat kifosztogatja; in specie ez s ez napon, a Rotheisel, alias Rothesel Ábrahám nevű zsidót a styriai erdőben megrohanta, főbeütéssel elszédítette s ötezer forintjától megfosztotta. Indiciumok: ugyanakkor, a midőn Ráby Mátyás a vidéken letelepedett, mely idejövetelnek okát senki sem gyaníthatja, keletkezett a félelmes rabló kalandozása. Ráby Mátyás szülőitől nem örökölt nagy vagyont, azért mégis tele marokkal szórja a pénzt, a mi a gyanut megerősíti. Végre legterhelőbb indicium magának a Rotheisel kocsisának a vallomása, mely az azonosságot Ráby Mátyás és Gyöngyöm Miska között kétségtelenné teszi. Vádló ügyész kéri a tanu meghiteltetését s az ez által authenticussá lett bizonyítvány nyomán nemes Ráby Mátyásnak kötél által, vagy ha tekintettel akar lenni a törvényszék a nemességére, pallos által való kivégeztetését.

És senki sem nevette el magát e közben!

Az elnök egész komoly arczczal fordult Rábyhoz.

– Kiván-e inculpatus ez actió ellenében az alibi constatálásának a remediumával excipiálni?

– Nem használom a remediumot, felelt Ráby. Kérem a bizonyítékokat.

– Vezettessék be az elsőrendű tanu!

Behozatták a kocsist. Tökéletes akasztófaczímer. Olyan pofa, a melyikből kilátszik, hogy az egy kurta forintért mindennap kész megesküdni háromszor arra, hogy a ma született gyermek megölte a tegnap meghalt édes apját.

Ezt is kikérdezték a nationáléja felől, s biz az arra a kérdésre, hogy voltál-e már fogva, elmondá őszintén, hogy valami hétszer, vagy nyolczszor, nem igen emlékezik rá pontosan, de hamarább kilenczszer meglakta már a vármegye tömlöczét. Mikor aztán azt kérdezték tőle, hogy ráismer-e ebben az úrban, a ki vele szembe állíttatott, arra a rablóra, a ki a Rotheisel Ábrahámot a styriai erdőben kirabolta, megfelelt egész készséggel:

– Hogyne ismernék rá? Szakasztott ugyanaz. Csakhogy akkor fekete hamis haj volt a fején, kunkora bajusz volt ragasztva az orra alá, s szűr volt rajta. De mingyárt ráismertem a hangjáról, hogy ez a Ráby Mátyás úr.

Ekkor tapasztalta Ráby, hogy milyen jó az, hogy a magyar embernek két nyelve van, egy magyar, meg egy diák; míg a parasztnak füle ugyan van kettő, de az egyik se hall diákul. Ő közbeszólhatott latinul.

– Én protestálok e tanunak a megesküdtetése ellen. Én ismerem őt. Ez volt ugyanaz, a ki azt a négy lovat hajtotta, a mivel engem az ellenséges magistratus meg akart vesztegetni. A tanu interessálva van!

A fiscus replicázni akart, hogy ez még nincs bebizonyítva, de Ráby hirtelen bevágta az útját, odafordulva a tanuhoz, s azt mondva neki magyarul:

– De hát hogy ismerhetett volna kend rám a hangomról, mikor én kenddel sohasem beszéltem.

A tanu nem vette észre, hogy a fiscus hogy hunyorgat rá a szemöldökével; kapott rajta, hogy most mondhat valamit, a mi már valóságos igazság.

– Micsoda? hát nem emlékezik már rá az úr, mikor azt a négy lovat az új bricskával odahajtottam az udvarára, Paprika Péter uramékkal? hisz akkor úgy lármázott az úr, hogy ha süket lettem volna is, meghallottam volna.

Ezzel aztán egészen elrontotta a dolgot.

A históriai igazság kedvéért meg kell jegyeznünk, hogy mind ezúttal, mind a későbbi alkalmakkal ültek ám a Sedria zöld asztala mellett derék, igazságszerető férfiak is, a kik Rábynak pártját fogták, csakhogy nagy kisebbségben voltak. Ő maga többször emlegeti emlékirataiban. Ezúttal is volt ott egy táblabiró, a ki erélyesen felszólalt, hogy az ilyen tanut nem lehet esküre bocsátani.

– Tehát vezettessék be a felmentő tanu.

A zsidó sokaság már akkor ellepte az irgalmasok utczáját, meg a sarkantyú-utczát egész hosszában s ott várta a történendőket nagy félelemmel.

Az Ábrahám a két legöregebb fiára támaszkodva jött be a törvénytartó terembe. A feje be volt kötve a hátul kapott nehéz seb miatt, s a lábai kissé inogtak. Nyomában jött a rabbi, meg a templomszolga a Thórával és egyéb fenyegető készülékekkel.

– Hát Rotheisel Ábrahám, szólt hozzá az elnök, mondja el kend, hogy történt a styriai erdőben való kiraboltatása?

– Nem mondom biz én, tekintetes uram mert én nem jöttem ide panaszkodni. Minek panaszkodnám? A Gyöngyöm Miskát nem hozzák ide nekem, azt tudom. A miért idehíttak, csak az, hogy bizonyítsam, hogy nem tekintetes Ráby Mátyás úr volt az, a ki engem kirabolt. No hát azt bizonyítom.

– Gondolja meg kend jól Ábrahám zsidó a dolgot. Sötét volt, nem láthatta jól az ábrázatját, hátha még is ő volt?

– És ha olyan sötét lett volna is, mint Egyptomban a kilenczedik csapás napján, s az én szememen olyan hályog lett volna is, mint a Tóbiásén, és ha annak a rablónak szakasztott ilyen képe lett volna is, mint a Ráby Mátyásé, még akkor is azt mondanám, hogy nem volt ez a Ráby Mátyás, a kit én ekkora kölyök korától ismerek, mint az öklöm! Se a fizimiskája, se a teremtése nem hasonlított a tekintetes zsivány úréhoz.

– Mit ért kend fizimiska és teremtés alatt?

– Nű! Hát a szemét, száját, orrát, meg a derekát, nyakát, kezét, lábát a tekintetes zsivány úrnak.

– Tehát physionomia és termet.

– Igen is. Egyik sem volt a Ráby úré. Egészen másforma úr volt az a tekintetes zsivány úr.

– Miért tekintetes urazza kend a zsiványt?

– Azért, mert nem tudom, hogy mi lesz egyszer még belőle. Láttam én azt tekintetes úrnak is egyszer-másszor, megint az lesz abból. De én el nem mondom, a mit gondolok, mert az bizonyosan hozna tizenkét megesküdött tanut s bebizonyítaná az alibit, s utoljára még engem csuknának be.

A Rábyt pártfogó táblabiró erre közbeszólt, hogy íme itt egyik tanu vallomása invalidálja a másikét, a pro és contra elidálja egymást.

– Igen bizony, szólt Laskóy elnök úr; de hát tetszik tudni a törvényt, a zsidó tanubizonysága a keresztyén tanu ellenében csak akkor bír valorral, ha leteszi rá az esküt.

Erre a szóra, hogy «eskü», egyszerre «eltört a mécses cserép» az Ábrahám mind a két fiánál; odaveték magukat nagy czifra jajgatással a táblabiró úr elé térdre, arczra, s csókolták a kezét, lábát, hogy ne tegye az öregükkel azt a kegyetlenséget, hogy megesküdtesse.

– Én, édes fiaim, nem segíthetek rajtatok, mond a táblabiró farizeusi jámborsággal; itt a törvény, a Tripartitum III. részének 35-dik §-fusa: «Judæus contra christianum attestans.» Én ettől el nem térhetek. Hanem ha meg akarjátok kimélni az apátokat a nehéz eskü letevésétől, forduljatok oda Ráby úrhoz, ennek csókolgassátok meg a kezét; annak csak egy szavába kerül, s mingyárt nem kerül semmiféle juramentumra soha. Declarálja ő kegyelme az alibit. Arra rögtön felmentetik.

A két zsidó legény nosza neki esett Ráby Mátyásnak, térden csúsztak oda hozzá, úgy könyörögtek neki, hogy hát ugyan mondja ki azt az alibit, hiszen csak egy szó.

Erre aztán dühbe jött az öreg Ábrahám a két fiára.

– Keltek fel onnan? Elmentek onnan? S békét hagytok annak a becsületes embernek? Ki hítt benneteket ide? Csikónak jöttetek utánam? Titeket nem kérdezett a tekintetes törvényszék; a ti nevetek «hallgass!» Kitakarodjatok innen mingyárt! Ugyan édes tekintetes hajdu úr, dobja ki innen ezt a két zsidógyereket! Menjetek haza az anyátokhoz, ha jajgatni akartok! Nem kell engem támogatni! Tudom én még hasznát venni a fejemnek is, a lábamnak is. Bocsánatot kérek a tekintetes törvényszéktől, hogy az a két rossz ségetz ilyen csunya lármát csinált itten. Hát itt vagyok én. Készen vagyok, megesküszöm.

A két fiút csakugyan nem engedte az öreg a teremben maradni tovább.

Ekkor azonban hozzá fogott a rabbi a megdolgozáshoz. Zsidóul kezdett el beszélni, a mire az öreg szintén zsidóul felelt vissza, a miből mi persze nem értettünk semmit. Majd magasra felvitték a hangjukat, majd meg egyszerre alászálltak, kezeiket az égre emelgették, meg a ruhájukat tépték velük; az ember nem tudta, hogy énekelnek-e, vagy pörölnek egymással. Utoljára a vén zsidó a két gyönge rozoga lábával toporzékolni kezdett, s azzal leoldá a bal karjáról a tefilimet, az imaszíjat s azt keresztül szorítá a homlokán, annak a jeléül, hogy kész az eskületételre.

Erre aztán a rabbi elcsendesült, s odaintve a templomszolgát, lehuzatá az Ábrahám lábairól a fűzött bocskorokat; feladatta rá a halotti köntösét, fejébe tétette a négyszegletű süveget, s aztán ő maga, elébb szerelmetesen megcsókolgatva az ezüst-tokban rejlő thórát, odanyujtá azt a kezébe.

Azzal kinyitottak egy délnek néző ablakot, s odaállították az Ábrahámot, hogy a besütő nap egészen az orczájába süssön.

Künn az utczáról a zsidó néptömeg jajkiáltása hangzott fel; a kicsukott Rotheisel fiak az ajtó kulcslyukára tették a szájukat, úgy sírtak az ajtón keresztül.

Laskóy táblabiró úr majd megpukkadt a nevetésvágy miatt.

S képes volt azt elfojtani.

Csak egy szavába került volna véget vetni a kínjelenetnek «hagyjuk abba! Tréfa az egész. Én tudom legjobban, hogy ki az a Gyöngyöm Miska? hisz engemet is kirabolt!»

Dehogy tette, hogy azt mondja! Engedte az egész rettenetes esküt végigmondani a megkínzott öreg embernek; engedte az alatt az egész utczát jajgatni.

Mikor vége volt, Ábrahám megtörlé a halottas ingével a homlokát s odadörmögött a szakállába.

– Te térd, meg ne rogyj! Te láb, meg ne ingj! Te fej, ne reszkess! Azt ne higyjék, hogy a Jehova keze sújt le. Elmehetek már! Elvégeztem a dolgot. Ne támogasson senki. Nem kell nekem emberi segítség. Van, a ki engem támogat! Jobb felől Gábriel, bal felől Mikhael, előttem Rafael, hátam mögött Uriel, fejem fölött Izrael! Nem eshetem én el.

S a ki idáig csak zselyeszéken tudott jönni, két embertől a hóna alatt fogva lépegetni, innen hazáig gyalog ment, s nem engedte, hogy valaki megfogja.

– – Most már rá lehet kezdeni a nevetést Laskóy táblabiró úr!

Ráby Mátyást szabadon ereszték; ezúttal most az egyszer még kikerülte a vármegye tömlöczét; de vigyázzon magára!

TIZENNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellbenn elev adatic, hogi nem az Komaaromi fazikasnac az kalháia volt az elsev, a mi nem tarthatott evrevkee.)

Ráby Mátyás alig várta, hogy haza futhasson; a mint megkapta a felmentő itéletet, már ott várta a szekér a vármegyeház kapujában, odavetette magát az ülésbe s aztán «hajts kocsis! se ostor, se ló nem a tied!»

Hiszen bizony Szent-Endre nincs az operenczián túl, de azért Ráby Mátyásnak mégis véghetetlen hosszú volt az a távolság. Mindegyre azon törte a fejét, hogy vajjon mikor az ember egy síró feleséget hagy otthon, útra kelvén, – minémű feleséget fog otthon találni, az útról visszatérett?

Minthogy pedig az olyan embereknek, a kiknek a judiciumuk igen kifejlett, a phantasiájuk szokott igen hátramaradott lenni, a metaphysica szerint, annál fogva azt Ráby Mátyás sehogy sem birta kitalálni.

De bizony, ha olyan vakmerő phantasiája lett volna is, mint az «Erbia» szerzőjének (a kinél soha sem tudhatta az ember, hogy melyik halott fog a következő lapon feltámadni), még akkor sem találta volna ki, hogy mi vár ő rá odahaza?

Hát az várt rá, hogy a mint a kocsiból leugrott s az ajtajára ment bekopogtatni, ott találta épen a kopogtató alá felszegezve az edictalis citátiót, melyben az egész vétsége, a miért statárium elé kell állania, hosszasan elmondatik. Az idéző levelet olyankor szokták a kapura kiszegezni, mikor a megidézettnek, vagy a hozzátartozandóknak nem lehet azt kézbesíteni.

Rábynak a düh miatt egyszerre minden egyéb gondolat kiment a fejéből, a mint ezt a citatoriát ott látta lebegni az utcza ajtaján. Letépte azt onnan nagy mérgesen, s aztán ököllel, sarokkal döngette az ajtót, hogy nyissák ki.

A szegény Böske, mikor kinyitotta az ajtót, azt hitte, hogy most mindjárt megeszi.

– Miért hagytátok ezt az irást az ajtómra kiszegezni?

– Hát kérem alássan, én nem mertem elvenni, s aztán az esküdt úr odaszegezte kalapácscsal, s azt mondta, hogy ha letépem, hát felakasztanak.

– Hát miért nem vette át az asszony?

– Az asszony? Az asszony?

– No igen, a feleségem. Hol van a feleségem?

– Jaj, kedves édes tekintetes úr, kérem alázatosan ne üssön agyon. A tekintetes asszony itt hagyta a házat.

– Bolondforma. Tán látogatóba ment?

– Nem biz a. Úgy mondják azt, hogy itt hagyta a házat. A mely nap a tekintetes úr elutazott, a tekintetes asszony mindjárt levelet írt, idehivatta a Csicsa czigányt, attól küldte el expressussal; aztán vissza sem várta a választ, hanem a mint a czigány nem került vissza délutánig, kocsit hozatott, mindent összepakolt, felült, elhajtatott s nekem annyit sem mondott, hogy mit főzzek estére?

– Talán a nagybátyjához ment a kastélyba?

– Nem biz az kérem alássan, mert az egészen ellenkező úton hajtatott el; utána néztem a kis ajtóból, a míg csak láttam az utczán.

Ráby berontott a szobába. A cseléd igazat mondott. Minden szekrény tárva-nyitva volt. Az asszony összepakolt, úgy ment el. Még csak egy emléknek való papucsot sem hagyott ott a férje számára.

Ráby nem tudott magának tanácsot adni. Ez bizony czudar állapot. Mikor az ember repül a szerelem szárnyain a boldog találkozóra, s aztán talál ott egy hideg ágyat, a melyiknek a vánkosairól mind lehúzták a stikkolt czihákat.

Nem jutott eszébe más, mint hogy elmenjen a nagybátyjához, a postamesterhez, a kivel azóta haragot tartottak, a mióta megházasodott.

Odamenve hozzá, nem szólt semmit, csak leült egy székre, s aztán szétmeresztette a lábait.

Gondolta, hogy úgy is tudja az öreg, hogy mi a baja? Hogyne tudná? Kis városban? Három nap alatt! Ne tudná azt minden ember, hogy egy új menyecske otthagyta az urát?

Az öreg úr is csak megállt előtte s aztán hol az egyik, hol a másik vállát rángatta és nagyokat hmgetett.

– Hm! No öcsém! Csigavér! Nem veszik az ilyen dolgot nagyvilágbeli asszonyoknál olyan serio. Hát azért csak ne ereszd el kezedet, lábadat. Azon át kell esni. Tudod, hogy a komáromi fazekas kályhája sem tartott örökké.25)

– Csak azt tudnám, hogy hová mehetett? sóhajta fel Ráby.

– No megállj. Ezen segítünk, ha csak ez kell. Itt hever nálam egy levél már két nap óta, a mi a feleségednek szól. Törd fel, olvasd.

– Én feltörjem a feleségemnek irt levelet?

– Hát miért ne? A magyar Corpus juris szerint a férj és feleség egy hús, egy test, I. rész 48. czikk: Maritus cum uxore una caro et corpus, a mi levél az egyiknek szól, azt a másik feltörheti. De feltörné bizony, ha a Corpus juris hét esztendei gályarabságot diktálna is a pecséttörőre, s egymás levelét nem hagyná olvasatlan. Csak te törd fel, én felelek azért, hogy miért adtam a kezedbe.

Ráby reszkető kézzel bontá fel a nejének irt levelet.

Igen egyszerű és világos szöveg.

«Édes Fruzsinkám. Megértettem kedves leveledből, hogy zsarnokod kegyetlenségeit nem birod tovább elviselni. Ezt én előre gondoltam. Igen helyesen teszed, ha menekülni akarsz tőle, minél előbb; mert ez az ember jó véget nem fog érni. Házam, kivánatodra, mindig szerencsének fogja venni, ha neked menedéket nyujthat. Tárt karokkal várlak. – Régi hű barátod, Petray.»

Ráby szemei most már megszüntek kőmereven bámulni. Szikrákat szórtak.

– Olvassa, bátyám! szólt odatartva a levelet Leányfalvy elé.

– No már most tudod, hogy hányadán vagy?

– Tudom! szólt Ráby összehajtva a levelet s keblébe dugva.

– Hát már most mit fogsz csinálni?

– Legelébb is kérek egy négylovas fogatot egy könnyű szekérrel.

– Az meglesz. Hát aztán?

– Aztán haza megyek a kardomért, meg a pisztolyaimért s felkeresem azt az embert, s vagy én ölöm meg őtet, vagy ő öl meg engem.

– No azt már szeretem hallani. A duellumot a Corpus juris megengedi, sőt szabályozza. Az 1486. 18. §. 5. szakasza világosan azt mondja, hogy a hol olyan sérelem fordul elő, a mit nem lehet nyilvánosságra hozni, vagy nem lehet tanuk híján bebizonyítani, ott duellum az egyedüli orvoslás. Hanem hát meggondoltad-e? ha az ellenfeled egy szál kardra akar csak kimenni veled; az egy mahumed-ember.

– Nem tesz semmit. A kard kiegyenlíti a termet-különbséget. Majd megválik, hogy melyikünk tudja jobban forgatni.

– No hát biz az jó lesz. Hanem még csak egyre figyelmeztetlek. A szolgabiró nagyon ravasz ember. Igen vigyáznod kell vele. Ügyelj rá, hogy hamarább ki ne rántsd a kardodat, mint a mikor ő is kirántja a magáét, különben pört akaszt a nyakadba, a Szent-István II. 59. §. alapján: «Gladium evaginans medium homagium solvet.» (A ki másra kardot húz, fél fejváltságot fizet.)

– Köszönöm urambátyám. Megfogadom a tanácsát.

– Bár mindig azt fogadtad volna meg. No de most már szeretlek! ejh, hogy nem csinálsz többé olyan fancsali képet. Egészen más ember lett belőled, a mióta megtudtad, hogy férfival akadtál össze. Teringettét: az asszony processus egészen demoralizálja az embert. No hát ha csak kard meg pisztoly kell, azért haza se menj. Van én nekem olyan derék jó fringiám, a mi Budavára visszavívásánál is ott volt. Kettévágja az a vasat. Többet ér, mint a te rossz parádé kardod. Ezt kösd fel. A pisztolyaimat is odaadom. Három golyóbisra van mindenik töltve; ha czélozni tudsz, három ellenséget meglőhetsz vele. Én is meglőttem egyszer velük egyet, dörmögé aztán halkan. Nem halt meg, de nyomorék lett. Ezért nem került aztán asszony a házamhoz soha. No de régen volt az! Sok szerencsét hozzá öcsém. Azt szeretem, mikor legény vagy a talpadon!

S úgy felfegyverezte az öreg az unokaöcscsét, mintha háborúba eresztené. A legjobb négy lovát fogatta be a számára. A szolgabiró a szomszéd, egy állomásnyira eső faluban lakott; a sárkányok egy óra alatt odarepíték Rábyt.

A váratlan vendég épen akkor szállt le a szekérből, mikor a szolgabiró indulni akart valahova.

– Tessék csak visszajönni velem a házba, mondá neki Ráby, egy pár rövid szavam lesz az úrhoz.

Az «úr» czímzésből sejthette Petray, hogy az nem jóban töri a fejét; de tette magát, mintha nem értené a dolgot, s ő csak tegezte a pajtást. (A kit ma délelőtt pallosra akart elitélni.)

Mikor aztán Petray kastélyának ebédlőjében magukra maradtak, akkor Ráby elővonta a kebléből a szolgabiró levelét, s az orra elé tartá.

– Ismeri az úr ezt a levelet?

Petray felpattant.

– Phü! Micsoda vakmerőség ez! Felbontani a más levelét!

– Lassan csak uram. Nem kell kiabálni. Nem ijed itt meg senki. A törvény szerint «maritus et uxor sunt una caro et corpus», a mi a feleségem levele, az az én levelem.

– De micsoda vakmerőség az: az embert a saját házánál így megrohanni!

– Mondtam már, hogy ne kiabálj olyan nagyon. Még nem voltam Gyöngyöm Miska, de ha tetszik, az lehetek. Látod ezt a két pisztolyt itt az övemben?

Most már ő kezdte el azt tegezni.

– No hát tudd meg, hogy vagy a kezedbe veszed ezt az egyik pisztolyt, s úgy lövünk egymásra, vagy ha megtagadod a lovagias elégtételt tőlem, úgy lelőlek simpliciter, mint egy utamba tévedt farkast.

A nagy mahumed-ember elsápadt. Gyönyörű athletai alak volt, de nem lakott a szivében bátorság, csak hetvenkedni tudott; hanem a bőrére nagyon kényes volt.

– Hát hiszen, én nem hátrálok meg előtted. Ha maga Herkó páter jönne, még az előtt sem. Hanem hát ez bolond beszéd. Pisztolyra nem verekedik igaz nemes ember. Abban semmi virtus. A pisztolyt egy gyerek is el tudja sütni. Én nem vívok másra, mint kardra. Tessék egy szál kardra kijönni velem. Tessék velem kiállni igaz nemes módjára, kard ki kard! Aztán majd ott lássuk meg, hogy ki az igaz vitéz! Tudom, hogy gulyáshúsnak is aprítom a selyem úrfit.

– No hát menjünk egy szál kardra, szólt Ráby nyugodtan s visszadugta öve mellé a pisztolyokat.

– De akkor azt mondom, hogy tégy elébb testamentomot, mert innen élve el nem hordod az irhát.

– Azt majd a kard mondja meg. Nekem nincs több beszélni valóm.

– Micsoda? S ki mernéd te én előttem húzni a kardodat? Te nyaviga váz! Te! Hiszen ha megharagítasz, kenyérre kenlek, úgy eszlek meg. Húzd ki hát, ha van lelked.

– Majd csak veled egyszerre, barátom; különben azt mondhatnád, hogy kardot rántottam rád, fegyvertelenre.

– Azt mondom, ne henczegj! Ráby! azt mondom, hogy kiszelelj ebből a szobából, a míg ki nem húzom ezt a kardot.

– Ugyan húzd már ki.

Petray hozzá is fogott, még pedig egész komolyan; de kettőn állt a vásár. Abba még a kardnak is beleszólása volt. Az a jó derék ősi fringia a burkus háború óta nem volt kihúzva a hüvelyéből, annál fogva abba úgy belerozsdásodott, hogy nem lehetett belőle kiimádkozni.