– Nem jön ki az átkozott.
Biz az nem jön ki.
– Ejh! szólt Ráby türelmetlenül. Add ide a tokját, majd én segítek kirántani.
Ugy kellett vele tenni.
A két duelláns fél nekiállt annak az egy renitens kardnak, Ráby fogta a tokját, Petray fogta a markolatát, úgy ránczigálták azt, hol a szolgabiró huzta ki a helyéből Rábyt, hol Ráby a szolgabirót. Utoljára sem mentek vele semmire, a kard maradt a győztes; nem jött ki hüvelyéből. A két duelláns egészen beleizzadt.
No ilyen párbajt se látott még a világ!
Petray mérges volt.
– Vigyen az ördög egész duellumoddal! Ha verekedni akarsz velem, gyerünk ökölre. Akkor tudom, hogy megdögönyözlek úgy, hogy még a szentek se csinálnak belőled papatyit.26)
– Hát én azt sem bánom mondá Ráby, feltürve a karján a dolmányujját s azzal öklöző állásba téve magát, vágott egy olyan boxer malmot a két öklével, hogy Petray nem győzte bámulni.
Nagyon kényes volt a bőrére. Meggondolta, hogy ez a petten ember még be találja törni az orrát. Az angol boxirozók mingyárt a szemét ütik ki az embernek, meg a fogát – s az nem jó.
– Ejh! Hagyj nekem békét! Én nem vagyok sicarius. Én szolgabiró vagyok. Törvényes ember. Ha valami kereseted van ellenem, ott a törvény, ott a sedria, keresd ottan. Én nem fogok a te feleségedért se lőni, se vágni, se öklöződni. Az itt nem szokás! Győzné azt az ember! – Bolond vagy! – Azt gondolod, én magam voltam csak, a ki a feleséged körül tapodta a földet? Ha verekedni akarsz, eredj a Lievenkopp kapitányra, ott fekszik most Zsámbékon. Annak még nagyobb kontója van nálad, mint nekem. Ha csak kard, pisztoly kell, kapsz annál eleget… Kapaszkodj bele, ha olyan nagy a kurázsid! – De én szolgabiró vagyok, a kinek kötelességem a verekedést megakadályozni, nem pedig magamnak is beleegyeledni. Én ismerem a kötelességemet. Tessék a törvényszékre menni, majd ott megfelelek magamért.
Ez így folyt belőle; de már azt Ráby nem hallgatta. Felcsapta a kalapját a fejére s a sarkával tette be maga után az ajtót. A szekeréhez érve, aztán azt mondá a kocsisának, hogy «hajts Zsámbékra!»
Hát Fruzsinka?
Meglehet, hogy ő az egész jelenet alatt ott rejtőzött a mellékszobában; meglehet, hogy végighallgatta ezt az egész párbeszédet; meglehet, hogy mikor Ráby eltávozott, előjött az ajtón s a gyávának, a ki az üldöző férj elől belebújt volna már a furólyukba, a ki a férj előtt a feleséget, a maga szeretőjét nem szégyelte rágalmazni, – a nyakába borult s lecsókolta a szégyenpírt, a félelemveritéket az arczáról. Nem láttuk; de nem lehetetlen, hogy úgy történt.
TIZENKILENCZEDIK FEJEZET.
(Mikeepen zokoth vala dvellaalni az Gievngievm Misca?)
Csak másnap reggelre jutott el Ráby Mátyás Zsámbékra. Könnyű volt rátalálnia a kapitány szállására az őrt álló katonáról.
A kapitánynál még két tisztet talált s az udvaron három felnyergelt ló állt; valahová szándékoztak menni, de nem hadmüveletre, mert a katonaság nem volt kirukkolva.
– Áh! Áh! kiálta fel Lievenkopp, a mint Rábyt belépni látta, Ráby Mátyás!
– Az ám. Én vagyok Ráby Mátyás. A Ráby Mátyásnénak a férje. Talán ki is találod, hogy miért jöttem?
– Nem én.
– Hát a feleségem elszökött tőlem.
– Potz Welten! Ilyen hamar! Azt gondoltam, tovább kitart.
– Petray szolgabiróhoz mentem legelébb, hogy elégtételt kérjek tőle. Ő nem fogadta el a kihivást, hanem te hozzád utasított.
– Becsülöm érte.
– Hát már most tudod, hogy mért jöttem?
– Tudom pajtás. Meg akarsz velem verekedni. Az megtörténhetik. Ezen urak közül az egyiket választhatod secundánsodnak; Sterneck Guidó főhadnagy úr, Bleyer Károly alhadnagy úr.
– Az alhadnagy urat fogom felkérni.
– Hát jól van. Ezen mingyárt áteshetünk. A fegyverekre nézve majd megegyeznek a secundáns urak. Hanem az időre nézve van valami akadályunk. Nekem elébb a Gyöngyöm Miskával kell végeznem.
Ráby majd kiugrott a bőréből erre a szóra.
– De már nekem három hétre elég volt a Gyöngyöm Miskából! Hagyd azt később; úgy sem fogod meg soha.
– De már ezuttal meg is fogtam. Még ebben az órában duellálni fogok vele.
– A Gyöngyöm Miskával?
– Igen is: ő vele elébb; mert őt hivtam ki elébb.
– A Gyöngyöm Miskát kihivtad? Te? Hát lehet a Gyöngyöm Miskát kihivni?
– Hát tudod te, hogy ki az a Gyöngyöm Miska?
– Azt tudom, hogy tegnap én álltam a statárium előtt helyette s a fiscus rám olvasta, hogy én vagyok az.
De már erre a kapitány még a lábával is toporzékolt, olyan dühbe jött.
– Donner und Doria! Hiszen itt lakik Szent-Tornyán, két óra járásnyira hozzánk, ott földes úr. Karcsatáji Miskának hivják. Ő az a hirhedett rabló és senki más. Azért nem lehet soha megfogni; mert ha már mindenünnen kiszorították, akkor szépen hazamegy; leteszi a zsivány costümöt s mikor az ember keresi, már akkor talál a csigás hajú, pörge bajuszu betyár helyett egy jámbor compossessort, törökösen lefelékonyult bajuszszal, czopfba fonott puderezett hajjal, a ki tizenkét tanuval bizonyítja, hogy ő a házából hétszámra ki nem mozdult, vagy vadászni járt a Mátrában, a Vértesben, meg mit tudom én még hol? Tiszta hiábavalóság akár lóháton, akár paragrafusháton akarni elfogni.
– S tegnap engem akartak helyette felköttetni.
– Ugyan csodálom, hogy meg nem tették. No, hanem hát most az egyszer én magam csiptem meg a jó urat. Azt is elmondhatom, hogyan: hiszen téged is csak úgy érdekel. Hát tudod, egyszer a napokban, a mint a Gyöngyöm Miska bandáját zavartuk, egy gyanus ficzkót vettünk észre, a ki a csatárlánczunkon keresztül akart osonni drótos-tót képében. A ficzkót rongyról-rongyra megvizsgáltattuk s utoljára a bocskortalpában megtaláltuk ezt a levelet. Ez Karcsatáji Mihály úrnak volt irva. – Ráismersz talán az irásra?
Ráby Mátyás megismerte a neje irását.
– Elolvashatod bátran. Te még jobban meg fogod érteni mind én.
A levélben ez állt:
«Kedves Miskám. A styriai dolog miatt ne aggódjál. Az egész egy olyan emberre lesz ráfogva, a ki nem fogja kimutathatni az alibit.» – «A Tied.»
Rábynak csak leesett a két karja az oldalára. Csak most tudta meg, hogy ő eddig a Cobra Capellával hált egy ágyban, a kigyók legmérgesebbikével. Hisz ez volt az ő ellenségeinek a vezére: a feleség. A villámlobbanás a koromsötétben nem esik oly rosszul a szemnek, mint az ilyen fölfedezés; pedig sokan egy ilyen fényrohamtól örökre megvakulnak.
Ráby nem akart hinni az öt érzékeinek, azt hitte, álmodik.
– Ülj le pajtás, mondá a kapitány. Te elszédültél. Nem is csodálom. Engem nem ért olyan közel a mennykő szele, mégis a falnak támolyogtam, mikor ezt a levelet elolvastam. Hanem aztán iparkodtam azt hasznomra fordítani. Ezt a két bajtársamat rögtön lóra ültettem s ezt a levelet a kezükbe adva, átküldtem őket Szent-Toronyába. Már akkor otthon volt Karcsatáji Mihály úr. Báránykákat billogoztatott. Láthatta minden ember, hogy milyen jámbor gazdasági foglalkozással tölti az idejét. Az én két cartelvivőm aztán elmondta neki az izenetemet: «Ez elfogott levél tanubizonysága szerint az úrnak gyöngéd viszonya van egy úrhölgygyel, a kinek Lievenkopp kapitány is udvarol s a kinek az irását ő is jól ismeri. Lievenkopp kapitány ezt nem akarja eltürni. Az úr nemes ember; tehát tudja a lovagiasság szabályait. Holnap reggel kilencz órakor sziveskedjék az úr megjelenni a secundánsaival a zsámbéki romtemplomnál, a hol ez az ügy a lovagiasság szabályai szerint el fog intéztetni.» – A földes úr erre azt felelte, hogy igen is, nem tagadja a kettőnk közt fenforgó sérelmet s annyival is inkább meg fog jelenni a kihivásomra, mert neki sem szokása vetélytársakat türni maga mellett s tekintsem magamat én is általa kihivottnak. – Most tehát nyolcz óra. Fél óra alatt kiérünk a puszta templomhoz s ott várunk a magunk találkozójára. Te az alatt, pajtás, itt maradsz a szállásomon egy óráig; akkor utánunk jösz. Kilencz órától tíz óráig Karcsatáji úré vagyok. Ha ő eljön, addig lövünk egymásra, a míg egyikünk ott marad. Ha én lövöm agyon Karcsatájit, hát akkor a Gyöngyöm Miskától örökre megszabadult a vidék; s azután neked is szolgálatodra állok. Ha pedig ő teremt le engem, akkor a secundansaim azt fogják neki mondani: «tessék még egy óráig itt időzni, most következik a férj, még annak is lesz az úrral egy kis szóváltása!» s akkor verekszel te Karcsatájival, míg egyitek ott marad. Jól van-e így?
Hogy jól van-e? Kivánni se lehetne jobban. Ha még ezzel sem volna Ráby megelégedve?
De nem is felelt az arra semmit; mert a mint a kapitány elvégezte a beszédet, csak végig dőlt azon a tábori ágyon, a melyre leültették és rögtön elaludt. Négy éjjel nem aludt már rendesen. Csak a gyorsan vágtató, vagy döczögő szekéren bóbiskolva, az egymásra következő csapások, az emberi ész fogalmait felülhaladó képtelen bántalmak úgy megzsibbaszták az idegeit, hogy elaludt egy ülő helyében.
Lievenkopp rátakarta a köpönyegét s meghagyta a szolgájának, hogy pontban féltízkor felköltse az urat és hozzon neki mozsdó vizet. Azzal a segédeivel lóra ült és elporoszkált.
A zsámbéki rom egy nevezetes góthépítészeti maradvány a hajdankorból; a templom hajója, körülnőve bangitabozóttal, igen alkalmas ilyen titkos találkozóra, a hol két embernek, a világtól nem láttatva, kell egymásra lövöldözni, míg az egyiknek elég lesz.
A katonatiszt urak a romokon kívül megkötötték a lovaikat egy nyirfacsoporthoz s maguk bementek a rom belsejébe, hogy ottlétük fel ne tünjék valami ott a mezőn dolgozó embernek.
Ott aztán vártak egész tíz óráig. A ki tíz órára megérkezett, az Ráby volt.
Nem kellett azt felkelteni, olyan borzasztó álma volt, hogy az felébresztette maga. Aztán felczihelődött, kiment a szabadba. Nem kellett neki vezető a régi templomhoz, ismerte ő e szép romokat még kis diák korából. Talán le is rajzolta, mikor egy esztendeig patvarista volt ide haza. S most is meg lesz a rajza – nem meri a nevét még csak gondolatában sem kimondani, hogy kinél.
Még félórája volt elsétálni való.
Bekalandozta a berket, erdőt, a mi a romtemplomot körülveszi s hallgatózott, ha nem hall-e lövéseket? Meglehet, hogy a falak elfogják a hangot. De a felszálló füstöt még is kellene látnia.
Mikor aztán az utolsó öt percz volt hátra, akkor neki indult a romok tájának s olyan jól kiszámította, hogy az óramutató épen a XII-sön állt, mikor ő a bejáratot elzáró bokrok közül előbukkant.
– Karcsatáji még nem jött el, mondá Lievenkopp a hozzájok lépőnek. A pontosság nem tulajdona a táblabiró uraknak. Azt gondolta, ez is hivatalos exmissio, a hol addig várnak az emberre, a míg meg nem unják.
– Azt hiszem, hogy épen nem fog az nekünk idejönni.
– Ah, azt nem teheti. Akkor rajta megyünk s összevágjuk a saját házánál. Akkor aztán mehet gravamenezni a legközelebbi diætára.
– A hogy gondolod.
– Azonban hát mi a magunk dolgával most már nem fogunk ő rá várni; ha elkésett, elvesztette az elsőbbségi jogát s ő jön már most másodsorban. Mi végezzük a második ügyet elébb uraim.
A secundánsok rövid értekezés után azt mondták, hogy beleegyeznek a sorrend változtatásába. S miután itt épen semmi helye nem volt a kibékítés megkisértésének, kimérték a számukra a barrierret s odaállították a két átelleni fához a vívófeleket.
A kezükbe adott fegyverek jó lovas katonapisztolyok voltak, a mik úgy vannak építve, hogy ha tíz ember áll egy rakáson s azok közé durrantanak vele, hát egynek közülök a golyó bizonyosan kilyukasztja a köpenyegét, – ha van rajta köpenyeg; – ha nincs, arról meg a pisztoly nem tehet.
Először lőttek egymásra huszonöt lépésről; pedig bizony komolyan igyekeztek egymást eltalálni; de minden eredmény nélkül. Másodszor husz lépésnyiről lőttek; megint hiába. Hisz tudnivaló, hogy a mult századbeli hadászat szabályai szerint épen annyi súlyú ólomnak kellett ellövetni egy ütközetben, mint a mennyi súlya volt az összes elesetteknek. Ezek pedig még csak félfont ólmot lövöldöztek el mindössze.
– De átkozott rosz pisztolyok ezek! zúgolódék a kapitány. Én csak nem czéloztam oda abba a vércsefészekbe a vadkörtefán s mégis azt lőttem le.
– Talán az én pisztolyaim jobbak lesznek, ajánlá a magával hozottakat Ráby. Nem ismerem őket; a nagybátyám: Leányváry adta kölcsön, az is töltötte meg.
A secundánsok elfogadták a kihivó fegyvereit erre a biztosításra, az egyik ugyan megjegyzé, hogy ezek csaknem a cső szájáig vannak töltve s a secundánsok jól fogják tenni, ha a templompillérek mögé állanak, a mikor az elsül; mert ha szétszakad, duellánst, secundánst mind agyonüt.
– Nem kell tartani tőle, mondá Ráby. Jó Lazzarino csövek ezek; aztán nem a lőpor bennök a sok, hanem mindenikben három golyó van.
– No hát egy kettő. Tessék lőnni!
Harmadszor aztán lőttek a Ráby pisztolyaival.
Az a három golyóra töltött pisztoly pedig arra jó, hogy ha az ember nagyon jól odaczéloz vele, hát az egyik golyó a hóna alatt, a másik a füle mellett, a harmadik a térde között repül át az ellenfelének: az ember maga közbül marad.
Az egyszerre történt két irtóztató durranás után elbámulva nézett szét minden ember s kiki szörnyen csodálkozott, hogy saját magát és a másik hármat még élve találja.
– Töltsünk újra, mondá az egyik segéd s megtöltötték újra mind a négy pisztolyt.
Mikor készen voltak vele, a másik secundásnak valami jutott eszébe.
– Urak! Háromszor lőttetek egymásra. A lovagiasság szabályainak elég van téve. Nekem kötelességem felajánlani a kibékülést.
A két ellenfél egymásra nézett. Először a Ráby vont egyet a vállán. Aztután Lievenkopp húzta fel a vállát. Aztán mind a kettő mind a két vállát. – Hát érdemes ez a dolog, hogy két jámbor ember egymást lepuskázza miatta? Egyszerre nyujtották egymásnak a kezeiket s aztán parolát adtak.
Hanem most aztán jőjjön az a Gyöngyöm Miska! Most már két ember vár reá, a ki meg akarja vele etetni a füvet.
Ki is fáradtak azonban a várakozásban s a kihivott még sem jött. Találgatták, mi oka lehet a késedelmének? Talán eltörött a kereke az útban? Talán nem akad ide a romokhoz? De hisz ez messzire ellátszik, el nem lehet téveszteni. Aztán ha más nem, ez a hat lövés csak figyelmessé tehette, ha eltévedt is; kivált az utolsó kettő.
De biz az csak nem érkezett.
– Szörnyüség volna, ha még ez is gyáva lenne! dörmögé magában Ráby, a kit kezdett bántani a nemzeti büszkeség; ezek a német tisztek olyan gúnyosan kezdtek már élczelni.
Végre közeledő lódobogás kezdett kivehető lenni.
– Még is jön hát!
Az urak felkeltek a gyöpről, a hol untokban heverésztek s vártak a történendőkre.
A lódobogás a romok faláig ért s tisztán kivehető volt, hogy az csak egyes ló dobaja.
– Egyedül jönne? secundánsok nélkül?
– Hát hol is venne itt falun secundánst? Számít rá, hogy kettőnk közül egyik az ő segéde lesz.
Kis idő mulva azonban az egyes lódobajból többes lett. Hanem az úgy hangzott, mintha nem közeledő, hanem távozó paripa-dobaj volt.
– Barátim! kiálta fel Lievenkopp, én nekem úgy tetszik, hogy a mi lovainkat ellopják!
Nosza futottak mind a négyen ki a romok közül.
Ördöge volt a németnek, hogy kitalálta!
Persze, hogy a lovaikat vitték.
Maga volt ott Gyöngyöm Miska. Virágos szűrébén, aranyrojtos gatyájában, tüzes hóka paripáján. A három tiszti ló meg kantárjánál fogva összecsatolva, előtte. Azokat már vitte!
– Megállj gaz rabló! orditá rá a kapitány s vele duettben Ráby Mátyás.
Hát hiszen nem is volt neki szándéka elszaladni. Ott finczoltatta előttük a lovát, alig ötven lépésnyire.
A két haragos ellenfél aztán keresztüzbe fogta; mindegyiknél volt két pisztoly; piff! paff! egyik innen, másik onnan; de nem értek azzal semmit, mert a hóka azalatt, a míg a gazdájára lövöldöztek, olyan tánczolást, hánykolódást követett el, hogy könnyebb lett volna egy vízi pókot eltalálni; mind a négy lövés kárba ment.
Mikor aztán vége volt, akkor a lovasnak egy szavára úgy megállt a paripa, mintha vasból lett volna odaöntve.
Akkor aztán a Gyöngyöm Miska fél kézzel a képéhez emelve a duplapuskáját, dirr, durr! odalőtt mind a kettőnek s az egyik golyó a kapitány sisaktaraját fúrta keresztül, a másik a sábeszteklit repíté le Ráby fejéről. Azzal a betyár félszemére csapva árvalányhajas süvegét, odakiálta nekik:
– Így szokott duellálni a Gyöngyöm Miska!
Azzal kiereszté a karikás ostorát s jobbról-balról oda cserdítve a három összekötött paripának, úgy elporolt velük, hogy soha se beszéltek azokkal többet a tiszt urak.
Persze azzal se nyertek semmit, hogy feladták a dolgot; mert Karcsatáji Mihály úr megint tizenkét attestatumot hozott maga mellett, hogy ő azon a napon halálos betegen feküdt odahaza; három feltser rakta rá a köpölyt s két kolduló barát imádkozott az ágya mellett életben maradásáért. Mind ez authentikus dokumentumokkal volt bebizonyítva.
HUSZADIK FEJEZET.
(Az kinec kewees wagion, attol elweetetic, az kinec sok wagion, annak meg tevbb adatic.)
Mikor Ráby Mátyás ezt a történetet elbeszélte a nagybátyjának, az azt mondta rá, hogy ennél még Gyöngyösiben sem olvasott furcsább historiát.
Összeültek aztán tanakodni, hogy most már mit tegyenek?
Pert kezdeni, az a legelső dolog.
De minő alapon?
Hasonló casusokra a corpus jurisnak igen sok czikkelye vagyon.
Leányváry úr mindenképen az I. 105. törvényczikkelyt szerette volna alkalmaztatni. «A házasságtörő nőnek feje vétessék!» Nem volna rossz. De még sokkal jobb volna annál Szent-László I. 13-ik §-ának az alkalmazása. «Ha egy férj a házasságtörő nejét megöli, Istennek adjon róla számot s ha akarja, vegyen más nőt.» Hej milyen bölcs törvények voltak ezek! – De Ráby Mátyásnak egyik sem volt kedvére. Ő nem akarta azt a szép fehér nyakat, azt a gyönyörüen kaczagó nyakacskát levágatni. Inkább akarta Kálmán király II. 7-ik Törvényczikkét alkalmazásba venni. «Uxor, a marito fugiens, ei toties quoties reddatur.» (A férjétől elfutó asszony, ennek annyiszor, a mennyiszer visszaadassék.) Most is nagyon szerette még ezt az asszonyt, egészen bolondja volt. Képes lett volna őt még visszavenni, talán még meg is bocsátani neki mindent; háromszoros hűtlenségét, árulását, ellenségeivel való czimborálását? vagy talán meg akarta őt kínozni, bezárni, fogva tartani, magát is, azt is egymással halálra gyötörni? Vannak ilyen emberek, a kik keresik a veszedelmet s a mint egy hurokból kihúzhatták a nyakukat, megint ugyanoda visszadugják.
Ez hát elég jó törvény lesz az asszonyra.
– No azt visszakapod, ha van igazság a földön, mondá az öreg hozzá téve halk parenthezisben (de ha az égben is van igazság, akkor nem kapod vissza). De már most mit csináljunk a csábító Petrayval?
– Bepereljük.
– Mi vétségért?
– Van rá törvény. «Raptus» szent István II. 25. – De hát van-e nagy istállód?
– Mi a hét ménkünek nekem az istálló?
– Hát mert «raptor solvat decem juvencos». A nőrabló fizessen tíz tinót. Hová teszed a tíz tinódat?
– A pokol fenekébe! Kell ott még más törvénynek is lenni a házasság törésről. Emlékezem én rá, hogy Ulászló azt mondja arra, hogy az «detestabile vitium» (kárhozatos bűn).
– De az csak a parasztokra szól. Si rustici committant.
Kell ott egyébnek is lenni!
Végre egyesült erővel felfedeztek egyet 1522-ből, a melyik azt mondja, hogy a házasságtörőnek rövideden a fejét kell venni.
No hát ennek az alapján meg lehet indítani az actiót, a szolgabiró Petray ellen, hogy annak feje vétessék, Fruzsinka asszony ellen pedig, hogy az a férjének visszaadassék.
Ennélfogva nagyon complicált lett a pöreset, a mi annak nem vált javára. Mert nehéz volt megállapítani a competentiam fori. Hová tartozzék az ügy? Az alispán itélőszéke elé-e? a sedria elé-e? vagy a szentszék elé?
Abban állapodtak meg, hogy egyenesen a sedria elé viszik, mert főben járó kereset is van involválva.
Vigyázni kellett ám, hogy az ember calumniába vagy emendába ne essék. Calumnia volt, ha kétféle czím alatt indított pert, emendát fizetett, ha félszegül talált idézni.
Annyira végtére eljutott Ráby Mátyás, hogy terminust kapott.
Ott is volt pontosan órára a sedria előtt. Petray is megjelent. Hanem Fruzsinka fiskálist vallott s az által repræsentáltatta magát.
A sedriában ismét Laskóy, mint legvénebb táblabiró elnökölt, a másodalispán távol lévén.
Ime tehát módjában volt Rábynak, mint vádlónak lépni fel a törvényszék előtt s most már ő kérhette ellenfelének a fejét.
Nem is fog neki irgalmazni! Ha a szigorú magyar törvény azt mondja, hogy a más feleségét elszeretőnek a feje levágassék, hát legyen betöltve a törvény; ha mingyárt ennek következtében úgy fogják is, mint a piaczon a pogácsa-almát, négyével egymásra rakva, árulni a levágott fejeket.
Petray, a vádlott, végighallgatá a kemény vádlevelet. Még csak el sem halaványodott rá. Következett az ő replicája.
Kezdte azon a gorombaságon, a mi a boldog latin korszak perlekedőinél olyan szokásos volt: az első exceptiván.
– «Bos agnoscit præsepe suum, et dominus advocatus non noscit competentiam fori.»27) Ez az egész ügy nem tartozik a sedria elé, mert ennek a foruma egyenesen a szent szék, mely a házassági ügyekben ítél. És ugyanezen oknál fogva a vádlónak az actoratusa sincs megállapítva. Mivelhogy ő nem perelhet, mint törvényes férj, a tőle elmenekült feleség visszaadatása, s az annak menedéket adó férfi megbüntetése végett; lévén ő maga a bigamia, sőt trigamia vétkében elmarasztalandó.
– Micsoda ez? kiálta fel Ráby.
– Az, hogy az úrnak már két esküdt felesége volt, mielőtt Fruzsinka kisasszonyt nőül vette volna.
– Nekem? két feleségem?
– A kik most is élnek, szólt Petray komoly ábrázattal. Itt vannak mind a ketten. Kérem őket Ráby úrral confrontáltatni.
– No erre magam is kuriózus vagyok.
A mellékajtón két némbert bocsátának be. Az egyik szép fiatal rácz menyecske volt, szerémségi festőileg tarka öltözetben; a másik kaczkiás alföldi debella volt, megmondták a neveiket is; de biz azokat Ráby elfelejtette s nem jegyezte fel magának.
– S ezek az én feleségeim? kérdé nevetésbe átcsapó boszúsággal.
– Igen, igen! bizonyítá Petray. Ne is tessék tagadni, ők maguk majd megmondják.
– Hát hol láttatok ti engem valaha az életben? förmedt a két vászoncselédre Ráby, nagy haraggal.
A rácz menyecske szégyenlős volt, az arcza ugyan elpirulni jobban nem tudott, mint a mennyire már a pirosító szerecsika megtette; de tartott tőle, hogy nem állja meg a dolgot nevetés nélkül; azért eltakarta a selyemkendőjével az arczát, hanem a másiknak bezzeg annál jobban fel volt vágva a nyelve. A két csípőjére tette a két kezét, úgy állt a Rábyval szembe s azon kezdte, hogy per tu beszélt hozzá.
– Hát már nem akarsz rám emlékezni? Hát tán el akarod tagadni, hogy itt meg itt, – – hogy ekkor meg ekkor, – – – – így meg amugy…
Mindent elmondott az a világon.
Rábyt majd a guta ütötte meg mérgében. Nem tudott szóhoz jutni. Lenyelvelte az az asszony.
Az elnök közbeszólt végre. (Addig a bajuszát fogta a kezével, hogy a szája neki ne szaladjon a nevetésnek.)
– No, asszonyság, elég volt a verbalis contestatiókból; lássuk a dokumentumokat, vannak-e asszonyságaitoknak házassági bizonyítványaik?
Hogy ne volnának?
A rácz menyecske nagy pironkodva húzta elő a piros csizmaszárából a kivánt documentumot, míg a másik asszony nagy hirtelen felrántá a felső szoknyáját, az alatt volt harminczhárom alsó szoknya, azok közül valamelyiken volt egy nagy zseb, abban volt az igazsága, belekötve gondosan egy tarka zsebkeszkenőbe.
Azok bizony formális házasság-levelek voltak. Az egyik a zaránd-megyei Szent-Pál székely helység anyakönyvének a kivonata, a másik a végvidéki Bellovácz községeé, mind a kettő a helybeli plébános által kiirva, aláirva, az ekklezsia hivatalos billogával megpecsételve.
– De én soha Zarándmegyének, meg a katonai határőrvidéknek még csak tájékán sem voltam! kiálta Ráby, dühtől reszketve. Ezek a matricularis kivonatok falsificatumok! Én hamisítási vádat indítok azoknak az előmutatói ellen.
A rácz menyecske erre elkezdett keservesen sírni, s a kezeit tördelte, a magyar dajna ellenben neki ereszté a lepcsest, s úgy lepocskondiázta a Ráby Mátyást a törvényszék előtt, hogy azon még a keresztvíz sem maradt meg.
Az elnök, meg a két hajdu nagy nehezen csendességet csinált.
Laskóy táblabíró úr összehúzta a szemöldökeit s az orráig feltolta az összecsücsörített száját, hogy komoly képet tudjon csinálni, a mi szükséges az ilyen pertractatióhoz.
– Silentium! Csendesség legyen. A biróság beszél. Az itélet meg fog hozatni, addig a felek menjenek ki a teremből.
Alig telt bele öt percz, megint visszahívták őket a folyosóról, s az elnök úr tudatá velök a törvényszék határozatát, ut infra. Ez előttünk pertractált causa nagyon complicált. Két actor és két incattus áll egymással szemközt. Mind a kettő actor, s mind a kettő incattus. Első actor azzal inculpálja első incattust, hogy az ő feleségét elrabolta s vele tiltott correlatiót sustentál. Második actor azzal incriminálja második incattust, hogy ő bi- sőt trigámiában leledzik s ennélfogva nincsen is actoratusa a harmadiknak elvett feleség fugiuma alapján. Ennek ellenében második incattus azt triplicázza, hogy a producált matriculáris extractusok falsificatumok. Mely difficultásnak elucubratiójára ezennel dekretáltatik: «Kérettessék fel tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék tekintetes alispánja, miszerint, instálja meg tekintetes nemes Pest-Pilis és Solt vármegyék méltóságos főispánját, hogy remonstráljon a magas Helytartótanácsnál, miszerint méltóztassék az magát correlatióba tenni egyfelől az excelsum erdélyi guberniummal, másfelől az Illustrissimum katonai határőrvidéki General-commandóval, miszerint kegyeskedjenek egyfelől tekintetes nemes Zaránd vármegye főispánját, másfelől az illir határőrvidék nagyságos főkommendánsát oda utasítani, hogy méltóztassanak azok ex offo legalis deputátiót exmittálni Szent-Pál és respective Bellovács községeibe, a fölötti inquirálás végett, valjon authenticumok, vagy falsificatumok-e a Ráby-contra Petray és Petray-contra Ráby processusban produkált matriculáris docék? Az inquisitió resultatuma suo tempore a felekkel communikáltatni fog; ettől suspendáltatván mind az actoratus, mely szerint az a kérdés, hogy Ulászló 1522: 36 szerint nemes Ráby Mátyás úr követelheti nemes Petray Péter úr ellen, hogy «adulter caput amittat»28), a vagy pedig nemes Petray Péter úr az 1599: 3 szerint nemes Ráby Mátyás úr ellen, hogy «bigami ubique capiantur»29) s ennélfogva, hogy valjon ez az egész causa a sedria vagy a spirituales Judices elébe tartozik-e? Most elmehetnek a felek Isten szent hirével!
Ráby Mátyás csak azt bánta most már, hogy idejött. Hát kellett ez neki?
Alig tette be a törvényszék ajtaját maga mögött, már hallhatá a végitéletet. Az irtóztató kaczagást, a mibe a törvényszék összes tagjai kitörtek az ő eltávozása után. Ez a kaczaj végigüldözte az egész hosszú folyosón.
Csak úgy ámolygott. A megszégyenülés, a keserüség, a megcsalatás, s minden sérelmek ellenében ez a béna tehetetlenség; – egészen elvette az eszméletét. – Annyira meg volt háborodva, hogy mikor a folyosó végén a lépcsőkhöz ért, szórakozottságában a helyett, hogy a lefelé menő lépcsőkön indult volna el, a fölfelé vivőkre tévedt. És aztán csak ment-ment fölfelé, míg a második emeleti folyosóra ért; ott csak vitte-vitte a két lába, a melyiknek több esze volt most, mint a fejének, előre-előre, egy megszokott úton végig; vitte-vitte a két lába, talán más is, az a láthatlan fonál, a mit a nagy Ismeretlen lenyújt néha az ember elé s vezeti annál fogva, egész odáig, addig az ismeretes ajtóig; csak akkor vette észre magát, mikor már rátette a kilincsre a kezét. Akkor aztán pofon ütötte magát, «eszement!» hová jöttél?
Akkor aztán nem mert megint visszafordulni, hogy a mely lépcsőn feljött, azon vissza is lépkedjen; attól félt, hogy valaki a nevetők közül szemközt találkozik vele s azt fogja kérdezni: «hohó, öcsém! Hol jársz te itten? tán biz elfeledted, hogy már házas ember vagy? azt hiszed, most is patvarista vagy még s a régi szeretődet akartad meglátogatni?»
Lábhegyen osonva lépkedett tova, a hátulsó lépcsőig, a melyben a tömlöczökhöz szokás lejárni, ott lopta le magát az udvarra senkitől észre nem vétetve. De még a tömlöczajtón keresztül is hahota hangzott eléje, utána. A rabok is bizonyosan ő rajta nevettek! Nagyon valószinü, mert, hogy az a két asszonyféle, a kit az ő feleségeinek produkáltak, innen lett requirálva a tömlöcz lakói közül, az kérdést sem szenved.
Három napig nem mert kijönni Ráby a Fehér Farkasból. Azt hitte, hogy egész Pestben Budában minden ember az ő dolgán nevet. S biz azon volt is mit nevetni, ha jól felveszi az ember. Nem mindennap esik ez meg.
Csak harmad nap este merte ráadni a fejét, hogy haza utazzék Szent-Endrére. Akkor is jól behúzta magát a bundájába, hogy valaki rá ne ismerjen, a míg az utczán végighajtat.
Hanem aztán, a mint a mezőre kiért, a jó friss levegőtől kezdtek egészséges gondolatjai támadni. Nagy hiba volna, ha az ember elárulná, hogy boszankodik ilyen esetben. Akkor épen kifognának rajta. Jobb lesz tréfára venni a dolgot, s ha valami ismerősével összetalálkozik, magának kezdeni rá a nevetést, s ha az még nem tudná a vele történt tréfát, hát magának mondani el az egész mivoltában, még a hol lehet, toldani is hozzá, hogy hadd legyen hát belőle igazi nevetés!
Mindjárt a nagybátyján akarta megpróbálni ezt a feladatot s tökéletesen sikerült neki. Leányfalvy úr nem hallott még semmit a furcsa történetről; mert ő most a dinnye-melegágyak elkészítésével volt elfoglalva; annak hát egészen újság volt minden.
Nevetett rajta a jó öreg. Nem szokott úgy röhögni, hogy a szomszédok is összefussanak a csodájára, de ha valami dolog megtetszett neki, hát azon mosolyogott. Ez mégjobban megtetszett neki, mint a minapi duellum história. De az tetszett neki az egészben legjobban, hogy Ráby Matyi maga is hogy neveti azt a tréfát. Láthatta volna csak, hogy vérzik belül!
– No látod öcsém, mondtam ugy-e, hogyha elveszed a Fruzsinkát, hát feleségben nem lesz hiányosságod. Most már van három. S ha egy kicsit erőlteted a dolgot, felviheted hatra, hétre.
– Hogyan urambátyám?
– Hát úgy, hogy mire a nagy teketória után kisül majd, hogy ennek a két személynek a házassági bizonyítványa hamis, akkorra már itt lesz három-négy új feleséged, ki Beregből, ki Ugocsából, s akkor meg azokat kergetheted. Igy aztán csak felviszed a pentagámiáig, mint a kékszakállú herczeg.
Ráby igazán kénytelen volt nevetni a maga nyomoruságán.
– Megállj csak! Hogy is mondtad, hová valók azok a két pseudo oldalbordáid?
– Az egyik Szent-Pálra Zarándban, a másik Bellováczra az illir határőrvidéken.
– Ott van ni! Keresheted ott hát az igazságodat. Hisz azt a csekély helységet ott a zarándi hegyek közt harmadéve tőbül elpusztították a Hora-Kloska lázadói, a másikat meg tavaly az arnauta martalóczok. Nem maradt ott sem templom, se pap, se egyházfi, se matricula. Nem sütheted azt ki soha, hogy annak a két dámának a házassági bizonyítványa hamis.
– Most jövök már rá, hogy miért hozták olyan messziről a bizonyítványaikat? Azért, hogy azt a falut se lehessen megtalálni, a honnan azok datálva vannak.
– Te! Szépek?
– Tudja a magas mennykő! pattant fel mérgesen Ráby. Néztem is én a pofájukat!
– De úgy termetre, mire, érnek valamit?
– De hát én azt mind nem observáltam.
– No, én pedig azt mondom, hogy nagy hiba volt tőled, hogy legalább egyiket haza nem hoztad, ha már neked adták; legalább azt, a melyik fejni tud. Most jó volna otthon, mert a Böskédet az alatt becsukták.
– Az én szolgálómat? Kicsoda?
– Hát birák uraimék.
– De hát miért?
– Azt én nekem nem izenték meg. Csak a szomszédok jöttek ide jelenteni, hogy küldjem oda a magam szolgálóját, mert a teheneid ott állnak a kapuban, nincs, a ki beereszsze; a Böskédet elvitték a városházára két hajdú között s ott fogták.
– Thü! A ki áldotta! kezdett el káromkodni Ráby Mátyás (azt is megtanulta már) s vette a fokosát. De már azt nem szivelem el.
S azzal se szólt, se beszélt többet, hanem el kirohant az utczára, vágtatott a városházára, a mi nem messze volt a postaháztól, annak berugta az ajtaját s a legelső szerencsétlenre, a kit a balsors hajdúnak teremtett, olyat rivalt, hogy az majd ónossá lett ijedtében.
– Hol van itt biró, nótárius, várnagy, vagy porkoláb? kutyalánczos emez amaz!
Az a jámbor valahogy kiadta magából, hogy biró, nótárius este hat óra után nincs már a világon sehol; a ki jelen van, az a kisbiró maga. Az egy személyben várnagy is, meg porkoláb is.
– Hát az hol van?
Az biz a pohár mellett volt, s olyan jó tele volt, hogy épen azon tanakodott, hogyan lehetne még azt a hátralévő borocskát valahogy leszorítani. No de hamar segített rajta a Ráby! Megragadta a mellén a lajblit, s megrázta úgy, mint a zsákot, a mibe azt akarják, hogy még több beférjen, s ordított rá torkaszakadtából:
– Pimasz beste Karaffia! Hová tettétek a szolgálómat? ördög, mennykő keringettét!
Az a nyavalyás, azt sem tudta, melyik lábára álljon.
– Kérem alássan, biró uramék csukatták be a dutyiba.
– Kibocsásd, rögtön, kutyafülü! Mert agyon csaplak s nem sajnálom a bőrödért letenni a negyven forintot.30) Merre van a tömlöcz? Hol van a tömlöcz? Hol a kulcs? Milliom áldotta!
A kisbiró ám mondta, hogy itt van, meg ott van; de Ráby Mátyás a nyakánál fogva vitte őtet ide is oda is, s kinyittatta vele a tömlöcz ajtót; «gyere ki Böske!»
– Jól van, jól no, szabódott a kis biró, azért csak nem kell az embernek a nyakát úgy szorítani. Hájszen kieresztem mindjárt.
– Gyere ide Böske! szólt Ráby.
Azzal megfogta a paraszt-cselédnek a kezét s úgy vitte ki a városházából. És aztán egész a saját házáig el nem eresztette a kezét, bármint huzódott is az hátra.
– Szegény hűséges cselédem. Gyere mellettem szépen! Még téged is üldöznek miattam. Ne sírj! Majd megadom én ezért nekik!
S úgy járt a jobb kezében az a fokos, hogy a ki szemközt találkozott vele, ugyancsak igyekezett az utcza közepére kioldalogni előle.
– No, megálljatok!
Az urak elrabolják a feleségét, a pógárok meg a szolgálóját.
Ezt lehet már aztán nevezni közreműködésnek.
– No gyere be! mondá a házba belépve Ráby. Mondd el, mi történt veled.
– Jaj, dehogy érek én most arra! mondá a Böske. Hosszú história az! De szaladok elébb a teheneimhez. Két napja nem láttam őket. Meg sem voltak fejve; tán éhen is vesztek azóta.
– Ne félj semmit. A póstamesterék szolgálója ellátta őket minden módon.
– Ejh, mit tud ahhoz a Zsuzska? A «csákó» tehén, ha észre veszi, hogy nem az én kezem feji, úgy felszíja a tejét, hogy egy cseppet le nem ád belőle, a szőke pedig azt teszi, hogy ha más leány ül alá, mikor tele van a sajtár, úgy felrúgja kis székestül, sajtárostul, hogy csak úgy hempereg. Aztán enni sem tud azoknak más adni, csak én. Hallja a ténsúr, hogy bőgnek utánam, a mint meghallották a szavamat.
S futott az istállóba. Dehogy beszélt volna addig a maga bajárul, a míg a tehenei baját el nem igazította. Azok már úgy ismerték őt; a «csákó» nagyot nyalt a nyelvével a leány piros karján, mikor odament a kötőfékét megigazítani, még azt sem tudja az idegen szolgáló helyesen megkötni. Aztán répát vett elő a Böske, azt aprított szakajtóba, s meghintette jól korpával. «Tudom, hogy ezt se adott neki a Zsuzska, mikor fejte». Aztán kimosta a sajtárt tisztára. Ej, az a Zsuzska azt is mosatlanul hagyta! Mikor aztán ellátta mindennel a teheneit s odaült a fejéshez, akkor azt mondá neki a tekintetes úr, a ki be sem ment eddig a házba:
– Hát hiszen fejés közben is elmondhatod, hogy mi történt?
– Ha nem restelli a tensúr itt az istállóban meghallgatni. A biz úgy volt, hogy a mint én harmadja épen az élesztőt csinálom, mondok, hogy holnapután sütni kell, mert fogytán a kenyér, hát csak betoppan ám a kisbiró két hajdúval, s azt mondja, hogy nekem mingyárt muszáj kell menni a városházára. Mondok, én nem loptam semmit. Aszongya: ne ugassak. Mondok: ugatott ám a kend öreg apja! Aszongya: most mingyá rád vágok ezzel a bottal! Mondok: a képére is mászok keednek ezzel az élesztős kezemmel. Erre aztán elvigyorodott s elkezdte a karomat csipkedni; aszonta: ne féljek semmit, menjek velük bátran, nem lesz semmi bajom. Különben visznek. Mondok: de hát hogy hagyom itt magára a házat, mikor a tensúr sincs itthon? Aszongya: majd bezárja ő a konyhaajtót, s felteszi a kulcsot az eresz alá a szarufára, ott megtalálom; úgyis mingyárt haza eresztenek. Mit volt mit tenni? Ott kellett hagynom az élesztőt a teknőbe, az azóta tudom, hogy megsavanyodott, szakállt is eresztett; velük kellett mennem a városházára. A mint betuszkoltak a tanácsházba, ott ült az asztalnál a sok vén esküdt, s mind én rám nézett. A nótárus uram azon kezdte aztán, hogy no Böske hugám, hát tudod-e, hogy neked most mingyárt meg kell esküdnöd. Hát biz én, mondok: nem volnék tőle idegen; csak azt tudnám, hogy kivel kell megesküdnöm? Nem látok én itten egy legényt se; keetek mind feleséges emberek, de meg biz én ilyen salabakterekkel, mint keetek, nem is esküdném meg; inkább csak leány maradok. Aszonta erre a nótárus úr, hogy nem úgy van az, nem férjhezmenésről van szó, hanem meg kell esküdnöm arról, hogy mit tudok a tekintetes úrról?
– Ah! titkos inquisitió!
– Az bizony. Hát mondok: arra bizony akár mingyárt megesküdhetem. Nem tudok én a tens uramról egyebet, mint hogy olyan jó ember, mint a falat kenyér. Arra azt kérdi a nótárus úr: de hát azt nem tudom-e, hogy a házához mindenféle parasztok járnak, a kiket az uram arra biztat, hogy csak lázadjanak fel az uraság ellen? Aszontam rá: «hazudott, akasztófára való volt, a ki mondta! Az én uram nem csinál ribilliót». Azután azt kérdezte tőlem, hogy nem az én uram biztatta-e fel a Dacsó Marczit, hogy ölje bele a Dunába az inzsellért magával együtt? Erre én aszontam: nem bizony, mert a Dacsó Marczi hétfőn reggel 8 órakor volt az én uramnál, a mikor még maga sem tudhatta, hogy kedden reggel ő fogja befuvarozni az inzsellért Budára. Attulfogva meg folyvást a verbunkosok itatták. A kik olyan sok bort adtak neki, azok vessenek magukra érte, hogy a Dacsó Marczi részeg fővel a Dunába hajtott a szekérrel.
– Ezt jól megmondtad Böske.
– Várjon csak a tens úr. Akkor meg azt kérdezték tőlem, mit tudok felőle, hogy az én uram bűbájos, ördöngős, hogy éjszaka oda czitálja a rossz lelkeket s boszorkányságot csinál velük?
– Hát erre mit feleltél?
– Hát nevettem nagyon. Aztán azt mondtam, hogy dejsz az én uramtól még csak annyit sem hallottam én soha, hogy «ördög bujjék beléd!» nem hogy az ördögöt előhítta volna valahonnan. Nem olyan ember az. Hát ekkor kinn a pitvarban valami csunya nagy búgás támad, a mire azt mondja a nótárus úr: «hallod leány, hogy bömböl az ördög; egyszeribe elvisz, ha igazat nem szólsz!» Én megint csak elnevettem magamat; ne bolondozzanak kigyelmetek; tudom én mi az? Mikor iskolásgyerekek voltunk, mink is csináltuk azt, hogy a léniát madzagra kötöttük, aztán egy pálczával körül csóváltuk a levegőben, úgy ijesztettük a többieket vele. Akkor aztán mind rámtámadtak, hogy merek a magistrátussal mókázni? A nótárus úr azt mondta, hogy most mingyárt meg kell esküdnöm, hogy a tens uram ördöngős és istenkáromló. Én azt mondtam, hogy az nem igaz. Megesküszöm én a szent feszületre, hogy nem igaz. Arra azt mondta nótárus uram: tudom, hogy a szent feszületre megesküsztök ti parasztok, akárhányszor; mert attól nem féltek; de majd valami másra esküdtetünk mink meg tégedet; hozzák ide azt az ördögöt! Hát erre a szóra odahoztak ám egy üveget, a mi felyül szarvasbőrrel volt lekötve, s abban volt egy fertelmes kicsi szarvas ördög.
– Tudom. A Cartesius ördögcséje.
– Nem tudom én, hová való ördögöcske volt, de utálatos volt; úgy öltögötte ki rám a piros nyelvét, hogy jó, hogy asszony nem vagyok. Aztán azt mondta a nótárus úr, hogy no hát tegyem rá a hüvelykujjamat jó erősen arra a szarvasbőrre, s feleljek meg még egyszer arra a kérdésre, «igaz-e, hogy az én uram ördöngős és istenkáromló? Ha hazudok, nem mondok igazat, az a kis ördögfiu mindgyárt el kezd bomlani ott a palaczkban, s egyszeribe küldi értem az apját, hogy vigyen el». Én pedig csak azt mondtam, hogy háromszor is megesküszöm rá, hogy az én uram kegyes, istenfélő ember és semmi ördöngös dologba nem ártja magát. Hát amint ez alatt a hüvelykujjammal megnyomom azt a szarvasbőrt, csak elkezd ám forogni, kalamajkát járni az a kis ördög ott a palaczkban magátul. No én is megharagudtam ám egyszerre: «ejnye, hogy az Isten büntessen meg adta kis ördögöcskéje, hát te még meghazudtolsz engemet?» s azzal kaptam üvegestül, úgy teremtettem a földhöz s aztán még egyet jót tapostam rá a csizmám sarkával, hogy soha se lesz abbul többet ördög; azért aztán felképeltek, megbúboltak, bedugtak a dutyiba, s ott ültem étlen-szomjan, a míg csak tekintetes uram értem nem jött, hogy kiszabadítson. Igy csináltak belőlem világ csúfját.
Ekkor aztán kitört a sirás a Böskéből: addig nem ért rá a fejés miatt, de amint a históriának és a fejésnek vége lett, akkor aztán nem tagadhatta meg magától azt az elégtételt, hogy a kétszél-kötényét tele sirja.
No ez elég sok tarka meglepetés volt ilyen rövid időre! mondá magában Ráby. De ugyan csalatkozott, ha azt hitte, hogy már elég volt. Most következett még csak az örege.
A mint a ház eresze alá dugott kulcscsal felnyitották a konyhaajtót, a Böske, a ki elől ment, csak földhöz vágta a tejes sajtárt, hogy kidűlt abból minden s elordítá magát.
– Jézus Mária! Itt zsiványok jártak!
Biz ott ki volt rabolva az egész ház. Olyan gavallérosan kitakarítottak onnan mindent, hogy nem hagytak ott egyebet a bútoroknál. De bizony az ágytollat is otthagyták, azzal együtt nehéz lett volna elvinni a párnahajakat; szerencse, hogy a tens asszony a hímzett czihákat lehúzta róluk, s maga vitte el. A kiontott sok ágytollal tele volt az egész szoba, csak úgy repült, mint a felhő, mikor az ajtót kinyitották.
– Végünk van! Ki vagyunk rabolva! Gyilkosok! Zsiványok! sivalkodék a Böske.
– Nem hallgatsz? kiálta rá a gazdája, s befogta a markával a száját.
– De mikor az én ládámat is feltörték! jajveszékelt a szolgáló a száját befogó tenyéren keresztül; elvitték a négy vászon ingemet, gombos pruszlikomat, rázsa-szoknyámat, a deli-vörös kendőmet, pillangós czipőmet!
– No csak ne jajgass. Holnap beviszlek magammal Budára. Ott vehetsz a görögnél magadnak mindent, a mit elraboltak tőled az én pénzemen, nekem meg új ágyneműt. Gyerekség ez! A tolvajok bizonyosan az okirataimat akarták kézrekeríteni; de azokat magammal hordtam; koppant tőle az álluk!
Erre a szóra a Böske megvigasztalódott.
– No most csak takarítsd össze azt a sok tollat; mig én elmegyek a nagybátyámhoz a bundámért, azon majd elhálok. Hát a Káró kutyám hol van?
Azt sok keresésre megtalálták a vályu mellett, megdermedve.
– Az átkozottak! sopánkodék Böske. Bizonyosan zsirban sült ispongyiát adtak neki. Még ettül sem maradhattak.
Ráby bekergette az udvarból a sopánkodó cselédet a házba s azt mondá neki:
– S már most azt mondom Böske, hogy te arról, hogy engemet kiraboltak, a teremtett világon senkinek se beszélj, mert az lesz belőle, hogy téged fognak be s három esztendőnél hamarább ki nem szabadulsz a vármegye tömlöczéből.
– Jújj! Az Isten őrizzen meg tőle!
– No hát úgy járjon el a szád.
Okos ember ám ez a Ráby Mátyás, mikor másvalakinek kell tanácsot adni.
A postamesternél aztán összepakolta az irományait s mind a bekecse alá dugta; a bundáját is a vállára veté s egy pár szóval elmondva nagybátyjának a történteket, hazafelé indult. A vacsorára való meginvitálástól ismét megovta a helleborizmussal élés, a mihez elég egy tegnap sült zsemlye.
Este volt már, mikor az utczán végigbandukolt.
Mikor a Paprika Péter háza előtt végig haladt, egyszerre valami különös füttyentés hangzott a közelében s ugyanabban a perczben egy lökést kapott az oldalára, mely szinte megtántorítá. Körül nézett, senki sem volt közelében; egy élő lélek nem járt az utczán. Meg nem foghatta, hogy mi lehetett ez a fütty, meg ez a lökés? Hanem amint hazaért s odaadta a bundáját a cselédnek, hogy tisztítsa ki az uti sártól, azt mondta neki a Böske:
– Ejnye tens uram, ugyan már hogy tudta a tens uram kilyukasztani a bundáját itt az oldalán?
Hát arról bizony nem tudott számot adni.
– De nini. Még a bekecsének az oldala is ki van lyukasztva.
Azon bizony volt egy kerek lyuk ütve, a baloldalon a melle fölött.
Ott kapta Ráby az imént azt a lökést.
Kivonta zsebéből az irományokat, s akkor aztán azok közül kihullott egy ólom-golyó, Egy csomó irományon keresztül fúrta az magát; de valamennyit nem birta átütni.
Szélpuska volt az, a mit Ráby füttyenteni hallott, s ha történetesen azok az okiratok a keblébe nincsenek dugva, most a számadások szépen be volnának fejezve.
Itt mindenre készen kell már lennie!
Megfogadta a saját tanácsát. A golyót eldugta a zsebébe s nem szólt felőle senkinek.
HUSZONEGYEDIK FEJEZET.
(Kibevl megtudivc, hogi nem ioo nagi vracwal egy taalbvl cheresnieet enni, kiwaaltkeepen, ha azoc az nagi vrac paraztoc.)
Most már vége van minden tréfának, mondá magában Ráby. Itt nem péterbácsizunk többet ezekkel az emberekkel; hanem egyenesen a torkukra megyünk!
Másnap mindgyárt felutazott Bécsbe. Nem is titkolta az utazását.
A császárnál ki kellett eszközölnie, hogy a helybeli magistratus letétessék s új biró- és tanácsválasztás rendeltessék el. Ezt neki, mint ottani közbirtokosnak, teljes joga volt követelni.
Az alatt Böskét ott hagyta a háznál s megengedte neki, hogy bátorságnak okáért az öreg vinczellért hálassa ott éjszakánként a pitvarban.
Meg is járta Bécset szerencsésen; mindent a legjobban rendbe hozott, s aztán szépen hazatért.
Gondolkozott magában, a mint a város tornyait meglátta, vajjon miféle csoda várakozik rá megint az újabb visszatéréskor?
Nem találta ki. Pedig várt rá.
A mint a kocsijával a háza elé hajtatott, nagy álmélkodva látta, hogy a Böske ott ül kinn az utcza szélén és egy csomó mindenféle bútordarabokat, szekrényt, asztalt, széket, ágyat, kanapét strázsál, a mik mind ott terpeszkednek az utczán s a mellett sír keservesen.
– Hát te micsoda butort árulsz itten, kérdé tőle tréfásan az úr?
– Micsodát ám! fortyant fel a Böske. Hát csak ismeri tán a tens úr a magáét. A magunk retyemutyái ezek. Kiszórták az utczára la, engemet meg utána löktek.
– Kicsoda? kiálta fel Ráby, leugorva a szekérből.
Nem volt szükség a Böskének megfelelni rá, mert erre a szóra már megnyilt az ajtó, s ott láthatá a feleletet Ráby a nótárius rezesorrú bátyjában, a kit népies nevén csak Csutora Miskának szoktak híni.
Az egész debreczeni flegmával veté neki a vállát a kapufélfának s egy hosszú, dohányzásban meggörbült meggyfapipaszárú selmeczi cseréppipát tömögetve a sallangos dohányzacskóból, elállta Rábynak az útját. Jól be volt már vásárolva most is, s a háta mögött lehetett még látni egynéhány pógár embert, a ki szükség esetén segítségére legyen, ha arra kerül a sor.
– Hát mi történt itt? kérdezé tőle Ráby.
– Hát csak az történt, hogy én visszavettem a házamat az úrtól.
– Kend a házát? Hisz ez az én házam, a mit kend minden törvényes forma szerint eladott nekem.
– De már megbántam, hogy eladtam, s visszavettem, mondá a Csutora Miska, s elővette az aczélt kovát és szép nyugodtan kicsiholt az ürömtaplóba. – És most az úrnak semmi keresete itt ebben a városban többé, az úr nem idevaló impostor (compossessort akart mondani), már most alá is út, fel is út, mehet az úr mind a vízig szárazon!
Azzal rá is nyomtatta a pipakupakkal az égő taplót a dohányra s nagyot szítt rajta, hogy meggyulladjon.
– De én kendet készpénzzel kifizettem! szólt Ráby, dühtől és szégyentől reszketve. Hát a vételár hol van?
– Azért tessék pörölni a szolgabíró előtt, mondá a Csutora Miska, s olyan jó izűt nevetett utána, hogy a pipája is kialudt bele. Ráby hallhatta, hogy a kaczagásnak sokszorozott visszhangja is van az udvaron belül.
Nem feleselt tovább. A Böskének azt mondta, hogy majd mindgyárt szekeret küld a bútorokért és elviteti innen az utczáról, addig csak maradjon ott; maga pedig sietett a nagybátyjához. Elpanaszolta neki az esetet.
– De már ez több, mint tréfa! mondá az öreg úr. Ezt már nem tűrjük el a pugrisnak.
– De hát kihez menjek panaszra? A szolgabíróhoz, a ki személyes ellenségem? a sedriához, a hol Gyöngyöm Miska helyett akartak elitélni? a hol trigamiával hagynak vádolni, a hol kinevetnek!
– Egyikhez sem. Van minekünk erre igen jó törvényünk: «ejectio violatoris».31) Kerüssük csak ki a Tripartitum III. 22. t.-czikket. Ott áll szépen megirva, hogy a kinek a birtokát valaki jogtalanul elfoglalja, a jogos tulajdonos azt abból egy év lefolyása alatt saját erejéből kidobhatja, kiverheti, s ha e közben az elfoglalónak keze lába törik, magára vessen.
– De hát hol vegyük mi azt az erőt, a mivel mi ezeket innen erőszakkal kiverjük? hisz az egész városi tanács, esküdtek, drabantok mind az ő szolgálatjukban állnak; a vármegye brachiumot nem ád, a katonasághoz folyamodni hazaárulás; ha pedig a népséget hívom fel ellenük, arra azt mondják, hogy «tumultus», lázadás.
– Csak bízd te azt én rám. Már most csak hagyd te a dolgot egészen az én kezemben. Mink öregek sok olyan dolgot tudunk már tapasztalásból, a miről ti nektek fiataloknak még csak ideátok sincs. Nem megyünk mi sem a vármegyére, se a tanácsházra, se a szegény paraszt népet nem hívjuk fel verekedésre. A parasztnak nem szabad verekedni, mert azt megcsapják, becsukják. De szabad a nemes embernek. Van nekünk itten két nemes helységünk, Bicske meg Velencze. Hires verekedő nemzet mind a kettő. Az igazi Velencze meg Ferrára között nem folyt annyi ütközet, mint ezek között, s a mi a büszkeséget illeti, a bicskeiek el nem engedik, hogy ők még Tuhutum vezérrel telepedtek le ide, a velenczeiek pedig, a kikhez képest az adriai Velencze nobilije csak szegény legény, azt vitatják, hogy ők Attillával járták meg Aquileja ostromát, onnan hozták el a Velencze nevet a velenczei tó mellé. Azért az elsőbbség felett minden alkalommal összeverekednek, s egyébként is egymást minden módon pusztítják, injuriázzák, mortificálják. De nincs azért arra eset az annalisokban, hogy valaha velenczei meg bicskei nemes uraknak valamiféle processusa, szolgabíró, viczispán, sedria elé került volna. Mert van közöttük egy szövetség, a mely szerint mindennemü sérelem, a mely a sűrű villongások közben közöttük felmerül, a nélkül, hogy valamiféle a bíróság elé vitetnék, a nemesek hadnagya által itéltessék el. Még pedig úgy, hogy mindig az alperes fél községének nemesi hadnagya legyen a bíró. Abban mindig megnyugosznak és soha az ő pörlekedéseik után esküdt, szolgabiró egy réz babka sportulát még be nem emelt.
– Patriarchális állapot.
– No hát, ezek a nekünk való emberek, a kiket az ilyen őseredeti excursiókra meglehet nyerni. Két hét mulva lesz a fehérvári vásár. Ez a két hét szükséges nekem, hogy bejárjam a két községet s beszéljek a primipilusokkal. Te az alatt itt maradsz a helyemben s tartod in currenti a postamesteri ügyeket. Az is szükséges, hogy az alatt hagyj egy kis bajuszt nőni; mert az ilyen borotvált arcz ellen antipathiájuk van a nemes uraknak. Most épen a velenczei nemesek hadnagya a soros: Nemes Kadarcsi Keő István uram. Eredeti egy alak. Az egész Rákóczy hadjáratot végig hadakozta s még most is abban a viseletben jár, a miben a «nyalka kurucz» pompázott suo tempore; pedig a farkasbőr kaczagány bizony nagyon meg van már kopva a nyakában. Ő nem is tette le a fegyvert a «majthényi síkon», hazahozta magával, keresztül törve a labanczon, no meg az ecsedi lápon. Hanem arra nagyon sokat ad, s ezt jó lesz, ha előhozod neki, hogy ő nem olyan nemes ember, mint a többiek; mert igaz, hogy az ő dédükei még Árpád apánkkal jöttek be lóháton Ázsiából; de egyik szépapja a Dózsa-lázadásba belekeveredvén, a midőn az 1514: 34. t.-czikk által az összes máramarosi nemesség megfosztatott nemességétől, az ő őse is áldozatul esett; a nagy apja azonban a nemességet ismét visszanyerte; de nem az osztrák házból eredett királyok kegyelméből, hanem mint egyike annak a négyszáz nemesnek, a kiket Bocskay ajándékozott meg az armálissal, mikor Magyarország királya volt, s a kiket az 1686-diki diæta nemességükben megerősített. Ezzel az öreg nagyon nagyra van; s a ki ennek tudomásával bir, az egyszerre nagy embere lesz neki. Hát ezt el ne mulaszd majd neki előhozni. A titulusát is mindig megadd, nemzetes Karancsi Keő István uram. Mert vannak Aknasugatagi Keők is, a kik «csak» erdélyi nemesek, meg Sáromberki Keők, a kik «dubitatus» nemesek. Azért a prædikátumát mindig hozzá tedd a nevének. Mert a ki csak egyszerüen Keő István uramnak szólítja, annak a szavára szétnéz, meglát egy követ az utczán, meglöki a botja végével: «hallod te kő, hozzád beszélnek». Ha egyszer aztán elkészültem én a captatio benevolentiæval, akkor felmegyünk együtt a fehérvári vásárra, s ott aztán majd kicsináljuk az egész strategémát. Ne félj, kidobáljuk a házadból pógár uraimékat, hogy a lábuk sem éri a földet.
Ráby beleegyezett. Úgy el volt már keseredve, hogy valósággal szomjazott a lelke egy kis egészséges verekedés után; akármi legyen is azután belőle.
Elfogadta hát Leányváry János úrnak a tervét. Ő maga ott maradt helyette postamesterkedni, azt pedig eleresztette hadsereget gyüjteni.