Rab Ráby: Regény

HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

(Millen wala az feheerwaari waasaar ees az nemessi reoccupatio annac ideieebenn?)

Göböly csordák, ménesek, bivaly gulyák, sertéskondák s azok között alkudozó, parolázó vásáros nép, falusi földes urak, hajduiktól kisérve, czifra szűrös pásztornép, czigánykupeczek, rongyos mentéiken ökölnyi két sor ezüst gombokkal, eladásra szánt gebéiket finczoltatva, közben egy-egy exotikus alak, oláh boér, magas süvegével, piros sipkás szerbek, egy-egy turbános fő; a kiüzött muzulmán nép maradványa, a ki utolsó megmaradt juhait jött ide eladni, hogy aztán ő is mehessen a többi után. Még egy pár tevéje is van Alinak, azt is szeretné rásózni valakire; de biz azzal mindenütt kinevetik; nem paripázik itt azon a púposhátú állaton senki, csak vigye haza Ázsiába.

A sátorváros, a ponyvatábor a csizmadiák és szűrszabók soraival kezdődik, azután jön az ország minden részéből idesereglett árusok tömérdek tarka-barka bódéja. Külföldi árú nincs. Törvény és császári pátens egyaránt megtiltotta a haszontalan külföldi árúk behozatalát. A mi itt libeg lobog, mind hazai kartony, szepesi vászon, gyöngyösi privilegium, fehérvári szűr, pukovai posztó, határ számra az osgyáni edény; egész torlaszok tulipántos ládákból; de a kolompárosok üstjeinek is van kelete, s az előkelő világ bőven látogatja a fabódékat, a hol őseink asztali luxusát, a czintányérokat árulják.

Készpénzben megy minden fizetés; de azért megtörténik, hogy mikor Reviczky uram ő kegyelme (onnan Nagy-Váradról) egy egész rideg gulyát összevásárol, s történetesen nincs nála az egész szükséges pénzösszeg, kihúzza a csizmaszára mellől az ezüstnyelű evőkését s azt hagyja ott zálogban az eladó boérnál. Tudja az jól, hogy az a kés ezereket megér s ki lesz váltva a napjára.

Délfelé aztán áldomásra kerül a sor, a Laczi-konyhák megnépesülnek: a jó czigánypecsenyének nem kell czégér, elárulja azt a csalogató illat s minden bor jó bor arra, még a bicskakinyitó karczos is.

Hanem a «cserepes» csárda csak a nemes urak számára áll nyitva. Ott drágán mérik a bort, furkósbot hosszával.

Ezúttal a velenczeiek foglalták el hamarább a hosszú asztalt a söntés mellett. Mert van ott több asztal is; de ez a «felső tábla» a diszasztal, a honnan első kézből kapni a bort, s a honnan legközelebb lehet odarikkantani a czigánynak, hogy kinek a nótáját húzza? A czigány banda oda van letelepedve a nagy banyakemencze padkájára.

A velenczei nemesek tehát már letelepedtek a keresztlábú asztal körül s huzatják a maguk nótáját:

Most azonban megérkezik a bicskei nemes fiatalság. Mindeniknek ott reng a markában a hatalmas ólmos fütykös, vagy a kampós orrú rézfokos; a mit a velenczeiek már szépen felraktak az asztalra, mintha az is hozzá tartoznék az evőeszközökhöz.

A később érkezettek meglátják, hogy a másik fél már elfoglalta a jobbik asztalt.

«Azt a fűzfánfütyülő rézangyalát!» mordul fel a csapatvezér, Bognár Laczi. De korán megéheztek a velenczei urak!

– Bizonyosan belenyertek, mint Bertók a csíkba, s annak az áldomását iszszák! Kontrázik neki egy köpczös termetű ragyabunkó.

Azt pedig tudvalevőleg nem szeretik a tavak és lápok körül lakó nemes urak, ha a sport ezen legalsóbb nemével a csík-fogással boszantják őket.

De még most nem vesznek össze. Ki a bolond verekednék ebéd előtt? Elébb lakjék jól az ember. Addig tarthat az ember barátságot, – kiegyezik.

Bognár Laczi odalép nagy hetykén a hosszú pad végén ülő legényhez és megszólítja gavallérosan:

– Hát Csonka Péter pajtás, nem cserélnénk pipát?

Az, a ki a pad végén ül, okvetlen a legvitézebb hőse a velenczei köztársaságnak, mert a hajczihő ő nála kezdődik meg. Van is ahhoz való termet ottan.

– Eb a ki szavának nem áll! felel vissza Csonka Péter s nyujtja cserébe a pipáját a bicskei nemesnek.

– Méltóztassék! mond amaz lovagias nagylelküséggel. Pedig az én pipám tajték és ezüst a kupakja!

– Az enyém ugyan csak cserép, felel vissza a velenczei, hanem az aljára egy körmöczi arany van forrasztva.

Tehát egyik sem érezheti magát lefőzve.

– Hát mondok, nemes barátim, szól erre Bognár Laczi. A míg mulatunk, mulatnánk gavallérosan; az urak már elfoglalták a czigányt; de mink meg hoztunk magunkkal dudást, meg tárogatóst. Hát mondok, hogy egyszer az egyik hadd húzza az urak nótáját, aztán meg a másik hadd fújja a mi nótánkat.

– Váltogatva, mint a két hajdú a deres mellett. Én se bánom.

Ezt hát tenyércsapással megerősítik.

Azzal a bicskei nemes ifjuság is letelepedik a maga asztala mellé s rá kezdi fuvatni a maga nótáját.

S ez így megy szép barátságosan az első pint borig. Addig csak a czigány húzza, a kinek azt lehet mondani «ácsi» s aztán elszakad a nóta, s a két asztal az alatt ha átkiabál is egymáshoz, a megszólítás el nem marad; «nemes barátim!» Hanem a második palaczknál már a nemes társaság is vele dalolja a zenével a nótát, s az éneklőnek már nem lehet azt mondani, hogy «ácsi», a miből az lesz, hogy utoljára egyszerre éneklik mind a két népdalt, s czimbalom, hegedü, duda és klarinét egyszerre pengeti, húzza és rikoltozza mind a kettőt s becsületbeli kérdés támad belőle, hogy melyik ordítja le a másikat?

Pedig külön-külön mindenik nóta igen szép; de együtt és egyszerre hangoztatva, pokolbeli hangománynyá kavarul.

A velenczei előcsahos nem állhatja tovább a vexatiót; a második palaczkot meg sem várta, hogy kiürüljön; nem sajnálta azt a jó piros bort a fenekén, felkapta, s odavágta a falhoz, a bicskeiek feje fölé, hogy az üvegcserepek mind azoknak az asztalára hullottak, s azzal a markába kapva a rézfokosát, megütötte vele a mestergerendát, elordítva a csatajelszót:

«No hát ki a legény a csárdában!»

Pedig bizony mind legény volt az! Tizenegy bicskei, tíz velenczei legény; egyik sem rosszabb a másiknál; mind csákányra, fütykösre kapott s pörgette a kezében a veszedelmes fegyvert. Azt szokta a magyar mondani ilyenkor: «csak a fejét! hogy meg ne sántuljon!»

E veszedelmes pillanatban jelent meg az európai békéltető bizottság a hadakozó felek között, nemes Kadarcsi Keő István uram és Leányváry postamester úr képében, a kik ketten középre fogva, auffirolták a mármár megbajuszosodott Ráby Mátyást a társaságnak.

Az öreg kurucz a maga vedlett kaczagányával, az agyarára fogott makrapipával olyan nyugodtan nyomakodott a két veszekedő tábor közé, mintha a genfi conventió minden veres keresztje védelmezné az oldalbordáit. Meg se hunyorodott a nagy lármára. Felemelte a rézfokosát magasra. Ismerte azt a fokost már mindenki a furcsa formájáról; aztán a maga recsegő hangjával fölkiálta:

– Silentium! Csitt vásár! Ej, ej, nemes fiatalság! Hát már megint összefeleseltetek! Ilyen korán! Hiszen még fele sem ivott a hajdúságnak! Hát hiszen ha csak bevert fej kell, rezolválok én nektek annyit, hogy akár megunjátok! Nemes barátaim! hallgassátok meg a propozicziómat! Ime ide folyamodott hozzánk ez a derék nemes úr, a kit itt láttok; tekintetes nemes, nemzetes és vitézlő Murai és Rábay Ráby Mátyás úr; annak a néhai vitézlett Ráby Istvánnak a fia, a ki a nemesi szabadságért annyiszor kiontotta életét. Ezt a derék nemes urat az ő távollétében, holmi szent-endrei pugris pógárok az ő nemesi curiájából ejiciálták, azt törvénytelenül occupálták. Most ő bennünket, velenczei és bicskei nemes hazafiait, felszólít és fejenkint két forint diurnum és a forspont megfizetése mellett megbíz, hogy a törvénytelen occupálókat az ő igaz ősi telkéből kihányjuk, kiverjük, kidobáljuk. Azért én tinéktek azt proponálom, hogy a mostani vitát tegyétek félre a jövő fehérvári vásárra, addig is irjátok fel a mestergerendára, hogy feledségbe ne menjen, most pedig cum gentibus üljetek velünk együtt szekérre s aztán «vivát reoccupatio!»

Csonka Péter erre megsodorintá a bajuszát s azt mondá:

– Jól van! de hát kik menjünk el?

– Hát valamennyien, a kik itt vagytok. Fizeti ez az úr a diurnumot.

– Nagyon sokan leszünk ahhoz.

– No, no fiam! csak ne böstörködj! Huszonegyen vagytok. Négy szekérrel leszünk, négynek a lovaknál kell maradni. Marad az attakhoz csak tizenhét legény.

– Az is sok egy Szent-Endrének!

– Csak nem kell az ellenséget megvetni.

– Dehogy vetjük meg. Csak azt nem szeretném, ha ezek a bicskeiek azt mondanák, hogy tíz velenczei legénynek nem volt kurázsija egy magába bemenni Szent-Endrére reoccupálni.

Ezt meg a Bognár Laczi nem hagyhatta szó nélkül.

– No hát a bicskeiek kurázsia sem maradt otthon a padláson. Hát én meg azt mondom, hogy menjünk hát együtt, cum gentibus; hanem hát egyet közülünk lóháton küldjünk előre s adjunk neki nagy egérutat, hogy vigye meg az izenetet szentendrei birák uraiméknak, hogy jövünk ám rájuk egész készülettel. Ne mondják, hogy mint a haramiák támadjuk meg őket orozva; hadd várjanak ránk egész készülettel, a hogy illik.

Dejszen beszélhetett azoknak aztán Ráby Mátyás, postamester, nemesek hadnagya, hogy ez tiszta bolondság lesz; Szent-Endrének nagy az ereje, ha azt összeszedi, száz is jut egy ellen; nem hagyták azok magukat arról leverni! Tetszett mind a két félnek az az ötlet, hogy ők hát mint egy hadviselő potentát, megizenik előre a háborút az ellenségnek. Felültették a legfiatalabb legényt a legtüzesebb lóggós lóra, s elereszték az izenettel, s hogy annál nagyobb egérutat vehessen, késő estig ott ittak a cserepesben a Ráby contójára s sorban csókolták a derék nemes ifjut; este volt, mire fel lehetett őket rakni a négy szekérre. Ott aztán elaludt valamennyi.

– Urambátyám, szól szepegve Ráby Mátyás, én attól tartok, hogy minket nagyon meg fognak rakni Szent-Endrén.

– Attól ne tarts; hanem azon imádkozzál, hogy odáig ki ne törjük a nyakunkat.

Ez csakugyan nem volt fölösleges aggodalom. Mert a velenczei lovak épen annyi bort ittak, mint a bicskeiek; tudniillik a kocsisaikkal együtt ittak annyi bort. Aztán mind a négy kocsis becsületbeli dolognak tekintette, hogy a másik őt meg ne előzze, annálfogva a postamesterék bricskája szüntelen abban a veszedelemben forgott, hogy eltörik a tengelyét, vagy belefordítják az árokba.

Nem történt semmi baj. A kik Bacchusnak áldoztak, azokra Jupiter gondot visel. Reggelre mind épkézláb érkeztek meg a pomázi «pipagyujtó» csárdához; még csak egy istráng sem szakadt el. Ott pihenőt tartottak, a lovakat megkapatták; a nemes urak leugráltak a szekerekről s kinyujtózták a tagjaikból az álmot; azután felköltötték a kocsmárosnét, hogy csináljon nekik magyar kávét.

Az volt ám a valami! A «magyar kávé». A minek az alkatrészeit képezte vörös bor, gyömbér, magyar bors, tűznél megforralva, s forrójában bekapva. Szittyagyomor kellett ahhoz. Az aztán egészen újjászülte az embert egy napra. Még akkor Hahnemann nem is álmodott a homœopathiáról s már a magyar tudta, hogy a mámort legjobban ki lehet gyógyítani – borral.

Az etetés alatt az előreküldött lovas legény is visszaérkezett a csárdához. Jó hireket hozott. Egész Szent-Endre talpon van. Birák uraimék kidoboltatták városszerte, hogy minden fegyverfogható lélek dorongot, vasvillát cséplőt ragadjon, az egész drabantság, csőszök, erdőkerülők glédába felállíttassanak a Ráby úr háza előtt; belül az udvaron pedig esküdt uraimék helyezzék el magukat a repulsióra felfegyverkezve. Ott lesz az egész frekvenczia.

Hahó! Milyen örömrivalgás fogadta ezt a jó hirt! Lesz hát kivel verekedni! Rögtön siettek felszerszámolni.

– Csitt csak nemes barátaim! mondá nemzetes Kadarcsi Keő István uram. Elébb csináljuk meg a strátagémát. Mert minden patáliánál ez a fődolog. Most én komandirozok. Tehát ismerni kell legelébb is az erősséget, a mit be akarunk venni. A várnak két frontja van. Az egyik a budai utcza felőli kapu, a másik a kertek alatti kapu. Azért két felé kell osztani magunkat. Az egyik csata az utcza felől kezdi meg az attakot, a másik csata az alatt a szőlők alatt elkerülve, a kertek alól veszi be a sánczot. Az egyik csata lesz a velenczei, a másik a bicskei nemes fiatalság.

Az öreg kurucz nemcsak nagy stratega, hanem egyúttal nagy psycholog is volt. Jól ismerte a tábora természetét; ha együtt viszi a támadásra a velenczeieket, meg a bicskeieket, azok legelébb is egymás között fognak összeverekedni az elsőbbség fölött s egyik sem fogadja meg a másiknak a szavát s az egymás fölötti versengéssel elszeleskedik a dolgot.

«No hát ki kezdje a támadást az utcza felől? ki a kertek alól?»

Szalmát húztak rá. A rövidebb szál jutott Bicskének; azé a kertek alatti diversio.

– Hát már mink hátulról támadjunk-e? pattogott nemes Bognár Laczi, duzzogva.

– Nemes atyámfia! csitítá őt a vén kurucz; tanuld meg azt, hogy a ki a hétfejű sárkányt megtámadja, annak sehol sincs «hátulról», mert minden oldalra jut egy feje. – Ti a hátulsó frontját ütitek az ellenségnek.

Annyi concessiót mégis kellett nekik tenni, hogy ők két szekérrel előre indulhassanak, hogy a kerülőt megtehessék a szőlőkön keresztül s egyszerre érjenek oda a velenczeiekkel.

– No de minekelőtte elindulnánk, szólt a Csonka Péter, nem zengedeznénk el egy istenes zsoltárt, ősi kegyes szokás szerint?

– De bizon jó lesz! Hol a kántor? Álljunk karikába, nemes fiatalság.

A ripacsos képűt hítták kántornak.

– No hát azt a Szent-Dávidné zsoltárát.

Rákezdték szép harmoniával, az ajtatos zsolozsma hangjait ömlendeztetve kegyes ajkaikról.

Biz ez eléggé szép hymnus Szent-Dávid feleségétől. Tudunk mink ilyent többet is; de most nem érünk rá; csülökre fiuk! Aztán hadd menjenek előre a bicskei vitézek.

Nem sokára az öt kocsi porfellege kergette egymást; a miből kettő eltünt a szőlőhegyek között, s aztán csak a három kocsi tartott egyenesen az országúton neki Szent-Endrének.

Már messziről lehetett hallani a közeledőknek, hogy verik félre a harangokat valamennyi toronyban. A hirnök igazat mondott. A város végén már nagy néptömeg foglalta el kétfelől a bakhátakat; de azok többnyire csak gyerekek meg asszonyok voltak, a kik harsány zsivajgáson kívül egyébbel nem állták útját a támadó seregnek.

Hanem aztán a budai útcza meg volt szállva a hadsereg zömétől. Ott tömörült, nemzetiségek szerint csoportosulva, a kicsődített férfi lakosság az utcza átelleni részén; a magyarok furkós botokkal, a svábok cséphadarókkal, a ráczok vasvillákkal; biz abból száz jutott egyre.

A Ráby háza előtti utat azonban a rendes hadsereg foglalta el, városi drabantok, bakterok, csőszök, erdőkerülők, czúczákkal, alabárdokkal és disznólábakkal felfegyverkezve. (Ez utóbbi a régi kovás-puskának a díszneve.)

E phalanx előtt állt teljes ünnepi ornátusában, azaz, hogy levelibéka-színű mundérban, a kisbiró, nyakában a rézdobbal, s azon irgalmatlanul dobolta a rohamra serkentőt és szájjal is buzdítá a vitéz harczi népet kegyetlen ellenállásra.

A legelső volt, a ki leugrott a szekérről, a Csonka Péter.

– Ejnye, a ki zöld angyalod van! kiálta a kisbiróra, nem tudod jobban ütni azt a dobot? s megmutatta aztán neki, hogyan kell, olyat ütött neki az ólmos botjával a dobjára, hogy azon rögtön beszakadt a bőr; akkor pedig megfogá a rézdobot, s úgy csapta bele a kisbirónak a fejébe, hogy annak a nyaka beleszorúlt, mint a torkos kutyának a tejes köcsögbe, s minthogy a nyavalyás se látott, se hallott, a miatt vaktában a csás lónak ment neki, az meg felrugta, hogy csak úgy hempergett. A sok kaszás, vasvillás, dorongos ember véghetetlen nagyot kaczagott ezen a tréfán.

A mint aztán a többi hét nemes legény is leugrált a szekérről, az ármádia észrevette, hogy ennek fele sem tréfa, s nosza loholt befelé az erősségbe hajdú, csősz, bakter az egész fegyverzettel, s ugyan igyekeztek maguk után bezárni a kaput. Csak akkor kezdték aztán rá a gyilkos fenyegetőzést, mikor már biztos helyen érezték magukat.

Az összecsődült nép nem vett részt az ütközetben, az csak nézte a mulatságot.

A Csonka Péter megpróbálta elébb a vállával kivetni sarkából a kis ajtót; de az nagyon be volt már kötözve. Szabályszerű ostromhoz kellett fogni.

Nemzetes Kadarcsi Keő István uram maga nem szállt le a szekérből; onnan komandirozott felállva.

– Vegyétek csak le azt a kútgémet onnan az ágasról, nemes barátim. Aztán neki a kapunak vele!

Négy legény nagy hirtelen lekapta a csordakút ágasáról a gémet, s azzal aztán neki lódultak a kapunak, mint a római faltörővel; míg három vitéz a kis ajtót vívta ólmos botokkal. Hanem a benlevők is vitézül védelmezték ám magukat. Az udvaron voltak ölberakott hasáb fák, azokat hajigálták ki az ostromlókra; ezek meg természetesen vissza ő reájuk. Hogy mind ez nem történt meg czifra áldások nélkül, azt el lehet képzelni.

Odabenn az udvarban biró uram, meg nótárius uram parancsoló szava hangzott, különösen fenhangon emelve ki azt a vezényszót: «ha be találnak törni, minden puskából tüzet kell reájuk adni!» Ennek ellenében dörgött a Csonka Péter fenyegetése: «el ne próbáld sütni azt a disznólábodat! mert akkor meghalsz!» Ő maga felmászott nagy vakmerően a kis ajtó bolthajtására s aztán a házpárkányáról a macskajárás tégláit szedegetve le, azokat hajigálá az ostromlottak fejére.

Hanem mind e hősi erőfeszítésnek nem lett volna sikere, ha a bicskei segélycsapatok idején meg nem érkeznek. Ez azután eldönté a csata sorsát. – Egyszerre csak a kert felől nagy rivalgás támad, az ellenség hátulról tört be a várba. Arra az udvarban iszonyú zűrzavar támadt; bot pufog, ember ordít, a megriasztott sokaság menekül a merre ürességet lát; fel a szomszédház falának, be a házba, a góré alá, az istállóba. Erre a velenczeiek is átugrálnak a zárt kapun, s hős költő legyen az, a ki azt leirja, a mi odabenn történik!

– Csak a fejét, hogy meg ne sántuljon! komandiroz a szekérről nemzetes Kadarcsi Keő István uram. – A nép röhög és rettenetes jó kedvvel mutogatja egymásnak, a mint egy-egy ismerős tanácsbelit lát a szomszéd ház tetején négykézláb végigmászni: «ahol megy ni!» aztán meg mikor egy-egy kedvencz jó emberét, mint a macskát, keresztül hajítják a kapun, hogy csak úgy nyekken, mikor a földet éri. Jaj de nehezen sajnálják! Pedig nótárius uram is az utóbbiak között van. Őtet dobták ki előbb, utána meg a Csutora Miskát, a bátyját. A ruhájuk úgy össze van tépve, mintha sasokkal viaskodtak volna, betört fej, kiütött fog, kékfolt, a mennyi csak dukál. A mint tova szaladnak, szidva az egész világot, de csak egy ember sem akad a nép közül, a ki a kabátjukat leporolja. – De legjobban megjárják azok, a kik a házba bemenekültek; mert azok közül egy sem marad, ki a Tripartitum III. R. 22. törvényczikkelyéről kellő felvilágosítást ne kapna. Azokat, mint az esztrengára fogott juhokat, billogozzák meg, fustélyokkal, s úgy eresztik el a kert felé. – Biró uram maga, nagy veszedelmére, azt gondolta ki, hogy a kéménybe meneküljön; de ott meg egy kis szalmát gyujtottak alá, azt azután nem állhatta sokáig, keresztül akart bújni a kürtőn. A fejének sikerült is, meg a két karjának, de a teste alsóbb részeihez nem volt ez a kémény szabva; azoknál fogva fennakadt, s csak úgy deklamált aztán a kéményből kifelé, mint a skatulyából kiugró kis ördög. Úgy kellett a kéményt kibontani, hogy kiszabadítsák, mikor vége volt a reoccupatiónak.

Mikor aztán tiszta volt a fundus, akkor kinyitottak ajtót kaput, s szekerestül együtt beinstallálták a visszafoglalt házába Ráby Mátyást.

– No hát, nemes uram, hogy tetszett a reoccupatió? szólt nemzetes Kadarcsi Keő István uram, pipáját kiverve a tenyerébe.

Biz az tiszta munka volt; valljuk meg az igazat. Kár, hogy már kiment a divatból.

Előljáró uraimék azonban tanultak ebből a példából kettőt. Az egyik az, hogy a jámbor polgár, ha verekedést kezd a nemes urakkal, hát akkor őtet verik meg. A másik meg az, hogy a jámbor paraszt, mikor azt látja, hogy az előljáróságot döngetik, nem tartja helyette oda a hátát; hanem igen jó mulatságnak veszi a dolgot.

A nemes reoccupáló urak aztán a munka bevégeztével, biberunt magnum áldomás, s szépen búcsút vevének a visszahelyezett házi gazdától:

«Máskor is szolgálatjára állunk az úrnak!»

E szókkal nyujtá kezét másnap reggel (az áldomás után) nemzetes Kadarcsi Keő István uram Ráby Mátyásnak: a mi elég szép leereszkedés volt tőle, a ki Bocskay Istvántól nyerte a nemességét, holott ez csak III-ik Károlyig tudja felvinni az eredetét.

HUSZONHARMADIK FEJEZET.

(Mellbenn ollateen dolgoc leznec, a miket ember ki nem tudna fvndaalni, ha meg nem lettec volna.)

Csak azután, hogy egészen magára maradt, kezdett Ráby Mátyás elgondolkozni azon, hogy mégis nagyon bolond dolog ám ez, a mit ők most itt csináltak.

Megrohanni egy békességes város népét fegyveres erővel, harminczat, negyvenet a polgárok közül, a fél magistratust, kékre, veresre püfölni, még a város dobját is beszakítani! Ez a világ akármelyik czivilizált országában sem menne tréfa számba. Képzeljük csak, hogyha Hessen-Casselben, vagy Würtembergben játszottak volna el ilyen vígjátékot!

Szó sincs róla, hogy ez a sok bevert fej mind panaszra megy.

A Böske már korán reggel jött jelenteni, hogy ugyan ment ám már hajnalban a sok szekér fel Budára, megrakodva bekötözött fejű, felkötött állú előljáró uraimékkal.

Ráby Mátyás hirtelen elhatározta magát, ő is felmegy Budára.

Legjobb lesz, ha maga jelenti fel a dolgot; csináljanak vele aztán, a mit akarnak. Sokkal jobb, mintha bevárja, hogy érte jőjjenek; még megtennék vele azt a csúfot, hogy vason kisérnék be. Mindjárt postakocsit rendelt magának.

Persze a Böskét sem hagyhatta ottan. Szegény árva cseléd mit csinált volna ott magában a puszta háznál. Úgy sem volt már mit strázsálni abban. A teheneire sem volt már gondja. Rég kimérte azoknak a husát a mészáros. Esküdt uraimék felfalták azt mind gulyáshusnak s a Ráby Mátyás borait megitták rá. Még sincs jó kedvük.

És épen az volt a szerencséje Ráby Mátyásnak, hogy a Böskét is magával vitte, a hogy majd meglátjuk nem sokára.

Megint csak a pesti Fehér Farkasban szállt meg, vesztére; pedig lám megmondta neki Leányváry uram, hogy a budai Fehér Farkas jobb vendégfogadó; de hát az ilyen agyafúrt emberre hiába vesztegetni a jó tanácsot.

Ott átöltözött német gálába s felvitette magát gyaloghintón a várba, a helytartó-tanács elnökének palotájáig.

A mint belépett a várakozó terembe, valami ismerős szag ütötte meg az orrát. Nem csalódott. Mintha csak a szentendrei tanácsházba lépett volna be. A tanácsbirák mind veres bagaria csizmát viseltek. S annak válogatott illata van. Azzal volt tele a várakozó terem.

Valamennyi ellenségét mind ott látta egy csoportban. Azok is ő excellentiájára vártak. Ugyanazokban az összetépett köntösökben jöttek fel, a miket a tegnapi ütközet olyan csunyául megviselt, kinek a félkarja, kinek az álla volt felkötve, ki meg a markában hordta a feldagadt félpofáját, a melyikből a félszeme csak úgy pislogott elő. A kötelékek össze voltak vérrel mázolva, még az ábrázatok is. Senki meg sem mosdott azóta, úgy jöttek fel, egész égrekiáltó szenvedéseik tanujeleivel külső formájukon.

Voltaképen valami nagy baj nem eshetett bennük, mert a mint Ráby Mátyást meglátták belépni, egyszerre rákezdték a hangos fenyegetőzést s szertelen jó kedvük támadt, olyan zsivajt csaptak. A beszédjük tartalmát ugyan nem érthette, mert mind ráczul beszéltek, a ki csak úgy törte is a nyelvet; az volt náluk a salonnyelv, az aristocratia nyelve; hanem a hangból, meg a taglejtésekből kivehette, hogy «no, jó helyre jöttél ide! Majd lesz itt neked kutya porczió mindjárt».

Nem is igen jól érezte magát. Csak behúzódott egy ablakmélyedésbe s hátat fordított nekik és hagyta őket lármázni.

Egyszer aztán, mintha kettévágták volna a henczegő lármát, a janitor jelenté, hogy ő excellentiája megérkezett; már jön fel a lépcsőn! Arra a fenyegetőző alakok egyszerre mind miserabilis positurákba görnyedtek, a szemeikre lehúzták a véres kendőket, s elkezdtek nyögni, nyöszörögni, hogy az csupa szánalom volt.

A váróterem ajtaja megnyilt, s ő excellentiája belépett.

Semmivel sem volt újabb a köntöse, mint mikor legutoljára volt szerencsénk nála tisztelkedni; hanem a mellénye még valamivel tubákosabb volt, mint akkor.

Félrefordított fejével nagy mérgesen végigsandított a rá várakozó tömegen s nem látszott az arczán valami különös részvét a jajveszékelők iránt. Ellenben a mint Ráby Mátyást megpillantá, egyenesen odament hozzá, s a vállára veregetett és mosolygott.

Kérem! ő excellentiája mosolygott. Minden három esztendőben egyszer szokott az rajta megesni. Aztán «dominus frater»-nek szólítá Rábyt.

– Nagyon jól van, dominus frater! Ezt szeretem már! most van kegyelmed az igaz úton! hogy a hazai törvények értelmében szerzett magának statisfactiót! Hoc est rectum. Tessék besétálni hozzám – discuráljunk egy kicsit. – Janitor! – Senkit se jelentsen kend be addig, a míg a tekintetes Kamarás úr nálam lesz. – Kendtek pedig, szólt a vert hadhoz fordulva, elmehetnek, a honnan jöttek; a mit kerestek maguknak, azt megkapták. – Placeat intrare, domine perillustris!

Azzal ott hagyta őket a faképnél.

Azok csak egymásra bámultak, nem tudták mire vélni a dolgot, míg aztán ő excellentiájának a titkárja meg nem magyarázá nekik, hogy a Tripartitum III. 22. t.-cz. értelmében egészen legalis ütlegek voltak azok, a miket ők agybafőbe kaptak s ezt ki is adta nekik irásban, hogy az otthon levőket megnyugtathassák.

A Ráby Mátyást pedig ezuttal még le is ülteté ő excellentiája a belső szobájában.

– No látja, Kamarás úr, lehet ám az ős magyar törvények szerint is igazságot szerezni Magyországon; csak érteni kell az applicatiót. Azért nem kell mindjárt a császárhoz szaladni pátensért. Vannak nekünk jó törvényeink; nem szükség azokat felforgatni. Szeretném látni, hogy Németországnak valamennyi Landesgerichtje igazította volna-e el az úrnak a dolgát ilyen rövideden, radicalisan és ilyen olcsón, mint a velenczei nemesek hadnagya? – De az úr már megint a császárnál járt odafenn! már megint delátorkodott! már megint tele van a zsebe intimatumokkal. Elő se vegye, ha nekem szólnak; mert én fel se bontom. Csodálom Ő Felségét, hogy minek küldöz nekem intimatumokat, mikor tudja, hogy nem olvasom el.

– Ezúttal másféle rendeleteket hozok Ő Felségétől, mondá Ráby, ki jónak látta nem állani elő mindennel, a mit tud; Ő Felsége most csupán atyai kegyességének tanujeleivel bocsátott le. Sokat gondolkozott Magyarország fővárosáról s nagy tervei vannak e város fölemelése iránt.

– Lássuk a plánumokat!

– Legelőször leküldi az engedélyt a pesti zsidó község számára, hogy zsinagógát építhessen a városban.

– Bihászman? Zsinagógát! A zsidóknak! kiálta fel a helytartósági elnök úr, felpattanva a helyéről. De hisz ez nem fölemelése, hanem elpusztítása Pest városának. Hisz akkor, ha ez meg lesz engedve, száz esztendő mulva Pestet úgy fogják híni, hogy Jeruzsálem! A zsidóknak három emeletes házaik lesznek itt s látni fog a világ nem csak zsidó burgereket, de még zsidó nemes embereket is, prædicatumokkal és czimerekkel! Megéri a világ, hogy zsidók fogják viselni az insignis ordók vitézi keresztjeit; – még úgy segéljen, a diætába is beviszik a bársony bugyogót, s száz esztendő mulva, horrendum dictu! – zsidó ablegatus fog az incliti status et ordines előtt a katholicus fundus religionis fölött perorálni. – Bihászman!

– Csak azt sajnálom, hogy én azt a szép kort nem érem meg! Viszonzá Ráby Mátyás. A mit ő excellentiája persze tréfának vett. Mert hisz arról maga is meg volt győződve, hogy a mit megjövendölt, annak beteljesülése tiszta képtelenség. Maga is csak nagyon nagyot akart vele mondani.

– No, hát az elég szép volt bevezetésnek! Bihászman? Van-e még több is?

– Sine dubio, folytatá Ráby, s mivelhogy épen az ablaknál állt ő excellentiája, ő is odalépett melléje, a honnan a Dunára és Pest városra lehetett látni. Látja excellentiád azt a nagy négyszögletű térséget ott a pesti város-erdő szélében? Fűzfás árok veszi körül.

– Látom. Hát abból, Bihászman, mi lesz?

– Ő Felsége elrendelé, hogy oda egy nagyszerű épületet emeljenek, két contignatióra, kilencz udvarral, két ezer ablakkal. Nekem megmutatta az épület nagy tervét, a mit saját költségén készíttetett a főváros számára. Az egész negyvenezer ölet fog elfoglalni.

– Bone Deus! De hát mire lesz ez a nagy épület? Tán csak minden embert oda akar csukatni ő felsége, a ki a patenseit nem tiszteli. Akkor kicsi lesz a ház!

– Ő azt kórháznak szánta Pest számára.

– Tehát ispitálynak? De hiszen a nagy pestis alkalmával sem volt itten annyi lázár, hogy a rendes lazaretumokban el ne fért volna. Ha azt akarja Ő Felsége, hogy azon a kétezer ablakon mind nézzen ki egy ember, hát a kinek náthája van, vagy a tyúkszeme fáj, mind belehordatja Pest városából, még sem telik meg.

– De egyuttal lelenczház is lesz az.

– Bihászman? olyan gyermekeknek az asyluma, a kiket az anyjuk kitesz az utczára? De hisz ilyen nincs Pest városában. Hiszen meg nem tűr itt a polgárság a maga falai között olyan asszonyszemélyt, a ki gonosz életet él. Az itt ekklézsiát követ, annak fejét veszik, kiseprüzik a városból.

– Ez most még úgy lehet; de mind megváltozik ez, ha egyszer Pest a nagy világvárosok közé emelkedik, a hol az egyeseknek és a tanácsnak másra van gondja, mint a családi élet ellenőrzésére. A nagyvárosok előnyeivel Pest is örökölni fogja azoknak a calamitásait.

– De hát hogyan legyen ebből a Pestből nagy város? azt nem értem. Bihászman? Ide jön a császár lakni?

– Azt nem; hanem nagy kereskedő várossá fogja azt emelni.

– Kereskedő város? Pest? Nem tudom kitalálni, hogy mivel kereskednének a pestiek? – Bihászman? Van egy nehány timár, a ki bőrt készít, azt el is hordják Kőrösig, Kecskemétig. A komáromi talpas kereskedőknek is van itten filiáljuk a vizafogóban, s mikor a talpakat leeresztik a Vágról, a tótok rendesen hoznak ide ládákkal fűzfaalmát s azzal kereskednek, a mézesbábosaink is eljárnak a közel városokra: de valami nagyobbszerű kereskedést épen csak a disznókereskedők meg a rongyászok űznek itten. Soha se lesz Pesten kereskedés!

Ráby Mátyás csak mosolygott arra a szóra.

– A császár pedig egyszerre egy nagyszerű operatióval akarja Pestet a kereskedő városok sorába emelni. Kész a planuma egy csatorna ásatására, mely Pestet Trieszttel összekösse, s egyenesen a tengerrel hozza kapcsolatba, a Balatonon és a Dráván keresztül.

– Trieszttel? Te! Öcsém! (Már ennél tegezni kezdte a dominus fratert.) Ne tarts hát bolonddá! Hisz nincs ma első április. Tán én is csak tudom, hogy merre van Trieszt! Hát a Karst hegyén, Bihászman? hogy viszi fel a császár a csatornát?

– Sehogy. Azt keresztül furatják s alatta megy át a csatorna.

– No de már, édes fiam, Kamarás úr, barátom, hallja kend! ha már nem tekinti az úr bennem a magyar királyi helytartói elnököt, tekintsd öcsém az őszhajszálaimat s keress ki magadnak valami más bolondot, a kivel elhitesd, hogy a Karst hegyét keresztül lehet fúrni s azon a tengert a Balatonon keresztül a Dunáig vezetni! Hisz ahhoz milliók kellenének!

– Hatvan millióra megy a költségvetés.

– Hatvan millióra! Bihászman? hisz annyit tizennyolcz esztendő alatt vesz be a császár egyenes adókból Magyarországon. (Még akkor három millió háromszáz ezer forint volt csak Magyarország összes államadója.)

– A pénzösszeg pedig már készen áll e czélra. Egy vállalkozó társaság alakult, a császár elnöklete alatt, mely a csatorna elkészítésére a kivánt összeget előteremteni kész s akkor Budapest a tengerrel egyenes összeköttetésbe hozva, egyszerre nevezetes emporiummá emelkedik.

Rengeteg nagy eszme! Budapestről Triesztig egyenes vízi út. A világkereskedés lerakodó helye Magyarország közepén! Ugyanaz az eszme, a mivel a franczia császárok Párist, a mivel a Pharaók Memphist, a Ming császárok Pekinget erőlködtek a világ mozgalmához közelebb tolni. Mi volna Budapest, mi volna Magyarország most, ha ez a terv kőbevágott valósággá lehetett volna?

Hanem ő excellentiáját ez végképen kihozta contenantiájából.

– Micsoda? kiálta fel, s most már a szemei fehérét is elfutotta a vér. Hát csakugyan serio planizáltok egy ilyen monstrosus chimærat? csatornát a tengerig Magyarország közepéből? Hogy azon keresztül a külföld kupeczei ennek az országnak minden zsirját és vérét kiszivattyúzzák? Abból semmi sem lesz! Ebbe még majd az ország Rendei is bele fognak szólni! Nem fogjuk engedni az ország népét éhhalállal elpusztítattni! hogy itt nekünk angolok, hollandiak fészkeljék be magukat s a bányáinkból minden aranyat, ezüstöt kilopjanak, a szegény magyarnak a szemét is kicsalják! Hogy a tengervize egészen Budáig feljöjjön, a Dunát, a Balaton tavát besósítsa, hogy aztán a tengeri só még az egyedüli kincses ládánkat, a sóbányát is tönkre nyomorítsa. Dejsz ebből nem lesz semmi!

Ráby Mátyás pedig nem hagyta magát. Ezen a téren egészen otthon volt. Példákat, adatokat tudott felhozni, hogy épen ellenkezőleg, azok az országok a boldogok, a miknek tengeri kereskedésük van; a kereskedelem nem hogy kipusztítaná, hanem inkább felgazdagítja a nemzeteket. De nem ért azzal semmit; mert ő excellentiája azt vágta neki vissza, hogy igen is, jó a kereskedés az olyan nemzeteknek, a kik csalni tudnak, de az együgyüeknek ellenben az a veszedelmük. Lám a zanzibariaknak, meg az otahajtiaknak is van tengeri kikötőjük, jár is abba hajó elég; a benszülöttek még is meztelenül járnak. A világkereskedés útjában lábatlankodni nem olyan népeknek való, a mik egy tükördarabért, vagy egy pántlikáért odaadják a hizott malaczot; pedig a magyar épen ilyen! Legyen annak is tengeri kikötője, hát tíz esztendő múlva czeglédi biró uram a dolmánya helyett a meztelen bőrére fogja a czifra sujtást tetoviroztatni, mint az otahajtii kaczika; mert nem lesz neki más; a Szent-Domingóban a nádméz ültetményeket a néger rabszolgák helyett magyar parasztok fogják kultiválni, a kiket a földesuraik eladtak.

E nagyon mulatságos disputa hevében észre sem vették az urak, hogy egy harmadik is odaszármazott közéjük. Ez a districtualis commissarius úr volt, a kinek mindig bejelentés nélkül lehetett ő excellentiájához belépni, s a ki csak hallgatta, aztán mosolyogva a nagy disputát, a melyben egyik fél sem akart engedni a másiknak, s mind a kettő meg volt felőle győzödve, hogy neki van igaza.

Végre ő excellentiája már nem is argumentált, csak cholericus kaczagással fejezé ki magas fitymálását az ilyen szörnyeteges képtelenségek irányában.

– Hahaha! még kanálist! Megiszom én azt! Hogy is ne? A tengert ide! Bihászman? «Tengerit» a magyarnak, nem tengert! Görögnek való a kereskedés! Annak is csak a czinczárnak! A magyar nemes kardjából nem lesz soha rőf! Nem vált a magyarból soha tyukász, olajkáros, babkáros, rongyász, tollszedő; hagyta ezt a mesterséget hiencznek, hanáknak, zsidónak. Becsületes magyar ember nem kereskedett soha egyébbel, mint buzával; azt pedig nem adjuk el az idegennek. Ide csatorna nem jön, s punctum!

A districtualis commissarius úr, mint afféle jó ember, nem szerette, ha a jó emberek egymás között czivakodnak. Interveniált. A Ráby Mátyást is meg akarta kimélni ő excellentiája haragjától; aztán meg ő excellentiáját is meg akarta szabadítani attól az alkalmatlanságtól, hogy ő vele egy subalternus hivatalnok vakmerően disputáljon, a ki négy rangfokozattal alatta áll. Átvitte a társalgást neutralis terrenumra.

– Ejh, bajtárs, nem bizták mi ránk a national-œconomiát! Mondd el inkább, mi szépet láttál Bécsben? Hiszen azóta nem is találkoztunk egymással, hogy azt a hires computust csináltuk. Hahaha hahaha!

Itt valami jutott ő méltóságának eszébe, a min annyira nevetnie kellett, hogy kénytelen volt a himzett battiszt zsebkendőjét kirántani a zsebéből s abba temetni a nevetést.

És Ráby Mátyás tudta jól, hogy mit nevet a kegyelmes úr? A Fruzsinka jutott eszébe bizonyosan, meg az a derék tréfa a másik két feleséggel. Úgy esett Rábynak ez a nevetés, mintha spékelték volna a vékonyait.

A kegyelmes úr elharapta a nevetés vágyát; hanem a jó kedve azután is megmaradt.

– No, de beszélj a bécsi dolgokról valamit, barátom. Voltál a National theaterben? Láttad Dandin György előadását? Jól játszották-e a czímszerepet?

Ez már nem spékelőtű volt: ez már maga volt a nyárs, a szíven és beleken keresztül ütve.

Ráby Mátyás egészen felfogta a czélzást. «Tu l’a voulu, George Dandin!» – «Te kivántad, Dandin Gyurka!» Hiszen senkinek a története nem hasonlít a megcsalt, kidobott, kicsufolt George Dandin komödiájához olyan nagyon, mint a Ráby Mátyásé.

Csak az a keserű döfés igazolhatja, hogy Ráby annyira elfeledkezett magáról, hogy visszadöfjön. Nagy vigyázatlanság volt tőle, a mit tett; de nem tudom, hogy melyikünk állta volna meg a helyében, hogy hasonlót ne tegyen.

Finom mosolylyal válaszolt a kegyelmes úrnak.

– Én nem értem rá Dandin György előadását megnézni. «Neked» majd több időd lesz azt megláthatni ott fenn Bécsben s megbirálni, hogy jól adták-e a czimszerepet?

A válaszban csak a tegezés lepte meg egy kissé a kegyelmes urat. Ott fenn Bécsben az udvarnál igaz, hogy kölcsönösen tegezték egymást. De a mint ő districtualis commissáriussá lett, akkor úgy fordult a szokás, hogy ő ugyan az egykori bajtárst tegezze, de az ő neki megadja a competens «kegyelmes uramat». Hogy felejtkezhetett el magáról annyira Ráby?

Ő kegyelmessége erre rögtön feszes positurába tette magát s a körmei hegyét kezdte nézegetni. Ráby Mátyás meghajtotta magát az elnök előtt mélyen; a kegyelmes úrnak pedig csak a kezével intett «agyiöt», úgy távozott el.

– Ez valamiért megharagudott rád? mondá ő excellentiája Ráby eltávozta után a kegyelmes úrnak.

– Visszacsaholt, mint a kis kutya, mikor a farkára találtak lépni.

A mint Ráby kihúzta a lábát az ajtón, jött be sietve a titkár, s hozta a postáról érkezett stafétákat, a mik az elnöknek szóltak.

– Egy staféta kegyelmességed számára is van itt, mondá a titkár a districtualis commissariusnak; parancsolja, hogy a kanczelláriába küldjem, vagy átméltóztatik itt venni? Kívül az áll rajta: «ad personam» (személyesen).

– Adja ide, kérem. Köszönöm.

Ő méltósága felvágatta a pecsétet a titkárral s aztán elővette az aranyfogantyús lorgnettejét és kényelmesen neki dőlve, olvasá a kapott levelet.

Hanem mire végig olvasá, már nem ült, hanem állt és csak a pirosítónak köszönhette, hogy el nem sápadt.

– Méltóztassék ezt olvasni, hebegé zavarodottan; a császár azt irja sajátkezüleg, hogy rögtön menjek fel Bécsbe; a districtualis commissariusi hivatalomtól fel vagyok mentve.

– Az én stafétámban pedig már ki is van nevezve az új districtualis commissarius a helyedbe.

– Nem értem!

– De én értem. Most már «dominus frater», elég időd lesz magadnak megitélni, hogy jól adják-e a National Theaterben – a Bihászman – Dandin Gyurkát?

Az exkegyelmes úr a homlokára csapott.

Ő excellentiája pedig elővette a tubákos pixisét s teleszórva burnóttal az orrát, száját és mellényét, az mondá neki:

– Ez nem kis kutya, a ki csahol: – hanem nagy kutya, a ki harap! – Neked már leharapta a nyakadat! Bihászman?

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.

(Kibenn meglaatandivc, millen nagi wezedelem, ha az ember wizet iszic).

Mondtuk feljebb, hogy Ráby Mátyásnak vesztére kellett a pesti «Fehér Farkasba» szállni, a helyett, hogy a budai «Fehér Farkast» választotta volna. Mert ha az utóbbiban ütötte volna fel kvártélyát, hát akkor, a mint a helytartó tanács elnökétől megvált, egyenesen ment volna ki a szállására, útközben megcsapta volna a drága jó hársfa-illat, a mi a városmajorból szétterjedez ilyenkor, arrafelé vette volna sétálását. Ott még abban az időben a mostani bűzös «ördögárok» helyén gyönyörű szép patak folydogált, a mi a Zúgligetből eredt; azon volt a városnak egy derék négykerekű malma, a melyben egyuttal tejgazdaság is volt; ott Ráby Mátyás kapott volna a piros pozsgás majorosnétól jó friss tejet, puha czipót; azután kedve támadt volna felsétálni tovább a kies patak partján, észre sem vette volna, mikor a Disznófőhöz megérkezett. Ott épen akkor nyilt a gyöngyvirág minden csalitban; ki ne szeretne gyöngyvirágot szedni? Az felcsalogatta volna őt egész a Mátyás király fájáig. Ott a fűbe leheveredett volna; senki más a dongó vadméheken kívül meg nem szólította volna; azok pedig nem bántanak senkit, a ki őket nem bántja. Onnan aztán nagy délután elkerült volna a Mátyás király kútjáig, a mihez a törökök egész tömör épületet emeltettek; attól nem kell kérni a vizet, adja magától; végre késő estére jól kifáradva került volna vissza a Fehér Farkashoz, a markát teleszedve mezei virággal s aludt volna utána fölségesen.

Egészen másképen ütött azonban ki a dolog, hogy a pesti «Fehér Farkast» választotta tanyául. Pest még akkor nem volt olyan szép, mint most, hanem olyan bűz akkor is volt benne, mint most. Abban a hajdankori vendég-fogadóban megette az embert a légy. Menekülni kellett valamerre. Ki a városerdőbe, a hogy akkor a «liget»-et nevezték. Ott pedig akkor is annyi por volt már, mint most.

Ráby Mátyás ide indult ki sétálni.

Tele volt a feje mindenféle nagy gondolatokkal.

A népboldogítás eszméi legjobb útban voltak teljesedésükhöz.

A lanyha, lágymeleg kerületi biztost egyenesen az ő feljelentése folytán hivta vissza a császár, s a kit helyébe kinevezett: A..y P. egy szigorú, komoly ember volt, ki maga is nagybirtokú úr az országban, a hivatalt csak becsületből viselte; hidegvérű, hozzájárulhatlan, hűséges. És a mi fődolog, senkivel sem állt barátságos lábon idelenn.

A mint ez le fog érkezni, a legelső teendője lesz, Ráby Mátyás alapos vádjai folytán, a szentendrei magistratust felfüggeszteni, új biró- és tanácsválasztást elrendelni, melynek kétségtelen eredménye az eddigi tanácsbeliek elüzetése s újak beiktatása. Akkor aztán az új tanácsbirák előtt vagy kénytelenségből fedezi fel a letett nótárius a nagy kincses ládához vezető befalazott nyilást, vagy ha az nem teszi, majd fel fogja fedezni a pópa a másik bejáratot, a miről csak neki van tudomása, ahogy ez iránt Rábynak igéretet is tett.

Ha egyszer aztán a nagy kincses láda fel lesz fedezve, abból először is a szegény kizsarolt jobbágynépnek egyszerre vissza lehet fizetni a rajta tíz esztendő óta kizsarolt harácsot. Micsoda öröm lesz ebben a városban, meg az izbegi telepen, ha a szegény, elnyomorodott telkes gazdának egyszerre három-, négy-, ötszáz forintot leszámlálnak az asztalára s azt mondják neki: «nézd, ezt igazságtalanul fizettették veled, az igazság visszatért a földre, ime megtéríti az elvettet». Micsoda evangeliumi hirmondás lesz az nekik! Előre kéjelgett a lelke ettől a gyönyörtől! Ő neki magának semmi anyagi érdeke nem volt ebben; mert ő előre lemondott minden jutalomról s csak olyan föltétel alatt vállalta el e megbizatást, ha a felfedezett kincsben őt nem részeltetik. – Hiba volt tőle pedig ezt tenni; mert ha tartotta volna magát ahhoz, hogy a törvény által megszabott harmadrészt a felfedezett kincsből magának arrogálja, hát ahhoz kapott volna majd kompanistákat, a kik vele a felfedezés fáradalmait s a jutalmat is megoszszák; de mikor minden ember előtt azon kezdte, hogy «gyerünk kincset ásni, de ebből magunknak ne tartsunk meg semmit!» hát az ilyen kincsásáshoz világos, hogy senki sem adja oda kölcsön a tenyerét.

S ha aztán teljesül a nagy öröm, ott lesz mellette a nagy boszúállásnak a gyönyörüsége is. Mert az a nagy láda nem csak az eltitkolt kincseket, hanem a titkos számadásokat is rejtegeti. Azokból aztán egyszerre ki fog derülni, a nagyságos, kegyelmes, excellentiás és tekintetes urak közül kik és melyek vannak nyakig ebben a ládában? kinek meg csak az ezüst sarkantyúja van oda csukva? Kiderül az egész turpisság egyszerre! És mindazok, a kik őtet ex offo a magas paripáról üldözték, a kik törvény elé állították, megcsúfolták, a szivében késeiket megforgatták, maguk kerülnek a vádlottak szégyen-padjára s bármilyen magasan hordják is a szarvaikat most, ő ezeket mind le fogja törni!

E szárnyas gondolatok vitték őt végig a pesti város-erdő nyárfás útjain. Még akkor csak jegenye, meg szilfa volt ottan; az első ákáczot csak húsz évvel később, s az első platánt csak ötven év mulva ültették el Magyarországon.

Ábrándozásai elvitték az erdő széléig. Egyszerre csak azon vette észre magát, hogy ott látja a közelben azt a nagy puszta térséget, a mit néhány órával az előtt a budai várból mutatott ő excellentiájának, azt a füzfákból szegélyezett négyszögöt. Már akkor a mérnökkar dolgozott annak a felmérésével; utászok vertek le czölöpöket, az első kapavágást tették az új épülethez.

Vajjon lebegett-e Ráby Mátyás szemei előtt az a város, melynek száz év mulva ez a kétezer ablakos épületszörnyeteg útjában fog állni, s alkalmatlanná válik tovább fejlődhetésére? Vajjon álmodott-e róla kalandozó lelke, hogy a «Neugebäude»-nak még története is lesz valaha? és minő története.

Merengéseiből megszólítás zavarta fel.

Észre sem vette, honnan került melléje a megszólító? Hát hisz ép annyi joga volt itten sétálgatni, mint ő neki. Tisztességes pesti nyárspolgárnak látszott; magyaros öltözetben, zöld hosszú mentében, nagy leffentyűs zsebekkel, melyhez hason alul érő tarka virágos lajblit s épen nem feszesen álló magyar nadrágot viselt s hozzá háromszögletes kalapot. Az óraláncz a rajta lógó carniolgombbal a nadrághasítékból csüggött elő, ugyanonnan túl felől, a symmetria kedvéért, a tarka zsebkendő. A kezében nagy elefántcsont fogantyús nádpálcza volt. Az arcza azt a kifejezést viselte, a mit az ostobaságból consequenter kifejlődött bölcseség kölcsönöz az olyan embernek, a kinek mindig igaza van s a ki senkitől sem tanul. Kurta bajusza is volt, a szája két végén kiborotválva, a mi magyaros kifejezést adott a tekintetének; hanem azért egy szót sem tudott magyarul. Tótul inkább, arra több szükség volt. Hanem az anyanyelve német volt. De még minő német!

Ráby viszonzá a «gun Tóg»-ot udvariasan s ő is mondott rá valamit németül. Hanem arra a megszólító csak a fejét rázta. Adelung nyelve arra nem elég, hogy azzal itt Pesten megéljen az ember. A pesti német nyelvet alaposan tanulni kell. «Tész kapir ma ned» mondá a jámbor polgár, s attól fogva Ráby arra lett szorítva, hogy ő csak hallgassa, a mit a másik beszél.

Jobb is volt azt csak hallgatni.

– Hát tudja az úr, hogy mi lesz oda építve, a hol az a sok inzsellér okumlál most?

Ráby kiváncsi volt rá, a leghitelesebb kutforrásból értesülést venni e felől.

– Hát oda a császár egy nagy csillagvizsgáló tornyot építtet.

– Erre igazán nagy szükség volt már.

– Nohát persze szükség volt. Mert hát minek szenvedjünk mi pesti polgárok folyvást a győri polgárok miatt?

– Nem értem egészen.

– Nem is olyan könnyű az. Hát eddig csak Győrben volt csillag-vizsgáló. Az csinálta meg az egész ország számára az időjárást. Már pedig a mi jó Győrnek, az nem jó Pestnek. Tud az úr diákul? No, mert én tudok.

Azzal kihúzta az oldalzsebéből a győri kalendáriumot.

– Hát ide nézzen. Mi áll erre az egész hónapra?