Rab Ráby: Regény

Ez így megy végig az egész hónapon. Csupa masculini generis! Csak egyetlen egy fœminini generis holdfertály van közbe szúrva; példának okáért, mint májusra volt irva: «Aura immutata,
Pluvia rigata,
Temperies grata,
Pluvia calida
Vivifica,
Nubes densa,
Caligo tenebrica.»
Hát jó volna! De hát mért nem teszi ezt a győri astronomus? Ugy-e, ezt nem találja ki az úr? Elhiszem azt. Hát én megmondom. Azért csinál a győri astronomus az egész hónapra szárazságot, mert a győriek gabona-kereskedők, a kiknek az kell, hogy az aratás előtt szárazság legyen, az ő buzájuknak az ára felmenjen. Ellenben a pestiek disznókereskedők, a kiknek meg az kell, hogy ilyenkor jó esők legyenek, hogy a kukoricza felvehesse magát s a sertések a nagy hőségtől torokgyikot ne kapjanak; azok meg mind zugolódnak a miatt nagyon.

Ebből azt sejtette Ráby, hogy sertés-kereskedőhöz van szerencséje.

– No hát már most ebből megértheti az úr, hogy milyen nagy szükségünk van nekünk pestieknek arra, hogy saját magunknak legyen csillag-vizsgáló tornyunk, a hol a magunk astronomusa olyan időt csináljon a számunkra, a milyen nekünk kell, nem Győrnek.

Ráby Mátyás tökéletesen capacitálva érezte magát.

E közben tovább sétálgattak a városliget tekervényes útjain.

A polgártárs kifogyhatlan volt a beszélgetésben.

Elmondta, hogy miért sétál ő most itten? Azért, mert itt csinálatlan utakon lehet járni, a mi jól esik az embernek. A mióta odaben a városban behozták az utczák kikövezését, az embernek nincs kedve az utczára kimenni. Ez pedig egyenesen a mostani polgármesternek a machinatiója, a ki maga német suszter; annálfogva, hogy a német suszter-czéhet a magyar csizmadia czéh fölé kerítse, elkezdte az utczákat kiköveztetni. Igy aztán kevesebb embernek van szüksége magyar csizmára, mert a köveken czipellőben is lehet lépkedni.

Ráby Mátyás most már kezdett gyanakodni, hogy legalább is a magyar csizmadiák atyamesterével van szerencséje beszélhetni.

Ez alatt hogy «magyar» – «német» pedig nem kell valami nemzetiségi kérdést keresni; ez csak sámfakülönbség. Emlékezem én még gyermekkoromból a nagy úrnapi processió alkalmával kirukkolt egyenruhás magyar vargák, német vargák, magyar szabók, német szabók ünnepélyes dandáraira. Sok zsinoros mentés dalia egy szót sem tudott magyarul, viszont a zöld fecskefarkos frakk alatt olyan magyar kebel dobogott, mely a «nix tajts»-on kívül egyebet nem bocsátott ki németül.

Azonban hát a tisztelt polgártársnak tökéletesen igaza volt. – (Az az hogy: bocsánat a czimzésért, még akkor nem lehetett a polgár-«társ» czímet csak úgy fekete kávé mellett eltulajdonítani; a «polgár» czím száz forint lefizetésével járt.) Tehát a tisztelt polgár úrnak tökéletesen igaza volt, mikor a győri kalendarium-csináló ellen panaszkodott; mert a gonosz astronomus erre a mai napra is olyan «Phœbus fervificus»-t csinált, hogy az embernek a hátán csorgott le az izzadtság. A polgár úr a háromszögletű kalapját a botja végére tűzte s úgy tartotta az arcza elé napernyőnek, a mit csakhamar Ráby is utána csinált.

A sétálás közben aztán elértek a «bimbós házhoz». Az már száz évvel ezelőtt is megvolt.

– Nem térünk be a Botzenhajzliba? szólt a Ráby Mátyás kisérője. Itt kapni ám fölséges duplasert.

Ráby mondta neki, hogy ő nem iszik semmi «gebranntes»-t és «gebräutes»-t.

Pedig hát a tisztelt polgár kész lett volna már egy csizmaszárnyi sert kurálni neki. Elő is vette az erszényét a nadrághasítékból (az is ott volt), hogy nagylelküségét bebizonyitsa.

Ráby megköszönte szépen; ő csak vizet iszik.

– No azt is fölségeset kapni itten! bizonyítá a derék férfiu. Hát várjon itt az úr, majd én bemegyek a Botzenhajzliba, magam bevágok egy stibli sert, az úrnak meg küldök jó friss vizet. Az nekünk van itt igen jó. Az Illés kútból. Nem hallotta az úr soha az Illés kútnak a hírét? olyan víz nincs több a világon.

Hát Ráby nem bánta; nagyon szomjas volt és felhevült; különben is a friss víznek nagy barátja.

A mint a polgár bement a bimbós házba, nem sokára utána kijött onnan egy kis leány s hozott egy fatálczán egy nagy czinpoharat. Még akkor a csárdákban ilyeneket használtak; azt nem törhették el a vendégek.

A kis leánynak olyan ártatlan kék szemei voltak; Ráby egészen elbámult beléjük, a míg a poharat felhajtotta, úgy, hogy csak akkor vette észre, hogy annak a víznek valami keserű ize van. A mint aztán az ajkáról levette a poharat, akkor látta, hogy a megmaradt víz fenekén valami fehér salak van.

Megijedt.

– Mi volt ebben a pohárban? kérdé a kis leánytól.

– Nem tudom. Az az úr adta a kezembe a poharat, a ki most elment.

– Elment?

– Igen a hátulsó ajtón. Meg sem várta, hogy visszaadjak a petákjából, a mit a markomba nyomott.

Nem sertéskereskedő volt az, se nem csizmadia-mester; hanem felbérelt orgyilkos! Ráby Mátyás meg volt mérgezve.

Egyszer csak elkezdtek körülötte a fák dülöngélni, a kék mennyboltozat veres színt ölteni; a lábai odaragadtak a földhöz, a fejét úgy érzé, mintha tíz akós hordóvá dagadna; – csak annyi ereje volt még, hogy egy gyaloghintóig tudott elvánszorogni s a hordároknak megmondhatta hová vigyék? A Fehér Farkasba már eszméletlenűl vitték fel.

S ha a szegény Böske ott nem lett volna, bizony be lett volna fejezve Ráby Mátyásnak a tragédiája ezzel az utolsó pohár vizzel.

De az a szegény cseléd nem vesztette el a fejét, a mint azt a nagy veszedelmet meglátta. Nagy hirtelen tejet itatott az urával, s aztán tollat vett elő, megcsiklándta vele a torkát, hogy kihányassa vele a mérget, tormát reszelt, azt a gyomrára kötötte; aztán eszébe jutott neki, hogy egyszer valamikor hallott ő valami parasztorvosságról, a mit otthon a patkányméreg ellen használtak; ott a vendéglőben kovácsműhely is volt, leszaladt, felhozott egy marékkal abból a rozsdaszinű üledékből, a mi a megoltó sajtár fenekén szokott maradni s azt kanállal beadogatta a betegnek. A megmérgezett bevett mindent. S az használt neki. Pedig a paraszt leányt nem tanította senki chemiára. Aztán arról is tudott valamit, hogy a beteget nagyon jó izzadtságba hozni; dunnát rakott rá, aztán oda ült az ágya mellé egy pálczával, s a mint a nyavalyás az izzó ágy fenekéről az egyik kezét vagy a lábát kidugta, jót húzott rá, hogy menten visszakapta, s így izzasztotta egész másnap reggelig s itatta vele egyre a tejet meg az olajat.

Hát orvosért nem küldött?

Dehogy nem küldött. A hány pinczér, házi szolga volt a vendéglőben, azt mind futtatta orvos után. Hanem hát az sem volt még akkor Pesten hatszáz, mint most. Ketten voltak mindössze; a vármegye physicusa, meg a városé. Mind a kettő megtagadta szolgálatát a megmérgezett körül. A megyei orvos azzal indokolta meg nem jelenését, hogy ő neki a város statutumai szerint nem szabad városi funduson levő házakra kiterjeszteni hatáskörét. A városi orvos pedig a megyei privilegiumban találta mentségét, mely neki a megyei betegek dolgába való avatkozást megtiltja.

Nem merte senki Ráby Mátyás gyógyítását elvállalni. Olyan gyülöletessé volt már téve, hogy mikor megmérgezték, nem akadt Pest városában orvos, a ki segélyt nyujtson neki.

Huszonnégy óráig nem volt más orvosa a megmérgezettnek, mint egy szegény paraszt cseléd!

S ezt tudta az egész város!

Csak másnap, este későn, mikor már besötétedett, kopogtatott be az ajtaján – a pilisi járás seborvosa. A nevét is följegyezte Ráby e derék embernek: «Moltzer János».

Ez hozzáfogott a kigyógyításához. De megmondta Rábynak, hogy ugyan titokban tartsa ám, hogy ki jár ide őt gyógyítani; mert különben annak nem lesz ezen a vidéken megmaradása: így is csak egy angyali jó teremtés könyhullató könyörgésére adta rá fejét, hogy hozzá eljöjjön s őt az életnek visszaadja.

Ráby kitalálhatta, hogy ki volt az az angyal?

Tíz hét telt bele, a míg e mérgezésből teljesen ki tudott gyógyulni.

Hanem a derék sebészt, a ki segített rajta, csakugyan kiüldözték még az országból is.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.

(Mellben ember meghghilkoltatik aneelkewl, hogi ember meghghilkolna wala.)

E tíz hét alatt elég ideje volt Rábynak elmélkedni a maga történetének charadái fölött.

Vajjon kinek a munkája volt ez az ő megmérgeztetése? a megtámadott tanácsbiráké-e? vagy a hivatalától megfosztott udvaronczé? vagy megszökött feleségeé? – Nem találta ki.

Az egész tíz hét alatt senki egy teremtett lélek sem nyitotta rá az ajtót, hogy felőle tudakozódjék, a chirurguson, meg a Böske cseléden kívül.

Pedig hiszen, ha ellenségei nagy számmal voltak, de jó embereinek is csak kellett lenni. Ott volt a nagybátyja, a Rotheisel Ábrahám, Avakumovics uraimék, a rácz pópa; – hát a háladatos nép?

Eleget követelte a Böskén, hogy ez meg amaz nem volt-e itt látogatóban? de az vagy azt felelte rá, hogy volt itt, de akkor épen jó izűen aludt az úr, vagy azzal ütötte el a dolgot, hogy a tilógus megtiltotta minden embernek a beteg háborgatását.

Mikor nyár vége felé a szőlő zsendülni kezdett, a jó Böske egy tányérka góherrel lepte meg a lábbadozó gazdáját.

Ráby azt kérdezte tőle, hogy ki hozta azt a szőlőt?

Böske azt hazudta, hogy Szent-Endréről voltak itt az ismerős gazdák, azok hozták. Pedig voltaképen ő maga vette azt a béréből.

– Hát mért nem eresztetted be őket hozzám? zsémbelt rá a lábbadozó. S aztán addig veszekedett a cseléddel, míg az utoljára kivallotta, hogy biz itt nem járt se ma, se tegnap, sem az egész tíz hét alatt, se rácz, se zsidó, se úr, se paraszt.

Ekkor meg azért haragudott meg Ráby, hogy ez hazugság! Bolond beszéd. Ez világos fillentés.

Erre aztán a Böske ríva fakadt, hogy ő neki nem akar hinni a gazdája s aztán elmondott neki mindent a maga védelmére. Hogy az emberek milyen rosszak! szántszándékosan kerülik a beteget. Félnek tőle. Minden rosszat reá fognak. Azt beszéli apraja-nagyja, hogy az ő ura megérdemelné, hogy lenyakazzák, mert el akarja adni az országot. A postamester is azt izente, hogy nem mer idejönni hozzá, mert fél, hogy meglátják, s hogy ha meggyógyul az úr, csak menjen fel Bécsbe, itt ne maradjon ebben az országban.

A jámbor cseléd igazat beszélt. Rábynak olyan veszett neve volt már költve, hogy azt az excellentiás uraktól le a suszter-inasig mindenki csak szidalmazta. Hanem ő azért mégis úgy megharagudott azért az őszinte felfedezésért a Böskére, hogy rögtön elkergette a szolgálatból. Kifizette neki az egész esztendei bérét, de egy óráig sem tűrte meg őt tovább maga körül.

A lábbadozó betegek ingerültek és háládatlanak.

De Rábynak igaza is volt.

A ki olyan munkára vállalkozik, mint ő, annak nem szabad azt meghallani, hogy mit suttog odakinn a haraszt? mit csiripelnek a háztetőn a verebek? Annak menni kell a maga útján előre, a maga terve szerint s nem tekinteni a háta mögé, nem látni meg a fintor pofákat, nem venni magára az utána kiabált gúnyneveket, szidalmakat, nem jegyezni fel, hogy mi volt az, a mivel most hátba hajították: sárgöröngy, záptojás, vagy rohadt alma? Mert a ki ebben válogat, annak nem való az ilyen kísérlet. A nép jótevőjének lenni! Vasfej és rinoczeros bőr kell ahhoz. – Azért igen jól tette, hogy eltávolította magától azt az egyetlen utolsó cselédet is, a ki bolondos jóhiszeműséggel behordta neki, hogy mit beszélnek felőle odakinn a hetivásárban.

Most aztán olyan egyedül maradt a világon, mint a fészekből leesett meztelen fiaveréb.

A mint annyira összeszedhette magát, hogy a szobát elhagyhatá, rögtön felvitette magát Bécsbe. Ezuttal nem gyors paraszttal utazott, azt nem állta volna ki, hanem borszállító hajon, a mit lovakkal vontattak fel Bécsig. Eltartott az odáig utazás nyolcz napig. Hanem annyit nyert vele, hogy a friss levegő a vizen egészen talpra állította; mire Bécsbe ért, a megsoványodáson kivül semmi sem tanusítá a kiállott nagy veszedelmet.

Elmondta a császárnak, hogy mi történt vele? A császár azt tanácsolta neki, hogy senkin se kereskedjék a megmérgeztetése miatt, mert ha a vármegye elé viszi a dolgát, «dann sind Sie gefroren!» (ipsissima verba). A helyett adott neki utasításokat és intimatumokat minden dicasteriumhoz, és legnagyobb szigorral sanctionált oltalomlevelet minden bántalmaztatás ellen.

Ráby Mátyás egészen pánczélba öltöztetve tért vissza Budára.

Ezuttal nem volt már tréfa a küldetése.

Az új districtualis commissariusnak meg volt parancsolva, hogy egy «mixta deputatióval» menjen ki a helyszinére s Ráby Mátyásnak a vádpontjait az elé terjeszsze.

A «mixta deputatióban» a karok és rendek tisztviselőin kívül előkelő katonatisztek is részt vettek. Azoknak egyike volt Lievenkopp (most már őrnagy, a ki azóta csakugyan örökölte a gazdag nagynénjét s kifizette hitelezőit az utolsó inggallér-varrónőig becsülettel). S a katonákkal nem lehet olyan könnyen komédiázni.

A mint Ráby Mátyás visszatért Budára s a kerületi biztosnak átadta a császár parancsát, rögtön tudtára adatott a szentendrei præfectusnak, hogy ez s ez napon a bizottság meg fog érkezni, és Ráby Mátyás feladása nyomán nemcsak a városi tanácsháznál, hanem az uradalmi præfecturában is vizsgálatot fog tartani; tehát a szerint történjék az intézkedés.

Ugyanakkor a városi tanács, külső és belső, újból fog megválasztatni. Erről a választásra jogosított telkes gazdák és egyéb polgárok tudósíttassanak, s hogy mindez szép rendben mehessen végbe, kétszáz lovas katona számára szállás készíttessék; mivelhogy egy egész dragonyos escadron fog ez alkalomra odaküldetni. Ez az utolsó biztatás tette meg.

Lett nagy rémülés Izraelben.

A parancsolat vétele után gyorsan futtatott a præfectus úr a nótárius után. Még a porczellán pipáját is összetörte, olyan méregbe jött, s a bársony-sipkáját úgy odaverte az asztalhoz, hogy leszakadt róla az ellenzője.

– Odavagyunk falustul! jajveszékelt a præfectus, mikor a nótárius urammal együtt maradt. Most lesz még csak, a mi lesz! Jön a mixta-deputatió. Nyakunkon a filiszteusok. Az az új districtualis commissarius olyan, mint egy fakutya; beszéltem vele, azt sem mondta, hogy «servus». Mindenre csak azt mondta, hogy az instructiói szerint fog eljárni. Hiszen jó volna, csak én adnám neki az instructiókat. De még jobban félek a katonától. Csak ezt a Lievenkoppot ne küldték volna rám! – Hoztál köpönyeget?

– De hisz az régi jó ismerős.

– Az a baj, hogy jó ismerős! Dagadjon meg! Nagyon is ismeri a házam táját. Belém lát.

– Aztán egyszer-másszor úgy tudom kölcsönöket is fogadott el a præfectus úrtól.

– Az a baj, hogy visszafizette. Alig van két hete, hogy megküldött mindent az utolsó aranyig. Soha se hittem volna, hogy katonatiszt olyan jól emlékezzék arra, hogy kinek mivel tartozik? de bár ne emlékezett volna rá! Hej drága aranyok lesznek ezek nekem! – Soha sem történt az még velem, hogy valami deputatus én nekem küldött volna aranyokat! – Romlik a világ! – Hoztál-e köpenyeget?

– Eh, mit? Láttam én már karón varjut!

– Láttál bizony, ebanyád, de nem ettél belőle. Tudod-e, hogy mit izent a commissarius? Azt, hogy annak a gézengúz Rábynak a feladásai folytán a legszigorúbb házmotozást fogja végrehajtani nem csak a tanácsháznál, hanem a nótárius házánál, meg nálam is. Felhányatja az egész kastélyt. – Hoztál-e köpönyeget?

– Dejsz én nálam kutathatnak. A nagy ládát meg nem találják.

– Nálatok nem, mert ti jól eldugtátok a magatokét, de annál könnyebben kézre kerítik én nálam az én ládámat.

– De hát ki tudhat arról valamit?

– Hü! Bolond! Ki tudhat róla? Hát nem elég, ha a Fruzsinka tudja?

– Azt hiszi præfectus úr, hogy az elmondta a Rábynak?

– A Rábynak nem, hanem a Lievenkoppnak. Mintha előttem látnám s a füleimmel hallanám, hogy mit beszéltek egymással, mikor odalenn spacziroztak a labyrinthusban. Csak hogy elvetesse magát a kapitánynyal, bizonyosan elmondta neki, hogy «van ám az én bátyámnak egy ládája, tele obligatiókkal, az egész vármegye, a dicasteriumok, meg az udvari cancellária mind benne van abban. A nagy uraknál kinn levő pénzei felmennek százhúsz ezer forintra.» Ilyeneket szoktak a kisasszonyok beszélgetni a gavallérokkal, mikor egyedül maradnak. Aztán bizonyosan, mikor egyszer-másszor az ember nem küldhetett neki mingyárt pénzt, a mikor meg volt szorulva, hát azt is elmondta neki a Frunzsinka, hogy most a bátyám nem küldhet, mert ez meg az a tekintetes úr nem adta még meg az interest. A Lievenkopp bizonyosan tud már mindent. Ha pedig megkapják nálam azt a sok contractust, mi egymást: egybe kérdőre vesznek, honnan szereztem tíz esztendő alatt azt a sok pénzt? mikor idejöttemkor még a magam birtokára is auctiót szedegettem fel? S mit mondjak? Kincset találtam? Ha pedig én belekeveredem a csávába, kendtek mind utánam potyognak bele. Mert azt minden ember tudja, hogy fél alma nem terem a fán. Hát ha az egyik felét megtalálták valakinek a zsebében, a másik felét is megkeresik a másiknak a zsebében.

– Hiszen ezen nagyon könnyen segíthetünk. El kell dugni ezt a ládát úgy, hogy ne találják meg.

– Azt bolond nélkül is tudom. De kire bizzam, hogy dugja el? Hiszen minden ember gazember már. Hajdú, cancellista, ispán, sáfár, ha rábízom a kincsemet, a mint azt megtudja, hogy egy harmadrésze a feladót illeti, rögtön elárulja. Ha magam viszem valahová, pinczébe, padlásra, vagy az üvegházba, meglátnak, és így megtudják, hogy odadugtam. Mind spion az egész világ! Csak mi ketten vagyunk még becsületes emberek, Kracskó öcsém.

– Semmi baj. Majd eldugom én azt a kis ládát, úgy, hogy itélet napig sem talál rá senki.

– Hát’sz azért kérdeztem, hogy hoztál-e köpönyeget?

– Hoztam; de letettem odakinn a pitvarban.

– No hát akkor most eredj haza, aztán megint gyere vissza, de köpönyegestül gyere be. A köpönyeg alatt hozz valami üres ládát, hogy lássák a népek, hogy hozasz valamit, aztán hogy mikor elmégy s látják, hogy elviszesz valamit, ne gondoljanak valamit.

Kracskó Mátyás úgy tett, a hogy Zabváry úr utasítá, elment s visszajött köpönyegestül, valami üres czéhládával.

Zabváry úr már akkor készen tartá a maga ládáját, a mit erősen lepecsételt mind a nyitjánál, mind a nyolcz sarkán.

– No hát itt van. Tedd el, de jól. De olyan jól még se tedd el, a hogy mondtad, hogy itélet napig ne találjon rá senki; hanem, hogy nekem ezt megint előadd, amint a mixta deputatió elmegy a nyakunkról. Aztán tudod, adj róla nekem egy sor irást, hogy ez s ez ládát tőlem átvetted, s azt nekem visszaadni tartozol, mihelyt én előkérem. Mert hát tudod, hogy rossz a világ. Nincs már benne több becsületes ember, csak mi ketten; de mi ketten is nagyon jól teszszük, ha kötve hiszünk a komának.

Kracskó Mátyás megírta a reversalist s aztán köpenyege alá vevé a kicserélt ládát a veszedelmes obligatiókkal, elvitte azt magával, s el is dugta azt úgy, hogy semmi commissió rá ne találhasson.

* * *

Amint a határnap elérkezett, melyen a vegyes bizottságnak ki kellett menni Szent-Endrére, Lievenkopp azt izente Ráby Mátyásnak, hogy jó lesz neki egy órával későbben indulni el, mint a commissió tagjának, de semmi esetre se korábban.

Természetes, hogy nem fogadta meg. Csak azért is korán hajnalban indult el, hogy ő legyen ott elébb.

Szerencséje, hogy más embernek is volt rá gondja, nem csak saját magának. A szent-endrei határban szemközt találkozott egy vadászó emberrel, a kiben nagy csodálkozására Leányváry urat ismeré fel, a kirilájzumáról. Soha sem szokott az öreg úr vadászni, vajjon mit vétettek neki épen mai nap az ártatlan nyulak, hogy fegyveres kézzel támadjon ellenük?

Megállítá a kocsiját, a mint meglátták egymást.

– Hát uram bátyám mire vadászik?

– Te rád vadászok, öcsém. Szállj le csak abból a hintóból, aztán gyere velem egy kicsit discurálni. Nem szükséges a kocsisodnak a szájunkba bámulgatni, a míg beszélgetünk.

Ráby megtette, hogy leszállt a kedvéért, s akkor aztán az árokparton együtt sétálgatának előre, míg a kocsi lassan döczögött utánuk.

– No ugyan régen nem láttuk egymást, öcsém.

– Ezt a szemrehányást ugyan nekem kellett volna elébb intéznem urambátyámhoz. Egész nagy súlyos betegségem alatt ajtót se nyitott rám.

– De furcsa beszéd! Hát nem oda lett állítva az ajtód elé egy hajdú, a ki valahányszor hozzád akartam menni, mindig elutasított, hogy nem szabad hozzád menni másnak, csak a doktornak.

– Hajdú? Miféle hajdú?

– Hát bizonyosan nem a Krisztus koporsója mellett elaludt római lictorok egyike, hanem Pest vármegye hajdúja.

– S ki állította azt oda?

– Ezt én is kérdeztem tőle, azt mondta: a viczispán.

– S hogy mert az én ajtóm elé hajdút állíttatni a viczispán? Hogy nem mondta ezt meg nekem a Böske?

– Hát úgy, hogy a Böskének több esze volt, mint a tordai malacznak. A leány kivette a hajdútól szépen, hogy miért strázsál ő ottan? Annak az volt utasításul adva, hogy vigyázzon itt egy emberre, a ki őrült, s ha egyszer az szaladni akar, fogja meg és kösse meg. Már pedig a bizonyos, hogy ha te neked a Böske megmondja, hogy itt egy hajdú bertáfol az ajtód előtt, te, a milyen nervozus a beteg, rögtön kiugrasz az ágyadból, s in puris femoralibus szaladsz ki az udvarra, a hajdúval birkózni. Az pedig erős ember, te gyönge reconvalescens; megkötöz, bevisz az ispitályba mint futó bolondot, a honnan azután, a kit mint félbolondot vittek be, csak mint egész bolond kerül vissza. Hát ezért nem szólt neked a Böske.

– S hogy haragudtam érte a szegény leányra. Meg az egész világra. No hát jól van. Kibékültünk.

– Velem csak könnyen. De majd azokkal oda át!

– Az ellenségeimmel?

– Nem, a jó barátaiddal. Az ellenségeiddel elbánnál már tudom, hanem hogy a jó barátaiddal hogy jösz ki? Azt nem tudom. Értsd meg a dolgot. Azt a tíz hetet, a míg te betegen feküdtél, nem hagyták potyába menni birák uramék. Jöhetsz te már a császári parancscsal, hogy új biróválasztásnak kell végbemenni. A te néped megint azt a magistratust fogja megválasztani.

– Az lehetetlen!

– Semmi sem lehetetlen. A nagyszájú kolomposokat, a kik a népnek eddig szavukat adták, jól lekenyerezték. A te négy rácz barátod mind megkapta a maga illetőségét s most már azokra ne számíts. Biró uram, nótárius uram, Paprika Péter uram nem sajnálták három hét óta csapra ütni a boraikat; minden nap eszem-iszom volt a városban. Nincs már olyan áldott jó ember a földön, mint a mostani tanácsbeliek. A szegény embereknek mind kenderföldet, kukoriczaföldet igérgettek a jövő esztendőre, s a szőlős gazdák közt kihirdették, hogy az idén nem szednek se dézsmát, se porcziót, ha ők maradnak meg. Tégedet ellenben úgy eláztattak a nép előtt, hogy nagy szerencse lesz, ha a bőrödet szárazon elhozod közülök. Elhitették velük, hogy «te adórectificáló» vagy, a ki azt igérted a császárnak, hogy Szent-Endre az eddigi hatezer forint helyett jövőben harminczezer forintot fog fizetni. Hogy ezért kutatsz olyan nagyon a város jövedelmei után. Dühös rád az egész nép.

– De hisz ez képtelenség!

– Barátom! a nép mindent elhisz, csak sokszor és többen mondják előtte. Hát azt nem elhiszi, hogy a garaboncziás diák hozza a jégesőt? most te vagy a garaboncziás diák. Majd meglátod, hogy megváltozott azóta Szent-Endre, mióta itt jártál. Egy jó embered sincs benne.

– Hát az izbeghiek?

– Úgy-e? A szegény izbeghiek. No azokat, az igaz, hogy nem lehetett tőled eltéríteni. Úgy álltak melletted, mind a Sion hegye; s nem vették be a gebulát32). Hanem azokkal meg tudod, hogy mit találtak ki. Negyednapja, épen takarodás idején kiadták nekik a parancsot, hogy el kell menniök a pomázi útat csinálni robotba. Az aratás, betakarítás ideje alatt a jobbágyot kizavarni a legnagyobb kegyetlenség, mert jőjjön egy eső, s az egész termése ott vész a kepében. Az izbeghiek közül több gazda ellene szegült a parancsolatnak s a kényszeríteni akaró drabantokat kisbiró urammal együtt egy kicsit meg is ütlegelte. Akkor aztán katonaságot hoztak ellenük; az erőhatalommal ellenállókat befogták, felkisérték Pestre; a többieket pedig felczitálták tanúknak s ott tartják, a míg a biróválasztásnak vége leszen. Ilyenformán a te izbeghi híveid ezuttal neked segítségedre nem lesznek. A többi pedig mind ellened van bőszülve. Azért azt a jó tanácsod adom neked, hogy te most addig a városba be ne menj, a képes feledet megmutogatni, a míg a katonaság meg nem érkezik, hanem csavarogd el az időt itt velem a mezőn s segíts nekem nyulat lőni. Ámbár tudom, hogy hiába adom neked a jó tanácsot, mert te, mint Almanzor Kalifának a fia, csak azért is azt fogod tenni, a mit megmondtak, hogy ne tégy.

Nagyon jól mondta az öreg. Más emberi teremtés a vett felvilágosítás után ott ragadt volna az útban; Ráby Mátyásnak a csizmái meg épen erre dühödtek meg; olyan vihetnékjük volt a gazdájuk lábait.

– Dehogy nem megyek. Inkább most már sietnem kell közéjük, hogy hamarább beszélhessek velük, mint az urak megérkeznek. Isten áldja meg bátyám! Láttam én már karón varjút!

– De nem ettél belőle! (Ennek is azt felelték vissza.) No hát eredj! De csak aztán visszajőjj.

Ráby sietett a szekeréhez vissza s jó borravalót igért a forspontosának, ha jóval megelőzi azokat a távolban csillámló rézsisakokat.

Nem is volt hiányosság a hajtásban. Ráby Mátyás elég idején megérkezett a házához. Nem volt szükség kaput nyitnia. Ki volt az döntve kapubálványostul együtt. A házáról még a vas ablaktáblákat is lelopták a távolléte alatt, a konyhaajtója is tárva nyitva volt, s a konyhája polczán fecskefészkek voltak rakva. Ezuttal csak a fecskék, meg a verebek occupálták el a tanyáját.

Nem sokat időzött a szomorú helyen. Sietett a piaczra. Oda volt ma reggelre parancsolva a népség tanács-választásra.

De már útközben mindenütt gyanus symptomákkal találkozott. Tóth Pál, a szűcs, Sánta Gábor, a csizmadia, Zöld Mihály, a takács, a kik ezuttal a hajdan saját házaik kapujában ácsorogtak, a mint őt meglátták, behuzódtak a házba. Egy pár szemközt jövő ismerős átment előle a túlsó oldalára az utczának, s úgy tett, mintha soha sem látta volna. A piaczon, a tanácsház előtt, már nagy néptömeg volt, a tanácsház kapuja fölé ki volt tűzve a kardot tartó kéz. (Az uradalom pallosjoggal birt.)

Mingyárt a legelső csoportban megismerte Ráby a maga embereit. Ezek azok az ő hívei, a kik annyit jártak hozzá, szivére kötni a szegény kizsarolt nép ezer panaszait. Itt van ni ez a kék ködmen, a mire a zöldfoltok vannak varrva fehér czérnával, akkora öltésekkel, mint mikor a pipiske fut végig a havon: ez volt a nép szája, igazi Demosthenes. Máskor, mikor meglátták, messziről levették a kalapjaikat, s alig győzte kezeit őrizni tőlük, hogy össze ne csókolják. Most azonban senkinek sem jut eszébe kalapot emelni előtte. De még csak útat sem nyitnak előtte, s mikor megszólítja őket nyájasan: «édes felebarátim!» elkezdenek morogni s egymásnak a szűrét rángatják. Ő annak a vezér kolomposnak a kezét nyújtja, az meg az öklét mutatja neki vissza helyette; ő magyarul szól hozzá s az ráczul felel neki vissza. Senki sem ért többé magyarul; ezek csak ráczul tudnak már, a magyart meg nem értik. Beszélhet nekik. Szóhoz sem hagyják jutni, belekiabálnak a szavába, s lármás szavaikat fenyegető mozdulatokkal kisérik. Rettenetes érzés! Mikor az ember ugyan azt az ágról szakadt folthátánfoltot látja maga ellen támadni, a kiért küzdött, szenvedett, a kit nyomorúságából ki akart ragadni; s látja azt dühödten hadonázni az orra alatt és hallja annak a szidalmait, a ki a ruhája szélét csókolta tegnapelőtt; s aztán mikor annak semmit sem vétett, csak a javára törekedett; mikor valósággal szerette azt a népet!

Igaza volt a nagybátyjának: a nép egészen fel volt fordítva, elhitették vele, hogy Ráby Mátyás eladta a városukat a császárnak. S hogy semmi se hiányozzék az «ecce homo» jelenetből, még azt is meg kellett látnia, hogy üvölt «hozsánnát» a nép Barabásnak. Kracskó nótárius a tulsó oldalon érkezvén, csakhogy a rongyos mentéiket nem terítik elejbe a jó emberek. Ez az ő jóltevőjük; a nép megszabadítója a fenyegető veszedelemből.

Ráby Mátyás még aligha keményebb tapasztalatokat is nem szerzett volna, ha oda nem érkezik Avakumovics uram, aki aztán karja alá öltve kezét, félrevonta őt a néptömeg közül, s felvilágosítá, hogy itt most nem jó lesz beszélni; jobb lesz hazamenni a házához, s ott bevárni, míg a commissió összeül s hivatni fogják a tanácsházhoz. Ott aztán majd megteheti, a mi kezébe adatott. Hisz ők is ott lesznek mind a négyen, a kik bizonyságot tesznek.

Ráby haza hagyta magát kisérni. Mást úgy sem tehetett. Ott aztán az üres szobában volt ideje alá s fel sétálni és gondolkodni a világ állapotján.

Egyszer a nagy járás-kelésben megpillant valamit a földön. Egy fületlen gombot. Egy kis rézgomb volt oda szorulva két padlódeszka hasadéka közé. Fölvette. Emlékezett rá. Fruzsinka ruhájáról szakadt le egyszer ez a gomb. Azt is tudja, minő alkalommal? Mikor itt sirt előtte az asszony; s aztán a nyakába borult, úgy marasztalta, hogy ne menjen ezért a háladatlan népért magát, feleségét, családi boldogságát feláldozni! Milyen édes volt ez asszony ölelése! Akkor, ha kérésére hajol, talán jó asszony lett volna; megmaradt volna hűségesnek; boldogság termett volna a nyomában; az övé lett volna testével, lelkével, minden szépségével, minden jóságával. Most pedig maradt belőle az a letört fülü gomb. És az édes nép azt kiáltja rá: «feszítsd meg! Nekünk Barrabás kell!»

S még sem kiált fel: «muljék el tőlem ez a keserű pohár!»

Kihajítja a fületlen gombot az ablakon: ez se legyen hát.

Jön a katonaság. Végig vonul az ablaka alatt. Azután jön a commissió. Ő félrehúzza magát, hogy ne lássa, mikor Lievenkopp, meg Petray benéznek az ablakán, s tán mosolyognak is.

Azután elcsendesül az utcza s kezdődik valami határozatlan lárma; a piaczon összegyült nép zaja, a mi a távolról hallgatóra olyan izgatólag hat. A perczek örökkévalóságnak tetszenek.

Egyszer aztán lódobaj közelít; hat dragonyos kiséretében jön a kisbiró Rábyt meghívni a tanácsházhoz.

– Megválasztották ám biró uramat, nótárius uramat, esküdt uraimékat mind újra! Ezzel a szóval köszönt be hozzá a kisbiró.

Ráby haragba jön a miatt, hogy minek küldtek érte katona-kiséretet. Ő fegyveres kisérettel nem megy végig az utczán. A kisbirónak vissza kell szaladni a hadnagyhoz, hogy parancsolja vissza a pikétet.

– Oda találok én magam is s nem félek senkitől!

S ezzel rendbe szedve az okiratait, elindult egyedül a városháza felé.

Nyugodt magatartása imponált a népnek. A tömeg ezuttal szótlanul utat nyitott előtte. Különben a piacz közepén felállított dragonyosok karélya is respectust tartott ezuttal.

Ráby Mátyás belépett a tanácsterembe. Irtóztató hőség volt odabenn. A sűrű opalizáló gőzből úgy tüntek elő az egyes alakok, mint a tengeri csodák a viz fenekéről. A terem tömve dugva, s minden arcz rákká főve az emberi hőségtől, s azonfölül fölhevítve mindenféle emberi rossz indulatoktól. S ezek az indulatok mind Ráby számára vannak felforralva. Láthatja az arczkifejezésekből jól. Közönyös arczot csak kettőt talál, az elnöklő districtualis commissáriusét, és Lievenkoppét. De ott vannak aztán Laskóy táblabiró, Petray szolgabiró és Zabváry præfectus, a kikről tudja, hogy egy kanál vizben elvesztenék. Mikor Ráby ebbe a Zsidrák-Mizsák-Abednégó kemenczéjébe beesik, az ájulás környékezi.

De a lelki erő feltartja a roskatag testet.

Legelső dolga, ünnepélyesen protestálni a megejtett biró- és tanácsválasztás ellen, miután a választók egy része, az izbeghi nép erőszakosan vissza lett tartva. A választás megsemmisítését indítványozza.

Erre aztán támad rögtön olyan pokolbeli zsivaj benn a teremben, mely folytatását találja kinn a piaczon. S a mi tán meghiusított volna minden további tanácskozást, ha elvégre a künn felállított katonaság trombita-szava végét nem szakította volna; a trombitaszótól aztán idebenn is mindenki szépen elhallgatott, úgy, hogy az elnök kimondhatá, hogy Ráby Mátyás compossessor úr protestátiója protocollumba vétetendő, s már most felhívja a vádlót, hogy adja elő a vádpontjait.

Ráby az asztal végén, hol számára hely volt fennhagyva, lerakta az irományait s aztán előadá az egész terjedelmes vádat, hivatkozva okiratokra és tanuvallomásokra. Mind ez nem történt meg a nélkül, hogy az érdekeltek goromba közbeszólásokkal félbe ne szakították volna.

A vádlevél felolvasása után következett a terhelő tanuk kihallgatása.

Ráby Mátyás, nagy bámulatára, most tudta meg, a mit már minden gyerek tud, hogy a vaczkor, ha megcsipi a dér, hát megpuhul.

Az ő négy tanuját mind megcsipte a dér. Avakumovics uram nem tudott már semmiről, a mit ő neki hajdanában beszélt. Az embernek boros fejjel eljár a szája. Nem kell azt mind így venni. Egy kis harag is volt a dologban. A nagy kincses ládára sem akart már emlékezni. Ő azt csak mástól hallotta, de maga nem látta, az a más meg már meghalt. Semmit sem tudott ez többé.

A másik három meg természetesen még annál is kevesebbet akart volna tudni, ha lehetett volna.

Nem maradt más bizonyíték, csak a fertelmes számadások, meg az összegyüjtött portiós könyvek. Ezek ellen védje magát a tanács.

Nótárius uram vette fel a szót, hogy az egész megtámadott magistratus nevében előadja a védelmet.

De nem volt abban szó a tanács védelmezéséről, a vádpontok megczáfolásáról; hanem az egész replika egy válogatott szidalmi litánia volt Ráby Mátyás ellen. Elmondta róla, hogy istenkáromló manichæus; ördögidéző és varázsló; hétfeleséges mohamedánus török basa, a népnek gonosz felbujtogatója, a ki a nemesség és földesuraság legyilkolására lázít; alattomos úton álló rabló, a ki az utasokat kifosztogatja álruhában; hamis pénzverő, a kinek ide települése óta a város el van árasztva hamis greschlikkel; erőszakos verekedő és országháborító; az istentagadó Ádámvallás-követőknek a főprófétája; hazaáruló pribék, a ki a törököknek a végvárakat el akarja adni; titkos zsidó a ki semmi templomba nem jár, hanem a zsidókkal egy kézre játszik, mikor azok keresztyén gyerekek vérével keresztelnek; de mindenek felett a népnek pióczája, vérszipolya, a ki a szegény nyomorult földmives utolsó babkáját is kicsalja a tarsolyából s a nép véres veritékén hízik. (Szegény Ráby épen akkor volt olyan sovány, hogy majd keresztül lehetett rajta látni.)

S ez így folyt vége szakadatlanul. A sok ocsmány rágalom úgy nőtt magasra, mint a trágyadomb, és Ráby mind ezt hallgatta mosolyogva.

Nem volt az erőltetett mosoly; valóságos szívszerinti jó kedv kifejezése volt az arczán. Tökéletes gyönyörüsége volt benne, hogy ő róla annyi képtelen badarságot össze tudnak hordani. Mulatta magát nagyon.

Már pedig egy míveletlen, durva lelkületű emberre nézve nincs nagyobb méreg, mint ha azt látja, hogy a durván szidalmazott az ő dühöngései felett csak mosolyog. Mentül veszettebbül dühöng, annál derültebben mosolyog.

A szidalmazó embernek az arcza egészen kikelt az alakjából, a képe olyan sápadt lett, mint az irhabőr, s a veríték csorgott le róla; szederjes ajkai egymásnak adták a tajtékot; szemei kidüledtek üregeikből, a nyakán és a halántékán vastagra megdagadtak az erek; s az átellenében álló szidalmazott alak csak mosolygott reá.

Végre neki fohászkodott a nótárius a végső megsemmisítő csapásnak.

– De hogy megismerjék, hogy micsoda emberrel van dolgok, tekintetes és nagyságos uraim, hát tudják meg, hogy ez egy felségsértő perduellis, a ki nem szégyenlett azzal dicsekedni maga a præfectus úr előtt, hogy ő olyan jó pajtásságban él odafenn a császárral, hogy együtt szoktak egymással kuglizni, sőt akárhányszor megteszi, hogy felveszi császár ő felségének drága brilliántos aranyos ruháit s azokban sétál végig a promenádon…

De már ennél a mondásnál nem állhatta meg Ráby Mátyás, hogy hangosan fel ne kaczagjon.

«Ha, ha, ha!»

S ettől a három szótagtól, mintha sziven lőtték volna, egyszerre megnémult a dühöngő ember; a szája nyitva maradt, a feje hátra csuklott, a két kezével előre kapott, a szemei a fehéreikkel felfelé fordultak, hanyatt esett a karszékébe, a két keze még nehány perczig úgy tett, mintha tollat fosztana, s azzal meg volt halva.

Az a «ha, ha, ha» megölte. Olyan jól megölte, mintha a szélpuskát a szivének irányozták volna.

(Aztán igaz történet ám ez, nem költemény; ott olvasható Ráby önéletirásának a 190-ik lapján.)

A nótáriust hirtelen felkapták és kivitték a szabadba; azt hitték, csak elájult s hozzá fogtak az életrehozásához. De nem engedte magát.

Mikor aztán kezdték észrevenni, hogy de nem akar ez többet élni ezen a világon, akkor lett aztán igazi kétségbeesés.

Legjobban megrémült Zabváry úr. Megfogta a halottnak a fejét a két fülénél fogva, úgy unszolta:

– De Kracski! Meg ne halj, a míg meg nem mondod, hogy hova tetted el a kis ládámat. Hallod-e! Ébredj fel. Ne légy bolond! De Isten ucscse nem mégy a másvilágra addig, a míg elő nem adod a kis ládámat!

– De hát a mi nagy ládánkat? jajveszékelt a biró. Itt van ni. Mindig mondtam, hogy ha csak egy ember tudja, s ha azt elviszi az ördög, mit csinálunk? Szaladjatok a bábáért, meg a tilógusért! Muszáj neki még egyszer annyit élni, hogy megmondja, merre a nagy láda?

De biz azt se bába, se tilógus nem birta annyira vinni, hogy azt a barátságot megtegye nekik. Csak halva maradt az, s a hogy megigérte a præfectusnak, úgy eldugta a rábizott ládát, hogy rá ne találjon senki a legközelebbi itéletnapig.

Ezzel aztán igazán kiesett a világ feneke.

A kétségbeesett uraságok dühösen rohantak vissza a folyosóról a tanácsterembe: «Gyilkos! gonosztevő gyilkos!» ordítá a biró és Zabváry úr, Rábynak rohanva.

– Koldússá vagyok téve! Ki vagyok rabolva. Fel kell akasztani azt a gyilkost, a ki megölte a nótáriust!

– No csak «lassan a testtel,» mondá Lievenkopp őrnagy, Ráby elé állva. Még más is van a házban, nem csak az urak.

«Ez a gyilkos! Emberölő gyilkos!» ordítá az egész tanács egyhangúlag, Ráby felé forgatva az ökleit. «Fel kell húzni a kútgémre!»

Ekkor felállt az elnök a székéről s inte, hogy hallgassanak rá.

– Az igaz, mondá, hogy a jegyző, ha meghalt, valóban annak a következtében halt meg, hogy Ráby Mátyás úr a beszédébe belenevetett. De a vád, a mit ellene felhoztak, csakugyan olyan volt, hogy azon nevetni kellett. S törvényeink a nevetést nem számítják az emberölés eszközei közé. Azért azt tanácslom kegyelmeteknek, hogy Ráby Mátyás úr ellen a kezeiket felemelni tartózkodjanak; a kik ellenkezően cselekednének, azokat majd a major úr fogja megtanítani a törvényes rend tiszteletére.

A sisak és pánczél előtt nagy respectusa van a felzúdult tengernek.

– Most takarodjanak kegyelmetek haza.

A sokaság nagy morogva nyomakodott ki az ajtón.

– Ez a váratlan catastropha egészen megzavarta a procceduránkat, mondá az elnök, midőn a commissió magára maradt. Ilyen irritált állapotban nem lehet annak folytatására gondolni. Legjobb lesz az inquisitiót prorogálni, míg a zürzavar elcsendesül. Kegyelmednek pedig, Ráby kamarás úr, azt a barátságos tanácsot adom, hogy ebben a városban már most egy pipagyujtásra se maradjon tovább; hanem igyekezzék innen kijutni Lievenkopp major úr dragonyosai fedezete alatt.

Hiszen úgy sem maradt volna ott Ráby tovább.

*

Mikor a szekerével visszafelé döczögött a budai úton, megint találkozott postamester nagybátyjával.

Az öreg nagyon örült, mikor épkézláb láthatta az öcscsét.

– No hát szerencsésen jártál? Hál Istennek! Nekem is szerencsém volt. Lőttem egy nyulat.

… – Én meg egy farkast…

HUSZONHATODIK FEJEZET.

(Mellben kezdevdic az «Rab Raaby»).

Rábynak a meghiúsult kisérlet után a végső eszközhöz kellett nyúlni. – Ez volt a rácz pópának az egyenes vallomásra birása. Egyedül az tudta még a másik bejárást ahoz az üreghez, melyben a nagy községi láda állt; s csak ennek a ládának a kézre kerítésével lehetett az egész cselszövényt kideríteni. A halomra gyüjtött kincstömeg, s a még nagyobb összegre rúgó kötelezvények képezték a legcsalhatlanabb bizonyítékokat.

E végett Ráby felhivta Budára a rácz pópát magához.

Ezúttal nem kereste a leglátogatottabb vendéglőt, hanem beérte a «három kapás»-sal, a hová a társzekeresek szoktak beszállni. Ott fogadott magának egy szobát, a honnan csak estefelé járogatott ki.

Mégis nyomába akadtak az ellenségei s a nélkül, hogy észre vette volna, három kémük szüntelen sarkában volt, akárhová vette útját.

Délelőtt megirta a levelet a császárhoz, a miben tudatta, hogy a rácz pópa kész felmenni Bécsbe s mindent fölfedezni, mihelyt ő felségétől erre egyenesen hozzá intézett parancsot kap. Ezt a levelet felolvasta a pópa előtt is, a ki azt egészen helyeselte. A levelet nem bizta másra, maga vitte fel a postára. A pópát aztán ott marasztotta ebédre a három kapásnál, s annak a kedvencz ételeit, paprikás halat és «csáját» rendelt meg délre. Ez utóbbi rácz izléshez való tészta-étek volt; még a jelen század negyvenes éveiben is nagy kelete volt a városban; Pestről is átjártak érte a három kapáshoz. Én már nem ettem belőle, mert akkor már elmult. Rábynak is jobb lett volna, ha nem evett volna belőle.

Mert amint legjobban iszogatják a rácz-ürmöst, egyszer csak benyit hozzájuk az ajtón Petray szolgabiró.

Ráby Mátyás akkor ivott először életében bort. Nem olyan bort, a milyennel a Fruzsinka traktálta meg, hanem igazi bort. S azt mondják, hogy a bor egészen más embert csinál megivójából. Én nem tudom, mert én sokszor próbáltam; de belőlem se okosabb, se vitézebb embert nem csinált, mint a milyen egyébként volnék. Rábyból feledékeny embert csinált.

Azzal fogadta Petrayt, hogy «servus, pajtás! Hozott Isten! Gyere, ülj ide közénk harmadiknak!»

Vagy ezzel talán csak azt a fitymáló megvetését akarta kifejezni, hogy ő még csak arra sem tartja többé érdemesnek az egész Fruzsinkát, hogy az elszöktetőjére haragudjék.

A Petray Péter nagyon megszontyolodott képet csinált erre.

– Jaj, dehogy ülök le, kedves barátom, jaj, dehogy iszom! Bizony Isten, nem iszom ma. Ezer bocsánatot kell tőled kérnem.

– Tőlem? szólt Ráby, dölyfös jó kedvvel. Soha se kérj én tőlem bocsánatot pajtás. Nem haragszom én már a Fruzsinkáért, annyiba sem veszem, mintha tévedésből az én paraplémat vitted volna el a magadé helyett. (Pedig dehogy nem vette.) Birjad békével.

– Jaj, hiszen ha a Fruzsinka tens asszonyról volna csak szó pajtás, tódítá meg a csúnya beszédet Petray; – a számat se koptatnán azzal, hogy nálad deprecáljak miatta. Nekem volt az baj, nem neked. Aztán nincs már az nálam; továbbállt: tudja tatár hová? Most már kollégák vagyunk mind a ketten. Nem azért jöttem én hozzád bocsánatot kérni; hanem hát nagyobb baj van most annál. – Úgy-e bár te most levelet irtál a császárnak?

– No, és ha irtam volna?

– Tudod, hogy a helytartó-tanács megtiltotta a császárhoz panaszokat küldözni a dicasteriumok ellen?

– Hát ki tudja azt, hogy mi van az én levelemben?

– Hát mi, a kik leveledet lefoglaltuk a postán.

– Micsoda? Az én levelemet el mertétek vinni a postáról?

– Még többet is mertünk vele tenni. Fel is bontottuk és aztán felolvastuk a particularis gyülésben azonnal.

– De hisz ez hallatlan vakmerőség! kiálta Ráby, haragosan felugorva.

– No látod, hogy haragba jöttél! Mindjárt tudtam, hogy megharagszol érte, ha megtudod. Azért is kértem előre bocsánatot. Az ám. A particularis gyülés aztán elhatározta, hogy azért a perduellis cselekvésért rögtön in flagranti elfogattassék és börtönbe vettessék Ráby Mátyás.

Mindezt pedig olyan kedélyes hangon mondta el Petray szolgabiró, hogy az asztalnál ülő rácz pópa szentül azt hitte, hogy most csak mókázik. Azért poharat töltött neki tele rácz ürmössel, narancsszeletet dobva a bor közé s odakinálta azt neki.

– Ejh no spectabilis, ne bolondozzék tovább! úgy sem hiszi az ilyen komédiát senki. Jőjjön inkább, igyék egy pohár bort velünk, aztán gyújtsunk rá a «mnoga ja létá»-ra.

A rácz pópa derék, szálas termetű, hosszú hajú, gömbölyű piros orczájú férfi volt, a java életkorában s úgy ragyogott a képe az igazi jó kedvtől, mikor a szolgabirót kinálta, hogy ne bolondozzék, jőjjön, igyék egyet velük.

Petray azonban nem fogadta el a poharat, hanem egész feszesen positurába tette magát, a balkezét a kardja markolatára, s szigorú hangon mondta:

– Semmi tréfa. Én a particularis congregatio által vagyok exmittálva, hogy nemes Ráby Mátyás urat, mint «nobilis elapsus»-t ibi ubi deteneáljam.

Ezzel az ajtóhoz lépett, azt felnyitotta, kitárta. A folyosón künn állt hat megyei hajdú puskával, karddal, és a megyei porkoláb.

Erre a látványra annak a szép, daliás termetű rácz pópának az egész arcza egyszerre átváltozott, pirosból szederjes szinű lett; a haja ziláltan borzadt szét a rémülettől; nagyot hörgött s azzal végigvágta magát a padlón.

Meg volt halva; megütötte a guta ijedtében.

Ez volt az utolsó emberi teremtés, a kinek tudomása volt felőle, hogy merre van valamiféle bejárás a nagy pénztár föld alatti üregéhez. Ezzel aztán be volt csapva minden ajtó.

Ráby Mátyás már nem tudta meg, hogy mi történt a pópával, mert amint a szolgabiró az ajtót feltárta, a főporkoláb, Janosits Pál uram odarohant hozzá s felszólítá, hogy adja meg magát, különben lánczra verve viszik el magukkal.

Ráby hidegvérrel válaszolt: «én a fegyveres erőnek ellent nem állhatok, de bizom az isteni gondviselésben, hogy az igazságot győzelemre juttatja.»

– No hát csak tessék elébbre kerülni.

A hajdúk kivont kardokkal rögtön közre fogták s kikisérték az utczára. Ott állt három nyitott kocsi; az egyikbe felültették az első ülésbe, két hajdú szemközt ült vele a hátulsó ülésbe, kivont kardját a mellének szegezve, a többiek a szolgabiróval és porkolábbal a másik két kocsiba ültek s aztán úgy hajtattak végig Buda és Pest utczáin egész a vármegye házáig. A csőcselék hujjahó kiabálása kisérte őket végtől végig. Hiszen mikor valakit így «visznek,» az már a közönségnél előre el van itélve.

A mint a vármegyeház udvarán leszállították, Petray szolgabiró azt monda a porkolábnak:

– Bánjon el a rabbal annak rendi szerint.

Janosits Pál aztán elbánt vele annak rendi szerint. Leoldozta oldaláról az ezüstös kardját, kiszedte a zsebeiből erszényét, arany óráját, lehúzta az újjáról a pecsétnyomó gyűrűjét, kikeresgélte a belső ruháit, megtalálta azokban a császárnak a menleveleit, a mik megparancsolják, hogy Ráby Mátyást bántani ne merjék, azokat elolvasta és nagyokat nevetett rajtuk. Azután egy könnyebb fajta lánczot hozatott elő, s annak a békóit Rábynak a kezére, lábára lakatolva, egy vas-pléhvel burkolt nehéz börtönajtót kinyitott előtte a Nro. 3-ban, s oda minden hosszas kinálgatás nélkül belökte.

Ettől a percztől fogva hítták a Ráby Mátyást úgy, hogy a «Rab Ráby»33).

HUSZONHETEDIK FEJEZET.

(Mellben leiratic egi nagion waalogatott taarsasaag ees annac az ev visselth dolghai.)

Kilencz láb volt a hossza, hat láb a szélessége annak a föld alatti pinczeboltnak, a hova Ráby Mátyás bekerült.

Aztán volt is már akkor benne igen diszes társaság. Tizennyolczan voltak. Már most a ki csak annyit tud is az arithmeticához, mint magam, könnyen kiszámíthatja, hogy ebből minden egyes vendégre jut 3 □ láb. Untig elég, ha szinházi díszelőadásról van szó. Hanem már a lefekvésnél csak úgy oldható meg a geometriai talány, hogy a legszélső alvónak a háta a falon fekszik, azután pedig minden következőnek a feje az antecessorának az ölében nyugszik. Épen, mint a római tricliniumoknál. Egészen classice! De már most Ráby Mátyás személyében még egy tizenkilenczedik is járul az osztozókhoz. Hogy ennek miként jut még ottan hely, hogy kényelmesen megfészkelhesse magát? azt már oldják meg azok, a kik a sublimior mathesishez értenek.

Szerencsére az ajtó fölötti ablakon nem voltak üvegtáblák, csak drótfonadék, tehát megfulladni nem lehetett odabenn.

Ez különben a legelőkelőbb börtön volt a vármegyeházánál, a mi gyanítható volt abból, hogy itt telepedett meg az öreg Csajkos is, a «rabok apja,» a kit már Ráby olyan régen ismert s annyiszor megszólított. Hébehóba jót is tett vele. A principális pipáiból a félig égett dohány-maradékot, a bagót, összegyüjtötte a számára. (Mert a szegény rabnak pipázni nem szabad, csak bagót rágni.)

Az is mindjárt ráismert ám. Odacsörömpölt eléje. (Neki nehéz láncz volt a lábán.) S megveregette a vállát; míg a többi sok akasztófa pofa mind oda bámult a szeme közé.

– No hát édes selyem úrficskám, te is bekerültél a társaságba? Ezt már soha sem hittem volna, hogy ennyire vigyed! Én mindig olyan alamuszi kölyöknek ismertelek, a ki még az almát se tudja hámozatlan megenni. S ehol van ni, milyen derék ficzkó lett belőled! Hát mi van a saraglyában? öcsécském! Loptál, raboltál, vagy meg is öltél valakit? Mert nem ér ám az semmit, mi közöttünk azt mondani, hogy «ártatlan vagyok». Hiszen mind ártatlanok vagyunk mi odafenn; s eb a ki rávall akár magára, akás másra, még a deresen is, vagy ha létrára húznak is fel. Hanem ide lenn, a pajtások között nem szabad ám mórikálni! Hát csak rukkolj ki vele, hogy mi jó hozott ide?

Rábyt megnémítá az undor és iszonyat. Eltakarta a kezével a szemeit.

– No csak nem fakadsz tán sirva, vagy mi? Csak nem csúfolod meg vele ezt a társaságot? Hiszen ha pityeregni akarsz, akkor csukasd magad az asszonyok tömlöczébe; úgy is ott van a két feleséged!

Az egész társaság röhögött.

– Ahá! kiálta fel egy hang a legbelső szögletből. Hát ez az a híres! Hát akkor tudom én, hogy mi a bűne? megmondták nekem az asszonyok, azoknak meg a hajdúk mondták. Ez egy ispion!

Arra az egész társaság felzúdult: «ispion! árulkodó! Dejsz ezt megfojtjuk az éjjel. Ráfekszünk valamennyien s kiszorítjuk belőle a lelket.»

– Csihaj te! rivallt rájuk a rabok apja; visszatartva a Rábyra rohanó tömeget, majd nem ugattok mindjárt! Én is tudom azt jól. Olyan ispion ez, a ki csak az urakra árulkodik, nem a szegény emberekre. Mikor az urak lopnak, meg rabolnak, azt fütyüli be. Nem bánt ez minket.

– Az már más, akkor hát legyünk jó komák! kiabálták a rabok, s Ráby Mátyásnak meg volt az az öröme, hogy az új bajtársak rendre összeölelgették. A szép selyem ruhái megköszönték azt nagyon.

– Jó gyerekek ám ezek nagyon! sietett a rabok apja megismertetni rabkollégáit Rábyval, sorba rámutogatva a fejeikre, s elmondva hogy melyik a lókötő, melyik az útonálló, melyik a gyujtogató. Legtöbb volt köztük a gyilkos.

Ráby mind azt hitte, hogy csak egy rossz álom az, a mit maga előtt lát.

Hiszen «álmodni! de hogyan aludni!» Erre mondta volna még csak Hamlet, hogy «itt a bökkenő!» ha Ráby Mátyás helyében lett volna.

Szerencséjére Ráby nem volt Hamlet; mert akkor nem állta volna ki philosophálás nélkűl, a mi pedig az ő helyzetében épen nem segített volna rajta. Amint az öt érzéke meggyőzte felőle, hogy ez valósággal tömlöcz, a hol ő van; hogy ezek az alakok, a mik őt körülveszik, csakugyan rabok, hogy az a muzsika a kezén-lábán csakugyan lánczcsörgés, hogy azok a tenyerek, a mik az ő markát szorongatják, csakugyan ragadnak a szutyoktul; hogy az az illat, a mi az ő torkát szorongatja, csakugyan penészbűz, s az a korty, a mivel őt a jószívű öreg zsivány kábultából magához téríti, csakugyan a pesti vármegyeház salétromos kútvize, hát akkor mindjárt az első gondolatja az volt, hogy elővegye a jobbik eszét, s azon kezdje, hogy miként szabaduljon ki innen.

Csajkos apó félreértette Ráby széttekintgetését.

– Azt nézegeted úgye fiacskám, hogy melyik szögletbe kvártélyozd be te magadat itten? Az ám a fura dolog! Mert itt már minden hely el van foglalva; aztán nekünk már régi jussunk van hozzá. Haneha a Pápis át nem adja a maga helyét éjszakára.

– Miért ne? Jó pénzért! hangzott valahonnan a kuczkóbul.

Az a Pápis egy kis törpe czigány volt. Vén legény lehetett már, de még a haja mind fekete. A bőre olyan, mint a kordován, hanem a fogai olyan fehérek, mint az elefántcsont.

– Gyere hát ide Pápis! kiáltott rá a vén Csajkos; mire az előmászott a többieknek a lábai alatt s a Ráby szeme közé mosolygott.

– Ne félj Pápis! megfizet ez az úr. Van ennek pénze, annyi, mint a tarka kutya. Hát hogy adod a helyedet?

A czigány nem gondolkodott sokáig.

– Mindennapra egy aranyért.

Rábyt már utólérte az akasztófahumor. Azt mondá rá:

– Még nem is sok.

Ezzel aztán mind lefőzte az egész társaságot.

– Hiszen te derék czimbora vagy fiacskám! kiálta Csajkos, a bagót a szája tulsó felébe tolva át a nyelvével. Bár csak soká itt maradnál közöttünk. Majd meglátod, milyen jó helyed lesz. Te fekszel legszélrül a faltúl, te rajtad már nem fekszik senki; te pedig a fejedet az én térdemre teszed, az lesz a vánkos. Ne félj, a toll föl nem töri az oldaladat, mert ha szalmát kapnánk, hát azon aludnánk, de így a téglán még egészségesebb.

– De hát a Pápis hol aluszik aztán?

Rábynak a saját nyomorusága mellett ez a kérdés jutott eszébe.

Arra nagyot röhögtek valamennyien. Azután egyszerre elhallgattak s egymásra néztek. Majd meg valamennyien a Csajkosra néztek.

A vén Csajkos csak mosolygott nagy ravaszul.

– Hát oda fel ni! A lózsiban.

Ráby felnézett s akkor vette észre, hogy a tömör bolthajtásról két láncz csüng alá, azoknak a karikáin két rúd van keresztül dugva, azon a két rúdon függ azután az a nagy vizes cseber, a miben a rabok esténkint a vármegyeházban lakó tisztviselő urak konyháira a vizet fel szokták hordani. Sehogy sem akarta elhinni, hogy ez hálószobául is lehessen használható a rabok számára.

Megmutatták aztán neki, hogy lehet az. Egy szálas legény felkapta a két lábánál fogva a Pápist, felhajította a cseberre: ez felnyitotta a cseber fedelét, s belebújt egészen.

Ráby még jobban elbámult.

– De hát hogy fog az ottan aludni abban a cseberben?

Most újra felhangzott az a chorusban röhögés, épen olyan gyanus rögtöni félbeszakasztással.

– Jaj be együgyü kópé vagy te még fiacskám, szólt Csajkos, megczirógatva a Ráby orczáját a szurtos tenyerével. Paplanos ágyban fog a Pápis hálni az éjjel!

– Hogyan?

– Tartsd ide a füledet, megsúgom. Kiszökik innen a te kedvedért.

– Az én kedvemért?

– Hát ugyan csak. Aztán reggelre megint visszaszökik.

– Visszaszökik?

– Vissza biz az.

– De hát hogy lehet az?

– Hát már az nem a kutyák gondja. Elég, hogy ő visszaszökik. Megteszi ő azt mindig, a mikor valamelyik szegénylegénynek izenetet kell innen kiküldeni az odakinn maradt pajtásához vagy a szeretőjéhez, s aztán megint vissza kell hozni a választ, hogy mihez tartsa magát a szegény-legény, ha odafenn vallatják? Hát a te kedvedért ma is megteszi; aztán ha levelet akarsz valakinek irni, az elviszi azt oda hűségesen. Aztán ha pénzt biznak is rá, ha száz arany lesz is, hogy hozza ide, hát el nem szökik ám vele, hanem visszajön ide és átadja. Nincs a császárnak olyan hűséges kurirja, mint a Pápis!

Rábynak melegedni kezdett a feje. Ha ő mostani helyzetét tudathatná József császárral!

– De hát mivel irjak levelet? Minden papirost elvettek tőlem, s a legkisebb darab plajbászt is.

– Lesz itt mingyárt egész cancellária, monda Csajkos. Csak te fordulj addig a fal felé. Nem szeretem, ha új ember meglátja a dolgot.

Úgy sem láthatta volna meg Ráby. Mert az embertömeg eltakarta előle azt a helyet, a honnan előkerült a tinta, toll és papiros.

Biz az úgy volt, hogy a rabok már régóta dolgoztak a börtönfal keresztül ásásán. Voltak nekik jó eszközeik hozzá, a miket beszerzett Pápis. Egy nagy követ már kivettek a falból, utána a másikat is. A kivájt vakolatot tollszáron keresztül kifújták a rostélyon át; a munka éjjel ment. Reggelre mindig visszatették a követ; a hézagokat betömték rágott kenyérrel, s arra megint port hintettek. A porkoláb nem vehetett észre semmit. A másik kő helyén, a mit megint ráspolylyal törtek apróra, volt aztán a mindenféle veszedelmes eszközeiknek a rejteke: ott tartották az irószereket is.

Asztalt is rögtönöztek Ráby számára. A Csajkos intésére egy széles hátú legény letehénkedett elébe négy kézláb s annak a hátán irta meg a levelet Ráby Mátyás József császárhoz, melyben őt egész balesetéről tudósítá.

– Kinek kell ezt a levelet átadni? kérdé Csajkos.

– A Rotheisel Ábrahámnak a zsidó-utczában.

– Meglesz. Fogjad Pápis!

A kis czigány kinyujtotta a kezét a cseber takarója alól s átvette a levelet.

Hogy jut ki ez a levél innen? azt csak nem tudta Ráby elképzelni.

A kis czigány erre kiszállt a cseberből.

Kezdett beesteledni.

A rabok csináltak valami helyet Rábynak a szegletben. Tettek alája egy rosz bundadarabot, hogy az úri teste kényelmesebben feküdjék.

A hatórai őrváltás után, a mint a kapu bezáratott, hangzott a nagy kulcs csörömpölés: a porkoláb jött a tömlöczöt megvizsgálni, meg a raboknak kiosztani a kenyérporcziójukat.

Valamennyinek megvizsgálta a lánczait, nincsenek-e átfürészelve? A Rábyhoz ért legutoljára. Annak is megrázogatta a lakatokat a kezén lábán, mintha ki tudja mióta itt volna már, hogy azokat megronthatta volna. Azután odanyujtá neki a fekete kenyérdarabot.

– No itt a kenyér! ezzel nem terheli meg az ember a gyomrát.

Aztán, hogy Ráby nem nyúlt érte, odadobta neki a földre.

De ezalatt, a míg a porkoláb Ráby lánczait vizsgálgatta, két rab leemelte a csebret a karikákról s egy pillanat alatt benne volt abban, a födéllel letakarva a kis czigány.

A két rab vállára vette a két rudat, s aztán egy fegyveres őr kisérete mellett, haladt vele a kút felé nagy lánczcsörömpöléssel. Hogy fog ezen az úton Pápis megszökhetni, azon Ráby mind hiába törte a fejét.

Törhette ugyan az egész éjjel; mert az álom kerülte a szemeit. Egy pillanatig sem tudott elaludni ezen a rettenetes helyen.

Ráért rajta gondolkozni, hogy most hol van? Bejárhatta lelkével azt az egész házat, melynek minden termét, szobácskáját olyan jól ismerte, elkezdve a nagy gyüléstermeken, az archivumokon, a hivatalszobákon, a fiatalság pipatoriumain, egész addig a kis czukorillatú szobácskáig, a hol az a szelid rokkapörgés zenéje hangzott. Csak egy részét nem ismerte ennek a háznak: azt a földalattit; most már ez a tapasztalata is meg volt.

Vajjon meddig fog tartani?

Lehetetlen, hogy ha levelét megkapja a császár, őt rögtön ki ne szabadítsa.

Számítgatta, hogy hány nap kell ahoz?

Két nap oda, két nap vissza. Közben egy nap, hogy Rotheisel a levelét átadhassa az uralkodónak.

Öt egész nap!

Rettenetes idő! E rettenetes helyen!

Hátha még azt tudta volna, hogy a napokból esztendők lesznek s hogy ez a hely nem a legirtózatosabb ebben a házban?

Bizonyosan szétzúzta volna a fejét azon a falon.

Nagy nehezen csak megvirradt.

A kulcscsörömpölés, a porkoláb nehézkes lépései hangzottak ismét a folyosón. Egy éj elmult.

A porkoláb, a mikor Rábyhoz ért, azt kérdezte tőle gúnyosan:

– Nos, hát hogy szolgált az éjszakai nyugodalom?

Persze, hogy nem felelt rá neki.

Azután a porkoláb nyers, durva szóval parancsot osztott a raboknak, hogy melyik menjen udvart söpörni; kik hordjanak vizet.

Ketten ismét vállukra vették a csebert s aztán egy ideig lehetett hallani a nagy lánczcsörtetést udvaron, folyosón, lépcsőkön alá s fel. A bennmaradt rabok, hogy a számuk megkevesbedett s most már jobban kinyujtózhattak, tovább folytatták az alvást nagy horkolva.

Hosszú idő mult el, míg a rabok ismét visszatértek a cseberrel.

Már akkor egészen világos volt. A porkoláb ismét megvizsgálgatta a bilincseket.

Rábynak féltében dobogott a szive. Most meg fogja tudni a porkoláb, hogy egy rab hiányzik: a Pápis.

Dehogy hiányzott! Mikor a porkoláb a nevét kiáltá, akkor csak előczammogott a szegletből a kis czigány s a fekete pofája kétfelé dülledt a vigyorgástól.