Rab Ráby: Regény

Ördöge van ennek az embernek!

Még jobban elbámult azután Ráby, mikor a porkoláb újra rájuk zárta az ajtót s akkor a kis czigány odakuporodott melléje s aztán az egyik pofájából elővett egy sok rét összehajtogatott czédulát, a másik pofájából pedig egy csomagot, a miben ötven arany volt. – Attól volt olyan vigyorgós a képe.

Mind a kettőt odatette a Ráby kezébe.

Ráby nem tudta, hogy bámuljon-e, vagy megölelje ezt a kis embervakarcsot? Pedig olyan csunya volt szegény! – Aztán ki tudja, milyen bűnök lehettek a lelkén?

A czédulába csak annyi volt írva: «még ma, – a corridortornáczra».

Ráby tudta, hogy mit jelent e szó?

Még egy jegy volt odatéve: «50#».

Ez azt teszi, hogy «ötven arany».

Egy sem hiányzott belőle.

De hát hogy tudott mindezzel ez a kis czigány ide visszakerülni?

… Hanem már ezt tartsuk fenn a jövő fejezet számára.

HUSZONNYOLCZADIK FEJEZET.

(Kibenn leiratic az rabok traficája, mi modonn evk az welaggal corespondealnac vala.)

Ebben babona van!

Hogy egy rab éjjelre kiszökik, reggelre visszaszökik s a kétszeres vizitátiónál minden alkalommal jelen van, teljes parádéban, lánczokkal a lábán. Hogy lehet az?

Hogy ne sokat törje rajta a fejét a tisztelt olvasó, elmondom, a szerint, a hogy azt a Pápis önkénytes vallomásai kideríték.

A kis termetű czigány az alatt, a míg a porkoláb az utána következő többieknek a lánczait vizsgálta, belopózott a földre tett cseberbe. Maga Argus sem vette volna észre, hogy tizenkilencz ember közül egy szűk, sötét oduban egy kis törpe eltünt.

Akkor a két odarendelt rab felvette a vállára a csebret s kicsörömpölt vele a kúthoz. Az a kút kerékre járt, a míg az egyik vedret fel, a másikat lehajtották, annak a lánczcsörömpölése alatt a Pápis a vederben szépen lehúzta a lábairól a bilincseket. Nem volt olyan szűk békó, a miből a czigány ki ne tudta volna szabadítani a lábát. Akkor aztán a másik két rab a hegyibe öntötte a veder vizet, úgy intézve a dolgot, hogy a veder födele mindig a felügyelő hajdu felé legyen fordulva. A czigánynak csak a szája maradt ki a vízből. A levél jó helyen volt eltéve, bedugva a félpofájába.

A két rab aztán vállára vette a megtöltött csöbröt s felvitte a viczispán szállására. Ott a hozott vizet a rabok a konyhában álló víztartóba kiönték. Ha valami leánycselédféle talált ott őgyelegni olyankor, a rabok olyan csintalan, mozsdatlan beszédet kezdtek egymás között, hogy az menten kiszaladt onnan. Az a víztartó pedig épen a kályha-fűtőlyuk előtt állt. A mint tehát azt a vizet a cseberből beletölték az álló vendelybe (gratulálunk a másnapi leveshez a viczispán úr asztalán!), a kis czigány mint az evet, besurrant a kályhalyukba, onnan azután felmászott a kürtőbe s ott várt, a míg minden elcsendesedik.

Mikor aztán a harmadik «válts fel!» kiáltás tudatá vele, hogy elmult tíz óra, akkor kibujt szépen a kéménylyukon s végigkúszott a megyeház tetején.

Volt pedig a megyeház udvarán egy régi nagy körtefa. Az alispán nem engedte azt kivágatni, mert igen szép «klastrom»-körték termettek rajta; ámbár sokszor mondták neki, hogy az ilyen nagy fa veszedelmes olyan helyen, a hol rabok vannak.

A Pápis nagy könnyűséggel átmászott erről a tetőről a fára, annak az ágai pedig kihajlottak a két öl magas kőfalra, a mi a megyeház udvarát a vármegye-utcza felől elkeríté.

No hát ilyen megszökési históriát eleget olvastunk már akár regényben, akár criminális történetekben. Voltak rabok, a kik a Bastilleból is ki tudtak szökni, meg a Jedikulából; tíz öles falakról is le tudtak surranni; mi ehhez képest a régi pesti vármegyeház rongyos két öl magas falán át kiszökni?

Igen: kiszökni; hanem aztán megint visszaszökni! Ez az, a miben a mindennapi történetektől a mi históriánk különbözik. A Pápisnak vissza is kellett még szökni a börtönébe.

Hát ez meg így ment végbe.

Annak a körtefának volt egy nagy oduja: abba volt egy kötél eldugva, azt a kötelet a czigány megerősítette a körtefa kihajló ágához. Aztán végighasalt a kőfalon s rálesett, a míg a falmentében járkáló fegyveres strázsa hátat fordít s odább megy. Akkor leveté a kötelet s szépen leereszkedék rajta.

A visszatérő strázsa azonban okvetlenül előbb-utóbb rájött volna arra a lelóggó kötélre s azt mondta volna magában, hogy «nini, hát ez a kötél mit keres itt?»

Ezt a veszedelmet úgy hárította el a czigány, hogy a kötél végére hurkolt megint egy szál fonalat, annak a fonálnak a végére volt kötve egy rozsdás szeg. A mint a földre leért, a kötelet felhajította a falra, a szeget meg benyomta két tégla közé a falba. Az már aztán ugyancsak a lehetetlenségek közé tartozik, hogy egy strázsa egy szál fonalat, a mi a fal mentében lelóg, éjszaka sötétben észrevegyen. Mire visszafordult, már a Pápis rég a sarkantyú-utczában volt s onnan aztán nyargalt a zsidó-utczába, ott volt egy «jó ismerőse», azzal elvezetteté magát a Rotheisel Ábrahámhoz. A jó ismerős, a Naderer elvárta tőle, hogy szolgálatát meg fogja jutalmazni. Meg is tette. Az Ábrahámnak átadta az izenetet s átvéve tőle a Rábyt nak küldött czédulát az aranyakkal együtt, azonnal sietett nemes hivatásának egyéb functióit teljesíteni. A zsidó-utczában rátalált a zsidóbiró lakára, a ki a nemes magistratus által egyenesen e lakossági osztály felügyelete végett volt ide internálva. «Ejnye, de szép lakat van ezen a vasajtón!» mondá magában. Valjon mi lakhatik azon belül? Egy szál fonállal szépen kinyitotta a lakatot a vasajtón, onnan bejutott a folyosóra. Talált egy másik ajtót, az is be volt zárva, azt kiemelte a sarkából; onnan bement a biró hálószobájába, az ágy előtti asztalon megtalálta a biró erszényét és óráját és gyémántos gyűrűjét; azokat elhozta magával s azután búcsúvétel nélkül eltávozott. Útközben felfedezte a lúdpecsenye áruló zsidóasszonynak a boltját; annak az ablakán kivágta a gyémánt gyűrűvel az üveget, azonban még vasrács is volt belül. Az neki nem szokott akadály lenni; olyan volt a teste, mint a kaucsuk, keresztül tudta az azt préselni a legszűkebb réseken is. Ott összeszedte a sok lúdfertályt és mazsolaszőlős süteményt, azt abroszba kötve a hátára vette. Azután hűségesen bekoczogtatott az útmutató Nadererhez, annak kézbesíté a biró óráját, aranylánczczal együtt. Akkor a pecsenyével és süteménynyel felkereste azt az ismerős házat, a hol egy gondos anya felügyelete alatt sok fiatal leányok laktak együtt. Ott kiteríté a magával hozott csemegéket, hozatott bort, megtraktálta valamennyit; a legszebb leánynak az ujjára húzta a gyémántos gyűrűt; mulatott, a míg az utolsó máriást is elköltötte a biró erszényéből; tovább hiába marasztották; a Ráby pénzéhez nem volt szabad nyulni; az becsületbeli kérdés volt. Aztán sietni is kellett, az idő éjfélutánra jár. Az utczán összetalálkozott az őrjárattal. Azok ketten voltak és alabárddal felfegyverkezve, meg akarták fogni; az egyiket úgy főbe ütötte egy nagy kővel, hogy összerogyott, akkor annak az alabárdjával a másiknak a tarkójára olyat húzott, hogy elég volt neki. Azzal aztán szaladt «haza», jó kedvében czigánykereket hányva s ugyanazon az úton, a melyen kijött, megint vissza is ment; kötélen át a falra, körtefán át a háztetőre, kürtőn át az alispáni konyhába s a cseberben, a mivel másnap korán reggel megint vizet hoztak a rabok, szépen vissza a tömlöczbe; mire a porkoláb vizitálni jött, már akkor ő megint ott volt, a két lábán a nehéz bilincscsel.

Másnap aztán a sok meglopott, megvert ember futott hetvenhét felé kergetni a rablót, gyilkost. Mindenütt keresték azt, csak a vármegyeház tömlöczében nem.

HUSZONKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibevl meghtvdivc, hogi mi hatalmasabb az chazaar zawaanaal?)

A milyen gyorsan csak a nyergesújfalusi szekér vágtathat végig a csinált országúton, olyan röptében ott volt a Rotheisel Ábrahám a Ráby levelével Bécsben. A császári vár corridor folyosóján találkozott II. Józseffel.

Majd egyszer később, ha rákerül a sor, leírjuk, hogy mi volt az a híres «corridor folyosó»? De most nincs időnk rá, sietnünk kell lóhalálában a stafétával vissza Budára, a kit az uralkodó két nagy pecsétes levéllel rögtön útnak indított, a mint Ráby leveléből megértette, hogy az minő szoros helyre került.

Az egyik pecsétes levél a helytartó-tanács elnökének szólt.

«Bihászman? mondá ő excellentiája, a midőn a levelet jobbra-balra megfordítva a kezében, megismerte rajta az uralkodó kézirását és magánpecsétjét. – Épen diktált valamit titkárjának. – Az a füle mögé dugta a tollat, a mint a félbeszakító levél közbejött. «Soha se dugja az úr a tollát a füle mellé, hanem folytassa: hol hagytuk el? nihilominus…»

S azzal a kapott levelet egy nagy födeles kosárba tette, a mi már tele volt ilyennel s diktált tovább, csendesen járkálva alá s fel a szobában. Ez sürgetős ügy lehetett.

De még sem végezhette el azt az ügyet, mert ismét félbeszakíták. A districtualis commissarius úr ő méltósága nyitott be hozzá minden bejelentés nélkül.

– Kapott ma excellencziád egy stafétát ő felségétől? azon kezdé.

– Kaptam.

– Mit írt a fölség?

– Nem tudom.

– Hát hol a levél?

– A hol a többi.

Azzal fölnyitá a kosár födelét s megmutatta annak a tartalmát. Tele volt az már felbontatlan császári intimátumokkal.

A districtualis commissarius összecsapta a kezeit s suttogva igyekezett kiabálni, a mi nehéz dolog.

– De hiszen, kegyelmes uram, ezek a császár intimátumai, a miket nem lett volna szabad halomra gyülni hagyni, a miket már expediálni kellett volna.

Ő excellentiája keresztül nézett rajta, egy olyan vágást adva neki a szemeivel, a minőt a vivók alsó-belső vágásnak neveznek.

– Csakugyan? Bihászman? Már régen expediálni kellett volna? Habet rectum. – Amice! (Ez a titkárnak szólt.) Vegyen egy árkus tiszta papirost. Pakolja bele ezeket a bihászman – izéket. Úgy. Most írja rá kívül veres plajbászszal: «expediantur».

No hát már most expediálva van mind.

Azok között a császár levele is.

A kerületi biztos a fogait szívta.

– De nincs ám ezzel vége még, kegyelmes uram. Mert ő felsége még egy másik intimatumot is küldött, az én hozzám szólt s én azt elolvastam. Abban ő felsége nekem megparancsolja, hogy azonnal siessek el excellentiádhoz és tudassam legmagasabb rosszalását a fölött, hogy Ráby Mátyás, ő felsége menlevelei daczára, elfogatott s Pest vármegye börtönébe bezáratott, még pedig a legaljasabb zsiványok közé; tizenkilenczed magával egy szűk pinczebörtönbe s sürgessem, hogy excellentiád azonnal intézkedjék, miszerint Ráby Mátyás azonnal szabadon bocsáttassék s magát, mint nemes ember, szabad lábról védelmezhesse.

– Az törvényeink szerint nem lehet. Tessék megolvasni Verbőczyt.

– Tehát azon esetben, ha a törvények oly vád esetében, a minő Ráby Mátyást terheli, a letartóztatást rendelik el, ő felsége azt parancsolja, hogy az elfogott a megszégyenítő börtönből kivétessék, számára oly tartózkodási hely rendeltessék, mely őt rangjához és nemesi állásához képest megilleti.

– Ez meglesz, monda a nagyméltóságu. S azonnal csengetett.

Az irodaszolga bejött.

– Menjen kend azonnal Pestre a vármegye házához és mondja meg a substitutus viczispán urnak, hogy tiszteltetem: – az az, hogy nem tiszteltetem; – hanem, hogy jőjjön fel azonnal hozzám.

Azzal a titkárhoz fordult:

– Hol hagytuk el? «Haudquaquam eiusmodi…»

A districtualis commissarius mehetett, ha akart.

– Szabad lesz délután visszajönnöm s megtudnom a resultatumot?

– Ha nem restelli méltóságod a fáradságot. – «Eiusmodi.»

S az interrumpált opus folyt csendesen tovább.

Alig telt bele egy óra, hogy Laskóy úr megérkezett hozzá. Ő volt folyvást a helyettes alispán; mert a másodalispánnak szürethez kellett készülni odahaza.

De majd megette a derék urat ő excellentiája, mikor a szeme elé került.

– Hát micsoda disznóság az, Pest vármegye házában, a tömlöczökre nézve? Hát ilyen rendet tartanak az urak a börtöneikben? A mely nap bedugják az áristomba a Ráby Mátyást, már harmadnap ott van a levele a császárnál Bécsben, a miben tudósítja, hogy hová, miféle dutyiba van csukva? Hát ez a rend az uraknál? Nem tudnak az urak az ilyen veszedelmes fogolyra vigyázni? Nem tudják azt olyan helyre elzárni, a hol még a légy se férhet hozzá? Nem tudják a kezeit úgy a lábához vasaltatni, hogy ha még volna is neki mivel, ne tudjon levelet írni? Szégyen gyalázat!

Laskóy úr ötölt-hatolt, utoljára meg nagyon is felbuzdult s ütögette a mellét, hogy hiszen, ha csak az a hiba, hát majd segít ő rajta!

Sietett vissza a megyeházához. Egy kis értekezés után a porkolábbal nagy hamar készen volt az intézkedés.

Volt egy fáskamra a pinczében, abból hirtelen kihordták a fát. A pinczén vasajtó volt, arasznyi ablakkal a közepén, az is elzárható. Ennél már jobb helyet csak nem lehetne kitalálni a Ráby Mátyásnak.

Az a jámbor már a negyedik napot tölté a tizennyolcz elitélt rabló társaságában s számlálta az órákat, a perczeket, mennyi kell rá, hogy a császárnak a parancsa leérkezzék, a mi őt e borzasztó nyomorúságából kiszabadítsa.

No iszen elérkezett a szabadulás órája!

Épen a levesét ette – vízben főtt darát, fakanállal ez a rabok kosztja, – a mint érte jöttek s kiszólíták a rettenetes társaságból, de nem azért, hogy szabadon ereszszék, hanem hogy a kezeit kurta vasba verjék s azután még egy pinczeoduval alább, belökjék egy hideg, nyirkos, penészes barlangba, a hova soha napfény nem jut, a hol emberhangot nem hall.

Van még annál rosszabb hely is, a honnan kikivánkozott! Azok gonosz emberek voltak ott; de mégis emberarczok voltak! Minden szavuk szitok és átkozódás volt; de mégis emberhang volt.

Mikor becsapták rá az ajtót, ez a sötétség, ez a némaság a fejére szakadt, elájult.

Délután a districtualis commissarius úr felment ő excellentiájához, a ki épen biliárdozni készült. Szenvedélyes tekéző volt.

– Hát kérem alássan…?

– Minden el van intézve. A Rábyt áttették más tömlöczbe. Nézze barátom, hogy becsinálom ezt a vöröset per mopsz…

– De nem valami még rosszabb lyukba talán.

– Nem. Oda a szögletlyukba.

És becsinálta remekül.

Másnap nagyon rossz napja volt ő excellentiájának. Kegyetlenül összekaptak a districtualis commissariussal, a ki személyesen elment a vármegyeházához, meggyőződni róla, hogy csakugyan a nemesek börtönébe van-e zárva Ráby Mátyás? S miután azt ott nem találta s a megyei tisztviselők semmiképen nem akarták neki megmondani, hogy hol van hát? a helytartósági elnöktől követelt felvilágosítást. Ekkor aztán a hatáskör competentiája felett összevesztek; úgy váltak el.

«Jaj annak, a ki ma referálni fog! suttogá a titkár az elnöki irodában; az öreg ma egy tál pókot evett meg!»

Úgy is volt. A referendáriusok mind veresre főtt ábrázattal jöttek ki a szobájából.

No most jöjjön valaki valami instantiával hozzá

Pedig még is jött.

Délután, mikor a hivatalos ügyeknek vége volt, (az öreg úr mindenkit úgy kergetett ki az ajtón), a titkár annyira neki emberelte magát, hogy be mert hozzá nyitni.

– No mi baj? förmedt rá a kegyelmes úr, az asztala mellett ülve s egy tollat rágva, a melylyel valami remonstratiót irt a császárhoz. Jó szerencse, hogy olyan fertelmes irása volt, hogy másnap már maga sem tudta elolvasni.

– Egy instans persona.

– Kergesse a pokolba!

– Kérem, excellentiás uram. Egy fiatal kisasszony.

– No most kellenek nekem ide fiatal kisasszonyok! Mit csináljak én itt egy fiatal kisasszonynyal? Én nem tudok complimentirozni. Mi az ördögöt jön én rám. Bizonyosan valami jóféle lehet.

A titkár egy nevet sugott oda neki.

Arra a haragos ember ledobta a tollat a kezéből s elbámulva szólt:

– Bihászman? Az van itt? Ki jött vele?

– Senki. Magában jött.

– Magában? Ereszsze be mindjárt.

«Ő» volt az; hát ugyan ki is lett volna más? Nagyon könnyű azt kitalálni.

Nem öltözött gyászruhába; hiszen csak úgy szökött el hazulról, a háziak tudta nélkül. Elég gyász volt a két szemében.

Nem tudott mással beszélni, csak azzal a két nagy szemével. Nem készült nagy szónoklatra, a minőt a szinpadon mondanak, actiói sem voltak hozzá. Egy szó nem jött ki az ajkán. Csak odarogyott annak a kemény embernek a lábaihoz térdre s megragadva annak a kezét, két forró kezével, odafekteté az arczát annak a térdére és zokogott.

– No hát ni! Bihászman? kis leánykám! Hogy jött ide kis leánykám?

Keresztapja volt neki.

– Hát miért jöttél? De csak úgy magadban? Hát ha elfogtak volna az utczán? Hát mi kell? mondd! Nem tudsz beszélni? Hát én beszéljek helyetted? Mi? Én találjam ki, hogy mi hozott ide? Azért a gaz Rábyért jöttél úgy-e? Nincs még elég mély börtönbe dugva a gazember? A ki téged megcsalt, elhagyott, megszégyenített! A semmire való gézenguz.

A leány a két kezét a kegyelmes úr szája elé tartá, hogy vissza tiltsa ezeket a szavakat.

– Ha–ha–ha! kaczagott epésen a főúr. Hát úgy-e, azért jöttél hozzám, hogy kinoztassam meg még jobban? Hogy veressek rá ötven fontos vasat, hogy lásd az ablakodból utczát söpörni az alávalót?

Erre a szóra aztán a leány a két kezét a keblére feszíté; majd a szíve szakadt meg. A lélekzet elhalt az ajkán.

– Jol van no. Ne sirj! szólt a kemény ember; odavonva őt magához. Bolond gyerek! Még most is tudja szeretni! No hát ne sirj! Tudom no! Azt akarod, hogy bánjunk vele kegyelmesebben. – Bizony pedig, a mikor te rád nézek, akkor volna legnagyobb kedvem kitörni neki a nyakát. Hanem hát az megint csak neked fájna jobban. – Milyen bolond az ilyen gyerek! Hogy nem tudja elfelejteni? – Hát hiszen, Ráby Mátyás, áldjad ez egyszer az Istenedet, a kit megtagadtál; mert a császár se hozott volna ki abból az oduból, a hova bekerültél, ha ez a gyerek nem!

Most aztán egyszerre megnyilt a leánynak az ajka, örömében.

– Oh kedves, oh édes, oh áldott jó keresztapám!

S minden szavát száz csók, arra a nehéz vaskézre, kiséré.

– Hogy tud neki örülni! A bolond gyerek! Hát sietve akarod, hogy meg legyen, úgy-e?

Csengetett. A titkár belépett.

– Üljön le az úr és irjon. «Pest vármegye helyettes alispánjának. Ezennel meghagyom az úrnak, hogy nemes Ráby Mátyás rab, az eddigi börtönéből kihozassék, lánczaitól megszabadíttassék s azonnal a nemes urak tisztességes fogházába átvitessék. Különben nem cselekedvén!»

A szegény gyermeket a hideg rázta örömében. Úgy reszketett, mint a láz legnagyobb paroxismusában.

– Most fogja az úr ezt a levelet s siessen át vele Pestre. Keresse fel a viczispánt, a hol találja, ott legyen maga, míg a rabot a nemesek börtönébe átszállítják s megmondja az uraknak, hogy fél óra mulva magam is ott leszek, meggyőződni felőle, hogy parancsolatomnak elég van-e téve? A kocsisom fogjon be azonnal!

A titkár szaladt az irással.

– No hát! Bihászman? Micsoda? Meg van-e elégedve az én kis keresztleányom a keresztatyjával? Ostoba kis kölyök! Hát kell-e czukedli? Nem kell? Nincs is. – De már most ne sirj hát!

Lehet is a sírást elhagyni, ha az ember belejött.

– De bizony, még náthát kapsz, ha agyon sírod magadat. No nesze egy szippanat tubák, ettől majd eláll a zokogásod.

Mindenképen nevetésre akarta áttéríteni.

Azután, hogy a leány odaborult a keblére, megsimogatta a fejét.

– De már most aztán hogyan mégy majd haza? Ha megtudja az apád, hogy elszöktél hazulról, s itt voltál a Rábyért könyörögni, majd megver! No ne búsulj. Hát majd én hazaviszlek magam. Aztán majd én beszélek vele elébb. Majd capacitálom. Én leszek a prókátorod. Hanem ezt a ficzkót a fejedből kiverd. Jól van, jól no. Nem szólok róla semmi rosszat. Csak újra ne kezd a sírást. No no, csak ne sírj. Nem lesz neki semmi baja. Nem vétett semmi nagyot. Majd kiszabadul, aztán elmegy Bécsbe, s nem jön ide többet lábatlankodni. Aztán elfelejtjük őtet – te is – én is.

A leány csak nagyot sóhajtott erre.

A hintó előgördült, az inas jelenté, hogy be van fogva.

Ő excellentiája kézen fogva vezette le a hintóig keresztleányát s mint a tisztesség hozta magával, átellenbe ültette őt az első ülésbe. A kis leányoknak ott a helye, mikor a keresztatyjukkal ülnek egy hintóban.

Mariska arra számított, hogy majd ő, a milyen szépen elszökött hazulról, olyan szépen haza is fog szökni. Ebből már most semmi sem lett; mert a merre csak ő excellentiájának a hintaja végig döczögött, városház, kaszárnya, megyeház előtt, mind kverauszt kiáltottak előtte s fegyverbe állottak a közeledtére; olyan nagy úr volt az!

Így hát mindenki megtudta a Mariska hazaérkezését ilyen nagy parádé mellett.

A várnagy, Janosics uram, süveg levéve jött a főúr elé a kaputornácz alatt.

– Rab Ráby? kérdezé röviden a főúr.

– Már átszállíttatott az első kontignatzióba, sub Nr. 3.

A főúr fejével bólintott s egy szóval sem mondá a várnagynak, hogy tessék feltenni a kalapját. Megfogta a leányka kezét s felvezette a lépcsőkön az atyja lakáig.

Tárhalmy még nem tudott semmit, s egészen elbámult, mikor a helytartósági elnököt leányával együtt belépni látta.

– Itt hozom a kis desertort! köszönte be tréfás hangon a főúr. Aztán nem kell rá haragudni. Képzelje domine spectabilis: bracchiummal tört rám. Ki állhatott ellent ennek a violentiának! Meg kellett hajolnom a parancsolatja előtt.

Most aztán megértett mindent a főjegyző.

Egy pillanatig csak úgy néztek egymás szeme közé: az apa és a leánya; azután odaborult a leány az apja keblére s átölelte annak a vállait. Az apa megcsókolta a leány homlokát s azt sugá neki:

«Te tehetted!»

Oh milyen nagy szó volt az reá nézve.

«Te tehetted!» Akkor hát még ezután is «teheted». Ebben az egész nagy házban minden embernek az a hivatala, hogy a Rab Rábyt üldözze, kínozza, keserítse; teneked magadnak van adva a privilegium, hogy őt védelmezd, enyhítsd, vigasztald.

Nem mondatott ő többet magának. Kiszaladt a konyhába.

Ő excellentiája hallotta a csirkesírást odakinn, s kitalálta, hogy mi történik? Azért is ott maradt Tárhalmynál, discurálni; hadd végezze a dolgát szép csendesen. Fél óráig nem távozott el. Mikor újra bejött a leány a szobába, már egészen piros volt az arcza. Tán a tűz körül járt, vagy tán valami öröme volt? vagy tán mind a kettő? A főúr megveregette a piros orczácskáját a tenyerével, s azt igérte neki, hogy majd többször is eljön.

Nem engedte Tárhalmynak, hogy őt lekísérje. A Rab Rábyt akarja meglátogatni egyedül.

A várnagygyal odavezetteté magát a Nro 3-ba.

Az egy igen tisztességes tágas szoba volt, négy ágygyal, és egyéb butorzattal. Rab Ráby egyedül volt benne.

Épen az asztalnál ült s akkor költötte el a csirke-becsináltat. Jól eshetett neki, mert az utolsó csontocskát is leszopogatta.

Mikor az elnököt belépni látta, felállt és megtörölte a száját. Daczos tekintetet igyekezett mutatni.

– Servus! mondá a főúr, körültekintve. Nos hát meg van-e elégedve az úr a mostani szállásával?

– A mennyiben börtönnel meg lehet elégedve az, a ki ártatlannak érzi magát.

– No hisz az majd ki fog tünni a processusból. De legalább, a míg a pöre tart az úrnak, itt elég jó helye lesz. Jól ebédelt, látom. Tiszta fehérneműt is kapott?

– Úgy gondolom, hogy a hajdani szolgálóm hozta el a szállásomról utánam. Igen hűséges cseléd volt.

– A hajdani szolgálója. No jó. Több hűséges fehérszemélyre nem is emlékszik az úr? Hát könyveket is hoztak az úrnak valahonnan? hogy el ne unja magát. Tacitus, Horatius. Nagyon jó. Böskének híják a szolgálót ugy-e? Jól kiválasztotta a könyveket! Hát aztán egy kis külömbség csak van mégis a mostani, meg az eddigi szállása között?

Ráby Mátyásnak a fejébe ment a vér erre a szóra. Közel volt hozzá, hogy a vizes korsót a kérdező fejéhez vágja erre a visszaemlékezésre.

– Az nagy méltatlanság volt, a hogy velem bántak, szólt kifakadva. Ha nem tekintették bennem a magyar nemest, tekinthették volna a császár megbizottját.

– Bihászman? Hát már most azt hiszi az úr ugy-e, hogy ezt a változást a tegnapi és a mostani állapot között a császár közbenjárásának köszönheti?

– Meg vagyok felőle győződve, hogy ő fölsége nem engedi hű szolgáját nyomorultul elveszni.

– Jól ismeri a mi fölséges urunkat. Ő valóban nagyon kegyes. Az úr még az nap, hogy becsukták, tudott írni levelet a császárhoz s azt fel tudta küldeni hozzá. Bámulom a talentumát. Nagy diplomata veszett el benne. A császár abban az órában elküldte hozzám a parancsát. Már tegnap reggel a kezemben volt.

Rábynak az arcza kigyulladt.

– És engem mégis tegnap délben vetettek a legmélyebb börtönbe, a mozdulatlanságig meglánczolva, egy hideg, penészes oduba: a hol az őrülés környékezett.

– Az ám. Mert tudja az úr, hogy mi történt a császár levelével?

– Mi történt?

– Ez ni.

A főúr ezzel elővonta az oldal-zsebéből a lepecsételt levelet s oda tartá Ráby elé.

– Ön fel sem bontotta azt?

– Nem: valamint az ezután következőket sem fogom felbontani. És hiába firkál az úr erről a helyről a császárnak többet. Ha van az úrnak védelme hazai törvényeink szerint, vegye elő, védje magát; de minden erőködése a törvényen kívül álló eszközökkel innen kiszabadulni, haszontalan vergődés s csak a lánczát fogja szűkebbre szorítani vele. Jól körülnézzen az úr és gondolkozzék rajta, a mit rövid fogságában eddig is tapasztalt. Háromféle börtönét ismerte meg az úr ennek a háznak. Az első is rossz volt. Onnan az úr a császárhoz recurrált, hogy szabadítsa ki. Akkor még rosszabb helyre jutott. Most tűrhető helyen van. Kitalálja e három grádicsnak a titkát?

Ráby csak a fejét rázta.

– Nem találja ki? No jól van. A tegnapi börtöne, úgy tudom, azelőtt fás-pincze volt. Az ilyen helyen százlábu bogarak, scolopendrumok szoktak lenni, a miknek a marása fájdalmas. Csipték önt?

Ráby vállat vont: micsoda kérdés is ez?

– No ebben a szobában nincsenek százlábuak, hanem hagyok én itt az úrnak a helyett scorpiókat. Hát nem találja ki az úr, hogy minek köszönheti, hogy onnan kihozták és most itten lehet? Hát nem mondta meg az az ing, a mit felvett magára, nem mondta meg az az étel, a mit megizlelt, hogy kinek a keze takargatja be az úrnak a fejét a megérdemelt csapások elől? Hát majd ha egyszer ez a rossz szive megsúgja ezt a titkot: az lesz az úrnak a skorpiója, a ki éjjel-nappal marja ebben a szobában.

S e szónál «ez a rossz szive» a mutató ujjával odabökött arra helyre Rábynak: s az olyan volt, mintha karddal szúrt volna rajta keresztül. Mert az a rossz szív egyszerre rátalált a maga scorpió fészkére, a daczos fő aláhanyatlott, az arcz elsápadt.

A főúr megfenyegeté őt mutató ujjával:

– Mindennap találkozni fog az úr ezzel a gondoskodással, a mit ma tapasztalt, de vigyázzon magára, hogy ne recividázzék, mert lefelé még sok grádics van előtte.

Azzal megfordult s magára hagyta a rabot.

Mikor Rab Ráby egyedül maradt, lerogyott a székére s homlokát odafekteté arra az abroszra, a minek a virágai olyan sokat tudnak neki beszélni arról, a kinek a keze azt fonta-szőtte, a ki őt betakargatja!

És attól fogva megtalálta börtönének legkínzóbb skorpióit.

HARMINCZADIK FEJEZET.

(Kiben leiratic mikeeppen mvlatnac az zegeen raboc a tevmlevtzbenn.)

Az a négy ágy pedig nem azért volt abban a szobában, hogy Rab Ráby sorba háljon bennük, hanem hogy alkalom adódván, azokát hozzá illő szobatársak foglalják el időjártával.

Egynek már volt is gazdája. Nemes Kalabusz úr ebben az órában épen sétálni volt kinn a megyeház udvarán. A börtönőr: Janosics uram Rab Rábyt is megkinálta, ha nem tetszik-e egyet sétálni a friss levegőn? még fél órája van rá. Hogy aztán Ráby megköszönte ezt az ajánlatot, akkor kimutatta a számára, hogy melyik ágyban fog hálni; jobbról az ablak mellett. Aztán azt is megmagyarázta neki, hogy a két ablak melletti ágy előkelőbb nemes urak számára való, a két másik, az ajtó mellett, ellenben csak az ordinárébb nemes urakat illeti meg. Kalabusz uram is ilyen fajta. El van itélve öt esztendőre testamentom-hamisításért, a mi igen nevezetes dolog volt. Kettőt már leült belőle, még van neki hátra három.

Hát biz arra Ráby nem igen volt büszke, hogy ilyen szobatársra tett szert. Válogatós volt. Jobban tetszett neki a Pápis czigány, meg a Csajkos társasága. Azok derék, characteres rablók voltak. De hát a Noé bárkájában ne kérdezze egyik állat a másiktól, hogy miért került oda.

De hát ha még csak hamisító lett volna Kalabusz, azzal Rab Rábynak nem lett volna semmi baja. Egyéb hibája is volt annak.

Azaz, hogy talán nem is hiba, inkább virtus. Sokan annak tartják. Pietista volt.

A mint a sétából visszakisérték a szobába, még csak jó napot sem kivánt az ujonérkezett szobatársnak, hanem odament az ágyához, letérdepelt előtte s elkezdett imádkozni.

Ez igen istenes foglalatosság, gondolá magában Ráby, s meghúzta magát csendesen, hogy meg ne háborítsa őt valahogy benne.

Eleinte csak lassan imádkozott Kalabusz és könyv nélkül; azután könyvet vett elő és abból imádkozott. Elmondta a hosszú litániákat. Megint elől kezdte.

Ráby kezébe vette a Horatiust, hogy majd ő is olvas valamit. Tiszta lehetetlenség volt. A folytonos «irgalmazz nékünk!» «könyörögj érettünk» minden verset decomponált. Le kellett tennie a könyvet aztán alá- s felsétálással tölteni az időt.

Gondolta, hogy majd csak vége lesz egyszer. De arra ugyan hiába várt. Megpróbálta megszólítani a szobatársát, kérdezősködni a családjáról. Hallotta az azt mind, felelt is rá, de aztán megint csak folytatta, a hol elhagyta.

Utoljára belenyugodott Ráby. Meg kell ezt már neki szokni, mint a molnárnak a malomzörgést. Ez már hozzá tartozik a tömlöcz beneficziumaihoz, úgy látszik.

Az este is bekövetkezett, lefeküdtek. Kalabusz uram még azalatt, hogy a csizmáját lehúzta is, imádkozott. Csak akkor hagyta el, mikor elaludt. Aztán nagyon rossz alvó volt, s a mint valami álomrém felrezzenté, egyszerre rákezdé az imádkozást. S Ráby is rossz alvó volt. A mint egyet fordult az ágyában s a nyoszolya elkezdett nyikorogni, Kalabusz rögtön fölébredt, s kész volt az imádkozás; úgy, hogy Ráby a kezét sem merte megmozdítani, hogy fel ne költse.

Azzal vigasztalta magát, hogy talán csak erre a napra tartotta a fogadása Kalabusznak ezt a mérték feletti kegyeskedést, s lesz annak valamikor bőjtje; de biz az másnap korán reggel már a «Szentek Hegedüjével» ébreszté fel megint Rábyt; s nem volt abban se szünet, se vakáczió; még azalatt, a míg mosdott is, az ábrázatjával félig a vizes tálban, nem hagyta felhivatlanul az ég boldog lakóit, a míg a fogkefével dörzsölte a fogait, addig is könyörgött, s mikor délben az ételt behozták, Rab Ráby már el is felejtette az ebédet, a mikor még Kalabusz folyvást mondta az asztaláldást.

Gyötörte ez az ember. Hisz az ő szive is tele volt érzésekkel, a mik ki akarnak törni az ég felé, de ez a motollára szedett könyörgés mind visszazavarta. Csak az éj csendjében tudott egy sóhajtást küldeni fel ahhoz a Mindenhatóhoz, a ki tudja, hogy miért «kell» az embernek szenvedni idelenn?

Az ő imájának nem volt határozott alakja. Kiszabadulni? Hisz ahhoz nem kellenének föld feletti csodák. Csak szépen meg kellene adnia magát, s kegyelmet kérnie ellenségeitől, de ő küzdeni akart velük még tovább is, s mikor hatalmukban volt is, diadaláról álmodott. Hát még miért imádkozhatnék? Boldogságért? Nem saját maga rontotta-e le azt? Ki fordíthatja azt meg, a mit ő elrontott? Ki adhatja vissza neki azt az ártatlan kedélyt, a miben oly nyugodt örömei voltak? Ki törölheti ki emlékéből az őrjöngő szenvedély elmult gyönyöreit és fájdalmait? Miért imádkozzék? Kiért imádkozzék? Az elszökött hűtelen hitvesért-e, vagy a hűségében elhervadó leányért? Nem jobb volna-e, ha hirtelen halállal ragadná el innen mind a kettőt Isten! rá nézve is, azokra is? Hiszen ő rontotta el mind a kettőnek az életét.

Így folyt le egy pár hét a börtönben, csendes imádkozás között. Ráby kitalálta végre a módját, hogyan szerezzen magának egy-egy kis időre megpihenést. Ő meg Horácz ódáit kezdte el fenhangon szavalni. Azalatt, a míg ő a verset mondta, a vezeklő elhallgatott. És ha épen akkor térden talált csuszkálni a padlón töredelmes áhitattal, felugrott talpra s aztán elkezdett járkálni alá s fel, hátratett kezekkel, s a közben vasvilla szemeket hányt rabtársára.

Különösen haragos volt, mikor ezt a verset kezdte elszavalni Ráby:

Pedig találó volt a vers; mert itt biz nem fénylett.

Egyszer fel is fortyant érte.

– Már nem tud az úr más ódát deklamálni?

Nem igen beszéltek különben egymással.

– Mi rosszat talál az úr ebben az ódában?

– Azt, hogy az első sorban az van, hogy «non» és «neque».

– Hát mi rossz van abban?

– Mi rossz van abban? Hát az van benne, hogy mikor valaki imádkozik, aztán egy másik ezt a szót találja kiejteni «nem», az egész imádság füstbe megy s újra kell kezdeni.

– De mondja meg az úr, miért imádkozik olyan megátalkodott buzgósággal? El van rá itélve?

– Hát csak!

– Hiszen nem ölt az úr embert, hogy olyan nagy terhet érezzen a lelkén. Ha kiállotta az emberektől diktált büntetését, az égiek megbocsátanak ingyen kegyelmükből.

– Épen az, hogy nem akarom kiállni az egész rám itélt büntetést. Hát tudja meg az úr. Az első éjjel, mikor ide bekerültem, álmomban egy nagy ezüst szakállú ősz férfiu jelent meg előttem s azt mondta, hogy akkor szabadulok ki ebből a börtönből, a mikor a Szentek Hegedűjét ezerszer keresztül imádkoztam.

– Ezerszer! Hát aztán hány telt már le?

– Ha az úr mindig ki nem zavarna belőle, ma lenne a hétszázadik.

– Szent Kajafás! Még háromszáz van hátra.

A szegény jámbor ember azóta mindig végig hadarta az egész vastag nagy imádságos könyvet, annak minden könyörgéseit, még a szárazon és vizen utazók, az «árvizek és szárazság ellen való», a «férjhezmenendő leányok» s a «gyermekágyból felgyógyult asszonyok» imádságát is.

Ráby átlátta, hogy ez hát szobatársára nézve életkérdés s többé olyan ódát nem szavalt fenhangon, a melyben valami «non» fordult elő.

* * *

A másik hét végén aztán egy kis változatosság adta elő magát unalmas börtönéletében.

Janosics uram egy reggel azzal jött be, hogy egy harmadik szobatárs is érkezik; a neve Garabos János. El van itélve két esztendőre.

– Mi a vétke?

– Blasphemia. (Káromkodás.)

Terring… (pardon!) az már csak virtuóz egy káromkodó lehet, a ki ezzel a tulajdonságával ilyen magasra fel tudta vinni! két esztendőt kapni!

– Már ötödször van érte bezárva. Incurabilis.

Az elővigyázati intézkedések nem nagyon biztatók voltak. A másik két rab úr számára cserép mosdótál és korsó volt készítve, ennek az ágya mellé bádog-edényeket helyeztek el s a csizmahuzóját odalánczolták az ágy lábához.

Nemsokára megérkezett ő maga is. Alacsony öreg legényke volt, de olyan peczkesen járt, mintha Góliátnak meg Absolonnak képzelné magát, erőre és deli szépségre nézve. Az orra pedig félre volt ütve, s a pofája tele sebhelyekkel, a bal szemöldöke erősen igyekezett eltakargatni a folyvást hunyorgató szemét, egy kissé biczczentett is az egyik lábára; hanem azért a fél bajusza (a másikat ki tudja, hol hagyta el?) úgy ki volt pödörve hegyesre, mint az egyszarvu öklelője s csak úgy vicsorgatta az agyarát alóla. A sarkantyúi úgy pengtek, mintha láncz lett volna a lábán.

– Pálinkás jó reggelt urak, úrfiak, válogatott czigánylegények! Hát hogy mint ityeg a fityeg?

Ez a beköszöntés épen az imádkozó Kalabuszt találta legközelebb. Az csak elszörnyedve hőkölt hátra s ijedtében leült az ágyára.

– Héj porkoláb! Birkaláb! Szarkaláb! Hát ez itten ki lova, csikaja; ez a másik két fancsali pofáju bébillér?

Janosics uram nevetett rajta.

– Majd megismerkedik velük Garabos uram, lesz rá ideje.

Az újon érkezett oda akarta letenni az iszákját az ablak melletti ágyra. Janosics uram figyelmezteté, hogy nem az lesz az övé, hanem az a másik van már felszerszámozva az ajtó mellett.

No megeredt erre a czifra mondások jégesője.

– Hátha a szentséges római pápa akarna itt feküdni ezen az ágyon? Négyszer voltam én már itten, mindig ez volt az én ágyam, az én szöglém; az apám, a nagyapám, a szépapám, mind ebben a szöglében nyugodott. De ezt a Messiásnak sem engedem!

A porkoláb aztán megsúgta neki, hogy biz azt az ágyat nem ilyen szentséges személyek teszik számára elvitatottá, hanem hogy egy tekintetes úr számára van reserválva, mihelyt azt behozzák. Meg is súgta neki a nevét, hogy a többiek ne hallják!

Erre a névre megnyugodott Garabos uram. Úgy látszik, respectusa volt előtte. Akkor aztán elkezdett fütyülni, olyan hegyesen és czifrán, mintha még fütyülve is tudna káromkodni.

Kalabusz csak csóválta a fejét és nagyokat sóhajtott. A füttyszó és a káromkodás szintén úgy megzavarja az imádságot, hogy annak minden sikere kétessé válik.

Az új lakó úgy járkált alá s fel ebben a szobában, mintha ő volna itt az igazi árendás; még Ráby is félrehuzódott előtte.

Hallgattak, mint a nyúl.

De Garabos uram tudott magában is káromkodni. Szidta a jelen nem levőket, a földön lakókat és a föld felett levőket, sőt egész tárgy nélkül is tudott káromkodni. Olyan volt az neki, mint mikor az énekes a hanglajtorjában gyakorolja magát.

Szegény Kalabusz nem jutott hozzá, hogy imádkozzék.

Egyszer aztán ebédre harangoztak. Garabos uram már tudta régi praxisból, hogy mit jelent ez a harangszó? Odaült az asztalfőre, mint a ki itt a legöregebb, s kihúzta a csizmaszára mellől a fehérvári bicskáját, s odafente az asztal széléhez.

De ugyan megjárta vele! Mert a porkoláb czibere-levest hozott be egy nagy tálban, a mi elég volt kettőnek.

No ha még erre sem káromkodta volna el magát.

– Hát a ki istenfája van a keseredett lélöttyének! Disznó vagyok én, vagy micsoda, hogy nekem moslékot küld a vármegye? hogy fulladna bele viczispányostól!

– Péntek van! Garabos uram! magyarázá a porkoláb. Aztán csak keverni kell, van abban gánicza alul.

– Hát aztán csizmástól menjek bele ebbe a Noé átkozta kóficzba, vagy úgy leffeljem fel a nyelvemmel, mint a kutya? Dühödjön meg, a ki komponálta.

– Dehiszen itt a kanál hozzá, csak ne haragudjék kegyelmed.

– Hogy a nyavalya járjon vele ordinánczot, a ki az ilyen habarnyiczát feltalálta.

– No csak ne káromkodjék Garabos uram olyan csunyául!

– Miért ne káromkodnám? Ez itt az én tömlöczöm! Itt én itthon vagyok! Otthon parancsoljon a vármegye! Bőjtös levest egyem; aztán ne káromkodjam? Hát az a másik miért nem zabál együtt velünk?

Ez Rábyra czéloztatott.

– Az extrakoszton van, később küldenek neki.

– Fulladjon meg tőle!

A porkoláb aztán otthagyta őket a habarékkal együtt.

Garabos uram elvégre mégis csak palástul veté a gyomrát a czibere-levesnek, s hozzálátott a pofázásboz. (Ni hogy ragad a jó stylus!) S ez volt az első pillanat, hogy elcsendesült. A mit rögtön sietett is felhasználni a másik asztaltárs, Kalabusz uram, előkapva rögtön a Szentek Hegedűjét, s rákezdte elébb a szegény emberek asztaláldását, azután a gazdag emberek asztaláldását, utána az úrvacsorája előtt mondandó imádságot, utoljára a husvéti páskabárány fölött mondandó ájtatoskodást.

Garabos uram csak nézett rá egy darabig. A szemei kimeredtek, mint a teknősbékának. Nagyokat nyelt, majd a torkán akadt a falat; tappogott a lábaival, meg-megállt a kezében a kanál. Utoljára lecsapta a kezéből a kanalat s nagyot ütött az öklével az asztalra s elkerítette, a milyen czifrán csak tudta.

– De már azt a jégenkopogó fapapucsos baráttánczát a karmelitába ojtott farizeus mivoltodnak! soha se jár le a garadja ennek az imádság őrlő pitlés malomnak? az ebengubáját!

Erre a goromba félbeszakításra Kalabusz uram elkezdte csendes hideg vérrel lehúzni a csizmáit a lábairól, leoldani a nyakravalóját a torkáról.

Garabos uram csak bámult, hogy mi lesz ebből?

– E biz a, mákos teremtette, meg akarja úszni a cziberelevest.

De nem arra való volt a neki vetkőzés.

Hanem arra, hogy Kalabusz uram a két kapczáját összegyűrte csomóba, azokat a nyakravalójával a két fülére kötötte; így aztán nem hallott semmit, nem zavarta meg az ájtatosságát a külvilágból eredő hang: folytathatta a hol elhagyta, s most már maga is hozzálátott az evéshez, a nyelési időközöket felhasználva az elmulasztott imádkozás helyrepótlására.

Akkor aztán az egyik imádkozott, a másik káromkodott, duettben: Ráby Mátyás meg olvashatta, hogy «Beatus ille, qui procul negotiis…!» (Boldog, ki hivatal nélkül…)

Utoljára is Garabos uram lett az, a ki nem állhatta ki tovább a versenyt. Az ő lova dőlt ki.

Oda vágta a tál közepébe a kanalát, hogy Kalabusz uramnak szeme-szája tele lett korpacziberével.

– Eb eszik többet egy tálból ezzel az istentiszteletben telhetetlen bőrharanggal! Hisz ehhez képest a bicskei vásáron koledáló vak koldus még néma barát! hogy rugnák ki a fogát azok a szentek, a kiket lábuknál fogva rángat le az égből! Mondj már egy Ament, lánczos menkü kerülgette! Mondd, hogy: Amen! Aztán «szentmártoni mákosrétes, kivül mákos, belül üres!» Mondjad rá, hogy Alleluja!

De biz azt Kalabusz uram nem tette.

Mire aztán Garabos uram kirugta a széket maga alól; s elkezdett megint járkálni nagy sarkantyú csörömpöléssel alá s fel és sorba vette a görbe áldásokat. – Egész arsenálja volt káromkodásokból! A bécsi fegyvertár nincs úgy megrakva ócska furcsa fegyverekkel, mint a milyen muzeuma volt Garabos uramnak czifra káromkodásokból. Kár, hogy valaki nem gyorsirta utána; egész florilegium lett volna belőle. A bekötött fülü Kalabusz meg annál hangosabban mondta a maga lerónivalóit.

S ez így ment napestig.

A szegény közbeszorult Ráby aztán csinálhatott, a mi neki tetszett.

Puritán kedélye ép úgy undorodott a mosdatlan szitkoktól, a hogy sérté az érthetetlen imahadarás. Hát még a kettő együtt.

Már ezt pedig meg kellett szoknia; mert ezek, a mig csak el nem aludtak, mindig ezt folytatták, az egyik szidta a szenteket, a másik meg magasztalta, s a mint felébredtek, mindjárt rákezdték. Néha már az ágyban fekve Garabos uram kidült a maga munkájából; de a másik nem engedte elaludni: még az győzte a dicséretet; akkor aztán Garabos felkapta a sarkantyús csizmáját, odavágta Kalabusz uramhoz, egyiket a másik után; az meg visszahajigálta azokat az ő fejéhez; utoljára kiugráltak ágyaikból, egymás hajába kaptak, birkóztak, egymást a földre teperték, megdögönyözték, asztalt, széket felforgattak: Rábynak kellett őket mindig szétválasztani. – No, ez szép mulatság lesz, ha soká így tart.

HARMINCZEGYEDIK FEJEZET.

(Mikeeppen bvsvl wala az siralmass tevmlevtzben egi bizonioss tekintetess vr?)

Egy délelőtt nagy sürgés-forgás támadt a nemes rab urak szobájában. Hajdúnék jöttek a szobát felsikálni, lepókhálózták a falakat hevenyében, madárlépes vesszőket raktak ki a legyeknek, s a negyedik ágyat tisztába húzták, selyem paplant is adtak hozzá, s a porkoláb maga sajátkezüleg verte be a szeget a falba az óravánkos számára. Ma érkezik meg a tekintetes úr.

Ráby csakugyan kiváncsi volt rá, hogy hát az miféle új felvonást fog beledolgozni az ő tragicomoediájába?

Tizenegy óra felé nagy fenhangon discurálva jött a folyosón a nagy ünnepélyességgel várt rab úr, a porkoláb egész alázatossággal nyitotta előtte az ajtót s csakhogy kezet nem csókolt neki.

Rábynak úgy tetszett, mintha rémlenék előtte valami ebből a physionomiából; de nem tudott rá tökéletesen visszaemlékezni. Czopfba fonott, puderezett hajat viselt, elől tapirozott hajhurkákkal, törökösen lefelé hajtott bajuszt; öltözete az akkori magyar divat szerinti volt; zöld kancza-mente, meggyszin nadrág, sárga csizmával aranynyal paszomántozva.

Mintha a vármegye minden hajdúja az ő szolgálatára volna rendelve, az egyik a pipáit hozta utána egy nagy öblös bőrtokban, a másik a dohányos börbönczéjét, a harmadik, negyedik mindenféle böröndöket és iszákokat, egy sietett az ágya elé a medvebőrt leteríteni, más a különféle átlagokat és kulacsokat rakta sorba az ágya mellé. A tekintetes úr észre sem látszott venni a másik három szobatárst, hanem egészen úgy rendelkezett, mintha az övé volna az egész vármegyeház.

Janosics uram pedig sietett neki elmondani a maga instructióit, hogy mihez tartsa magát a rab úr.

– Kérem ásson, a rab uraknak a tömlöczben dohányozni meg vagyon tiltva.

A tekintetes úr, mintha nem hallotta volna:

– Aztán majd ha elfogy a dohányom, hát vágjon frisset Janosics; de ne bízza a hajdúkra, mert azok nem tudják olyan jól. Abból a kospallagiból, tudja? Ki ne cseréljék; mert rá ismerek.

– Kérem ássan. Azt is meg kell mondanom, hogy a rab urak kosztja hetenkint háromszor tésztás-étel, háromszor hús-étel, egyszer pedig bőjtös eledel. Egyféle! a parancsolat szerint.

A tekintetes úr ezt sem bocsátá be fülein.

– No majd a szakácsom tudja, hogy mit kell főzni? Pénteken meg a Kametter halászhoz kell elizenni, hogy készítsen halászlevest; de csupa kecsegéből. Behozták a boraimat?

– Kérem ássan. Az a parancsolat, hogy a rab uraknak nem szabad bort inni.

A tekintetes úr jó, hogy figyelmeztetve volt rá:

– Ugyan, Janosics. Mikor a hordóból lehúzzák a borokat palaczkokra, maga legyen ott a bedugaszolásnál. Aztán gondja legyen rá, hogy a hűtő-vederben mindig friss víz álljon. Aztán a parádi cseviczét ki ne hagyja fogyni.

Ekkor nézett csak körül.

– Ugyan! Szalajtson csak egy hajdút le a szakácsomhoz, ide át a komlókertbe; izenje meg neki, hogy négy ember számára adja fel az ebédet; nem szeretek magamban pánizálni, hogy valaki a szobában nézze, mig én falatozom. Ha már egy társasággá lettünk, hát az én vendégem legyen az egész compánia.

– Az a negyedik úr ott – beteg koszton van; az külön kap vékony eledeleket onnan felülről.

Ráby hátat forditott a tekintetes úrnak; mutatni akarta neki, hogy biz ő sem sokat törődik vele.

– No mindegy; azért csak négy emberre kell rendelni az ebédet, a mi megmarad, nem vész az kárba.

– Aztán kérem alássan. Este nyolcz órakor már le kell feküdni a rab uraknak, hogy csendesen legyenek, mert idefenn fölöttük lakik a második viczispán úr.

– Úgy, igaz! Janosics, majd elfeledtem. Tartson ám készen elég tányért, poharat, hogy ha az embernek egyszer-másszor kedve szottyan, s jó kedvében egyetmást a földhöz talál vagdalni, hát másnap legyen készen másik. Aztán a rabok ne járjanak ezen a folyosón azokkal a csörömpölő lánczaikkal, mert azt ki nem állhatom. No most elmehettek fiaim, szervusz Janosics! Majd ha kell valami hát koczogtatok az ajtón; itt legyen a strázsa közel. Aztán bejöhetsz; de megtörüld odakinn a lábad.

Hajdú nép és várnagy kotródott nagy bukdácsolással ki a szobából.

Most aztán a szobatársait kezdte szemügyre venni a tekintetes úr. Igen joviális, leereszkedő úr lehetett. Személy szerint ismerte az első kettőt.

– Hát maga Kalabusz mégis itt van? Azt gondoltam, már csak kiimádkozta magát innen! No megálljon, majd ha én tanítom meg imádkozni, akkor még meg is szereti a tömlöczöt. Hát magát Garabos atyafi mi lelte, hogy még egy teremtettéjét sem hallottam?

– Tisztelem a mesteremet, dörmögé Garabos uram, mely elelet annyira megtetszett a tekintetes úrnak, hogy rögtön odaajándékozott neki a sok pipái közül egyet. A másikat meg rádisputálta Kalabuszra, a ki tudvalevő oknál fogva nem akarta azt elfogadni. Azután az asztalra kitette a dohányos börbönczét a tekintetes úr közhasználatra, s rábízta az egész darab bükkfataplót Garabosra, hogy szolgáljon tűzzel, mikor szükség van rá. Maga is kiszeleltette a pipáját azonnal. Nem volt szabad a börtönben pipázni, hát azért tette.

Aztán még egy negyedik pipát is előkeresett; szép faragott tajtékpipa volt pedig, azzal meg a hátat fordító Rábyt kinálta meg.

– No kollega uram, hát maga is gyújtson rá ebből a kospallagiból!

Ráby ekkor odafordult hozzá s megköszönte.

– Én nem dohányzom.

A tekintetes úr meglepetve szólt:

– Mi a mente? hisz ez az úr Ráby Mátyás!

Ráby a szemébe bámult a rab kollegának.

– Honnan ismer engem az úr?

A tekintetes úr valami furcsa hangon nevetett.

– Hehem! Én nagyon jól ismerem az urat; de az úr nem ismer engem. Pedig találkoztunk egyszer.

– Nem emlékszem rá.

– Nem, mert másképpen voltam frizirozva. Pedig beszéltünk is egymással. Csakhogy más volt a hangom akkor.

– Nem tudom elképzelni.

– Az igaz, hogy csak három szó volt.

– Hol?

A tekintetes úr erre megint azt mondta, hogy «hehem!» s azzal visszament az asztalhoz, megtölteni a pipáját és rányomtatni az égő taplót. Addig találgathatta Ráby a maga enigmáját.

Mikor aztán a tekintetes úr egy pár kedvére való füstkarikát fújt a levegőbe, visszament a Rábyhoz, s felülve az ablak hidjára s onnan lóggázva alá a lábait, az összepengetett sarkantyúkkal, mondá neki mosolyogva:

– Hát nem mondták meg az úrnak, hogy kinek híjják azt a rab kollegáját, a ki itt a szomszéd ágyban fog aludni?

– Nem kérdeztem.

– Hát annak a neve – Karcsatáji Miska.

Ráby talpra szökött. Valami keverékét érezte a dühnek és örömnek. Ez a szó szaladt ki a száján.

– A Gyöngyöm Miska!

– Dehogy az, szólt sarkantyúit összeveregetve a tekintetes úr. «Az» nem hagyja lépre keríteni magát. A «magam» bolondsága miatt kerültem én ide. Furcsa dolog az nagyon. Majd elhistorizálom egyszer, ha illendően be leszek kapva; de éhomra nem szeretek róla beszélni.

Azzal, mintha egyéb baja sem volna, mint az, hogy még éhomra van, leszállt az ablak hidjáról, elővette a nagy bőriszákból a pálinkás butykost, a fehér czőkös czipóval, meg egy csoport apró kupiczával s minden embert megkinált vele.

Annyira imponált annak a másik két rabtársnak, hogy az egyik elfelejtett imádkozni, a másik káromkodni mellette.

De még Ráby is egészen ki volt zavarva általa magára parancsolt nyugalmából. – Előtte állt a legszerencsésebb vetélytárs, a kit az az asszony még a másik két vetélytársnál is többre becsült. A megalázott férfiúi büszkeség berzenkedett föl ellene. Hanem aztán megint jól esett a lelkének, hogy ime ezt is elérte a fátuma s ide került a börtönbe. Eszébe jutott, hogy egyszer épen őt akarták ez ember helyett elitélni, arra is visszagondolt, hogy a saját felesége maga is tudta ezt a cselszövényt s elősegítette; de most végre mégis rajta vesztett valamin, s börtönbe került. De közös börtönbe, a hol egymás szavát kellett hallaniok mindennap; egymás mellett aludniok. S ez még itt a börtönben is urat játszik s fumigálja az egész vármegyét.

A mint délre harangoztak, a tekintetes úr megzörgette az ajtót s arra rohant be hanyatthomlok a szolgálatra rendelt hajdú: «mit tetszik parancsolni!»

– Teríts fel.

Arra hárman is jöttek. Tányérokat, poharakat hordtak fel, megterítettek négy személy számára; aztán felhordták a gazdag lakomát, a mit a tekintetes úr saját szakácsa főzött a számára az átellenben levő komlókertben.

– No komáim üljetek hozzá!

A két másiknak nem kellett nagy kinálás. A jó gulyáshús-illatra Garabos uram elfelejtette a káromkodást; nem is lett volna rá oka. Kalabusz uram meg az asztaláldást tartotta egészen fölöslegesnek; csak a czibereleves kivánja meg azt a hosszú imádságot.

– Hát Ráby úr nem tart velünk?

– Köszönöm. Én két órakor ebédelek.

– Bécsiesen.

Aztán nem kinálta tovább. Nekiült a vendégeivel együtt s becsületet vallott előttük minden fogás, Ráby nélkül is olyan tisztára kitakaríták a tálat, hogy «móres»-nek való sem maradt benne.

Aztán bor is volt elég. S hozzá láttak.

Csak akkor keltek fel az asztaltól, mikor már Ráby ebédjét hozták; a szokott czitromos becsináltat.

Akkor aztán Karcsatáji úr leheveredett az ágyára, a két szobatárs meg odaült melléje s elkezdtek more patrio pipaszó mellett anekdotázni. Dehogy volt szó a szentek hegedűjéről! Hisz odakinn sincs jobb világ, mint idebenn. Garabos uram most már csak úgy fűszerképen használta az elbeszéléseihez a körmönfont «lánczhordtákat», Kalabusz uramnak is csak a nevetés közben járt rá a szája az «uram irgalmazz!»-ra.

A nagy urat igyekezett mind a kettő megnevettetni. Ez a tányérnyalók kötelessége.

Később aztán egy kicsit lefeküdtek, s jót aludtak délesti álomra a nagy ebéd után, a hogy uraknak dukál.

Rábynak ez alatt volt ideje a maga sorsa fölött elgondolkozni.

Milyen raffinirozott kiélesítése ez a börtönbüntetésnek, őt ilyen három emberrel egy ketreczbe zárni! A kik iránt egyenkint is ellenszenve van, hát még mikor összefognak.

Karcsatájit gyülölnie és bámulnia kellett. Az ilyen embert szeretik az asszonyok. A ki éppen ellentéte a sentimentalismusnak. A ki fel sem veszi a világot; a kit semmi baj ki nem hoz úri jó kedvéből. Tud rabolni vakmerően s a rablottat elajándékozni gavallérosan. Ez az ember segíthetne az ő dolgán. Hisz ennek folytonos összeköttetése van a külvilággal. Ennek nem szükség a Pápis czigányt bujtatni keresztül a kéményen, hogy levelet küldjön valahova; egyenesen a hajdúra bízhatja s az elviszi. – Jobb érzése undorral utasítá el magától ezt az ötletet. Neki ezt az embert meg kellett vetni; a kiről azt tudta, hogy közönséges útonálló volt; ha úri betyárkodásból tette is, de mégis csak piszkos mesterség volt az; – s aztán a mi annál is több és megbocsáthatlanabb: egy ember, a kinek Fruzsinka azt írta: a «Tied!» Hátha a mennyország kapúját nyithatná meg a számára, elfogadná-e azt tőle a pokol fenekéről!

Csak az estharangszó költögeté fel egymás után az alvó urakat. Akkor aztán mit csinálhattak? Elővették a kártyát s elkezdtek durnyizni. – Minthogy pedig pénze csak egynek volt közülök: annálfogva pénzre nem játszottak; hanem összefontak egy zsebkendőt jó kemény korbácsnak, s azzal annak, a ki benne maradt a durnyiban, a tenyerébe vertek. Természetes, hogy Karcsatáji Miska mind pecsenyévé verte a két játszótársának tenyereit, a míg a vacsora ideje eljött.

Akkor megint dörömbözött az ajtaján. Ezúttal maga a porkoláb jelent meg a hivására.

– Kérem ássan, a rab uraknak meg van tiltva vacsorálni, jelenté alássan.

– Hát csak azt a hideg pecsenyefélét hordasd fel Janosics. Meg veres bort küldj fel.

Meglett, a mit parancsolt, mivel hogy meg volt tiltva.

Akkor aztán elkezdte a két kompanistáját itatni. Lassankint annyira vitte őket, hogy Kalabusz uram kezdett «teringettéket» füzni a beszédje közé s Garabos uram végzé a mondatait «uram irgalmazz»-zal; a min Karcsatáji végtelen nagyokat tudott kaczagni.

Ez így folyt késő éjszakáig. Ráby már feküdt az ágyban, onnan nézte őket.

Egyszer aztán bejött a porkoláb.

– Jelentem alássan, az a parancsolat, hogy a rab urak ne csapjanak olyan nagy lármát, – a második viczispán úr oda fenn nem tud alunni.

– Hát ha nem tud alunni, keljen fel tánczolni. Te meg ne tátogj itt, mint a potyka a szárazon, hanem ülj le Janosics és igyál velünk!

Azzal a két rab úr nem volt rest, megfogták a porkolábot két kezénél fogva, leültették az asztalhoz negyediknek. Az eleinte szabódott, hogy nem illik, nem szabad – bizony megárt, nincs ő ahhoz szokva, de csak belediktálták a bort, attól aztán a porkoláb is megszelidült, ott ragadt közöttük. Utoljára elkezdtek dalolni, olyan nótafikálást csaptak, majd felverték vele a vármegyeházát, a porkoláb hangja hallatszott ki a devernyából legjobban. Az alispán csakugyan tánczolhatott oda fenn az emeleten, ha kedve tartotta.

A bor csodákat mivelt; vége felé Garabos uram kezdett imádkozni, keservesen zokogva bünbánatában, mig Kalabusz uram a gyáva mivoltát szidta az ilyen mihaszna kákompille embernek s úgy szórta maga körül a «tüzes istennyilát», mint egy Jupiter; a mitől a tekintetes úrnak olyan tréfás kedve kerekedett, hogy minden kezeügyébe akadó tányért, poharat a földhöz vagdalt.

A két ellenlábas szobatárs következetesen összeveszett. Garabos azért, hogy Kalabusz mért káromkodik? Kalabusz meg azért, hogy Garabos mért imádkozik? az lett belőle, hogy ölre kaptak, dulakodtak, az asztalt felfordították; Karcsatáji nevetve uszogatta őket, mint két marakodó szelindeket: «Ksz, ksz, csipd meg, fogd meg. Ne hagyd magad! Húzd le! Ksz, ksz!» utoljára belevágták egymást valamelyik ágyba, annak a feneke leszakadt alattuk, ott aztán hogyan, hogyan nem? elaludtak.

Csak a porkoláb volt még talpon; de az is úgy nyakban volt már, hogy mindenképen össze akart csókolózni a tekintetes rab úrral, a ki nem győzte őt magától eltámogatni; Janosics uram bornedves bajusza esküvel bizonyítá, hogy örök barátságot fog kötni kedves czimborájával mind a sírig – mind az akasztófáig! utoljára Karcsatájinak úgy kellett őt nyakánál fogva kilökni az ajtón s belülről zárni be magára a tömlöcz ajtót, hogy vissza ne jöhessen.

Ilyen volt az első napi búsulása a tekintetes úrnak a vármegye tömlöczében. A többi se lesz különb!