Rab Ráby: Regény

HARMINCZHATODIK FEJEZET.

(Megismertetic az hiress haramia wezeer, Willaam Pista, hogi ki leegien?)

Csak egy állomás volt még hátra az osztrák határig, a hol azután a magyar vármegyék hatósági köre megszünt.

Ott valószinüleg, mint útlevél nélküli szökevényt, le fogják tartóztatni Rábyt, mert erről az egyről elfelejtettek gondoskodni a kiszabadítói; hanem ebből nem származik nagyobb baj, mint hogy majd felkisérik Bécsbe, ott azután majd megismerteti magát.

Útközben a vendéglők utasai már beszélgettek róla, hogy a török ellen kiindult hadsereg már téli szállásaira vonult, hogy a császár visszatért Bécsbe, s új hadsereget húz össze, aztán az egész vezényletet átveszi majd az öreg Laudon.

Mind ebből Rábyt csak az érdekelte, hogy a császárt Bécsben fogja már találni. S most már kezdett gyöngén megalkudni a kételyeivel, hogy hát ha még is maga a császár eszközölte ezt az ő erőszakos kiszabadítását? Látta, hogy parancsszóval nem megy semmire. Nyilt katonai erőhatalommal nem akarta a nemzeti büszkeséget megsérteni, a minek messzekiható következései lehettek volna, épen most, a mikor külháborút viselt s ujonczokra és contributióra volt szüksége. Kezdte valószinünek hinni a képtelenséget, miután megtörtént.

Az utolsó éjszakára egy kis faluban háltak meg, mely még Pozsony vármegyében fekszik.

Ott is megtalálták már a vendéglőben a currenst a személyleirással, az ajtóra kiszegezve.

Szegény kis csárda volt biz az, Pozsony és Marchegg között, a hova csak akkor szállt be vendég, ha zivatar kapta útban, vagy a kereke eltörött. Nem is igen jó hirben állt; beszéltek eltünt társzekeresekről, kiket itt öltek meg. A korcsmáros maga most is benn ül valahol Pozsony vármegye vendégfogadójában, a hol nem ő mér, hanem neki mérnek. A korcsmárosné csak maga vezeti a gazdaságot s azt suttogják felőle, hogy cselédleányokat bolondít el, a kik formásak, hogy majd elszerzi jó conditióba, azokat aztán elviszik Triesztbe, soha sem hallja többé hirüket senki.

Nincs is egyéb hely a vendégek számára a nagy ivószobánál; ott zsuppalomra elfekhetik egymás széltében úr és paraszt, hajtsár, fuvaros és olajkáros.

A nagy hosszú ivószobát egy szál faggyúgyertya világítja be, a mi a gerendáról lelóggó sodronyra van felakasztva bádog-tartójában. A ki azt akarja, hogy jobban világítson, megnyálazza a két újját s elcsipi vele a hamvát.

A hosszú keresztlábú asztalnál ül legfelyül egy szentképáruló hanák, a ki, hogy a dohányát kimélje, a kurta pipaszárának a megfordított végét fogta a szájába s azt szopogatja; a hosszú lóczán végig heveredve fekszik egy laxenburgi mészáros, a ki valószinüleg az éjjel ökröket akar átcsempészni a határon. Mellette, az asztalra tehenkedve, falatozik egy hiencz fuvaros, érett túróval és fokhagymával büzölve tele a peripheriáját, a szegletben, a szalma közé kuporodva, didereg egy tyukász, a kit a hideg lel s a kiből a fogvaczogás minden szót olyan czifrára ráz ki, mintha czifra laskametélővel irták volna fel a betűit. A korcsmárosné, egy hajdani hires szépség, most pedig egy tenyerestalpas debella, maga hordja fel a bort a vendégeinek, egyéb azoknak nem kell. A pálinka még ez időben nem volt népszerű, azt csak úri lakomákon iszszák, a paraszt csak csemegének ismeri s «alamaziának» híja.

Ezek közé telepedik le a két újonérkezett férfi, a leánynak öltözött Ráby Mátyással. Ő az egyedüli nőalak a vendégtársaságban.

Kellemetes egy társaság, a hol minden ember úgy tekinget a másikra, mintha attól félne, hogy az elvágja a torkát álmában, s alattomban azt tapogatja a köpönyeg alatt, hogy jól fel van-e csatolva a pénzestüszője? s keze ügyébe esik-e a pisztolya, meg a kése?

A csaplárné azt ajánlotta az új jövevényeknek, a kik paprikás-csirkét, meg veres bort rendeltek, tehát jómóduaknak látszottak, hogy a leány-asszonyt majd beviszi a maga szobájába hálni, minthogy olyan félős szegényke. De Kurovics uram megköszönte szépen a szivességet, már csak a húga hadd maradjon idekünn közöttük, mert nagyon korán tovább akarnak utazni. Ki is fizetett előre mindent.

A paprikás csirke nagyhamar elkészült, s ők hárman nekiültek és csendesen borozgattak mellette. Rábynak is bort kellett inni, mert a kutvíz csak lovaknak való volt. Ettől aztán elálmosodott, lehúzta a feje, odaborult az asztalra, az arczát a két karjára fektetve.

De alig szunnyadhatott el, amint újabb zaj keletkezett. Lódobaj, fegyverzörgés. A kocsmárosné azt mondá: «pandurok érkeztek.»

Ráby meg sem döbbent már ezen. Komáromtól kezdve minden állomáson találkozott megyei pandurokkal, a kik az ő üldözésében fáradtak. Természetes, hogy a tévesztett személyleirás után nem találhattak rá. Kurovics uramnak volt rá gondja, hogy minden reggel elindulás után simára leborotválja a húgocskája ábrázatját, s aztán a szerecsikával megint kifesse pirosra.

Ha már a komáromi és győri pandurok nem ismerték fel a szökevényt, a pozsonyiak sem fogják kitalálni.

Amint azonban az ajtón kivül a pandúrvezető hangját meghallá, nagyot dobbant a szive. Ez oly ismerős hang! Oly gyülöletesen ismerős. A pesti tömlöcztartó hangja!

Hogy kerülne ez ide? Pozsony vármegyébe? A pestmegyei hatóságnak itt semmi keresete nincsen. Egyik megye pandurjának az üldözött betyárt sem szabad tovább kergetni, ha az a «hármas halmon» átszökhetett a másik megye területére.

– Egy legény maradjon kinn a lovaknál; egy pedig jőjjön be velem!

De hát nem lehet-e hasonló rikácsoló felpaprikázott hangja más embernek is más vármegyében?

A félszemét félig felnyitva, odalesett a nyiló ajtóra.

Hideg borzadály futott végig a testén.

Janosics várnagy volt a belépő. Ő a pestmegyei pandurok egyenruhájában, az utána jövő pedig a pozsonymegyeiben.

Kezében tartotta a karabélyát, s a kivont kardja, szijjra akasztva, csüggött a kézcsuklyóján.

Ráby még jobban elrejté az arczát karjai közé, a leányköntös dudorai segítették azt eltakarni.

– No hát csülökre minden ember! Ki van a csárdában? Hadd nézzek a szeme közé! recsegett a perzekutor; a mire a jelenlevők mind igyekeztek előtte felállni, a míg szemlét tart fölöttük az egy szál gyertya pisla világánál. Te sem kellesz! Te sem kellesz! Elmehetsz apádhoz!

Hanem amint a hosszú asztal tulsó végén Kurovics uramat megpillantá, egyszerre nagyot rikkantott.

– Utczu ne! Hát kend hol terem itt Kurovics gazda? Hová utazik ilyen télviz idején?

– Hát csak van én nekem mindig egy kis útam, felelt rá a megszólított, egy cseppet sem zavarodva meg.

– De van-e passus?

– Kell is az nekem! Nem megyek én át a grániczon. Csak idáig jöttem.

– Csak idáig? Hát mit hozott idáig?

– Lassabban beszéljünk, dörmögé Kurovics, s félszemmel az oldalán ülő leányalakra intett.

– Ahán! értem. Szép leány onnan alulról. A csaplárosnénak hozta. Innen aztán viszik odább, Törökországba. Jó kereset biz az.

Ráby könnyebben kezdett lélekzeni.

– Hát van-e jó török dohány Kurovics gazda? szólt a várnagy, úgy telepedve le a lóczára, hogy Ráby és Kurovics között szorított helyet magának.

– Hogyne volna? Tessék rágyujtani belőle.

Janosics uram megtöltötte a pipáját s a karabinját a térde közé fogva rágyujtott. A legelső füstöt aztán egyenesen odafújta e Ráby orra alá.

– Hát aztán szép-e ez a leány? kérdé a fejtakarót felemelintve.

– Hagyjon neki békét, várnagy uram, el van pilledve szegényke. Hadd aludjék.

– No hát aludjék! Hej csaplárné, egy itcze bort nekem, meg a panduromnak, a másiknak is odakinn! De jól alszik a szentem, még a kiabálásra sem ébred fel.

– Úgy van szokva. De hát kegyelmedet, várnagy uram, mi hordja erre? Nincs már itten Pest-Pilis és Solt vármegye.

– Tudom én azt. De hát az urak odalenn elhibáztak valami dolgot s most azt nekem kell helyrehoznom. Egy hires, veszedelmes nagy gonosztevő tört ki a mult héten Pest vármegye tömlöczéből, a nagy haramia vezér: Ráby Mátyás. Az urak nagy sebten utána küldték a currenst, a nélkül, hogy előbb tőlem is megkérdezték volna, hogy «wie viel ungarisch hat garas?» Hát persze, hogy az ő személyleirásuk után soha senki se fogja el a dezertort; mert azt csak én tudom, hogy előtte való nap azt a tömlöczben megborotválták, s olyan sima képe lett neki, mint egy kisasszonynak.

– Ejnye, ejnye!

Rábynak hangosan kezdett dobogni a szive.

– Mikor aztán én megtudtam a baklövést, szaladtam fel a viczispánhoz: tekintetes uram! ezzel a currenssel soha sem fogják el a Rab Rábyt, mert az most olyan sima képű, hogy ha egy rokolyát felvesz, egy katrinczát hozzá, senki sem mondja meg, hogy nem oláh fáta. – No hát fiam Janosics, kapj lóra magad, itt a credentionalis, valamennyi vármegye adjon assistentiát melléd; üldözd, fogd el, ha ráismersz. Kétszáz arany üti a markodat, ha visszahozod.

– Az bizony szép pénz, bizonyítá Kurovics uram. Magam is megérdemelném, ha megkaphatnám a szökevényt.

– Dejsz abból nem eszel komám; mert azt már csak én csipem el magam. De hallja kend Kurovics gazda, nem kend szökteti az én Rab Rábymat épen, szép leány képében? Csak szeretném én ennek a fizimiskáját látni?

Rábyt az ájulás környékezte.

Kurovics kaczagott erre a szóra. Janosics pedig olyan erős füstöt fújt Rábynak az arcza alá, hogy azt a köhögés és a tüsszögés erőltette tőle. Azon volt, hogy felugorjék s elkiáltsa magát: «én vagyok az! a kit üldöztök?»

Nagy nehezen elnyomta félelmét és köhögését. Ha felemeli az arczát, ez az ember rá fog ismerni.

Az a gondolata támadt, hogy ez az egész egy kicsinált komédia. Kisérői és üldözői mind egy követ fújnak. Igy vannak betanulva. Minthogy semmi vétket sem lehetett rá kisütni, erőszakkal megszöktették, futni hagyták, hogy az utolsó határállomáson, mint a macska az egérre, rátegyék a körmeiket s aztán diadallal visszavigyék birái elé, a kiknek most már lesz őt miért elitélni.

– No csak én szeretném ennek a leányzónak a képes felét megnézni, mondá Janosics uram, s Ráby Mátyás egy jéghideg kezet érzett az arcza alá csúszni.

Azt hitte, hogy el van veszve.

– Nem néznél a szemem közé kis hugocskám? Tudok ám én ráczul!

S azzal fölemelte Ráby arczát a két karjáról s a szeme közé vigyorgott gonosz kárörömmel.

E pillanatban betör az ajtón a kinnhagyott pandúr s elordítja magát:

– Itt vannak a Villám Pista!

Német is volt szegény, meg aztán a Villám Pista olyan sok volt neki, hogy büntelenül véthetett a singularis ellen.

No vége lett egyszerre az eddigi komédiának! Következett a másik.

De már ebben nem Janosics uram volt a hős. Dehogy volt. Ez a Villám Pista olyan jó hitelű firma lehetett, hogy csak a kimondására is perzekútor és pandúrok eldobálták a karabinjaikat s hogy könnyebben futhassanak, a kardjaikat is lecsatolták s azzal ki az ablakon egymás után, a merre tágas a világ! A többi vendéghad pedig, tót, hanák, hiencz és zsidó, ki a kéménybe fel, ki a pinczébe le; nem maradt ott más, csak a csaplárné, meg Ráby Mátyás a két kisérőjével.

– No iszen most jutottak már kendtek esőbül az eresz alá! vigasztalá őket a csaplárné. A Villám Pista gonoszabb száz pandurnál. Lesz itt mingyárt mulatság a kendtek szép hugával.

Azoknak volt okuk nem nagyon félni.

Odakinn három-négy lövés hangzott, az egyiket egy kis jajgatás is kisérte; Janosics uram hangja. Azután feltárult az ajtó, s belépett rajta Villám Pista, két czimborájától kisérve, kezében a kétcsövű puska, a minek még füstölgött a szája a lövéstől.

Gyönyörű nyalka ficzkó volt. Se bajusz, se szakál az arczán; csak a hetyke magatartás hirdeti, hogy ő a «legény» a csárdában. Dolmány, nadrág csak úgy feszült a testén, mintha rá volna öntve, czifra szűr a nyakában, makrapipa a szájában, a túri kalap a félszemére lecsapva.

– A pandúros árkangyalodat! kiálta csengő hangon a Villám Pista, odalökve a puskáját az asztalra. Ennek ugyan kifizettem a gázsiját. Tudom, hogy nem ül többet lóra! Szerencséje, hogy csak nyúlsrétre volt töltve a puskám.

Azzal körülnézett.

– No hát mi ez? Nincs több gyertya a háznál, csak ez az egy szál? Senki sem szereti itt a szépet? Héj! pedig én ma itt mulatni akarok.

Azzal rákezdte dalolni a maga nótáját mély, érczteljes alt-hangon:

A csaplárné sietett tizenkét tartóban tizenkét gyertyát felhordani az asztalra.

A betyár folytatta a nótát:

Rábynak a két kisérője úgy állt eléje, hogy a köpönyegeikkel eltakarták őt a betyár elől.

Hanem a ravasz csaplárné felkapta a nótát s ő dalolta el az utolsó versét, letéve a nagy korsót az asztalra:

S azzal a hamis szemével odakacsintott a Ráby felé.

A betyár észrevette, hogy a két férfiköpönyeg közül valami piros viganó kivirít, s azzal Kurovics uramat félkézzel félretaszítva maga elől, nagyot rikkantott örömében.

– Héj czuczám! volt-e már betyár szeretőd?

S azzal megkapva Ráby kezét, kipenderíté őt a szoba közepére, s átölelte a derekát s aztán egymás szemébe néztek.

S aztán megismerték egymást. A szép leány, az volt a férj, s a deli legény, az volt a feleség.

Ráby megtalálta a Fruzsinkáját, s a Fruzsinka a Rábyját.

Minő viszonttalálkozás!

Hanem a betyár nem ereszté el az átölelt alakot. Odasúgott a fülébe:

– Tégy úgy, mintha menekülnél előlem, fuss ki az ajtón!

Ráby úgy tett. Fruzsinka utána.

Mikor odakünn voltak a sötétben, az asszony megragadta a férj kezét.

– Nincs idő a beszélgetésre. Nyomodban van az egész vármegye minden pandúrja. Menekülj. Itt az elfutott pandúrok lovai. Ülj föl és vágtass lóhalálában, míg a határon túl nem érsz. Kisérőid majd utánad mennek; de ne higyj nekik, ne várd be őket. Ne higyj senkinek! Még a szenteknek se, mert azok is megcsalnak!

És segített Rábynak felülni a lóra; magától nem tudott volna, úgy el volt gyöngülve.

A szíve még jobban el volt gyöngülve. Sírt, mint egy igazi leány.

A másik pedig szitkozódott, mint egy igazi férfi.

– Ne sírj! nyomorult! Szégyeld magadat. Ne tekintgess rám vissza! Mit látsz rajtam? Nézz meg engemet, s nézd meg magadat! Mivé tettél engemet is, magadat is! Szaladj! vissza ne nézz! S úgy vigyázz magadra, hogy vissza ne jőjj többet erre az Isten átkozta földre! Verjen meg az Isten, amiért ilyen nyomorulttá tettél engemet is, magadat is, a te átkozott népedért!

Hanem azért, hogy úgy elátkozta őt, a szűrét odateríté a vállára, hogy meg ne hűtse magát a téli zuzmarás éjszakában.

Ráby Mátyás akart valamit mondani, hanem a Villám Pista nagyot vágott az ostorával a lovára, hogy az elkezdett tovairamodni s aztán vitte magával Rábyt a havas dombokon, völgyeken keresztül, míg a csárdaajtóból a kieresztett karikással folyvást nagyokat kongatott utána – a Villám Pista…

HARMINCZHETEDIK FEJEZET.

(Nem tevrteenic megh minden mulattsaag neelkewl.)

Hát biz’ azt senki sem hiszi, hogy ez egész szöktetési história nem elejétől végig kicsinált komédia volt. Úgy lett ez kifundálva, hogy a szökevény Ráby Mátyást hagyják szép csendesen futni nyolcz napig egész az ország határszéléig, ott azután a pozsony-vármegyei pandúrok szépen elállják az útját, az utána kiküldött Janosics felismeri az álruhában, s ekkor aztán nagy hűhóval visszahozzák világ csúfjára, leányruhában a «prófétát». Az a két kisérő is csak azért volt melléje adva, hogy valamerre ki ne törjön a hajtásból az űzött vad, s a maga eszével valósággal el ne meneküljön.

Hanem a Villám Pista megjelenése, az már nem tartozott a kicsinált komédiához s el is rontotta az egészet.

Ez a hajtóvadászat nem történt meg nagy lárma nélkül. Villám Pistának hirül hozták a kémei, hogy minden csárda tele van currensekkel, a mikben a tömlöczéből megszökött Ráby Mátyást kergetteti a vármegye.

Villám Pista akkor épen a Hanság bozótjai között ütött tanyát. Pompás jó tanya olyan ember számára, a ki az egész világgal haragban van, a ki saját magát is úgy meggyülölte, hogy eldobta az asszonyruhát s férfiköntösbe bújt bele. A bolond fantasta asszony úgy akarta visszaadni a tromfot az elhagyott társaságnak, hogy «no ha ti kiraboljátok a szegény embereket s megosztoztok a pénzükön a nagy urakkal, hát én meg kirabolom a nagy urakat, s megosztom a pénzüket a szegény emberekkel.» Megtanították rá, hogy ne szeressen, ne becsüljön senkit, ne higyjen senkinek, ne féljen semmitől, az életet pedig egy gombostű kevés, annyira se becsülje. Az ilyen talentumnak aztán nagy jövendője van a hansági bozótban. Sokra is vitte rövid idő alatt. Azt a bizonyos ezer aranyat levették a Gyöngyöm Miska fejéről s az övére tűzték ki.

Hát mikor hirül hozta a Villám Pistának egyik betyártársa a Ráby Mátyás üldöztetését, azt mondta az asszony:

– De már ezt nem engedem! hogy az én szegény uramat így felcsúfolják. Szegény Mátyás, milyen jó fiú volt! Az Isten is egymásnak teremtett bennünket. Csak azt hibázta el, hogy nem én lettem a férfi, ő meg az asszony. Jertek fiúk, csináljunk egy tréfát a pozsonyi pandúroknak.

S felkerekedett heted magával; egy éjjel ott termett Pozsony-vármegyében; a csapat meghúzta magát az erdőben, csak akkor tört elő, mikor egy pest-vármegyei uniformist meglátott a czirkálók között. Azt azután megpuskázta, a mint láttuk.

Villám Pista csak akkor tudta meg, hogy Ráby Mátyás minő álöltözetben szökik, mikor meglátta. Mint a villám, olyan gyors volt a terve is, a mit végrehajtott. De még nem volt megszabadítva Ráby Mátyás. A pozsonymegyei pandúrok mindenfelé czirkálnak, vagy azok fogják el, vagy megérkezik a Lajtához, s ott az osztrák határőrök kezébe kerül, a kik megismerik a lovának a zsabrákjára himzett betűkből, hogy az pest-vármegyei pandúr tulajdona, s akkor kiadják őt a magyar pandúroknak.

«Tágítsuk meg szegény kis uram számára ezt a szűk világot!» mondá magához, azután visszatért a csárdába.

Kaczagott, a mint belépett.

– Ármányadta szilaj szüzecskéje! Kisiklott a kezemből, felugrott egy pandúrlóra s úgy elvágtatott, hogy fittyel sem értem utól.

Kurovics uram nagyon megijedt erre a szóra.

– Micsoda? elvágtatott? Szaladunk utána a hugomnak! Gyere komám!

– Ugyan már hova szaladnátok? mondá Villám Pista, a lábával visszarúgva a szaladni készülőt. Mikor Villám Pista van a csárdában, nem szokás onnan akkor kimenni.

Aztán az a szokása volt beszélgetés közben, hogy mindegyik kezébe egy pisztolyt fogott, s mint az asszonyságok szoktak a legyezővel játszani, úgy irányozgatta ő annak a pisztolynak a lyukas végét annak a képe felé, a kivel diskurált.

– Hát beszélgetnénk előbb egy kicsit, szólt Villám Pista, kaczkiásan egyengetve magát a feszes ruhában, hisz még meg se ismerkedtünk. Hát hogy hivnak, galambom?

– Kurovics Jakabnak.

– Kurovics Jakabnak? Hát van-e vagy egy rossz fogad?

– Miért tetszik kérdezni?

– Csak azért, mert látod: ennek a pisztolynak az a szokása, hogy ha valakinek rossz foga van, aztán hazudni talál, mikor nekem felel, hát ez a pisztoly magától elsül, s kilövi a rossz fogát.

– Jaj!

– Nem hínak téged Kurovics Jakabnak.

– Igen is, nem.

– Hanem Pityi Palkónak.

– Igenis, úgy hínak.

– Hát azután miféle szerzet vagy?

– Disznókereskedő.

– Most mindjárt egy fogad bánja meg! Nem vagy te disznókereskedő!

– Igen is, nem vagyok az.

– Hanem pakulár vagy.

– Igen is, az vagyok.

– Ha pakulár vagy, akkor dudálni is tudsz.

– Nem tudok én, kérem alássan.

– Ejnye, most mingyárt elsül az a pisztoly! És a közben a hüvelyk-újjával a pisztoly sárkányát kattogatta.

– Igen is, tudok, kérem alássan, rebegé félelmében a megszorított ember.

Most Villám Pista az egyik betyárnak intett.

– Add elő azt a dudát; hadd mulasson az ember egy kicsit kedvére.

Kurovics megszeppent, mikor látta, hogy az élő duda előkerül a szűr alól.

– Jaj, kérem alássan, nem tudok én ahhoz!

– Dehogy nem tudsz. Ezt a kecskét itt a hónod alá fogod s a könyököddel szorongatod, ezt a szopókát a szájadba veszed és belefújsz, ezt a lyukas fát meg a kezedbe kapod, s az újjaddal billegeted a lyukait! így mint én ennek a pisztolynak a sárkányát, ni.

A szegény nyavalyásnak mindent meg kellett tenni, a hogy parancsolva volt.

– Hát tudod-e azt a szép nótát, hogy «eb fújja, kutya járja».

– Dehogy tudom!

– Hogyne tudnád? csak billegtesd.

Ez alatt egyike a künn maradt betyároknak jött be csendesen az ajtón s azt dörmögé halkan Villám Pista fülébe:

– A pozsony-vármegyei pandúrok jönnek nagy erővel. Jó lesz sietni.

Villám Pista vállvonva veté oda:

– Ejnye, hát itt hagyjam azért a mulatságot? Nem látod, hogy ezt a jámbor embert tanítom itten dudálni? Ti négyen menjetek eléjük s fogadjátok őket becsülettel; ha nem birtok velük, hátráljatok a fenyves felé, mi majd utólérünk. – No, tubiczám, hát megy-e már a nóta?

Menni kellett. A duda adta a hangot, olyat a milyet.

– Hiszen te nagyon szépen tudod már! No látod, most tanítottalak valamire, a mivel egész életedben megkeresheted a kenyeredet. De hát tánczolni is kellene ezen a szép nótán. Héj te másik, hogy is hínak?

– Ahogy parancsolod, kegyelmes zsiványfejedelem! Rácz Palya, ha tetszik.

– Hát tudod-e a «rókatánczot?»

– Nem tudom én, kérem alássan.

– Dehogy nem tudod, állj ki csak ide a középre. Mingyárt megtudod, hogy tudod.

Azzal az egyik betyárnak a szűre ujjából lelóggó kurta nyelű baltát leakasztva, azt az éle hegyével a két újja közé fogta. S aztán odahajítá a Rácz Palya elé oly ügyesen, hogy az épen az élével vágódott bele a padlatba; mire a Rácz Palya olyat ugrott mind a két lábával egyszerre, hogy majd a mestergerendát ütötte a fejével.

– No látod, hogy tudod a rókatánczot! szólt szilaj jó kedvvel kaczagva Villám Pista, s megint felkapta a baltát, megint odavágta azt a kedve ellenére tánczoltatott lábaihoz oly ügyesen, hogy mindig a hegyével állt meg.

Csupa nevetség volt az! Az egyik ember, a ki duzzadt pofával, kidülledt szemekkel fújja a kecskebőr-dudát, a másik meg, a ki a lábához hajigált balta elől kétségbeesetten ugrál a magasba, együtt a halálfélelem a vigassággal. Hanem azért Villám Pista dévaj jó kedvében észre tudta venni a távolban hangzó lövéseket, s szemöldökével inte a két vele jött betyárnak, hogy menjenek ők is társaik segítségére.

De ő még azután is folytatta a mulatságot, hogy egymagára maradt. Pedig a puska már a közelben ropogott.

A két dudáló és tánczoló embernek ekkor egyszerre egy gondolatja támadt. A mint a Villám Pista még egyszer le fog hajolni a padlóba vágott baltáért, egyszerre rárohanni, földre teperni s megkötözni.

Csakhogy a betyárnak mindig előbbre jár az esze fél lófejjel a pandúrénál.

Villám Pista nem vette fel többet a baltát, hanem az utolsó hajítás után felkapta a puskáját az asztalról s kiugrott a nyitott ajtón. Ott állt a paripája, arra egyenesen a földről felpattant, s mikor aztán a nyeregben ült, széttekintett: a pandúrok ott csörtettek már a közelben, hollók, varjúk ott repkedtek a feje fölött, ekkor elkiáltá magát:

– No hollók! Ha pandúr-húsra éheztetek, most jőjjetek, tálalok!

Ez utolsó szavai mégis elárulták asszony voltát.

Üzőbe vették amazok, de csak játszott velük. Jó telivér paripa volt alatta, Eszterházy méneséből, el is futhatott volna előlük. De szándéka volt egy kis puskázást támasztani, s bevárta az üldözőit puskalövésnyire. Azok természetesen, a mint megtudták, hogy Villám Pista került eléjük, felhagytak Ráby Mátyás kergetésével, mert amannak ezer arany volt a fejére kitűzve, ennek meg csak kétszáz, s a pandúr is tanult algebrát.

Hisz azt akarta Villám Pista épen.

Aztán meg azt is, hogy a nagy lövöldözésre mind odafordul a figyelme a Lajtha tulsó partján strázsáló határvámőröknek, s az alatt Ráby Mátyás a befagyott folyó hátán észrevétlenül átjuthat az osztrák területre.

Ez által magát tette ki a legnagyobb veszélynek; mert a míg ő, mint a róka a vadászfalkát, csalogatta szanaszét a pandúrokat, nem vette észre, hogy két pandúr a cserjésen keresztűl a háta mögé került s elvágta az útját a többi társaitól.

Csak akkor riadt fel, a mikor már előtörtek a bozótból s rárivalltak: «add meg magad!»

Villám Pista nagyot nevetett. «Kellene az ezer arany?» A két pisztolyát jobb- és balkezébe fogta, a lova kantárszárát a fogai közé. S mikor aztán közelébe értek, egymásután odalőtt mind a kettőnek. Nem a lovast vette czélba; mégis csak asszony volt ahoz! hanem a lovat. S bizony, nem hiába lőtt az. Az egyik paripa egyszerre felágaskodott magasra, a fejét megrázva, s aztán lovagjával együtt hanyattvetette magát, a másik mén pedig megsántulva bukott térdére, a pandúrt keresztül dobva a fején. «Nesztek az ezer arany!»

Villám Pista, a két pisztolyt visszadugva az övébe, elkezdett a tenyereivel hangosan tapsolni és kaczagni.

– Most már szaladhattok a kis uram után!

S mikor így tapsolt és kaczagott, akkor tökéletes Fruzsinka volt!

A pandúrok felhagytak az üldözéssel, sűrű köd takarta be a vidéket, a köd homályában, erdők bozótjában eltünt a csudálatos nő alakja, a mihez hasonlót megint csak az ős Hunnia pusztái termettek valaha. Ki tudja, hol és mi módon találkozunk vele még egyszer a világban?

HARMINCZNYOLCZADIK FEJEZET.

(Mellben meglaative leezen az controlor foliossoot.)

Ráby csakugyan szerencsésen keresztűl tudott jutni a vámosok csatárlánczán a Lajtha túlpartjára. A hold már lement, csak a hómező világított az útjára. A köd az ő menekülését is elősegítette.

Még láthatta a háta mögött felvillogó puskatüzek lobbanásait. És gondolhatta, hogy ott most Fruzsinka csatározik az őtet üldöző pandúrokkal.

Mennyire öldökölte ez a szégyen! Megszabadíttatni egy rablóvezér által! Egy rablóvezér által, a ki neki felesége – és talán egy másik rablónak a szeretője!

Azért a sok rosszért, a mit tett vele ez az asszony, nem tudta őt meggyülölni; hanem ezért az egy jóért, ezért megutálta. Nehéz is azt elnyögni egy férfinak, hogy mikor ő, gyámoltalan leányképen, ott reszketett kinzója körmei között, akkor egy asszony, férfi-módon vágja őt ki a veszedelemből, s még aztán meg is fenyegesse egy jó tanácscsal útravaló gyanánt: «vissza ne jőjj többet erre a földre!»

A sors különösen oltalmába vette mai nap. A Lajtha nem igen jól volt még befagyva, a paripa alatt beszakadt a jég. Azt ott kellett hagynia vesztében, s gyalog menekülnie ki a partra. Hát persze, hogy nagy sorskedvezmény volt ez rá nézve, mert ha lóháton állít be abba a vendéglőbe ott az út mellett, menten elfogják; a német nincs ahhoz szokva, hogy lóháton utazó leányok kószáljanak az országútján; még visszakisérték volna. Igy azonban gyalog valahogy csak elvánszorgott a legelső emberi lakásig, a mi nem is lehetett más, mint betérő korcsma, s ott azután elhistórizált valamit a vendégfogadósnak a hóban elrekedt szánkóról, a min a bátyja hátramaradt. A becsületes német elhitt neki mindent s még aztán maga a legényeivel el is indult felkeresni a hóba zátonyult utazókat, meg is találta őket hajnal felé. Azok csakugyan feldültek egy párszor; nem hagyták Rábyt hazugságban; a mint éjjel utána indultak a nagy ködben, a pandúr- és rablóharcz tovavonultával. A korcsmáros azután odavezette őket a megmenekült leányhoz, s nagy volt az öröme mind a háromnak, hogy újra megláthatták egymást. Itt már nem kellett félniök a magyarországi pandúroktól; megvacsorálhattak nyugodtan (korán reggel) s alhattak a vetett ágyban késő délig. A rablókról nem szóltak semmit, nehogy tanúknak híják őket valahová.

Még a Lajthán túl Bécsig azonban két egész napi járó volt ebben a nehéz útban. Rábynak arról kellett meggyőződnie, hogy ez a két ismeretlen kisérő mégis csak a császár megbizottja lehet, s nem az ellenségeinek a barátja, mert különben nem kisérnék őt fel még Bécsbe is. Ha ezek az üldöző vármegye zsoldosai volnának, akkor a határnál visszafordultak volna, mihelyt azt látták, hogy martalékjuk elszabadult. – Hogy ez náluk nélkül is tud tovább menni, azt tudhatták, mert az első állomáson maga Kurovics adott át Rábynak harmincz forintot, arra az esetre, ha valami véletlen elszakítaná őket egymástól, hogy pénz nélkül ne maradjon.

A Lajthán túl Kurovics uram egészen beszédes lett, s elmondta, hogy ő bizony nem szent-endrei pógár, hanem pomázi földesúr, és Ráczországból beköltözött magyar nemes, az apja Mária Teréziától kapta a donácziót, s ő maga a császárnak nagy híve és bizalmas embere.

Ezen a réven azután barátságot kötött Rábyval.

– No csak te még egyszer triumfussal visszatérj mihozzánk; de ne egy darab mamlasz papirossal ám, hanem policzájokkal, meg dragonyosokkal, hát majd meglátod, hogy milyen parádét csapunk mi akkor te veled! El kell hozzám jönnöd Zsámbékra, az én portámra; majd meglátod, hogyan fogadlak! Az udvarom kellő közepén ásatok egy vermet, azt körülrakatom venyigével, azt meggyujtom; mikor parázszsá égett, előhozom a legszebb berbécsemet, azt magam leölöm, megnyúzom, beleteszem a verembe; mikor megsült, olyat lakunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem lakott jobban! Aztán leviszlek a pinczébe, a legjobb boromból magam húzok le a csutorába a lopótökkel s olyat iszunk belőle, hogy az apád apjának az apja sem ivott nagyobbat.

Ez a legnagyobb megtiszteltetés, a mivel egy rácz földesúr a legkedvesebb vendégét megtisztelheti.

Erre azonban azt mondta Ráby, hogy «nem tudom biz én, megyek-e még valaha ti hozzátok vissza!»

– Hogy ne jönnél? Hanem policzájjal és dragonyossal.

Tizednapra érkeztek meg Bécs városába s a veres torony melletti «Barna Szarvas»-ba szálltak be. Kurovics uram teljes jártasságot tanusított Bécs városában s ez által még jobban confundálta Ráby Mátyást iránta való véleményében.

Ráby egy pár napig ki szándékozott magát pihenni a keserves téli expeditió után; de Kurovics nem hagyott neki nyugtot.

– Csak te láss hozzá a dologhoz azonnal. A császár nyughatatlanul várja a relatiódat a tizenkét punctumokra. Azokat ird meg azonnal. Aztán még ruhát se cserélj, hanem ebben a leányköntösben jőjj fel a controllor folyosóra, mi is veled megyünk a Burgba. Mert tudod, hogy Bécs nem olyan ám, mint Pest: itt mingyárt beirják a nagy könyvbe, hogy ki jött a városba, mit akar itt csinálni. A bécsi policzáj már ezóta megkapta a pest-vármegyei currenst s ha alul kezded a dolgot, hogy megmondod, kinek hínak? még elfognak és becsuknak; hanem felül kell kezdened, a császárnál, az aztán majd parancsol a policzájnak. Ő felsége azt akarja, hogy így elmaskarázva eredj fel hozzá. Bizonyosan azért, hogy vele való találkozásod titokban maradjon bizonyos ideig.

Addig kapaczitálta Rábyt, míg azzal csakugyan elhitette, hogy jó lesz neki a leányruhát oly rögtön le nem vetni.

Ráby tehát megírta a referádát ama tizenkét pontokra igazi naiv együgyüséggel. Annyi keserves tapasztalat sem birta kiirtani a szivéből az emberek iránti bizalmat. Az csalhatta meg, a ki akarta. Szentül meg volt győződve, hogy az a Kurovics a legdühösebb népbarát; annyi adatot tudott neki bediktálni a császárhoz készült fölterjesztésébe a tisztviselők visszaéléseiről. Pedig az, a mit irt, csak egy része volt annak a machinának, a miben tökéletesen meg kellett neki magát fogni.

Kurovics alig hagyta megszáradni a tintát a papiron, azonnal fiakert hozatott és abba mind a hárman beleültek, hajtattak fel a Burgba, hogy el ne késsenek a controllor-folyosóról.

Így hítták azt a hosszú tornáczot, a mihez a Batthyányi lépcsőről lehetett bejutni s a mi egyenesen az uralkodó magánirodájába vezetett. Akkor még nem takarták a falait azok a pompás franczia gobelin szőnyegek, a mik most a műértőt bámulatra ragadják s a miknek egyikén magyar őseinknek híven, a részletekig utánzott különös viseletét tanulmányozhatjuk, hanem a helyett a puszta sima falak embermagasságnyira valami árnyéklatot mutattak, a hogy a mindenféle látogatók a hátaikkal neki támaszkodtak, a mi sokszor ismételve nyomot hagy. Mert ez a folyosó reggeli tíz órától déli egyig nyitva volt naponkint boldognak, boldogtalannak; jöhetett akárki kérelemmel, panaszszal, bejelentetlenül, czifra öltözet nélkül, helyet foglalhatott a sorban s mikor József kijött a dolgozó-szobájából, elmondhatta neki a dolgát élő szóval, ha tudta, vagy átadhatta irásban, ha úgy jobb volt. József beszélt országa népeinek minden nyelvén s ha paraszt volt a kérelmező, annak a nyelvén szólt hozzá; úrfélénél csak a németet használta. Szegény emberrel, katonával, zsidóval, protestáns pappal hosszasan elbeszélgetett; urasággal, főtiszttel, piros öves pappal, de különösen divatöltözetes asszonyokkal igen röviden végzett. Ez utóbbiak még sarcastikus humorát is gyakran megérezték. Kisasszonyok, kik darázsderékú karcsúságuk által feltüntek, annak tették ki magukat, hogy a császár megtapogatja az oldalukat, hogy nincs-e rajtuk pánczél-vállfüző? s akkor megkérdezi, hogy melyik kurazir-regementben szolgálnak?

Ezúttal is igen vegyes társaság várakozott a controllor-folyosón a császár megjelenésére; főpapok, rokkant katonatisztek, zsidók, gyászruhás özvegyek, czifra asszonyságok, parasztok, mindenféle jelmezekben, ezek között elvegyült Ráby Mátyás alakja is, két kisérőjével együtt. Elsőbbség, kedvezményezett hely nem volt e folyosón, mert a császár azt szólította meg elébb, a kit maga kiszemelt s valamennyire rákerült a sor egymás után.

De legjobban kitünt valamennyi közül egy délczeg huszár alakja, a ki épen Ráby tőszomszédságába jutott; ennek is köszönheté, hogy őtet nem igen nézegette senki, mert mindenkinek a szomszédján akadt meg a szeme. Magában véve is elég feltünő vala a hadfi alakja, egy fejjel a többi közül kiváló, a min megfeszül a zöld dolmány és piros nadrág; napbarnította arcza keresztül-kasul sebhegedésekkel s két olyan hatalmas bajusz az ajka fölött, hogy a néphumor szava szerint, olyan volt, mintha egy varjút nyelt volna el s annak a két szárnya akadt volna fel a két szája szélén. De a mi még feltünőbbé tette a huszárt, az volt, hogy ennek a martialis alaknak a karján egy kis három esztendős gyerek ült, piros huszárcsákó a fején, fehér gyolcsing és gatya, piros pruszlik pitykékkel, meg sárga sarkantyús csizma az öltözete. Azon bámult aztán minden ember, hogy soha se látott még senki huszárt dajkának. A daliás vitéz pedig oda se hederített az egész publikumnak, miatta táthatták a szájukat a feléje bámészkodók; ő csak azzal a kis porontytyal volt elfoglalva, a ki egyre kérdezősködött, nem zsenirozta magát, de a huszár sem fáradt ki a magyarázgatásban, engedte a gyereket a vitézségi érdemrendével játszani s ha az nyűgösködni kezdett, összeverte a nagy pengősarkantyuit a kedvéért: «hallod? muzsika!»

Ráby Mátyás ráismert a huszárra, valamikor a hadnagya volt ő annak, mikor az ezrednél szolgált; de ez nem konyított ő hozzá, rá sem igen nézett s mikor egyszer a kis nyughatatlan ficzkó a mellette álló Rábynak az arczát a kis kezével végig czirógatta, meg is feddé azt érte: «ne nyulj hozzá az ebadtához, mert az ujjadra ragad a festék a pofájáról!»

Egyszerre a suttogó elcsendesedés jelenté, hogy a császár kijött a szobájából.

Ráby megdöbbent, a mint meglátta ez alakot. Nagyon elváltozott, egészen meg volt öregedve. A táborélet megviselte. Arcza valami rőtbarna zománczot sajátított el s kétfelől lecsüngött vonásain eltitkolt testi és lelki szenvedés árulta el lassan pusztító munkáját, csak hires szép kék szemei maradtak meg a régiek. Beszéd közben gyakrabban látszott felső ajkán az a felvonaglás, a mi a kedvetlenség jele volt nála. Csak akkor napsugárzott fel az arcza egyszerre, a mint azt a kemény huszárt meglátta azzal a kis gyerekkel a karján. Rögtön felé indult.

– No most gyerek, riktájk! jön a császár!

S arra az a kis gyerek is utánozva a nagy ember példáját, a kis csákójához emelte a kis kezét és salutált. De a huszár még akkor sem tette őt le a karjáról. Furcsa kép volt. Egy komolyan szalutáló huszár, kard, tarsoly, lóding az oldalán s egy kis gyerek a karján.

A császár azonban mosolygó arczczal szólt hozzá magyarul:

– Hát ez a «regement fia?»

– Igen is, szolgálatjára, fölség.

– Kend az a Bankós Balázs?

– Közvitéz a Splényi huszár-regementnél, fölség.

– Mennyi ideje szolgál?

– A harmadik kapitulátziót, fölség.

– Hol kapta az érdemkeresztjét? És miért?

– A prágai ütközetben, fölség. A generálist vágtam ki harmad magammal az ellenség közül, mikor már el volt fogva.

– Miért nem avandsirozott kend följebb?

– Nem tudok írni, fölség.

– Mondja el, hogyan történt az az eset ezzel a gyermekkel?

– Parancsolatjára fölség. Mikor a karánsebesi attak után a generalis retirádát kommandirozott, a mi regimentünk maradt hátul, a török lovasság attakját feltartóztatni. A lugosi lápok között utólértek bennünket a spáhik. Itt az obester úr frontba állította a regementet s «karabint a kézbe» kommandérozott. A két mocsár között csak annyi út maradt, hogy a szaladó föld népe elfuthasson mellettünk. Egy asszony leghátul maradt a futamodó sokaságból, az ölében czepelt egy kis gyereket. Mikor már a török lovasság rikoltozása nagyon közel hangzott, az asszony, hogy könnyebben futhasson, eldobta a karjáról a kis gyermekét és maga elszaladt a nádasba. A nyomorult poronty ott hentergett a földön sírva, szaladni sem tudott. Ekkor én azt mondám az obester úrnak: vitéz ezredeskapitány uram! engedje meg, hadd szedjem fel azt a kis kölyket onnan a földről. «Menjen kend és tegye Bankós!» kommandérozott az obester. Erre én kiugrattam a glédából, két spahi jött előre vágtatva, az egyik már neki mérte a dárdáját a kis porontynak, hogy feltűzi rá. Azt lelőttem a pisztolyommal, a másiknak levágtam a fejét, azzal a kis ficzkót felkaptam a földről röptében, odadobtam a hátam mögé a nyeregbe s mire a spahik nagy baromsokasága odaérkezett, már helyemben voltam a gléda közepén. Az obester úr azt mondta: jól van Bankós!

– Helyesen mondta.

– Akkor aztán az obester úr elébb general decharge-t kommandérozott, azután meg «kard ki kard!» s «rajta magyar rajta!» neki vágtunk a töröknek s addig vágtuk, a míg értük: a spahi nem kivánt belőle másodikat.

– Tudom. Vitézségtek nélkül magam is veszélybe kerültem volna. Hát a gyermek az alatt hol volt?

– Ott ült a hátam mögött a nyeregben. Megmondtam neki, hogy no kis kölyök, csak jól megfogózz’ a lódingomban, aztán ne félj semmit, de nem is félt az egy cseppet sem, még ő kiabált legjobban, mikor egy-egy olyan egészségre váló csapást adtam a spahi fejének, hogy turbán, sisak, koponya erre-arra potyogott le! Úgy-e, úgy volt kölykem, hé?

A sok mindenféle nemzet csak úgy bámulta, hogy mit beszél ez a magyar huszár a császárhoz, meg ahoz a furcsa porontyhoz, a kit még akkor se tesz le a karjáról, mikor a legfőbb hadúr előtt áll, a kivel szemben a katonaregula szerint zsinórra tett kézzel kellene állania, egyenesen, mint a ki nyársat nyelt. Nem lehetett ezt kitalálni, e ki nem értette a nyelvet, a min a beszéd folyt.

– Hát aztán a kis fiú anyja nem jött vissza a gyermekéért? kérdé a császár.

– De igen is, hogy ugyan visszajött a drágalátos, A mint a törököt világgá kergettük, az asszony is előkeczmelgett a nádasból s kérte a kis gyerekét, hogy adjuk hát oda. De elkergette ám az obester úr: «elmenj te rossz, haszontalan asszony! ha el tudtad dobni a kis fiadat, nem is kapod vissza soha, most már itt marad az, a regement fia lesz! aló marsch! Ime ez a «regement fia.» Felséged parancsolatjára, a kit az obester úr rám bizott, hogy bemutassam. Szalutálj gyerek a császár előtt!

József mosolygott s hátra tolta a gyerek csákóját, hogy a szemébe nézhessen.

– Jól van, vitéz, hagyd itt a gyermeket, lesz rá gondom, hogy a katonaiskolában neveltessék.

– Pardon gráczia, fölség; azt nekem nem szabad tennem, mert nekem az obester úr, meg az egész regement azt parancsolta, hogy a gyereket visszavigyem. Azt mi neveljük föl, prófunton, szalonnán, jó vörös boron, derék, bátor katona lesz belőle.

József a vállára vert a hadfinak. S aztán egy ötven-aranyos tekercset nyomott a markába.

– Jól van vitéz. Hát vidd vissza a regementhez s fogadd ezt jutalmul.

– Pardon gráczia, fölség! Nekem nincs erre szükségem, mert én nekem dupla lénungom van, harmadik kapitulátzióban. Jó úr az obesterem, van gondja a katonájára; hanem elteszem az ajándékot, majd jó lesz a regement fiának, ha egyszer zászlótartó lesz, extramundurra. No porontyom, kiáltsd háromszor, hogy «vivát!» – A kis gyerek kiáltozta a vivátot, nem háromszor, de tízszer is.

Csupa tréfa volt az!

Hanem Ráby szemében meggyült a könny erre a tréfára.

Az járt az eszében, hogy neki is jobb lett volna ott lenni annál az ezrednél, mint jó katonának ott verekedni vitézül derék spahikkal, vitéz szarácsiakkal; hogysem ülni a börtönben, lánczok között s küzdeni tehetetlenül, szemébe nevető ellenséggel s most itt állani asszonyruhába bujtatva e derék közvitéz mellett, a ki hajdan hűséges ordináncza volt, most pedig még csak rá sem néz. Minő dicső napokat cserélt el minő átkozott napokért.

És a császár, a ki oly hosszasan elbeszélgetett egy közvitézzel, őt még csak észre sem látszott venni.

Mikor a császár odább lépett, Ráby bátorságot vett, a kezében levő iratot eléje nyujtani.

– Nun, was ist’s? szólt németül József s aztán elvette tőle az iratot s a nélkül, hogy belenézett volna, a kabátzsebébe dugta azt a többi folyamodások közé s azzal odább ment.

A kivel már beszélt a császár, annak szabad volt eltávozni. Senkit sem hagyott megszólítatlan.

Ilyenformán Ráby a két kisérőjével utoljára egyedül maradt a controllor-folyosón.

A császár észrevette, hogy azok még várnak valamire; visszatért hozzájuk.

– Hát önök mit akarnak? kérdé Kurovicséktól.

Kurovics uram néma fejhajtással mutatta, hogy ők csak ennek a leánynak az asseclái.

– Hát már elvettem az instantiáját. Mit akar még a leányasszony?

– Fölséged nem ismer rám? mondá Ráby halkan.

A császár rábámult hidegen. Tekintete oly visszautasító volt.

– Soha se láttam önt! Kinek hívják?

– Én vagyok Ráby Mátyás.

A fölség összecsapta a kezeit.

– Ráby! Hát elment önnek az esze? Honnan kerül ön ide ebben a mascarában?

– Pest vármegye börtönéből, fölség.

A császár erre megfogta Rábynak a kezét s egy szót sem szólott többet, bevitte magával egyenesen az irodájába.

Ott épen két fiatal kamarás az iratok osztályozásával foglalkozott. A császár odaállítá eléjük a leányalakot.

– No urak, hát ismerik-e ezt a kisasszonyt?

Azok megütközve siettek tiltakozni mind a ketten, hogy ők soha sem látták.

– Ej, ej, uraim, szólt a császár, minek az a tagadás? Mikor én tudom, hogy önök igen jól ismerik egymást: az utóbbi időkben nagyon sokat leveleztek egymással.

Azok esküdtek mennyre-földre, hogy most látják először a kisasszonyt s a nevét sem tudják.

– Ez a kisasszony: Ráby Mátyás.

Arra a két fiatal kamarás, daczára a császár jelenléte által indikált emberségtudásnak, olyan hahotára fakadt, hogy a hajpor fellegzett a fejük körül a rázkódás miatt. Még a császárra is elragadt a jó kedv.

Csak Ráby arcza maradt szomorú. A tréfából neki a legrosszabb rész jutott.

Ellenségei a leggyönyörűbben csinálták ki ezt a dolgot. – Ha úgy adták volna ki a börtönből, a hogy odabenn élt, bozontos hajjal, kuszált szakállal, fakó, penészfogta ábrázattal, abban a lerongyolt, bilincsek alatt levásott börtönbűzü ruhában, hát az olyan tragikus látvány lett volna, hogy az a császár és az egész udvar mély felháborodását költötte volna fel; így pedig: felöltöztetve czifra ráczleánynak, halvány arcza kifestve fehérre, pirosra, haja pántlikába fonva, mindenkinél, a kivel megismertette magát, a legtermészetesebb derült hangulatot idézte elő.

S ez az első hatás megmarad. Az egész udvar, az egész Bécs város, nem a sajnálatot, nem a bosszút, hanem a tréfát fogja érezni Ráby Mátyás esetében.

Ő nem nevetett. Bosszúsága keresztültört az arczfestéken.

A császár észrevette azt.

– De hát ki mondta önnek azt, hogy ebben a maskarában jőjjön ide?

– Én úgy tudom, hogy fölséged parancsolta azt.

– Én? honnan képzel ilyet?

– Ime itt vannak fölséged instructiói.

Ezzel elővette kebléből az említett tizenkét pontos iratot s átnyujtá a császárnak.

A fölség a fejét rázta, a míg keresztülfutott az iraton.

– Hiszen igaz, hogy én tudok ráczul is s a cyrillbetüket is tudom kezelni; de ezeket a pontokat még sem én irtam. Kitől kapta ön ezeket?

– Annak a huszonnégy álczázott török martalócznak a vezérétől, a kik engem éjszaka fölséged nevében a pest-vármegyei börtönből erőszakkal kiszabadítottak. Kettő közülök egész idáig elkisért. Felséged látta őket.

– Elém kell hozatni azokat az embereket!

Az egyik kamarás rögtön sietett ki a cortrollor-folyosóra, s nem sokára visszajött azzal a tudósítással, hogy a keresett két rácz férfi már elhagyta a császári várlakot.

– A rendőrség kerítse őket rögtön kézre!

Dejszen üthették már azoknak bottal a nyomát. Ez a két ember a Burgból egyenesen a Dunához hajtatott, ott várt rájuk egy ladik négy evezőlegénynyel, a Duna még csak zajlott, nem volt befagyva; azok a ködben és jégárban szépen eleveztek a bécsi policzáj elől. Soha se tudta meg senki, hogy kik voltak?

Az volt a legnagyobb talány e történetben, hogy miért jöttek el Rábyval egész Bécsig, miért egész a controllor-folyosóig, miért várták be annak a találkozását a császárral? Hogy nem hagyták őt hamarább magára? Ha az ellenséges cselszövők megbizottjai voltak, micsoda távoleső czéljuk lehetett nekik azzal, hogy egész a végső perczig kitartottak Ráby mellett?

HARMINCZKILENCZEDIK FEJEZET.

(Kibenn nagion tanvlsaagoss, azonban nagion vnalmass dolgoc leznek elbezeelve, az kiket elolwashat, kinec ideie wagion ees maas dolga ninchen.)

Ebben az esztendőben nagy csuda-tünemény jelent meg; nem ugyan üstökös csillag, nem is az égen, hanem az első magyar ujság, itt ezen a földön, sőt nem is itt, hanem Bécsben.

Mert csudával határos az, hogy támadjon «egy» magyar ember, a ki azzal a szándékkal keljen fel az ágyból, hogy ő ma bizonyos hazugságokat fog elterjeszteni a világban, s azokért pénzt szed be a publikumtól. De még furcsább az, hogy akadjon egy «másik» magyar ember, a ki megalázza magát arra a hiábavaló munkára, hogy a mit az az első bolond összefirkált, azt ő betüről-betűre kiszedje, mint a szitaszemkötő, egyik betűt a másikhoz odaileszsze, még a közbeeső kommákat és kérdőjeleket is; mikor ez megvan, akkor azt kulimászszal bekenje s papirosra lenyomtassa; – és a mi legcsodálatosabb, hogy akadjon egy «harmadik» magyar ember, a ki arra a neszre, hogy adnak ki Bécsben egy magyar ujságot, előkeresse a fiókja fenekéről a keservesen megtakarított máriásait, azokat ötpecsétes levélbe bezárva, elküldje Bécsbe, egy vadonnat idegen embernek, a kinek semmi familiájával soha ismeretségben nem volt, abban a jó hitben, hogy majd attól kap azért egy magyar ujságot! Hátha a fráter eltagadja, hogy megkapta a pénzt? hátha elszökik vele? hátha nem is ujságot küld érte, hanem valami tavalyi kalendáriumot, a miből sok maradt meg a padláson? mert az is kitelik az ilyen gauklertől, a ki efféle gyalázatos mesterségre adta a fejét. – Aztán, ha valósággal megkapja az ember az ujságot tőle, valjon ki áll felőle jót, hogy mind igaz-e az, a mi abban nyomtatva van?

Ez a csuda azonban mind eképen megtörtént, a «Magyar Hiradó» kiadódott, megszerkesztődött és nyomatódott Bécsben s arra praenumeráltatott Magyarországon. Akkora formatum volt biz az csak, hogy egy egész évfolyama beférne a «Nemzet»-nek egy napi kiadásába. Hanem hát nem is volt akkor se országgyülés, se országos virágtárlat, se iparos-congressus, se egyetemes tanítói értekezlet, se főrendi toaszt a világon. – A mit az ujságba kinyomattak, az arra való volt, hogy azt az utolsó betűig el kell olvasni, sőt el is kell hinni.

Egy példánya a «Magyar Hiradó»-nak a pesti vármegyeházához is járt. Természetesen Tárhalmy főjegyző járatta; ő volt az, a kitől kitelt, hogy ilyen dologra kidobja a pénzét. Ő tőle aztán elhordatták mások s úgy olvasták sorban; hiszen csak nem kivánhatta valaki, hogy azok mind előfizessenek rá. Elég, ha egy városban egy ember járat egy hirlapot; untig elég az. Ilyenformán a Mariska leányasszonynak egyéb dolga sem volt, mint egyre-másra abbahagyni a megkezdett munkáját s elfogadni a nuntiomokat, a mikkel hajdu, kocsis, pesztonka beállít hozzá: «tisztelteti a tekintetes első viczispán úr a leányasszonyt, ne sajnálja odaadni a Magyar Hiradó újságot.» – «Köszönteti a tekintetes archivárius úr a leányasszonyt, visszaküldi a Magyar Hiradó újságot; nem ő csinálta ám bele azt a tinta-pecsétet, már benne volt.» Ilyenformán a Mariska kezén egy nap négyszer is megfordult a Magyar Hiradó. S mikor aztán a vége felé a sarkain elkallódva, a szélein bekunkorodva, tinta, szalonna, pipahamu pecsétekkel meghitelesítve visszakerült hozzá véglegesen, a leánynak is eszébe jutott, hogy ugyan mi lehet ebben az ujságban, hogy azt olyan nagyon igyekeznek elolvasni? Ő is beletekintgetett. Az apa ugyan ezt nem engedte meg; de nem is tiltotta el, tehát szabad volt.

Persze, hogy rá nézve az mind hieroglyph volt. Lehetett az magyarul irva, azért ő nem értett abból semmit. A németalföldi rendek protestatiója, a magas porta alkudozásai a szentpétervári udvarral. Nem is azt kereste ő ebben az újságban, hanem valami mást. Azt gondolta, hogy ha újság akar lenni ez az izé, hát abban mindennek meg kell lenni, a mi a világon történik. Hanem az, a mit ő szeretett volna megtudni, csak nem volt abban sehol. Annak a keresésében minden egyebet elolvasott a lapból. Azon aztán elmélázott, a mit összeolvasott, keresgetve az összefüggést a maga szük ismeretvilága s az ismeretlen nagy világ között.

Tárhalmy gyakran rajta kapta a leányát, mikor betoppant a szobába, hogy az akkor dugta félre a Magyar Hiradót. Úgy tett, mintha észre sem vette volna.

Egyszer a kis leány, a mint megint hiába olvasta végig Nagy-Britanniától kezdve az Alservorstadti szinházig az egész világ eseményeit, neki emberelte magát, hogy megszólítsa azt a szörnyen hallgató embert, az édes atyját:

– Ugyan édes jó apám, – megszabadult-e a szegény Ráby Mátyás?

Tárhalmy szomoruan tekinte rá: kitalálta ő azt jól, hogy a leány azt szeretné megtudni azokból a betűkből s várta rég ezt a kérdést.

– Ezuttal, kis leányom, megszabadult. De a hogy én ismerem őt, azt hiszem, hogy újra bele fog rohanni a veszedelmébe s akkor elpusztul, nyomorultul és menthetetlenül.

A leány még egy újabb kérdésre bátorítá fel magát:

– Kedves édes jó apám: – – rossz ember az a Ráby Mátyás?

– A legjobb ember, becsületes, igaz-lelkű férfi.

A leány csodálkozva rázta a fejét. Még egy lépéssel odább mert menni.

– Hát azok az urak, a kik őtet bántják, igazságos emberek?

Ez már merész kérdés volt. Határos a támadással. S Tárhalmy arra is megfelelt – egyenesen.

– Nem azok. Ők igazságtalan emberek.

A támadásnak ily nagy sikere vakmerővé tette a félénk leányt.

– De hát akkor, hogy lehet annak megtörténni, hogy azt, a ki jó ember, elveszítsék azok, a ki nem jók?

Ez elől már ki akart térni a kérdezett.

– Mert ennek ez a rendi.

Mariska most, ügyes harczolóként, más oldalról fogta a támadást.

– Haragszik édes apám Ráby Mátyásra?

– Nem. Úgy szeretem, mintha saját fiam volna.

– És még sem védelmezheti őt azok ellen, a kik bántják?

– Nem.

– De hát miért nem?

– Mert én is azoknak a pártján vagyok.

A leány bámulva tekinte fel rá:

– Az én kedves apám, – azoknak a pártján, a kik nem igaz emberek – és az ellen, a ki jó ember, a kit úgy szeret, mint a fiát. Hogy történhetik ez?

– Ez országos ügy, a miben nem mérnek emberi igazsággal.

– De hát mi lehet ez az országos ügy, a miben nem kell emberi igazság szerint mérni?

– Szegény kis leány te! Hogyan akarod te ezt a te együgyű eszeddel felfogni, a mit annyi nagy bölcs férfiak, a kik a világ minden tudományával birnak, nem képesek megérteni?

A kis leány most már belemelegedett az ostromlásba s nem akart tőle tágítani.

– De hát, én Istenem! miért nem csinálnak az okos emberek olyan országos ügyet, hogy azt minden együgyű emberek, még a szegény parasztok és még a kis leányok is világosan megértsék. Hiszen ha azt nem sajnálják velünk, kicsiny népekkel, megértetni, hogy a mennyországért bizony szenvedni kell, hát azt is csak megértethetnék, hogy a földi országért is mi okból kell szenvednünk?

Tárhalmy elbámult a gyermeki ékesen szóláson. Egészen meglepte, megragadta az. A gyermek szavában az ős eredeti igazság nyilatkozott. Ez úgy van! Miért nem csinálnak a bölcs nagy emberek olyan országos ügyet, hogy azt a szegény parasztok, a szegény kis leányok is megértsék?

– Várj hát, édes kis leányom, megpróbálom elmondani neked azt a nehéz dolgot úgy, hogy te is megértsd miért van ez így, s miért nem lehet máskép?

Azzal leakasztott a falról egy vászonra ragasztott papirost, a mi alul-fölül kemény fapálczával volt megerősítve, azon a papiroson nem volt valami rajzolat, hanem mindenféle szinű festékkel irott görbe-gurba kanyargatások, közbe egy-egy tekergőző vonal, olyan, mint egy kigyó, aztán meg hosszú szőrös hátú csikmákok, mint egy papmacska, szerteszét mindenfelé elszórva kisebb-nagyobb gömbök, punctumok, csillagok, a mik alá nevek voltak írva; ezt Tárhalmy odateríté Mariska elé az asztalra.

– Tudod kis leányom, hogy mi ez? hiszen én tanítottalak meg rajta eligazodni.

– Ez Magyarország mappája.

– Az. – Ez a mi őseink országa, a mi hazánk, a mi egyetlen szülőföldünk. – Már most, ha azt mondaná neked valaki, hogy egyet oda kell neked adnod áldozatul, vagy azt az embert, a kit legjobban szeretsz ezen a világon, vagy azt az országot, vagy annak kell meghalni, vagy ennek kell letöröltetni erről a lapról: válaszsz! mit mondanál.

A leány egy ideig tanakodott magában: aztán odaveté magát apja keblére.

– Azt, hogy vigy el engemet is magaddal.

Mikor arról az emberről volt szó, a kit legjobban szeret a világon, hogy gondolhatott volna egyébre, mint az édes apjára?

– No hát – készebb volnál engemet is halva látni, meg magad is utánam jönni, mint kibékülni azzal a gondolattal, hogy ez a mappa ne legyen többet erre a papirosra rajzolva.

A leány a fejével bólintott.

– No látod, és vannak bölcs emberek, a kik nem akarják azt megérteni. A kik azt mondják, hogy mit bánja azt a földglobus, hogy az egyik plágájának némi darabját Magyarországnak híják-e, vagy másnak? S a kik csodálkoznak rajta, hogy vannak emberek, a kiknek e nélkül a haza nélkül ez az egész plánéta nem kell; a kikre nézve ez a paradicsom, a mit életökkel, halálukkal meg kell védelmezni! hogy ilyen emberek nagyon sokan vannak; együtt úgy híják őket, hogy «nemzet», hogy mikor az a nemzet szenved, akkor az egyes embernek nem lehet örülni; hogy mikor ez panaszra emeli fel a szavát, akkor senkinek a panasza e mellett meghallható nem lehet. – Gondold, mintha édes anyád volna ez a nagy haza, aztán idejönne egy doktor, azt mondaná: öreg már, beteges már, veszekedő természetű, zsémbes anya, nesze, add be neki ezt a medicinát, attól majd elmegy a más világra, aztán te is megszabadulsz tőle, meg a testvéreid is, megosztoztok az örökségén, ugyan jó dolgotok lesz! Beadnád neki azt a medicinát?

– Eldugnám, a hol senki rá nem talál.

– Ezt teszszük mi. A mi császárunk igen jó ember. Szivébe az egész emberiség ügyét be tudja fogadni. Planumai a népek boldogítására vannak kifundálva. Hanem egyet nem akar megérteni. Ezt a mi kinzó gyermeki szeretetünket a mi szenvedő anyánk iránt! Vajjon belenyugodtál volna-e te, ha azt mondtam volna: ejh, a te anyád már régen beteg, elküldöm a háztól; hozok helyette neked egy angyalt mostohának.

– Nem! Nem. Egy angyalt sem cserébe.

– Pedig ő azt akarja tenni velünk. Tudatlan, hátramaradt nemzet vagyunk; ő más néppé, czivilizált nemzetté akar bennünket átgyúrni erőhatalommal. Nem úgy tesz, mint elődei tettek, a kik elakartak bennünket ölni: ő fel akar bennünket támasztani; de egy idegen világban. Amazok ellen védelmeztük magunkat fegyverrel, vérhullatással. De ez nem jön ellenünk erőszakkal, a minek kardot lehet eléje szegezni, hanem csak a hatalom parancsszavával. Mi védelem van ez ellen? Találd ki?

– Én? Hogy tudnám azt kitalálni?

– Gondolkozzál csak rajta. Ha én te neked azt parancsolnám, hogy holnaptól kezdve a rokka helyett nekem pianofortén játszszál, s a szolgálóid németül beszéljenek, itthon ne főzess, hanem majd hozatok én a traktirtól olyan ételt, a mit vajjal és nádmézzel főznek, ez a jó; mit felelnél rá?

– Azt, hogy nem tehetem, a mit nem tudok; s inkább fekete kenyeret eszem, mint a traktir főztét.

– Ezt mondanád; pedig milyen engedelmességhez szokott gyönge kis leány vagy! Hát azt gondolod, hogy mi vén, viharokban megedzett férfiak lágyabbak lehetünk? Mi is azt feleljük: «ezt nem tehetjük, ezt nem veszszük be!» És hasztalan küldözi ide a császár haragos parancsolatjait; nem hajtja azokat végre senki. Nincs egy tisztviselő az országban, a ki tovább adná, a mit ő megindít. Minden parancsszava egy süket pinczébe lekiáltott hang. Az összes tisztikar, a legfelsőtől a legalsóig, egy ellenálló tömeget képez ellene, a mibe egy rést nem lehet neki törni. Az ősi alkotmányt védi minden ember, a mit ő el akar törölni. Szent koronánkat felvitette Bécsbe, országgyülésünket megszüntette, megyegyüléseinket betiltotta, földeinket felmérette, házainkat, nemességünket megszámláltatta, idegen nyelvet parancsolt ránk, ősi alkotmányunkat megtámadva, a mi nélkül ez a föld nem Magyarország többé. Mi pedig küzdünk mind az ellen!

Hiszen ezt mind nem bánta a szegény kis leány, az, ha az apa is teszi, bizonyosan nagyon helyesen van téve; ezt még igazolni sem szükséges ő előtte. A kis leány, ha az apja rákócziánus, a «libertás» pénzt hordja a nyakába akasztva, ha pedig az apja császárpárti, akkor a vállfűzőjére himezteti aranynyal a kétfejű sast, – hanem azt még mindig nem értette, hogy miért kell mindezekért a Ráby Mátyás kezének, lábának vasba kerülni.

– Most mingyárt megértetem a kis leánynyal, a mit meg akar tőlem tudni, folytatá az apa. Ennek a mi ősi alkotmányunknak van egy nagyon sebhető oldala: a nagyon elterjedt erkölcsi romlás a tisztviselői karban. Hajdanta, minden három évben újra választották a megye rendei tisztviselőiket. A ki közülök rossz characterünek, tisztátlan kezünek, megvesztegethető birának bizonyult be, azt elcsapták, mást választottak helyébe. A császár megszüntette a restaurátiót, s a meglevő tisztviselőket megtette életfogytig hivatalnokoknak. Ezzel minden megromlott népkinzó megörökült a székében. A megye közönsége többé nem mozdíthatja el azt. De ezek az igazságtalan rossz emberek azért mégis annak a tábornak a részét képezik, a mely az ősi alkotmány megvédelmezésére együtt tart, s az igaz jó hazafiaknak természetes szövetségesei, mindaddig, a míg a császár az alkotmányt vissza nem állítja, a míg új választást nem enged. És mindaddig hasztalan jelentik föl Bécsben a csaló, huzavonó tisztviselők gyalázatos visszaéléseit, ide lenn mindenki ezeknek fogja pártját, s a császár által leküldött commissariusoknak vet gáncsot. Inkább ezeket a gonosztevőket fogadjuk el czimborákul, hogy sem kezet nyujtsunk az olyan legtisztább lelkű, legbecsületesebb ideálistáknak, mint a milyen Ráby Mátyás, a kik azt hiszik nemes felindulásukban, hogy a népet szabadítják fel öröklött nyomorúságából, s nem tudják, hogy mit cselekesznek? Ezért kellett Ráby Mátyásnak ennyit szenvedni eddig; – ezért fog szenvedni még többet, ha rossz csillagai még egyszer ide vezetik!