Rab Ráby: Regény

– Még többet? szólt a leány elrémülve.

– Igen is, még többet: egész a keserű pohár kicsordultáig; mert most már az egész nemzet felgerjedt haragját találja magával szemközt. Ő ezt nem is tudja bizonynyal. Hisz a világ nagy eseményeitől el volt zárva hosszú ideig. Nem tudhatja azt, hogy a császár mit kezdett meg azóta? Egy nagymértékű hadjáratot a török ellen, az oroszszal szövetkezve. Ismét egy nemes sugallatból eredő szerencsétlen elhatározás. Fel akarja szabadítani a török járom alul a keleti keresztyén népeket. S nem törődik azzal, hogy a magyar nemzet hamarább ki tud békülni az elnyomó ozmánnal, mint a felszabadító moszkovitával. Emlékezel rá, tavaly, mikor azt kérdezted tőlem, mi okból illuminálják az ablakokat egy éjszaka egész Pesten? akkor azt mondtam rá: nem értik azt a kis leányok. Most hát értsd meg. Annak az örömére illumináltak egész Magyarországon, hogy a török sereg győzött, hogy megverte a mi saját seregünket Karánsebesnél: a mi tulajdon fiainknak holttestei fölött ujjongott örömében a nemzet! és gyásznap volt idefenn minden diadalhir, a mi a törökök vereségével tért be hozzánk. Ebből elképzelheted azt a véghetetlen elbusulást, a mi az egész országot felháborítja. Minden vármegyéből elszánt hangon irnak fel a császárhoz, protestálva és megtagadva az adót és subsidiumot. S most ő még új contributiókat, új rekruta-állítást akar elrendelni. Tűz, láng ég a lábaink alatt. – Hanem erről Bécsben nem tudnak semmit. – Az olyan emberek, mint Ráby Mátyás, azt hiszik, hogy az emberiség ügyének, a népszabadságnak szolgálnak, s nem gondolják meg, hogy micsoda rettenetes állapotnak kell lenni abban az országban, a hol olyan emberek, mint én, a ki Istennel mindig békében, az igazsággal mindig harmoniában éltem, egy társaságban állunk olyan emberekkel, a kiknek egész élete gonoszság és istentelenség volt, s a míg a rablóbandát, a ki gyilkol és fosztogat, mindenki futni hagyja, addig az olyan tiszta lelkű becsületes embert, minő Ráby Mátyás, mindenki lánczokkal keresi, hogy a legmélyebb börtönbe temesse!

Itt elhallgatott a főjegyző s végig sétált alá s fel a szobában.

Aztán hosszú szünet következett. A kis leánynak sok sok végiggondolni valója volt.

Egyszer aztán megállt előtte az apa.

– Megértetted-e hát, hogy mi az az országos ügy, a miben nem azzal a mértékkel mérnek, a minek emberi igazság a neve?

A kis leány megragadta az atyja kezét.

– Oh édes apám. Szabad volna én nekem azt mind leirnom, a mit nekem elmondtál, s aztán elküldenem a Rábynak?

Tárhalmy elérzékenyülve suttogá:

– «Te teheted.»

S aztán, hogy könnyebben menjen a kis leánynak a nagy irás, ő maga vágott neki új kalamust hozzá.

NEGYVENEDIK FEJEZET.

(Mellbenn gonozvl iaarattatic egi bizonios ispion.)

A császár nem csak Ráby által, de a districtualis commissarius részéről is figyelmeztetve volt arra, hogy az ő első hivatalnoka Magyarországon, a helytartótanács elnöke, gróf Niczky az ő politikájának nem hive. Különben pedig olyan ember, a kit nem lehet csak amúgy könnyedén ide meg oda tenni. Mert a míg ez a férfiu áll az ország élén, addig onnan alulról sem lehet semmi erőszakos mozgalomnak megindulni. A kegyelmes úr a forradalmároknak is azt mondta, hogy «bihászman?» s úgy ült rajtuk, mint a kősó. – Csakhogy a felől a császár nem volt egészen bizonyos: vajjon e nyakas ember, a ki az ő rendeleteit olvasatlanul rakja félre, nem vetemedik-e valami összeesküvésre? – Hiszen Wallenstein története még nincs olyan messze, s a Nádasdyak, Frangepánok ebben az országban teremnek.

Ez iránt bizonyosságot szerezni, kiszemelt egy fiatal kamarást a császár, M..szkyt bárót, Rábynak egyik kollegáját s leküldte Budára, ő excellentiája mellé, azzal a czimmel, hogy «Adlatus in militaribus». Akkoriban épen katonás világ volt, szükségeltetett egy ilyen extraserialis hivatal.

Nagyon természetes, hogy ő excellentiája egy nappal hamarább értesíttetett M...szky báró megbizatásáról, mint az az uti málháját összecsomagolta volna; mert a hivatalnoki szent Hermandad úgy volt berendezve, hogy a mit a császár elrendelt Bécsben, azt egy nappal elébb megtudják Budán. Nagyon jól szervezett titkos policzáj volt az, csakhogy nem alulról fölfelé, hanem fölülről lefelé szolgált. S a ki ebbe a tökéletes gépezetbe nem akart beleilleni, az vagy úgy járt, mint Ráby Mátyás, vagy úgy, mint M...szky báró.

A helytartótanács elnöke tudta jól, hogy ezt a fiatal embert az ő szemmeltartása végett küldték ide le ő mellé. Azt is gondolta, hogy ez a Rábynak a mestersége volt. «Calumniator consiliariorum!» A mint a megbizó levelét átadta az ifjú gavallér, azt mondta neki:

– Bihászman! tehát holnap mingyárt munkába akar állani a báró úr? Van-e jó karmantyúja kanavászból? Mert itt sok irni való lesz. Aztán kár volna azért a szép piros hajtókás zöld grodenápel frakkért, ha kiszakadna a könyöke a sok irásban. – No hát holnap reggel fél hat órakor méltóztassék megjelenni adlátus úrnak nálam. Akkor elkezdjük a munkát.

Hej megszeppent a kamarás úr erre a szóra! Fél hatra Bécsben az ember le szokott feküdni, nem pedig felkelni. Azonban mégis valahogy ki tudta csinálni, hogy Budán a várban, a «Koronánál» fogadván szállást, ilyen kora reggeli órában felköltette magát a Hausknechttel. Früstökről azonban még senkivel sem lehetett értekezni; be kellett érnie egypár darab czvibakkal, a mit tegnap estéről megmaradt hideg tojásos puncsba mártogatott. Igy kisértette aztán fel magát a helytartótanács elnökének palotájáig, a Hausknecht ment előtte lapáttal s hányta el az utjából a havat, a mi az éjjel esett, az inasa meg vitte a lámpást. Még éjjel volt; farkasok is járhattak volna az utczán, – ha lettek volna.

Az elnöki palotában már minden cseléd talpon volt; az adlatus urat a komornyik egyenesen bevezette ő excellentiája hálószobájába, a minek a kulcsa az ő zsebében volt, kívülről levén bezárva az ajtó.

A kulcsnyikorgás ébreszté föl ő excellentiáját álmából, még akkor az ágyban faküdt.

– Ahá! szólt nagyot ásítva, megérkezett a kamarás úr? Johann! gyujtson neki két gyertyát. Tessék kérem helyet foglalni, ott az iróasztal. Aztán tessék dolgozgatni egész kommoditással.

Kommoditás az igaz, hogy volt elég, hanem hogy mit dolgozgassék a kamarás úr, azt nem mondta meg neki senki. Ráért czifra betüket rajzolni a papirra s azokat kischattirozni veres plajbászszal, a míg az elnök úr felöltőzködik.

Az pedig nagy nyugalommal ment végbe. Ő excellentiája meg is borotválkozott; a báró még ezt sem végezhette el, ma reggel kénytelen volt azzal a hivatalóra utánra biztatni magát.

Ő excellentiája alig is várhatta, hogy a képéről letörölje a szappant, rögtön sietett az orrát tubákkal bemázolni. Egy szippanat nagyon jól esik korán reggel. Kivált, ha az ember jó nagyot prüszenthet utána. A mire a komornyik nem késik rákiáltani: «helf Gott!»

«… Keltz Gott!»35) viszonoz az elnök úr. «No, Johann, mit jelent a hétfőn reggeli prüszszentés?»

Johann mondja:

Rossz vers, de jó biztatás.

Ő excellentiája félszemmel a kamarás úrra sandít, valjon feljegyezte-e ezt a munkálatába?

– No, ha készen van a fölöstököm, mehetünk az ebédlőbe; szól, mindennel készen lévén ő excellentiája. Placeat kamarás úr.

Ezt már kellemesebb szónak vette a báró, s követte ő excellentiáját a mellékszobába. Biz a fölöstököm jól fog esni.

Az elnök úr opulentiával szokott étkezni. Az asztalon volt csokoládé, vajas kenyér, liptai túró, mazsolaszőlő, kalács és meggypálinka. Kellemes kilátás.

– Hát csak tessék, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz minden zsenirozás nélkül. Van ott toll, papiros, kalamáris. Folytassa szépen a munkásságát.

Az étkező-asztalhoz nem invitálta meg az adlatust, hanem ott is készen volt annak a számára egy kis iróasztal, leülhetett mellé s aztán végignézhette, hogy früstököl meg ő excellentiája egyes egyedül, pompás jóétvágygyal látva hozzá minden csemegéhez; közbe-közbe kedélyesen zsörtölődve a komornyikkal, a ki a megszokás jogánál fogva el akarja azt az ennivalót ragadni az ura elől, a mivel az nagyon megterhelhetné a gyomrát.

– Elég volt már abból a vajból! megárt.

Ő excellentiája aztán megnyugtatja őt egy ideillő diæteticai arany mondással:

– Tanulja meg Johann: «mane aurum, meridie argentum, vesperi plumbum»; (reggel arany, délben ezüst, este ólom; t. i. a butyrum, mondjad: vaj.)

De biz azt a Johann nem tanulja meg; hanem a helyett a liptai túrót igyekezik elodábbítani az ura keze ügyéből.

Megárt.

Erre is talál megnyugtató auctoritást a classicusokból ő excellentiája.

– «Caseus et panis – sunt optima fercula sanis.» (A sajt és a kenyér, az egészség abból ugyan nyér!)

Aztán kedélyesen félretekint a kamarás úrra, hogy valjon feljegyezte-e ezeket?

Az pedig jobb szerette volna, ha inkább a brinzával kinálta volna meg, mint annak az encomiumával.

– No már most menjünk a hivatalszobába, szóla, a száját megtörülve az elnök úr. Tessék utánam jönni, kamarás úr. – Feljegyezte-e kamarás úr a «rapturákat»?

Jegyezte biz az az előtte terpeszkedő papirosra a keserves carricaturákat egy vidravasba került tollrágó bureaucratáról s telefirkált czifra initiálékkal egy koncz bibulát.

A hivatalszoba egy nagy hosszú terem volt, boltozatra építve; annak a közepén állt egy irtóztató zöldposztós asztal, rajta hat óriási ólom kalamáris derékig beleütött kalamusokkal; a falakhoz ócska szekrények támaszkodtak likacsos ajtókkal. A csíkoskabátos öreg titkár már ott dolgozott egy mellékasztalnál: csak úgy billegett a parókájának a farka a nagy betűvetés közben.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, és folytatni a munkáját, – secretarius úr, adjon a kamarás úrnak egy új tollat.

Az öreg secretárius aztán adott neki egy csinálatlan lúdtollat; ha van penicilusa, vágja meg. A báró úr pedig soha életében nem próbálta, hogyan kelljen abból irótollat faragni, mert odafenn Bécsben azt az urak készen kapják; annálfogva aztán nem is lett abból irótoll soha, addig faragott, addig nyiszált rajta, míg utoljára is fogpiszkáló lett belőle.

No annál pedig czélszerűtlenebb eszközt erre a mai napra alig szerezhetett volna magának. – Mert a mint vége volt a referendáriusok előterjesztéseinek, a kik mindnyájan nyaláb actákkal jöttek az elnök urat az ország legkülönbözőbb ügyeiről felvilágosítani, következett az audiencziaadás. Ezt a sok instáló, kunyoráló, protestáló, informáló, supplicáló siserahadat végig hallgatni, azokat mind agyonvigasztalni egy bünhődő Jupiternek való penitenczia volt. Két óra lett délután, mire ennek vége szakadt.

Hála légyen a papnak: sóhajta fel a szegény megnyomorgatott báró, mikor a hajdu elvégre megjelent a partvissal, kisöpörni az instánsok után itt maradt sarat, s a komornyik jelenté, hogy az ebéd fel van tálalva.

No már most ő is szaladhat falatozni, a minek legfőbb ideje! Azt már következtetheté, hogy az elnök úr az ebédre sem invitálja meg. – Azonban kellemesen csalódott.

– Tessék átsétálni, kamarás úr, az ebédlőbe, velem.

Ez már jól hangzik!

A leves ott gőzölgött az öblös tálban, hanem – veszedelmes kilátás! hogy megint csak egyre volt terítve.

– Méltóztassék csak helyet foglalni, kamarás úr, ott az iróasztalnál. Folytassa a munkáját. Ne hagyja magát confundáltatni általam. Én igen csendesen végzem a dolgomat. Még ide is áthozatta magához a hátramaradt actákat, s a mig a levest felkanalazta, az alatt is corrigált bennük plajbászszal.

A báró úr megint leülhetett az iróasztalhoz s csinálhatott pathologiai tanulmányokat ő excellentiája appetitusának rendkivüli aberratiói fölött. A ki a reggelinél oly hatalmas étvágygyal fogyasztott el mindent, az ebédnél oly finnyás, oly házsártos volt, hogy semmiben sem találta kedvét. Persze elrontotta a gyomrát a sok relatió és instantia. Minden ételre volt valami kifogása. Szidta a szakácsot s izengette neki, hogy elkergeti. S ezt annak az éhes embernek ott az iróasztalnál végig kellett hallgatnia. Eleget nézegette pedig a zsebóráját! de ő excellentiája nem akarta azt észrevenni. Az ebédnek is vége lett ilyen formán. Ekkor ő excellentiája nyájasan felkérte a báró urat, hogy méltóztassék vele átsétálni a billiárd-terembe.

Valahára hát már mégis vége lesz a hivatalos órának.

Dehogy volt vége. A biliárd-szobában is volt egy iróasztal.

– Méltóztassék csak, kamarás úr, leülni oda az iróasztalhoz, ott igen commótosan lehet irdogálni. A titkár úr pedig jöjjön be.

A báró úr el nem tudta gondolni, hogy mit irdogáljon ő itt egyre-másra? Hiszen már négyre jár az idő, s még ő nem ebédelt. Kinjában csupa nyárson sült kappanokat rajzolt a papirra.

A titkár úr bejött; ő excellentiával elővették a dákókat; felrakták a pyramidlipartiet, s elkezdtek játszani. Ő excellentiája kitünő művészettel gyakorolta a tekézést. A báró úr számlálhatta a lyukba csinált golyókat. Ez igazán egy adlatus kamarásnak való foglalatosság.

Egyszer aztán bejön a janitor, s jelenti, hogy ő méltósága, a pécsi püspök úr kiván azonnal beszélni ő excellentiájával.

– Bocsássák be.

A prælatus úr arcza még egészen szederjes szinű volt a fagytól, a hogy télvíz idején Baranyamegyéből ide felszánkázott; egyenesen ide sietett, még a hideg sem engedett ki a tagjaiból, a botosok is a lábain voltak, s a téli keztyü a nyakába akasztva.

– Hát főtisztelendő úr, mi szerencse hozta ide Fő-Buda városába? Conducat sanitati!36)

A püspök t. i. azon kezdé, a mint a melegre belépett, hogy elkezdett prüszkölni.

– Ago gratias. Hát (Ψ) (ezt a görög «pszi» betűt úgy vegye a tisztelt olvasó, mint «signum sternutationis»-t) excellentiád kegyeskedett hozzám egy stafétát elküldeni a napokban (Ψ).

– Igenis, emlékezem rá, conducat sanitati. Tessék helyet foglalni főtisztelendő úr. Látja, ezt a vöröset a fehérrel duplára Ecklochba kell becsinálnom. Allo marsch! mind a kettő bement! Verlauf! Hát mi történt tovább azzal a stafétával?

– Hát kérem alássan, ezt saját kezével méltóztatott excellentiádnak megirni, Ψ s mivelhogy «docti male pingunt».37)

– Indocti pejus.38) Conducat sanitati.

– Annálfogva én azt semmiféle tudománynyal nem birtam kivenni, hogy mi van ebbe a levélbe írva? Ψ! Ψ!

– A bizony megeshetett rajta. Titkár úr, állítsa föl a golyókat. Hát aztán, mit mivelt főtisztelendő úr?

Ψ! Mit miveltem? Összehivtam a káptalanbelieket, azok már elég versátusok a különféle obsoletus calligraphiák kibetűzésében, eléjük adtam excellentiád levelét, hogy magyarázzák ki; azok is azt felelték egy napi fejtörés után, hogy ők nem birják elolvasni, Ψ! Ψ!

– Hát talán azért jött főtisztelendőséged fel Budára e zegernye időben, hogy a levelemet megmagyaráztassa magának? Conducat sanitati!

– De ördögöt conducál a sanitásomnak! Biz inkább otthon maradtam volna vele! Hanem a copertájára az volt írva, hogy «in militaribus»39). Hát nem mertem félretenni a jövő szüretig, a mikor reményem volt excellentiádat a siklósi tusculanumban tisztelhetni.

– Úgy? in militaribus? Akkor hát – per mops a közép-lyukba azt a fehéret! Meglett volna, ha gixert nem ád! Hol az a kréta? Hát in militaribus szólt a levél? akkor, kérem, méltóztassék főtisztelendőségednek azt a bizonyos levelet annak a kamarás úrnak ott az asztalnál prezentálni, ő az adlatus in militaribus.

No hát valahára kapott a báró úr valami szakmájába vágó dolgot. A püspök odavitte hozzá a levelet.

M...szky felbontotta azt, megnézte alulról, megnézte felülről, forgatta minden oldalra. Olyan irás volt az, mintha egy cserebogarat belemártanának a kalamárisba, aztán eleresztenék a papiroson, betük, a mik egymást agyba-főbe rugdalják, egymásnak gáncsot vetnek, saját ábrázatjukat ismerhetlenné tenni törekesznek; darabokra tört léczek, szerencsétlenül járt fazékfülek, kiszakított varjúlábak tolonczserege, escortirozva, egy-egy köszvényösszehúzta kezdőbetűtől, de a kiről nem tudni, mi nemzetiségből való, cyrill-e vagy glagol, avagy pedig arabs talik? s végre pedig mind az egész debandált had, hátba lövöldözve a haragos penna szétfrecscsenő kartácslövéseitől. Azt mondta rá a báró úr, hogy ha mingyárt fejét veszik, sem ismer ő meg abból de csak egy keserves betüt sem.

– Bihászman! Hadd látom azt a levelet! kiálta végre haragosan ő excellentiája, s kezébe vette saját autographonját.

De biz ő maga sem tudott abból semmit kitanulni. Közel is tartotta a szemeihez, távol is tartotta, nagyító üveggel is nézte. Utoljára visszaadta a püspöknek, nevetve:

– Tudja patvar, mi van benne? Bihászman? Régen volt, talán nem is igaz. Bizonyosan nem valami sürgetős dolog. Tegye ad acta főtisztelendő úr. Ezért kár volt felfáradni Budára. Tessék visszautazni in nomine Domini.

A püspök nagy zúgolódva eltávozott. Ő excellentiája pedig leült a fekete kávéjához s elköltötte azt csendesen, a közben átfutva az Augsburger Allgemeine Zeitungot.

A bárónak még mindig nem adatott meg az engedély az eltávozhatásra.

Ez pedig arra számított, hogy ő excellentiája majd ebéd után, öreg urak szokásaként, el fog szunnyadni, s akkor ő aztán «ill a berek, nádak, erek!» úgy odább áll, mintha soha itt se lett volna. De nagyon csalatkozott. Alig volt vége a fekete kávénak, a midőn jelenté a komornyik, hogy itt van a tudós orientalista, Kalmár.

– Be kell ereszteni.

Ez volt a kedves embere az elnök úrnak. Cynicus ember; csak úgy lefegett rajta a zsibvásáron összeszedett lebernyeg; szalmával, tollal tele a parókája. Ezzel szokott a téli estéken át eldisputálni az elnök úr. Mind a kettőnek egy szenvedélye volt; a magyar nemzet eredetét más régi nemzetekével összekötni; csakhogy a míg Kalmár a magyarokat a medo-perzsákkal igyekezett azonosítani, az alatt ő excellentiája az egyptomiakat iparkodott belevonni az atyafiságba.

A báró úrnak aztán hallani lehetett, hogy Farao annyit tesz, mint Faragó (mivelhogy azok mind sphinxeket, memnonszobrokat s más efféléket faragtattak), de viszont Dejoces, nem más, mint «de jó okos». Semiramis az világosan «szemérmes», Xerxes nem más, mint «szekeres», mert sok szekéren indult el Görögországot meghódítani; Borysthenes pedig azon folyó, mely mellett terem «bor: istenes», s ha még Cambyses sem magyar szó, hát akkor mi volna ez: «Kan biz ez!» azaz, hogy igazi férfi! Ellenben a hires egyptomi Tiglát Pilézár világosan azt teszi, hogy «téglát pazarol», mivelhogy ő építette a legnagyobb pyramidok egyikét. «Osiris» annyit tesz, hogy «azér(t) is!» mivel hogy ő mindenható. «Memnon» onnan jön, hogy «nem mon(d)», t. i. hallgat a szobra, csak zengeni szokott. «Isis» pedig világos, hogy «izes»; s a ki azt meri tagadni, hogy «Osimandias» annyit tesz, hogy «ősi mondás», az nem ért a philologiához.

És ehhez hasonlókat a két úr oly komolysággal vitatott egymással szemben, hogy ugyan megjárta volna, a ki el merte volna nevetni magát a közben. Az meg épen szerencsétlenné tette volna magát, a ki pártját fogta volna annak a kálvinista papnak, a kit mind a két tudós úr közakarattal elkárhoztatott, a miért az a magyar nemzetet a zsidóktól próbálta leszármaztatni! Ez már valóságos «handlé» a hazaárulók között.

E közben pedig dohányozának vala, mint két török, a mi a kamarás úrnak semmiképen nem volt tetszésére.

A toronyban már hetet harangoztak. A szerencsétlen adlatusnak kék-zöld karikát hányt már a szeme az éhségtől s még mindig nem lett elbocsátva. Ekkor a medo-perzsa tudós úr kászolódni kezdett, hogy már elmegy. Ő excellentiája még marasztalta. Maradjon nála vacsorán. Nagy nehezen ráállt a tudós. – No most már, gondolá a kamarás, csak nem lesz olyan goromba a házi úr, hogy ha az egyik vendégét ott tartotta vacsorán, a másiknak engedje tovább is nyelni az éhkoppot! S ő excellentiája jó asztalt tart!

Most csalatkozott azonban még csak igazán.

Ő excellentiája, a ki reggel gourmand volt, délben hypochondra, estére asceta lett, s olyan lakomára adta magát, a minőhöz a tudós volt szokva. Felhoztak az asztalra egy irtóztató nagy fekete retket, meg fekete brúgót hozzá. És semmi egyebet. Az volt az egész vendégség. A háziúr még sót sem engedett az asztalra tétetni, azt állítván, hogy: «Omnia cum sale, raphanum sine sale comede!»40)

De nem bánta volna már a báró, ha csak a retekkel meg a fekete kenyérrel kinálták volna is meg, olyan éhes volt, a két tudós azonban egészen megfeledkezett róla (a tudósok egoisták); fellakomázták ők ketten az egész retek-mammuthot, csak úgy harsogott a foguk alatt; az adlatust csak levelező tagnak nézték, a ki nem kap a retekből, s a közben elővették az ostáblát, és kijátszottak rajta három partiet.

A Johann meg akarta tetézni a lucullusi dobzódást még egy tányér száraz dióval; hanem azt fel sem engedte tenni az asztalra a házigazda; volt rá alapos diæticai rendszabálya: «prima nux valet, placet alter; tertia mors est!» (Egy a dióbúl jó, megy a másik; harmadik öl már!) De még ezzel a halállal is szembenézett volna már a báró úr, csak belemarkolhatott volna abba a dióba. Nem kinálták meg vele. A két orientalista rakta nagy figyelemmel a «Lange Puffot» s hagyták őt csendesen dolgozgatni. Az utolsó «Schusztermattsch» után aztán a tudós búcsút vett ő excellentiájától, megigérte, hogy holnap megint eljön s folytatják. – M...szky is kereste a kalapját.

Ő excellentiája a komornyikjának utasítást adott.

– Johann! készítsen a kamarás úr számára két szál gyertyát a tartókba, hogy, ha elfogy, tovább folytathassa a munkáját, mert nagyon sürgős. Aztán zárja be az ajtót.

A Johann megtette, a mi parancsolva volt, s a kamarás egyedül maradt ő excellentiájával. Ő az iróasztal mellett, az elnök úr pedig levetkőzött és lefeküdt az ágyba aludni. S nem volt több egy ágynál a szobában.

Reggelig majd az Isten hidege vette meg a kamarás urat abban a grodenápel frakkban. Ő excellentiája pedig horkolt, mint egy kenetlen száraz malom. Mikor fölébredt, azt kérdé az adlatus úrtól:

– No kamarás úr, hát készen van-e a munkájával?

– Nem tudom, micsoda munkát méltóztatik kérdezni? szólt az fogvaczogva, berekedve és boszúsan. Alig ismert már magára a tükörben, úgy megnőtt tegnap óta a szakálla.

– Hát azt, hogy méltóztassék megírni ő felségének, mivel töltök én el egy huszonnégy órát. Látta a kamarás úr. A milyen volt az egyik nap, olyan a másik. Ha tetszik, újra kezdheti a kamarás úr. S meggyőződhetik róla. Most pedig elmehet früstökölni, ha úgy tetszik.

– Azaz, hogy «ebédelni» tegnapra valót!

Ő excellentiája csöngetett, a komornyik kinyitotta az ajtót. De úgy elszaladt báró M...szky, hogy vissza se jött többet; a mint kiette magát, kocsira ült s meg se állt Bécsig.

Ott aztán megreferálta a császárnak, a mit tapasztalt a budai helytartótanács elnökénél. Karakán ember az! nem jó azzal tréfálni!

NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.

(Kiben meghfeitetic, mieert zoolnak az prewchkevc olian nagion midevnn ziwatar keovzeledic?)

Ráby Mátyás Bécsbe megérkezte után egészen elzárkózott a világtól; nem járt fel a Burgba, hanem fogadott a Paternoster utczában egy kis szállást, s senkinek sem mondta meg, hogy hol lakik.

Erre pedig nem csak az az oka volt, hogy háborítlanul elkészíthesse azt a nehéz és bonyolódott munkát, a mi a rábizott ügy volt, czifra változandóságaival; hanem még inkább mindenféle psychologiai állapotok.

Érezte, hogy ez az ő egész tragoediája valami fölöttébb nevetséges história. A bécsi «Janhagel» nem tekinti azt egyébnek, mint egy capitalis «Jux»-nak. Hogy a nagybajuszú magyarok ezzel a «Schabernak»-kal magát a császárt is feltréfálták, ez csak annál mulatságosabbá tette a «Hetz»-et. A Hetz, meg a Jux pedig a bécsi népnek az, a mi a rómainak a circus. Jaj annak, a ki belejutott; legyen az szép asszony, herczegnő vagy komédiásné, főúr vagy pap; az mindegy, nincs neki kegyelem; agyonnevetik, agyonélczelik.

Ezért kerülte még a jó barátjait is.

Még a hirlapok olvasásától is irtózott. Azt látta belőlük, hogy az egymás fejére tóduló világesemények az ő történetének veszedelmes versenytársai. Ki fog a szentendrei kicsiny emberek apró bajairól, a pestvármegyei táblabirák machinatiójáról, meg a kettő között kepiczkélő Ráby Mátyás furcsa kalandjairól beszélni, mikor a keleten Oroszország diadalai a nagy ozman birodalmat rendítik meg alapjaiban, mikor benn az országban új hadjárat előkészületei folynak, mikor a németalföldi lázadás az osztrák birodalmat egyik legszebb tartományától készül megfosztani, s mikor mindezeknél óriásibb, általánosabb rém gyanánt tornyosodik fel a francziaországi forradalom?

Ráby sejtette jól, hogy mikor ennek a nagy mennykőhullásnak az ideje bekövetkezik, akkor az ő szent-endrei causáját többé senki sem fogja meghallgatni.

Ezért sietnek a szegény prücskök is a mezőn olyan nagyon czirpelni, mikor érzik a vihar közeledtét; tudják jól, hogy a mennydörgés alatt az ő czirpelésük elvész. Pedig nekik is bizonyosan igen fontos okaik lehetnek arra, hogy szót emeljenek.

Úgy sietett a maga relatiójával elkészülni, hogy már január elején azt letisztázva benyujthatta a császárnak.

Terjedelmes és kimerítő opus volt az, benne a legvilágosabban kiderítve az egymással kapcsolatban levő visszaélések. Remekműnek lehetett mondani egy vádiratban.

Csakhogy úgy volt ezzel Ráby, mint a ki magában tanul sakkozni; természetes, hogy minden partiet ő nyer meg. Csak akkor veszi aztán észre, mikor eleven ellenjátszóval kerül össze, hogy annak is van ám saját terve; s az által az övé egészen máskép üt ki, mint a hogy ő szépen kicsinálta.

A pesti és budai urak sem késtek ám a maguk vádiratát felküldeni a császárhoz, a börtönből kitört Rab Ráby ellen.

Abban le volt ő kelme írva, mint néplázító, országbékét háborító, a király tanácsosait vakmerően rágalmazó, erkölcstelen életet folytató czégéres gonosztevő, a kinek visszaküldetése s az ország rendes törvényszékei elé állítása követeltetik. S mind ezekre épen annyi adat lett felszámlálva, a hánynyal terhelte Ráby a maga bevádoltait.

S a császár a legfőbb itélő biró. Neki nem szabad az ilyen dologban részrehajlónak lenni; hanem itélnie kell, nem a szive hajlandósága, de a tiszta igazság szerint.

Mikor Ráby Mátyás átadta a császárnak a munkálatát, élő szóval is előadva annak tartalmát, s megmagyarázva, hogy a bizonyítékok hol és miképen megszerezhetők? ezuttal azonban a kezéből mind ki vannak véve; a császár szép csendesen végig hallgatta őt s aztán elvette tőle a vastag munkálatot.

– Át fogom olvasni figyelemmel. Addig pedig vegye ön át ezt a másik csomagot, és olvassa el magában. Én már átnéztem. Ezekben viszont ön van vádolva számtalan törvénybe ütköző cselekményekkel. Hogy e vádoló iratokat önnek átadom, abból láthatja ön, hogy bizalmam önhöz a régi. Olvassa őket végig. S ha ön akkor, a midőn ezeket visszahozza hozzám, azt fogja mondani: «Mind ezekből egy tény, egy szó, egy gondolat sem igaz; én a törvényszék előtt kész vagyok ezeket visszadobni a vádolók szemébe; a magam vádjait pedig fentartom!» hát akkor én odarendelem ön mellé két leghivebb policzájcommissariusomat, a kiknek parancsuk lesz önt sehol egy pillanatra is el nem hagyni; önt minden személyes bántalmazás ellen, császári teljhatalmam gyakorlásával megvédelmezni; minden embert, a kit ön megidéztetni, kihallgattatni kiván, odaparancsolni; minden irományt, a mire önnek szüksége van, mint bizonyítékra, előadatni, és önt, a midőn kivánni fogja, ide Bécsbe visszakisérni. Ha azonban ön ez ellenvádakban csak egyetlen egy gondolatot is talál, a minek a továbbfüzése önre nézve kellemetlen lehetne… (ne értsen félre, ön ifjú ember, lehet, hogy elragadta az ügybuzgalom, talán lobbanékony hevében igazságtalan volt; talán könnyen hitt olyan embereknek, a kiknek érdekükben volt önt elámítani… vagy ha jól meghányja-veti, talán csakugyan összeütközésbe jött az ország cardinalis törvényeivel; hiszen szerelmes szív, elrontott gyomor, fölösleges epe sokszor ártó befolyást gyakorol a megfontoló észre), tehát ha ön csak egy árnyékot is talál e vádiratokban, a minek nem jól esnék a világosság, akkor – ne szóljon ön erről a dologról többet semmit. Én nem fogok felőle kérdezősködni. Legyen az én hibám, a mi eddig történt. Egy meghiúsult kisérlettel több, a mi nem sikerült nekem. Elhallgatunk róla. – A szentpétervári nagykövetségnél megürült a titkári állomás, oda ön nagyon alkalmas lenne. Én várni fogok a betöltésével e hó végeig. Odáig meggondolhatja ön az egész dolgot. Tehát a viszontlátásig. A legközelebbi találkozásnál önön függ, hogy mit mondjon: «megyek Budára», vagy «megyek Szent-Pétervárra».

Azzal elbocsátá őt kegyelmesen.

Jobban nem is bánhatott volna vele a császár. Ha csakugyan követett el valami hibát a fiatal ember, legyen az eltemetve. Az eddigi pályafutásának legyen vége; kezdődjék meg az új, más földön, más régióban, a minek az elmulttal semmiféle összeköttetése nem lesz. Atya sem gondoskodhatnék jobban a fiáról.

Hanem Ráby Mátyást ez bántotta épen kegyetlenül.

Hogy a császár hiheti azt ő felőle, hogy az ő egész történetében lehet egyetlen egy olyan árnyék, a minek nem esik jól a világosság.

Aztán haza vitte azokat a veszedelmes iratokat, s végig mulatott rajtuk.

Átkozott jó mulatság volt. Hol kaczagott rajtuk a düh miatt, hol meg a fogait csikorgatta jó kedve túlságos mértékében. Annyira bolond volt az, hogy az ember bámulta benne az okosságot. Az az egész vádhalmaz olyan remek systemával volt rendbeszedve, olyan méltó elkeseredés hangján fogalmazva, úgy megerősítve szemtanúk és adatok bizonyítékaival, hogy a vége felé Ráby Mátyás maga is kezdett kétségeskedni a fölött, hogy vajjon csakugyan nem ő-e az az országcsaló gazember, a ki itt le van írva? S csak most kezdi megismerni magát, miután lerántották az álarczot a képéről? Eddig maga is csak ezt az álarczot ismerte!

Hisz ezen vádlevél elolvasása után nincs az a földi biró, a ki őt kegyetlenül halálra ne itélje!

Milyen lavinája az összehömpölygetett hazugságoknak! Aláírva nagytekintélyű, jellemteljes, országos férfiaktól; bizonyítva, erősítve ugyanazon ágról szakadt nyomorultaktól, a kik ő nála, kezeit lábait csókolva könyörögtek, hogy védelmezze meg az ügyüket a hatalmasok ellen! – Védelmezte; – szenvedett érettök annyit, a mennyivel tiz gonosztevőnek minden bűne le volna bűnhődve; holott se inge, se gallérja nem volt neki egyik is, s most ez a rongy ellene támad és beáll hamis tanúnak a saját nyomorgatói mellé.

Bizony nagyon kinálkozott az az elhatározás, hogy a sutba vágja az egész népügyet, s aztán elfusson a hazájától olyan messzire, a hol egymásnak soha többé hirét sem hallják.

Nagy lelki tusakodás támadt ebből.

Egyfelől a kényelemszerető önzés szedte elő minden fegyvereit, hogy lemondásra és megfutamodásra birja. Hát érdemes a közönség bajáért magát kitenni új szenvedéseknek? összeveszni halálosan, nagynevű, hatalmas emberekkel, a kikhez semmi köze sincsen! Rágalmaztatni jó hirnevét az egész országon keresztül? Mikor e nélkül mind el lehetne; tölthetné az idejét víg mulatságok között. Az orosz Versaillesban ott a Newa mellett olyan szép lehet a nyár, világos éjszakáival. A növésben levő óriás talaján az egyes talentumok is oly gyorsan emelkedhetnek magasra. Ott hír, dicsőség, eredményteljes pályafutás várna reá; míg itt nevetség, szidalmazás, és egy «delator» kétséges hirneve.

Aztán «nem elég volt egy sütésből egy lepény»?

Másfelől azonban a büszke önérzet hányt ellent.

Hogyan? megfutni a Phæakok hadától? Elszaladni a hajdúk és porkolábok gúnyhahotája elől? Diadalt adni az ármánynak, a lomha nyers erőszaknak? Elismerni az igazságtalanság előjogát? – Elnyögni mindazt, a mit méltatlanul szenvedett s aztán csak magában pirulni, mikor e helyrehozhatatlan két gonosz év eseményeire visszagondol, s aztán kiirtani szivéből minden emlékezést saját hazájára?

E nehéz lelki küzdelem között találta őt Mariska levele, a mit az apja engedelmével írt hozzá.

Ez volt az egyetlen levél, a mit Ráby feltört és elolvasott.

Kétszer is, háromszor is elolvasta ezt a levelet, mely leírta előtte a vészeket, a mik visszatértében reá várnak s esengve kérte: «vissza ne jöjj!»

Ez a levél döntött.

Mert ha ennek az olvastára azt nem mondta volna Ráby, hogy «most már bizony visszamegyek!» akkor megérdemlené, hogy a tisztelt olvasó földhöz csapja ezt a könyvet s ne olvassa tovább Rab Ráby történetét.

«De most már visszamegyek!»

«Nem tartozom már se neked, édes népem, se neked, édes császárom semmivel; – hanem ennek a leánynak – ennek még tartozom valamivel.»

«Tartozom neki bebizonyítani, hogy férfi vagyok, a ki a veszélynek arczczal fordul, nem háttal; – hogy becsületes ember vagyok, a ki szidalmazóinak visszavágja a lábaihoz rágalmaikat; – hogy igazi hazafi vagyok, a ki nem retteg hazája földére rálépni s egész nemzetét birául fölhívni, hogy itéljen fölötte: valódi hive volt-e hazájának, nemzetének, a szabadságnak: vagy pedig árulója?»

«Sárral hajigálhat az egész világ; de ennek az egy leánynak meg kell tudni, hogy lelkületem fehérebb, mint a napfény; mert ez még a prizmán keresztül sem törik hétféle színre.»

«És aztán, ha megismert feltámasztott becsületem egész dicsfényében, ragyogja őt magát is körül ez a fénykör!»

«Mily végtelensége ez a felfoghatatlan szeretetnek!»

«Mily lelki erő kellett ahhoz, hogy egy leány, ki még a szemét sem meri felemelni férfira, elszánja magát, hogy egy ilyen levelet írjon valakihez, melynek minden sora elárulja azt, hogy szeret. Szeret minden indulataival a dúsgazdag szívnek. Itt a testvér szeretete a bátyához, a bizalmas közlékeny nyájasság, itt az aggódó anya szeretete féltett fiához, kit veszélyek, bajok ellen bölcs tanácsaival féltőn betakargat; itt az ábrándos szűz szerelme vőlegényéhez, mely titkoló szemérme által öntudatlan vallomásra téved; és itt a hitves lángoló szerelme sorsüldözte férjéhez, mely a kétségbeesésben indulatos kitöréssé válik s követel, parancsol! Minő szívnek kell annak lenni, mely neki ezen szavakat diktálta?»

«Mennyi álmatlan éjszakájába kerülhetett neki, a míg gondolatait ilyen kész domborúra kiformálta, a míg azokat ilyen szép kerek betükkel leirta? milyen ismeretlen világokat kellett beröpkednie galambszárnyú lelkével, míg ezeket az eszméket, a mik rá nézve oly idegenek voltak, megtalálta, megértette!»

«Ezt a lelket utól kell érni!»

«Férfiindulat sólyomszárnya! Mutasd meg, hogy el tudod őt érni!»

«Tépd ki szivedből azt a másik asszonyt, ki, hogy a hitves névre egészen érdemetlen legyen, még a nemét is megtagadta; fújd el az alakját magad elől, mint az elégett papir hamvát, a mire a képét valaha lefestetted!»

«Hat hét alatt Erdélyben elválasztanak tőle törvény szerint, ha az idézésre nem jelen meg, annál biztosabban.»

«S akkor szabad vagy.»

«A pesti porkoláb valamennyi láncza nem olyan fájó, mint ez a láncz, a mivel hozzá vagy békózva.»

«Törd szélylyel.»

«S akkor aztán keresd fel ezt a másikat, ezt a hivet, ezt a végtelenül szeretőt; szabad vagyok, – igaz ember vagyok, – egészen a tied vagyok! Van-e kedved egy halálra kinzott, kiszenvedett szivet halottaiból feltámasztani?»

«Uraim, uraim, tekintetes, nagyságos és nagyméltóságú uraim ott fenn Budán: szállok elétek! S ha akkora Istenek vagytok is, mint az olympiak voltak, én leszek az Enkeládosz, s rátok döntöm az Ossát Pelionnal!»

Szegény Mariska! ugyan eltévesztette a czélját azzal a levéllel! A helyett, hogy elijesztette volna vele Ráby Mátyást a Hyperboræok országáig való futásra, visszaidézte őt vele Budapestre.

Ráby Mátyás nyalábra fogta az ellene intézett nagy halmaz vádiratot, felsietett vele a Burgba: ledobta azt a császár elé az asztalra, s ráütve a tenyerével, azt mondá:

– A mi e csomagban írva van, az alphatól az omegáig mind merő koholmány, rágalom, valótlanság. Kérem küldjön engemet fölséged Budára!

– Jól van. Meglesz.

– És aztán védelmezzen meg.

– Legyen róla nyugodt. Ha parancsom ellenére önt el mernék fogni, én magam személyesen fogok oda menni, hogy önt kézen fogva visszahozzam.

Ez olyan szó volt, a mi által hármas pánczéllal (æs triplex) érezhette a szivét befedve Ráby Mátyás.

NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.

(Kiben meglatiuc, millen hatalmaas aallatt az czethal; de mindazonaaltal, ha zaarazfevldre kerewl, magaawal iss ioll tehetetlen.)

A császár két policzáj-commissárust rendelt Ráby Mátyás mellé, a kiknek utasításul volt adva, hogy Ráby Mátyást mindenüvé kövessék, sehol el ne hagyják; külön-külön mindegyiknek teljhatalom volt adva, a császár nevében mindenüvé bebocsátást követelni, minden embert, rangjára való tekintet nélkül megidézni, szükséges pénzösszegeket a közpénztárokból utalványozni, s a császár utasításait élőszóval nagyoknak és legnagyobbaknak elmondani.

Az egyik commissarius, Plötzlich úr, egyike volt a császárváros leghíresebb rendőri közegeinek. Hirhedett rablókat rejtékhelyeiken meglepni, éjjeli razziákat nagy sikerrel végrehajtani, titkos complottot egész terjedelmében felfedezni, valódi passiója volt. Személyes bátorsága is elismertetett; számtalan érdemrendeket viselt bel- és külpotentátoktól; sok összeesküvőt hurokra kerített. – S olyan imposans fellépése volt, hogy még a bécsi «Brodkravallok» alkalmával is elég volt a puszta megjelenése a zavargó néptömeg között, hogy az szétfusson, s elhagyja Plötzlich úr által vitetni fogolyképen a báránynyá szelidült vezérkolomposát. Ennél tehát hatalmasabb férfiut nem rendelhetett volna a császár Ráby Mátyás mellé comitivának.

Csak egy hiánya volt Plötzlich úrnak; az, hogy Bécsen kívül soha sem járt, Magyarországról pedig épen csak annyit tudott, a mennyit a «normá»-ban hallott a pater subrectortól, hogy «bos hungaricus est formosus».

Annálfogva, a mint együtt hárman póstakocsival útra keltek, fel levén fegyverkezve mindennemü rablómegtámadás ellen, a legelső, a mi meglepte a szabad mezőn Plötzich urat, egy csoport veréb volt, a mint egyik fáról a másikra repült.

«Nini, micsoda kicsiny galambok!»

Mivelhogy Bécsben egyéb repülő madarat nem látni galambnál, az van az István-téren elég; a verebet pedig rég kiirtották az egész környéken, régi tanács rendeletnél fogva, mely szerint minden ember köteleztetik: «das schädliche Ungeziefer von Spatzen überall vertreten, verreissen, verschlagen, verschiessen» (a veréb-féle kártékony férget mindenütt összetaposni, összetépni, összezúzni, összelőni).

Ez már rossz augurium (madárjóslat) volt Ráby Mátyásnak. Bölcs antik római az ilyenre visszafordult volna.

De még jobban megjárta Plötzlich úr, mikor Magyarországra beérve, meglátta, hogy egy helyen a parasztok a mezőn valami gödröket ástak, s azokból majd itt, majd amott egy hörcsököt vertek fel az odujából. A gonosz állat olyan vakmerő volt, hogy az üldöző embereknek a szeme közé ugrált, a mint téli álmából felzavarták.

Ez az állat is hiányzott Plötzlich úr zoologiai képtabellájáról. Rábyt nem merte háborgatni, mert az a magával hozott iratokat tanulmányozta az egész úton; hanem odainté azt az úrforma embert, a ki a robotosokat commandirozta; valami ispán lehetett, attól kérdezte meg, hogy mi az a kegyetlen fenevad?

Az meg, a jámbor magyar, nem volt az egész német szótár birtokában, hogy az igazi nomenclaturát ki tudta volna választani, hanem körülirta valahogy, hogy: «der ist ein ungarischer Maus».

Este aztán, mikor Győr városába vergődtek s vacsora után egy szobában készültek lefeküdni, elébb jól bereteszelvén az ajtót, Ráby bámulva látta, hogy Plötzlich úr kihúzza a kardját s maga mellé fekteti az ágyba.

– Mi a manót akar azzal a karddal, commissarus úr? Hiszen csak nem törhet ránk valami zsivány a bezárt ajtón keresztül.

– De hát abbul az egérlyukból ott ni, szólt Plötzlich úr, a szögletbe mutatva a kardja hegyével – egy «ungarische Maus!»

Jaj, barátom Plötzlich, ha te már a magyar egértől is úgy megszeppensz, mi lesz még, ha a magyar oroszlánnal összekerülsz, mikor azt ordítja a füledbe, hogy «bihászman!»

Azonban az egész ügy, meg kell adni, hogy a legnagyobb bureaucratai fifikussággal volt kifundálva. Ott Bécsben egész hivatalosan protocollumot vettek föl super eo, hogy inculpatus Ráby Mátyás mit felelt a budai helytartótanács nyolczvan vádpontjaira. Ezzel a protocollummal küldetett ki evocatus a dicasteriummal való confrontatio végett.

E confrontationak a budai főpoliczájdirektor hivatal-szobájában kellett megtörténni s a districtualis commissarius által végrehajtatni.

Mind a budai rendőrfőnök, mind a Pest kerületi főbiztos, a császár kinevezett hivatalnokai voltak, bécsi nevelésű, hivatalszobában meggörbült derekú, aranyeres, sőt aranykulcsos bureaucraták; de még is csak, mindazonáltal és mindezeknek daczára is, magyar emberek.

Este későn volt az idő, a midőn a két bécsi commissarius Ráby Mátyással megérkezett Budára. Ez is jól ki volt számítva. Nehogy valaki a vámnál ráismerjen s előre szaladjon értesíteni a vármegyét.

Rögtön, még lámpagyujtás előtt, siettek Rábyval együtt felkeresni a rendőrfőnököt. Úgy volt a rendelés, hogy majd Rábyval együtt ott maradnak a rendőri hivatal helyiségében szálláson. A császári épület kapuján ott a nagy bolond fekete sas, onnan ki nem veheti őt a vármegye. Katona is áll előtte, meg faköpenyeg.

A rendőrfőnök ugyan megijedt, mikor Plötzlich úr elmondta neki, hogy kit hozott hozzá. Összecsücsörítette a száját s valami visszafelé fordított fütyülést hallatott!

– Hűh! Hunderbunder! ez nevezetes dolog. Nekem parancsolatom van ő exellentiájától a helytartótanács elnökétől, hogy a mint Rab Ráby megkerül, azonnal szolgáltassam át Pest vármegyének.

– Mi pedig a császár parancsát hozzuk önnek, hogy nemes Muray Ráby Mátyás urat, ő felsége kamarását, a rendőrségi hivatalban tartsa ön őrizet alatt.

– Hja barátom, szólt a rendőrfőnök, a saját orra hegyét hosszabbra húzogatva; ő felsége messze van, ő excellentiája pedig közel van.

– No de mégis a császár csak nagyobb úr az országban, mint a helytartótanács elnöke, pattogott vissza a bécsi rendőrbiztos.

A budai rendőrfőnök csak a fejét lóggatta.

– Majd meglátják az urak. Furcsa ember az, nagyon furcsa. Nem ismerik azt az urak?

– De hát mit csináljunk? Nekünk instructióink vannak a császártól.

– Hm! hm! A rendőrfőnök a mutatóujjával feltámasztotta az orra hegyét, hogy el ne ejtse a fejét nagy búsultában. Találtam egy jó gondolatot.

– Ki vele. Hadd halljuk.

– Menjenek fel az urak ő excellentiájához a palotájába s kérjenek tőle rögtön kihallgatást. Önöket talán nem eszi meg.

– Hát’szen mi is ott leszünk. Csak nem ijedünk meg tőle. De mi történik addig nemes Ráby kamarás úrral? Neki addig itt kell maradni.

– Jól van. Majd én addig becsukom az inquisit-szobába, magamhoz veszem a kulcsát, s két strázsát állítok az ajtaja elé.

– No, az lesz a legjobb.

Ráby Mátyás tehát az első intrádára mingyárt csak egyszerre azon vette észre magát, hogy megint «Rab Ráby» lett belőle. S még áldania kellett a sorsot, hogy ilyen jó helyre volt becsukva, a hol szalmakanapé is van, a hová az «inquisit» lefekhetik s hallgathatja a két alá- s felsétáló katona lépését az ajtaja előtt.

A két bécsi policzáj-commissarius lóstatott a helytartósági palotába. Alig akarták őket a kapun beereszteni. – Tisztességes ember Buda várában esti harangszó után nem kódorog az utczán.

Kivántak rögtön ő excellentiája elé vezettetni.

Az a «rögtön» azonban nem megy olyan könnyen.

Ő excellentiájának ez órában épen fontos vitatkozása volt a tudós orientalista Kalmárral azon nagy horderejű kérdés fölött, hogy Trója nem azonos-e ezzel a magyar helynévvel «Torja?» annálfogva Latium valósággal nem Laczháza-e? Abban már kölcsönösen megegyeztek, hogy Siciliát valamikor a székelyek népesítették be. «Siculus» = «siculus».

Tehát a két németnek várni kellett addig, a míg Aeneas a Bosporuson keresztül a Csepelsziget farkáig «per varios casus» elvergődik.

Azután meg, a míg egy földglóbus nagyságú fekete retek az utolsó szeletig elfogy.

No meg aztán, a míg három partie «Lange Puff» szerencsésen lejátszatik.

Akkor aztán, úgy éjfél után, bebocsátották őket ő excellentiája elé.

Ő excellentiája soha sem volt valami nyájas ember. – Nem, ennek ellenkezője volt. Ma azonban a superlativusa igyekezett annak lenni, a mi rendes napokon volt.

– No hát, bihászman? mit akarnak az urak?

– Én vagyok Plötzlich, policzáj-commissarius Bécsből.

– Hol van az úrnak a titkos jegye?

A biztos elő tudta azt mutatni.

Az elnök úr leült s hagyta a két fő-főbiztost álldogálni.

– Hát mit keresnek az urak itt Budán?

– Megbizattunk ő felsége által, hogy szembesítés végett a megyei tisztviselőkkel, lekisérjük nagyságos Ráby Mátyás kamarás urat.

– Azaz, hogy «Rab Rábyt», a börtönből kitört gonosztevőt, a semmirekellő gézengúzt! igazítá helyre az elnök úr.

– Kérem! Ő a császár megbizottja.

– És az én foglyom!

– Azt bátor vagyok tagadni! Ő a mi személyes felelősségünk alatt és ő felsége védelme alatt áll s csupán a törvényes eljárás befejezése végett van ide küldve.

– Lárifári! én már ki is adtam a parancsolatot, hogy azonnal adassék át a maga törvényes hatóságának, Pest vármegyének.

– De az ellen én ünnepélyesen protestálok! Itt van nálam a császár plenipotentiája.

– Tartsa az úr a zsebében, ha ott van. A császár parancsol Bécsben, itt pedig én parancsolok!

E szónál felugrott helyéből az elnök és csengetett.

A titkár belépett.

– Menjen az úr a vármegye hajdúival azonnal a policzájdirectióra s vitesse át Pestre a vármegyeházához Rab Rábyt.

Erre duettben rivallt fel mind a két bécsi commissarius.

– Ez violentia! Ez rebellio! Mi protestálunk. Ellenállunk.

– Azt próbálják meg az urak! Önöket is vasra veretem és odacsukatom a gonosztevő mellé, hogy tudom megemlegetik a magyarok Istenit! Allo marsch! Ez is két szó.

A két commisarius, a mint látta, hogy ez nem tréfa (soha se látott még ilyet!), nosza igyekezett az utczára lejutni s meg sem állt addig, a míg a policzájdirektor lakásáig nem jutott.

Akkor aztán hárman voltak, a kik nem tudták, hogy mitévők legyenek?

– Hunderbunder! mondtam ugy-e, hogy furcsa ember ez az excellentiás úr?

– Azt hittük, hogy mingyárt széjjeltép bennünket.

– Velem is így szokott tenni, ha megharagítom.

– S erre az esetre nincsen instructiónk ő felségétől.

Nem sok idejük maradt pedig a tanakodásra; mert a pestmegyei albörtönőr megérkezett hat fegyveres hajdúval, hogy Rab Rábyt elszállítsák Pestre. A policzájdirectornak elő kellett adni a szobakulcsot, a hová ő kegyelme be volt zárva.

– Ám vigyék el erőszakkal! mondá Plötzlich úr; de mi vele megyünk, ahogy a császár parancsolta.

– Mindenüvé vele megyünk! secundált neki a második biztos.

A mire az alporkoláb azt mondta nekik egész prosopopoeiával, hogy «méltóztassék!»

S azzal éjjel és sűrű ködben megindultak Budáról Pestre, közbefogva Ráby Mátyást és a két kisérőjét.

A két bécsi rendőr persze azt gondolta, hogy itt is két kőhid van, mi Budáról Pestre átvezet, mint a rongyos bécsi Wien folyón: lehet rajta járni télen is, éjjel is. Mikor aztán meglátta maga előtt ezt az óriási folyamot, a budapesti Dunát egész domborúra megdagadva a torlódó jégzajtól, akkor kezdett el csak hüledezni.

– Hát hogy akarunk itten keresztül menni?

– Nagyon szépen, mondá az alporkoláb. Itt van a csónakunk. Mink is most jöttünk át. Két óra sem telt bele.

Ott volt a csónak a Rudas fürdőnél, egy partvéd sarkantyú mellé kikötve, abban ült négy evezőlegény. A Dunán pedig harsogott a zajló jég, a fehér jégtáblák egymás hátára torlódtak, mikor olyan két úszó jégsziget egymáshoz ütődött.

– Tessék beszállni, kérem alássan.

Rab Rábyt nagy hirtelen betették a csónakba; erre a két biztos is kötelességének tartotta, utána menni s helyet foglalni a padokon.

– Hogy megyünk mi ezen a jégen keresztül? tünődék fenhangon Plötzlich úr.

– Majd meglátja az úr.

A kormányos eloldotta a lánczot s az egyik evezős eltaszította a csónakot a parttól. De alig indultak meg, már jött egy irgalmatlan nagy jégtorlasz, mely visszaszorította azt a parthoz.

– Luláj machen! kiáltá a kormányos a jelszót.

A bécsi biztos semmikép sem ismerte ezt a német műszót, megtanulta mingyárt.

A «Luláj machen» abból állt, hogy a hány ember volt a csónakban, az mind kétfelé feszített lábbal felállt, aztán egy jelszóra: hol a jobb, hol a bal lábára nehezkedett, mi által a hintálásba jött csónak jobbról-balról a saját súlya által tört magának utat a körülvevő jégtorlat között, a két szélével folyvást a víz szinéig lemerülve. Olyan mulatság volt ez, hogy az embernek a haja szálai emelgették a kalapját a fején borzadalmában.

– Ebben én nem veszek részt. Nicht mitmachen! Protestálok! A császár nevében protestálok! rivallt a megrémült commissarius. Én rendőrbiztos vagyok; engem esküvésem kötelez a többek közt arra is, hogy mikor a jég zajlik, másokat nem engedek a Dunán átmenni. Ezt magam sem szeghetem meg. Én követelem, hogy vigyenek vissza bennünket a partra.

Hát visszavitték a partra s engedték őt kiugrani a csónakból; utána a másik biztost is.

– Ráby kamarás urat is szállítsák ki!

Erre aztán nagyot nevettek a szeme közé.

– Azt nem kell félteni! A kinek lóggni kell, az nem fullad a vízbe.

S azzal újra betaszíták a jég közé a csónakot.

– Ez hallatlan vakmerőség! Mi ünnepélyesen protestálunk.

S a két rendőrbiztos rögtön elővette a kebléből a piros bőrbe kötött bugyellárisát s a helyszinén, a szép holdvilág és a parti lámpa világa mellett – protocollumot vett föl erről az esetről.

A csónak pedig törtetett tovább a jég hátán s lehetett hallani a Luláj machen tempószavát: «jobbra! balra!» – néha ki is látszott az emberek feje a jégtorlaszok közül.

Plötzlich úr csak azon imádkozott az úr Istenhez, vajha összezúznék az a csónak s odaveszne Ráby Mátyás kamarás úr, ez nagyon egyszerűsítené a rapportot; de biz ez nem történt meg, mert a csónak két órai munka után szerencsésen átvergődött a pesti partra; mikor már a révészek nem birták a jeget áttöretni, akkor a hajdukkal együtt kiugráltak a jégen át a partra, s aztán egy hosszú kötélnél fogva úgy vontatták keresztül a jég fölött a csónakot a benne maradt Rábyval, a porkolábbal, meg a kormányossal együtt. Mindennapi tréfa volt ez nekik, régi embereknek. Hát mikor a magyar szinészek is így jártak Budáról Pestre a német szinházban egy magyar előadást tartani. Tréfa dolog volt ez!

Másnap reggel aztán valahol a nyulak szigeténél fenakadt a felső jég s azon alul a Duna kitisztult; a commissarius urak átcsónakázhattak Pestre vigan.

Siettek a vármegyeházát megtalálni. Ott, miután egy darabig megpróbálták a német szóval vesszőt futni a «nix tájcs» világában, végre a második biztosnak, a ki eddig egy szót sem szólt, s a kit különben Habersack úrnak híttak, eszébe jutott, hogy ő tud valamit diákul s ettől fogva ő lett Cicero. A latin nyelv segélyével aztán megértették magukat, hogy mit keresnek. De ez még annál rosszabb volt rájuk nézve, mert akkor még Pontiustól Pilátushoz küldözték őket, alá s fel, előre, hátra: az volt a boldogabb, a ki rászedhette őket. Utoljára Plötzlich úr elővette az universalis nyelvet, megkente egy ácsorgó hajdúnak a markát egy lázsiás tallérral, azért az aztán nem csak megadta neki a kivánt feleletet, hanem el is vezette őt ahhoz az ajtóhoz, a melyen belül Rab Ráby be volt zárva. A strázsának is adtak egy tallért, s azért az megengedte, hogy a commissarius úr az ajtón keresztül beszélhessen a rabbal.

– Itt van ön, Ráby úr?

– Igenis, itt vagyok.

– Mit csinál itt az úr?

– Mulatom magamat a lánczaim csörgésével.

– Önnek a kezére lánczot vertek?

– De biz a lábamra is.

– Ne féljen ön, mi itt vagyunk, ezt nem fogjuk eltűrni.

– Köszönöm szépen.

De már ez több volt, mint a mennyit egy policzáj-commissarius elviselhet nyugodt szívvel. Plötzlich úr nem kérdezősködött tovább, hanem a mely ajtó előtt legtöbb parasztkalapot látott lerakva a földön, azon berontott. Hát persze, hogy jó helyen járt; az volt az alispán szobája, a II-odiké; de a ki azonban nem volt maga jelen; mert épen a leányát adta férjhez, s a miatt el kellett utaznia Ugocsába; hanem szokás szerint Laskóy táblabiró úr suppleálta. Plötzlich úr félretaszigálta maga elől a parasztokat, a kiket épen benevolizáltak s odarohant a legnagyobb hasú, tehát legtekintélyesebb úr elé.

«A császár nevében!»

– Jaj! (A táblabiró úrnak nagyon gyönge szive volt, azt gondolta a két rendőr megjelenésekor, hogy már viszik Bécsújhelybe lenyakaztatni.)

– Hogy merték az urak a császár parancsolatja ellenére Ráby Mátyás kamarás urat lánczra veretni és börtönbe záratni?

– Rogo humillime. (Szerencsére, Laskóy úr nem igen tökéletes volt hős Arminius népének nyelvében.)

– Nem tud az úr németül?

– Igenis szolgálatjára nix tájts.

– Muszáj az úrnak tudni. A császár elrendelte, hogy minden hivatalnok megtanuljon öt esztendő alatt németül. Nem tanult az úr?

– Ik bin gelernt.

– No ha tanult az úr, hát beszéljen, a hogy tud.

– Zer wenig.

– Hát mondja azt a «wenig»-et.

Laskóy úr pedig nem vitte tovább a régi magyar-német grammaticának az első «gyakorlatánál»; azt elkezdte mondani:

– Die Feder der Vögel sind mankmal weisz, mankmal gelb, mankmal roth.

– Mást nem tud az úr?

– De igen. A Frühlingsliedet.