– No hát hozzák neki ide azt a harminczhárom fontosat!
S újra lebontották a sebesült lábáról a kötelékeket, s hivatták a vármegye lakatosát, hogy kovácsolja fel rájuk a legnehezebb békókat.
De ez már sok volt ennek a derék embernek.
– Én ugyan rá nem verem! szólt, a bőrköténye alá dugva a kezeit. Én ez órától fogva nem szolgálom tovább a vármegyét; verjék rá az urak maguk a vasat, ha akarják; én nem nézhetem ezt az istentelenséget! Megyek haza.
S azzal ott hagyta őket.
Felhajtották aztán az egész várost lakatos után. Egy sem állt kötélnek. Rab Rábyt nem akarta megkínozni senki. Utoljára elhozatták Pilisről a czigánykovácsot, az megtette.
Mikor így visszavitték Rab Rábyt jeges börtönébe, visszakiálta biráinak:
«Non omnis moriar!»
(Nem halok meg egészen!)
NEGYVENHETEDIK FEJEZET.
(Az utolsoo leveel és a tinta, melylyel megirodott wala.)
– No majd én megmutatom neked, hogy egészen meghalsz! dörmögé Janosics uram, mikor e szavak után odalánczolta megint Rab Rábyt a falhoz.
– Ezentul pedig minden nap kétszer kell a rabot megvizitálni, hogy nem követ-e el valami ördögi practicát idebenn a tömlöczben? Ezt parancsolá Laskóy úr a porkolábnak.
Mikor a porkoláb behozta a rab számára a kenyeret és vizet, s letette melléje, olyan furcsán vigyorgott rá.
Rábynak feltünt, hogy az a kenyér valami fehér porral van behintve. Sok panasza volt, hogy sótalan a kenyere. Tán azon segítettek? Nem volt éhes, nem nyult hozzá. Este is volt már.
A mint aztán besötétült, megjelen börtönében az, a mi ez odút a gyönyörök sanctuariumává tette, az az alakot öltő hang, mely ha megszólalt, magát a beszélőt látta benne.
«Szegény Rab Ráby!»
«Ébren vagyok».
«Ne egyék ön a kenyérből, ne igyék ön a vízből, a mit hoztak, mert meg van mérgezve.»
Ráby sejtette azt.
De hát mit csináljon? Akkor éhen kell meghalnia.
«Vigyázzon ön a nádszálra, a mit lebocsátok.»
Mi férhet bele egy nádszárba? Oh az asszonyi leleményesség kitalál mindent. A nádszál meg volt töltve vékony csokoládé rudacskákkal. Tápszernek holnapig elélni elég az. Olyan kevés kell egy szegény rabnak.
De hát az ital?
Annak is kitalálták a módját.
«Öntse ki a korsóból a vizet, s vezesse a nádszál végét bele.»
Ezen a nádszálon keresztül megtöltötték a korsóját iható vizzel.
Miket ki nem talál a szerető szív!
Másnap a porkoláb bámulva látta, hogy Rab Ráby még sem adta ki a lelkét; de csak nem is panaszkodik.
Vas ennek még a gyomra is! Persze, a kenyérből csak kevés volt elmorzsázva.
A mint a vizitatiónak vége volt, ismét eljött hozzá a jó szellem.
Az az erős szellem, a ki egy galamb képében, egy gyönge leány képében megharczolt az erősek, hatalmasok egész táborával, s ha azok kimondták az ő szeretetére: «el kell neki veszni!» ő azt mondta rá: «én nem engedem!» És nem engedte.
«A császár itt volt, beszélte a hang; kereste önt, de nem találhatott rá; azt mondták neki: már kiszabadult ön; aztán odább ment.»
«Nyujtson nekem még egyszer irószereket!» könyörgött fel védangyalához a rab.
«Nem adok önnek több írószert, mert kimondták, hogy ha még egyszer megtudódik, hogy ön a börtönből levelet küldött ki, rögtön lefejezik önt. Különben sem tudni, hová ment a császár. Azt mondják: Törökországba ment.»
Ez még csak élesebb sarkantyú volt Rab Ráby lelkének: ez a fenyegetés. Nem könyörgött védszelleméhez tovább, makacs volt! Ha elhagyja az őrangyala, ő nála nélkül is tud a maga útján menni.
Papirosa volt; ott a szalmaszálban. Elég arra, hogy megírja a császárnak, hogy játszották ki.
Irótollat tudott csinálni egy másik szalmaszálból; jó éles körmei voltak hozzá.
Hát a tinta, a mivel írjon? Ott volt a saját vére.
Utolsó levelét a vérével irta a császárhoz.
A mint megszáradt az írás, ismét összegöngyölítette a papírt, hogy a szalmába beférjen.
Aztán várt vele, mig egy reggel a szobájában meggyűlt havat, szemetet puttonynyal kihordani épen arra a hajdúra kerül a sor, a ki egy időben a kettős fenekű korsót hordta be hozzá. Ebben bizhatott. Azt súgta neki, mikor az ágya körül kotorászott: «ez a szalmaszál száz aranyat ér».
A hajdú elértette a szót, s azt a szalmaszálat is a szemét közé dobta.
Ez volt Rab Rábynak az utolsó kisérlete.
E naptól fogva a rémítések minden nemét megkisértették rajta, hogy rávegyék a Petray által készített vallomás aláirására. Mindennap lehurczolták a törvényszék elé s addig vallatták, mig el nem alélt.
Egy éjjel nagy csörömpöléssel nyilt az ajtaja s Janosics negyed magával rohant be rajta. Egy ember hozta utána a parázszsal telt serpenyőt, a másik a harapó-fogókat, a negyedik volt a pesti hóhér, a kit látásból ismert a rab.
– No majd én megpuhítom azt a kemény embert, ha az urak nem tudják! szólt a porkoláb ittas fővel. Hóhérmester, tegye kend a kötelességét. Itt az izzó harapó-fogó. Csipkedje meg vele, a mig ki nem vallja a vétkét. Vetkőztessétek le!
A két hajdú letépte a ruháit. Ráby megnémult a rémülettől.
A mint ezt az elnyomorodott alakot meglátta a bakó, megesett rajta a szíve.
– De bizony, Janosics gazda, ezt a szegény embert én meg nem kínzom, ha ezt az egész vármegyeházát nekem adja is kend.
S azzal felvette megint ködmenét, s fogta a nagy kantát a Ráby ágya mellett, leöntötte vele a tüzes serpenyőt, hogy egyszerre sötét lett. A négy alak aztán úgy ránczigálta ki egymást az ajtón kölcsönösen szitkozódva.
Másnap elpanaszolta az esetet Ráby a törvényszék előtt. Kinevették vele. Azt mondták rá, hogy álmodta azt.
NEGYVENNYOLCZADIK FEJEZET.
(Kibenn kevwetkezic az legeerzeekeniebb chapaass az rab feieere.)
A rabnak mindenre kiterjed a gondja; Ráby még azt is kifundálta magában, hogy mi lenne, ha egy nap, vagy több nap az ő oltalmazó angyala nem jöhetne el, az ő táplálékát lenyújtani. Egy részét a csokoládé darabkáknak elrejtette. Hová? Abba a fekete kenyérbe lyukat fúrt az ujjával s abba dugta bele. Épen olyan barna volt a kenyér is, mint a csokoládé. A viz italárul pedig úgy gondoskodott, hogy a tiszta vizen megfagyott jeget elrakta az ágya alá. Hosszú tél volt, megmaradt az ott elolvadatlan. Egy kis aszalt jég!
Úgy számított, hogy neki meg kell érni még a legközelebbi napokat. Minden furfanggal igyekezett nyújtani az életet. (Qui habet tempus, habet vitam! A ki időt nyer, életet nyer.)
Egyszer aztán bekövetkezett az, a mitől előre rettegett.
Egy egész nap elmaradt az édes vigasztaló hang odafönn.
Ezen a napon már a gyanús kenyérbe eldugott csokoládé-maradékhoz kellett folyamodnia; s a félre tett jégdarabkákat szopogatnia szomj ellen.
Hanem a rab olyan bámulatos kevéssel beéri.
Másnap sem jött el az édes vigasztaló szózat; hanem hallott a helyett a feje fölött durva férfi-lépéseket, s aztán egész éjjel valami kínos asszonyi nyögést, s az ilyen hang megöli az álmot, úgy szorítá szivét egy gondolat!
De nem engedte a lelkének ezt a rémséges eszmét végig gondolni.
… Valaki haldoklik a feje fölött… Egy nő… Talán reggelt sem ér… Nem engedte képzeletének, hogy a haldokló arczát lelke elé hozza, nem a nyelvének, hogy némán kimondja azt a nevet…
Nem igaz, nem igaz, nem igaz! – Káprázat ez! – Álom volt; nem igaz!
Reggelre csakugyan végkép elcsendesült az a nehéz nyögés odafenn.
De a vigasztaló hang még sem jelent meg.
Rab Ráby már az utolsó darabka csokoládét kezdé fogyasztani. Holnapra már nem maradt több.
A délután aztán bizonyossá tette felőle, hogy nem álom volt a mult éjjeli rémség.
Sűrű sorakozó lépések hangzottak a felső szobában; mint mikor a kántor diákok karikába állnak. – A kántor válogatta a kezdőhangot: «dol – re mi – fa –.» Azután rázendíték egyszerre a jól ismert gyászdalt:
Mert néked beszélek.»
Azután következett egy vontatott összhangon elmondott búcsúztató. Rab Ráby hallotta, hogy pattognak a sorokra szedett verseknek a rímei.
Aztán megint következett egyike azoknak a keserűségben telhetetlen kálvinista halotti énekeknek:
Rettenetes halál!»
Oh milyen okos emberek azok a pápisták, hogy diákul éneklik el a halottaikat, a miből a hallgató nem ért egyebet, mint azt, hogy «circumdedérum», még a hozzávaló melódia is olyan becsületes allegrettóban van tartva; – de ezek a kálvinisták úgy kikeresik a legelkeserítőbb gondolatokat, s kitalálják hozzá a melódiák legbúskomorabb, legmélább fajait, hogy az embernek marokra fogják vele a szivét, úgy facsarják ki!
Kit énekeltek el hát odafenn?
Azután azok a nehéz kalapácsütések, a mikor a szeget beverik a koporsóba!
Szerencse, hogy a híveknek nem szabad még harangot tartaniok; különben bizonyosan harangoznának is.
Rab Ráby reszketett; de most már nem a hidegtől.
Este felé ismét bejött hozzá Janosics uram vizitálni.
Ráby rávette magát, hogy kínzóját megszólítsa.
– Kit temettek ma innen fölülről?
A porkoláb úgy olvasott a rab arczvonásaiból, mint a nyitott könyvből. Az arcza elárulta az egyetlen sebhető részét Rab Rábynak.
A kinzó nem sajnálta odacsípni a tüzes harapófogóval az elevenjére.
Megtörülte a szemeit hypocrita elkeseredéssel s gyászoló hangon hörgécselé:
Oh, a mi áldott jó kisasszonyunkat, a főnótárius Mariskáját temették el ma szegénykét! Isten nyugosztalja meg az ártatlan teremtést!
A rab fölordított, mint a halálra sebesült, s aztán elkezdett zokogni.
Ez oda talált jól. A lelke közepébe. Ez keresztülhatolt azon a hármas pánczélon. Az ő angyala meghalt.
A porkoláb úgy nevetett a háta mögött nagy diadalmasan.
Túltett a hóhéron!
«Most mondd már, hogy nem fáj!»
Rab Ráby odafektette a fejét a két felhúzott térdére, s lánczba vert kezeit imára kulcsolva, csendes, szívből eredő könyörgést bocsáta föl az egek urához, a földi ködökből felszálló lélek mennybeli üdveért.
És azt bizonyára nagyon jól tette Rab Ráby, hogy azért a megholtért a végtelen irgalom urához felfohászkodott; – mert semmi énekszó és papi imádság nem tisztítja úgy fel az útját, az emberi bűnökből sűrűsödött felhőkön keresztül, mint a Rab Ráby könyörgése; és senki szájában nincs oly erős értelme e mondásnak: «bocsáss meg minékünk, miként mi is megbocsátunk az ellenünk vétetteknek!» mint a Rab Rábyéban; – mert az, a kit ma az ő feje fölött elénekeltek, az, a kit ma innen temetni vittek, nem Mariska volt, az ő védangyala, – hanem Fruzsinka, az ő hűtelen hitvestársa; a ki ott halt meg a börtönben, maga is rab, miként férje Rab Ráby.
Hogy miként került Fruzsinka e helyre, s mi volt a catastróphája, azt majd elmondjuk később; hanem elébb egy nagyobb emberrel leszen dolgunk, a kinek szintén sietős az útja.
Ez a nagy ember gróf Niczky úr, ő excellentiája.
Hej, ha azt megtudná Rab Ráby, hogy mi történt a nagyméltóságú úrral? Hogy az a gyászdal odafenn nem Mariskának szólt, hogy verné össze a bokáin a lánczokat pokoli jó kedvében!
De ezt Janosics nem mondja meg neki, hanem engedi, hogy hadd sírjon, s hadd ütögesse a fejét a hideg falhoz. Ez jó neki!
NEGYVENKILENCZEDIK FEJEZET.
(Egi nagi vrnak az ev tragoediaia elmondatic.)
Ráby most kivánta, hogy hoznák bár azt a megmérgezett ételt és italt, hadd halna meg tőle! A megmaradtat minden este visszavitte a porkoláb, nehogy «indiciumok» maradjanak a rab kezében, ha netalán a bírák közül valaki meglátogatná börtönében. Mert azt fel kell jegyeznünk az igazság kedvéért, hogy ez a megmérgezési szándék az ő bárdolatlan lelkének a szüleménye volt; az uraknak nem volt arról semmi tudomásuk. (Azért nem mondjuk, hogy nagyon bánták volna, ha megtörténik.)
Másnap reggel azonban üres kézzel jött a porkoláb.
– Hát ma nem kapok kenyeret és vizet? kérdezé a rab.
– Jaj úrfi! szólt nevetve Janosics. Mától fogva már uraság a dolgod. Nem kenyéren és vizen élsz már, hanem bort, pecsenyét kapsz, a mennyit csak megkivánsz. A vasat is leveszik a kezedről, lábadról. Aztán más szobába visznek. Tiszta inget adnak rád. Találd ki, hogy mit jelent ez?
Ráby vállat vont; mit találgatna rajta?
– Ez azt jelenti, hallod-e, hogy ma hirdetik ki a fejedre a sententiát. Az pedig nem más, mint a keserves halál. Attól fogva aztán három napig úgy él a rab a siralomházban, mint a süket disznó a buzában. A mit csak megkiván a szeme, szája, mind eleibe rakják az asztalra dosztig!
Ráby tapasztalá a következésből, hogy a porkoláb nem tréfált.
Csakugyan jött már a pilisi czigány leráspolyozni lábairól a nehéz vasakat. A többi lánczait is levették. Aztán jött a borbély s megborotválta az arczát; hanem egyuttal lenyirta a haját is kurtára.
Ez az «utolsó» toilette.
Nem séramóráztak vele. Azonnal vitték a törvényszék elé. A hol letették, ott vérnyom maradt utána.
A törvényszék előtt tudtára adták, hogy halálitélete a Helytartótanácstól, a hová apellálva volt, visszaérkezett. Ott is megerősítették azt.
Nem bánta már. Csak azt kérte, hogy végezzék hát ki hamar.
Innen nem is vitték már többé vissza a zúzmarázos börtönébe, hanem a másikba, a melyik be volt fűtve.
Az volt siralomháznak elkészítve.
Az asztalra le volt rakva cseréptálakban mindenféle drága csemege, kocsonya, borkorcsolya, susinka, barátfüle, disznósajt, csája, Krisztuslába, Katakönyöke, szaladós, prósza, gömböcz, Pál-anyja, s ki tudná mind elszámlálni a sok nemzeti eledelt, a mi ezen a tájon terem?
Mert hát itt az a dicséretes szokás uralkodik, hogy a mint kipublikálják, hogy egy elitélt rab került a siralomházba, nosza minden szomszédasszony siet sütni-főzni, a kamrájából kikeresni, a mi csak drága jó, s küldi fel a szegény nyomorultnak; hadd duskálkodjék addig a három napig, a mig a világa tart! – Természetesen, hogy a jó ráczürmös, méhser és az alamázia sem marad el. Igyék a jámbor még egyszer nagyokat a maga halálára.
– No Ráby! Most jól lakhatol már kedved szerint! Senki sem kapja el előled! kinálgatá a rabot Janosics uram. – Fekügy’ neki! s e szókkal odatolta a rakott asztalt az ágya elé, hogy elérhessen mindent. A rab azt felelte, hogy nincs már ő neki vágya sem ételre, sem italra, hanem inkább lelki vigasztalásra; küldjön hozzá egy lelkészt.
Mert a protestánsok is megtartották még akkor azt a szokást, hogy haláluk közeledtét érezve, lelkészüket elhivatták s felvették az Úr vacsoráját.
Janosics komoly képpel igérte, hogy mindjárt hoz neki egy papot.
Alig került-fordult, már itt is volt vele a siralomházban. Hozott Rábynak – egy «veres barátot.»
Ez a veres barátok szerzete, még mielőtt József császár a tömérdek kolostort eltörölte, már olyan jó hírben állt, hogy maga a primás megtiltotta nekik két órajárásnál messzebbre eltávozni a kolostortól s rendeletet adott ki, hogy ha ezen a peripherián kivül megkapnak egyet, csak mindjárt vágják le a fejét. József császár, a mikor felszabadította őket e tilalom alól, viszont megtiltotta a többi fenhagyott egyházi szerzeteknek, hogy őket befogadják. Úgy dőzsöltek aztán, mint korhely czimborák még korhelyebb földesuraknak a portáin; saját osztályukból kiakolbolítva, másoknak tréfa tárgyai.
Egy ilyent fogott Janosics Rab Ráby számára.
– Vigye innen azt a barátot! mondá Ráby boszusan, hiszen tudja, hogy én protestáns vagyok. Én református lelkészt óhajtok.
– Honnan a pokolból vegyek én most kálomista papot? Majd én most mindjárt szaladok Dabasra prédikátorért! Pap csak pap! Bűnösnek ez is jó. Ne válogasson az a papban, a ki úgy is a pokolra megy már. No bizony! Épen most volt a tisztelendő fráter Paphnutius a Karcsatáji Miska tens urat meggyóntatni. Ha annak jó volt, neked is jó lesz az, Ráby!
Ah, tehát ez az a fráter Paphnutius, a ki összeeskette a ménlovat a kanczával. Még ez volt hátra, a kit meg kellett ismerni Rábynak ezen a világon, hogy minden gyönyörüségből kivegye a részét.
A porkoláb becsukta hozzá a barátot a siralomházba, a ki mindjárt le is ült az asztal mellé, s bort töltvén a pohárba, megizlelé azt, s azt mondá rá «vere valet», s le is nyomtatta valami borkorcsolyával. Azzal hozzá fogott a munkához: Rab Ráby lelkének a megtisztogatásához.
Rab Ráby nagyon szépen kérte, hogy hagyjon neki békét, ő nem tartozik a hivei közé, s nem fogad el lelki vigasztalást, csak protestáns paptól.
– Jaj, fiam, hogy szabadíthatna téged az meg a pokoltól, mikor maga is odajutandó? Annak a szekere saroglyájába hiába kérezkedel fel, mert az nem visz fel a mennyországba. Ha már a testedet meg nem szabadíthatod is, legalább a lelkedet szabadítsd meg halálod óráján, hogy pokolra ne jusson.
Aztán elkezdte előtte leírni a poklokat, egész rettenetes pompájukban, az alvilágnak minden ördögeit és kénköves mocsarait a legválogatottabb ékesen szólással; közbe-közbe egy boszorkánypogácsát autodafézve le gyomrának tűzkemenczéjébe; Ráby hallgatta, a míg el nem állt benne a szusz.
Akkor azt kérdezte tőle:
– Lesznek-e a pokolban is veres barátok?
– Dehogy lesznek!
– No, akkor én oda megyek.
Erre aztán még jobban felbuzdult a veres barát. Szemére hányta Rab Rábynak a maga és az ősei minden eredendő bűnét; ezek miatt szenved most a delinquens ily méltó büntetést az egektől! Nem másért mérte rá a gondviselés ezt a mostani nyomorúságát, mint azért, hogy ő is segített a császárnak a kolostorokat kirabolni, harminczháromezer barátot, apáczát földönfutóvá tenni. Így járnak mind az istentelenek, az Antikrisztus fogdmegei.
Aztán elő fogta gyóntatni Rab Rábyt. – Vallja meg, melyik zsidó vette meg a veres barátok kolostorának az arany és ezüst edényeit, mikor elkótyavetyélték? Neki csak tudni kell, a ki az Antikrisztus szolgálatában állt, s a zsidóknak zsinagógát segített építeni. Ha megvallja, egy poklot a tizenháromból elenged neki.
Utoljára annyira dühbe hozta Rábyt, hogy az elkezdett az ökleivel dörömbölni az asztalon, hogy vigyék vissza a másik börtönébe; vegyék el róla ezt a barátot, s rakják rá vissza helyette inkább a harminczhárom fontos vasakat.
Janosics uram pedig csak azért sem nyitotta ki az ajtót késő estig, a mi a veres barátnak nem is volt inye ellenére; meg levén az asztal rakva mindenféle jókkal, a miket hiba lett volna kárba veszni hagyni. Közbe-közbe meg exorcisálta a Rab Rábyt, kergetve ki belőle a hetvenhétféle ördögöket, a mi szintén igen jó mulatság.
De ne leskelődjünk mi e titokban tartandó jelenet után, hanem inkább lássuk, hogy mi történt ez alatt a külső világban, mert ok nélkül nem volt ez a nagy sietség a Rab Ráby dolgaival.
Mi történt a szalmaszállal?
Azzal a szalmaszállal, a mihez a vizbefuló kapkod.
Hát az bizony nagy utat tett meg. Elvitte azt magával Ábrahám zsidó császárt keresni Zimonyig. Ott megtudta, hogy a császár orvosai tanácsára visszatért Bécsbe nagy betegen. Oda is utána sietett; ott megtalálta, átadta neki Rab Rábynak vérrel irott utolsó levelét.
Ezt követő harmadnap reggel korán beállít ő excellentiája a helytartósági elnökhöz Lievenkopp ezredes, a pest-budai katonai térparancsnok; s a katonás üdvözlés után átad neki egy lepecsételt levelet a császártól.
– Köszönöm ezredes úr, csak tessék itt hagyni. Majd elolvasom. Ráérek.
– Nem ér rá, excellentiád, Mert nekem utasításom van, hogy ezt a levelet jelenlétemben olvastassam el excellentiáddal.
Ez a szó bántotta az elnököt.
Ő nagy dignitárius úr volt; Magyarország első hivatalnoka: kis király! Ez pedig csak olyan picziny kis óbester, a melyikből tizenkettő tesz egy tuczetet. S még neki parancsolgat!
– Bihászman? De ha én most mással vagyok elfoglalva? s nincs kedvem levelet olvasni.
– Figyelmeztetem excellentiádat, hogy én nekem különös utasításaim vannak. Azon esetben, ha a levelet rögtön el nem olvassa, hat betegápoló katona és a tábori felcser van odakinn, a kik excellentiádra (furcsa biz ez, de el kell mondanom) rá fogják adni a kényszerzubbonyt, s úgy szállítják fel Bécsbe: tetszik már tudni, hogy «hová?»
Az elnök arcza rákveresre gyulladt.
– Én rám? A bihászman? Zwangsjackét? Én rám? a bihászman? a locumtenentiális præsidensre? Ezt mondta? ezt írta? a – bihászman? a császár?
Azzal kitépte a levelet boritékjából s az írást maga elé tartá.
A szemei is vérben úsztak.
A levélben ez volt írva:
«Ön a mai nappal el van bocsátva hivatalából. Adja át a kulcsait a kerületi biztosnak.
József.»
– Ez a Rab Rábyért történt? hörgé a főúr.
– Gondolom, hogy azért, mondá Lievenkopp, mert egy nyilt parancsot ugyancsak én általam küldött a császár Pestvármegye hatóságának, melyben az felszólíttatik, hogy nemes Ráby Mátyás kamarás úrat azonnal bocsássa szabadon; mi ha reggel tíz óráig meg nem történnék, nekem határozott parancsom van, egy egész ágyú üteggel s a megfelelő katonai fedezettel a vármegye háza előtt felállani; s ha felszólításomra a nevezett rab ki nem adatnék, erőhatalommal betörni és minden ellenállást leverni, úgy szabadítani ki Ráby urat a börtönből.
– Megostromolni a pesti vármegyeházat! hörgé magánkivül a főúr, a markában összegyűrt levelet homlokához ütögetve. Odadobni az üszköt a puskapor közé. Felforgatni fenekestül az egész országot. Egy nyomorult ember miatt. Oh, oh! Mégis az az ember ölt meg engem! Megölt – engem – a Ráby.
A nagy ember tántorogni kezdett; a további szavai értelmetlen szakgatott igék voltak; kezeivel maga körül kapkodott s aztán lerogyott egy karszékbe. Az arcza egészen el volt kékülve. A levelet mégis rángatózó jobbjában tartá, míg balkeze bénultan esett alá.
Lievenkopp kisietett az előszobába s azt mondta a titkárnak, hogy jó lenne orvosért küldeni, mert ő excellentiájának aligha valami veszedelmes rohama nem készül.
Már nem készült; megesett rajta. Gutaütést kapott.
Jól mondta azt: «mégis az az ember ölt meg engem.»
Mikor a titkár belépett hozzá, már eszméletén kívül volt.
Rögtön futottak orvosért, sebészért.
A sebész hamarább érkezett, mint a megyei főorvos.
Egyike a sors véletlen szeszélyeinek, hogy a sebész, a kit legelébb megkaptak, hogy a főúrhoz vigyék, ugyanaz volt, a ki egykor Ráby Mátyást gyógyította, mikor megmérgezték, s ki e miatt sok üldözésnek volt kitéve. Most ennek kellett odajönni, hogy megmentse annak az embernek az életét, a ki Ráby szenvedéseinek kiváló intézője volt.
A sebész keze reszketett, el is volt fogulva; talán a beteg maga is okozta a balsikert görcsös rángatózásaival. A műtétet oly szerencsétlenül hajtotta a sebész végre, hogy a beteget halálra sebesíté.
Mikor erről meggyőződött, elfutott kétségbeesetten, ott hagyta a sebészi eszközeit s maga rohant az orvosért elmondani, hogy minő szerencsétlenséget okozott.
A nagy vérvesztésre a gutaütött eszméletéhez tért, de csak azért, hogy megtudja az odaérkezett orvostól, hogy a legirtóztatóbb kínok várnak reá, a mik között meg kell halnia.
Mikor a nemes úr megtudta, hogy menthetlenül el van veszve, azt kérdezte, hová lett az a sebész, a kinek az ügyetlensége ezt a balesetet okozá?
Mondták neki, hogy a Dunába akarta magát ölni, de elfogták.
Erre azt mondta a titkárjának, hogy hozza elő a végrendeletét.
– Még egy pontot írjanak bele. Minthogy a sebész, a ki halálomat véletlenül, akaratlanul okozta, a miatt majd földönfutóvá lesz s minden keresetét elveszti, annálfogva adják át neki egész évi bennmaradt fizetésemet; van egy kis házam Budán, azt is neki hagyom; – legyen holtig hol laknia.
Ez az egy vonás egészen kidomborítja a jellemét ennek a rendkívüli alaknak, a ki eszményképe volt a magyar conservativ főnemesnek; törhetlen, hajthatlan fölfelé is lefelé is egyaránt; vasból vert bajnoka a régi eszméknek, az új korszakkal nem alkudozó, nem kaczérkodó; erőszakos és keménykezű az ellen, a ki elveit megtámadja; de nagylelkű és jótékony ahhoz, a ki csak őt magát sértette meg; – modorában, külsejében cynicus és barbár és a mellett minden csepp vérében nemes. – Arany, a mi rozsdás.
Úgy is halt meg. A mint egy karczolást ejtettek rajta, porrá omlott.
A mikor Rab Ráby a siralomházban várta a halála napját, a háromszor megcsendülő «szegény bűnösök lélekharangja» nem ő neki szólt, hanem a nagyméltóságú gróf Niczky Ferencz úrnak, Magyarországon a király valóságos helyettesének, a régi épület legerősebb kidőlt oszlopának…41)
ÖTVENEDIK FEJEZET.
(Mi tevrteent wala az titokteliess felsev zobaaban?)
Hogyan váltotta fel Fruzsinka asszony Mariska leányasszonyt, abban a felső szobában, ott Rab Ráby tömlöcze fölött? – Hogy ezt kimagyarázzuk, nagy kerülőt kell tennünk.
Fruzsinka asszonyt akkor, mikor a férjét üldözőitől megszabadította, s maga is a legnagyobb kelepczéből csak alig tudta kihúzni a lábát, ennek az esetnek a következtében megszállotta a szentlélek. Valami nagy dologra határozta el magát. Ha megszabadult egyszer Ráby, szabaduljon meg kétszer is, szabaduljon meg egészen!
A czimboráitól azonnal búcsut vett, azokat utasította, hogy menjenek ki Magyarországból, csatlakozzanak Törökországban valamely harámbasához, ott a haramiamesterség még tisztességes hivatal, értenek hozzá; folytassák ott.42)
Maga pedig levetette a Villám Pista-féle köntöst, felvette megint az asszony-gunyát, átment Erdélybe, letelepedett a híres zsibói házban, kitért kálvinistának s rögtön megindította a válópert «szökevény» férje ellen. Igen jó titulusa volt hozzá; «hűtlen elhagyás», «bebörtönöztetés». A felől biztos lehetett, hogy Ráby Mátyás nem fog megjelenni az edictalis citatióra; s akkor in contumaciam elválasztja a consistorium a feleségétől három hét alatt. Akkor aztán megszabadul Ráby Mátyás az utolsó legnehezebb lánczától is, senkinek sem lesz Rab Rábyja, még a Fruzsinkának sem. Vissza akarta adni Ráby Mátyást maga-magának. Jót akart tenni.
Már javában folyt a válóper, a mikor hirét vette, hogy a futóbolond Ráby megint csak beledugta a lábát abba a kalodába, a honnan nagy keservesen tudta már egyszer kihúzni, s megint odajutott Pest vármegye tömlöczébe.
Ekkor összekáromította az egész világot: hát a Herkópáter sem akarja, hogy abból, a mit ő elkezd, valami jó lehessen! Bújában, bosszújában megint felvette a férfiruhát, övébe dugta a mordályokat, lóra kapott s újra neki indult Villám Pista hirével felrémíteni a világot s most már kegyetlenkedett.
Vakmerő betöréseit a horvát határszéli lankásoktól egész a solti határig kiterjeszté s nem a lovat lőtte ki már a pandúr alól.
Egy éjjel azonban hirtelen rosszúl kezdte magát érezni s kénytelen volt a czimboráitól egy halászkunyhóban elmaradni. A halász elárulta őt a pandúroknak, rajta ütöttek, nem tudott se menekülni, se védekezni; elfogták, felhozták Pest vármegye börtönébe.
Mire ideértek vele, már alig állt a lábán, valami ragályos bajt hozott magával a török határszélről. Ott azt nagyon olcsón adták.
A mint Janosics uram megpillantá a behozott foglyot, egész gyönyörűséggel látott a beneventáláshoz. Még most is sántított a lövéstől, a mit kapott tőle.
– Bekerültél hát, drágalátos szép madár! No majd mingyárt lekoppaszszuk rólad ezeket a czifra tollaidat!
S hozzá kezdett a koppasztáshoz.
A Villám Pista nyakán volt egy szép fekete selyemkendő nagy tenyérnyi aranyrojttal, legelébb is azon kezdé a porkoláb, hogy azt leoldja onnan.
– Ne nyúlj hozzám, porkoláb; mert bizony megbánod! nyögé a beteg rabló.
– Dejszen jobb lesz ez az aranyrojtos nyakravaló nekem! szólt Janosics nevetve, s mingyárt fel is kötötte a saját nyakára.
– Attól fulladsz meg, porkoláb, meglátod!
Mikor aztán a várnagy a többi ruháiból is le akarta vetkőztetni, a felébredt asszonyi szemérem iszonynyal lázadt fel ellene. Villám Pista – nem, Fruzsinka elkezdett kétségbeesetten tiltakozni.
A női jajszavakra egy tekintélyes úr jött be a hajdúterembe, a hol a rablót vetkőztették; Tárhalmy, a főjegyző.
Első tekintetre megismerte Fruzsinkát.
Rögtön megparancsolá, hogy hagyjanak neki békét, mert az a fogoly nem férfi, hanem nő. Ő ismeri a családját; ez egy nemes asszony, a kivel rangja szerint kell bánni.
Nem engedhette, hogy Ráby Mátyás feleségét így meggyalázzák.
S minthogy a legritkább esetek közé tartozott, hogy magyar nemesi családból való hölgy a vármegye palloshordó keze alá kerüljön, annálfogva külön börtön sem volt a nők számára rendelve; hanem az ilyen rendkivüli esetnél becsukták a foglyot a legkevésbbé használt szobába, a levéltárba. Ennek a kulcsa a főjegyzőnél állt, ki egyuttal archivárius is volt. (Azért tudott Mariska a levéltárból Rábyhoz leizengetni.) Most aztán ezt a szobát Fruzsinkának rendezték be tömlöczül.
Mikor Tárhalmy kiszabadította a fékezhetlen asszonyt a mortifikáló hajdúk keze közül, az lihegve mondá neki:
– Ezt én még meghálálom az úrnak…
– Mivel tehetné ön azt, szegény asszony?
– Azzal, hogy holnapra meghalok…
A mint aztán Tárhalmy maga felvezette őt a börtönébe s asszonycselédet rendelt a szolgálatára, az összeroskadó nő azt suttogá neki:
– Uram! Önnek van egy szép, fiatal leánya; jó gyermek, egyetlen. Küldje el azt innen a háztól azonnal, mert én olyan vészt hoztam magammal, a mi megrontja még a levegőt is.
Tárhalmy megmondta a dolgot a leánynak. Azt is megmondta neki, hogy a behozott kalandornő a Ráby Mátyásnak a felesége. Azért Mariskának el kell menni a háztól, Budára a nagynénjéhez.
Mariska megijedt: de nem a beteg nőtől, hanem attól, hogy ő nem közlekedhetik a fogolylyal többé, s az vagy éhen hal, vagy méreg által vesz el. Azon könyörgött az atyjának, hogy hadd maradjon ő itt; hadd ápolja ő maga azt a nőt.
Bizony csak még ez lett volna hátra, hogy a Ráby Mátyás Fruzsinkájának dögvészes ágya mellett virraszszon a Mariska! De már ennél több esze volt Tárhalmynak, mint hogy a romanticismust ennyire engedje vinni.
Pedig majd rávette ez a leány; olyan szépen tudott könyörögni!
Ez alatt azonban megérkezett a megyei orvos s megvizsgálta a beteg rabnőt.
Az orvos hamis diagnosist csinált, félreismerte a bajt. Nem is csoda. Hetven év óta nem volt ez országban híre sem «annak» a nyavalyának. A Villám Pista a keleti pestist hozta fel magával a török határszélről; annak a jelenségei pedig olyan könnyen összetéveszthetők egy másik bajjal, a minek az orvosok olyan czifra nevet adtak, hogy a laikusok meg ne értsék.
Mikor ezt az orvostól meghallotta Tárhalmy, akkor aztán határozottan megtiltotta Mariskának, hogy azon nő szobájába belépjen.
De Fruzsinka nem is engedett magához senkit közelíteni. A Franciskánust is kikergette, a ki a lelki vigaszt adni jött hozzá. Attól tudták meg, hogy protestánssá konvertált. Maga rendelte el, hogy ha meghal, a nagykőrösi diákokat kell elhivatni, hogy elénekeljék.
De azután egy még ennél is nehezebb körülmény jött közbe, mely Tárhalmyt arra birta, hogy leányát elküldje a vármegyeháztól Budára.
Megérkezett az alispánhoz Lievenkopp peremptorius felszólítása Ráby szabadon bocsátása iránt.
A megye rendei azt mondták rá: «nem!» El kell neki itéltetni a maga törvényszéke által.
Lievenkopp felszólításához sanctio is volt csatolva. A kérdést ágyúk és szuronyok fogják kisérni.
– Tessék! A kérdésre bezárt kapú lesz a válasz. S e bezárt kapún belül a kihirdetett itélet fog végrehajtatni a rabon, a ki ennek a vármegyének a rabja, s a fegyvernek fegyver fog ellenállani.
Tehát vagy végre lesz hajtva az itélet «in facie loci», vagy ostrommal veszik be a vármegyeházát.
Ez elől el kell távolítani azt a gyönge leányt. Ez nem annak való tapasztalás.
Így lett Ráby Mátyás szűk ege megfosztva az ő édes angyalától, s így váltotta azt fel az ő életének, szerencsétlen sorsának elbukott angyala.
A mit igért az asszony, meg is tartotta: reggelre meghalt. Tanácsos volt őt még az nap átadni a nyugodalmas földnek.
Alugyék békével…
Ne vádolja s ne mentse őt senki…
ÖTVENEGYEDIK FEJEZET.
(Az halaal-iteeleth!)
Megvirradt a legszomorúbb nap; nemcsak Rab Rábyra nézve, de az egész vármegyeházára is.
Az urak az egész éjet ébren töltötték a tanácskozásban.
Együtt voltak a jók a gonoszokkal, az igazak a hamisakkal és azok elválaszthatlanok.
Arról volt szó, hogy az ősi alkotmány megvédessék az erőhatalom ellen; s itt nincs különbség jó és rossz ember között. Itt csak az a kérdés, ki a hű, ki az áruló?
Mind hivek voltak.
Sokan sajnálták a szegény megtört rabot: szivükben igazat adtak neki; de ő egy eszmét testesített meg magában, a minek össze kellett törnie.
Egy szó sem emelkedett a védelmére.
A helytartótanács elnökének gyászos halálesete, a nehéz csapás, mely azt okozta, nem rémíté meg őket. El fogják itélni.
Reggel kilencz órakor isteni tiszteletet tartottak a Ferenczrendiek templomában, azután bevonultak a vármegyeházába, felkötötték a kardjaikat, s fegyverbe állították a vármegye egész helyőrségét.
Azután odahozatták a törvényterembe a rabot.
Az már nem tudott a lábain állani; a hová letették, ott összeroskadt.
Az ablakok mind nyitva voltak, télutói fagyos verőfény sütött be a terembe, a Rab Ráby kopaszszá nyirt fejére.
Bágyadt tekintete végigtévedezett bírái arczán, nem talált rajtuk irgalmat. Tárhalmy ott ült az elnök mellett jobbról, s arczát tenyerébe temette, könyökére támaszkodva.
Az óra tizet ütött, a Ferencziek tornyában elkezdtek harangozni; erre mindenki felállt. De Tárhalmy még akkor is eltakarta kezével az arczát.
«A Szentháromság Istennek nevében!» hangzott az elnök szava.
Erre az aljegyző felvette a terjedelmes itéletet. (Annyi emberség mégis volt a törvényszékben, hogy nem bizta a funkcziót a főjegyzőre.)
Elolvasta a képtelen vádpontokat, a mik Ráby ellen voltak emelve, azután a rossz védelmet, a mivel azokra a hivatalos védő-fiskális megfelelt, melynek következtében Rab Ráby, mint erőszakos börtönfeltörő, rablókkal czimboráló, boszorkánymester és néplázító, a hazai törvények idézett czikkelye szerint pallos általi halálra itéltetik. Mivelhogy azonban ő felsége a halálbüntetést mindenkorra eltörölte s azt életfogytiglan való hajókötél-huzásra átváltoztatta, annálfogva Rab Ráby e mai napon a hajókötélhez fog lánczoltatni és büntetését legottan megkezdi.
Hajókötélhez lánczoltatni! Ezt a nyomorult, összetört alakot! Ez elől csakugyan jó volt a Mariskát eltávolítani, hogy ne lássa az ablakból, hogy lánczolják a vastag hajóalattsághoz az ő Ráby Mátyását, a Pápis czigánynyal egy sorba!
Rab Rábyt az alatt, míg az itéletét felolvasták, két hajdúnak kellett karjainál fogva fentartani, hogy állva hallgassa azt végig.
Halálsápadt arcza mosolygott fájdalmában.
E pillanatban trombitaszó, dobpörgés hangzott az utczán, a szomszéd Károly-kaszárnyából robogva jöttek elő a hadcsapatok, gyalogosok és lovasok. Lehetett hallani a nehéz ágyúk gördülését s a lafféták csattanását a kövezeten, a mint azokat lecsatolták. Rab Ráby megismerte Lievenkopp vezénylő hangját, a mint «tölts»-öt vezényelt, a mire száz meg száz vasvessző zörgése a puskacsövekben volt a következés.
A sápadt arcz egyszerre kigyuladt. A lankadt izmokba galvanizáló erő szállt. Itt van a szabadító! Ah, most emezeken van az elsápadás sora! Az üldözők remegnek és ajkaikon megfagy a szó. A pallos nemcsak a rab feje fölé van emelve, hanem a bírák fölé is! Vajjon melyik dobja el azt hamarább a kezéből?
Nos, uraim, a halálitéletet elébb ki is kell hirdetni a vármegyeház nyitott ablakából, ősi szokás szerint, hogy hallhassa minden ember! Kinek lesz bátorsága hozzá?
A fiatal aljegyző körül forogni kezd a világ: a sápadt ifjú szédeleg s egy pohár vizet kér, a szája padlásához tapadozó nyelvvel: ez nem fogja azt megtenni; Laskóy elnöknek a szája tátva-nyitva áll, de egy szó drága, annyi se jönne ki rajta. Most válik el, hogy ki a férfi a gáton?
Ekkor Tárhalmy kikapja az aljegyző reszkető kezéből az itéletet.
– Majd kihirdetem én!
S azzal a várnagynak parancsot ád.
– Zárják be a kapukat! A hajdúk élesre töltsenek!
E szóknál Rab Ráby összeborzadt. Végig fut a lelkén mind az az iszonyat, a mi erre az összeütközésre következni fog. Az első lövés, mely Pestvármegye házának kapuját bezúzza, lángba boritja az egész országot, felforgatja alapjaiból a belső békét, romlást, pusztulást fog hozni a nemzetre és a dynastiára!…
S mindezt miért? Azért, hogy az ő nyomorult teste megszabaduljon a szenvedéseitől! Hát érdemes vagy erre, te silány sártömeg?
Ráby eltaszítá maga mellől a kisérőit, s odaveté magát az ablak felé siető Tárhalmy lábaihoz.
– Uraim! Elismerem, hogy itéletetek igazságos. – Nem daczolok veletek tovább. – Megsemmisülök. – Ölessetek meg. – De ne kínozzatok; ne gyalázzatok meg! – Ne legyen miattam harcz, vérengzés az országban. – Tapossatok el, temessetek el! – Egy jajszóm se hallja többé senki!
Tárhalmy kirántotta az öltönye szárnyát Rab Ráby kezéből, a mit az görcsösen ragadott meg, s büszke, hideg tekintettel lépett oda az ablakhoz.
Odalenn az utczán «fegyvert a kézbe!» parancsolt a vezénylő.
Az égő tűzérkanóczok salétromfüstje beszürődött a terembe.
Tárhalmy az ablakban állva, meg nem rezzenő hangon olvasta fel Rab Ráby itéletét, elejétől végig.
A rab ájultan roskadt össze.
A tüzérkanóczok már füstölögtek; a fegyverek már töltve voltak; csak a parancsszónak kellett elhangzani; akkor azonban lóhalálában vágtatott végig az utczán egy hirnök, végig trombitálva pofaszakadtából, hogy «elmaradt az úr a lóról!» míg a térparancsnok elé érkezett, egy nagy pecsétes levelet tartva fel magasra s hangosan kiáltva: «a császár nevében!»
Lievenkopp átvette a levelet és feltöré. A mint elolvasta, nyugodtan a keblébe dugta azt.
Azután «vállra» parancsolta a fegyvert, a trombiták visszatérőt fúttak, az ágyúkat talyigáikra kapcsolták; a fenyegető dandár visszatért, a honnan előjött, a Károly-kaszárnyába.
A veres frakkos futár pedig még ott maradt a vármegyeház előtt s ostora gombjával megütve a kaput, hangosan kiáltá:
«A KIRÁLY nevében!»
ÖTVENKETTEDIK FEJEZET.
(Mellben weegre walahaara nagi nehezenn weege wettetic ezen siralmass historianac.)
És erre a szóra, a «Király nevében!» egyszerre megnyiltak a vármegyeházának kapui.
Mert csodálatos természeti tünemény az, s valamintségesen az alföldi délibáb, úgy ez is épen csak itt Hunniában szemlélhető; hogy van két szó, mely egymás mellé leirva, alig különbözik egyik a másiktól, az egyik a «császár», a másik a «király», s mégis milyen különböző hatása van mind a kettőnek!
Ha az elsőt kiáltják el, azonnal hideg tél lesz; minden folyó befagy, minden zöld lomb lehull, a hó fehér szemfödéllel húzza be a földet, a nehéz köd elüli a láthatárt, megdermed az egész világ…
Ha meg a másodikat kiáltják el, egyszerre zöld erdő mező borítja a hegyet, völgyet; engedelmes idő kicsalja a föld alól a vetést; permetező felhők öntözik végig a tavaszillatú tájékot…
Ha az elsőt kiáltják el, egyszerre sötét lesz; a láthatáron vésztűz, ágyúvillogás veti fel rémvilágát; barlangjaikból kijönnek az oroszlánok s folyamaik fenekéről a behemótok s úgy ordítanak bele az éjszakába, s üvöltésük hangjára emberek hadai indulnak meg nagy robajjal; nehéz ágyúk kerekei dörögnek végig a rónákon, s ádáz csatazsivaj kiabálja túl a közelgő zivatart… a föld alatt tűzaknák furása dobog fel…
Ha meg a másikat kimondják, egyszerre delelő nappal van; nem barlangok azok ottan, hanem szép fehér tanyák, tornyos városok; s nem oroszlánok és behemótok azok, hanem szép szelid bárányok, a miket úsztatnak és nyirnak; az emberhad nem egymást vágja, hanem érett arany kalászt, s azok a kerekek nem ágyúkat szállítanak, hanem kévéket, meg gyapjút, s az a kiáltás végig a hegyeken, völgyeken nem harczi riadó, hanem hozsánna éneklés!… s nem tűzakna-ásás, a mi a föld alatt dübörög, hanem aranybánya-turzás…
Pedig csak két szó az egész.
Észlelték ezt mindazok a természettudósok, a kik több ízben próbát tettek vele, ezen a Hunnia földén.
Erről sem tudnak semmit az európai tudósok, épen úgy, mint az erdélyi vulkáni tüneményekről, a mik az orruk előtt vannak.
No de semmi! Elég, ha mi tudjuk.
A veresfrakkos kurír a nagy stafétával a kezében felvezetteté magát a még együtt ülő törvényszék elé.
«Staféta a királytól!»
A főjegyző hivatala volt, azt felvenni, felbontani és elolvasni.
A nagy, komoly férfiú szemeiben meggyült a köny, mire a végére jutott.
A hangja úgy ringott, mint a megütött harangé, mikor megszólalt, s annyira el volt fogódva, hogy e szókkal kezdé:
«Tekintetes Karok és Rendek!»
Pedig nem volt az generalis congregatio, hanem csak sedria; mégis «így» szólítá meg. «Ott» járt a lelke.
– «Király» ő felsége e mai kegyelmes leiratával visszavonja minden eddigi törvényellenes rendeleteit, kivéve a vallástürelmi edictumát s a jobbágyok felszabadítását. Megszünteti az idegen nyelv kényszerét, helyreállítja a vármegyéinket, ősi alkotmányunkat. Berekeszti üdvös békekötéssel a nemzet akarata elleni háborút. Felszólít bennünket, hogy hívjuk össze a generalis congregatiót s hirdessük ki a megyében a restauratiót. Elrendeli, hogy a magyar szent korona Bécsből visszaszállíttassék Budára. Összehívja az országgyülést s megkoronáztatja magát.
A végső szavak már elenyésztek e felkiáltásban: «Éljen a király!»
A férfiak felugráltak helyeikből, nevettek és zokogtak.
Ez a hír elmosta az előbbi jeleneteknek minden kisértő emlékét. Más emberek ültek a zöld asztal körül, mint a kik elébb voltak jelen.
De a ki legjobban átalakult, az Tárhalmy volt,
A hosszútürő jéghideg tekintetű férfi, a némán engedelmeskedő rabja a kötelességnek, most egyszerre lángarczú, parancsoló, fenyegető alakká változott át.
– És most, uraim, következik a tisztújitás! A nagy törvényszék, a mely itélni fog igazak és hamisak fölött. Most már felszabadult a szó! S kimondhatom Isten és ember előtt, hogy jaj azoknak, a kik Ráby Mátyással ez igazságtalanságot elkövették. Ott a maguk törvényes fóruma előtt, a mi törvény szerinti nemes aræopagunk előtt fogom őket bevádolni én! és egynek a feje sem fog megmaradni büntetlen, a ki ez ártatlan, igaz embernek üldözésében, a ki a szegény adózó nép nyomorgatásában vétkesnek találtatik. Itélni fog fölöttük a mi visszatért urunk: a nemzet!
– Úgy van, úgy van! Lakolni fognak! kiáltozák a zöld asztal minden oldalán, s kardjaikkal csörömpöltek az igaz-lelkű táblabírák.
De a ki leghangosabban kiabálta a «feszítsd meg»-et s legjobban fente a fogát, ez volt maga Petray Péter.
– Igazság! Úgy van! kiabálta a derék úr. Gyalázat volt, a mit Rábyval elkövettek. Mindig mondtam a substitutus vicecomesnek, hogy az Isten ellen való vétek, a mit ő ez igaz ember vesztére complotizál.
– Micsoda? kiálta fel elszörnyedve Laskóy úr. Én complotizáltam? Hát nem az úrnak a machinája volt az egész? Nem az úr csinálta az egész planumot? Én csak conniveáltam. Én csak accidentaliter kerültem ebbe a dologba; én csak suppleáltam a viceçmest, a ki a fogas kérdések elől mindig evapórált. Az úr volt interessálva; az úr ült nyakig, fülig ebben a csávában. Az úr imposturája volt ez, a szolgabiróval együtt. Nem az én akaratom ellenére törték-e fel a szentendrei archivumot is, hogy a Ráby documentumait elsikkaszszák?
– Protestálok ez ellen! ordított bele most harmadiknak a szolgabíró. Én otthon sem voltam akkor, az urak ketten fogták körül az esküdtet, az tette az egészet. Én tudtam, csak nem mertem szólni.
– Hazugság! kiabálta túl mind a hármat az esküdt, én úgy jöttem bele, mint Pilátus a credóba; nekem ez az úr mondta. Én mit tehettem? Itt a vicefiskális; ő tudja legjobban…
– Én semmit sem tudok! Rágalom! A táblabíró úrtól jött! Én csak a kész irást olvastam fel, a mit elejbém adtak…
A derék urak fertelmesül összevesztek, s mind valamennyi a többit mocskolta és magát mosta, utoljára elhalmozták egymást olyan titulusokkal, a mik nem találhatók a góthai almanachban és kifejezésekkel, a miket Páriz Pápai a Lexiconjából kifelejtett.
S csak hogy kardra nem kaptak.
S mindez a hajdúk jelenlétében történt.
Tárhalmy hóna alá csapta az irományait s azt mondta:
– Menjünk, urak! A ki tiszta ember, ezekkel itt többé egy asztalnál nem ülhet!
S azzal fele a törvényszéknek elhagyta a termet, ott hagyva a ludasokat a legocsmányabb veszekedés között.
A hajdúk mindezt látták és hallották.
A császári leiratnak az a szava, hogy «restauráczió lesz!» mint a futó tűz terjedt el egy percz alatt az utolsó lakszobáig. Minden ember ujjongott rajta. Ez az idő, a mikor a hatalmasok lehányják a szarvaikat, mint a szarvas bika az agancsát tavaszszal. Ekkor nyilik fel a szegény nemes embernek a szeme, ekkor oldódik fel a nyelve egy kis időre! Ekkor ő az «uraknak ura!»
Jött azonban nagy rémülten az őrszobába Nagy uram (a pseudo Kurovics), ott találta a várnagyot.
– Hühüh! Várnagy uram; micsoda nagy patalia van odafenn! Az urak összevesztek egymás között, hogy ki benne a hibás, hogy a szegény Rab Rábyt úgy összekínozták? Egyik sem akarja magára vállalni. Azt mondják, ártatlan volt, s egyik a másikra keni a hibát. Kutya van a kertben! Ha restóráczió lesz, mind lecsapják őket s hátul kötik a sarkát valamennyinek.
– Menküt! Hát Laskóy úr, meg Petray úr?
– Úgy szidják egymást, mint két debreczeni kásás kofa a nagy piaczon. A többi meg mind a kettőt. Ezóta tán kardra is kaptak.
– Bárcsak mind megölnék egymást!
– De mástól félek én, Janosics uram. Az urak nem ölik meg egymást, hanem utoljára is az lesz belőle, hogy a Rab Ráby dolgának nem akad gazdája s az egész czudarság a mi kettőnk nyakában marad.
– De mákucscse nem marad! Már arról majd teszek én! Ha ők most azt mondják, hogy a Ráby Mátyás ártatlan volt, én nem hagyom ő kelmét a galléromhoz varratni. Majd segítek én egyszerre magunkon is, meg az urakon is. Jöjjön fel velem négy ember!
Azzal Janosics felsietett négy hajdúval a Rab Ráby siralomházába.
Rab Ráby csak alig ocsudott még fel aléltságából. Azt hitte, viszik a hajókötélhez lánczolni.
– No Ráby! Áldjad a Jehova Istenedet! szólt Janosics, még az áldást is ökölrázással fejezve ki. Kegyelmet kaptál! Elmehetsz!
E szóra a legelső érzés az öröm volt, mely a rab arczán végig vonaglott. A megkínzott idegek kéjelegtek abban a gondolatban, hogy nem kell hát a vontatott hajóhoz kötve érezniök a fullajtár ostorcsapásait, hogy még tovább is szerelmeskedhetnek ezzel a szép földi világgal, s nem kell atomjaikra megoszlaniok a négy elementum között.
De csakhamar rajtok ütött a kegyetlen zsarnok, a hajthatlan lélek, s visszakorbácsolta a gyáva örömök kutyakölykeit oduikba.
– Nem kell nekem senki kegyelme! rikácsolt, a hogy csak birt, kezével az ágya szélébe kapaszkodva. Hajtsák végre az itéletüket rajtam! Nem fogadok el tőlük kegyelmet! Nem megyek el innen! Itt akarok meghalni! Nem megyek el!
– Dehogy nem mégy, szegény Ráby! Majd megmutatom én, hogy milyen szépen elmégy egybe! Csipjétek fel, legények! Aztán «sertifurti» ki vele!
Azzal négyen kezénél-lábánál fogva felkapták a jámbort s minden rángatózása daczára levitték a rabok lépcsőjén a hátulsó udvarra. Ott a fáskamrákon túl egy nagy tömör fal volt, a minek egy kis vaskapuja szolgált az «újvilág-utczára», ezt a kaput kinyitá Janosics uram, s arra a négy hajdu kivitte (a nem Rab – Rábyt többé) az utczára. Ott jó messze a vármegye házától letették a hideg kőre. Meg se mozdult: a düh és tehetetlen erőfeszítés miatt újra elhagyta az eszmélete; ott maradt fekve, mint egy darab korhadt pudvás fa.
– A ki nekem még egyszer megpróbálja «beereszteni» Ráby Mátyást a vármegye házába, olyan száz pálczát kap, hogy még a deres is megjajdul alatta.
Ezt mondva, Janosics uram a négy hajduval diadalmasan tért vissza a kis ajtón. Ez volt a Columbus tojása! ez volt a gordiusi csomó.
Nem kell már az uraknak azon veszekedni, hogy kinek a lelkén veszszen a Rab Ráby? – Nincs már Rab Ráby sehol!
Janosics uram nagy fütyörészve tért meg a szobájába.
De egyszerre csak elhagyta a fütyülő kedve: a torkához kapott.
Meg akarta fojtani valami.
Az egész teste egyszerre megzsibbadt s öldöklő kínok nyilaltak egyik oldalából a másikba.
Kiáltani akart s hang helyett vér ömlött az ajkaiból.
Összeesett; a torkára mutatott. Meg akarja fojtani valami.
Igen, az az aranyrojtos selyemkendő, az fojtja meg.
Megmondta neki az az asszony: «ne nyulj hozzám!»
Az orvos, a ki hozzá siet, megrémülve kiált fel:
– Ez a keleti pestis! Most már kitalálta a jelenségeiből a rettenetes vészt.
S azzal erre a szóra szétfut minden ember a haldokló mellől s ott hagyják kínlódni a rázárt ajtó mögött, a mig csak el nem csendesül. Az azt jelenti, hogy meghalt.
Akkor aztán két halálra itélt rabot érte küldenek s azok belehempergetik egy lóbőrbe, úgy hurczolják ki a temetőbe: minden énekszó nélkül.
A közönség csak azt tudakolja, hogy vajjon elég oltatlan meszet töltöttek-e a gödrébe, a hová elásták?
A Ráby pedig ott feküdt félholtan az utcza szélén.
Egy olyan utcza szélén, a melyikben akkor még nem volt több fal, mint a rengeteg nagy Károlykaszárnya, az egyetem kórháza, aztán meg a nagy kőkerítés a megyeház hátulsó udvarán.
Egyszer napjában rendesen mégis akadt valaki, a ki ezen az utczán is végig menjen.
Egy vén zsidó, Ábrahám. Ez volt a minden reggeli útja. A vörös köpönyeg el volt már a zsidónak engedve. Fekete talárban szabad volt járnia, prémes kaftánnal.
Másodmagával jött. Az a vöröshaju siheder a legkisebb fia volt. Azt azért hozta magával, mert jó lábai voltak. Szaladva megjárta az utat Pestről Budára két óra alatt.
A gyereket ott szokta hagyni az utcza szegletén, csak ő maga jött el a kis vasajtóig.
Ott addig leskelődött a reggeli órában, mig a kulcslyukon keresztül meglátta a szövetséges hajdut közelíteni.
Akkor egy papirosba csavart aranyat bedugott a kapu alatt; mire onnan belülről valami más papirdarabot toltak ki a küszöbre.
Ez volt a hiradás Rab Rábyról.
Ezt a czédulát aztán odaadá a szögleten settenkedő veres fiúnak.
– Osztán szaladj!
Az már tudta, hogy hová? Mariskához vitte Budára.
Ezen a reggelen Ábrahám zsidó a czédula helyett magát a Rab Rábyt találta meg, az utczára kilökve.
Nem ütött lármát, nem kezdett jajveszékelni, leborult mellé, a szivére tette a kezét, – még dobogott.
Azután leveté a meleg rókaprémes kaftánját, beleburkolta a fagytól, kintól elaléltat, ölébe vette, úgy vitte a szegletig. Ott azután a fiával együtt ketten egy gyaloghintóig czepelték, abba befektették s elvitték magukkal.
Senkinek sem mondták, hová?
Mint a seráphok éneklése, mint a spæhrák harmoniája, mint a hattyu haláldala, mint minden, a mi csak édes van földi és földöntúli hangban, olyan szó ébreszté mély halálálmából az árnyak közé visszatérő lelket.
«Isten hozzon vissza, szegény Ráby Mátyás!»
A felébredő egy meleg langyos illatoktól üdített, kis szobában találta magát, puha párnák között fekve, s a mi a szemébe mosolygott, az két mennyország volt; tele a paradicsomnak minden nevető angyalaival, a legkékebb, a legsugárittasabb égmennyezet: – két szerető, hűséges szem…
*
A szent-endreiek máig sem lelték meg a nagy kincses ládájukat; azt ugyan jól el találták tenni!