ÖTÖDIK FEJEZET.
(Leiratic egi magistratvs, mell mindenecbenn az zegeen neepnec az ev iavaat vgi tecinti wala, minth az magaeet, zoô leezen contribvtiocrvl ees egiebb Isten chapaasairvl, weegezetre penigh az kiss laadaarvl, megh az nagi laadaarvl, az micbenn nem tudatic hogi mi wagion?)
A szentendrei, meg a hozzátartozó izbeghi szőlőhegyekben javába folyt a szüret. Üstökösjárta esztendő volt, kitünő jó bor igérkezett, minden promontorium (így nevezi a törvény a szőlőhegyeket) tele volt danoló szedőkkel.
Valamennyi szőlőhegyről azonban csak egy úton szabad a leszürt mustot lajtokban lehozni, a többi mellék útak el vannak zárva puskás és dárdás hajduk által, a kik még csak egy háti kosaras asszonyt sem eresztenek ott keresztül. Mivelhogy mindaz, a mi a szőlőhegyen termett, elébb dézma alá vétetik.
A szabad út kijáratánál van felállítva négy gunyhó, mindenik előtt egy nagy kád. Az első gunyhó a váczi püspöké. A mint a musttal telt lajtot hozza a szekér, azt ott megállítják, s abból a püspöki sáfár kiméri a maga kilenczedét. Akkor tovább megy a szekér a második gunyhóhoz. Ott a városi kamarás kiveszi a mustból az uradalom jussát, a tizedet. Azután kerül a szekér a két átelleni kunyhó közé, a mik úgy őrzik a szoros útat, mint a Dardanellák tornyai a fekete tenger szorosát. Ott, ha a megszólításra a gazda magyarul vagy németül felel, akkor a plébános sekrestyése veszi ki a hordójából a papot illető tizenhatodot, ha pedig ráczul szólal meg, akkor a pópa sekrestyése teszi meg neki ezt a barátságot.
Akkor aztán odább mehet.
Mehetne bizony, ha még egy ötödik gunyhó is nem volna az utjában, s ott megint két hajdú meg nem fogná a lova zabláját, s egy esküdt ember jobbrul, a másik balrul bele nem kapaszkodnék a gallérjába s azt nem kérdené tőle, hogy «hát a portziós könyv mit vétett?»
(Mivelhogy a szegény paraszt azt a szót, hogy «proportio» odarövidítette, hogy «portió.»)
Ez a legpracticusabb módja az adóbehajtásnak. Mint mikor a birkákat esztrengára fogják s egyenkint megfejik. Addig haza nem viheti a paraszt a leszüretelt borát, míg a portióját az utolsó dénárig le nem fizeti.
A ki teheti, már készen is tartja magát a harács lefizetésére; csak oldja a tüszőt s számlálja elő rézgarasokban a hátralevő tartozást, a mit a könyve kimutat. Mind rézpénzzel fizetnek. Isten ellen való vétek volna adóba ezüst pénzt adni. Hadd menjen vissza a bécsi garas, meg a dénár (vulgo babka) oda, a hol csinálták; a tallért, a kinek van, jól eltegye. A «forint» az csak ideális pénz, a minőt soha sem vertek, hanem van egy félezüst, félréz monéta: a greschli, a miből öt tesz egy forintot. Tehát az ötödik gunyhónak az asztalán termetes zsákok telnek meg rézpénzzel, a mit a szüretelőkből préseltek ki birák uraimék. Úgy kell nekik! Ha ők nem sajnálták a drága szép szőlő-gerezdeket sarkaikkal összetaposni, prés alatt kisajtolni, megérdemlik, hogy velük is hasonlót tegyenek a magistratualis szüretelők.
Vagynak azonban számosan, a kik nem látták el magukat elegendő aprópénzzel, s nem tudnak stante pede fizetni. Azokkal megfizettetik a hátralékot in natura. Arravalók azok a nagy kádak ott az útfelen. Borban is elfogadtatik a fizetés.
Az ekként összegyűjtött bort pedig rögtön hordókba tölteti s készen álló tót szekerekkel leszállíttatja a Dunára a «veres zsidó;» ott hajóra rakatja, felviszi Bécsbe, eladja a «veres ökör» korcsmárosnak, a kihez szoktak szállni mind a magyarországi urak, meg a deputatusok. A veres zsidó általjában fizet az új borért két rénes forintot.
Már most azután, ha egy megszorított gazdának a tüszője fenekéről elfogyott az aprópénz – akkor ott volna a veres zsidó, a ki szivesen megsegítené azzal, hogy az ő borának akójáért is megadná a két forintot. De nem úgy van ám ez egy jól rendezett községben elintézve. Bort idegennek eladni csak a városnak van privilegiuma, a pógár maga csak a városnak adhatja el a borát. Azt pedig, hogy mi legyen az új bornak az ára, a «hatvanszemélyek» limitálják meg. Az idénre egy forintban van az megállapítva.
A gazda tehát kitölti a portióban ott fogott borát a nagy kádba egy forintért akóját, s a veres zsidó ugyanonnan kiméri azt két forintért.
Ilyenformán megesik egy jámbor szőlős-gazdán, hogy a milyen üresen hozta ki a lajtját a szüretelésre, épen olyan üresen viszi vissza szüretelés után. Pedig jó termése is volt.
A parasztnak az nem tetszik.
– De már ez mégis csak istentelenség! hogy egész esztendőn át én kapálom a szőlőt, s szüret után még csak annyit se látok belőle, hogy biró uram, nótárus uram egészségére egyet ihassam a magam borából.
No hiszen megkapja a magáét ezért a vakmerőségért.
Megfelel neki nótárius uram ex tripode.
Kracsko Mátyás nótárius vézna, szikár ember; savószinű, gyér bajuszának a szálait meg lehetne számlálni, s a két orczája majd beszakad a soványságtól. Hanem azért van olyan hangja, mint a pereczes trombitájának: azt meghallhatja a paraszt. Biró uram, a kövér termetű, piros orrú Bikács János uram meg, a maga rekedt borizű hangjával, csak kontrázni szokott a nótáriusnak, mint a bőgő a klarinétnak, mikor a paraszttal veszekedik.
– Hát tehetek én róla, hogy annyi restanczia van a kee portiós könyvében?
– De hát mért van az a sok numerus ebben a porcziós könyvben? Dohog vissza a paraszt. Hiszen nem kellene nekünk olyan sokat fizetnünk. Beszélte azt nekem egyszer «valaki,» a ki érti a törvényt, hogy egy sessio után nem kell többet fizetni törvény szerint hat kurta forintnál; mért fizet hát a szegény gazda mégis hatvan kemény forintokat?
– «Valaki»-e? No iszen hozza kee ide nekem azt a «valaki»-t, majd megtanítom a corpus jurisra, hogy arrul koldul! Igen bizony, jámbor paraszt, az a hat forint, az csak a «dica;» de hol van azután még a «subsidium,» a «datia;» az «accisa» meg a «trigesima?» A mi mind itt van a törvényben. Akarja kee, hogy kiverjem a szemét csupa «articulusokkal.» Azután jönnek még a «contributiók,» a hogy azokat a dietán elhatározták; contributió a «lóvásárlásra,» contributió a «végvárakra,» contributió a «török által elhurczolt foglyok kiváltására.» Kilencz forint contributió csak a «katonatartásra,» hát az «annonarium» egy nagyszombati mérő buza, vagy annak az ára a «szent korona őrzésére,» második a «határőrzésre,» harmadik a «római szent birodalom megőrzésére,» negyedik «a törökök ellen operáló dunai flotta felépítésére,» azután öt denár minden napszám forint-, meg cselédbér után; no meg a «bellica cassa,» aztán meg a «domestica cassa!» Verjek még többet a kee fejéhez? Hátha még a «sexagesima» is hozzá jön, a miről már törvény van, hogy a kinek hat forintnál többet érő ingóbingója van, annak egy hatvanadrész valorát lefizesse a regnicolaris palota építésére. Megálljon kee csak, majd mingyár megbecsülöm a kee szekerét, lovát, mennyit ér? Aztán a sexagesimát is lefizetheti kee!
A jámbor paraszt úgy megijedt, hogy közé vagdalt a lovainak, s áldotta szent Orbánt, a mért a szőlőhegyről üres hordóval szerencsésen haza segíté.
S ez így ment szép gyönyörüséggel késő estig. Akkor becsukták a szőlőhegyi útak kapuit s az igazi szüretelők hazatérének; de nem pihenni, hanem hivatalos kötelességüket tovább folytatni, a tanácsházhoz.
Együtt voltak a biró, a nótárus, a kis birák, meg az esküdtek. A nótárus volt egy személyben perceptor és controllor is, a miből elgondolható, hogy igen okos embernek kellett neki lenni.
A vörös zsidó is hivatalos volt a tanácsházban, abból a czélból, hogy a tömérdek sok beszedett pénzt beváltsa.
Mert igaz ugyan, hogy már azokban az időkben rendes pénznem gyanánt Mária Therésia tallérjai, huszasai, tizesei és ötösei voltak bevéve országszerte; de azok csak ünnepnap kerültek az asztalra; a közforgalomban még ott kóválygott a mult századból hátramaradt máriás, poltura, peták, bécsi garas, fillér, greschli és babka, sőt a rézpénz közé még egy-egy «libertás» is vegyült, s azzal fizettek össze-vissza számítva, a sehol nem létező kurta forintban és vonás forintban. Kurta forint volt, ha két denárt lehúztak belőle; vonás forint volt, ha két denárt hozzá adtak. Az ilyen pénznek aztán zsák kellett. Egy zsák rézpénzzel, megavult monétával pedig fizetni nem lehetett; azt eltenni is bajos volt; azért a zsidónak kellett azt átvenni és becsületes pénzt adni helyette. Ő aztán felvitte azt Bécsbe s ott lerázta a nyakáról.
A rézpénzt csak amugy mázsára téve számolták át neki; hanem azt a mindenféle «kongót,» a mi nem szégyenlette magát ezüstnek kiadni, úgy kellett darabonkint megválogatni, mert azok között irtóztató sok volt a hamis.
A míg Ábrahám a két kis biró, meg két esküdt pógár jelenlétében ezt a foglalatosságot végezte a benyilóban, az alatt a tanácsterem hosszú asztalát végig ülték kétfelül a hatvan személyek öregei; a fiatalabb tagok a fal melletti lóczákon foglaltak helyet s nótárus uram előhozá a protokollumot, a miben a magistratus ez évi működésének summázata volt foglalva.
Mind a protokollum, mind a számadások rácz nyelven és cyrill betűkkel voltak írva. A magyarok meg a svábok abból nem értettek semmit. Annál könnyebb volt nekik benne megnyugodni.
Egyszer azonban egy fiatal magyar legény nekidurálja magát, feláll a lóczáról és megszólal, mondván:
– De már megkövetem az érdemes tanácsot, ha szabad volna nekem is szót emelnem.
Mire nagy zugás támadt a vének közt.
– Ki fia csikaja ez a kotnyeles otténg? mordul fel biró uram.
– A Bacsó Marczi! dörmögi a nótárus, az idén halt meg az apja, aztán ő következett a hatvanszemélységre a helyébe; először van a tanácsban. Az a baja, hogy iskolába is járt. No hát mi kell Marczi öcsém? beszélj!
– Hát csak azt szeretném megtudni, nagy alázattal, hogy voltaképen minélfogva kivánatos mi nékünk ezt a protokollumot rácz nyelven meghallgatni, a mit se magyarok, se svábok nem értünk?
– Hát Marczi öcsém, tudod, az urak azért vezetik a maguk protokollumait diák nyelven, hogy azt a parasztok meg ne értsék; mi pedig azért irjuk a magunk protokollumait rácz nyelven, hogy az urak meg ne értsék.
Mely elmés felelet általános helyeslő morgással találkozott.
– Az ám! pattogott vissza a legény. De akkor mi magunk pógárok sem értünk belőle semmit s azt írhatja bele nótáros uram, a mi tetszik.
Erre a goromba szóra aztán mind ellene röffentek: «nem szégyenled magad? ilyen gyalázatot elkövetni a tanácsházban!» kicsinyben mult, hogy ki nem dobták ő kemét.
– Ezt a ficzkót, dörmögé biró uram a nótáriusnak, mihelyt katona-fogdosás lesz, jó lesz a verbungosok körmére keríteni.
A beszámolás aztán folyt a maga rendén tovább, egy olyan nyelven, a mit a gyülekezet kétharmada nem értett meg.
Ez alatt a benyilóban elkészültek a pénzleszámlálással, s Ábrahám előjött a nagy fekete táblával, a mire fel voltak krétázva az egyes tételek. Ennyi az átvett rézpénz, ennyi a bor ára, ennyit tesz ki a régi ezüst váltópénz, ennyi pedig a kiválogatott hamis pénz, a mi itt hagyatik.
– Nem venné meg kee már azt a hamis pénzt is, Ábrahám szomszéd? mondá biró uram.
– Nem biz én, hallja kee biró uram, mert ha én adom ki a hamis pénzt, engem meg fognak, becsuknak érte, kentek pedig beteszik szépen a «kis cassába,» ezzel fizetik a napszámosokat, hajdukat, cselédséget, csőszöket; azok ezt kiadják itthon a piaczon, a mészárszéken, a kocsmában, a publikum meg újra behordja szépen dicába, portzióba, s így szépen megfordul a hamis pénz egyszer minden esztendőben, a maga útján, mint a nap a föld körül. Nem vész el.
– Nem a hogy nem vész el, de még inkább szaporodik, mondá biró uram. Minden esztendőben, mikor kend megszeleli a garmadánkat egy-egy ezer forinttal több a rosta alja. Hát már ez hogy lehet, mikor ide idegen vásáros nem jöhet?
– Már hiszen, ha olyan bizonyos nem volna, mint a nap az égen, hogy egy ilyen derék városban, a hol olyan szép nagy templomok vannak, csupa merő istenfélő becsületes emberek laknak, azt kellene hinni az embernek hogy idebenn a városban van valami hamis pénzverő műhely; de mivel hogy ezt feltenni Isten ellen való vétek volna, annálfogva azt hiszem, hogy ez a hamis pénz úgy fiadzik.
Nagyon jót nevettek a zsidónak ezen az észrevételén.
Ábrahám azután megmondta, hogy az átvett kongó pénzért mennyit szándékozik adni aranyban. Megegyeztek nagy hercze-hurcza nélkül.
A zsidó elővette a talárja alól a táskáját s százaranyas tekercsekben leszámlálta az asztalra a körmöczieket. A körülülőknek mindnek járt utána a szája, a mint sorba számlálták a sorba rakott sárga csikókat.
– De hát nincsenek ezek az aranyak körülmetélve, Ábrahám? tréfálózék, a végzett munka után, biró uram.
– Ej ej, biró uram, én sem kérdeztem kendtektől, hogy nincs-e az a bor megkeresztelve, a mit nekem eladtak?
Tréfás fiú ez a vén Ábrahám!
– No már most aztán nótárus uram adjon nekem egy kis igazságlevelet, mondá Ábrahám, hogy ezt az aprópénzt itt váltottam be, s igaz járatban vagyok; de ne ráczul irja, hanem diákul.
– Jól van Rothesel.
– Aztán, megkövetem: ne úgy irja a nevemet, hogy Rothesel, hanem úgy, hogy Rotheisel; ha terhére nem esik a karjának azt az «i» betüt is közbeszúrni.
– De hiszen Rotheselnek híja kendet minden ember, Ábrahám; a névosztogató commissió is ebben erősitette meg.
– Mind igaz az. Csak hadd hijanak, ahogy akarnak; elvállalok én mindent; hanem irásban mégis csak Rotheisel a nevem; magam jártam érte Bécsben a császárnál, hogy kegyelmezzen meg azzal az egy kis «i» betücskével.
– Hej Ábrahám, sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az egy «i» betücske ott Bécsben. Vallja meg az igazat!
– Már hiszen minek vallanám meg az igazat? Hiszen akár azt mondanám, hogy én nekem bizony, de csak egy babkámba se került az az «i» betü, akár azt mondanám, hogy bizony az az egy «i» kóstál valami százezer forintot, de azt nem én fizettem meg; hanem kentek fogják megfizetni; hát mind a kettőre azt mondanák kentek, hogy «hazudsz, bolond vagy, elmehetsz!»
Igazán tréfás ficzkó ez a vén Ábrahám!
A nótárus elkészíté az «igazságot,» az alatt biró uram halhólyagokba csomagolá az aranyakat, s sorba rakta egymás mellé a kalamáris körül.
Mikor aztán a zsidó eltávozott, azt mondá biró uram:
– No már most az érdemes külső tanács haza takarodhatik, csak a belső tanács, meg a presbyterium marad itten, hogy a «nagy láda» felnyításánál jelen legyen.
Mert nem minden halandó szemének szabad a «nagy láda» titkaiba bepillantani.
A mint a «belső emberek» magukra maradtak, nótárus uram elővett a fali szekrényből ugyanannyi hálósapkát, a hányan voltak az ott levők s azokat egyenkint mindegyiknek a fejére huzogatá, úgy, hogy csak az orruk hegye látszott ki belőle. Ez arra való volt, hogy ne lássanak semmit. Mikor aztán mind vakká volt téve, egyedül ő maga volt a látó, akkor vette a gyertyát az asztalról, a botja végét biró uram, viszont a maga botja végét az esküdt polgár kezébe, s sorba míg az egész, mint egy vakok lánczolata, megindult valahová, de hogy hová? azt csak a nótárus tudta! az dirigálta az egész vonatot: «no most grádics jön! nagyot lépjünk lefelé: egy, kettő, három, tíz!» Egyszer aztán vasajtóba dugott kulcs nyikorgott. «Bukjunk le, hogy bele ne üssük a fejünket a szemöldökfába!» Valami alacsony ajtón vonultak keresztül. «Helyben vagyunk, szabad a látás!»
Az esküdt polgárok többször is voltak már ezen a helyen, egy alacsony, tömör boltivekre osztott pinczeüreg volt az, a minek egyik sarkában állt egy vasláda, erősen a kőfalhoz pántolva.
A vasládán kivül volt még egy rácz pópa is az üregben; a ki, hogy honnan kerülhetett oda? azt tán a nótáruson kivül senki sem tudta. Annak kezet csókolt, a ki akart.
Egy nagy czifra kulcsot a pópa adott elő, a másikat a nótárus.
– Na itt vannak a kulcsok, nyissa fel a kinek tetszik.
Hárman négyen próbálkoztak vele, de nem mentek semmire, fordultak azok a kulcsok jobbra is balra is, tízszer is; de egyszer se nyitottak.
– Ugyan ne töltsétek az időt hiábavalósággal, szólt közbe a pópa; nyissa kend ki nótárus uram, kend annak a mestere. Az aztán csak rátette a kezét a két kulcsra s mindjárt nyitva volt a láda.
Szabad volt mindenkinek belenézni.
Nem volt abban egyéb, csak arany. Szép, átlátszó halpukkantyu erszényekbe elrakva, a miken keresztül fénylett a sárga ércz, száz darabjával; egymás mellé sorakozva, hadi rendben, mint a katonák. Rengeteg pénz lehetett az! Most ismét megszaporodott egy glédával. Azt is oda rakták a többiek közé. Aztán a ládának egyik mellékfiókjából kivettek egy kis könyvet s abba a nótárus holmi egyetmást belejegyezgetett. Furcsa dolgok lehettek! az esküdt pógárok «ejh! ejh!» sóhajtozásai tanusíták, hogy sokallják a budgetet. «Muszáj volt!» Ez a nótárus válasza. S erre meg kell adni az indemnityt. Olyan kiadások ezek, a miket nem lehet kiharangozni.
Biró uram egyszer majd el is szólta magát.
– De, hogy még ő excellentiájának is…
– Trum – rum! kiálta közbe a nótárus. Nem ütnők dobra?
– Hát hiszen ha muszáj, kellett lenni.
A kis könyv számadásai is helybenhagyatván, a nagy láda ismét lezáratik. Ekkor azonban megszólal a pópa.
– Hát hiszen azt látom, hogy megint jól gazdálkodtatok, a pénz megint szaporodott; de hát az Isten áldása hol maradt Az eklézsia csak nem jut eszetekbe? Azt igértétek, hogy új harangot vesztek, a torony tetejét újra megaranyoztatjátok, a kántornak házat építtettek; erre mind nem telik megint; hanem a nagy láda csak telik!
– Ne búsuljon, tisztelendő atyám, szólt a nótárus. Mind meg lesz az jövő esztendőre, ha Isten éltet bennünket. Ezt még a kis cassa is kiadja.
– De ördög anyját adja! Hát az ispitály mit vétett? A szegény nyavalyások nyáron majd megvesznek éhen, télen majd megfagynak a hidegben, míg ti száz szekér számra külditek fel az ölfát Pestre elajándékozni; hát még a sok szárított vizát, tokot, meg a sok új bort, imide amoda, mindenféle nagy uraknak; hanem a szegény betegeknek nem jut.
– Hagyja el tisztelendő atyám! A ki nyavalyás, annak semmi sem olyan jó, mint a friss levegő, s semmi sem olyan rossz, mintha megterheli a gyomrát. Azoknak a nagy uraknak pedig sokkal jobb, ha mi fűtünk, mint ha ők fűtenek be nekünk.
– De hát a szegények háza! A mire boldogult királyasszonyunk Mária Theresia tizennyolcz ezer forintot hagyott, hogy a város szegényeinek legyen hol meghúzni magukat: most is üresen áll.
– Hát tehetünk mi arról, ha nem kapunk bele való szegényt a városban.
– De ördög anyját nem kaptok! Hiszen vasárnaponként két glédában áll a koldus a templom előtt sorban; ki vak, ki sánta; de, ha azt akarom, hogy a vakok lássanak s a sánták szaladjanak, hát csak azt kell nekik mondanom: «no jertek, ti árvák, elviszlek benneteket a szegények házába;» mind szétiramodik menten; úgy fél a város kenyerétől!
– Pedig biz az nem rossz kenyér, úgy-e biró uram? tréfálkozék a nótárus.
– Ördög anyja kotlott ki benneteket! Hát a szegény izbegiek, a kik tavaly negyven ház számra elégtek. A császár elengedett annyit az aréndából, a mennyit a leégett házak portiója kitesz, s ti azt csak kivetettétek a többi házakra, azoktul hajtottátok be!
– Hát az természetes. A császár elengedte az árenda égett részét a városnak, annyival mi kevesebbet fizetünk a kincstárnak; de nem engedte el Péternek meg Pálnak. Ha Péternek nincs miből, fizeti Pál. Ez a regula!
– Istentelen regula. Nekem megjavítsátok magatokat azt mondom; mert, ha én nekem még esztendőre is annyi panasz jön a fülembe, feladom a ládátokat a fiscusnak.
Erre aztán valamennyien nevettek.
– Nem olyan «rossz» ember tisztelendő uram! Mondá a biró megnyugasztalt hangon.
Azzal a kulcsokat ismét kétfelé osztották; a hálósipkákat megint ráhúzták a deputatió fejére, s nótárus uram visszavezette megint valamennyi vak emberét föld alatti utakon keresztül a tanács terembe, ott aztán meggratulálták egymást a kiállott veszedelem után.
– Csak az a pap valami garaboncziát ne csináljon egyszer, évődék biró uram. Mert mind ilyenek ezek a papok! Mindeniknek csak magafelé hajlik a keze. Mind csak azt akarná, hogy templomra, ispitályra prédálja az ember a keserves szerzeményét.
Erre megszólalt egy fekete szemöldökű rácz ember: igazi bosnyák alak, még abban a viseletben, a miben apái a Bosna völgyből ide vándoroltak.
– Már az igaz, biró uram. Én magam is sokkal jobbnak látnám, ha már egyszer azt a sok temérdek pénzt a mi ott a nagy ládában haszontalanul hever, felosztanók rendén, kire mi jut.
Az indítványtevőnek számos pártja lehetett, a helyeslő mormogásból következtetve; de leverte a lábáról valamennyit nótárus uram a maga ékesenszólásával.
– Jaj, édes Avakumovics barátom, ez aztán épen olyan dolog volna, mint mikor a tót gyerekek úgy osztoztak meg az atyjuk hagyatékán, a bőven termő körtefán, hogy kivágták. Ez a «nagy láda» a mi uraságunknak a fundamentuma. Erősebb fundamentum, mint a nemes uraknak a «pusztaszeri kötés,» vagy az «arany bulla.» Ez a mi privilegiumunk, ez a mi patronusunk, ez a mi frigyládánk. A míg ez a láda birja magát, addig mi vagyunk az urak ebben a városban, meg minden ennek alávetett coloniákban. S azt tudják kendtek, hogy úrnak lenni milyen jó. A míg ez a láda mellettünk szól, addig akármit kezdenek a mi irigyeink, mind szégyent vallanak; mert szolgabiró, viczispán, törvényszék, királyi tábla, septemviratus, királyi kamara és udvari cancellária mind a mi kedvünkre olvassa a törvényt. Még az ökör sem bőg, ha szénával bedugják a száját, hát még az ember, a kinek esze van? A míg ez a láda beszélni tud, addig a mi fiainkat nem viszik el katonának; a mi számadásainkat nem kérik fel a vármegyére s ha birót, belső tanácsot kell választanunk, magunk végezzük el: nem kérdjük a paraszttól. Mikor kaszálót, kertiföldet kell osztani, mink végezzük a nyílhúzást, s ha kijön az inzsellér, mi igazgatjuk a czirkalmát, hogy merre felé kanyarítson. Mi vágatjuk a fát a nagy erdőn, mi húzatjuk meg a hálót a Dunában; mi limitáljuk meg a bort, mi veszünk, mi adunk el; mi vetjük ki a porcziót. Ezzel a ládakulcscsal a kezünkben olyan urak vagyunk a magunk városában, mint József császár a királyi pálczájával Bécsben. Ennek a ládakulcsnak a likas végén én olyan nótát tudok fújni, hogy minden nagy úr tánczol rajta.
– Igaz a! úgy van biz a! kiáltá rá az egész presbyterium.
– No hát kendtek is tánczoljanak rajta.
Azt pedig szó szerint vették.
Előhozták a tamburákat, azután meg az orros kancsókat, a jó veres borral, s míg a társaság rákezdte dalolni a «mnoga ja léta!» ismeretes rácz nótáját, biró uramnak olyan kedve szottyant, hogy maga kezdte el járni a «kolót.»
Mert a magyar parasztnak már egyszer az a különös természete van, hogy a míg a németet, meg a diákot sehogy se veszi be a nyaka, addig, a saját nótájakint: «megtanultam tótul, ráczul: kukoricza gombóczátul.»
HATODIK FEJEZET.
(Mell nem zyol egieebrewl, mint eepen chac az i betew févlevtti pvnctvmochcaarul.)
Tudniillik, hogy az Ábrahám zsidónak tizenkét gyermeke volt, mind fiú, és mind vörös hajú. Egyik úgy hasonlított az apjához, mint a másik. Egész nemzetség igérkezett belőle időjártával támadni.
Hanem hát kezdjük az elején a dolgot.
Egész József «császár» idejéig a zsidók csak úgy jártak keltek az országban, családnév nélkül, mint hajdan az igéret földén. Minek is lett volna nekik a családnév? hisz az ő ősiségök Palæstinában feküdt.
Mikor aztán II. József a zsidókat is felvette az emberszámba: t. i. kimondta róluk, hogy ők is tartoznak katonáskodni: akkor egyuttal az is mulhatatlan kötelességükké lett téve, hogy valami előnevet válaszszanak maguknak, még pedig okvetlenül németet.
E végre kiküldettek mindenfelé a regnicolaris deputatiók, hogy a zsidókat lássák el nevekkel. Ez volt a szüret! Ki milyen mélyen nyúlt az erszényébe, olyan mélyen válogathatott a nevek javában, vehette azt az arany és ezüst, a napok és csillagok, a madarak és négylábú állatok, az angyalok és igaz emberek, a fák és virágok s a szivárvány szinei közül; míg a ki csakúgy üres kézzel jött, bizony rajta maradt a csúfnév, a mit úton útfélen ragasztott rá a nép csufondáros ajka.
Ábrahám nem jött ugyan üres kézzel a commissio elé; de mivel abban a hírben állt, hogy igen gazdag ember, s a hírét nem igazolta elégséges tettekkel, bizony rajta hagyták a Rothesel nevet.
A vereshez azért jutott, mert a haja egészen olyan szinű volt, a szamárhoz meg azért, mert a mikor a felesége hozományául kapott kétszáz tallérral azt kezdte, hogy borokba verte mind, hát akkor minden ember azt mondta neki: «szamár vagy!» És minden embernek igaza volt, a priori. Mert, hogy minek a zsidónak a bor? Idebenn az országban ki nem mérheti, mert az «epocillatio» joga a községeké és uradalmaké; az út melletti fogadókba csak örményeknek és görögöknek szabad magukat megfészkelni; kifelé pedig hová viszi a zsidó a bort? Délnek törökök laknak, azok nem iszszák a bort; keletnek oláhok laknak; azok innák: de nincs pénzük hozzá; északnak lengyelek laknak, azok jól tudják a bort inni, fizetni is tudnak érte, de az ország törvénye szerint Felső-Magyarországon meg van tiltva a zsidónak borral kereskedni. Maradna a nyugoti határ; de arrafelé meg az a baj van, hogy az ország törvénye ott már nem a zsidót, hanem magát a bort vetette tilalom alá, arra nem szabad a magyar bort kivinni: igaza is volt benne! Ha már a német nekük annyi búbánatot importál, legalább a búfelejtetőnket ne engedjük neki exportálni.
Annálfogva egész méltán mondta minden ember Ábrahámnak, mikor az fiatal korában elkezdett borokat vásárolni, hogy «bist ein Esel». Ez az űzlet alig hozta be a kenyérre sóra valót.
Hanem az Ábrahám nagy psycholog volt. Előre látta, hogy a szeretetreméltó asszonykirály uralkodása alatt sok törvény feledékenységbe fog menni, a nélkül, hogy eltörülnék, mint például az, hogy «a lutheranusokat meg kell égetni,» hogy «a más feleségének udvarlókat le kell nyakazni,» hogy «a tolvajnak a szemét ki kell szúrni,» meg hogy «ha egy nemes ember elveszi a szolgálóját, szalmakötelet kell kötni a nyakába, s mind a kettőt eladni a vásáron.» Soha se hajtották ezeket végre, csak ijesztgetésre voltak. Igy járt a borkivíteli tilalom articulusa is. Ábrahám megtalálta az útat a Dunán felfelé Bécsbe a magyar boraival: első volt a vásáron s meglépesedett az űzletével, s nem csalta meg a vásárlóit, a mi legnehezebb a borkereskedésben.
Hanem azért a pénzét nem szerette könnyen odaadni. A commissio azt várta tőle, hogy majd ezerével adja elő az aranyakat, ő pedig nem hozott egyebet egy pinczetok bornál. Ezért bosszúból rábillogozták a gúnynevét: «Rothesel.»
Hát bánta is ő! A név csak név! A hitelező neve mindig szép név, az adósé meg mindig csúnya.
Hanem a felesége nem azon a véleményen volt. Az apának mindegy, akárhogy híják; de a tizenkét fiúra nézve ez nem közönyös dolog. Azok időjártával házasodni fognak. A leendő mennyasszonynak az apja az adandó «keszubbá»-t,3) a mi 37½ Darham, legalább is megkétszerezteti, s a «párnászát»4) lehúzza felére, azért hogy a vejét Rotheselnek híják. A nőkre nézve a hitvesi hűség, a gyermekekre nézve a szülők iránti tisztelet lesz megnehezítve a fatális Rothesel név által. Mindezek praktikus nézpontok voltak. S Ábrahám föltette magában, hogy ezen a bajon utólagosan segíteni fog. De úgy, hogy még se kerüljön ezer aranyba.
Hiszen, ha egy embert agyonütnek, annak a homagiuma kétszáz forint, hát «egy szamárnak» az agyonütéseért ne lenne elég kétszáz arany? Kétszáz aranyat rászánt.
Fölment Bécsbe, hogy majd eligazítja ő azt a dolgot fenn a kútforrásnál. Okos ember magában a fabrikában vásárol.
Mikor aztán odafenn volt, meghányta vetette magában a dolgot, hogyan kezdjen hozzá, hogy sok tollát ki ne húzzák?
Ha az elején kezdi, az udvari cancelláriánál, először jön a kapus, azután a janitor, azután a registrator, azután a sollicitator, azután az ágens, azután a secretarius, azután a referendarius, azután a cancellár: az nagy lajtorja! felmászni rajta! De visszajönni még nehezebb. Ott van az expeditura. A bölcs Salamon gyűrűjével lepecsételt kútból könnyebb kiszabadítani az ördögöt, mint az expediturából kiásni az indorsátát, mikor már minden készen van is.
Ábrahám egyet gondolt. Volt neki «egy» ismeretsége a magas udvarnál. A titulusát nem tudta, mert még fiatal ember volt s annál nem tudja az ember, hogy cancellistának nevezze-e, vagy cancelláriusnak? Olyanformán jutott pedig Ábrahám ennek az ismeretségéhez, hogy ennek a nagybátyja volt a szentendrei postamester: tekintetes Leányfalvy János úr, a ki a nővére árván maradt fiát gyermekkorában felküldte Bécsbe, hogy ott kezdjen életpályát; és aztán minden alkalommal, a mikor Ábrahám beszólt hozzá, a borszállítás alkalmával, hogy nem izen-e valamit a «Matyi úrfinak?» küldözött az öcscsének Ábrahám által nagybecsű falusi ajándékokat: finom almát, körtét; néha bizony egy kis szalonnát, sonkát is, a mit Ábrahám csak elvitt híven: de, ha kérdezte az úrfi, hogy mit hozott? azt mondá rá: «én nem tudom, mi lehet a batyuban!» Ilyenformán Ábrahám mindig szivesen fogadott látogató volt a Matyi úrfinál.
A Matyi úrfi pedig valamiféle «benfentes» volt az udvarnál, ott dolgozott a császári Burgban. Hogy mit? azt biz ő nem tudta. Tanácsokat osztogat-e a császárnak, vagy a kabátját keféli? Ez az utóbbi volna a legjobb. Senki sem olyan jó patronus, mint az inas.
Tehát azt gondolta ki Ábrahám a maga furfangos eszével, hogy felkeresi a Burgban a Matyi úrfit. S hogy ezúttal se jőjjön üres kézzel, vitt neki körtét. Abban az időben voltak t. i. divatban azok a fából faragott körték, a miket két felé lehetett nyitni, s azokban valami primitiv muzsika volt elrejtve (embryoja a kintornának), a mit ha az ember a szájába tett és színi (nem fújni) kezdett, hát igen szépen szólt. Hát egy ilyen körtét vásárolt meg Ábrahám a nürnbergi árusnál; hanem annak a nem muzsikáló részébe kétszáz aranyat tömött bele s így tette a zsebébe: ezt a körtét szánta a Matyi úrfinak, ha az szerencsésen bejuttatja a császárhoz az ő instantiáját, a mit nem készített se ágens, se prókátor; hanem maga irta meg az Ábrahám, e rövid sorokban: Fölséges császár. Engem a magas commissió elnevezett Rotheselnek, kérek a nevem közepébe még egy alázatos «i» betücskét.»
Ilyen munitióval ellátva indult neki Ábrahám bevenni a Burgot. Az ugyan sokkal könnyebben sikerült, mint képzelte volna. A Burgban az a rend volt, hogy semmiféle folyamodót nem szabad elutasítani. Őt is bebocsáták a nagy váróterembe, a hol már akkor sok ember volt.
Csallóközi szerencséje volt Ábrahámnak. (Annak nevezik azt, mikor az utazó épen indulásra készen találja a kompot az innenső parton.) A legelső úri ember, a ki a váró termen végig ment, épen a Matyi úrfi volt. A Matyi úrfi már akkor lehetett huszonnégy éves. Finom arczú, sima legényke, olyan gyöngéd arczszínnel, mint egy kisasszonyé, puderezett hajjal, zöld selyem szárduthban5), piros hajtókával, tarka virágos mellénynyel, tászlis újjakkal, sapódlis ingelővel, térdig érő meggyszin bársony puliderben, selyem harisnyában, csattos czipőkben s az oldalán a gyikleső koszperddel, a mi harántosan állt, mint az «f» betűn a keresztvonás. A nagy mellény zsebéből kifityegett az óraszalag, s azon mindenféle bolondság, medaillon, távcső, pecsétnyomó, aranyszív és szerecsenyfej: a hóna alatt vitte a sapapáját.6)
S az elegáns úrfi nem szégyenlette ráismerni a sokaság között a maga régi látogatójára: a mint meglátta annak a veres köpönyegét, mindjárt odament hozzá, kikérdezte, hogy van, mint van? Hát a nagybátyja odahaza egészséges-e? Miután pedig megértette, hogy mi járatban van itt Ábrahám, «Tréfaság az egész dolog!» mondá neki. S azzal megfogta a kezét, bevitte magával három négy szobán keresztül, a hová neki minden koczogtatás nélkül lehetett belépni, míg egy ötödik szobába jutott vele, a hol ő maga felakasztotta a szegre a sapapáját, annak a jeléül, hogy ő itt helyben van, s aztán azt mondá az Ábrahámnak, hogy ő csak várjon egy kissé, majd mindjárt bejelenti a császárnak.
Ábrahám, mikor megtudta, hogy őtet csak ez a nagy szárnyajtó választja el a császártól, majd lerogyott a lábáról. S ezen az ajtón is szabad belépése van a Matyi úrfinak. Bizonyosan valami komornyik-féle lesz.
Egy percznek a felénél hamarább visszatért az úrfi.
– Bemehet kend Ábrahám.
S azzal betuszkolta az ajtón, az instantiával a reszkető kezében.
De nem látott Ábrahám a császárból egyebet, mint annak a csizmáit, azokról pedig azt látta, hogy egy hét óta nem voltak suviczkolva: ha Matyi úrfi az inasa, akkor ugyan rosszul teljesíti a hivatalát.
Egyszer aztán csak visszakerült a nagy szárnyajtón megint az előszobába Ábrahám.
A Matyi úrfit már akkor ott találta az iróasztalnál; sietős dolga lehetett: írt.
Ábrahám meg volt főve a dicsőségtől; azt sem tudta, hogyan kezdje: «itt van, meg van! A császár maga irta rá az instantiára, hogy «fiat». Itt van a neve. Maga irta bele az «i» betűt a nevem közepébe. Itt van! Lelkem, dicsérd az urat…»
Hanem aztán egyszerre kettészakadt a szájában a dicsérő zsoltár; a mint a kibontott irásba belepillantott.
– Aj weh!
– No mi baj Ábrahám?
– Ő felsége elfelejtette az «i» fölé a punctumot odatenni. A nélkül már most az az «i» úgy néz ki, mintha «e» volna; úgy, hogy ha eddig rövid Esel voltam, ezután hosszú Eesel leszek. Hamut a fejemre. Holt emberré vagyok téve! Ugyan édes Matyi úrfi, nem lenne olyan jó kegyes (hogy egyforma tintával legyen) peczczentse oda az «i» fölé azt a szükséges kicsi kis punctumot. Úgy is kezében van a toll.
– Mit gondol kend? pattand fel az úrfi. A császár kéziratába beleigazítani! Hisz az hamisítás volna.
– Csak egy punctum…
– A ki egy punctumot megenged magának, az egész okiratot is meghamisíthat. Adja ide kend azt az instantiát; majd visszaviszem a császárhoz, ő majd maga helyrepótolja, a mi kimaradt.
Azzal kikapta az Ábrahám kezéből a folyamodást s bement vele a nagy szárnyajtón.
Ábrahámnak egészen megkönnyebbült már most a szive tája. Egészen elérte a czélját; s nem kellett hozzá ezer arany: megtette kétszáz is. Előkereste a tarsolyából a zengő körtét, s szépen letette azt a Matyi úrfi kalamárisára: úgy, hogy az azt rögtön meglássa, a mint a tollát bele akarja ütni a tintába.
Az úrfi sietve jött vissza.
– Itt van kendnek az igazsága. Már most Isten áldja meg. Sok a dolgom. Köszöntetem az urambátyámat, mondja meg neki: semmi bajom. Kivánok neki is minden jókat, kendnek pedig szerencsés utat.
Ábrahám eltette az irását a tarsolyába és sirt mellette, mint egy házeresz. Matyi úrfi kikisérte őt a szomszéd szobáig, azt gondolta, hogy onnan majd magától is kitalál. Hanem abban a szobában volt valami négy fali almárium, azokba Ábrahám mind benyitogatott, azt gondolva, hogy az a kijárás, s míg az igazi ajtó felfedezésével bajlódott, csak jön ám utána rohanva a Matyi úrfi, elvörösödve, mint egy kanpulyka, s megragadja az egyik kezével az Ábrahám veres palástjának a gallérját, a másikkal pedig a muzsikáló körtét tartja a szeme elé s mérgesen rivall rá:
– Kend hagyta ezt ott az én asztalomon?
Ábrahám mosolygásra fogta a dolgot.
– No hát igen. Egy kis körtét hoztam. Szokás szerint. Egy kis «szép asszony körtéjét.»
– De ezek az aranyak benne!
– Hát azért a kegyes pártfogásért, a miben részesített az úrfi.
– Én nem részesítettem kendet semmiféle pártfogásban. Igazsága volt, s azt megkapta. Vigye vissza a pénzét.
– De már minek vigyem vissza? Mikor azt az úrfi megérdemelte. Ez a fáradságáért van. Hát nem fáradt-e az «i» fölötti punctumért?
– De csak nem fogok egy «i» fölötti punctumért egy marék aranyat elfogadni.
– Ha én nekem ez a punctum egy marék aranyat ér! Én nem sokallom érte. Az úrfi meg hasznát veheti. Kifizetheti vele a hitelezőit.
– Nekem nincsenek adósságaim.
– Nincsenek adósságai? Isten a világ felett. Bécsi úrfi, s nincs adóssága! Hát nem tartozik se szabónak, se vendéglősnek? Ilyen nincs több. Hát vegyen rajta ajándékot a kedvesének.
– Nekem nincsen kedvesem.
– Szeretője sincs? Ezt már higyje a ki akarja! Tán még most is hűséges a kis Mariska leányasszonyhoz? Ni, hogy elvörösödött rá! No hát költse el, traktálja el, kártyázza el jó pajtásokkal: de én vissza nem viszem a pénzt.
– Én nem iszom bort, nem kártyázom, s nekem nincsenek jó pajtásaim. Ezt a pénzt pedig vissza fogja vinni; mert ezzel engem megsért. Engemet azért, a mit végzek, megfizet az, a kinek szolgálok. S a ki hivatalban van, annak nem szabad mástól jutalmat elfogadni, mint a maga úrától. Vegye kend vissza a pénzét.
– Jól van «Ráby» úr, mondá a zsidó s visszatette a tarsolyába a pénzt.
HETEDIK FEJEZET.
(Az mellnec svmmaaiaabol az niaaiass olvasoo nem fog megtvdni semmit.)
Jól van Ráby úr, azt mondta erre a zsidó. (Most már nem mondta neki, hogy «ifjú úr.») De már most nem megyek el innét, ha kikergetnek is, a míg három szót el nem mondok. Akárcsak a Szirmay gróf kápsáló barátja, a kinek nem volt szabad többet elmondani három szónál, még is elmondott vele mindent, bort! buzát! szalonnát!
– No hát halljuk azt a három szót!
– Hát az egyik az: hogy a mióta én ezt a télen sáros, nyáron poros világot járom, se keresztben, se hosszában nem találtam még olyan emberre, a ki a pénztül megijedt volna. Ma bukkantam az elsőre. Hogy meg volt ijedve attul a csomó aranytul, a mit a markában tartott! Azt hittem szentül, hogy a fejemhez vágja. Azután szeretőt nem tart, nem iszik, nem kártyázik, nem bratinázik senkivel. Ilyen sincs több. Ámbátor azt mondta bölcs Salamon, hogy semmi új sincs a nap alatt. No ez új! Azután a kit még csak annyira sem visz rá a lelke, hogy a más irásában egy «i» fölé odapeczczentse a punctumot; mert még azt is hamisságnak találja. Ilyen ember nincs több a világon! Ezt nekem meg kellett mondanom.
– No ez elég hosszú volt «egy» szónak; hát a másik mi lesz?
– Hát a másik meg én rólam szól. Mert a milyen igaz, hogy engem még tegnap Rotheselnek hittak, oly igaz az, hogy a mi kincset a Rothesel felfedezett valahol, azt a Rotheisel felásatlan nem hagyja. Én tudok egy kincset, a minek a fölvételéhez, valamint a mesékben halljuk, szűzkézre van szükség.
– Nem értem miről van szó?
– Elhiszem azt. De annál jobban értem én. Van valahol egy elásott kincs: nem példabeszédképen mondva, igazi kivert körmöczi aranyokbul élére vert kincshalmaz, a mire én rá akarom az én egyetlen választott vitézemet vezetni. Van ott több mint százezer forint.
– Még sem értem. Kié az a kincs?
– Ez a kincs a legnyomorultabb emberek véres verítékéből van összegyűjtve; didergő emberek utolsó gúnyájából, éhező nyomorultak falatjaiból összeharácsolva, földönfutóvá tett telkes gazdák átkaival, özvegyek és árvák könyhullatásaival megtetézve, országtul, királytul elcsalva, eldugva. Az úr szülöttevárosának a népe az, a ki összeéhezte, összeizzadta ezt a kincset, s szaporítja folyvást; s maga rongyossá lesz mellette, koldussá, földönfutóvá; ott hagyja üresen a telkét, s ha soká tarthat ez így, elpusztul miatta az egész város. És én tudom azt jól. S erre a kincsre én az urat rávezethetem, ha kiáshatja a sárkány körme közül, kétharmada visszatér a szegény nyomorgatott néphez, egy harmada pedig a feljelentőnek jut.
– De hát ha ön tudja, mért nem jelenti ön fel maga?
– Ugyan édes, tekintetes Ráby Mátyás úr, hát ebben a Bécs városában olyan nagyon kitanult a Corpus Jurisból, hogy a saját hazájának a törvényeire nem emlékezik? Hisz ott van, hogy az «accusator»-nak keresztyénynek kell lenni. A zsidónak nem szabad vádolni. Még ha azt látja is, hogy az ország czímeréből az egyik folyóvizet ellopják, azt se szabad neki meglátni; mert ő zsidó. De azonban pediglen mind a mellett is hiába volnék én akár olyan nagy keresztyény, mint a Miseriek harangozója, a ki minden nap maga nyitja ki a templomot, s maga csukja be a kulcscsal; azért még sem volnék én az a «legény a gáton», a ki erre a helyre kell. Mert ember kell oda, olyan mint kegyelmed, tekintetes uram. A ki először is bizonyos maga felől, hogy mikor hozzá kezd ahoz a kincs fölvételhez, semmi babonasággal magát a lábáról le nem hagyja vetetni. Mert, amint az a hétfejű sárkány, a ki azt a kincset őrzi, észreveszi, hogy jön valaki a kincset fölvenni, egymás után emeli föl majd a fejeit. Az egyik feje aranyat okádik. A legtöbb vitéznek már ez is elég. Mikor az investigáló uraságnak az asztalán ott felejtenek olyan tíz, húsz tekercset, a melyikben mind egyenkint száz arany van, nagyhamar visszafordul, s azt referálja, hogy mindent rendben talált. S ha ez nem fogott, akkor elődugja a sárkány a másik, meg a harmadik fejét, azok tüzet, mérget, hazugságot okádnak. A vitéznek az életét fenyegetik, meg is teszik, hogy néma embert csinálnak belőle, ha tíz körmére nem áll. Eget, földet, poklot megmozdítanak ellene. Mindenütt ellenségeket talál, a hol segítséget várt is; rászedik, hamis útra vezetik, bevádolják, eláztatják. Ugyan, hogy kezdene az ilyen dologhoz egy ilyen szegény jámbor halandó, mint én vagyok, oda egy hatalmas ember kell, a kinek a fejét nem lehet büntetlen elütni; a kinek minden órában be lehet lépni magához a császárhoz, a ki maga is nemes ember, s kardot, pennát egyformán tud forgatni; és a kinek van valamije, a mi kevés embernél található: szíve; hogy be tudja fogadni annak a nyomorult földhöz ragadt népnek az égrekiáltó panaszait, a ki nem az én népem, mert én idegen vagyok közötte, és mégis megesik rajta a lelkem; s mikor végig megyek közötte s látom, hogy húzza az ekét s töri a hantot, más számára, hogy vet és arat, másnak, olyankor áldom a Jehovát, hogy nekem ennek az országnak a földjéből nem adott mást, mint az országutat. Mert higyje el kegyelmed, tekintetes Ráby Mátyás uram, hogy nehéz iga volt ezen a népen a török járom, a nemes urak is elég jól meg tudják magyarázni a jobbágynak, hogy az úr pokolban is úr; hanem mikor a «pugris» ember maga kaphat fel a magaszőrű szegény parasztnak a nyakába, akkor verte azt meg csak igazán a mindenható; mert a török basa csak megnyírta, a földes úr csak megkoppasztotta; de a kupak-tanács már megnyúzza a jámbort. Ez volt a harmadik szavam.
– Jó. Ha erről akar ön nekem adatokat szolgáltatni, jőjjön el a szállásomra, ott majd beszélhetünk róla. Otthon leszek egész este.
Ábrahám megjelent a mondott időben Rábynál, s csak a reggeli harangszó vetette haza. Addig mindig beszélt. Hogy miket? azt nem volt szabad avatlan füleknek meghallani.
Még mikor eltávozott is, lelkére kötötte Rábynak, hogy
– Hanem aztán el ne árulja ám a tekintetes Ráby úr, hogy ezeket a dolgokat honnan tudja? Mert a spanyol inquisitió csak dinom-dánom ahhoz képest, a mit én velem csinálnának az atyafiak, ha megtudnák, hogy én fűtöttem be a kemenczéjüket, nyár derekán.
És így már most érthetővé válik, a mit Ábrahám biró uramnak arra a szavára felelt, hogy «hej sok szép pénzébe kerülhetett kendnek az az «i» betű a neve közepén!» Mert akár azt felelte rá, hogy a biz az egy batkába sem került: az is igaz volt; akár pedig azt felelte rá, hogy «százezer forintba került az; de azt nem én fizetem meg, hanem kentek;» az is igaz volt. Hanem hát ki törte volna a fejét azokon a bolondságokon, a miket a Rothesel szokott elejtegetni? Minden ember tudja róla, hogy ő szamár.
NYOLCZADIK FEJEZET.
(Mellben elevfordvl egi madaarieztev, ees bezeelgetees leezen az dinnieecrevl ees egieeb cvcvrbitaceacrol)
Leányfalvi Máté úr egészen magának való ember volt. Ő vitte a szent-endrei postahivatalt. Azzal ő neki csak délelőtt volt dolga, délután pedig történhetett a világban, a mi akart, az ő rá nézve nem volt sürgetős. Ő sem járt sehová, ő hozzá sem járt senki. Nem szeretett semmi mulatságot. Csak egy szenvedélye volt: a kertészet; azt azután egész hollandi nekiadással űzte. Voltak olyan virágai, a minőknek soha senki hírét sem hallotta: külföldi ritkaságok; aztán meg kiveszőben levő fajok, a miknek az utolsó sarjadékát az ő kőfallal körülkerített kertje tartogatta még. És azokra ő féltékenyebb volt, mint egy arabs a háremére. Dehogy engedte volna másnak azt az örömöt, hogy az ő virágaiból szaporítson! Ha kértek tőle magot, azt ugyan nem tagadta meg a «jó embereitől,» hanem a jó embereknél soha se kelt ki abból egy szem se. Alapos a gyanú, hogy az elajándékozandó magot előbb leforrázta valami lúggal.
A dinnyéi kivált kitünőek voltak. Ő azokból soha egy szeletet maga meg nem evett. Igaz kertész szokásaként, nem volt gyümölcsevő. Csak elajándékozásra termelt. De a mit elajándékozott, azt előbb kétfelé vágta s az utolsó magot is kiszedte belőle.
A dinnye-érés idején két nagy sinkorán őrizte a kertjét, s az ő saját hálószobájának az ablaka is a kertre szolgált. A kit tolvajlási szándék vezetett volna a kőfalon keresztül, azt srétek és czerberusok tették volna tönkre.
Hanem a sárgarigókkal volt nagyon megakadva. Azok a szomszéd kertekből minduntalan átlátogattak az ő dinnye-ágyaiba s a legszebb gerezdes gömböket kikezdték.
Ezek ellen mindenféle madárijesztőket kigondolt. De azok az udvari szineket viselő madarak szörnyű aristocraták, mindenféle plebejus váztól meg nem ijednek; a mi ott holmi rongyos kalapban, szakadozott szűrrel, fancsali feszületként áll a dinnye-ágyak között: tudják, hogy az csak paraszt, a kivel paczkázni lehet.
Egyszer aztán azt mondá a postamester úr: no megálljatok, rigók, majd csinálok én nektek ide egy olyan madárijesztőt, a mitől tudom, hogy mind a Szigetségbe repültök át.
Nem restelt Pestre felmenni, ott a zsidóutczában összevásárolni holmi zsibvásárra jutott módi viseletet, lebernyeges frakkot, csókaorrú kalapot, pulidert, kenderből készült parókát. Azzal aztán szépen kistaffirozta a kitömött bábot, a ki két lábú karóra volt felállítva, kobakfejjel, tászlis újjú kezekkel: s még azt sem restelte, hogy annak az egyik kezébe egy fakardot adjon, a mi olyan elmésen volt formálva, hogy mikor a szél fújt, a fakard elkezdett hadakozni, mintha valami igazi gavallér csinálná vele a hat vágást.
No ettől csak elijed a határból minden becsületes madár!
Az öreg úr nagy gyönyörűséggel nézegeté csodálatraméltó alkotását, úgy, hogy észre sem vette, hogy a lánczra kötött kutyák milyen bomlottul ugatnak valakire, a ki a kertajtón át közeledik felé.
Csak akkor vette észre, mikor az «szerencsés jó napot» kivánt neki. Visszatekintett. Hát azt látta, hogy a háta mögött is ott áll az a madárijesztő, eleven alakban.
Tulajdon az a madárijesztő, a kit ő recentissime componált, csakhogy selyem kiadásban.
Az öreg úr először megijedt, azután elnevette magát, azután megharagudott, végtére pedig örvendett, egy rövid pillanat alatt. Megijedt azért, mert azt hitte, hogy a megelevenedett homunculus állt eléje, (mint a minőt a bűvész Hatvani professor, a magyar Faust, csinált egyszer), de elnevette magát, mert csakugyan nagyon hasonlított a divatos gavallér costumeje az ő madárijesztőjéhez, boszankodott pedig azon, hogy ebben az idegen stutzerben a saját kedves Matyi öcscsét ismerte fel; de elvégre is örült neki, hogy láthatja; mert nagyon szerette.
De ezt a sok indulatkifejezést mind nem lehetett rajta észrevenni attól a nagy bajusztól. Olyan volt az, mintha egy bajuszhoz ragasztottak volna hozzá egy embert; úgy, hogy a vele találkozónak kedve lett volna rákiáltani: «ajh te bajusz, hová viszed azt az embert?» A fején volt egy báránybőr sipka, a vállára vetve pongyolára pedig egy «kirilájzum» (Kyrie eleison) szürke moldonból, ahogy azt a ráczos szabású dakut nevezték abban az időben.
– Nézd csak, nézd, hisz ez az én Matyi öcsém Bécsből! Majd alig ismertelek meg ebben a módi hábitusban. Hozott Isten öcsécském!
Azzal nyalábra fogva a fiatal embert, odaszorítá annak az orczáját a két nagy bajusz közé. «Ejh, de megemberesedtél, a mióta nem láttalak! De csak már legalább kölcsönadhatnék neked ebből az én bajuszomból. Csiba te ne! (Ez már a komondoroknak szólt.) Ne nézd azt, hogy ő német: azért az én öcsém az; s ne ugass rá, mert megütlek! No, de most már csak nem eresztelek egyhamar vissza abba a csirkefogyasztó Bécsbe.»
– Dejsz, ha kergetne urambátyám, akkor se mennék el egyhamar. Itt telelek az idén.
– No, de a kutyámat tedd bolonddá, édes öcsém. Ne biztass engem ilyen szóval. Tudom én, hogy van, a ki neked parancsoljon.
– No hát most épen azt parancsolta, hogy itt maradjak; még pedig nagyon sokáig.
A nagy bajusz kegyetlen fintorgást követett el jobbra-balra.
– Te! Talán csak nem az adórectificaló-commissióba vagy kinevezve?
Ez volt az a czím abban az időben, a mi a magyar ember előtt egyenlő értelmű volt «Caraffával» meg a «kutyafejű tatárral».
– Nagyobb ez annál, szólt mosolyogva az ifjú s odasúgá az öreg fülébe a választ, a mit nem volt tanácsos fenhangon elmondani.
Az öreg úr erre nagyon felderült, a nagy bajusz felszaladt kidomborodó arcza közepéig.
– Ez már derék! Ez már capitalis dolog! Most már azt mondom, hogy ember lesz belőled. Csak erősen fogd a dolgot.
– Azt fogom tenni.
– Aztán ne alul kezd, a hiblihubli embereknél, hanem a nagyját fogd nyakon. Egyenesen a præfectus torkának eredj; mert ez a nagy calefactor! Hej ha én beszélni akarnék! De hát «audi, vide, tace, si vis manere in pace!»7) De te csak nyaggasd, a hogy Isten tudnod engedte.
– Már hisz akárki legyen, a kit hibában találok, azt nem fogom kimélni.
– Meglátod, öcsém, szólt az öreg, kezeit dörzsölve, hogy ha jól megszorongatod a nyakát a præfectusnak, hát esztendő ilyenkorra visegrádi tiszttartó vagy. Szépen a vállára veregetett az öcscsének.
Az meg bámultában majd belelépett a sarkával a legszebb dinnye-ágyba.
– Micsoda tiszttartó? Visegrádon?
– Hát, öcsém, az a legjobb hivatal ezen a vidéken: többet ér száz viczispánságnál; aztán most üres.
– De hát, hogy keveredem én abba belé?
– Ejnye be duræ capicitatis homo8) lett belőled abban a Bécsben. Hogy-hogy nem keveredel te abba belé? Hát csak nem számítod tán magadat azok közé az inczifinczi emberek közé, a kiket ide küldöznek investigálni, computisálni, aztán négy szép lóval, vagy egy pár körmöczi hengerkével ki hagyják szúrni a szemeiket: az ilyen embernél, mint te, uraim ő kegyelmeknek valami igazi derék dologgal kell kirukkolni.
A fiatal ember czéklavörös lett.
– De urambátyám, én nem azért jövök ide, hogy engem akár paripákkal, akár aranyakkal, akár tiszttartósággal lekenyerezzenek ezek az urak: hanem hogy az elnyomott népnek a panaszait megorvosoltassam s kiderítsem a visszaéléseket, akárkik legyenek is azok az urak, a kiket bennük találok.
János úr erre a szóra a balválláról a jobbvállára rázta át a kirilájzumot.
– De hát édes öcsém: a szegény népnek mindig tele van panaszszal a szája; Isten, a ki segíthet rajta; jön jégeső, jön sáska, jön fagy, jön árvíz: hát ki tehet az Isten csapása ellen? Köd megüti a szőlőt virágzáskor, mind lehull. Ki tehet róla? Hát az előljáróság is csak ilyen elementáris csapás rajta. Ki segíthet azon? Hörcsököt, seregélyt ki tud a vetésből kipusztítani? Ráolvasással talán? Az ember is csak olyan hörcsök. Pusztítsd el a mostani előljáróit, tégy helyükbe ujakat, akkor azok fognak lopni. A míg okos paraszt, meg ostoba paraszt van a világon, addig az egyik a másikat mindig meg fogja lopni.
– Már ha urambátyám az előljárói visszaéléseket is az Isten csapásai közé számítja, akkor én azon kezdem, hogy erős akarattal magát az elemi vészt is meg lehet győzni. S ez az akarat nálam megvan.
– De hát tehetség van-e hozzá? Vana sine viribus ira.9) Ki van a hátad mögött, a kire támaszkodol?
– Maga a császár.
– Hát még?
– Hát még? Nem elég ez?
– De gutát elég! Patrónusod-e a második viczispán? vagy a Judex Curiæ? a camaræ præses? az udvari cancellár? vagy legalább a districtualis commissarius? Ha valaki azt mondhatja, nekem barátom Eszterházy, vagy Niczky, vagy Orczy! az már valami; de ha csak annyit tud mondani, hogy nekem barátom József császár! azzal se kinn, se benn. Mit adjanak az olyan császárra, a ki mindennap engedi magát kipasquilizáltatni. Mindennap megfordul a kezem alatt egy-egy paksaméta Bécsből, a mit Wucherer küldöz széjjel a mi urainknak. (Hiszen te magad jobban fogod tudni, hogy ki az a Wucherer?) Tele van az mind ocsmánynál ocsmányabb pasquilusokkal a császár személye ellen.
– Ő a teljes véleményszabadság barátja.
– De lánczhordtát. Ha én ellenem nyomtatnának ki olyan dolgokat, én nem vagyok császár, de régen kaptam volna a fokost s olyan sort vertem volna Wucherer uramnak a hátán végig, hogy nem kivánt volna belőle második kiadást. Aztán mikor azt látja a magyar, hogy a császárt még a németnek is szabad szidni, a kinek nincs egyéb constitutiója egy rongyos paraplénál, hát neki hogy ne volna szabad, a kinek van primæ nonussa?10)
– Igen is. Ellene röffennek mind azok, a kik megrettennek az ő ujításaitól. Szidják azért, mert a szabadságot, a mi eddig csak egy osztálynak, egy hitfelekezetnek volt szabadsága, ki akarja terjeszteni országainak minden lakóira. Szidják, mert jót akar a néppel.
– Kedves öcsém, beszéljünk most a dinnyékről. Nézd azt a szép kantalupot, azzal a márványos héjával, azokkal a mély vágányú gerezdekkel. Valóságos versaillesi fajta. Mikor megérik, olyan illata van, hogy betölti az egész házat, s olyan az íze, mint a nádméz. Ha egy egészet megeszel magad, az sem árt meg. De próbálj belőle csak egy falatot lenyelni, mikor még éretlen, hát nemcsak az, hogy keserű lesz tőle a szád, de olyan nyavalyássá leszesz tőle, hogy megihatod utána az egész «diákkonyhát». Látod, ilyen a szabadság is. Ha megérik egyszer, maga a termesztő, a kertész fogja azt felszeldelni s czintányéron kinálja meg vele a népet: itt van, tessék, neked termesztettem; – de a míg éretlen, ne lékeljétek meg, mert a dinnye is elromlik, meg az is megromlik, a ki megkóstolja. Tudom, tudom, hogy mit akarsz erre mondani: hogy de bizony lehet a dinnyét is kényszeríteni hogy korábban érjék, mint az Isten elhozza rá a maga Lőrincz-napját; van meleg-ágy, meg üveg-harang. No hát ilyen meleg-ágyban, üvegharangban érett dinnyéi vagytok ti a mai kornak, te, meg a többi philosoph, philantrop cosmopolita barátaid. De hát ugyan ki győzne az egész ország alá meleg-ágyat rakni, s üveg-harangot borítani rá? Várjátok meg, míg elhozza az úr a kánikulát. Akkor magától megjön az igért idő, hogy minden ember egyforma igazságot kap.
– Jól van, urambátyám, én elfogadom a dinnye-allegóriát s a saját kertésznyelvén felelek rá vissza. Ha valaki dinnyét akar növelni, annak előbb magot kell vetni. Fele kikel, fele benfullad, azután neki jön a lóféreg: kirágja; vakondok: kitúrja; mézharmat, ragya, késő fagy: megrontja; sok eső: meddővé teszi; szomszéd uborkája: elkorcsosítja; de azért a hű kertész mégis csak türelemmel ápolja azt elejétől végig. No hát ilyen magvető vagyok én is. Elültetem, a mit reám bíztak, a késő ivadék szedje le a gyümölcsét, ha megérett.
Az öreg úrnak megtetszett a folytatott allegória: kétfelé törülte a bajuszát.
– Ember vagy öcsém! Hát ha érzed magadban az erőt: birkózzál meg vele. De félek, hogy beletörik a késed. Experto credo ruperto. Szeretném hallani, hogyan kezdesz hozzá? Mert talán csak nem «crabrones irritare»11) jöttél ide. Bejelented a császár parancsolatját a districtualis commissiariusnak, hogy utasítsa Pest vármegyét, hogy vizsgáltassa meg a szent-endrei kameralis uradalom jobbágyainak a panaszait. Arra Pest vármegye kiküldi a maga asszeszszorát, mint commissariust. Az három nap itt fog együtt tractálózni az előljáró urakkal, délutánonkint együtt kuglizik velük garasban, harmadnap azt sem tudja már, hogy fiu-e vagy leány! akkor felteszik a hintajába, haza küldik, mikor aztán kialuszsza a crapuláját, akkor azt mondja a patvaristának: «audiát, írja meg a relatiót. A szent-endrei cameralis dominiumban minden rendben találtatott», s a patvaristának is ád egy aranyat abból, a mit a dolmánya zsebében talált, maga sem tudja, hogy került oda? A relácziót aztán elküldik a districtualis commissariusnak, a commissarius elküldi neked; te meg haza mehetsz vele Bécsbe.
– Nem úgy kezdek hozzá, urambátyám. Előbb a valóságos dátumokat szerzem meg, s addig senkinek sem szólok, míg azok a kezemben nincsenek.
– Ez már okos beszéd. De hogyan jutsz azokhoz a dátumokhoz? Mint az én vendégemet, szivesen látnak mindenütt a városban; de a belső ügyeikbe bele nem hagynak kotnyeleskedni. Arra azt mondják, hogy «orrod tőle fokhagymás!»
– Erre is gondoltam: házat, telket, szőlőt veszek, itt letelepülök, mint itteni lakosnak jogom lesz a község ügyeivel megismerkednem.
– Ez tehát egészen serio megy. No ha azt akarod, akkor mindjárt tudok neked egy arravaló házat is comendálni. Itt van a nótárius öcscsének a háza. Csinos lokálitás, szép kerttel, szőlővel, szántóföldekkel. Korhely, iszákos ember a gazda; tele van adóssággal. De a legnagyobb baja az, hogy épen a bátyjának adós s az könnyen elbánik vele. Az adósságban elveszi tőle az egész telkét s egy garast se ád neki belőle vissza. Ettől kéz alatt meg lehetne szerezni a telket, még valami ráfizetéssel, úgy, hogy neki is maradjon, s a contractus csinálásánál majd gondoskodjunk róla, hogy a præemptiónak12) útját vágjuk. Bízd azt egészen én rám.
– Jól van, urambátyám, a pénz nem jön kérdésbe. Annyival rendelkezem, a mennyi szükséges.
– Idáig hát csak meglennénk. De hát aztán, ha kezedben lesznek a datumok, mit kezdesz velük? Van valakid, a ki föllép, mint «accusator?»
– Én magam…
Az öreg úr a két nagy bajuszt egészen lehúzta a markával az álláig.
– Hjú! Öcsém. Ez veszedelmes dolog! Ehhez az embernek a más bőrét kell kölcsönkérni, ha a magáét nem szereti kicsereztetni. Tudod-e, hogy törvényeink szerint név nélkül nem szabad vádolni, hanem az accusatornak a vád mellett a biró előtt saját neve alatt evictiót kell vállalni, hogy a biró ismerje azt, a ki vádol.
– Nyiltan fogok vádolni, hogy a bűnösök is megismerjenek.
– Hisz akkor elölnek!
– Katonadolog!
A nagy bajusz elkezdett kétfelé széthuzódni. Az öreg ravaszul mosolygott.
– De most jut eszembe valami. Hiszen te nem is lehetsz vádló.
– Miért nem?
– Ejh, hogy kitanultál ott Bécsben a magyar Corpus Jurisból! Hát nem ismered már Szt.-István király II-ik R. 3. cz. decretumát: «accusator debet esse uxoratus». A vádlónak feleséges embernek kell lenni. Ha feleséged nincs, végig sem olvassák a feljelentésedet: hiányzik a qualificatio.
– Jó. Hát akkor megházasodom.
Már erre a két bajusz igazán elkezdett tánczolni: olyan nevetésnek eredt.
– No már öcsém, sok mindenféle motivumait hallottam a szent házasság copulájába való belépésnek, s azt hittem eddig, hogy valamennyi között legoriginálisabb a palóczlegényé, a ki azért házasodott meg, mert az édes anyja mindennap «nyögvenyelőt»13) főzött neki ebédre. De a te prætextusod elüti tőle a pálmát. Megházasodol, azért, hogy a misera plebs contribuens elnyomott sorsán segíts általa. Hej pedig csak igaz az a jezsuita proverbium: «qui capit uxorem, litem capit atque dolorem».14) Hogy ő azt csak olyan phlegmával ejti ki, mint mikor az ember ki akar menni az utczára, s aztán mondják, hogy «esik az eső» – «no hát akkor köpönyeget veszek». Könnyen segít magán. A törvény követeli a feleséget. Mindjárt vesz egyet. Hej pedig csak igaz az a kálvinista felkiáltás, hogy «sunt tria damna domus: imber, mala fœmina, fumus.»15)
– De már, urambátyám, mi baja van magának a házassággal, a ki soha sem próbálta, hogy most minden jezsuita, kálvinista adagiumot előcitál a diffamálására, s más embernek a disgustálására?
– Jaj de szeretem, hogy már egyszer magyarul kezdesz el beszélni. Ugy ki nem állhatom azokat a neologizálókat. No hát, nekem bizony semmi, egy csepp kifogásom sincs az ellen, hogy megházasodjál. Itt is az ideje. Embernyi ember vagy. Bizd rám azt is. Ha már házat kerestem a számodra, még asszonyt is szerzek bele.
– Jó lesz, urambátyám.
– No hát, ha nem tréfa a dolog, akkor egyet mondok: kettő lesz belőle. Tudok én egy jó, neked való kis leányt! Hiszen mit mutassak én farkasnak berket? Magad is jól ismered. Mikor patvarista voltál a háznál, de sok czifra iskátulát csináltál neki. Minden accidentiádat czifrapapirosra költötted. A szép kis Mariska, a hajdani principálisod leánya. Ugyan derék leány lett ám belőle. A mióta megboldogult anyját eltemettük, ő maga viszi az egész háztartást, de nincs olyan rend sehol a világon, mint a Tárhalmyéknál. A minap is, hogy ott voltam a protonotáriusnál ebéden, magafonta abroszt terített fel a Mariska. A császárnál sincs annál különb. S nem megy ott ki a házból egyéb pénz, mint a mit a koldusnak adnak; mégis úri módon élnek; mert van, a ki takarékoskodni tud. Nem látsz azon módi ruhát, pufándlit, bóbitás frizurát, rikikit, kalamajkát, hanem tiszta fehér kötényt, szép fűzött derekat, gyöngyös pártát a simára fésült haján, s meg nem mondod, ha vele beszélsz, hogy milyen színű volt a szeme? (azaz, hogy te már tudod; de más meg nem látja azt, mert nem emeli fel a szempilláit). Aztán nem olyan leány ám az, mint a mai módi kisasszonyok, a kiknél azon kell kezdeni, hogy «kisztihand»; már előre nyujtják a kezüket a kézcsókolásra. Ez még a régi becsületet tudja. Ha úri vendég, vagy tisztes atyafi lép be a szobába: ő siet neki kezet csókolni. Aztán nem kotyog bele minden beszédbe, hanem ha kérdik, megfelel okosan, s szépen elpirul, a mikor hozzá szólnak… Ez lesz neked való feleség, kis öcsém! Mikor legutoljára láttad, akkor volt tizenkét esztendős; azóta még jobban megszépült. Hogy ha ezt elveszed, egész életedrevalót imádkoztál.