IX.
Miklós hosszú ideig szótlanul állott a szobában. A legutóbb eltelt órákban annyi nehéz helyzetet kellett megoldania, annyi kinos percz bonyodalmából kellett kivágnia magát, hogy most igazán nem tudta, hogyan kezdje. Soha nem hitte volna, hogy valaha ilyen érzésekkel fog állani ebben a tiszta szobában. Agyában most összekeverődött sok minden, a mi váratlanúl jött, a mibe – úgy érezte – akaratán kivül sodródott, most nem látott tisztán semmit, csak azt tudta, hogy itt áll annak a leánynak a szobájában, a kinek ehhez az egész dologhoz eddig semmi köze nem volt, s a ki ennek a jogi esetnek idegen nézőjéből most egyszerre egy bonyolódottan regényes helyzetnek a hősnőjévé lett.
A kis leány nem tudta, hogy ki lépett be a szobájába. Csak akkor érezte meg Miklóst, mikor már perczek teltek el a nélkül, hogy a belépő egy szót is szólt volna.
Akkor csöndesen fölemelte a fejét és ránézett a fiúra. Az még mindig nem beszélt. Lenke szólott:
– Legjobb lesz – mondta gyönge hangon – ha maga most elmegy. Ha magamra hágy.
Miklós szólni akart.
– Ne is mondjon semmit – mondta Lenke – mert nincs oka a mentegetőzésre. Maga tisztán és becsületesen áll előttem ebben a dologban, a mennyire hitelt adhatok ennek a levélnek és annak a néhány szónak, a melyet az imént egy ismeretlen, selyemruhás kisasszonynyal váltottam. De hagyjon magamra…
– Miért?
– Mert össze akarom szedni a gondolataimat… mert most nem tudok semmit… nem tudom, mit csináljak, mire gondoljak… ez a levél úgy felzaklatott…
A levélre mutatott, mely ott hevert előtte az asztalon. Sűrűn teleirott nagy négy oldal vol. Csupa piczi betű a nagy papiroson. Még keresztben, a margóra is voltak sorok irva, látszott rajta, hogy nagyon sok volt a mondanivalója annak, a ki irta.
– Lenke – mondá Miklós, a kinek erre némileg visszatért a nyugalma – én azt se tudom, mi van ebben a levélben. Engem váratlanúl ér ez az egész dolog… én… én ebbe beleestem, belekeverődtem… higyje el, édes Lenke… ez egy katasztrófa!
A leány megértette, hogy mit akar. Fogta a levelet és odanyujtotta neki.
– Olvassa el, – mondta.
– Megengedi?
– Meg. Azért, hogy lássa: elhiszem magának, hogy nem tudja, mi van benne. Ha nem biznám magában, most nem beszélnénk itt ketten… Olvassa el.
Miklós mohón kapott az irás után. Elolvasta.
Ez volt a levélben:
«Én ismeretlenül irok önnek, én önt még soha életemben nem láttam, sőt mindössze csak néhány hete tudok arról, hogy ön létezik. Nagyon sok elnézés kell tehát ahhoz, hogy ön nekem ezt a levelet megbocsássa és nagyon sok bátorság kellett nekem ahhoz, hogy ezt a levelet önnek megirjam.
«De most, hogy irom, már azt is érzem, hogy nem a bátorság vezeti a tollamat, hanem az az elszántság, a melyet a kétségbeesés adott a lelkemnek. Ön bizonyára kényelmes, csinos kis szobában fogja olvasni ezeket a sorokat, a melyeket én egy vasajtó mögött sietve irok önnek, mert én a fogházból irok önnek, mert én be vagyok ide zárva azért, mert pénzt sikkasztottam egy öreg embertől, a ki azt a pénzt rám bizta.
«Ön valószinüleg ismeri az én nevemet. Én vagyok az a Nagy Riza, a kiről önnek bizonyára beszélt már a vőlegénye, a ki az én védőügyvédem. Ön most ne törődjék azzal, hogy én ártatlan vagyok-e, vagy sem, hogy el fognak-e itélni, vagy sem, mert ezzel most már én se törődöm. Itt most már egészen más dologról van szó s ez az, a miről én itt ezen a papiroson önnel beszélni akarok.
«Kisasszony, én egy bolond, őrült pillanatomban azért loptam el a pénzt, mert szerelmes vagyok az ön vőlegényébe. Tudtam, hogy az, a mire a pénzt lopom, nem fog engem arra segíteni, hogy a vőlegénye szerelmét kiküzdjem, tudtam, hogy csak egy pillanatnak az őrült gondolata, tehát nem is azért irom ezt ide, hogy magamat mentegessem, vagy épen, hogy az ön vőlegényét okozójává tegyem a szerencsétlenségemnek, – hanem azért, hogy ön lássa, hogy ön elhigyje, mennyire szeretem ezt az embert. Mert csak egy ötletem volt, inkább csak tréfa: fel akartam öltözni királynénak, hogy megtessem neki, hogy imponáljak neki ezzel az őrült ötlettel és lássa kisasszony, már ez a semmi, már ez a tréfa elég volt ahhoz, hogy olyan bűnt kövessek el érte, a miért rám zárnak egy vasajtót és a miért megbélyegzett maradok egész életemben. Most képzelje el, kisasszony, mire volnék én képes ezért az emberért, ha igazán arról volna szó, hogy szeressen és hogy az enyém legyen!
«Ön talán bolondnak fog tartani engem, de ezt nem bánom. Sőt hajlandó vagyok magam is azt hinni, hogy őrültjévé lettem ennek a gondolatnak. Érzem, tudom, hogy ellenállhatatlanul sodródom bele ebbe a szerelembe, a mibe vagy üdvözülök, vagy belehalok. Most már itt vagyok miatta a börtönben és ezt föl se veszem. Nem bánt az, hogy elvették a szabadságomat, csak azért, mert nem tudok olyasmit cselekedni, a mi közelebb vigyen engem hozzá. Nem aggaszt az, hogy rab vagyok, tönkretett élet, csak azért, mert ezzel talán az ő szemében sülyedtem. Habár ezt nem hiszem igy, a hogy irom, mert én imádni tudnám azt az embert, a ki én miattam a börtönbe menne.
«És most, hogy itt vagyok és így vagyok, most még rettenetesebben dolgozik a lelkemben a vágy az után az ember után. Most már az iránta érzett szerelmem összefonódott bennem a szabadságvágygyal, sőt azzal is, hogy ebből a piszokból, a melyben most vergődöm, kiemelkedjem és megtisztuljak. Ez a piszkos négy fal most megtanított vágyakozni arra a három dologra, a mi a tisztességes emberek szemében a legszentebb: szerelemre, szabadságra és megtisztulásra. Szerelmes vagyok – és nem szeret senki. Szabad akarok lenni – és rab vagyok. Tisztaságra vágyom – és szennyes vagyok, kisasszony, szennyes vagyok minden értelemben: nem csak mint leány, hanem mint ember is.
«Lassan elérek oda, a mit tulajdonképen mondani akarok önnek. Ime, egyetlen egy emberben, egy ügyvédben, egy csinos fiúban, épen az ön vőlegényében összpontosúl minden vágyamnak, mind a háromnak a beteljesedése. Ő az a férfi, a ki engem, elzüllött, söpredékké lett teremtést vissza tud adni az életnek. Nem a mások életét értem, kisasszony, hanem a magamét. Az emberekkel nem törődöm. De én akarok élni és élni akarok. Most tele vagyok daczczal és keserűséggel és valami vad elszántsággal, ha arra gondolok: miért menjek én tönkre; miért pusztuljak el az emberiségnek ebben a szemetesládájában, mikor eleven, érző ember vagyok, soha senkit nem bántottam, bűnös életemben több örömet okoztam az embereknek, mint fájdalmat – és mikor először életemben vagyok szerelmes!
«Most nem bánom, kisasszony, ha itt, ebben a levélben udvariasságok helyett komoly, rideg gondolatok következnek, én most nem törődöm önnel, az ön társadalmi helyzetével, az ön szerelmével, semmivel. Ez háború, kisasszony, a mi most kezdődik meg, ezzel a keserű levéllel és a mit én, én végig fogok küzdeni tekintet nélkül, szánalom nélkül, a legvadabb erőszakkal. Szinte örülök neki, hogy tele van az életem valamivel, hogy minden perczemnek, minden gondolatomnak, minden lélekzetemnek van valami czélja. És nem is utolsó czél: a magam életét akarom megmenteni.
«Mit jelent önnek Csáthi Miklós? Nem ismerem önt, de el tudom képzelni, hogy milyen. Szőke vagy barna – jelentéktelen kis polgári leány, a kit a papája meg a mamája szépen, gondosan nevelt arra, hogy valamikor férjhez menjen és soha semmi vizet ne zavarjon ezen a világon, csöndesen élje végig a maga kicsiny polgári életét, mert önök, tisztességes leányok és tisztességes asszonyok arra büszkék, a mibe egy magamfajta asszonyi lény belehalna: – hogy jelentéktelenek, hogy beszédre, pletykára nem adnak alkalmat, hogy nem cselekszenek semmit, csak vitetik magukat oda, a hová az uruk megy. Önnek tehát Csáthi Miklós a vőlegénye, a szó leglangyosabb, legpolgáribb, legszomorúbb értelmében.
«De nekem, kisasszony, az én számomra, az én szememben más ez az ember! Én rám nézve az eleven életet jelenti, a melyből most száműzve vagyok. Ha én valami közönséges gonosztevő volnék, a ki egyszerűen csak azt várnám Csáthi Miklóstól, hogy engem a börtönből kimentsen, akkor önnek joga volna mosolyogni ezen a levélen és azt mondani: «Ez a leány nagyon ravasznak akar látszani, de nagyon naivul hazudik.»
«Itt azonban másról van szó. Ez az én börtönöm csak egy állomás azon az úton, a melyen én a csatatérre megyek, ezért az emberért megküzdeni. Észrevétlenül, ön maga se tudja, ön is közeledik e felé a csatatér felé. És egy napon mégis csak találkozni fogunk ott, szemben fogunk állani egymással és a ki erősebb lesz, azé lesz a győzelem.
«Azért irtam ezt a levelet, hogy ezt a harczot bejelentsem önnek. Nem törődöm semmivel, nem gondolok az ön nyugalmával és nem bánom, ha családi katasztrófát okoz is ez az irásom. Sőt ez még jó is volna nekem. Valami nagy kavarodás, a melyből én kiszakíthatnám magamnak Csáthi Miklóst. Mert ha talán nyugodt és csöndes dolgokban nem tudunk is versenyezni egymással, kisasszony, a zavarosban én vagyok az erősebb, mert ez az én elemem. Viharban érzem jól magam, mikor hideg eső veri az arczomat, éles szél lobogtatja a hajamat, mikor vadnak és bátornak kell lenni, hogy az ember az életéért megverekedhessék.
«Az én erőm, kisasszony, az elkeseredettek ereje. Ez a legkeserűbb és legborzasztóbb erő, a mi emberben lehetséges. A rabnak, az elnyomott embernek, a züllött léleknek az ereje ez, kisasszony, a mivel az életben nem veheti fel a versenyt az ártatlan becsület, mert ez csak a könyvekben van így. Én a győzelem biztos érzésével megyek a harczba, mert nekem most már minden mindegy, én senkivel és semmivel ezen a világon nem törődöm. Úgy szokták mondani: «Isten neki – az én életem úgyse élet!»
«Talán nagy bolondot irok most ide, de talán meglepően okos ez a tanács, őszintén megvallom, nem tudom. Azt tanácsolom önnek, mondjon le erről az emberről, mert úgyse lesz az öné. Én elveszem öntől. Ha lemond róla, csöndes szomorúság lesz az osztályrésze. Ha nem mond le róla, el fog esni a küzdelemben és talán olyan sebet kap, a melyből soha életében nem gyógyul ki.
«Úgy hiszem, ez volt az első és az utolsó beszélgetésünk egymással, kisasszony. Ebben is csak én beszéltem, mert ön nem fog erre felelni. Nem is akarom. Sőt kérem, hogy ne feleljen. Talán, mint a hogy eddig nem láttuk egymást még soha, ezentúl se fogjuk egymást látni. Kétségbeesett erővel fogok viaskodni ezzel a láthatatlan és néma ellenséggel. Semmi ettől nem riaszt vissza. És ezt a levelet is csak azért irtam, mert tudom, hogy ez szükséges volt a harcz megindításához. Akarom, hogy ön tudjon mindenről, akarom, hogy még akkor is viaskodjék velem, a mikor úgy tesz, mintha még a létezésemmel se törődnék.
«Isten áldja meg kisasszony. Nagy Riza.»
Miklós letette a levelet az asztalra. Lenke az ablaknál állott, háttal Miklósnak.
A fiú csöndesen mondta:
– Ez borzasztó.
A lány megfordult. Hosszasan néztek maguk elé, egyik se nézett a másiknak a szemébe.
A leány nem akart szólani, a fiú nem tudott. Némán állottak így egy ideig. Rettenetes volt ez a néhány hosszúra nyúló, nehéz pillanat.
Ekkor – szerencsére – nyilott az ajtó. Az öreg Rimmer lépett be. A szomorú helyzet kellő közepébe belevilágított egy boldog, mosolygós apai arcz. Látta a két fiatal embert, de nem vett észre semmit. Az anyai szemnek a specziálitása az, hogy ilyenkor egyenesen a szivekbe lát. Az apák a felszinen siklanak végig a tekintetükkel s a mit ott látnak, az nekik elég. Ezért van az, hogy még az apák is igen sokszor csak – férjek. Olyan apáknál, a kiknek meghalt a feleségük s a kik maguk viselik gondját egy felnőtt leánynak, gyakran lehet tapasztalni az úgynevezett «férji vonást». A nagy leány úgy bánik velük bizonyos dolgokban, mintha nem apák, hanem férjek volnának. Száz eset közül kilenczvenszer az ilyen apa az, a ki utolsónak tudja meg, hogy kibe szeretett bele a leánya. És az már évezredes tapasztalat, hogy az értesülések dolgában az utolsó hely a férjé.
És így most ez a néhány pillanatig tartó látogatás is olyanformán festett, mintha valami öreg férj toppant volna be a fiatal feleségéhez. Nem vett észre semmit abból, a mi történt. A fiatalok kényszeredetten mosolyogtak és az öreg őszinte boldogsággal szólt:
– Úgy látom, zavarlak benneteket… valami nagy titkotok van, mi?
Fürkésző pillantással nevetett rájuk és meg volt velük elégedve.
Kiment a szobából és szentül meg volt győződve arról, hogy valami nagyon fontos dologról tárgyalnak, mint például arról, hogy melyik városrészben fognak lakni, vagy milyen szinű bútort csináltatnak az ebédlőszobájukba…
És ez a jelentéktelen látogatás kiváltotta belőlük a beszédet. Miklós szólalt meg:
– És maga beszélt azzal a hölgygyel, a ki ezt hozta?
– Igen.
– Szóba állott vele?
– Igen.
– És mit mondott az a dáma magának?
– Körülbelül újra elmondta azt, a mi a levélben meg van irva.
– Egyebet nem mondott?
A leány a földre nézett. Ezt a fontossággal nem biró kérdést ez a földrenézés egyszeribe nagygyá, fontossá, érdekessé növesztette. Miklós most már némi izgalommal ismételte meg:
– Egyebet nem mondott?
Most felnézett a leány s nagy, őszinte szemét elborította valami belső tűznek a lobogása. Bátran, mintha valami komoly vallomást tenne, mondotta:
– De mondott egyebet is!
– Micsodát?
– Azt mondta, hogy ha maga akarta volna, nem fejlődött volna idáig a dolog, és…
– Ha akartam volna…
– Most már ne vágjon közbe – mondta Lenke, majdnem szigorú hangon – ha már egyszer rászántam magam és összeszedtem az erőmet arra, hogy magával erről beszéljek, legalább hallgasson meg türelmesen.
– De hát…
– Figyeljen jól. A hölgy azt mondta, hogy magának tudomása volt erről az érzelemről, a melyet ennek a szegény, szánandó teremtésnek a lelkében – megengedem – akaratlanul keltett életre. És abban a pillanatban, a mikor maga ezt tudta és a mikor maga azonnal meg nem szakított minden néven nevezendő ügyvédi és emberi összeköttetést ezzel a leánynyal, abban a pillanatban maga velem szemben súlyos hibát követett el…
– De gondolja meg, Lenke, hogy elvállaltam a dolgát, hogy majdnem tőlem függ a szabadsága, a becsülete, az élete!…
Valami könnyed és mégis keserűnek ható mosolygás volt erre a válasz.
– Maga mosolyog ezen?
Nem tudta Miklós, nem értette, hogy Lenke igenis mosolyog ezen, hogy ezen minden Lenke mosolyog s hogy ezen a világon minden kis urikisasszonykának mosolyogni kell. Mit tudnak ők mindama fergetegekről, a melyek közepette az ő kis fehér szobájuk nyugalmas csöndben áll?
– Persze, hogy mosolygok – mondotta és most megjelent a szempillája alatt, lopózva, orvul az első könny. – Mosolygok rajta, mert ha valaki valakit szeret és ha azt a valakit az a valaki viszontszereti, akkor nincs se szabadság, se becsület, se élet…
Ez legalább jó, egyenes, őszinte kisleányos beszéd volt. A gyereknek az ősi önzése. Vagy talán a szivnek önzése?
Miklóst ez lesujtotta egy kicsit. Csak most látott be egy pillanatra ennek a kis leánynak a tudatlan, tiszta lelkébe. Halkan mondta:
– Az már más.
És érezvén, hogy most már más téren kell keresnie a mentségeket, hozzátette:
– A fő azonban nem ez.
– Hát mi a fő?
– A fő az, hogy én ezzel a leánynyal nem törődöm. Én nem bántam, szeret-e, vagy nem szeret… nem törődtem vele. Nem érdekelt. Nem hittem volna, hogy valaha…
Nem tudta folytatni a mondatot. Megijedt attól, a mit most mondania kellett volna, a mi most természetszerüleg következett volna ennek a gondolatnak a folytatásaképen. Hogy nem hitte volna, hogy valaha ekkorára fog nőni ez a szerelem. Nem hitte volna, hogy valaha ez a szerelem el fog jutni ennek a fehér szobának a küszöbéig, sőt támadólag át is fogja lépni. Nem hitte volna valaha, hogy Nagy Riza nem csak mint vádlott leány, hanem mint szerelmes nő is érdekelni fogja s hogy valaha el fog következni egy nap, a melyen az lesz az életének legfontosabb gondja, hogy Nagy Riza szerelmes belé…
Ezek mind igazságok voltak, de amaz igazságok közé tartoztak, a melyeket el kell hallgatni.
A kis kisasszony folytatta az ő okoskodását:
– Az épen a baj, hogy nem törődött vele. Mert törődnie kellett volna vele. Tudnia kellett, hogy ez a lány szereti és akkor menekülni kell az ilyen szerelem elől…
Úgy mondta ezt, mint valami komoly kis bölcs, a ki a kisujjában tartogatja az egész világ minden tapasztalatát, mint a ki hirtelen, első intrádára meg tudja mondani minden dologról, hogy helyesen volt-e cselekedve, vagy nem.
Miklós kezdett megnyugodni. Valami olyat érzett, hogy ez a tiszta kis urileány nem oly komplikált lélek, a kinek ki ne lehetne beszélni a fejéből ezt az alapjában véve ostoba félelmet. Ez polgári nyelvre fordítva olyasfélét jelentett, hogy Lenke nem elég okos ahhoz, hogy az ő igazi hibáját meglássa ebben az ügyben. És tudja Isten – annak ellenére, hogy érezte ebben a gondolatban a Lenkét megalázó elemet, örült ennek a tapasztalatának. Örült annak, hogy ime, fáradság, fejtörés nélkül fogja magát kivághatni ebből a bolond helyzetből, a melybe egy bolond leány révén jutott. És nyugodtan kezdett beszélni:
– Nem törődtem vele és most sem törődöm vele. Az az igazi jele annak, hogy nem törődöm vele, hogy… most se bánom. Ha szeret, hát szeressen. Én elvégzem vele a dolgomat, és adieu…
De ez a könnyed hang, a melyet próbált, csődöt mondott. Lenke komolyan felelt:
– Én pedig nem engedem, hogy ebben az életben valaha még egy szót váltson ezzel a Riza kisasszonynyal. Érti?
– Azt sem engedem, hogy valaha lássa. Érti?
– Értem.
– És kötelezem magát arra, hogy ha ettől a teremtéstől bármi irásos vagy szóbeli üzenetet kap, azt azonnal, még abban a félórában jelentse be nekem.
Kérdőleg nézett Miklósra, mintha ki akarná kerülni azt, hogy megkérdezze: «megigéri nekem ezt?»
Miklós megértette:
– Megigérem – mondta és mosolygott hozzá. Ezzel el akarta venni ennek az egész jelenetnek a komolyságát.
– Ne mosolyogjon – mondta Lenke.
– Miért?
– Mert ez azt jelenti, hogy maga engem valami ostoba kis teremtésnek néz, a kinek az aggodalmait meg kell mosolyogni…
– Dehogy!
– Ne tagadja, érzem én ezt… Igérje meg komolyan.
– Hát megigérem, komolyan.
– Adja a kezét.
Kezet adott neki.
– Ez a becsületszavát jelenti, ugy-e?
– Azt.
Komolyan néztek egymásra. Most volt valami a pillantásukban, a mi azt jelentette, hogy ez a két ember az egész életen keresztül egymáshoz fog tartozni. Ez a pillantás a férj és a feleség pillantása volt.
– Most megnyugodtam, – mondta Lenke
Aztán hozzátette:
– Még egyre kérem.
– Mi az?
– Az édesapám ne tudjon meg ebből egy szót sem.
– Miért? Hát mégis komolyan veszi?
– Komolyan veszem. Igérje meg ezt is.
– Megigérem.
Most először mosolyodott el boldogan. Látszott rajta, hogy meg van elégedve ezzel a hű, engedelmes fiúval. Olybá vette, mint valami tapasztalatlan gyereket, a ki már majdnem fejjel rohant valami nagy veszedelemnek s a kit az ő okos kis leányfejének a bölcsesége mentett meg.
Csöndesen, szinte suttogva szólt:
– Most…
Nem folytatta. Lehajtotta szemérmes kis fejét.
Miklós odahajolt hozzá és gyöngéden megcsókolta homlokát.
És ebben a pillanatban ő is boldognak érezte magát, a míg az ajka a tiszta, fehér homlokot érintette. De mikor újra a szemébe nézett a leány, valami megmozdult a lelke mélyén.
Valami bizonyosság ébredt benne, a mely azt mondotta, hogy ez a becsületes, régimódian szentimentális jelenet, a mely most köztük lejátszódott, csak a vékony felszine volna egyéb, komolyabb ügyeknek. Tisztán érezte, hogy Nagy Riza ügye ezzel nincs eltemetve, s hogy ez a vékonyka fátyol, a mely most borult rá, csak olyasvalami, mint az olaj a tenger hátán. A vad hullám, mely a mélyből kapja az erőit, egyszerre csak fölemeli, meghasítja, szerteszórja ezerfelé… A hosszú levélből, melynek egyes mondatai még mindig égették a szivét, valami ellenállhatatlanúl nyers és támadó erő érzete áradt. Tele volt ez a levél – a sorok közt ép úgy, mint magukban a sorokban – ama fanyar vadsággal, a melylyel talán az első asszonyok, a barlanglakó ősemberek nőstényei viaskodtak egy-egy férfiért. És tisztán állott előtte, hogy ez a fehér kis úrileány az ő egész kis bölcseségével, az ő polgári erkölcseivel, a társadalomadta nagy morális felsőségével egyetemben úgy el fog söprődni ebben a viharban, hogy nyoma se marad…
Valahogyan kinőtt a levélből ez a Nagy Riza. Forró temperamentum, erős értelmesség és féktelen akarat. És főleg: az elkeseredettségnek az eleven szobra. Egy női «desperádó», a kinek ezen a világon semmi félteni avagy veszíteni valója nincs…
Megijedt ettől a gondolattól. Fészkelődni kezdett benne az a kényelemszeretet, a mely a polgári lelket jellemzi. Az a lelki lustaság, a mely behunyja a szemét, ha veszekedést lát. A mely nem szereti a felzaklatottságot, a mely rémüldözik az álmatlan éjszakáktól, s a melynek nincs nagyobb ijedelme, mint az, hogy: «jaj, most majd gondolkozni kell, nagyon kell gondolkozni!» Ezek a lelkek a polgári élet langyos fürdőjében érzik jól magukat és a hadilármát is csak jó messziről, halk zúgássá szűrődve szeretik. Remegnek a lelki fölfegyverkezés gondolatától.
Ez volt a Miklós érzése, csak olyan érzés, mint sok más ezer és millió ember érzése hasonló helyzetben. És itt kezdte látni azt, hogy a mi ebbe a helyzetbe sodorta, a mi ez elé a harcz elé hurczolta, az szintén nem volt más, mint a lelkének ez a megrögzött bourgeois-kényelemszeretete. Az a semmire nem gondoló, a mások viharai elől menekülő lustaság, a mely elhallgatta benne a felzúdulást a Riza szerelmével szemben. A mi azt súgta neki: «Ne bánd, ne törődj vele, hiszen téged ez nem érdekel, a világért se izgasd magad… hisz csak ő kinlódik, hisz ez az ő dolga.»
De most már egy kicsit későn volt. Most már itt állott előtte a menyasszonya, igaz, hogy mosolyogva, s az is igaz, hogy ez volt az utolsó szava: «most megnyugodtam», – de a mosolygásából kirítt valami titkolt nyugtalanság és a hangjában reszketett az az erőfeszítés, a melylyel ez a nyugtalan leánylélek a nyugodtságot vallotta.
Most már itt feküdt az asztalon ez a lopva irott, titokban elküldött levél, a mely úgy ereszkedett közibük, mint valami ék, a mely a saját súlyánál fogva sülyed egyre lejebb két test között. Ott izzott a fehér papiron a börtön leányának beteg érzése, ez a vadon nőtt, nyesetlen, oltatlan, fanyar szerelem, a mely magába látszott foglalni mindazt a sok nyomorúságot és szenvedést, a mi a Riza múltjában megvolt. Mint a hogy a vadon nőtt fa gyümölcse fanyar és keserű, mert az erdő földjének vad vizeit szivta, az erdő vad viharait állta és virágkorában nem egy tiszta kis kert kapált földjéből itta az emberöntötte vizet, udvariasan átengedve gallyait a kertész nevelő ollójának.
Ezen most már nem lehetett segíteni. Ezt mosolygásokkal, igéretekkel, szűzi homlokra lehelt ártatlan csókokkal nem lehetett elintézni. Itt most már bele kellett menni a harczba.
Az ajtó nyilott megint.
– Ebédelni, gyerekek, – mondta az öreg Rimmer, a ki megint benézett, megint látta őket és megint nem vett észre semmit.