X.
A sáros országuton bevergődött valahogy az egyfogatú a városba Sebfivel meg Bella kisasszonynyal. Egymás mellett ült itt a finom selyem és a kopott posztó. A kisasszony kiöltözködött arra az alkalomra, hogy misszióba ment polgári házhoz, Sebfi pedig már napok óta porolatlanul, keféletlenül hányta magára a ruhát.
És most igazán jellemezte a helyzetet ez a két ruha. A Bella kisasszony finom selyme, suhogó alsója, tollas kalapja képviselte itt az előkelő diplomácziát, a Sebfi darócza pedig a nyers és bolond őszinteséget.
És úgy is beszéltek, a milyen ruha volt rajtuk. Szeretném azt mondani, hogy Bella kisasszony csupa selyem-dolgokat mondott, Sebfi meg daróczosan beszélt.
– Csak ne ajtóstúl a házba, kedves barátom! Csak óvatosan!
Sebfi meg dühöngött:
– Legjobb volna, ha revolvert vásárolnék!
Majd ezt mondta a kisasszony, a helyzethez és a finom selyemruhához illő mosolylyal:
– Ön kissé túloz, kedves barátom! Ha sikert akar elérni, okosnak, tartózkodónak kell lennie.
A darócz pedig ezt felelte rá:
– Semmi óvatosság! Itt most már csak törni-zúzni lehet! Majd megmutatom én!
A Népszinháznál kiszállottak. Bella kisasszony bement a kis kapun, megnézni, hogy elkezdődött-e már a próba. Mert órája egyiknek se volt. Vannak emberek, a kik még ebben a nagy városban is kénytelenek a csillagok járása után igazodni idő dolgában, s a mi a legszomorúbb, még nappal is…
Örömtől sugárzó arczczal jött ki a kisasszony:
– Még nem kezdték.
– Félóra mulva.
– Akkor…
Itt elharapta a mondatot a fiú. Kibámult a Kerepesi-útra, a hol aranyos napfényben czammogtak a kocsik s a hol már sárgállott, piroslott egy-két virágcsomó a sarkon. Tudja Isten, honnan bújik elő ez a sok furcsa, városi virág így az első sugarasabb napon. Mintha a házak, a kövek közt korábban nyilnék a virág. A mező még kopár ilyenkor, de mi már virággal járunk. A megvásárolt, vasuton hozott tavasz ez. Egy kis pénzért, ime, még a kikeletre is van elővétel.
Hirtelen megfordult. De olyan hirtelen, hogy a selyemkisasszony megijedt tőle.
– Nagysád! – mondta. – Nekem támadt egy bolond ideám.
– Halljuk.
– De szükségem van az ön teljes diszkrécziójára.
– Megkapja, barátom.
– Sőt ennél sokkal többre is. Az önfeláldozására is.
– Azt is megkapja!
Bella kisasszonynál – az ő fajtájánál – ez még talán kevesebbet jelentett, mint a teljes diskréczió. Egy kis önfeláldozás… mi az? Azért ugyan nem érdemes a szomszédba menni. Akad ez otthon is, bőven.
A fiú a karjába kapaszkodott:
– Jöjjön, járjunk egyet a szinház körül.
– Jó.
– Majd én elmondom, mit akarok.
Sétáltak, köszöntgettek a szinészeknek, meg a kóristáknak, a kik a próbára érkeztek. És Sebfi titokzatosan, rejtelmesen beszélt, mint a hogy a drámákban az intrikusok szoktak beszélni, mikor vad, elszánt nőkkel szövetkeznek valami rettenetes tervre.
– Nézze, kérem – mondta – itt most már csak egy dolog segít rajtam.
– Micsoda?
– Az, ha én beszélhetek azzal a leánynyal.
– Melyikkel?
– A Miklós menyasszonyával.
Bella kisasszony megállott, hirtelen.
– Ugy-e meglepi? – kérdezte Sebfi.
Az igazat megvallva, Bella kisasszony azért állott meg, mert ép e pillanatban gördült a szinház elé egy elegáns fogat, a melyből egy kóczos kis hölgy szállott ki. És a meglepő ő reá nézve az volt, hogy ime, a kóczos kis hölgy, névszerint Somogyi Rózsi, magánfogaton jött a próbára. De azért – miért ne legyen meg szegény Sebfinek az öröme, – ezt mondta:
– Biz’ ez nagyon meglepő!
Sebfi folytatta:
– Mert mi a helyzet? A helyzet az, akármint tagadjuk is, hogy nemcsak Riza szerelmes az ügyvédbe, hanem az ügyvéd is kezd érdeklődni Riza iránt. Én láttam. Én tudom. Én érzem. És a hogy én Rizát ismerem, ő most már küzdeni fog ezért az emberért a végsőkig. Tehát…
Észrevette, hogy Bella másfelé néz.
– Nem figyel?
Bella hirtelen elkapta a pillantását a magánfogatról.
– Hát akkor figyeljen. Tehát… nekem azzal kell szövetkeznem Riza ellen, a kinek természetes érdeke, hogy ebből a szerelemből ne legyen semmi. Logika dolga az egész: kinek a természetes érdeke ez? Rimmer Lenkének. Igazam van?
– Igaza van.
Most kezdett csak figyelni Bella kisasszony. De egyszersmind olyan arczot is vágott, mintha mondaná: «Önnek igaza van, de mi közöm nekem ehhez az egész bonyodalomhoz?» De alapjában véve mégis megtisztelve érezte magát, hogy beavatták ilyen regényes ügybe, hát figyelni kezdett.
– Beszélni akarok vele! – mondta Sebfi.
– Igaza van.
– Beszélni akarok vele, még pedig az ön segítségét kérem ehhez.
– Az enyémet? De hisz én…
– Ne szabadkozzék. Ön már ismeri, ön Beszélt vele, ön már volt nála. Az én kedvemért megint el fog menni hozzá és ki fogja nála eszközölni, hogy beszélhessek vele.
– A világért sem.
– Hát?
– Találkoznunk kell valahol.
A kisasszony elmosolyodott:
– Maga bolond, Sebfi. Hát maga azt hiszi, hogy ez az úri kisasszony úgy első hivásra majd randevut ad magának valahol a városligetben?
– Azt hiszem.
– Ugyan, ugyan…
– Ön ezt nem érti. De nem baj, hogy nem érti, mert nem is kell, hogy értse. Vagy megteszi azt, a mire kértem, vagy nem. De arra igazán semmi szükségem nincs, hogy ön előadja a saját külön aggodalmait. Ha nem akar velem találkozni az a leány, az az én privát bajom… és az ő privát baja. Egyébként pedig leharapom a fejemet, ha első hivásra nem egyezik bele a találkozásba!
Ez is olyan mondás volt, a melyet mintha Sebfi számára találtak volna ki. Sebfi mindig leharapta a fejét.
A szinházból, a kis kapu felől éles, berregő csengő szólt. Kezdték a próbát.
– Be kell mennem, – mondta Bella kisasszony.
Sebfi megkapta a karját:
– Hohó!
– Mi kell még?
– Nem szökünk meg. Igérje meg, hogy elmegy ahhoz a leányhoz az én érdekemben.
– Megigérem.
– Mikor?
– … Holnap. Jó?
Sebfi gúnyosan intett:
– Holnap! Holnap! Dehogy jó!
– Hát mikor kell?
– Ma!
Bella kisasszony fordult egyet, kikapta a karját a Sebfié alól és beszaladt a kapu alá. Onnan kiáltotta:
– Mégis csak szamár maga, Sebfi!
A fiú keserűen nézett utána.
– Ez is elhagy – gondolta. – Engem mindenki elhagy. Magamra vagyok utalva. Egyedül állok, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában!
Összeszorította az ajkait, daczosan vetette fel a fejét, kicsit ki is düllesztette öntudatlanúl a mellét, mikor ezt gondolta. S valóban, e pillanatban olyan volt, mint a magányos tölgy a bérczek vad viharában. Legalább ő azt hitte, hogy a hogy most itt áll, nem is lehet őt mással összetéveszteni, mint valami viharral daczoló igen magányos tölgygyel…
Aztán gondolt egyet és elvágtatott a szinház tájékáról. A szárnyas kabát lebegett rajta, a hogy ment, szinte bukdácsolva sietett a Kerepesi-úton. Az első kávéháznál megállott.
Bement, tintát-tollat kért és lázasan irt meg egy rengeteg hosszú levelet. Elfogyott belé vagy négy levélpapiros. Mikor készen volt a levél, elolvasta, nagyon meg volt elégedve vele, – aztán újra elolvasta és még egyszer elolvasta, aztán a világ legnyugodtabb arczával tépte ezer darabra.
Majd némi rágása után a tollnak, újra nekiült és írt vagy négy sort. Ezt is elolvasta vagy ötször, abszolute nem volt megelégedve vele, mert fanyar arczokat vágott hozzá, de ezt aztán borítékba is tette, meg is czímezte és el is küldte egy hordárral.
A mi benne volt, az nem volt érdekes. De a levél borítékjára ez volt irva:
Őnagysága
Rimmer Lenke kisasszonynak
Saját kezébe.
Régi fogház.
A hordár elnyargalt a levéllel. Nagyokat lépett, úgy tett, mintha sietne. Sebfi pedig gőgös mosolylyal nézett utána.
– Haha – mondta halkan – ott viszik a levelet… ott viszik! Mindjárt ott is lesz. Mindjárt olvasni is fogja!
Gyönyörködött abban a gondolatban, hogy a levél egyre távolodik tőle s egyre közeledik Lenkéhez. Még nézte egy ideig a hordárt, aztán csöndes félhangon ezt mondta:
– Sebfi, most alája gyujtottál a máglyának.
És lelki szemei előtt már meg is jelent ez a képzeletbeli máglya, házmagasságra fellobogó piros lángokkal, a melyek meg fognak emészteni minden ellenséget, s a melyekből megújhodva fog kiemelkedni az ő szelleme.
Ilyen czirkalmasan gondolta ezt Sebfi. A hordár pedig, miután eltünt a szemhatárról, szép lassan kezdett czammogni és arra gondolt, hogy negyven krajczárt fog-e kapni ezért az útért, vagy ötvenet.