XI.
Másnap délben a Jaulusz-féle «étcsarnokban», a hol négy tál étel kapható harmincz krajczárért, bort bele nem értve, egy izgatott hang süvöltött végig:
– Fizetni!
Az ablaknál, három idegen vendég között ült Sebfi és még a Jaulusz-féle négy tál ételből is az asztalon hagyott hármat, a nélkül, hogy hozzányult volna. Ezzel szemben azonban, mikor a fizetőpinczér megjelent előtte jól ismert és viharvert frakkjában: gőgösen szólt:
– Ma megint komisz volt az étel.
– Igenis – mondta a főpinczér és számoló-czédulát vett elő.
Sebfi nyugodtan intett:
– Csak tegye vissza.
– Irja fel.
És már az ajtónál volt. A főpinczér nézett utána egy kicsit, aztán zsebrevágta a nagy bőrtárczáját és a dolga után látott. Ezek a ki nem fizetett harmincz krajczárok a legjobb pénzek a világon. – «Majd visszafizeti – gondolta magában, – ha a Nemzeti Szinházban fog játszani.» Ezekben a szegény főpinczérekben, vidéken úgy, mint Pesten, a Nemzeti Szinház tartja a lelket. Ha mindazok az ifjak és hölgyek, a kik azon a czímen éltek hónapokig hitelbe, hogy valamikor a Nemzeti Szinházban fognak játszani, most valóban a Nemzeti Szinház tagjai volnának, akkor ez az intézet joggal vetekedhetnék az osztrák-magyar hadsereggel ama szempontból, hogy melyiknek van több tagja…
Sebfi pedig nekivágott a kis utczáknak és vágtatott a Városliget felé. Most már nem repült utána a szárnyas kabát. Szép tavaszi nap ragyogta be a piszkos kis utczákat. De ha most nem sütött volna a nap, sőt ellenkezőleg: ha tüzes eső hullott volna az égből, Sebfi akkor is az időjárásra való tekintet nélkül vágtatott volna s ép úgy nem törődött volna a tüzes esővel, mint a hogy most nem törődött az édes napsugárral.
A Városliget úri részén, a parkon keresztülvágtatott. Egyenesen a hullámvasút felé tartott, a mely mögött, a játéktér lármájának közepette van egy csöndes, szinte elhagyatott kis hely. Ott megállott, körülnézett és várt. Neki támaszkodott egy fának, előkotorászott a zsebéből egy összenyomorított, olcsó czigarettát, kiegyengette, aztán rágyujtott. Nincs boldogabb érzés, mint jó ebéd után egy finom czigaretta…
Eszébe jutott az, a mit Bella kisasszony mondott: «Csak nem hiszi, hogy egy úrileány az első hivásra el fog menni a találkozóra?» De aztán elmosolyodott: «Ezen a világon semmi sem komoly: sem az, hogy valaki úrileány, sem az, hogy úrileányoknak nem szabad ártatlan czélból megjelölt időben a Városligetbe jönniök.» És eszébe jutott, hogy hiszen darabokban is úgy van, hogy ha valakit levélben hívnak, az okvetetlenűl megjelenik, ha az első felvonásban nem, hát a másodikban, vagy a harmadikban… Most már erősen hitt abban, hogy Lenke el fog jönni és minden közeledő női alakot erősen szemügyre vett. Ez a vizsgálódás azért volt különösen érdekes az ő szempontjából, mert Lenkét nem ismerte. Szerette volna, ha megismeri, első látásra.
És a hogy nézett: előre, jobbra, balra, mindenüvé, csak a háta mögé nem – mint a hogy vannak emberek, a kik minden szerencsétlenségüket annak köszönhetik, hogy soha életükben még nem néztek a hátuk mögé – egyszerre csak megszólalt mögötte egy félénk leányhang:
– Wundt úrhoz van szerencsém?
Megfordult:
– Az vagyok…
Lenke állott mögötte. Tudta, hogy Sebfinek hívják, de nem merte így szólítani. Meg aztán Sebfi is nagyon komoly volt, mikor a levelet irta neki s így irta alá: «Wundt.»
– Én… Rimmer Lenke vagyok. És… és…
Elakadt. Aztán erőt vett magán:
– És eljöttem.
Most Sebfin volt a sor. Most ő kezdett akadozni:
– Én pedig… – mondta – én pedig itt vagyok.
Így mutatkoztak be. És miután e kinos külsőségeken átestek, Sebfi rögtön visszanyerte a lélekjelenlétét:
– Jöjjön, kisasszony – mondta – sétáljunk itt fel-alá, nem fog soká tartani az ügy. Köszönöm, hogy eljött. Ámbátor…
– Ámbátor?
– Ámbátor tudom, hogy nem én miattam jött el ide, hanem maga miatt. Mint a hogy az igazat megvallva, én se a kisasszony miatt jöttem ide, hanem a magam bőre miatt…
– Furcsa ember – gondolta Lenke és szemügyre vette. Nagyjából valóban ilyennek képzelte Miklós leirása után. De nem volt ideje Sebfit, mint érdekes jelenséget szemlélni, mert a fiú azonnal a tárgyra tért:
– Fontos adatok birtokában vagyok – mondta titokzatos arczczal.
Ezt ugyan úgy is mondhatta volna, hogy «érdekes dolgokat tudok» – vagy «fontos dolgot akarok mondani» – de Sebfi nem lett volna Sebfi, ha ez alkalommal ez érdekes helyzetben nem ezeket a titokzatos és regényes szavakat mondta volna: «Fontos adatok birtokában vagyok.»
A leány ránézett:
– Mi az? – kérdezte.
– Miklósról van szó.
– Azt tudom. Nos?
– Hát… hát… szereti.
– Hogyan? Miklóst szereti az ön… az ön…
Azt akarta mondani: «az ön menyasszonya» – de elharapta.
– Nem! – mondta Sebfi. – Másról van szó…
– Miklós?
– Az.
– Ő szereti? Az ön… az ön…
Bólintott a fejével, hogy így van. Lenke megállott. Mintha végig futott volna rajta valami. A torkában érez az ember ilyenkor valami elhülő, szorongó érzést, a mi leszáll az egész testén és mintha valami villamos áram volna, nem áll meg a lábában, hanem mintha tovább menne, le a földbe… Ezért mondják, hogy «gyökeret vert a lába.» Lenke életében most érezte ezt először.
Halkan kérdezte:
– Szereti?
– Igen.
– És… maga honnan tudja ezt?
– Láttam.
Csak nézett rá, értelmetlenül. Félve várta hogy a könnyek egyszerre csak elborítsák a szemét.
– Látta?
– Igenis. Tegnap délelőtt. A börtönben.
– Mit látott?
– Megsimogatta a fejét. Igen. És én künn vártam. Azaz, nem vártam künn. Azaz, mégis künn vártam. És bedugtam a fejemet az ajtón, hogy miért nem jön már hogy meddig marad, hogy mi van vele? Hát…
– Hát akkor simogatta meg a fejét. És a leány úgy… úgy egy kicsit odahajolt hozzá és ő úgy… úgy egy kicsit odahajolt a leányhoz… és… és…
– És?
– És… ez az egész.
Nagyot lélekzett, mint a ki valami fárasztó útról jön meg. Olyan arczot vágott, mint a ki végre, hosszas mászás után fölérkezett a negyedik emeletre.
Szegény Lenke ennek ép a fordítottját érezte. Ő olyasmit érzett, mintha hosszas zuhanás után végre leesett volna a negyedik emeletről a földre…
– A saját szememmel.
Most hallgattak mind a ketten. Lenke körülnézett ezen az idegen vidéken. Messziről idehangzott a délutánra készülő «vurstli» lármája. Egy-két zongoraverkli pengett a távolban. Katonák sétáltak arra, hármasával, elégedetten… Majd két cselédleány szaladt el előttük, ropogós szoknyában, nevetve. Egy kicsit forgott a világ Rimmer Lenkével, a mi annál keservesebb volt, mert Rimmer Lenke egész életében nyugodtnak és mozdulatlannak látta a világot.
Valahogy megtámaszkodott ebben a forgásban. Sebfire nézett és úgy érezte, mintha a tekintete, mely a fiúéba kapaszkodott, mintha a tekintete volna az egyetlen vékony szál, a mely megakadályozza abban, hogy elessék… És mereven nézte Sebfit, szeretném azt mondani: kapaszkodott belé a szemével.
Aztán ezt mondta:
– Mit csináljunk?
A fiú nem felelt. Újra kérdezte:
– Most mit csináljunk? Mondja, mit csináljunk?
Sebfi elmosolyodott.
– Miért mosolyog?
– Mert nagysád azt mondta: «Mit csináljunk.» Ez a «junk», ez esik jól nekem. Mert ebből azt látom, nagysád már érzi, hogy a mi kettőnk érdeke azonos. Hogy nekünk együtt kell cselekednünk, és hogy mi ketten, a kik öt perczczel ezelőtt még nem is ismertük egymást, az elképzelhető legjobb és leghívebb barátok vagyunk ebben a pillanatban…
A leány megmaradt a kérdésénél:
– Mit csináljunk!
Sebfi most a bölcs emberek tanácsadó hangját vette fel:
– Itt sok mindent lehet csinálni. De legjobb lesz, ha nem vágunk Hübele Balázs, módjára bele a dologba.
– Hanem?
– Ne türelmetlenkedjék, nagysád. Ime, én ezeket tudom: Jövő hét elején lesz a tárgyalás. Azon eldől, hogy elitélik-e Nagy Rizát, vagy nem…
A leány türelmetlenűl szólt:
– Ez… ez az önt érdeklő része a dolognak. De én nem várok addig. Én tudni akarok mindent, én…
– Csöndesebben, nagysád. Addig önnek is várnia kell. Megmondom, miért. Mert ha Rizát elitélik, – és ez aztán viszont az önt érdeklő része a dolognak – akkor önnek már nincs több gondja az egész ügygyel. Akkor ez Miklós részéről egyszerű, jelentéktelen fellobbanás marad, a melynek a fejlődését elfojtja a börtön hideg levegője…
Ezt oly szépen mondta, ezzel úgy meg volt elégedve, hogy kicsordult a könny a szeméből.
Lenke bámúlva nézte:
– Maga sír?
– Sokat, nagysád, sokat.
Letörülte a könnyeit és beszüntette a sirást.
– Mondom, akkor önre nézve vége a dolognak. Ha azonban fölmentik, vagy ha sikerül Kóré urat az utolsó perczben meglágyítani annyira, hogy visszavonja a panaszt, akkor aztán nagy baj van.
Lenke megint csak ezt mondta:
– Mit csináljunk?
– Várjunk. De – együtt várjunk, nagysád. Nekünk találkoznunk kell többször, ki fogjuk cserélni az impresszióinkat, és…
Ebben a pillanatban a jobbkezét, a melylyel gesztikulált, megfogta valaki.
Mária volt. A szigorú Mária.
Lefogta a kezét s aztán félretolta a fiút, mintha valami alkalmatlan bútor lett volna. Lenkéhez fordult:
– Jöjjön haza! – mondta egyszerűen.
Lenke nem tudott szóhoz jutni. Mária kézen fogta és elvezette. Ment vele, gyöngén, akarat nélkül.
– Jöjjön haza – mondta Mária csöndesen, – és máskor ne hagyja heverni a kis czéduláit, a miket bolondoktól kap…