Rabok

Az öreg Rimmer irodájában, künn, a nagy sárga házban, egymásután jelentkeztek a felek. A fogházigazgató irodájának rendes vendégei, az ügyvédek, a fegyőrök, sorra jöttek. És a nagy szobából egymásután hangzottak ki a direktor szokatlanúl erélyes kijelentései:

– Nem lehet.

– Nem engedem meg.

– Megtiltom.

– Nem egyezem bele.

Minden mondatában benne volt a «nem». És minden mondata szigorúan, keményen csendült. A kik kijöttek az irodából, arczokat vágtak:

– Mi baja az öregnek?

A vén fogházőrök vállat vontak. Rimmert soha senki sem látta haragosnak. Szelid ember volt, mint a falat kenyér. Valami igen súlyos eset lehetett, a mi így kihozta a sodrából.

Dél felé Mária jelentkezett az iroda ajtaja előtt. A Mária jelentkezése abból állott, hogy félrelökte a szuronyos őrt. A szuronyos őr pedig, ismervén a jelentkezésnek ezt a formáját, mosolygott és belenyugodott.

Mikor belépett Mária az irodába, egy egyenruhás ember állt az igazgató előtt, az iróasztalára hajolva, nagy árkus papirokkal. Az őrmester hozta be a számadásait. Rimmer a kék czeruzájával szántogatta a papirost, de mikor Máriát meglátta, összecsapta az irásokat. Rámordult az őrmesterre:

– Jó, mehet.

– De kérem…

Szigorúan nézett rá s felállott:

– Jőjjön délután. Most más dolgom van.

Mária már ült is egy régi, kopott karosszékben és olyan arczot vágott, mint a ki várja, hogy ez az alkalmatlan egyenruhás vendég minél hamarabb takarodjék innen. Az őrmester kiment s ezalatt pillantást vetett Máriára. Nem, a legnagyobb elnézéssel se lehet mondani, hogy a fogházőrök szerették Máriát. Mária oly szigorú, oly kemény volt, oly férfias, hogy nem egyszer kedve támadt egyiknek-másiknak még ahhoz is, hogy Máriát jól elverje. Most is ilyenféleképen nézett rá az őrmester. Aztán tisztelettel, halkan tette be az ajtót maga mögött.

Rimmer odalépett Máriához:

– Mit végzett?

– Sok mindent.

– A leánynyal mi van?

(A «leány», ez az volt, a kit valaha így hivtak: «leányom».)

– A leány benn ül a szobájában és sír. Bezárta az ajtót és a mikor kopogtattam, nem akart beereszteni.

– Miért?

– Mert most már nagyon haragszik rám.

– És?

– És én nyugodtan azt mondtam neki, hogy ha nem bocsát be, hát berúgom az ajtót.

Rimmer elmosolyodott:

– De Mária! Mária!

– Mindegy kérem nekem nincs piczi tánczos lábam. Én berúgom az ajtót, ha valahova be akarok menni. Erre kinyitotta. De nem beszélt velem. Hiába faggattam, hiába kértem, nem beszélt. Előbb az ablakhoz ment és kisírt az ablakon, aztán leült az asztalhoz és belesírt az asztalba. Ismerem én már ezt. Hát gondoltam egyet, bementem a városba és a magam erejéből jártam utána a dolognak.

– Miklóssal beszélt?

– Beszéltem.

– Mit mondott?

– Azt mondta, hogy kétségbe van esve, hogy semmiről sem tehet, hogy az egész ügy csak csekélység és hogy délután ki fog jönni.

– Ki fog jönni?

– Azaz épen, hogy nem fog kijönni.

– Miért?

– Mert azt mondtam neki, hogy ne jőjjön ki. Az ön utólagos beleegyezése reményében mondtam neki, hogy az apa kivánságára ne jőjjön a házhoz addig, a míg nem értesítik? Helyesen tettem?

Az öreg úr nem felelt rögtön. Egy kicsit fel-alá járt a szobában, lehajtott fővel, a bajuszát pödörgetve, aztán sóhajtott egyet és így szólt:

– Jól tette, Mária. Maguk asszonyok, jobban értik az ilyesmit. Ha maga nem találja meg annak a bolond embernek a czéduláját, akkor még most se tudunk az egészről semmit és ki tudja, mi minden történt volna… nélkülünk…

Mária egykedvűen fogadta az elismerést. Folytatta:

– Aztán beszéltem a bolond emberrel is.

– Hogyan? Megtalálta?

– Meg. Valami szinházhoz utasítottak, ott ődöngött. Előbb megijedt tőlem, mert rám ismert. De aztán szóba állt velem.

– Mit mondott?

Vállat vont:

– Szavalt.

– Mit szavalt?

– Szép szavakat szavalt, a miből nem értettem semmit. De meg kell adni, szépen szavalt.

– Érdemlegeset nem mondott?

– Azt mondta, hogy az a becstelen teremtés elcsavarta Miklósnak a fejét.

Most csönd lett. Ez volt az, a mire Rimmer várt. Az eddig mondott dolgok mind csak jelentéktelen bevezetései voltak ennek a kemény mondatnak. Itt pattant ki minden, a mi érdekes volt, a mi fájdalmas volt, s a mit mégis hallani, tudni kellett.

Az öreg leült az iróasztalához:

– Most mi lesz?

Mária nyugodtan és bölcsen felelt:

– Lesz, a mi lesz.

– Levelet irok neki, – szólt az öreg úr.

Mária halkan mondta:

– Nem ir neki levelet.

– Akkor beszélek vele.

– Nem beszél vele.

– Hát?…

Nagyon büszke volt most Mária. Végre elégtételt kapott annyi mellőztetéseért. Most ő volt a legfőbb biró, ő volt a hadvezér, a stratagémák intézője, a családi béke orvosa, a kire nagy szükség volt, a ki tanácsokat osztogatott, szóval: máról holnapra első személylyé lett ebben a kis familiában, s szinte úgy érezte, hogy már nem is az öreg Rimmer a régi fogház igazgatója, hanem ő.

– Mit fogok csinálni? – kérdezte az öreg úr.

– Mindent rám fog bízni.

– És mit fog maga csinálni?

– Beszélni fogok azzal a lánynyal.

– Mikor?

– Még ma. Holnapután tárgyalják az ügyét a törvényszéken. Itt mindössze egy háromszáz forintos ügyről van szó. Az én tervem a következő, kérem. Beszélek a leánynyal és megtudom, milyen komoly a dolog. Ha a dolog nem komoly, nem törődöm többet vele. De ha komoly, akkor mi meg fogunk alkudni ezzel a hölgygyel. Az a czukrász, a kitől sikkasztott, nem akarja visszavonni a panaszt. Hát mi azt fogjuk mondani a kisasszonynak, hogy mi megmentjük őt a börtöntől: kifizetjük érte a háromszáz pengőt a czukrásznak s rábirjuk, hogy vonja vissza a panaszát. Ezzel szemben azonban a kisasszony kötelezze magát arra, hogy azonnal elutazik Pestről és nem törődik többet Miklóssal.

Rimmer nagyot nézett:

– Hogyan? Hát maga belemegy abba, hogy Miklós tovább is járjon a házhoz? Ezek után?

Mária bölcs hangon szólt:

– Ez a dolog olyan dolog, hogy még akkor se komoly, ha komoly. Én Miklóst derék, tisztességes embernek ismerem, a kinek a fejéből az egészet ki lehet szellőztetni egy hét alatt. De nem ez a főok.

– Hanem?

– Hanem az, hogy ha mi Miklós nélkül oldjuk meg ezt a helyzetet, akkor a kis leány ebbe belepusztul.

Rimmer bámult:

– Mi?

– A hogy mondtam: belepusztul. Ezt aztán már csak én tudom. Ehhez maga már épenséggel semmit sem ért, s a legjobb, a mit tehet, az, hogy belenyugszik abba, a mit én határozok.

Az öreg úrnak jól esett ez a katonás hang. Csak a kik voltak már hasonló helyzetben, csak azok tudják, milyen jól esik az embernek valaki, a ki bajban katonásan beszél, határozottan cselekszik. Még a jó tanácsnál is többet ér az ilyen határozott fellépésű barát, mert megnyugtatja a lelket. Hiába, a legokosabb embernek is imponál az, hogy valakinek hideg és erős a hangja, biztos a keze olyan pillanatban, a mikor ő elveszti a nyugalmát.

Hálásan mondta:

– Mária, maga egy áldott teremtés és én mindent magára bízok. De azt az egyet kikötöm, hogy nekem mindent elmondjon.

– Megigéri, hogy nem diskurál bele?

– Megigérem.

– Megigéri, hogy nem fog kapkodni és nem fogja magában, belül, azt hinni, hogy a maga férfi-esze ilyen dologban többet ér, mint az én öregasszony-eszem?

– Ezt is megigérem, Mária.

– Akkor rendben van minden. Már nyugodt is lehet. És most…

– Gyerünk ebédelni.

– Nem. A kis leánynak küldjék be az ebédjét a szobájába. Maga ebédeljen egyedül az ebédlőben és ne zavarja a gyereket.

– És maga?

– Én ma a Jaulusz-féle étcsarnokban fogok ebédelni, négy tál ételt harmincz krajczárért.

– Miért?

– Mert ott van találkozóm a bolond emberrel. Vele megyek ebéd után a fogházba, beszélni azzal a kisasszonynyal…

Sebfiről csak per «bolond ember» beszéltek. Nem ismeri Sebfit az, a ki azt hiszi, hogy ez bántotta volna, ha megtudja. Sebfi erre büszke lett volna. Bolond embernek lenni szép, nagy és dicső dolog volt az ő szemében. Mindenesetre több a józan jelentéktelenségnél. És talán épen azért érezte magát szép, nagy és dicső férfiúnak, mert alapjában véve tudta magáról, hogy egy kicsit hóbortos.

Kezet fogtak. Mária intett:

– Pénzt készítsen elő.

– Mennyit?

– Háromszáz forintot mindenesetre. Aztán egy ötvenest… ki tudja, mire lesz jó. A bolond ember talán elkiséri vidékre a kisasszonyt, részben azért, hogy őnagysága ne utazzék gardedám nélkül, részben pedig azért, mert mégis csak jó biztosan tudni, hogy a kisasszony nem fordult vissza a pályaudvarról.

Rimmer el volt ragadtatva:

– Milyen okos asszony!

Az okos asszony pedig büszkén, nyugodtan ment ki, mint a ki biztos a maga dolgában s mint a ki meg van győződve arról, hogy a maga kis agyával megértett mindent: a Miklós pillanatnyi eltévelyedését, a bolond ember fellobbanását, a rab leány számító ügyeskedését.

Ő ezt így látta. Mindenki lát valahogyan, és némely ember megbízik a szemében, más ember meg nem hisz a szemének. Mária bízott a szemében. Büszkén vonult ki a rácsos kapun, mint a ki oly okos és oly erős, hogy ezt a rongyos emberiséget minden bújával-bajával, minden bonyodalmával egyetemben egyszerűen a zsebébe dugja…