XIII.
A Jaulusz-féle étteremben, az ablaknál ebédeltek ketten: Mária meg Sebfi. A sokat emlegetett négy tál étel nem nagyon izlett nekik. Sebfi megette volna, de izgatott volt. Mária – és ez volt a különbség köztük – ha nyugodt lett volna, nem ette volna meg, de így megette, hogy nyugtalannak ne lássék. Ebéd végén jött a főpinczér:
– Fizetni parancsol?
A főpinczér nagyon szerette, ha az ilyen rendes adósok, mint Sebfi, vendéggel jöttek. Olyankor legalább volt kilátás arra, hogy a vendég kifizeti az adósnak az ebédjét is.
Mária letette az asztalra a harmincz krajczárt. Aztán Sebfire nézett:
– Maga nem fizet?
– Nem.
Válasz helyett Sebfi grimacet vágott. Mária csak most vette észre, hogy olyasmit követett el, a mit más társaságban tapintatlanságnak neveznek. Aztán kapta magát, elővette a ridicule-jét és kitett az asztalra – még harmincz krajczárt. Sebfi tiltakozni akart és olyan arczot vágott, mely nála azt jelentette, hogy most mindjárt szavalni fog, – de még mielőtt belekezdhetett volna, a főpinczér felkapta a három hatost és elszáguldott. Ezen már nem lehetett segíteni. Mit volt mást tenni? Sebfi elővette az úgynevezett «keserű kaczajt». Keserűen kaczagott s ezzel az ügy el volt intézve.
Elindultak a fogház felé. Sebfi már délelőtt jelentkezett az ügyésznél, s kikunyorálta kettőjük számára az engedélyt. Lassan baktattak a Váczi-körút felé. Furcsa pár ember volt: a régimódi divat szerint öltözött szigorú dáma, meg a lengőhajú, széleskarimájú kalapos «bolond ember». Idegen ember joggal hihette volna, hogy a dáma egy derék, öreg vidéki asszonyság, a fiú meg a fia, a ki Pesten tanúl művészetet.
Az uton nem beszéltek. Sebfi tett ugyan néhány elkeseredett kisérletet arra, hogy szólásra birja Máriát, de Mária nem állott kötélnek. Az Alkotmány-utcza sarkán hosszas tünődés után például ezt mondta a művész:
– Ön talán azt hiszi…
De Mária ránézett és egyszerűen agyonlőtte a szemével. A mondat hátralevő része belefagyott Sebfibe. Két házzal odébb ismét megpróbálta:
– Ha ön ismerné a leányt…
Az asszonyság megint ránézett, valami oly mélységes megvetéssel, oly főlényes gőggel, hogy ezt a mondatot se volt kedve tovább folytatni. Hát végleg lemondott szegény a szólás jogáról és nem is annyira ment, mint inkább tántorgott mellette.
Öt percz mulva lenn ültek a pinczében a fogházgondnok irodája mellett és várták a leányt. Most szólalt meg először Mária. Csöndes, parancsoló hangon, hadvezéri modorban mondta:
– Most pedig majd én fogok beszélni ezzel a hölgygyel. Érti?
– Értem.
– Kegyed nem szól egy szót sem. Érti?
– Értem.
– Kegyed mindenbe bele fog nyugodni, a mit mondok és cselekszem, már csak azért is, mert a mit mondok és cselekszem, az az ön érdekét is szolgálja. Így van?
– Így.
– Tehát semmi szavalás.
Erre búsan pillantott rá Sebfi. Mintha azt mondta volna: «Ugyan, miért csufol engem, szegény komédiást?» Vagy még inkább, mintha ezt mondta volna: «Hát illik valakit a testi hibájáért kigunyolni?»
Mária érezte, hogy fájdalmat okozott a fiúnak. Jóvá akarta tehát tenni ezt a szigorú kijelentést. Az ő módszere szerint az ilyesmit csak úgy lehetett jóvá tenni, ha az ember valami kedves, bizalmas, baráti szólást tesz hozzá. Tehát mosolygott és ezt mondta:
– Ne nézzen rám ilyen szomorúan. És főleg, ne kuruttyoljon közbe.
– Kuruttyolok? – mondta Sebfi. – Hogyan, asszonyom? Már odáig jutottam, hogy a lelkem feljajdulását kuruttyolásnak méltóztat nevezni?
És már majdnem kitört a konfliktus a kedves, bizalmas, baráti szó miatt, mikor nyilott az ajtó és belépett rajta Nagy Riza. Egy kékruhás fogházőr állott meg a küszöbön. Az ajtófélfának támaszkodott, mint a ki elkészül arra, hogy most egy kicsit várni fog.
Riza megállott az ajtó előtt. Szigorúan nézett a két vendégre. Ha csak Sebfi lett volna ott egyedül, szó nélkül visszafordult volna. De ezt Sebfi nem tudta meg soha. Mert a másik vendég, az idegen, ó-divatú hölgy kiváncsivá tette a leányt, s arra késztette, hogy itt maradjon.
Sebfi felugrott a fotelből, a melyben eddig hanyattdőlve ült, s odarohant Rizához. Elkapta a kezét és megcsókolta. A leány nem szólt, nem mozdult, tűrte ezt.
Azután Mária állott fel, méltóságteljesen. Halkan szólította meg Rizát:
– Nagy Riza kisasszonyhoz van szerencsém?
Riza keserűen mosolygott:
– Már ez is szerencse?
Csönd lett.
– Kérem – mondta Mária – én… Rimmer igazgató úr rokona vagyok, és azért jöttem…
A leány komolyan szólt:
– Tudom.
– Mit tud?
– Hogy miért jött?
– Nem hiszem, hogy tudná a kisasszony.
– De tudom. Ön azért jött, hogy ajánlatokat tegyen nekem. Nem tudom pontosan megmondani, hogy miféle ajánlatról van szó. De a hogy a megjelenéséből látom, a hogy a bemutatkozásából következtetem, nem akarhat mást, mint olyasféle ajánlatot tenni nekem, hogy mondjak le Miklósról. Igazam van?
Mária meghökkent. Ez a valaki olyan valaki volt, a ki még nálánál is talpraesettebben tudott beszélni.
– De kérem – mondta kissé zavartan.
A lány leült. És most úgy beszélt az álló Máriával, mintha valami nagyúri dáma lett volna, a ki parancsokat osztogat a kulcsárnőjének.
– Most már egészen biztos vagyok benne – mondta. – Ön vagy pénzt akar nekem ajánlani, vagy valami fenyegetéssel akar rábirni arra, hogy mondjak le Csáthi Miklósról és engedjem őt át az ön kis kisasszonyának. De ön csalódik! Ön meg fogja most tanulni, ha eddig még nem tudta, hogy a mért a kis kisasszonyok tollas fehér ágyban alusznak és selyemszoknyás nevelőnőtől tanulnak angolul, azért még nem bérelték ki a maguk számára a zavartalan boldogságot. Én meg fogom önnek mutatni, hogy háromszáz forintért még nem árulják a boldogságot, és meg fogom önnek mutatni, hogy mégsem lehet mindvégig, minden téren úgy megolajozni az élet kerekét, hogy az az önök kénye-kedve szerint forogjon. Ha nálunk, szegény rongyosoknál csikorog, kátyúba zökken, akkor bajlódjanak vele egy kicsit maguk is. Meg tetszett érteni, asszonyság?
Ez volt a legsulyosabb döfés, ez az «asszonyság». Ez a kegyetlen bevallása annak, hogy «igenis, én látom, hogy te nem tartozol a családhoz, jól látom, hogy te valami nagyszájú gazdasszony-féle vagy, a ki elvállaltad ezt a finnyás kezeknek nem való munkát: fogházba menni, rossz útra tévedt leánynyal alkudozni».
Sebfi pedig bámult. Mint embernek, tetszett neki ez a vad, bátor modor. De mint szerelmes, a porba volt sujtva. Nem birta megállani:
– Asszonyság – mondta ő is – meg fogja bocsátani, ha közbe kuruttyolok. Riza kisasszony nem szokta meg ezt a hangot!
De most már Máriából is kitört a harag:
– Miféle hangot? – mondta. – Hisz eddig egy árva szót se szóltam! Mit akarnak tőlem?
Riza halkan mondta:
– Üljön le, jó asszony. Ne izgassa magát.
A «jó asszony» még fájdalmasabb volt. De azért, ha már itt volt, leült. Most már föltette magában csökönyösen, hogy leül, szóba ered a rab kisasszonynyal, inkább hizeleg neki, simán bánik vele, megvárja, a míg megpuhul, a míg ellágyul a szava, s aztán majd fölülkerekedik ő, s visszaadja a kölcsönt, kamatostúl.
– No, mit akar, mondja el szépen, nyugodtan. És maga hallgasson, Sebfi.
– Igenis, Rizácska.
Szerelmesen, gyöngéden nézett rá. Mária pedig végleg magábafojtott mindent, a mit most nagy kedve lett volna a leánynak a szemébe mondogatni, és nyugodtan kezdte:
– Rokonomnak, Rimmer igazgató úrnak a leánya, Rimmer Lenke kisasszony a menyasszonya az ön ügyvédjének, Csáthi Miklós úrnak.
– Úgy van – mondta Sebfi örömében, hogy végre némi társalgási hang lett urrá ebben a szobában. De ezért most ketten pillantottak rá szigorúan. «Mindenkinek a kutyája vagyok» – gondolta a fiú és föltette magában, hogy megnémul.
– Csáthi úr – folytatta Mária – elég ügyetlen volt, s nem éreztette a kisasszonynyal azt, hogy az az érzés, a mi a kisasszony szivében ő iránta támadt, őt nemcsak, hogy nem érdekli, de legszentebb érzelmeiben egyenesen sérti is.
Riza mosolygott:
– Csak beszéljen, jó asszony
– «Megállj – gondolta magában a jó asszony – hiszen beszélek én, ha csak az kell, de tudom Istenem, nem fogod megköszönni!»
– Ez hiba volt – mondta – de menthető azzal, hogy Csáthi úr jószivű ember és fájt volna neki kisasszonyt ép ebben a szomorú helyzetében megkínozni. Ezért jöttem én most el Csáthi úr helyett, s ezért vállaltam el, hogy okosan fogok kisasszonynyal beszélni. Az ilyesmit mi, asszonyok, könnyebben intézzük el egymással, s különben sem teszem fel kisasszonyról, hogy Csáthi úr boldogságának útjába akar állani, pláne, ha szereti.
Riza még mindig mosolygott.
– Pláne! – ismételte gúnyosan Mária szavát.
Mária folytatta:
– Szeliden, okosan mindent meg lehet beszélni. És kisasszony nagyon csalódik, ha azt hiszi, hogy mi háromszáz forintért vagy bárhány forintért kisasszonyt meg akarjuk vásárolni.
– Hát mit akarnak velem? – kérdezte Riza. – Mert hogy valamit akarnak velem, azt látom ebből a látogatásból.
Mária okos akart lenni:
– Mi azt akarjuk, hogy a kisasszony elővegye a jobbik eszét.
Most felállott Riza, nyugodtan, egyszerűen.
– Kérem – mondta – mondok valamit.
– Nos?
– Nagyon egyszerű a dolog. Nem akarom elővenni a jobbik eszemet. Kegyeskedjék tudomásul venni, hogy azon a napon, mikor belenyúltam a Kóré úr pénzesfiókjába, a jobbik eszemet hosszú időre nyugdíjba küldtem. Az most pihen. Mint katonáéknál mondják: «ausser Dienst.» Tetszik tudni?
– De kisasszony…
– Ez nem tréfa. A jobbik eszemet addig használtam az életben, a mig el nem fáradt. Most hosszas pihenőre van szüksége. Ajánlom magamat.
Most már felállott Sebfi is, sőt Mária is, Mária sötét pillantással mérte végig a leányt. Ebben a pillantásban benne volt minden gyülölet, a mit az ember az iránt érez, a ki egy sikerének az útjába áll.
– Hát nem lehet a kisasszonynyal beszélni?
– Nem.
– Még akkor sem, ha arra emlékeztetem, hogy holnapután lesz az ügyének a tárgyalása, s nekem módomban van önnek felajánlani amaz anyagi eszközöket, melyek önt a börtönből megmentik?
Riza nevetett:
– Lássa, ezt finoman mondta. Ezt az egész, gyönyörű szónoklatot, a mit most kivágott, magyarul úgy hivják, hogy «háromszáz forint». Hagyjon engem békén, szegény asszony.
Az «asszonyság» után a «jó asszony», ez után pedig a legsúlyosabb természetű sértés: «szegény asszony»… Nem. Ezt Mária nem birta el. Vállat vont:
– Hát csukják be, nagysád – mondta.
– Jó lesz – mondta Riza.
Azzal intett a fogházőrnek, mintha a lakája lett volna, s mintha ez az intés azt jelentette volna, hogy «jöhet a hintó, megyünk!»
És derűs arczczal, nagy lelki nyugalommal, egyetlen árva szó köszöntés nélkül, a nélkül, hogy még egyszer rájuk nézett volna, a faképnél hagyta a vendégeit.
Sebfi lenézett a földre. Aztán mondani akart valamit. Hogy mit, azt maga se tudta. Csak tátongott, mint a potyka. Mária pedig érezte, hogy miután a leánynyal nem sikerült a terve, most már a bolond ember is fölösleges. Hát kiment ő is, a másik ajtón, a nélkül, hogy köszönt volna Sebfinek.
A fiú egyedül maradt. Egy könny – ama bizonyos, hirtelen fakadó könny – csillant meg a szemében.
– «Hogyan? – gondolta. – Én vagyok a legjobb szív, a legnemesebb lélek az egész társaságban, én vagyok az egyetlen önfeláldozó, az egyetlen tisztalelkű ember, én vagyok mindenkinek a segítője, és ép engem hagy mindenki ilyen sértő módon a faképnél?»
Egy fogházőr jelent meg a küszöbön.
– Kell a szoba, – mondta, – tessék kimenni. Mások jönnek.
Egy rab látszott a háta mögött. A másik ajtón meg egy czvikkeres fiatal ügyvéd jött be, bőrtáskával a hóna alatt.
Sebfi elindult, búsan.