Rabok

Délelőtt tiz óra volt.

– Három-négy ember ácsorgott a tárgyalási terem előtt. A kőnyomatos ujság munkatársa arra ment és megszólította az egyik ácsorgó embert:

– Milyen ügy, Babos úr?

Babos úr lenéző mozdulatot tett:

– Semmi. Nem való magának. Valami háromszáz forintos sikkasztás. Egy izé…

De ezt már nem hallotta a kőnyomatos. A háromszáz forint említésénél már be volt fejezve reá nézve a dolog. Már robogott tovább, vágtatott fel a lépcsőn, a felső emeletre.

A teremben álmosan ült néhány ember. A birák ép végeztek az előző ügydarabbal. A délelőtti csöndben unalmasan hangzott a biró hangja:

– Ő Felsége a király nevében…

Valaki kapott néhány hónapot. Szegény, kopott, züllött ember volt. Még motyogtak egy-két szót, az ügyész is mondott valamit, a védő összecsapta az irásait, s az elitéltet kivitték. Minden izgalom nélkül ment itt az igazság szolgáltatása, szinte unottan, gyárilag, vagy legalább is: iparszerűleg. A hol igen sok igazságot osztanak, délelőttönként átlag nyolczat, tizet, néha többet is, – ott nem izgatott senki. Legtöbb esetben maga a vádlott sem, mert a kik ide kerülnek, azok rendszerint állottak már néhányszor ebben a szobában a biró előtt. Olyanok ezek a szegény emberek, mint az adakozó emberek úgynevezett «rendes szegényei». Mint a hogy szerkesztőknél, papoknál, bankároknál minden elsején megjelenik egy-két alamizsnaváró szegény ember, már esztendők óta, pontosan, úgy jönnek az erkölcsi rend szegényei ide a biró elé, csak nem épen minden hónapban, s nem pontosan, elsején. Akkor jönnek, mikor a másik rendes pártfogójuk, a rendőrség idesegíti őket.

A középen ülő biró mondott valamit, a mit csak a közelében ülők hallottak. Valami számot motyogott. A másik két biró félretette az aktáit, s más aktacsomót vett elő. Az ügyész kirántotta a fiókját és belenyúlt könyökig. A szolga kiment. Az ajtónyilásban pedig megjelent Csáthy Miklós és fölment az ügyész mellé. Néhány szót váltott vele, aztán leült a védők helyére.

Csönd volt.

A hallgatóság a régi maradt. A hátulsó padokban aludt két ember. Elszórva volt ott még vagy négy. Egy öreg úr, aztán két meglett ember, a ki vidékről jött, s a kinek kedve szotytyant egy-két tárgyalást végighallgatni a fővárosban, meg egy kis jogász, a ki idejárt a vizsgájára készülni. Jegyzet volt előtte, azt olvasta.

Mikor Nagy Rizát felvezette a folyosón a börtönőr, Nagy Riza nevetett. Nem tudta miért, de vágya támadt arra, hogy nevessen. Nem a jókedv vitte erre, hanem valami furcsa érzés, a melylyel egyszerre megérezte a maga nagy nyomorúságát. És nem tehetett róla, de nevetnie kellett. Ezért, csakis ezért bámult utána a folyosón néhány ember. De azok se törődtek aztán vele.

Kóré úr ünnepies arczczal foglalt helyet azon a padon, a hová a magánpanaszos szokott ülni. Ferenczjózsef-kabát volt rajta, pápaszem az orrán, s bizonyos meghatottság az arczán – ama bizonyos meghatottság, a melyet az egyszerű iparos érez, mikor fontos személynek tudja magát ilyen hatalmas emberek: birák, ügyészek, ügyvédek között. Miklósra rá se nézett. Mintha nem is ismerte volna. Sőt mintha igen komolyan haragudott volna rá. Kóré úr nagyon szigorúan vette azt a helyzetet, hogy ő most az egyik pártnak a főnöke itt: a Riza-ellenes pártnak, a melyhez – úgy érezte – hozzátartozik rajta kívűl az ügyész, a biró, meg a hallgatóság. Az ellenpárton pedig nincs más, mint a védő, meg a vádlott. A ki már sok tárgyaláson volt, s hallotta, milyen hangon beszélnek a magánpanaszosok a vádlott ügyvédjével, az érteni fogja, sőt méltányolni fogja, hogy Kóré úr e pillanatban fődiktátornak érezte itt magát, a kinek Csáthi Miklós minden tekintetben alá van rendelve, még erkölcsi tekintetben is, hisz a Kóré-párton birák, ügyészek voltak, a másik párt pedig egyszerűen tolvajpárt volt, és – ez az ő felfogásuk a védői hivatásról – egy iskolát végzett, jóruhás, diplomás ember nem szégyel nyilvánosan annak a pártjára állani, a kiről bizonyos, hogy lopott, s a kitől minden becsületes adófizető polgárnak illik elpártolnia!

A bizonyítási eljárás nem tartott sokáig. Hogy Riza sikkasztott, az kétségtelen volt, azt nem tagadta senki. Riza egyébként is keveset beszélt. Úgy tett, mint a kit kevéssé érdekel ez az egész dolog, s olyan pillantásokat vetett a birákra, a melyek azt jelentették: «kérem, siessünk, itéljenek el, mert már unom ezt a hosszú délelőttöt.»

Aztán az ügyész beszélt. Nem mondott parádés beszédet. Elővette a tudja Isten hányadik számú sablónját, ama bizonyos egyszerű beszédet, a melyet az ilyen háromszáz forintos pör megérdemel. Hangsulyozta, hogy Riza visszaélt egy magányos öreg ember bizalmával, hogy megcsalt és megkárosított egy embert, a ki szinte családtagjává fogadta, a ki rábizta az üzlete vezetését, rábizta a pénzét s valósággal kitüntette őt bizalmával.

Kóré úrnak nagyon tetszett a beszéd. Ez okos ember volt, ez az ügyész. Ez ki tudta fejezni a Kóré úr érzelmeit, szépen, tudományosan. Jól esett neki, hogy egy ember, a kit soha életében nem látott, ilyen szépen beszélt róla, hogy valaki, a kihez soha semmi köze nem volt, a kinek soha semmi szivességet nem tett, most ilyen erőteljesen képviseli az ő érdekeit, ilyen érzéssel pártfogolja őt, ilyen ékesszólással védi az ő igazát. Arra gondolt, hogy milyen gyönyörű intézmény a törvény, s hogy milyen jó lenne, ha most már ezentúl mindig barátságban maradna ezzel az ügyészszel, a ki így szereti őt meg az ő üzletét s arra gondolt, hogy meg fogja hivni, meg fogja neki mutatni a boltot, hogy valamiképen meg fogja neki hálálni a jóságát és azt a heves érdeklődését, a mi a beszédéből kicsengett…

Az ügyész kivágott néhány erős frázist a megsértett jogrendről, a tisztes polgári keresmény védelméről, a züllött emberek szivtelenségéről és egyéb ily kérdésekről, melyek egy ügyész keblét dagasztják, aztán Riza szigorú megbüntetését kérte és leült.

Nagyot fújt. Kóré úr szeretett volna odamenni hozzá s szerette volna nagy kék zsebkendőjével letörülni a verítéket a derék férfiú homlokáról. De miután ez a bűnvádi perrendtartás miatt nehezen ment volna, minden rokonszenvét, minden háláját és elragadtatását egyetlenegy mosolyba volt kénytelen összesűríteni. De ez a mosoly aztán – meg kell adni – édes volt. Kis szemei ragyogtak az okuláré mögött, jól táplált arczán derű és elégültség ömlött el. Kóré úr meg volt elégedve az ügyészszel, a jogrenddel, a törvénynyel, az élettel, a világgal, mindennel. Úgy érezte, hogy ime, mégis csak érdemes élni és államot alapítani, mely ily atyai módon vigyáz minden czukrásznak a kis kasszafiókjára. «Nem – gondolta Kóré úr – a vademberek nem teszik jól, hogy nem alapítanak államokat, mikor az ilyen kellemes.»

Most Miklós állott fel.

Riza az ügyész beszédjére alig figyelt. Hol az ablak felé nézett, hol a csekélyszámú hallgatóság felé fordította a szemét. Mikor a kis jogászt meglátta, a ki a hátsó padban jegyzetéből egyházjogot tanult, el is mosolyodott. Majd a törvényszéki szolgák egyenruháját mustrálta s az elnököt vette szemügyre. Mindenhova nézett, még az ágáló, szónokló ügyésznek is juttatott egy pillantást, csak épen Miklóst kerülte el következetesen a tekintete.

Most, hogy Miklós felállott és csöndes, szerény hangon ezt mondta:

– Tekintetes királyi törvényszék!

Riza egyenest a szemébe nézett. Olyan tekintet volt ez, a melyből kiérzett az, hogy «most már addig nem veszem le rólad a tekintetemet, a mig le nem ülsz».

Miklós érezte ezt, s az első néhány mondatát ez az érzés bátortalanná tette. De aztán, miután rájött, hogy hiába próbál másfelé nézdegélni, hiába beszél az elnöknek, a ki irásokban lapozott, hiába fordul az ügyész felé, a ki maga elé meredt s a kinek az arczáról lerítt, hogy minden egyébre gondol e pillanatban, csak erre a háromszáz forintos ügyre nem, mikor látta, hogy az ő szemének egyetlen nyugvópontja ez órában nem is lehet más, mint az a kérő, bízó, szerelmes szempár, a mely a Nagy Riza fekete szemöldöke alól tüzelt feléje, akkor aztán már nem is nézett máshová, csak a Riza szemébe, bátran, melegen, szinte lelkesedéssel.

A szemek harcza volt ez, a melyben – mint mindig – az asszony szeméé volt a győzelem. És most már Miklós, akár akarta, akár nem, azt mondta, a mit Riza diktált neki. Ezt nem kell szó szerint venni! Voltak a Miklós lelkében érzések, a melyeknek nem is keresett volna formát, ha Riza nem mélyesztette volna az övébe a pillantását. Voltak gondolatai, a melyeket elhallgatott volna, ha Riza szeme nem váltotta volna ki őket a beszédéből. A Riza szeme kért, könyörgött, követelt, buzdított, bátorított, igért, hajszolta a gondolatait, űzőbe vette a lelkiismeretét, a legbenső meggyőződését, s most már érezte is, hogy mindent, de mindent elmond, a mit csak érez, tekintet nélkül a menyasszonyára, nem törődve biróval, ügyészszel, hallgatósággal, sőt magával Rizával sem.

A kis jogász eleinte fel-felnézett a jegyzetéből, aztán végleg abbahagyta az egyházjogot s Miklósra meredt. Tetszett neki a beszéd. Az elnök félretolta az aktáit, az asztalra könyökölt és figyelni kezdett. Kóré úr, a ki eddig nemtörődömséget szinlelve az üres padokra bámult, most félszemmel az ellenpárt vezérére, a tolvajpárt főnökére sandított. Egyesegyedül csak az ügyész arcza maradt hideg és gúnyos. Úgy tett, mint a ki már megszokta fiatal védőktől ezt az ifjúi heveskedést és a kinek ezen a világon semmi nem imponál, a mi védői körökből ered. Neki védőügyvéd nem mondhatott semmi újat, semmi izgatót, sőt még csak semmi érdekeset sem.

Miklós pedig egyre növekvő hévvel beszélt. Elmondta, milyen életet élt Riza vidéken. Aztán elmondta, milyen körülmények közt kerűlt a Kóré úr kis czukrászboltjába. Majd Kóré urat festette le. Kivetkőztette a tisztes polgári ferenczjózsef-kabátból, ledisputálta az orráról a pápaszemet, s megmutatta a jelenlevőknek úgy, a hogy volt, annak, a micsoda volt: szegény, megvénűlt kucsébernek, a ki beleszeretett a czukrászlányba.

Aztán megint Rizáról beszélt. Elmondta, hogy Riza szerelmes valakibe. Valakibe, a ki sohse lehet az övé. Lefestette azokat a rettenetes kínokat, a miket ez a csupa-tűz, csupa-egyéniség, csupa-akarat lány szenvedett azért az emberért, a kibe belebotlott.

És itt nézett be a legmélyebben Riza szemébe. Most megnőtt előtte a leány szeme. Úgy villogott, mint két kis tüzes nap, a mely elhomályosít mindent, a mi körülötte van. Miklós pedig most már nem látott egyebet, mint ezt a két tűzpontot. Elmondta a ruha történetét, nem úgy, a hogy Rizától hallotta, hanem úgy, a hogy ez a történet az ő lelkében élt, szilaj erővel, mint a bolond szerelemnek, a vak vágyódásnak valami féktelen indulója, diadalmas harczi nótája.

Bebizonyította, hogy abban a pillanatban, mikor Riza a pénzesfiókba nyúlt, mértföldnyire volt a lelkétől minden hideg számítás, minden haszonlesés, vagy mint a törvény mondja: nyereségvágy. Bebizonyította, hogy abban a minutumban Riza nem látott, nem hallott, nem gondolkozott, hanem ellenállhatatlan kényszer hatása alatt cselekedett. Bebizonyította ezt elejétől végig, meggyőző erővel, nem a rutinos ügyvédek jogászos logikájával, hanem az embereknek beszélő ember lebilincselő őszinteségével. Be akarta bizonyítani s be tudta bizonyítani, mert hitte.

Aztán ő is leűlt. Az első pillanatban nem hallotta, mi történik körülötte. Nem hallotta, a mit az elnök egyszerű, nyugodt hangon föltette a kérdést:

– Vádlott, tud-e még valamit mondani a mentségére?

Ez abba a halk zúgásba vegyült, a melybe most minden hang olvadt a fülében. Ebben mosódott el az is, a mit Riza felelt az elnök kérdésére:

– Nincs semmi mondani valóm.

Akkor ocsúdott fel ebből a zsibbadtságból, a mikor látta, hogy a három biró fölkel és kimegy a teremből. Az ügyésznek nem volt semmi replikázni valója. Elegendőnek tartott a védőbeszéd hatásának lerontására egy szánalmi szinekkel aláfestett gúnymosolyt, a melyben benne volt az, hogy méltóságán alólinak tartja ily jogásziatlan, ily ifjúi és ily zöld beszédre még csak egy mondatot is válaszolni. Mindez egy szempillantás ideje alatt történt s a birák már el is hagyták a termet.

Csak most bontakozott ki Miklós szeme előtt a homályból Riza arcza. Már nem az az égő arcz volt, a mely az imént tüzelt feléje. A szeme se izzott már. Most derűlt, nyugodt, kissé bágyadt volt ez az arcz. A szemét Riza félig lehúnyta. A ki a tengerből jön ki, a hol verte a hátát a hatalmas, hideg, sós hullám, annak ilyen a tekintete. Benne van a felfrissülés, de a kellemes fáradtság is. Most meg lehetett nyugodni a tekintetén. Most jutalmazott a pillantása. Finom, kedves mosolygás ömlött el a vonásain, s ebben a mosolygásban sok, sok szomorúság volt, s e mellett még valami olyan is, a mit más körülmények között talán boldogságnak merészelne nevezni az ember.

És Miklós izgatott, nagyranyilt szeme megpihent ezen a látványon. Épenséggel nem gondolt most arra, hogy mint ügyvéd ül ezen a helyen, hogy mint ügyvéd mondta azt, a mit mondott. Az ő saját legbelsőbb válsága nyert most megoldást azzal, hogy szive szerint kibeszélte magát. Itt most a törvényszéki terem, a biró, ügyész, a panaszos, a hallgatóság mind csak staffage volt ahhoz a magánügyhöz, a mely kettejük közt volt, s az ő szemükben mindez most nem volt egyéb, mint alkalom arra, hogy a mi megtörtént, megtörténhessék.

De mindez csak kertelés. Magyarul ez így van: Miklós szerelmet vallott Rizának.

Nem tellett sok időbe, a birák szobájának ajtaja kinyilott. Most csönd lett a teremben. A birák ismét elfoglalták helyüket, s az elnök, hogy egy kis szünetet tartson, lapozgatni kezdett az aktákban. Aztán csöndesen kezdett beszélni, mint a ki tudja, hogy most ő a legfontosabb személy ebben a szobában és akármily halkan beszél, mégis figyel minden szavára mindenki. De azért mégse lehetett minden szavát érteni. Ez csengett ki a motyogásából:

– Ő Felsége a király nevében…

Meg aztán a vége felé valami ilyen.

– … hét hónap…

A minek a tulajdonképeni értelme az volt, hogy mialatt király Ő Felsége e szép, napfényes tavaszi délelőttön Bécs környékén, a schönbrunni parkban szeliden sétált a nyirott bokrok közt, azalatt az ő nevében hét hónapra itélték el Nagy Rizát.

Az ügyész megnyugodott az itéletben Riza felállott, s hogy mindenki jól értse, jól hallja a hangját, fennhangon, mint a ki a leczkéjét mondja, így szólt:

– Megnyugszom az itéletben. Le akarom ülni a hét hónapot!

Miklós erősen a szemébe nézett. Nem várta ezt a különös kijelentést, de ő volt itt az egyetlen, a ki értette. Ő volt az egyetlen, a ki tudta, hogy ez volt Rizának lovagias válasza arra a védőbeszédre, a melyben ő megvallotta a szerelmét Rizának, s a melyben elmondta neki, hogy ő érti, annyira érti, hogy már nincs is megbocsátani valója. Ebben a beszédben szakított a menyasszonyával, ebben a beszédben kötött mindennél erősebb kötést egy szegény leánynyal, a kit a társadalom az élet útjának a szélére söpört az élet egyébb hulladékai közé. Ebben a beszédben szállott el mindenki fölött, a birák, az emberek fölé.

És Riza most felelt erre. Itt csak így lehetett felelni. Itt nem mondhatta ezt:

– Szeretlek, a mért bátor voltál, szeretlek, a mért a szemembe mondtál mindent, a mit csak bátor és erős emberek mernek egy asszonynak a szemébe mondani, ha az asszony olyan, mint én. És mert szeretlek, most megmutatom, hogy nem spekuláltam veled, hogy nem szabadítónak akartalak felhasználni, nem kis czélok szolgálatába akartalak szegődtetni, hanem szeretlek úgy, mintha én volnék kettőnk közül a gazdagabb, az erősebb, a szabadabb, a tisztább! Megmutatom ezt azzal, hogy elszenvedem a börtönt, nem tűröm tovább, hogy «lépéseket tégy az érdekemben», s e pillanatban megszűnt közöttünk minden olyan kötelék, a mi nem szerelem. Megszűntél az ügyvédem lenni, megszűntem a pártfogoltad lenni. Úgy veszlek, a hogy vagy, de neked is úgy kell venned engem, a hogy én vagyok. Te készen vagy a házasságra, hisz vőlegénye voltál egy tiszta teremtésnek. Az én házasságra való készségem nem titok: tisztaság dolgában egy kósza élet minden viszontagsága; hozományom hét hónapi börtön. Ha kellek így, itt vagyok!

Nem mondhatta el ezt. Hát csak ezt mondta:

– Megnyugszom az itéletben.

De talán semmi nem volt ebben a perczben ezen az egész, nagy világon olyan tiszta, olyan világos, olyan magától értetődő, mint hogy ez a rövid mondat ama hosszú beszédet jelentette.

Miklós föllebbezett. Formaságok következtek, aztán a tárgyalás véget ért. Rizát elvitték jobbra, Miklós elment balra.

Elmentek, mind a ketten egyazon érzéssel a szivükben. Mind a ketten tudták, érezték, hogy ez itt nem törvényszéki tárgyalás volt, hanem alkalom arra, hogy ők ketten kiöntsék egymásnak a szivüket. És oly kicsinek, oly végtelenül kicsinek látták ez órában az egész emberiséget, a maga komor biráival, törvényszéki szolgáival, börtöneivel, bűnvádi perrendtartásaival, hogy szinte mosolyogni volt kedvük azon, hogy valami ilyen kicsi és ilyen jelentékelen is lehet.

Nagy, mély és szent titok, hogy ebben kinek volt igaza. Az emberiségnek-e, mely lenézi és gyűlöli az ilyen felül-emelkedést, vagy nekik-e, a kik elrugták maguktól az emberiséget. Nagy, komoly, véres titok ez még ma, a titok titka, mely a sötétségben alszik. Évszázadok, talán évezredek ébresztik majd fel. Néha ugyan most is úgy tesz, mintha ébredeznék, de ez nem más, mint a lomha embernek az a mozdulata, melylyel legjobb álmában a másik oldalára fordul, hogy még jobban, még mélyebben, még édesebben aludjék.

Künn, az alkotmány-utczában két ember várta, mi lesz a tárgyalás vége. Egyik se mert bemenni a terembe. Az egyik sarkon Sebfi állt sápadtan, a másik sarkon Mária, az izgatottság minden külső jele nélkül.

Mikor Miklós kijött a kapun s szemét lehunyva, arczát a meleg napsugár felé fordította, mind a ketten megmozdultak. Egy-egy lépést tettek Miklós felé. Miklós előbb Sebfit látta meg. Elsiklott fölötte a tekintete, mintha meg se látta volna. De ez nem az a bizonyos, ismert tekintet volt, a melyet komisz emberek arra használnak, hogy egymást megsértsék vele. Ez valami nagyon bátor, cselekedetre elszánt embernek a lenéző pillantása volt olyan emberrel szemben, a ki a többi kicsinyekhez, a kicsinyesekhez tartozik, a ki egy azok közül, a kik ezt soha, de soha nem fogják megérteni.

Aztán, hogy a fejét félrefordította, Máriát látta meg. Mária a szemébe nézett. Az ő számára is volt egy pillantása Miklósnak. Őt sajnálta. Mintha ezt mondta volna:

– Szegény, katonás, szigorú asszony, a ki azt hiszed, hogy bátor és erős vagy, milyen gyávának, milyen rongyosnak, milyen szegénynek és milyen megalázottnak látlak e pillanatban!

Úgy határozta még fönn, a lépcsőn, hogy kocsiba ül. De hogy ezt a két embert meglátta, elment a kedve a kocsitól. Nem akarta, hogy azt higyjék: szökik előlük. Hát kiment az utcza közepére, a kocsiútra, melynek egyik oldaláról Sebfi bámult rá, a másik oldaláról pedig Mária nézett feléje, zavartan. És végigsétált közöttük, lassan, méltósággal, mint a régi időkben irták: Scylla és Charibdis között. Aztán eltűnt az egyik fordulónál.

Scylla és Charibdis pedig egymásra néztek. Aztán mind a kettő megmozdult. Egymás felé rohantak az utcza közepén s hangos, izgatott beszédben törtek ki.

– Mi volt ez?

– Fölmentették?

– Elitélték?

– Magának se köszönt?

Egy boldog öreg úr állott meg mellettük. Kóré úr volt. Ezt megrohanták:

– Mi történt?

– Hát… – kezdte az nagy lomhán.

– Fölmentették?

– Dehogy! – mondta Kóré úr. – Van még igazság ezen a földön. Elitélték.

– Óh…

Ezt a szörnyű «oh»-t Sebfi mondta. Kóré úr diadalmas arczczal folytatta:

– Hét hónapra itélték el! És most beszéltem az ügyészszel, a ki derék, tiszteséges és igazságos ember… azt mondta, hogy hiába föllebezett a védő, mert ez tiszta ügy, ez a hét hónap rajta marad…

– Borzasztó! – mondta Sebfi.

– Ez baj! – mondta Mária.

Mind a kettőnek fájt ez az értesülés, más-más okokból. Kóré úr gőggel nézett végig rajtuk. Kóré úr nem szerette azokat az embereket, a kik más véleményen voltak, mint az ügyész.

*

Rizát még az nap kiszállították a «Régi fogházba». Rimmer Lenke nem látta, mert Rimmer Lenke abban a félórában csomagolt, hogy a kecskeméti rokonokhoz utazzék néhány hónapra. Nem volt ott más, mint Szabó, az őr, Jermák, az irodatiszt, és a kövér Vogelné, a női rabok felügyelője.

A rabszállító kocsi mögött egy bérkocsi állott meg a kapu előtt. Miklós szállt ki belőle. Jelen volt az irodában, mikor Rizát átadták új gazdáinak. S a mikor az egyik ajtón ki akarták vezetni Nagy Rizát, a másik ajtó nyilásában megjelent az öreg Rimmer. Becsületes, komoly arczán egy mozdulás, egy rezzenés nem árulta el, hogy mit érez, mire gondol e pillanatban. Itt most a fogház igazgatója volt, fehér sapkával a fején, s Miklós nem volt Miklós, hanem az ügyvéd, a fellebbezés alatt álló fogoly érdekeinek jogi képviselője.

Miklós a szemébe nézett. Aztán gondolt egyet és minden póz nélkül, alázattal, tiszteletteljesen, szerelemmel, kezet csókol Nagy Rizának.

Elkisérte a czellájáig. Be is nézett a kis zugba, a hol Riza most lakni fog. És akkor egyszerre úgy érezte, hogy e szűk négy fal között van minden szabadság, a gondolatoknak, az érzéseknek, az igaz emberi erkölcsöknek forradalmi felszabadulása s mindaz, a mi e négy falon kívül esik, az mind börtön, s a kik ott künn felemelt fővel, büszkén járnak, a kiket megbocsátásra hiába tanított a Mester, a kik porkolábjai a rab gondolatnak, a rab érzésnek és a rab szeretetnek, azok a derűs arczú, megelégedett, ficzánkoló emberek, azok a rabok…