Rabok

A pályaudvar érkezési oldalán a hordárok nagy koffert tettek föl egy fiakker bakjára. A hó sűrűn, nagy pihékben esett és ezért a kocsis szeretettel takarta le a bőröndöt egy nagy pokróczczal s elhelyezkedett a bakon azzal a kiváló akrobata-érzékkel, a mely a pályaudvarra járó kocsist olyannyira jellemzi. Csak városi kocsis tud ily békésen megférni kis helyen egy nagy bőrönddel, a melyről lelóg a lába s a mely mellett oly szerényen húzódik meg, mintha nem is neki csinálták volna a kocsi elejére a bakot.

A nagy üvegcsarnokból egy kövér öreg hölgy szaladt bele egyenesen a kocsiba s helyet foglalt benne. Aztán egy csöppecske lány került elő, meg egy fiatal ember. A fiatal ember besegítette a csöpp lányt a kocsiba, szépen köszönt és ezt mondta a kocsisnak:

– A… a régi fogházhoz hajtson.

A kocsis ránézett, mintha nem jól hallotta volna, de aztán belenyugodott ebbe a furcsa adreszbe és nekivágott a havas útnak.

Benn a városban, a pályaudvar körül szépen, városi módon bántak el már korán reggel a hóval. Kupaczokba rakták az út szélén, tisztára söpörték az utczát, úgy, hogy a mi most hullott, az csak valami nagyon finom, nagyon vékony fehér lepelhez hasonlított, a mit mintha épen most teregettek volna szét a szürke kövek fölött. Ez nem volt az igazi hólepel, a mely puhán, vastagon fekszik a földön, elfogja a kocsik neszét, s az emberi hangnak is valami kedves, kellemes csengést ad, úgy tompítván a kiáltást, mintha az egész utcza valami puhára kárpitozott nagy szoba volna és mindenki ebben a szobában diskurálna szelid, csendes hangon. Ez még városi hó volt, a melyből hiányzott a kedélyes elem, az igazi téli hangulat.

A kis lány behúzódott a kocsi sarkába, fehérkeztyűs kis kezével tisztára törült egy kis foltott az ablak üvegén és kinézett.

– Itt nem kedves a hó – mondta gyerekes szomorúsággal – ezt nem szeretem… Úgy szép, ha nagy mezők vannak tele hóval… mikor az ember mindenfelé csak csupa fehéret lát, a merre néz…

Az öreg hölgy nem is felelt. Az ilyesmi iránt elveszti az ember az érzékét a korral. Az öreg ember már csak a szép időt szereti. Hát csak tovább hallgatott, mint a ki megszokta, hogy valami komolyan nem veendő lény fecseg körülötte. A kocsi pedig vágtatva ment kifelé, a falvak irányában. Lassanként elmaradoztak a nagy házak, elfogyott a kövezet a kerekek alól. Most már puhán jártak és a hó is rendezetlenül fehérlett mindenfelé, úgy a hogy a jó Isten a födre hintette.

– Ez már más! – mondta a kis lány és ez úgy hangzott, mintha elismerését fejezte volna ki a természetnek, a miért eltalálta az ő gusztusát. – Ez már az igazi hó,… olyan, a milyennek én szeretem. Úgy-e szép, Mari néni?

Mari néni álmosan pislantott ki a nagy fehérségbe. Neki e pillanatban fázott a lába, s nemcsak, hogy örömet nem érzett a természet fehér játékán, hanem bosszankodott. A szegény rokonok örök elégedetlenségével konstatálta magában, hogy mások mindig épen akkor örülnek, mikor neki fáj valamije. Tehát ismét nem felelt.

Most már szántóföldek nyultak el mellettük, meg veteményes kertek, a melyekben egy-egy alacsony üvegház aludt a hó alatt. Vékonyka füstszálak szállottak az ég felé. A kertészek fűtöttek a szélesen terpeszkedő üvegházakban, valami finom virág tiszteletére. Aztán ezek is elmaradtak. Szőlők következtek, meg végtelenbe nyuló földek. Nálunk hamar vége szakad a városnak. A határnál egyszerre következik a végtelenség, átmenet nélkül. Nem kisebbednek fokozatosan a házak, hanem nagy palotával végződik a város. Négyemeletes nagy házak állanak őrt a határon, mintha a város gazdagsága állította volna őket oda, mint a grófok a czifra portást a kapuba. Hogy megijedjen tőle a szegény ember és ne kapjon kedvet bemerészkedni oda, a hol csak a nagyuraknak áll a világ. Majd letért a kocsi az országútról és nekivágott egy kisebb útnak. És ekkor a távolban, kopasz fák között feltünt egy nagy sárga ház.

A kis lány merően nézett abba az irányba.

– Ez az? – kérdezte az öreg hölgytől.

Az öreg dáma most már megszólalt:

– Ez az – mondta csöndesen.

– Kár – szólt a lány.

Mari néni ránézett.

– Mi kár?

– Hogy már itt vagyunk… olyan szép volt ez a havas vidék.

Az öreg nő most úgy nézett rá, mint a hogy az ellenségeire néz az ember.

– Hogyan? – mondta szörnyűködő hangon. – Egy esztendeje nem látta az édes apját, most végre megjön az idegenből, mindjárt ott lesz, mindjárt a nyakába fog ugrani és nincs egyéb gondja, mint ez a hóborított szántóföld?

Azzal ismét visszabújt a kendőjébe, mint a ki nem is találja érdemesnek, hogy az ilyen Istentől elrugaszkodott teremtést tovább korholja.

De a kis lány se törődött vele. Megszokták már egymást. Nemcsak az olyan emberek szoknak könnyen össze, a kiknek egyformán dolgozik a képzeletük. Abban is van kapcsoló erő, ha két ember épenséggel nem érti meg egymást. Mindenki beleburkolózik a maga igazába és nyugton hagyja a másikat. Megnyugtatóbb az olyan lénynyel való állandó együttlét, a kiről biztosan tudjuk, hogy sohasem fogjuk a magunk képére formálni, mint az olyannak a társasága, a kit el lehet téríteni a felfogásától. Az ilyennel baj van. Az ilyet meg kell győzni, mert az okos érvelésnek megadja magát. És ez fárasztó. Már pedig az ember nem szeret fáradni sem az utitársával, sem azzal, a kit egy életen keresztül kisér, mint a hogy például ez az öreg hölgy kisérte ezt a csöpp lányt.

Most már közel voltak a nagy sárga házhoz. Innen már lehetett látni, hogy a sárga épület nem egy ház, hanem sokféle különböző építmény, a mit idők folyamán építettek ide egy rakásra, egyiket szorosan a másik mellé, úgy, hogy azt a hatást tette, mintha a sok kisebb-nagyobb emeletes, földszintes ház valami veszedelemtől való félelmében bujt volna össze. A ferde tetők egymásra borultak, egymásnak feküdtek, a falak szorosan csatlakoztak egymáshoz, sehol semmi köz, semmi udvarféle nem volt köztük. Szinte félelmes volt itt a végtelen síkság közepén ez a nagy házhalmaz, a melynek nem lehetett az udvarába látni, mintha valami titkolni való dolog számára építették volna. Az udvar – körülötte volt. A nagy háztömeget nagy kőfal vette körül, mely széles körben kanyarodott köréje, tisztes távolban magától a háztól. Még így, a fehér takaró alatt is barátságtalan volt a fogház. A végtelen téli csöndben némán meredt ki a fehér földből és semmi jelét nem adta annak, hogy élő emberek laknak benne.

Mikor a kocsi megállott a kőfal rácsos vaskapujánál, a kapu mögül egy szuronyos ember dugta ki a fejét. Csak úgy félvállról nézett a kocsira, de a mikor meglátta a bakon a bőröndöt és az üveg mögött azt a csudálkozó kis lányfejet, a mely tágranyitott szemmel nézett a titokzatos rács felé, egyszeriben kinyitotta a kaput, a kocsihoz ugrott, és onnan bekiáltott az udvarba:

– Hé, Szabó! Jőjjenek csak ki! Vegyék le ezt a ládát… Itt a kisasszony!

És barátságos mosolylyal segítette ki a hölgyeket a kocsiból.

A Szabó nevű egyén is előkerült. Ennek is egyenruhája volt és ez is barátságos arczot igyekezett vágni, mikor a kocsissal nekiestek a koffernek. A hölgyek bementek az udvarra, aztán eltüntek a házban. A kocsis meghatottsággal kérdezte, mialatt zsebrevágta a pénzét:

– Ezek a hölgyek itt laknak?

– Igen – mondta Szabó, – ez az igazgatónak a lánya.

– Ja szóó? – mondta a fiakkeres és megnyugodott a magyarázatban. Látszott az arczán, hogy az egész uton ezen a kérdésen törte a fejét. – Az már más!

Felült a bakra, még egyszer benézett a szomorú udvarra, aztán elhajtott. Finom, előkelő fiakkeres volt. Nem szerette ezt a házat, a hol rabok laknak. Ez egy kicsit messze volt attól a gummikerekű világtól, a melyben ő oly vidáman élt. És egy percz mulva már nem is lehetett látni, elkanyarodott az országút felé, bemenekült a szép városba ez elől a gondolat elől. Csak a finom, vékony, úri keréknyom maradt itt, a friss hóban, jeléül annak, hogy megfordult erre felé egyszer egy olyan vidám, előkelő, kedélyes jószág is, a minő egy elegáns Gizella-téri fiakker…

És most újra csönd borult a nagy házra, megint elnémult körülötte minden. Csöndes kis reggeli szél járt a mezők fölött, szeliden ringatta a kövér pihéket. A kopasz fákról egy-egy hócsomócska puffant le a földre. A házból semmi nesz nem jött. Mélységes nyugalom áradt belőle, nem mintha megelégedett, pihenő emberek laktak volna benne, hanem annak a gondolatnak a nyugalma, hogy itt vastagok a falak, hogy innen nem lehet elmenni, mert ide csak jönni lehet, hogy itt nagy a biztonság és a rend és hogy itt mindenki hallgat. Ez a gondolat tükröződött az őrök arczán, ez nézett ki a Szabó szeméből, ez érzett ki a kapuzár csattanásából, ez fojtotta olyan nagyon csöndesre magát a csöndet is, a mi itt honolt.

És épen az a gondolat, hogy ez a ház semminek sem a kezdete, hanem mindennek a vége, hogy ide nem jön az ember, hanem hozzák, hogy itt a nyugalom nem megnyugvás, hanem beletörődés valami változhatatlanba, hogy itt a csönd nem a néptelenség vagy az üresség kongó csöndje, hanem hallgató emberek némasága, épen ez tette, hogy ez a ház semmihez sem hasonlított olyan nagyon, mint épen egy temetőhöz.

És ezen a friss fehér téli reggelen, ebbe a házba jött lakni Rimmer Lenke, tizenhét éves korában, egy csomó érzelmes német kottával, több rend hófehér és rózsaszínű ruhával, néhány Marlitt regénynyel és néhány igen lányos és nagyon meleg gondolattal arról a fiúról, a ki a pályaudvarnál azt mondta a kocsisnak, hogy hajtson a fogházhoz.