II.
Lenke kilencz éves volt, mikor a gyermeki tisztaság szent nemtörődömségével vette tudomásul, hogy az a valaki, a kit egy fekete kocsin kivittek a házból, az édes anyja volt. És tizenhárom esztendős volt azon a napon, mikor az apja beleült vele a vasuti kocsiba, hogy elvigye Drezdába, egy híres, jó leánynevelő intézetbe, a honnan csak nemrégen érkezett meg Radovszky Klára, a törvényszéki elnök leánya, a ki hasonló körülmények közt indult el annak idején Drezdába, a hová az egész világ anyátlanul maradt leányai mennek anya nélkül nevelődni. Ennek az egész nagy világnak az árvaháza ez a tiszta és komoly német város. Apák, a kik érzik, hogy nem fogják tudni emberséggel fölnevelni az anyátlan lányukat, a kiknek nincs valami rokonuk, a kire a gyermeket rá mernék bizni, komoly, érett férfiak csődülnek oda a világ minden részéből, a karjukon egy-egy sápadt kis teremtéssel, a ki nagyra nyitott szemmel néz ebbe az idegen világba, nem értve az egészből semmit, s nagyokat sír az első éjszakán, mikor felébred és nem a régi megszokott festésmintát látja az ágya mellett a falon. És a nagy penzionátusok tulajdonosnői érzik ezt a hivatásukat. Komolyak, szigoruak és szemüveget viselnek. Méltósággal játszszák a pótanya szerepét és anyai fösvénységgel kezelik a zsebpénzecskéket, a miket a szomorú apák pontosan küldenek minden hónap elsején.
Innen jött Rimmer Lenke, egyenesen a fogházba, a hol az apja már egy fél esztendővel ezelőtt kirakatta a rabokkal az irodai holmit egy kis szobából, a melyet azóta – ámbátor a lánya soha nem lakott benne – állandóan «a lányom szobájának» nevezett. Ez a magányos, komoly ember szinte gyermekes türelmetlenséggel várta vissza a kis lányát, a kit esztendőnként csak egy-egy hónapra látott Kecskeméten, a hol a nyarat, illetve egy hónapi szabadságát töltötte. Lenke egyenesen ide jött Drezdából, a rokonaihoz és vele egy napon szokott érkezni az apja is. A fogházdirektor szándékosan kerülte, hogy a lánya a vakáczióját a pesti fogház épületében töltse. Lenke ezt a házat még nem is látta soha. A német intézetbe egy erdélyi városból vitték, a hol akkor az apja fogházfelügyelő volt. Egy évvel azután az apját Pestre helyezték s itt legényember módjára rendezkedett be. Nem is számított egyelőre arra, hogy valaha a lánya is itt fog lakni. Úgy gondolkozott, hogy tizenhét éves koráig külföldön tartja, addig minden évben egyszer hazajön a kislány a rokonokhoz Kecskemétre, s a mikor majd végleg hazakerül, akkor arra a néhány hónapra, míg férjhez adja, berendez neki egy kis szobát, – Isten neki – a fogházban. Mert kész tervvel hozatta haza Lenkét. Minden levelében, a mit a lányának írt, beszámolt valakinek az előmeneteléről. Ennek a valakinek a jó mondásai, a sikerei, a vizsgái, az izenetei állandó témái voltak ennek a levelezésnek. Miklós kitűntetéssel tette le a vizsgát. Miklós belépett egy kitünő ügyvédi irodába, majd Miklós közmegelégedésre tette le az ügyvédi vizsgát, úgy, hogy az összes nagyfejüek gratuláltak neki és majd hogy ki nem világították aznap Budapestet az ő tiszteletére. Miklós az összes levelekben szerepelt, abban a végtelenül naiv világításban, a melylyel az apai szív ragyogja be az ifjút, a kit leányával meg akar szerettetni. Az apák ebben a tekintetben évezredek óta nem változtak. Nem tanulták ki ezt a mesterséget, nem okultak. Még most is ott tartanak, hogy fiatal leányoknak ugyanazokkal a szavakkal ajánlanak egy ifjút, mintha valami öreg barátjuknak ajánlanák, bizonyos igen nagy komolyságot igénylő állásra.
De Lenke oly fiatal volt, hogy megértette ezeket az öreguras leveleket. Ez nem tréfa: csak nagyon öreg urak és nagyon fiatal lányok szeretik a rettenetes komolyságot az ifjúban. A temperamentumot csak ez a két emberfajta nézi le: az egyik azért, mert még nem ismeri, a másik azért, mert neki már nincs. És képzeletében úgy élt Csáthi Miklós, mint a világ legkomolyabb férfia, s a mennyivel a levelek csökkentették az illuziót, annyit kellett minden nyáron Miklósnak személyesen pótolni a szivében, lévén Csáthi Miklós történetesen éppen arra a hónapra meghíva a kecskeméti rokonokhoz, a mikor Lenke és az apja ott volt.
Négy nyáron ismétlődtek meg rendesen ezek a találkozások. Mind a négy alkalommal pontosan megérkezett Rimmerék után Miklós is és mind a négy alkalommal egy nappal az ő elutazásuk után ő is csomagolt.
A mi itt a gyerekek közt történt, az nem nagyon érdemes a részletezésre. Az emberi életnek azokat az édes és minden szenzácziónál nagyszerűbb közhelyeit élték itt, a melyek egyszerű «lásd» szócskára is hatalmas erővel rezonálnak a mi szivünkben. Ezeknek a semmiségeknek a költészete oly véghetetlenül finom valami, oly pókhálószövetű emlék, oly csudálatosan halk kis melódia, hogy összetörik és banalitássá durvul, ha instrumentálni kezdi az ember. A leghosszabb mondat, a melyben ezekkel foglalkozni szabad, egy rövid sóhajtás. És ez a sóhajtás is csak azé, a ki sóhajtja. Más ember abból ugyan édes-keveset érez ki. Alapjában véve pedig gyerekség az egész, mint minden, a minek nem veszi hasznát az élet. Jobb is, ha nem beszélünk róla.
A kis szoba tehát, a melyben Lenkének be kellett rendezkednie s a mely, hála a rabok lelkiismeretességének, oly tiszta volt, mint valami kis kápolna, ideiglenes fészek volt. Erről a dologról nem beszéltek, ez természetes volt, mint az evés meg az ivás. Miklós neve úgy csengett a beszédjükben, mint valakié, a ki a házhoz tartozik, mint valami olyan név, a miből már kikopott az érdekesség, a titokzatosság, az előttünk ismeretlen emberek örök érdekessége és titokzatossága. «Miklós» – ez úgy hangzott a leány és az apa ajkán, mint a sokszor énekelt nóta, a melyből kipárolgott az édesség. A muzsika is úgy szép, ha csak félig-meddig ismerjük. A teljesen kiismert embert és az agyonénekelt nótát egyazon sors éri: az, hogy megszokjuk. Szomorú sors embernél is, nótánál is. Mikor már nem azért kell, mert nincs, hanem azért, mert régóta van. Holott a mi szegény életünk egész tartalma az az édes és halhatatlan nyugtalanság, a mivel egy dal fordulatait várjuk és a mivel új emberek és új esztendők szemébe nézünk…
Megszokták Miklóst és azt a gondolatot, hogy Miklós feleségül fogja venni Lenkét. Az apa az érett férfiak nyugodt örömével örült ennek a tervnek, a leány pedig a tudatlan és engedelmes gyermek amaz érzésével, hogy «megint jó voltam, megint valami nagyon tisztességeset, nagyon rendeset, nagyon derék dolgot követtem el…» Ez nem azt jelenti, hogy kötelességszerűen szerette Miklóst. Vannak gyerekek, a kiket igazán boldoggá tesz az, hogy megtanulták a leczkét. A kik még oly kicsinyek, hogy a boldogságukat még egy másik ember mérlegén mérik. A kik az apjuk lelkén keresztül megelégedettek. A kikben még nem fejlődött ki a saját érzéseik kritikája. Ezek aztán – és a miért gyerekeknek nevezem őket, azért vannak ám köztük meglett férfiak: az úgynevezett jó hivatalnokok; férjes asszonyok: az úgynevezett páratlan feleségek – ezek aztán, ha azt akarják tudni, hogy boldogok-e, hát egy másik ember arczára néznek kérdő pillantással.
És így, az apja arczából tudta meg a kis Rimmer Lenke is, hogy ő tulajdonképen boldog és hogy szereti Miklóst. Ez neki elég volt, ezzel ő meg volt elégedve, ennél több az ő szűk kis lelkének egyelőre nem is kellett. És mikor a «lányom szobájában» egy széken állott, nagy komolysággal vervén a falba egy szöget, a melyen a drezdai igazgatónőtől örök emlékül kapott Schiller Frigyesnek kellett majdan lógnia, a világ legizgalommentesebb hangján szólt le az apjának, a ki emléksorokat olvasott le egy intézeti emléklegyezőről:
– Tudod, apa, csak úgy épen hogy valami kedvesség legyen ebben a szobában… hiszen őszszel már úgyis kiröpülök belőle…
Mari, a szegény rokon, hátul állott és szemrehányólag csóválta a fejét. Az egészből csak annyit érzett meg az ő rokoni szive, hogy őszszel megint csak ő lesz az, a kinek a kárpitossal veszekednie kell az új lakásban, mialatt a fiatal pár valahol Olaszországban kóborol… Ez már szinte öröme volt neki: kiválasztani azokat a pillanatokat, a melyek a jómódú rokonnak kellemesek, neki pedig ugyanakkor kellemetlenséget jelentenek. Talán nem is tudott volna velük egyidőben örülni. Szeretett az örömeivel úgy, mint boszúságaival magára maradni. Így mind a két esetben mártirnak érezte magát és elvégre is ez volt a czél.
– Mit szól ehhez, Mária? – kérdezte ragyogó arczczal az öreg Rimmer. – Hallotta, mit mondott?
– Hallottam.
– Elmegy… kirepül… csak ilyen egyszerűen mondja ezt a haszontalan…
A leány nevetett a széken. Az apja boldogan nézett fel rá.
– Itt hagysz? És még ki is nevetsz?
Mari megszólalt, váratlanul:
– Mit akar? Azt akarja, hogy sírjon?
Most mindketten Marira néztek és kinevették. Mari kiment a szobából, becsapta az ajtót és pityeregni kezdett az előszobában. Most meg volt sértve, hát boldog volt.
A leány pedig megfogta Schiller Frigyest arany rámájánál fogva, a falnak támasztotta, meghajolt előtte és mély, komoly hangon ezt mondta neki: