Rabok

Az a fiatal ember, a ki a hölgyeket a kocsiba segítette, még egy ideig nézett a fiakker után, aztán behúzta a nyakát a télikabátja gallérjába s nekivágott a Kerepesi-útnak. Úgy körülbelül a tót templom mellett befordult egy kis utczába, majd a kis utczából a másikba, még kisebbe, és csak akkor állott meg, a mikor elérkezett a Kóré-féle czukrászbolt elé.

Még a legszegényebb ember is látott a Kóré-féle czukrászboltnál előkelőbb ilynemű üzletet. Szegény Kóré hiába próbált magán aranyos betűkkel segíteni, az üzlet kopott maradt. Hiába írta ki a czégtáblára, alája, föléje, melléje a legelegánsabb szavakat, a miket egy czukrásznak megengedtetett a maga felmagasztalására a közönséggel szemben használni, nem volt a boltja finom helyiség. Sőt mondhatnám: lerítt a piszkos ajtóról a «czukrászda», a «confiserie», meg a «conditorei» és a többi gyönyörű szó, a mivel Kóré úr felczifrázta magát, mint valami szerecsen, a ki olajszagú fekete testére a legczifrább csillogó rongyokat akasztja. Biz ez nem volt egyéb, mint csak az, a mi volt: a meggazdagodott, sőt kapuk alján meggazdagodott czukorárús kis parvenü-boltja, a hová a környék legcsekélyebb jelentőségű szinésznövendékei és legszegényebb jogászai jártak ozsonnázni, néha külön-külön, néha együtt.

Miklós ez előtt a bolt előtt állott meg, mint azon a környéken mondták volna, a «Kóréba ment». A szerény üvegajtó fölött megszólalt a kis csengő és Kóré úr, a ki föltett szemüveggel olvasta az ujságot a pult mögött, fölriadt. Ez szokatlan dolog volt a «Kóréban». Délelőtt tíz órakor még aludni szokott a kis czukrosbolt. Ilyenkor itt nem volt szezon.

Mikor meglátta Miklóst, levette a szemüvegét és elébe ment. Talpig fehérben volt Kóré úr és ez nagyon tekintélyessé tette a külsejét. Beszélhetnek a fekete ruha komolyságáról és a harczi jellegről, a mit a díszmagyar kölcsönöz az érett férfiúnak, nincs a világon tiszteletet parancsolóbb valami, mint a fehér ruhába öltözött férfi. Ezt érezte Kóré úr s ezért nem vált meg az üzletében soha a fehér ruhájától. Igaz, hogy tiszta fehér volt mindig. És úgy viselte, mintha valami papi köntös lett volna, valami titkos és nagyon komoly vallásnak a papi köntöse. Szertartásosan lépkedett benne s állandóan ott lebegett ajkán valami leereszkedő és mégis nagyon tekintélyes mosoly, mely mintha azt mondta volna: Ti nem értitek ennek a komolyságát, ti nem tudjátok, ki vagyok én, ti nem is sejtitek, kivel beszéltek, mikor én szóba állok veletek. Az igazi czukrászról el lehet mondani, hogy vagy elasszonyosodik, vagy elpaposodik a fehér gunyában. Kóré úr már a termeténél fogva is csak ebbe az utóbbi csoportba tartozhatott. S így tehát kenetes is volt a hangja, mikor Miklósra mosolyogva ezt mondta:

– Tudom, mélyen tisztelt doktor uram, miért méltóztatik jönni.

Miklós kedélyesen felelt:

– Nem tudja, miért méltóztatom jönni.

– Dehogy nem.

– Hát meg fogja látni…

Azzal letette a kabátját, leült egy kis asztalhoz, mely bádogból volt, de márványt mutatott és ráütött a bádogra:

– Kérek egy pohár császárkörtét.

Most már komoly volt a helyzet Kóré úrra nézve, mert a császárkörte volt a Kóréban a legdrágább ital. Hátrasietett tehát a pudli mögé és benyult a legszebb szekrénybe, melyben egymás mellett állottak a különböző pálinkák és egyéb drágaságok, szépen a színük szerint csoportosítva.

– Az már más – szólt most már nem kenetes, hanem tisztán üzletszerű czukrászi hangon és elővette az üveget. Gondosan belöttyentett egy kis pohárba ép annyit, a mennyit kellett s aztán visszatette az üveget, arra gondolva, hogy ha most nem volna itt senki, a legnagyobb kéjjel nyalná le az üveg nyakáról azt a csillogó csöppet, a mely rajta ragadt, de most nem tehetvén ezt meg, kevéssel beérte, mindössze csak a tekintetével nyalván le az édes csöppet, mely ilyenkor ki szokott rekedni az üvegből.

Letette az asztalra Miklós elé. Aztán várt. Miklós pedig rámosolygott és a mellette levő székre mutatott.

– Üljön ide mellém, Kóré úr. És hadd beszélek egy kicsit okosan magával.

Kóré úr nevetett.

– Úgy-e, kitaláltam?

– Körülbelül.

– A Rizáról van szó.

– Arról.

– Nahát akkor – mondta most már teljesen elkomolyodva Kóré úr – jobb lesz, ha el sem méltóztatik kezdeni, tisztelt doktor úr, mert ez az egy dolog az, a miben Kóré nem ért tréfát. A Riza úgy akarta, hogy így legyen, nem én vagyok az oka, hogy tönkre teszi magát.

– De hiszen…

– Ne is tessék szólni. Bocsánat, hogy a Kóré belevág a szavába, de itt jobb nem is tárgyalni, mert mi lehet a vége? A Kóré még jobban dühbe jön és még kevésbbé enged. A dolog különben is tiszta munka. A Riza visszaélt a bizalommal, a Riza lopott, hát csukják be a Rizát. Én a pénzemet úgy se kapom vissza, a háromszáz pengőnek fuccs, most már jőjjön az állam és zárja be a Rizát. Arra való az állam. Mind ez a sok rendőr, a kit az utczán tetszik látni, arra való, hogy ha az ilyen Rizák pénzt lopnak az ilyen szegény Kóré bácsiktól, akkor jőjjenek és vigyék be a fegyházba. Mert ha a Rótsild lopta volna el a pénzemet, nem mondom… megtéríti, rendben van. A Kóré nem az az ember, a ki boszúból a börtönbe juttat egy szegény elvetemült teremtést. A Kórénak van szive és ő meg tud bocsátani, persze, ha visszaadják neki a pénzét. Csak hogy épen ez a világ sorja, ügyvéd úr, hogy a Rótsild, a ki vissza tudná adni a pénzt, az nem lop; és a Riza pedig lop és nem tudja visszaadni, a mit sikkasztott.

Miklós megint megpróbálta megakasztani ezt a szóáradatot:

– De nézze, Kóré úr, – mondta szerényen.

A czukrász nagyot ütött az asztalra.

– Kérem – kiáltotta – most már a hatodik ember jön és mondja, hogy hagyjam, hadd szaladjon a Riza. Az egyik azt mondja, hogy azért hagyjam, mert keresztény ember vagyok. A másik hosszú prédikácziókat tart, hogy nincs szivem, ha a dutyiba juttatom ezt a szegény leányt, mert ott elzüllik és így még lehet belőle vidéken tisztességes lány. Aztán jönnek az asszonyok és azt mondják, hogy úgy se kapom meg a pénzemet, hát minek üldöztetem a törvénynyel a Rizát, hogy hagyjam békében, majd ő szerez magának valami keresetet és abból lassan ki fogja fizetni azt, a mit ellopott. De hát kérem, ügyvéd úr, maga intelligens ember, hát nem tetszik gondolni, hogy ez mind a legnagyobb szemtelenség, a mit csak lehet mondani egy ilyen szegény kárvallott embernek? Hát nekem legyen szivem és neki nem volt, mikor a keservesen összespórolt pénzt kivette a fiókból? Hát én azért vagyok keresztény ember, hogy hagyjam másoknak a nyakára menni, hogy azoknak a másoknak is belemászszon egyszer a pénzesfiókjába? Hát nem jobb, ha az ilyen teremtéstől megszabadítom azt a… hogy is szokták az urak tudományosan mondani… a társadalmat…? És hogy visszafizeti? Hogy várjak, a míg állása lesz és visszaadja a pénzemet? Hát kérem… azért lopta talán, hogy visszafizesse? És mit ad ő nekem, hogy én biztos legyek a pénzem felől? Talán írást ad? Nem tetszik gondolni, hogy ezen meg lehet pukkadni a nevetéstől? Vagy talán váltót ad? A Riza? Ki hallotta valaha, hogy a tolvajok váltót adnak a pénzről, a mit elloptak? Bocsánatot kérek! Mindenki jószivű az én pénzemért, mindenki keresztény, mikor éntőlem lopják el a legkeservesebb kis összeget, mindenki egyszerre bízni kezd a Rizában, mikor arról van szó, hogy nekem fizessen havi részleteket! Hiszen kérem, ez kész nevetség… És még jobban dühbe hozza az embert az ilyen! Ha bolond lettem volna és meg akartam volna bocsátani a Rizának, még akkor is most visszalöktem volna a dutyiba, mert annyian akarják a Kórét tanítani és mert mindenki gavallér az én keserves pénzemért!

Most csönd lett. A czukrász befejezte a nagy tirádát és dühösen pislogott. Benne volt a hévben, hát szeretett volna még egyet-mást hozzátenni, de érezte, hogy ezuttal mindent elmondott, a mi csak nyomta a szivét. Hát nem szólt. Fölkelt, visszament a pudlija mögé, újra elővette az ujságot, nézte, nézte, de érezte, hogy nem akar a szemébe ragadni egyetlen betű sem. Mindenik fölött elsiklott a pillantása, mert tele volt méreggel, a maga kis polgári igazságával, az ő életének egyetlen nagy felháborodásával. És e pillanatban ez talán jól is esett neki, a fölcseperedett czukorárúsnak, a kit harminczöt esztendőn keresztül minden hatóság üldözött, minden háziúr kikergetett néhány krajczár házbértartozás miatt, minden rendőr megmotozott, mikor titokban házalt éjszakánként a kávéházakban a fapálczikákra tüzdelt fügével. Most végre, ennyi keserves kínlódás után megvolt a boltja, adót fizetett, választópolgárrá lett, segédet tartott, uraztatta magát és most mindjárt kezdje azon, hogy megbocsásson a kiszolgáló leánynak, a kit annyira megkedvelt, hogy még a pénztára kezelését is reá bízta és a ki ezért a kitüntetésért azzal fizetett, hogy egy szép napon ellopta a félretett háromszáz forintját, a mit másnap akart a bankba vinni… Ez volt az első megtakarított pénze. Ez volt talán az alapja egy másik, belsőbb városrészben nyitandó üzletének, az egész vagyonának, a jövőjének, az egész életének…

Durczásan nézett az ujságba és ellenségét látta Miklósban, a ki szerény vendégéből egyszerre hivatalos személylyé lépett elő, mikor a sikkasztó lány védelmét elvállalta. A ki csak a lány érdekében szólt, mindenkiben személyes ellenségét érezte, mindenkiben csalót látott, a ki mindenféle jelszavakkal és egyéb csinosan hangzó hazugságokkal el akarja őt bolondítani. A ki mind azt akarja, hogy ő megbocsásson s ha megbocsátott, mind a markába nevet és megszünteti az ilyen alkalmakra való szép szavak használatát. Úgy érezte magát, mint a választópolgár, a kihez választás idején jók, leereszkedők és barátságosak a nagyurak, a kihez szép szavakkal jönnek, mint: haza, becsület, nemzeti jóllét, párthűség és a többi s a kit, ha leszavazott rájuk, többé meg sem ismernek és csunya szavakat használnak vele szemben, mint: a képviselő úr nincs itthon, ne járjon a nyakamra, maga nélkül is meglettem volna és a többi. Az önző kisemberek örök nagy gyűlöletét érezte a szép szavakkal szemben, a mi jogosult dolog s méltó büntetésük a csalóknak.

A sokszor kihasznált, elbolondított, megcsalt és végül kiábrándított szegény embernek ez az egyetlen elégtétele.

Ezt körülbelül meg is látta rajta Miklós és úgy gondolkozott, hogy most ugyan hiába szedi össze az ékesszólását. Szép csöndesen felállott, egy kicsit még nézte a megdühödött czukrászt, aztán vállat vont.

– Majd eljövök máskor, – mondta – most egyelőre fizetek. Majd ha jobb kedve lesz, kedves Kóré úr…

A czukrász dörmögött az ujság mögül:

– Minden hiába, doktor úr!

De miután a császárkörte áráról volt szó, nem vitte a duzzogást odáig, hogy ülve maradjon. Előjött a pénzért, sőt a kabátot is fölsegítette Miklósra. És akkor hirtelen eszébe jutott még valami:

– Tudja kérem, – mondta gonosz sunyítással, – aztán ha ez a Riza valami csunya öreg nő lenne, nem törődnék vele a kutya sem… Azért jönnek az urak, mert szép és fiatal… Ismerem én ezt!

Miklós erősen a szemébe nézett. Most neki jutott az eszébe valami. Átrohant az agyán valami, a mi egyszerre világítani kezdett Kóré úr lelki életének sötétségeibe. Hogy itt még egyéb is van, mint lopás. Hogy itt még más is van, mint kárvallott gazda. Hogy a lopás mögött, mint az ügy lényegére nem tartozó, de az egészet félelmesen színező körülmény, valami szerelemféle csillog, és hogy ez a fehérruhás ember nemcsak a meglopott tőkés haragját, hanem a kinevetett, megcsúfolt, százszor visszautasított öregember kárörömét is belevitte abba a kis keserű szónoklatba, a mit az imént kivágott…

Végignézett rajta. Némán állottak egymással szemközt. Aztán az öreg Kóré lenézett a földre. Most nagyon nagy volt a csönd és Kóré úr érezte, hogy az ügyvéd megértett valamit, a miről eddig sejtelme sem volt. Mint a ki szét akar zilálni valami kellemetlen hangulatot, nagyon hangosan, nagyon roszhiszeműen és nagyon nagy nyugalmat szinlelve mondotta:

– Tessék neki megmondani, hogy nem vonom vissza a panaszt, eszem ágában sincs. Tessék neki megmondani… Nem vonom vissza…

Az ügyvéd azonban még egyre nézte, szigorúan, kiváncsian, mint a ki előtt az élet új nagy képe nyilik meg, a fiatal és emberszivű emberek ama fájdalmas pillantásával, melytől kerekre nyilik a szem, a nagy kiábrándulások e keserű perczeiben. Minél öregebb és komiszabb az ember, annál jobban állja ezt a gyerekpillantást.

Dicséretére legyen mondva Kóré urnak, – megint lenézett a földre. És így az a kucséber, a ki e pillanatban benyitott a csengős kis ajtón és a két embert ebben a helyzetben találta, joggal hihette volna, hogy itt most az egyik ember rajtakapta valamin a másikat és az a másik e röpke félpercz alatt leszégyelli az egész emberiség minden komiszságának a szégyelleni valóját.

Joggal hihette volna, – mondom, – de nem hitte, sőt egyáltalán semmit sem hitt e pillanatban, mert a kucséber egyszerű ember volt, és különben is azért jött, hogy a mai házaláshoz szükséges olcsó süteményt beszerezze. Jó napot kivánt és kinyitotta ujra az ajtót Miklósnak.

És Miklós csak a negyedik lépésénél vette észre, hogy nem jobbra ment, a merre kellett volna, hanem balra, a merre nem kellett volna. De nem csuda, hogy megszédül egy kicsit az, a ki egy pillanatra belelát valami mérhetetlen és titokzatos sötétbe.