Rabok

A fogház nagy folyosóján pecsenyeszag terjengett és a régi boltívek alatt ide nem illő kellemes illatok szállottak. Ebéd készült, hosszú idő óta az első pecsenyés, tortás, fagylaltos nagy ebéd. Az öreg Rimmer puritán volt és marhahust evett. Csak nagy vendég, előkelő úr okozta itt csirkék halálát. És ma a legnagyobb úr ebédelt itt. Egy fehérruhás kis lány, a kinek még meglátszott az arczán az utazás fáradalma, de a ki azt a végtelenül jó és meleg érzést érezte, a mely végig szalad az ember szivén, ha hosszu idő után végre idegenek közül hazaérkezik.

Az asztalfőn az öreg Rimmer ült, s az asztal végén Mária. Ez volt az asztal egyik átlója. A másik átló két végén a két fiatal ember kanalazta a levest. És az egyik irányban csupa melegség szaladgált keresztül az asztalon, míg a másik irányt egyetlen hideg pillantás hasította végig. Ezt a pillantást Mari pillantotta és valóban meg volt vele elégedve. Talán még soha ezen a világon senkinek sem sikerült ilyen kitünően kifejezni egyetlen tekintetben mindazt, a mit a szegény rokon hasonló helyzetben érez. Volt ebben a pillantásban sértődés, még a délelőttiek miatt, volt benne dacz, volt benne büszkeség, s főként volt benne akkora adag mártirium, hogy megirigyelhette volna Maritól ezt a szivettépően fájdalmas tekintetet akármelyik hires és könyvekben magasztalt középkori vértanu.

És ebéd közben szóba került itt is a Nagy Riza esete. Miklósnak ez volt az első jelentősebb védelme, igaz ugyan, hogy semmit sem hozott a konyhára, de kriminális ügy volt, érdekes tárgyalás lehetett belőle, olyan, a melyet párbeszédes formában szoktak közölni a lapok. Miklóst e kétes értékű szerencse úgy érte, hogy ügyvédjelölt korában ő is rendes vendége volt a Kóré-féle czukrosboltnak, sőt az ügyvédi vizsga napján a czukrászda összes törzsvendégei és alkalmazottai valósággal drukkoltak Miklósért. Egy hórihorgas szinésznövendék, a ki a Bérkocsis-utczában lakott és a ki fél életét a Kóréban töltötte, annyira merészkedett, hogy elment az Országház-téri nagy palotába, a hol Miklóst igen tudós emberek faggatták, s ott várta az eredményt. A terembe ugyan nem mert bemenni, de a folyosón állott és minden kijövőt megcsipett:

– Szabad kérem… vizsgázott már bizonyos Csáthi nevezetű?

– Most kinlódik.

– Hogy áll?

– Elég jól.

És ez így ment egészen addig, míg egyszerre csak meg nem jelent az ajtóban Miklós, kipirultan, a vizsga melegével az arczán és boldogan nem mosolygott Sebfire annak jeléül, hogy letette az ügyvédit.

Ez az epizód szörnyűmód tetszett Lenkének:

– Milyen ember az a Sebfi?

Követelte a részletes személyleirását, hallani akart róla jellemző apróságokat, érdeklődött iránta, meg akart vele ismerkedni. A mért Sebfi ilyen szépen és szemérmes egyszerűséggel szerette Miklóst, most ő is szerette Sebfit, hálás akart lenni iránta és elhatározta, hogyha majd egyszer Miklós felesége lesz, Sebfi minden vasárnap náluk fog ebédelni. Az tetszett neki, hogy Sebfi rongyos volt, mint valami ágról szakadt koldus. Az is tetszett neki, hogy Sebfi soha nem szólt egy szót sem és mégis őt tartották a század legnagyobb csirkefogójának mindenütt, a hol csak ismerték. Egy dolognál szomorodott el Lenke. És ez igazán szomorú ügy volt. Sebfit ugyanis nem hivták Sebfinek. Ezt a nevet a szinésziskolában kapta, mert a tisztességes neve Wundt volt. Ennek a névnek a szinésznevek nyelvére való lefordítása volt a Sebfi, a mely névvel a hosszú fiú nagyon meg volt elégedve.

Ez a Sebfi azért foglalt el aránytalanul nagy helyet Miklós elbeszélésében, mert ez a Sebfi szerelmes volt Nagy Rizába, a ki e pillanatban még a törvényszék fogházában várta a sorsát. Ez már igazán megható részlet volt és nagyon tetszett Lenkének. De nem nagyon érdekelte az ő szivét ez a szomorú szerelem, mert nem tartotta komolynak az olyan szerelmet, a mely nem szép fehérkötényes lányok és fekete ruhába öltözött urak közt tört ki. A nő, a ki lopott, nem izgatta.

– Szegény lány, – mondta. – Én szeretném, ha nem zárnák be, de csak azért, mert a maga ügye… ügyvéd úr…

A nagy ablakon, mely talán az egyetlen ablak volt ebben a szomorú házban, a melyet nem védett vasrács, a januári dél kedves napsugara sütött be. Tiszta fehér sugarak jönnek ilyenkor, mindenünnen a hó ragyogó palástja veri vissza a napfényt, s mintha átitatná valami friss hideggel, úgy hogy szinte fázik tőle a szem.

Üldögéltek, csöndes-boldogan ettek a nagy asztal mellett ebben a téli verőfényben, s most már mindenkit érdekelt a Nagy Riza története. Ennek a bűnös lánynak az esete mintha az ő dolguk lett volna, mintha Riza nem is idegen személy lett volna, hanem ennek a becsületes családnak valami rosz útra tévedt tagja. Azzal, hogy Miklósnak ez volt az első védelme, mindnyájan enyhítő körülményekről gondolkoztak és még maga a szigorú Mária sem itélte el a megtévedt leányzót, pedig ő ugyancsak hamar készen szokott lenni az itélettel.

– Talán el kellene menni ahhoz, a ki följelentette, – mondta nagy bölcsen.

Miklós udvariasan felelt:

– Már voltam nála.

– Nos?

Ezt Lenke kérdezte. Itt meg kell vallani, hogy Lenke kissé kegyetlen volt abban a dologban, a mire most gondolt. Ő nem óhajtotta a panasz visszavonását. Ez azt jelentette volna, hogy a lány megszabadul, de egyszersmind útját vágta volna annak a gyönyörű védőbeszédnek is, a melylyel Miklósnak a hirnevét kellett megalapítania. De a szerelmes lánynak ezt a gyermeki kegyetlenségét semmi más nem árulta el, mint az a csöppnyi aggodalom, a mely ebben a «nos»-ban csengett.

– Ott voltam, – mondta Miklós, – de tudni sem akar az az ember róla.

Az öreg Rimmerből kikivánkozott a jogász:

– Hány éves az a lány?

– Tizenkilencz.

– Micsoda? – kérdezte meglepetten a kis lány, – ilyen fiatal? Én azt hittem, valami roszképű öreg lány…

– Nem az. Sőt nagyon is jóképű teremtés. Talán ez okozza a vesztét.

– Hogy-hogy?

Most már kezdett érdekes lenni az eset. Nagyon is sok érdekes körülmény merült fel Nagy Riza körül. Most már nemcsak mint védencz volt figyelemreméltó, hanem mint emberi lény is.

– Ezt el kell mondania, – szólt Lenke olyan arczczal, a minővel a kis gyerekek a a mese kezdetét várják. Szinte nekiült az érdekes történetnek, közelebb húzta a székét az asztalhoz és várta, hogy Miklós elkezdje.

– Hogyan? – mondta az öreg Rimmer, a ki félt, hogy az eset nem lányoknak való. – Az okozza a vesztét, hogy szép? De hisz ez akkor valóságos regény!

És titkos pillantást vetett Miklósra, melylyel megkérdezte, hogy hallhatja-e Lenke ezt a regényt. A fiú mosolygott.

– Ez a lány, – mondta, – a szemefénye volt a Kóré-féle czukrászboltnak. Valahonnan Miskolczról jött, a hol kaszirnő volt egy éjjeli kávéházban. Az öreg Kóré akkor azt mondta, hogy ő nem is venne más lányt a czukrászboltjába, mint csak olyat, a ki katonavárosból jön. Mindig azt hajtogatta, hogy csak ezek tudnak kellően bánni a vendégekkel, különösen azzal a publikummal, a mely az ő czukrászdájába jár. És én még emlékszem arra is, hogy hetekkel előbb mutogatta a leveleket, a melyekben az új czukrászkisasszony az érkezését jelezte. Mondhatnám, hogy valósággal lázban volt a czukrászbolt egész törzsközönsége. Mindenki az új lányt várta. Már csak azért is szenzáczió volt ez, mert eddig nem volt más a boltban, mint maga az öreg Kóré és az ő kérges tenyeréből kellett elfogadnunk a krémes pitéket, meg a «sámrolni»-kat, a gyönyörű habfánkokról nem is szólva, a melyek tulajdonképen büszkeségei voltak a Kóré-czégnek. Képzelhetik, az a sok szegény szinésznövendék hogyan várta ezt a lányt, a kiről az öreg czukros már azt is elárulta, hogy szép, és hogy a kiállítás idejéből ismeri, a mikor Nagy Riza pezsgőt árult egy pavillonban. Azt elfelejtette hozzátenni Kóré mester, hogy ő nem mint a pezsgőpavillon vendége kötött ismeretséget Rizával, hanem ugyanakkor, mikor a lány a habzó italt árulta, Kóré mester fehér kötényben és fehér sapkában süteménynyel kereskedett a kiállítás területén. De ez nem tartozik a dologra. Mondom, vártuk rettenetesen a szép Rizát, nemcsak mi, fiúk, hanem a lányok is, a kik odajártak. A kis szinitanodások, tetszik tudni: nem az igaziak, hanem azok, a kik valami kis ismeretlen zug-szinésziskolába jártak, s a kik nagy áhitattal néztek fel Bella kisasszonyra, a ki viszont karhölgy, hogy ne mondjam: kóristáné volt a népszinházban. Ezek szükségét érezték egy női lénynek ebben a czukrászdában. Kellett valaki, a ki békítsen, pletykázzék, a kinél leveleket lehessen hagyni, a kinek bánatokat lehessen elpanaszolni. Egyszóval, óriási volt a várakozás. És egy napon aztán Kóré mester a legszenzácziósabb levelet lobogtatta. Ebben a levélben már az volt, hogy küldjön neki pénzt az útra, mert holnapután már indulni akar. És holnapután el is indult, – Kóré mester küldött neki pénzt, igaz, hogy feleannyit, a mennyit kért, – és egy szép napon végre meg is érkezett.

– Gyújts rá, – mondta Rimmer és szivart nyújtott Miklós felé.

– Nem! – mondta Lenke, és elkapta a fiú felé nyújtott szivart. – Csak mondja tovább…

Még annyi időt sem akart a fiúnak adni, hogy rágyújtson. Most már fogta az érdeklődését ez a lány, most már kellett kiváncsi gyerekfejének ez a történet, mely abban a világban játszott, a melyről neki halvány sejtelme sem volt. Minél több részletet akart és mindent szóról-szóra, pontosan, úgy a hogy megtörtént.

– Jó, – mosolygott a fiú, – mindent elmondok. Csak türelem.

– Tehát megérkezett, – szólt a kis lány nagyra nyitott szemmel, az asztalra könyökölve. – És aztán mi történt? Különben ne azt mondja, hanem onnan mondja, a mikor betette a lábát az ajtón…

Miklós eközben orvul rágyújtott.

– Megérkezett, – folytatta, – és aznap délután annyian voltunk a Kóréban, hogy néhányan állva itták a kávét a pult mellett. Az új kisasszony pedig ott ragyogott a pudli mögött, hófehér kötényben, édes mosolygással, és elégedetten konstatálta, hogy kellő feltűnést kelt a törzsvendégek között. Az a néhány idegen, a ki ezen a napon betévedt a boltba, furcsállotta a hangulatot. Persze, ők nem értették, miért oly ünnepies ma itt minden, miért oly nagy a csönd a kis boltban, mely máskor hangos volt a vitáktól, a veszekedésektől, s a melyben egyszer Sebfi kissé kapatosan elszavalta az őrültet Petőfitől, oly frenetikus hatással, hogy egy idegen vendég meg akarta verni, egy barnaruhás öreg hölgy az ijedtségtől sírva fakadt és fizetés nélkül távozott, Kóré mestert pedig másfél óráig kellett kérlelni, hogy Sebfit örök időkre ki ne tiltsa a boltjából. Ezen a napon ennek semmi nyoma sem volt. Áhitatos volt a csönd, az emberek suttogva beszéltek, nemcsak Riza kisasszony iránt való tiszteletből, hanem azért is, mert mindenki Riza kisasszonyról beszélt.

– És milyen volt?

Ezt megint Lenke kérdezte.

– Csinos volt. Sőt ennél is több volt: csinosabb, mint hittük. Dús, omlós fekete haja volt és a termetében volt valami kedélyes… olyan formás, igénytelen, házias teremtés volt, se nem magas, se nem alacsony, úgy, hogy se nem imponált, sem lenézni nem lehetett. És pompásan illett a pult mögé. Az egész bolt megváltozott azzal, hogy ő sürgött-forgott a sütemények között. Addig – tudja Isten, – valami bizalmatlansággal vettük a kezünkbe Kóré úr süteményeit. A férfi keze nem illik ezekhez a habos, édes dolgokhoz. De a finom czukorporral behintett piték, a gyönyörű fánkok valósággal megnemesedtek a Riza kisasszony kis fehér kezében. Gusztusosabb volt minden. Nem is lehetett szebb látványt elképzelni, mint azt, mikor Riza kisasszony megjelent a kis bádogasztal mellett, s fényesre puczovált tálczán hozta a habos csokoládét, melyen az ő idejében hatalmasan fel volt púpozva tejszinhab. És ennek a sok szegény fiúnak és bolondos lánynak a képzeletében Riza kisasszony ruhafodrai, olcsó csipkéi is csupa czukornak, csupa finom, könnyű tejszinhabnak tűntek fel. Ezt mindenki érezte, de kifejezni csak egyedül Sebfi tudta, a ki mindnyájunk érzését tolmácsolta, a mikor kijelentette, hogy Riza kisasszony «azonosítja magát a bolttal». Ez ugyan mint stilus nem volt valami elsőrendű, de mint érzés és megfigyelés a világ legkitünőbb ilyfajta termékeihez tartozott. Az áhitat azonban nem tartott sokáig. Ennél a népségnél egyáltalán nagyon rövid ideig tart mindenféle áhitat. Két-három nap múlva a czukrászbolt fölvette régi képét, megint ugyanazok ültek délutánonként a kis pléhasztaloknál, megint megindultak a viták arról, hogy Zacconi nagyobb-e, vagy Novelli, avagy mind a kettő csak halvány epigonja-e az öreg Salvininek, a kiről a régebbi generáczió egyszerűen csudákat mesélt. És lassan Riza kisasszony is beleszokott ebbe a társaságba. Egy hét se telt belé, már névszerint ismerte az összes törzsvendégeket, már tudta mindenkinek a baját, már ismerte mindenkinek a titkos vágyait, a reményeit, a mi azt jelenti, hogy őket magukat ismerte, mert hisz valamennyi nem volt egyéb, mint vágyaknak és reményeknek a földi foglalatja. Ez se az én ötletem, ezt is Sebfi mondta először, s akkor nagy sikere is volt ennek a kijelentésnek. Azt mondta: «Vágyakat ebédelünk, reményt vacsorálunk, mégis megélünk!»

– Ez szép, – mondta Lenke. – Ilyet költők szoktak irni, versben. Ez a Sebfi talán költő is…

A szigorú Mária elérkezettnek látta az időt, hogy egy kis humort szőjjön a beszélgetésbe. Csöndesen mondta:

– Talán pénzköltő!

Mire váratlanul akkora nevetés támadt, hogy még a kevésbé érzékeny lélek is észrevette volna, hogy itt nem a tréfán nevetnek, hanem azon, a ki mondta. És most teljes volt a boldogság, mely Máriát e napon érhette s a mely az emésztését is bizonyára nagy mértékben segítette elő: ismét meg volt sértve, ezúttal, úgy érezte, vérig, halálosan. Tehát fölkelt, kiment és bevágta az ajtót.

– Szóval, – mondta tovább Miklós, jelezve, hogy szóra sem érdemes a szigorú Mária haragja – szóval, belenőtt Riza kisasszony ebbe a környezetbe. És körülbelül erre az időre esik az, hogy egyszer vacsora után Sebfi eljött a lakásomra, a hol egy barátommal a magánjogot bifláztuk, és megkért, hogy menjek el vele sétálni, mert mondani akar valamit. Én rögtön sejtettem, hogy miről van szó. Elhurczolt a Dunapartra és ott bevallotta, hogy halálosan szerelmes Riza kisasszonyba, olyannyira, hogy el se merte még mondani neki. Mindenféle terveket kovácsolt, és az összes bolond terveit elmondotta nekem. Előadta, hogy feleségül akarja venni Riza kisasszonyt, a ki oly tiszteletreméltó és tiszteletet parancsoló nő, hogy más gondolattal, mint ezzel, nem is szabad közeledni hozzá. De azért Sebfi nem volt könnyelmű ember, mert mint mondta, irt egy szinész barátjának, a ki Miskolczon énekelt a karban, hogy kérdezősködjék Riza kisasszony felől. A levél már elment és Sebfi másnapra várta a választ.

És akkor valami nagyon furcsa érzést éreztem. Valami olyat, a mi egy kicsit megdöbbentett. Sebfi beszélt, beszélt, kissé izgatott volt és sok olyat mondott, a minek nem volt értelme. Alapjában pedig, a sok értelmes és értelmetlen beszéde mélyén az rejtőzött, hogy az ő elhatározásán ez a válasz nem fog sokat változtatni. A hogy sétáltunk a nagy viz partján, a csöndes, elhagyatott korzó repedezett aszfaltján, észre se véve, hogy a Lánczhidnál vagyunk-e, vagy a Petőfi-téren, folyton ő beszélt, és mintha az egész beszéde nem lett volna egyéb, mint a miskolczi feleletre való felelés… Előre lerontotta ennek a levélnek az értékét, mintegy sejtve, hogy az nem lesz valami nagyon kedvező Riza kisasszonyra nézve.

Az öreg Rimmer nagyot szippantott a szivarjából, aztán hangosan köszörülte a torkát. A történet kezdett érdekes lenni, de az öreg attól tartott, hogy nagyon is érdekes lesz, olyan érdekes, hogy talán jobb volna, ha Lenke nem hallaná a többit.

Most csönd lett rövidke időre és Miklós megint rámosolygott az öreg úrra. Aztán csöndesen mondta:

– Nagyon egyszerű a történet. Nem kell tőle megijedni.

Lenke nagyot nézett:

– Hogyan? – mondta. – Nem is tudom, miért kellene megijedni tőle.

– Hát… – szólt az apja, és újra a szájába vette a szivart. Vállat vont. A lány csillogó szemmel várt. Kis öklével dobolt a fehér asztalon:

– Mondja, mondja, Miklós!

És Miklós mondta tovább:

– Gyönyörű szép éjszaka volt. Meg-megállottunk és átnéztünk Budára. De Sebfi, a ki pedig költői lélek volt, ezúttal nem mondott szépeket az éjszakáról. Csak belenézett a Gellért-hegybe, olyan erősen, olyan mélyen, olyan szúrósan és olyan sokáig, mintha alagutat akart volna belé fúrni a tekintetével. Nagyon izgatott volt. Azt mondta: «Nem tudok aludni, doktor úr, nem tudok aludni». És szakadozottan, gyors beszéddel, izgatottan mesélte el, hogy hogyan szeretett bele Riza kisasszonyba. Nem volt egyszer pénze ebédre. Aztán másszor se volt pénze ebédre. Sebfinek egyáltalán sohasem volt pénze ebédre és azért gyakran mégis ebédelt. A mikor azonban nem ebédelt, mert nem ebédelhetett, akkor korán ment el a czukrászboltba, a hol volt hitele és már fél háromkor megitta a nagy csésze kávét és megette hozzá a nagy vizes zsömlét. Akkortájt nagyon roszúl ment a sora és a boltban egy vidám legény akkor azt mondta, hogy Sebfi gyökerekből él, mint az erdő mesebeli remetéi. Hát egy délután, mikor már fél háromkor ott ült a kis bádogasztal mellett s a mikor ő volt az egyetlen vendég a czukrászboltban, beszédbe ereszkedett a kisasszonynyal. A kisasszony oly jó volt hozzá, oly barátságosan kérdezősködött a viszonyai felől, oly melegen érdeklődött a pályája iránt, hogy szegény Sebfi, a ki a kóbor kutyánál is árvább lélek volt, majdnem sírva fakadt. De ezzel még nem volt kimerítve a kisasszony jósága. A beszélgetés végén Riza kisasszony suttogni kezdett és olyanforma dologra tett czélzást, hogy az esetben, ha Sebfi nagyon nagy nélkülözések közepette vergődnék, hát ő – már mint a csipkéskötényes kisasszony – szivesen adna kölcsön neki – már mint a rongyos ifjúnak – néhány forintot, mert van némi megtakarított pénze. Ekkor azonban Sebfi kirohant az üzletből, s mint maga mesélte, egy negyedóráig szaladt a Kerepesi-úton czéltalanul, ok nélkül, csak azért, mert rettenetesen szégyelte magát. De ettől a naptól kezdve észrevette, hogy szereti ezt a szép, egyszerű, tiszta lányt. Fölfedezett a szemében valami furcsa villogást, a mire szerette azt mondani, hogy ez a titkolt szenvedély belső tüzének a visszfénye. És akkor Sebfi átmenet nélkül egyszerűen megbolondult, egyszerűen, mondom, és őszintén, a hogy a hozzája hasonló rajongó lelkek meg szoktak bolondulni, szinte azt szeretném mondani: minden emóczió nélkül. Kezdte rendbeszedni a haját, meg a nyakkendőjét. Mert ez a két elem volt rajta a legművészibben rendetlen. Gyakran borotválkozott, a mi nála igazán egy új élet kezdetének biztató jele volt. Sokat sétált egyedül, sokáig titkolgatta magában az új érzést, de végre aztán – mint mondta – nem birt vele és engem választván ki bizalmasának, a Dunaparton mindent elmondott. Azt mondta: azért fordult hozzám, mert én nem tartozom az ő világához. Nem vagyok művész, hanem, azt mondta: józan polgár vagyok, a kinek elég hideg az agyveleje ahhoz, hogy az ilyen merész vállalkozást bölcsen és az élet törvényei szerint itélje meg. Mert a barátai, azt előre tudta, minden habozás nélkül azt mondták volna neki: «Vedd el, Sebfi, azonnal vedd el» – mint a hogy ők is azonnal és habozás nélkül vették nőül a leányokat, a kik mélyebb hatást tettek rájuk. De Sebfinek a lelke tele volt kétségekkel, ő valamivel több volt, mint a barátai, értékesebb anyag, gondolkodóbb ember.

Most egyszerre ketten szóltak közbe, a leány is, meg az apja is.

A leány ezt mondta:

– És maga mit tanácsolt neki?

Az apja meg ezt:

– És mi volt a miskolczi válaszban?

Miklós pedig rendre felelt mind a kettőnek:

– Én – folytatta – bevallom őszintén, nem azt tanácsoltam neki, a mit magam tettem volna az ő helyében.

– Miért?

– Mert nem tudom elképzelni, hogy bármely körülmények között is, ha valaha beleszerettem volna hasonló teremtésbe… szóval, én rögtön azon kezdtem volna, hogy mily kár, hogy ezt a leányt nem lehet feleségül venni. Nálam az ilyennek a lehetősége volt kizárva. De mikor rajta végig néztem, s az ő életét végig gondoltam, elöntött a szabadelvűség. Azt mondtam neki, győződjék meg arról, hogy érdemes-e ez a leány egy tisztességes fiú szerelmére és ha érdemes és valóban olyan nagyon szereti, vegye el. Elvégre nem azért élünk ezen a világon, hogy a többi emberek ne pletykáljanak rólunk, hanem azért, hogy boldogok legyünk. A világnak úgy sem áll meg a szája, az a nagy malomkő, mely az embernek jó hirét őrli, úgy is örökké forog, hát miért rontsa el az ilyen szegény, amúgy is kevéssé komoly lélek az élete boldogságát azzal, hogy olyan dolgokra van tekintettel, a melyeket a társadalom a grófok és bárók, meg a jobbmódú polgárok számára talált ki.

– Miskolcz, Miskolcz – sürgette az öreg úr.

– Igen… Miskolcz…

– Mi volt a levélben?

– A levél megjött másnap. És itt kezdődik a tragédia.

– Tragédia?

– Az.

– Hát rosz volt a válasz?

– Nem. Még annál is roszabb. A válasz olyan rosz volt, a milyen rosz csak lehetett. Az volt benne, hogy Riza kisasszony volt a város úgynevezett éjjeli életének a központja. Hogy a kis kávéházat, a melyben alkalmazva volt, ő lendítette fel. Hogy miatta jártak oda a tisztek, s hogy a kisasszony reggelig pezsgőzött velük. Hogy a kisasszonyt be akarták csukatni erényes apák, a kiknek a jogász fiuk adósságokba verte magát a Mexikó-kávéházban a kisasszony miatt. Hogy minden mulatós ember sírt és minden apa, anya és feleség örvendezett, mikor megtudták, hogy Riza kisasszony elmegy a fővárosba. A kávés vörösre sírta a szemét bánatában és szokatlanul nagy összeget kinált Rizának, ha ott marad. De Riza minden ajánlatot visszautasított azzal, hogy Pestre megy új életet kezdeni. Azt is megirta a kórista, hogy a főhadnagy, az a bizonyos főhadnagy, a kit különösebben tüntetett ki a kisasszony, még a pályaudvarról is vissza akarta vinni a városba és megigérte neki, hogy ellátja, hogy kiveszi a kávéházból, a hová különben se való, de nem ment semmire sem ezzel az ajánlatával. A kisasszony egyre azt hajtotta, hogy a fővárosban új élet kezdődik számára, s hogy ő férjhez akar menni, nem bánja, ha valami tisztes iparoshoz is, de ebből az életből elég volt.

Az öreg urat elfogta az engedékenység. Megint vállat vont, mondván:

– Hisz ez nem is olyan rosz.

És Lenke szívből mondta:

– Ez nagyon jó. Ez nagyon szép.

Miklós pedig folytatta.

– Nagyon jó és nagyon szép nekünk. De nem volt se jó, se szép szegény Sebfinek. Ő nem a végét nézte, a szép, okos, becsületes elhatározást és azt a komolyságot, a mivel Nagy Riza az új életnek neki indult, hanem az elejét, a mi nagyon lesujtó volt Rizára nézve. Harmadnap, negyednap is eljött hozzám, de akkor már nem kért tanácsot. Akkor már csak a lelkét kiönteni járt hozzám. Most már úgy volt, hogy biztosan meg fogja kérni a kezét. Hiszen az ilyen tudakozódások sohsem arra valók, hogy a szerelmes ember függővé tegye tőlük valamely elhatározását, hanem csak arra, hogy kinozza magát velük, hogy mindent tudjon, hogy annál keservesebben, annál jobban szeressen és szenvedjen…

A cseléd jelent meg a küszöbön. Le akarta szedni az asztalt. Fölkeltek tehát és bementek Lenke szobájába, a szép, fehér «lányom szobájába», a fehér függöny mögé és ott helyezkedtek el. Itt hangzott tovább a csöndes elbeszélés, a melyhez, látva az érdeklődést, egyre nagyobb kedvet kapott Miklós. Most már őt is jobban érdekelte a Nagy Riza története, most már ő is gondolkozott fölötte, így, beszédközben, a hogy emlékezetébe idézte az ügy epizódjait.

Elhelyezkedett a kanapé sarkában és tovább mondta:

– Történt egyszer aztán egy szép napon, hogy megtörtént a nagy eset. Sebfi kiöltözött, s frissen borotvált arczczal, púderes állal megjelent a czukrász-boltban, délelőtt. Egyenesen oda lépett Riza kisasszonyhoz, a ki a kis kirakatban rakta keskeny üvegpolczra a süteményeket és komoly arczczal szólította meg: «Nagysád, komoly beszédem volna kisasszonynyal.» Ezeket a dolgokat mi, törzsvendégek, szóról-szóra tudjuk, hiszen hetekig egyébről sem volt szó a Kóréban, hetekig erről tárgyaltunk a kisasszonynyal, Sebfivel, sőt magával az öreg Kóréval is, a ki azonban bizonyos közömbösséggel fogadta az ügyet. – A nagysád-kisasszony rámosolygott Sebfire, letörölte a czukorport a keféről és aztán leültek ketten az üres bolt egyik asztalához. Az öreg Kóré nem volt otthon. És Sebfi bevallotta Rizának, hogy szereti s hogy feleségül akarja venni. A kisasszony – mint meg van állapítva – egyre csak mosolygott és hagyta beszélni Sebfit. Nem felelt neki. Sőt még akkor sem felelt, mikor Sebfi a szónoklata végén azt mondta neki: «Most pedig várom feleletét, kisasszony». Nem felelt és Sebfi már akkor látta, hogy az ő élete végig boldogtalanság lesz és szenvedés. Vannak ilyen pillanatok, a melyek hirtelen végig világítanak egy egész életen, mint a hogy a világító tornyok forgó lámpása végig villantja sugarát a tenger sötétjén. És Sebfi akkor már oly biztosra vette a tagadó választ, hogy nem is akart rögtön feleletet hallani.

Hamar azt mondta: «Hát jó, kisasszony, hát jó, ne feleljen most. Gondolkozzék a dolog felett néhány napig, aludjon rá egyet-kettőt és csak aztán feleljen.» De szegény ezt sem azért mondta, a miért szokták az ilyet mondani. Ő a legnagyobb bizonysággal tudta, hogy Rizának esze ágában sincs őt szeretni, vagy a mi ennél kevesebb, de neki talán mégis elég lett volna: hozzá menni feleségül. De a mig ezt a kisasszony szájából nem hallotta, addig még volt némi igen kis remény. Csakhogy Riza rögtön felelt. Azt mondta: «Hagyjuk ezt, Sebfi úr.» Viszont Sebfi úr nem «hagyta ezt.» És akkor Riza szépen, okosan megmagyarázta neki, hogy a dolog lehetetlen, mert Sebfi fiatal, majdnem gyerek még, hogy nem keres egy árva krajczárt sem, hogy az egész ügy végtelenül komikus és ő csak azért nem nevet rajta, mert tiszteli Sebfi úr érzelmeit és mert ő jó leány és soha életében nem nevetett ki senkit, a ki azt mondta neki, hogy szereti. Ezt gazdag és jól nevelt úrilányok szokták tenni, – mondta – szegény és egyszerű teremtések soha. Valóban meg is volt hatva, mint a hogy nem lehetett nem elérzékenyedni, ha az ember hallotta Sebfit erről beszélni. De bármily szép formában történt is, visszautasításnak visszautasítás volt, még pedig a javából, igazi, komoly, végérvényes kosár, a mely után hónapokig nem szól ujra az olyan ember, a kiben csak némi önérzet van. Sebfi pedig csupa önérzet volt, mint mondani szokta. Tehát vette a kalapját, illedelmesen köszönt és kiment a boltból azzal a mozdulattal, a hogy a növendék-előadásokon a visszautasított szerelmest szokta játszani. Nem pózolt, csak elegáns akart lenni a nő előtt, a kit szeretett. És ez volt a legnagyobb eleganczia, a mit Sebfi úr az életben, mint a szinpadon ki tudott fejteni.

Lenke összekuporodva ült egy kis puffon és sürgette a bonyodalom kifejlését:

– Mi lett a vége?

– Ez.

– Hogyan… ez? Mit csinált Sebfi?

– Semmit.

– Nem ment vissza még egyszer?

– Dehogy nem.

– Újra megkérte a kezét?

– Azt nem tette. Ő csupa önérzet volt és erről a szerelemről többet nem beszélt. De viszont csupa szerelem is volt, tehát továbbra is eljárt a czukrászboltba, de akkor már többet sóhajtott mint kávézott és többet nézte a kisasszonyt, mint a süteményeket. Az egész társaság tudott mindent, a legapróbb részletekig, csakhogy azontúl már nem én voltam bizalmasa, hanem az a Bella nevű hölgy, a kit már említettem egyszer s a ki kóristalány volt a Népszinházban. Hogy miért? Mert most már nem «józan polgár» kellett az ő szegény szivének, hanem valaki, a ki úgy gondolkozott, mint ő. Az ember ahhoz megy tanácsért, a kiről fel lehet tenni, hogy jóleső tanácsot ad. És most már úgy fordult a dolog, hogy nem kellett a józan, polgári vélemény. Ezzel a Bella kisasszonynyal sétálgatott a kerepesi-úton és ennek mondta el búját-baját. Az aranyhajú Bella pedig hűségesen referált Riza kisasszonynak, a ki még mindig tisztelte Sebfi érzelmeit, de ennél többet a legjobb akarattal sem tudott cselekedni az érdekében. S ekkor történt az, hogy egy éjszaka, mikor jóizűen aludtam odahaza, fölvertek. Valaki becsöngetett a lakásba éjfél után fél kettőkor, úgy, hogy a lakásadó asszonyom halálra ijedt. Nem is merte kinyitni az ajtót. Csak kikukucskált a függöny mögül. Sebfi állott künn és hogy igazolja magát, mert a hangjáról nem ismerte meg az asszony, gyufát gyujtott. Az asszonyom még ma is rémülettel beszél róla. Sebfi olyan volt, mint valami őrült. A gyujtó világánál is látszott, hogy halálosan sápadt. Az asszony ijedten jött be hozzám, felköltött és azt mondta, hogy itt van a művész, de úgy látszik, meg van bolondulva, mert nincs rajta kalap és olyan fehér, mint a fal. Bebocsátottuk Sebfit, a ki térdre rogyot az ágyam előtt és keservesen sírt. Akkor aztán egyszerre fölemelte a fejét, kiütött belőle a szinész és valami roppant fájdalmas hangon, lassan, keserűen ezt mondta: «Doktor úr… a Rizát ma este elvitték a rendőrök…» Erre aztán én is megijedtem. «Jöjjön azonnal, – mondta Sebfi, – ő küldött a lakásomra, ő izente, hogy menjek önért, hogy legyen az ügyvédje…» Felöltöztem és azonnal kocsiba ültünk. Előbb hazavittem Sebfit a kalapjáért. Aztán a főkapitányságra hajtattunk. Az úton eldadogta Sebfi, hogy háromszáz forintról van szó, a mit a kisasszony ellopott a kasszából. Meg akart szökni, már meg is volt a jegye Bécsig. A pénzt nem találták meg nála. Aztán két detektiv jött és elvitte a lakásáról…

Miklós felállott. A szép déli verőfény már bágyadtabban mosolygott. Télen egy-két óráig van csak öröme belőle az embernek. Már nagyon sok volt mára a történetből. És Miklósnak el kellett menni.

– Vacsorázzék itt – mondta Lenke. Az apjára nézett.

Az öreg úr boldogan mosolygott:

– Jőjjön el, Miklós. Legfeljebb ide rendel egy konflist tizenegy órára… mert innen ugyan bajos hazagyalogolni éjszaka…

Miklós meghajolt:

– Köszönöm.

– És folytatni fogja? – kérdezte Lenke.

– Igen.

– Hát… hát jőjjön korán…

– Jó. Hét órára itt leszek.

Az öreg Rimmer most tapintatosan kiment a szobából. Mindig kiment, mikor Miklós jött, vagy búcsúzott. Ez már az apák boldogsága. Hadd csókolják meg egymást a gyerekek. És magukra maradtak ketten a kis fehér szobában. Miklós gyöngéden megölelte a kis leányt és a szemébe nézett. Lenke pedig komolyan szólt:

– Te – mondta – de neked… úgy-e neked soha semmi közöd nem volt… ehhez a Riza kisasszonyhoz?

Miklós elbámult:

– Nekem?

– Igen, neked. Tudod, mikor azt mesélted, hogy az a Sebfi elhivott téged a Duna partra sétálni, megállott a szivem verése. Azt hittem, hogy gyanakodott rád… hogy azt hitte: te szereted ezt a leányt… mert, tudod, ha ő azt hitte volna, akkor én most… akkor most én is azt hinném…

Elpirult, elkomolyodott, rettenetesen megbánta azt, a mit most mondott.

– Menj, menj, – mondta Miklósnak, – menj, most szégyellem magam.