V.
Itt künn csöndes volt az este.
Itt nem robognak kocsik, ide nem hallatszik fel még az a csöndessé szűrődött kis utczai lárma sem, a mely legvastagabb függönyökkel elzárt lakásba is beduruzsol a pesti utczáról. Itt halálosan nyugodt szántóföldek aludtak a hólepel alatt s a nagy ház velük hallgatott. A nagy ház nem aludt, mint a földek. A nagy házon érezni lehetett, hogy ébren van és csak hallgat. Minden kis ablak mögött nyitott szemű emberek voltak – így érezte, a ki megállott a hóborította udvaron – minden czellában emberi sóhajtások szállottak s ez volt az, a mi ennek a nagy háznak a látszólagos nyugalmát valójában elfojtott nyugtalansággá tette. Olyan érzés ez, hogy az ember azt hiszi: még egy percz és egyszerre csak fellázad itt minden, recsegve törnek fel az ajtók, ordítástól visszhangzik a sok hosszú folyosó s mint valami fojtás mögül előszabaduló nagy erő, úgy tör ki, árad szét az épületben a megszabadult emberek viharozó csoportja… A ki járt este fogházban, az ismeri ezt az érzést. Furcsa, nyugtalanító gondolat.
De most, a csöndes vacsora mellett senki sem gondolt erre. Az öreg Rimmer azért, mert már megszokta, a leánya azért, mert nem tudott semmiről semmit, a mi körülötte volt s talán Miklós volt az egyetlen, a kiről fel lehetett volna tételezni, hogy érez valamit ebből a nyomasztó gondolatból, de ő meg szerelmes volt.
Ez tette, hogy kedélyesen, nyugalmasan tudtak itt vacsorázni, halk csöndesen diskurálni, mint a hogy hosszú téli estéken valami nyugalmas falusi kurián diskurálnak az emberek. A forróságot, mely ennek a nagy háznak a levegőjében volt, nem érezték. A sóhajtásokat nem hallották, – igaz, hogy ezt nem is a fülével, hanem a szivével hallja az ember… és nagy elégedettségükben, nyugalmukban nem érezték meg maguk körül ezt a sok véghetetlenül szerencsétlen emberi szivet, ezt a sok elgyötrött lelket, a mi mind úgy kinlódott itt körülöttük: alattuk egy emelettel, felettük egy emelettel, jobbról-balról, mindenfelől, mint valami nagy, hideg pokol, mely telve van elkárhozottakkal. Ennek a hidegnek látszó és mégis lázas világnak a közepébe ékelve ült három boldog és ezuttal nem gondolkodó ember. Barátságos fényű lámpa világította meg az arczokat és a szemekben boldog derű fénylett.
Miklós beszélt, halkan, kényelmesen, mint a kinek nincs oka sietni s mint a kit nem nagyon izgat a történet, melyet elbeszél.
– Ott hagytam el – mondta – mikor éjjel kocsiba ültünk és felkerestük Rizát a főkapitányságnál, a hol ép folyt a kihallgatása. Jegyzőkönyvbe vették a vallomását, aztán beszélhettem vele. De hiába igyekeztem belőle kivenni valamit. Sötéten nézett rám és azt mondta, hogy most nagyon fáradt, hagyjam békén. Hiába magyaráztam neki, hogy minél előbb kezdjük meg a munkát az érdekében, annál hamarább szabadul meg, ha ugyan megszabadul – nem is állott velem szóba. A szó szoros értelmében kidobott s csak annyit tudtam elérni nála, hogy védőjéül nevezett meg s nagy kegyesen beleegyezett abba, hogy másnap fölkeressem. Néhány nap telt el, a nélkül, hogy valami érdemleges történt volna az ügyében. Akkor aztán átszállították az ügyészség fogházába s ott beszéltem vele. Sebfi ezalatt szaladgált a városban, mint valami bolond. Össze akarta szedni a háromszáz forintot, a mivel meg lehetett volna menteni Nagy Rizát. De minden futkosásának csak az lett az eredménye, hogy a legnagyobb uzsorakamatok árán, a hitelképessége teljes kimerítésével meg tudott szerezni húsz forintot, összesen húsz keserves forintot, a mi ugyan abban a pilanatban, hogy meg volt, már negyven forintjába került, hála egy-két uzsorás pinczérnek és vállalkozóbb szellemű hordárnak, de a mely a czélra még sem volt elég. A húsz forintot átadtuk a fogházfelügyelőnek, hogy fordítsa Riza élelmezésére s aztán szerdán, mikor Lenkét a kocsiba ültettem a vasútnál, elmentem a Kóréba, hogy beszéljek az öreggel a bűnös leány érdekében. De hallani sem akart róla. Hiába volt minden. Mikor Sebfinek elbeszéltem, hogy miket mondott, szegény fiú keserves sirásra fakadt. Most már hiába volt minden, most már bele kellett nyugodni abba, hogy a kisasszony börtönbe kerül rongyos háromszáz forint miatt, a mit senki se tudott előkeríteni egész Pesten. Megvallom, magam is megpróbáltam, nem a leány miatt, hanem szegény Sebfi kedvéért, de én is hiába operáltam. Talán ha nekem lett volna rá oly rettenetesen nagy szükségem, mint Sebfinek, meg tudtam volna szerezni. De így nem ment. És másnap beszéltem Rizával a fogházban.
Most először kezdett feszengeni Miklós két főből álló hallgatósága a széken. Tudniilik e pillanatban vonult be a történetbe Nagy Riza, mint szereplő személy. Eddig csak némán szerepelt és róla volt szó. Ez volt az ismerkedés pillanata.
– Fogadta? – kérdezte Lenke.
– Fogadott.
– Most már nem volt dühös?
– Nem.
– És mit mondott?
Miklós hallgatott egy pillanatig. Aztán úgy tett, mint a ki nekidurálja magát valamihez:
– Borzasztókat mondott.
S ezzel valami hideg lehellet csapott le a szobába, a hol együtt ültek, s melynek barátságos esti csöndjében eddig majdnem unalmas egykedvűséggel hangzott a Nagy Riza története.
– Azon kezdte – mondta Miklós – hogy ő már egyszer szivta a börtönlevegőt hasonló dologért. Elmondta, hogy Kolozsvárott is megtette. De ott sok bőkezű barátja volt és egy fiatal erdélyi mágnás egy summában kifizette érte a pénzt, úgy hogy ezuttal elvitte szárazon. Még egy furcsa kifejezést is használt a mostani esetére. Azt mondta: «most megakadtam». De roppant furcsa volt a leány, roppant különösen viselkedett, úgy hogy rá se ismertem. Megszoktam, hogy a czukrászboltban kedves firma volt. Megszoktam rajta a tiszta fehér köténykét és a hófehér csipkegallért, a mi ép úgy hozzátartozott a lényéhez s ép úgy jellemezte ezt a különös teremtést, mint az ő állandó, kedves, szinte hizelgő mosolygása, a melyet itt a fogházban a fehér köténynyel együtt levetett.
A kis leány megint beleszólt.
– Szomorú volt?
– … Nem.
– Haragos volt?
– Azt se mondhatnám.
– Hát miben állott a furcsasága?
– Tudja Isten. El se tudnám azt így, egy mondatba szorítva mondani. Majd hogy szigorúan nem nézett rám. A pillantásában elszántság volt, a szeme, a szép nagy fekete szeme vadul csillogott s talán az is adott valami vadságot az arczának, hogy fekete haja, mely azelőtt apró fürtöcskékké göndörítve engedelmes koszorúként vette körül a homlokát, most nagy hullámban omlott a szeme fölé, gondozatlanul. És ekkor azt a rettenetes fölfedezést tettem, hogy csalódtam ebben a teremtésben. Nem az volt az igazi Nagy Riza, a kit a boltban láttam édesen mosolyogni a habos sütemények között, hanem ez, ez a vad, fekete kis teremtés, a kinek most minden pillantásából dacz és akarat sugárzott s a kinek minden mozdulatából áradt az elszántság és a mindenre készség. Bevallom, megijedtem tőle egy kicsit. De aztán arra gondoltam, hogy én e pillanatban hivatalos személy vagyok, az ő védője, a kinek nincs ideje arra, hogy lélektani megfigyeléseket tegyen, ellágyuljon ezen a gyors változáson. Hát áttértem az ügyvédi kötelességemre. Elmondtam neki, hogy beszéltem érdekében az öreg czukrászszal. Szúrósan nézett a szemembe és ezt mondta:
– Miért tette ezt?
Szinte mentegetőztem:
– Ez volt az egyetlen dolog, a mit megpróbálhattam a maga érdekében.
– És mit mondott az öreg?
Vállat vontam:
– Nem akar hallani se a dologról.
– No lássa! – mondta diadallal, mintha örült volna annak, hogy jobban ismeri Kórét, mint én.
Hogy némikép vigasztaljam, elmeséltem neki, hogy Sebfi mindenütt megpróbált pénzt szerezni neki, de nem tudott. Legnagyobb meglepetésemre ezt felelte:
– Utálom azt a Sebfit.
– Hogyan? – mondtam – hiszen imádja magát, hiszen feleségül akarta venni, hiszen még tegnap is azt mondta, hogy nincs más czélja, mint hogy magát innen kiszabadítsa, a feleségévé tegye és megmentse az élet számára!
– Utálom – mondta még egyszer – épen ezért utálom! Ne is jőjjön ide.
Elbámultam.
És akkor egy kicsit mintha megszelidült volna, kezdte mentegetni magát. Azt mondta:
– Tudja, ne itéljen meg szigorúan ezért. De semmi közöm hozzá, nem szeretem… És kapaszkodik belém, jár utánam, meg akar menteni, rám tukmálja magát, mikor tudja, hogy nem kell. És nekem nem kell az ő élete, nekem nem kell egy szegény bolond, csak azért, mert el akar venni. Kedves ügyvéd úr, engem nem lehet elvenni. Nem azért, mert kósza és rossz életet éltem eddig, hanem mert nem vagyok abból a fából, a miből a feleségeket faragják. Én magam akartam valami lenni. Ne higyje, hogy művészi ambiczióim vannak. Szó sincs róla. Csak élni akartam, akárhogy, akárkinek az oldala mellett, de igazán élni, beleavatkozni a dolgokba, olyan nővé lenni, a kinek a kegyétől nagy urak függenek, a ki diktál, a ki parancsol!
Lenke most feszülten figyelt. A kis leányok amaz égő pillantásával hallgatta Miklóst, mely felragyog az ártatlan szemekben, mikor valami érdekes nőről van szó, a ki nem akart úgy élni, mint ők: lenn, a föld szinén, enyhe boldogságok közepette, hanem kikivánkozott a világba küzdeni és daczolni, hódítani és uralkodni.
– Érdekes leány – suttogta csöndesen.
Miklós ráhagyta:
– És aztán?
Tovább mondta:
– És aztán… engem nagyon meglepett ez. És valami fájó érzés bujkált a lelkemben, mikor konstatáltam, hogy ime ezt nekem a fogházban kell megtudnom Rizáról, akkor, mikor majdnem lehetetlennek látszik, hogy kiszabadíthatom valaha innen. Nagy hatással volt rám ez a pillanat. Mikor elmondta, hogy mi akart lenni, fölegyenesedett s látszott az arczán, hogy tudott volna azzá lenni, a mi akart, ha most nem törött volna bele a bicskája. Sőt… többet mondok: akkor úgy éreztem, hogy még mindig ki tudja magát vágni a bajból. Én ugyan semmi módját nem tudtam a rajta való segítésnek, de a hogy beszélt, a hogy rám nézett, az azt az impressziót tette rám, hogy ez a leány meg fogja találni az utat, a mely a fogházból visszavezet az élet kellő közepébe.
Most az öreg Rimmer szólt:
– De hát miért lopott?
– Nos?
– Az volt a terve, hogy azzal a háromszáz forinttal Bécsbe utazik. Két bécsi ismerősére számított. Az egyik egy magyar leány, a ki évekkel ezelőtt kiment Bécsbe s ott balletet tánczol egy nagy szinházban, a másik pedig egy katonatiszt, a kivel Aradon ismerkedett meg. A pénzzel élni akart egyideig, a mig a katonatisztet megtalálta, s mint mondja, azt meg akarta kérni, hogy küldje vissza helyette a pénzt Kóré úrnak. A leány segítségével pedig ő is be akart jutni valami szinházhoz, nem azért, hogy művésznő legyen belőle, hanem, hogy ismeretségeket kössön és onnan induljon el arra a hódító útjára, a melyről annyit álmodozott.
– No – mondta az öreg – ez nagyon naiv ravaszság volt.
– Nem volt naiv. Csak pechje volt szegénynek. Az előtt ő kezelte a pénzt, ő vezette a könyvet és tizszer is megszökhetett volna ezzel az összeggel, a nélkül, hogy a czukrász rájött volna. De most azt törte ki a nyakát, hogy Kóré úr a pénzt másnap a bankba akarta vinni. Öt percz leforgása alatt minden kisült és jöttek a detektivek.
– A pénz már nem volt meg?
– Nem.
– Mit csinált vele?
– Azzal is pontosan elszámolt nekem. Húsz forintot kölcsönadott Bella kisasszonynak, kétszázharmincz forintért pedig megvett egy nagyszerű ruhát, a mit a Bécsi-utczában látott meg egy kirakatban. Egypár forintot elköltött fiakkerre, a többi pedig megvolt nála. Valami harminczöt forintja maradt. Ezzel akart elutazni.
– De hát… a ruháért talán vissza lehetne kapni a pénzt?
Miklós mosolygott:
– Annak már vége. Mikor a detektivek elfogták, arra kérte őket, engedjék meg neki, hogy holmiját rendbe hozza. Azzal fogta a drága ruhát és ezer darabra tépte. Mikor ezzel elkészült, tiz forint borravalót adott a cselédnek, tiz forintot küldött a viczeházmesternének, a maradék pénzét kidobta az ablakon és azt mondta a detektiveknek: «Most mehetünk, uraim!»
– Érdekes lány, – suttogta Lenke.
Miklós folytatta:
– Mikor megkérdeztem tőle, hogy miért tette ezt, vállat vont. Azt mondta: «Nem tudom. Bolond voltam». Magyaráztam neki, hogy ha ezt nem tette volna, vissza lehetett volna az összeg nagy részét fizetni Kóré úrnak, a többi keveset majd csak megszereztük volna hozzá, s ő most kiszabadulna. Erre nevetni kezdett. Azt mondta:
– Akkor már mindegy volt minden. Nem sikerült, hát nem sikerült. Sokszor próbáltam magamat kivágni ebből az ilyenfajta életből, egypárszor bűnös módon, sokkal többször szorgalommal és okosággal, de egyszer sem sikerült. Nagyon el voltam keseredve. Azt mondtam magamban: «Az élet nem engedi, hogy felrúgjam magamat a fenékről a víz szinére. Az élet visszanyomja a fejemet a vizbe, a hányszor csak fel akarok jutni. Hát úgy látszik, az a sorsom, hogy megfulladjak!» Ezt mondta. És daczosan, szinte ellenségesen nézett rám, mintha én is egy része, egy tagja, egy atomja volnék annak az életnek, a mely folyton visszalöki őt a mélységekbe. Ebben a pillanatban nagyon sajnáltam.
Elhallgatott egy kicsit Miklós. És most már nem volt egykedvű az arcza, mint az imént, mint délben, mikor még az ügyvéd érdeklődése volt az egyetlen izgalom, a mely a történet elbeszélése közben lelkét melegítette. Most olyan volt az arcza, mintha ő is szereplő személy volna ebben a történetben.
Hallgatott, és a hallgatása mintha jelentett volna valamit. Valami el nem mondott részlet volt e hallgatás mögött. Néhány pillanatig idegesen babrált a feketekávés csészéjével, mintha haboznék, hogy elmondja-e a többit. Aztán találkozott a pillantása a Lenkéével.
Ha a kis lány e pillanatban derűsen, nyugodtan, a mit sem sejtés pillantásával nézett volna rá, talán örökre elhallgatta volna a történet folytatását. De a Lenke szemén valami furcsa kifejezés ült: a fokozott kiváncsiság volt ez, de valami ijedtséggel keverve. Mintha azt mondta volna a szeme: «Te most el akarsz hallgatni valamit.»
És akkor csöndesen, szinte mogorva szólt a fiú:
– Aztán valami olyat mondott… de hisz gyerekség az egész… talán nem is érdemes arra, hogy megemlítsem… tudniillik…
Lenke nem szólt. Csak nézte mereven, most már tisztán látható félelemmel nagy, ártatlan szemében.
Az öreg mindebből nem érzett semmit. Hát nyugodtan kérdezte:
– Mit mondott?
– Nagyon meglepett… badarságokat beszélt…
Most megszólalt Lenke, nyugodtan, szinte hidegen:
– De hát mit mondott?
– Azt mondta… hogy szeret.
Lenke lehunyta a szemét. Ezt ő az első pillanattól fogva érezte. Tudta.
– Téged szeret?
– Engem.
– Hogyan? Már úgy, hogy szerelmes beléd?
– Úgy.
– És te mit mondtál neki?
– Zavarban voltam. Azt mondtam, hogy ez szamárság… és hogy… hogy ennek semmi köze ehhez a dologhoz, hogy ezt nem veszem tudomásul… és hogy meg fogom kérni egy barátomat, hogy inkább ő vállalja el a védelmét, ha ez így van…
– És ő?
– Erre sirni kezdett és megesküdött, hogy soha többé nem tesz erről említést, hogy soha többé nem mondja se nekem, se másnak, csak vállaljam el a védelmét, csak szabadítsam ki innen…
– És te?
– És én… nagyon megsajnáltam… és mert nagyon könyörgött és mert megigérte, hogy örökre elfelejti a dolgot, hát én… elvállaltam a védelmét.
Hozzátette, mintha restelte volna, hogy most itt egy pillanatra megzavarodott:
– Elvégre is nekem semmi közöm hozzá!
Rimmer nyugodtan mondta:
– Úgy van.
– És máskülönben is – mondta most már nekibátorodva Miklós, – ismerem én ezt a metódust. Ezt szokták ügyvédeknek mondani. Csupa ravaszság ez a lány. Azért mondta, mert azt hitte, jobban megfog vele. Vannak fiatal kollégák, a kik beugranak az ilyesminek. De én!…
Visszatért a nyugalma. Vidáman intett a levegőben a kezével:
– Nekem beszélhet!
Későre járt az idő. Miklós felállott és búcsúzott. Az öreg Rimmer köszörülte a torkát.
– Várj csak, – mondta, – majd leküldök valakit, hogy itt van-e már a kocsid.
Azzal kiment. Általában nagy ötletességet fejtett ki a körül, hogy hogyan kell a gyerekeket magukra hagyni a búcsúzás pillanatában.
Magukra maradtak. Miklós odament a lányhoz és megölelte. A lány nem szólt semmit. Ölelés közben is némán, szomorúan nézte a fiút.
– No? – mondta vidáman a fiú. – Mi ez?
Nem felelt.
– Haragszol?
– Nem.
– Hát?
Ráhajolt a vállára. Sóhajtott s ebbe a sóhajtásba olvadt bele az a csöndes szó, a mivel mindent elárult, a mi tiszta gyereklelkében e pillanatban történt:
– Félek, – mondta.
Az ajtó előtt megint a torkát köszörülte az öreg. Mintha mondta volna: «Jövök gyerekek.»
Aztán koczogni kezdett a fagyos téli éjszakában egy szerény konflis a város felé. Miklós szivarozott a kocsiban és lehúnyta a szemét. Ugy érezte, hogy valami bántó hangulat maradt ott a nagy sárga házban. És most ő is nyugtalan volt. Csöndesen, magában mondta:
– Le fogok mondani a védelméről.
Ment, döczögött vele a kocsi. A serfőző előtt nagy fény áradt. Két villamos lámpa szórta ragyogó világosságát a fehér útra. Itt visszatért a bátorsága, érezte maga körül a várost, az embereket, az életet.
– Dehogy! – mondta csöndesen. – Dehogy fogok lemondani! Mi közöm hozzá? Ügyvéd vagyok és pont.
A lakása előtt leszállt és kifizette a kocsit. Magára maradt. De nem csöngetett be a kapun.
– Érzem, – gondolta – hogy most nem tudok aludni.
A tulsó oldalon kávéház ragyogott. Átment a kocsiúton s megállt az izzadt tükörablakok előtt.
– Mégis hazamegyek, – mondta.
Aztán felelt magának:
– Nem. Megiszom egy konyakot.
És benyitott a meleg, füstös kávéházba.