VI.
Mikor Miklós másnap reggel fölébredt, egyszeribe kiment az álom a szeméből. Máskor szeretett ébredés után egy kicsit lustálkodni az ágyában, de most nem volt erre kedve. Vannak reggelek, – a cselekvés napjainak reggelei – mikor az ember az öntudatlanságból egyszerre ugrik át az életbe. Miklós is érezte, mikor kinyitotta a szemét, hogy a mai nap a cselekvés napja, ma tenni kell. Gyorsan öltözött fel s lesietett az utczára.
A kapu előtt egy zilált figura sétált fel-alá. Sebfi volt. Miklós meglepetten nézett rá:
– Hogyan?…
– Igen, én vagyok.
– Mit keres errefelé korán reggel?
– Magát várom.
– Nem akartam zavarni. Itt sétálok már másfél órája. Korán keltem, de tudja, mostanában ez nem határoz nálam, mert úgysem alszom éjszaka. Néha a villamoson elnyom az álom, ha már nagyon fáradt vagyok. Tegnap is elaludtam és még hozzá az volt a pechem, hogy körforgalmi kocsin. Aludtam egy sarokban és a kocsi körülszaladgálta velem a várost. De ez nem fontos. Beszélni akarok magával.
Miklós a kávéházra mutatott, melyben az éjszaka oly sokáig ült egymagában egy csésze tea mellett:
– Gyerünk reggelizni.
Bementek. Sebfi le se vette szárnyas kabátját, odatelepedett az asztal mellé s beszélt:
– Tudja, az éjszaka mindenféle elhatározások jutottak eszembe. Azért jöttem, hogy ezeket magának elmondjam. Az egyszer szent és ennek kell a kiinduló pontnak lenni, hogy ezt a leányt meg kell menteni. Hosszas megfontolás után arra az elhatározásra jutottam – és ezen az elhatározásomon most már nem változtathat semmiféle égi vagy földi hatalom – hogy Riza kisasszonyt feleségül veszem, akár kiszabadul most a börtönből, akár azután, miután már kitöltötte büntetését. Tehát maga okosabban teszi, ha a helyett, hogy erről engem lebeszélne, vagy bármely módon megvigasztalni próbálna, vagy módokat ajánlana, a melyek arra vezethetnek, hogy én elfelejtsem Riza kisasszonyt és ezt az egész szerelmet egyszerű kalandnak, vagy ha önnek ez jobban tetszik, őrült kirándulásnak tekintsem, mondom, jobban teszi, ha mindezek helyett arra törekszik, hogy ezen a leányon segítsen.
Miklós czukrot rakott a kávéjába. Nem tudta, mit feleljen erre, tehát nagy szeretettel adta rá magát a kávéval való foglalkozásnak. De Sebfi most már benne volt a beszédben. Kérdezett és felelt ő Miklós helyett is. Azt mondta:
– Tudja, mi vitt engem erre?
– Micsoda?
– A logika, doktor úr. Én egy roppant különös fölfedezést tettem.
– Megmondom, de ehhez aztán az ön legnagyobb diskrécziója szükséges. Feltétlen titoktartás.
Miklós bólintott, hogy ez meglesz. Sebfi odahajolt hozzá:
– Megmondom, doktor úr, de még arra is figyelmeztetem, hogy ezt az adatot még akkor sem szabad felhasználnia, ha esetleg törvényszéki tárgyalásra kerül a dolog.
– De hát mi az?
Sebfi boldogan mosolygott.
– Doktor úr – mondta alig hallható, csöndes hangon – az a leány szeret engem.
Miklós szép csöndesen letette a tálczára a kanalat és rábámult Sebfire:
– Micsoda?
– Igen! – mondta Sebfi.
– Szereti magát?
– Szeret.
Ezt oly biztonsággal, oly nyugalommal mondta Sebfi, hogy Miklós elámult. A történtek után ez legalább is különösen hangzott. És Sebfi hozzátette:
– Igen, doktor úr, szeret. És ez érlelte meg bennem éjszaka ezt az elhatározást Most már ismét van erőm a küzdelemhez. Ez a tudat megaczéloz!
Ha ezt két-három nappal előbb mondta volna Sebfi, Miklós szó nélkül készpénznek vette volna ezt a rá nézve közömbös kijelentést. De most egyszerűen nem értette. Habozott egy pillanatig, hogy foglalkozzék-e ezzel az ellentmondással, mely a Sebfi szavai és az ő tapasztalata közt volt, s aztán győzött benne a kiváncsiság. Ugy tett – először életében nem volt őszinte ehhez a szegény rongyos emberhez – úgy tett, mintha épenséggel nem érdekelné a dolog, próbált komoly, közömbös ügyvédi hangon beszélni, mikor ezt kérdezte tőle:
– Honnan tudja ezt, kedves Sebfi?
Gyorsan jött a válasz:
– Tőle.
Most már érdekes volt az ügy. Miklós csodálkozott:
– Tőle magától?
– Igenis.
De Sebfi most már megrendült egy kicsit. Félénken szólt, miközben ártatlan kiváncsisággal nézett Miklós szemébe:
– Talán… talán önnek valami mást mondott?
– Mondott… mindenfélét. Ilyen helyzetben azonban… különben, meglehet.
Sebfi gyorsan, hadarva adta elő az okoskodását:
– Tudja – mondta – nem közvetlenül tudom tőle, de azért mégis teljes bizonyossággal tudom. Ez a leány épenséggel nem közönséges teremtés. Én ezt a leányt képesnek tartom arra, hogy az érzését büszkeségből mindhalálig eltitkolja.
Most már sejtette Miklós, miről van szó. A szemébe nézett Sebfinek s látta, hogy szinte kérdőleg néz rá, szinte várja, hogy megnyugtassa, hogy igazat adjon neki. Látta: a szerelmes ember örök bízása, halhatatlan reménykedése ez, mely nem ismer lehetetlen kombinácziót. Nem tudta, mit mondjon. Az ő nyugalmas, zavartalan filiszter-élete eddig nem állított elébe soha rébuszokat. Súlyos vagy könnyű, de mindig érthető helyzeteken kellett eddig keresztülvágnia magát. Szeretném azt mondani: gyalogsági helyzetek voltak ezek. Sohse került sor huszáros attakra, vagy fedett helyről való bombázásra. Menni kellett, fáradni kellett, néha egy kicsit verekedni is – de mindig síkságokon, nyilt ellenséggel, egyszerűen ősi módon. Ez volt az első bonyodalmasabb szituáczió, a melybe belesodródott.
Tehát – nem tudta, mit mondjon.
Sebfi aggódva nézett rá:
– Miért hallgat?
Zavartan felelt:
– Nem hallgatok.
– Hát?
– Csak nem szólok.
És hogy véget vessen ennek a rossz percznek, csöngetett a poháron:
– Fizetni.
Az ajtóban megállottak.
– Maga hova megy, Sebfi?
– Nem tudom. Csak azt tudom, hogy most mennem kell valahova, cselekednem kell valamit. Ez a szaladgálás, bármily czéltalan is, ez tartja bennem a lelket. Érzem, hogy abban a pillanatban, a mikor megszünök szaladgálni, összetörik bennem minden. Olyan vagyok, mint a villamos kocsi: most rohanni, szikrázni, ölni tudnék. És ha eljön az este, mikor kikapcsolják a lelkemből az áramot, hidegen, halottan, mozdulatlanul fogok pihenni.
– Semmi közelebbi czélja nincs?
– Ha nagyon gondolkodom, az is van. Minden napra akad egy-két bolond ötletem, a miért érdemes huszonnégy órát élni.
– Hát mit akar?
– El akarok menni a Kóréhoz.
Miklós szomorúan intett:
– Oda hiába megy.
– Miért?
– Mert én már egyszer odamentem hiába.
Úgy mosolygott erre Sebfi, mint Napoleon mosolygott volna, ha valaki azt merészelte volna mondani neki: «Ugyan, Bonaparte úr, hagyja ön a hadseregét, úgy is hiába próbálkozik vele.»
– Hiába? – mondta. – Tudja mit jelent ez?
– Mit?
– Azt jelenti, hogy maga egyszer ott volt hiába. Vagy azt jelenti, hogy én most hiába megyek oda. De addig megyek és annyit megyek, a mig térdig kopik a lábam és ennek a sok hiábavaló odamenésnek a legfenekén mégis csak marad valami és ha már egyszer voltam ott hiába, az annyi, mintha egyszer eredménynyel lettem volna ott.
Tűzbe jött a saját lelki nagyságától szegény. Hévvel folytatta. Hadonászott azután, szinte szavalt, úgy hogy egy-két járókelő meg is állott, meg is bámulta. Azt mondta:
– Mi van egy pohár vízben? Víz, ugy-e bár? Tiszta víz. Semmi egyéb. A legtisztább forrásvíz, az abszolut semmi, ízetlen, szintelen, szagtalan folyadék. És ha kiszárad a pohárból, a pohár fenekén mégis marad valami nagyon halvány, alig látható kis homály. De ha ezerszer öntök frisset a kiszáradt helyébe, ezer kis homály marad és ez már réteg. És millió pohár víz után már harapni is lehet az üledéket. És százmilliószor öntöm utána. És ha ez sem elég, ezermilliószor öntöm utána. De egyszer mégis csak megtelik a pohár lerakodott kővel.
Ez volt Sebfi. Ezek voltak az ő számai. Százmillió és ezermillió. Ezeket ő így mondta, mint más azt, hogy: négy vagy: hat. Sebfi nem spórolt a milliókkal soha, ezt leggonoszabb ellenségei sem foghatták rá.
Büszkén nézett Miklósra, mikor vége volt a hasonlatnak. Úgy érezte, hogy a csökönyösség nagy nótáját fújta el, vagy a hogy ő mondta volna: «eldalolta az akarat hatalmának himnuszát…»
Az ilyesmit nem jó filisztereknek eldalolni. A józan ember dühbe jön az ilyesmitől. A ki nyugodtan nézi az életet, a ki ahhoz van szokva, hogy megmászsza, vagy megkerüli az akadályokat, az dühbe jön, mikor olyanokat hall szavalni, a kik részegen járnak ebben a világban és az akadályokat feldöntik, vagy legalább is átrepüléséről pokoli nyugalommal beszélnek. Talán az is egyik gyökérszála annak a nagy ellenszenvnek, mely örök idők óta megvan a filiszter és a bohém között.
Miklós majdhogy megvetőleg nem nézett rá. De aztán feltámadt benne a szánalom. És elébe meredt megint a helyzet, melybe került. Érezte, hogy el kell fogadnia vezetőül ezt az álmadozó részeget, mert különben ő maga gyanusíthatná meg önmagát azzal, hogy nem járt a szerelmes ember kezére. Talán, ha a kisasszony nem mondta volna neki azt, a mit mondott, most így szólt volna: «Menjen, öregem, hagyjon nekem békét, elég volt ebből a históriából!» De most már nem lehetett hátrálni.
Meg aztán – tudja Isten, hisz ő az, a ki a mi szivünk kamráiba is belelát – minden férfi szivének a mélyén van valami hála az iránt a nő iránt, a ki azt mondja neki, hogy szereti. Mondhatnám azt is, hogy ez hiuság. De miért szidjuk egymást mindig? Nem, nem hiuság ez. Hálás vagyok az iránt, a ki meleg tekintetet vetett rám, még ha én nem is tudok visszanézni a szemébe. Valaki nem tartozott nekem, és mégis adott. Derék ember, jó ember. És épen engem szeret? Mily jóizlésű nő!