Rabok

A kit sorsa ezen a napon délelőtt fél tizkor a Kóré-féle czukrászbolt elé vitt, az a következő kis jelenetnek lehetett tanuja.

Előbb kinyilott az ajtó és nyitva maradt egyideig. Aztán kijött rajta egy jól öltözött fiatalember s megállott a bolt előtt, a nélkül, hogy az ajtót becsukta volna maga után. Aztán bekiáltott valamit a boltba, mintha hivott volna onnan valakit. S mivel ez a valaki nem jött, hát visszament. Aztán megint kijött, de akkor már a kabátjánál fogva húzott kifele egy rosszúl öltözött ifjút, a ki a képéből kikelve ordítozott vissza a boltba. Mikor pedig mind a ketten kiértek az utczára, akkor a rosszúl öltözött, sőt képéből kikelt ifjú a zsebébe nyúlt s a mi pénzt ott talált, azt a nyitott ajtón át bevagdosta a boltba, neki az üvegszekrénynek, a sütemény-máglyáknak, a czukros-skatulyáknak. És mikor már minden aprópénzét – mert nagy pénze nem volt – ily módon beszórta a boltba, nagyot lélegzett, félre csapta a kalapját és valami rettenetesen keserű vidámsággal ezt kiáltotta:

– De legalább megmondtam neki a magamét!

Azzal megint csönd lett a napfényes kis utczában és a két alak lassan ballagni kezdett a Kerepesi-út felé.

Sebfi a karjába kapaszkodott Miklósnak:

– Engedje meg, hogy kapaszkodjam, – mondta, – mert szédülök. Mikor így kijövök a sodromból, mindig elgyöngülök…

Valóban, sápadt volt s egész testében remegett. Meg kellett állaniok és a falhoz támaszkodott. Mosolyogva mondta:

– Nem érdekes ez, doktor úr?

A doktor szomorúan ingatta a fejét.

– Nem érdekes ez, – mondta sóhajtva a hosszúhajú, – hogy most reális hasznom volt abból, hogy nincs pénzem?

Megmagyarázta:

– Nézze csak. Ha csak egyetlen forint is lett volna nálam… ötkoronás tallérról nem is beszélek… ha csak egyetlen forint lett volna is a pénz között, a mit bevágtam az üzletébe, összetörtem volna vele valamit. De a hatos meg a krajczár nem töri be az üveget. Úgy meg kellett volna fizetni a kárt. Így meg nincs baj.

Miklós szomorúan nézett rá.

– Nem lehet így boldogulni, Sebfi, – mondta a fejét rázva. – Nem ez a módja. Ha még lett volna remény arra, hogy ezt a vén gazembert meglágyítsuk, maga most még azt is tönkretette volna.

Sebfi daczosan emelte föl a fejét:

– Nem bánom!

– Hát én őszinte leszek, – szólt Miklós csöndes szemrehányással. – Én bánom.

– Nem bánom! – kiáltott a másik. – Én ismerem az embereket. Maguk józanok, maguk következtetnek, okoskodnak, kombinálnak, tapasztalnak és azt hiszik, hogy ez a módja az emberek megismerésének. Tudja, mim van nekem? Nekem blikkem van! Tudja, mi az a «blikk»? Szem. Gyors szem. Én egy pillanat alatt meglátom, érdemes-e tovább kínlódni ezzel az emberrel, vagy sem. A második mondatánál láttam, hogy ez nem fog engedni soha. És tudja, miért nem enged? Mert szerelmes.

Hozzátette szinészi páthoszszal:

– Mert gyűlöl…

Nincs annál szomorúbb dolog, mint szinészt bajban látni. Még a kis baj megjárja. Akkor még természetesen beszél. De Isten őrizzen attól, hogy nagy baja legyen. Mert akkor szaval szegény. Úgy látszik az izgalom legnagyobb foka kiváltja belőlük az előadó-képességüket. Nagyon izgatottnak kell lennie, hogy teljes lélekkel játszszék a színpadon. És mikor ugyanezt az izgalmat másvalami okozza nála, nem a szerepe, akkor azért ugyanaz az eredménye az izgalmának: szaval. Olyan, mint a bábu, a mely azt mondja: «mama, mama». Mikor a gyerek játszik vele és megnyomja a hátát, nyekeregve szól: «mama, mama». És ha leég a ház és tűzoltók rohannak fel-le a lépcsőkön, bútorok zuhannak az udvarra és a sok bútor közt lepotyog a bábú is és ráhág valami kúszált arczú menekülő ember, akkor is, még akkor is, a halálordításba, jajveszékelésbe vesző egykedvű hangon szól: «mama, mama». Hogy milyen körülmények közt nyomják meg a hátát, mindegy neki.

Effélére gondolt most Miklós, mikor végignézett Sebfin. A szinész összeszorította az öklét, széthúzta a száját és a fogai közt mondta:

– Össze fogom törni!…

Majd lehanyatlott a feje, a keze s búsan rezgő hangon tette hozzá:

– Pedig koldusabb vagyok a koldusnál.

Prózai hangon szakította végét ennek Miklós:

– Jöjjön, jöjjön, mondta. – Lássa, nem sikerült a százmillió pohár víz példája. Már az első poharat feldöntötte, öregem. Jöjjön.

– Hova?

– A fogházba. Az alkotmány-utczába.

Még egy utolsó szinészi mozdulat következett: Sebfi kifelé fordította a tenyerét. mintha el akarna magától hárítani valamit:

– Nem, – szólt – nem megyek hozzá. Nem akarom látni. Tisztelem a hallgatását és megbecsülöm benne azt, hogy némán szeret. Nagyon szégyellené magát előttem.

Megegyeztek abban, hogy Miklós lemegy a fogházba és Sebfi azalatt várni fogja künn az utczán.

A fogház kis pinczelépcsőjén azonban megállott Miklós. Most úgy érezte, hogy valami felelősség felé megy. Nem, nem lett volna szabad tovább foglalkoznia ezzel az ügygyel. Eszébe jutott Lenke. Látta a komoly gyerekpillantást, a melyet rávetett, mikor a Nagy Riza történetének a végét mesélte. Érezte, tudta, hogy ez semmi. És most neki jutott eszébe az a példa, a melylyel Sebfi oly csúfosan megbukott az imént.

A százmillió pohár víz. Az ezermillió semmi, a miből végül leüllepedik valami valami.

Az ember életét a legkeservesebben kicsiny dolgok kormányozzák. Talán ha felfelé kellett volna menni a fogház-irodába, nem ment volna tovább. De lefelé kell menni a pinczébe. És a teste súlya vitte, az tette könnyűvé, hogy folytassa a megkezdett utat. Gondolkodott és közben szép lassan ment lefelé…

Öt percz mulva az ügyvédek szobájában szemben állott vele Nagy Riza. A kezét nyujtotta Miklós felé és Miklós érezte, hogy a finom, munkátlan, fehér kis kéz forrón simul a tenyerébe. És a sok mindenen keresztülvergődött kis kalandorleány daczos, szinte gyerekes hangon mondta neki:

– Valaki vagy vőlegény, vagy ügyvéd. Már hivatni akartam.

És ránézett, fájdalmasan, nagyon komolyan. Miklós összeszedte magát és valami olyat mondott, hogy őt nem kell figyelmeztetni a kötelességére. És akkor a leány, mintha ebben a nagy házban ő lett volna a házikisasszony, helyet mutatott Miklósnak, hogy üljön le. Ő is leült, az ölébe tette a kezét és emelt fővel mondta:

– Nagyon fontos dolgokat akarok magának mondani. Jól figyeljen ide és ne szóljon közbe. Csak a végén beszéljen. Sőt még ez is fölösleges, mert én nem kérdezek magától semmit, én nem kérek magától semmit, én csak majd mondok magának valamit.

És a szemébe nézett mélyen, nagyon asszonyosan, azzal az ellenséges indulattal, a melylyel a szerelmes nők néznek valakire, ha érzik, hogy bármint akarják, nem tudják nem-szeretni.

Az ügyvéd lehajtotta a fejét, mert nem állta ezt a tekintetet. Sebfire gondolt, a ki most künn vár az utczán.

A leány elkezdett beszélni. Valahogy úgy kezdte, mint a hogy a gyerekek szoktak beszélni, ha érzik, hogy rossz fát tettek a tűzre: bátortalanul, majdnem hebegve. Ezt mondta:

– Maga nem tud még mindent… ügyvéd úr. Szinte szeretném azt mondani, hogy semmit sem tud.

Miklós ránézett. Úgy érezte, hogy mondania kell valamit, a mi bátorítja a lányt.

Csöndesen szólt:

– Hát mondja el.

– Nem tudom.

Ez daczosan csengett, ez a «nem tudom».

– Miért?

– Mert nem néz rám.

A fiúnak az arczán az a furcsa, forró érzés szaladt végig, a mely az emberben azt a hitet kelti, hogy elpirult. De nem pirult el. Hanem a szemébe nézett a lánynak, összeszedte, a mi szigorúság volt benne és szinte rászólt:

– Ne beszéljen nekem így, kisasszony. Ezek komolytalan dolgok, a melyek nem illenek sem az ön komoly helyzetéhez, sem az én komoly hivatásomhoz, a mit e pillanatban betöltök…

Még tovább is mondta volna a szép tirádát, de Riza belemosolygott a körmondat közepébe, ép oda, a hol a legridegebb résznek kellett volna kezdődnie.

Ez megzavarta Miklóst. Elhallgatott. És ez mintha azt jelentette volna, hogy ebben a nagyon rövid ideig tartó kis háborúságban, a mely most köztük történt s a melyben gondolatfinom fegyverek: mosolyok, pillantások, hanglejtések viaskodtak egymással, ő legyőzöttnek érzi magát.

A leány pedig felülkerekedett. Igazi nőnemű teremtés volt. Más, mint igazi asszony, nem is érzi meg ily villámgyorsan azt a pillanatot, a mikor győzött. A férfi még ilyenkor is skrupulizál, habozik. Az igazi asszonynak külön érzék súgja meg: «Ez az a pillanat, az a milliomodrésze egy másodpercznek, a melyet nem szabad elszalasztanod, a mibe az egész életeddel bele kell kapaszkodnod!»

És most hamar, forró hangon, közelebb húzódva Miklóshoz, beszélni kezdett:

– Maga semmit sem tud. Maga ügyvéd és maga jogi dolgokon törte a fejét, mikor rólam volt szó, a helyett, hogy megnézett volna, a hogy egyik embernek meg kell néznie a másikat, a ki az útjába kerül. Maga engem, ugyebár közönséges teremtésnek tart?

– Azt nem…

– Ne tagadja. Látom azon a módszeren, a melylyel velem el akar bánni. Látom, hogy pózolja előttem a komoly ügyvédet, mikor attól fél, hogy olyasmiről találok beszélni, a mi a lelkét fölkavarja…

Miklós felállott. Most őszintén mondta:

– Ezt nem tűröm.

De a lány most már biztos volt abban, hogy ez az ember legalább is végig fogja hallgatni. Nevetett.

– Kérem, – mondta, – lássa be, hogy nem nagy kunszt így beszélni egy szegény, elesett leánynyal, a ki a börtönben ad magának zsúrt. Üljön szépen vissza a helyébe és szégyelje magát.

Ez már oly nyugalommal volt mondva, hogy más körülmények közt a legjózanabb itélet is szemtelenségnek minősítette volna. De ezen a helyen, egy nagy, négyemeletes börtönpalota félhomályos pinczeszobájában, a háttérben a küszöbön álló fogházi őrrel, – vagy nevetséges volt, vagy mélységesen megható. Csak egy fokkal mélyebbre kell helyezni ezt a hangot s mindjárt látja az ember, milyen lehetett itt e pillanatban a hangulat: – az akasztófa lépcsőjén álló elitéltre kell gondolni, a ki onnan gorombáskodik az ügyészszel, a biróval, a társadalmi renddel. Úgy-e, ez nem szemtelenség?

Ez járt Miklós fejében. Nagyon érezte a meleget a szive körül, azt a meleget, a mit boldog, gond nélkül élő fiatalok, még meg nem savanyodott emberek éreznek, mikor az élet elibük dobja az ilyen helyzetet.

Hát szépen visszaült a helyére s meghajtotta fejét ez előtt a szomorú gorombaság előtt.

– Maga engem közönséges teremtésnek tart, – folytatta Riza, – pedig nem vagyok az. Még ma, mielőtt innen elmegy, meg fogja érezni, hogy ki vagyok és látni fog engem, mint a hogy most csak a külsőmet látja. Még mielőtt elmegy innen, mindent fog tudni. És tudja, miért?

Kérdőleg nézett rá Miklós.

– Azért, – felelt a lány, – mert addig nem eresztem innen el. Érti? Nem eresztem innen el, a míg be nem fészkelem magam a lelkébe, a míg bele nem kapaszkodom az emlékezetébe úgy, hogy onnan egyhamar ki ne vehessen senki és semmi. És most hallgasson végig. Mikor én vidékről feljöttem Pestre, azért jöttem, hogy nekivágjak az életnek. Arról ne beszéljünk hogy én már egynéhányszor elrontottam az életemet. Én ezt nagyon jól tudom. De nem vagyok hajlandó belemenni abba, a mit az emberek követelnek tőlem. Az emberek az ilyen leánytól azt követelik, ha egyszer lopott, hogy azontúl vegye komolyan őket: húzódjék félre, ne ártsa magát semmibe, vesse alá magát annak a megvetésnek, a mivel rája néznek és menjen, nyugodjék bele abba a száműzetésbe, a mibe maguk, polgári erkölcsmesterek az ilyen teremtést küldik. Hogyan? Akkor kezdjem magukat, a maguk rongy aprólékoskodásait, a rosszakaratú kicsinyeskedéseiket komolyan venni, mikor az életemről van szó? Hogyan, kérem? Abba belenyugosznak maguk, hogy felrúgjam egyszer a polgári erkölcsöket, akkor, a mikor semmivé lettem a maguk szemében és azt nem akarják eltűrni, hogy azontúl is ott rúgjak egyet a maguk erkölcsein, a hol tudok, hogy azontúl ne úgy viselkedjem, mint a hogy ellenfélhez illik? Csak maguk akarnak az én ellenségeim lenni, és én ne legyek a maguk ellensége? Mi?

Most égett az arcza. Látszott rajta, hogy sokat gondolkozik a czellájában, hogy külön filozófiát csinál a maga igazolására, – látszott rajta, hogy négy vastag fallal el van különözve az élettől, mely a renitenseket maga alá töri s a mely nem tűri, hogy az ő sablonjai ellen valaki diadalmas gondolatokkal harczoljon.

Miklós hidegen szólt:

– Mit akar? Végeredményben mit akar?

A leány kapkodott:

– Nem tudom, mit akarok. De ez a lelkemet nyomta, hát elmondtam. El kellett mondanom. Főleg azonban azért beszélek, hogy valamibe belevigyem magamat.

Sötéten nézett Miklósra. Künn, az életben nem lett volna komoly ez a pillantás. Szinpadias lett volna, vagy legalább is meg lett volna gyanusítható azzal, hogy rosszhiszemű. De itt mindennek valami szomorú őszinteséget adott az az unatkozó, kékruhás, katonaformájú ember, a ki a küszöbön állongott s türelmesen várta, hogy a fogoly a védőjével kidiskurálja magát.

– Az Istenre kérem – mondta – engedje meg nekem, hogy őszinte legyek. Megengedi?

– Hogyne. De…

– Tudom. De «arról» ne beszéljek.

– Körülbelül eltalálta.

– Pedig minden e körül fordul meg. Ha arról nem beszélnénk, minden hazugság volna, a mit itt most hallana tőlem. Minden, a mit tettem, a mit teszek és a mit tenni fogok, abban olvad fel, hogy én magát szeretem.

És megismételte, erősen, majdnem oly hangosan, hogy a fogházőr is hallotta:

– Hogy én magát szeretem.

Most csönd lett. Miklós nagyon komolyan nézett maga elé. Valamit mondott most ez a leány, a mi a lelke mélyéig szaladt.

– Azt mondta – szólt – minden ebben olvad fel.

– Azt.

– Az, a mit tesz és a mit tenni fog. Ezt, ha akarom, hiszem. Ha nem akarom, nem hiszem. De egyebet is mondott. Azt mondta: «a mit tettem». Mi ez?

Daczosan mondta a leány:

– A mit tettem.

– Hogyan… a mit tett, az az, a miért most itt van…

– Igen.

– És a miért most itt van… azt… azt azért tette… mert…

Várt. Várta, hogy a leány egészítse ki a mondatot. De a leány nem ment bele ebbe a diskurzusba, mely a sorok közt csengett. Kimondta:

– Ne kerülgessük. Azért tettem, mert magát szerettem.

– Azért… azért…

– Megint fél a szótól. Azért loptam. Loptam. Ez a neve, magyarul. Azért loptam, mert szeretem.

Most elmosolyodott Miklós. Valami nyugalmas érzése támadt. Olyan érzés ez, mint a mikor az ember rosszat álmodik, kinosat s az álom vége felé, mikor már lassan átmegy az ébrenlétbe, ezt érzi: «Oh, én bolond, miért félek, hisz én ezt csak álmodom!» Úgy érezte most ezt: «Oh, én bolond, miért aggódom, hisz ezt nekem csak hazudják!»

Nyugalmat adott ez neki. Elégedetten mosolygott a leányra. Az pedig hamarosan szólt:

– Maga ezen mosolyog?

– Természetesen.

– Azt hiszi, ez az egész csak arra való hogy én magát bolonddá tartsam?

Miklós habozott.

– Ne féljen – sürgette Riza – nem sért meg vele. Mondja csak ki, bátran! Hogy is sérthetne meg? Hát lehet engem megsérteni? Azt hiszi, ugy-e, hogy hazudom.

– Azt.

Most a leány arcza lett olyanná, mint a minő az izgatott és aztán hirtelen megnyugodott ember arcza.

– Lássa – mondta – még jó, hogy így rögtön, nyiltan bevallotta. Mert így legalább nem lesz köztünk félreértés. Most tiszta munka az egész. Hát én magának – be fogom bizonyítani azt, a mit mondtam:

– No, erre igazán kiváncsi vagyok.

A leány odahajolt hozzá:

– Ismeri maga Bella kisasszonyt?

– A koristaleányt?

– Azt. A ki a czukrászdába szokott járni.

– Ismerem.

– Tudja, ugy-e bár, hogy azzal némileg barátságban voltam.

– Láttam, hogy gyakran beszéltek.

– Ugy-e bár, azt is tudja, hogy mikor a detektivek értem jöttek, nem találták meg nálam azt a pénzt, a mit loptam.

– Tudom.

– Hallotta, hogy egy drága, nagyon drága báli ruhát vettem rajta a Bécsi-utczában. Gyönyörű halványkék ruha volt, teleszórva ezüst csillámokkal.

– Hallottam.

– Azt is hallotta, hogy a pénz egy részét Bella kisasszonynak adtam.

– Igen.

– Hát most majd előbb azt mondom meg magának, hogy miért vettem azt a ruhát. Érdekli?

– Igen.

– Azért vettem, hogy magának tessem benne. Láttam, hogy a czukrászboltba rám se néz. Láttam, hogy nem törődik velem, mint a többi, pedig én egyebet se tettem, mint a pillantásomba gyűjtögettem a lelkem egész melegét s a hányszor csak véletlenül találkozott a pillantásunk, magába iparkodtam önteni mind ezt a nagy forróságot…

– Kérem…

– Hagyja, hadd mondom el. Éjszakákon át kinlódtam. Fetrengtem odahaza, álmatlanul. És közben, nappal, délelőtt, mikor üres volt a bolt és nem volt ott más, mint Kóré úr meg én, hallgatnom kellett az öreg ember félreérthetetlen czélzásait arra, hogy tetszem neki, hogy szeret és rajtam áll, hogy elvegyen feleségül.

Miklós mosolygott:

– Ezt tudtam – mondta csöndesen.

– Kitalálta.

– Körülbelül.

– No, lássa. Alig vártam az ozsonna idejét, mikor maga szokott jönni. És maga jöt, és megint nem nézett rám. És én tovább kinlódtam. Egyre szenvedélyesebben ástam magam bele ebbe a szerencsétlen érzésbe. De nem beszélek, mert megint azt fogja hinni, hogy hazugság. Látom, hogy a szemem nézése, az arczom tüze, a hangom reszketése nem elég magának ahhoz, hogy higyjen nekem. Maga most is ügyvéd. Magának ténybeli bizonyítékok is kellenek. Ne féljen ügyvéd úr, olyan is van. Én erről az érzésről naplót vezettem. Minden napon, minden este hiven beleirtam abba a naplóba minden gondolatomat. Ebben a naplóban benne van a ruha története. Azt mondtam magamban egy napon: «nem birom tovább». Éreztem, hogy elfogyott alólam a föld, hogy nem vagyok olyan nő, a ki a rendes eszközökkel hódíthat meg egy férfit. Mert mi voltam? Hogyan próbáljam a maga tisztes polgári lelkét megzavarni? Bolond gondolatom támadt. Végig mentem a városon és megláttam ezt a ruhát egy kirakatban. Akkor elfutotta a fejemet a vér. Egy pillanat alatt átrohant az agyamon az a gondolat, hogy meg fogom venni ezt a ruhát, felöltözöm, szépen megfésülöm, beillatozom a hajamat, virágot tűzök a keblemre, a hajamba, s egyszer este, mikor maga el fog jönni a boltba, ott fogok állani a szoba közepén, ragyogó szépen, piros arczczal, égő szemmel és még mielőtt maga magához térhetne a meglepetéstől, megfogom a fejét és megcsókolom az ajkát és nem bocsátom el addig, a míg meg nem tudja, hogy az őrűlésig szeretem, hogy imádom és hogy meg tudnék halni magáért…

(«Nem», – gondolta Miklós, – «hazugságnak ez nagyon czifra volna!»)

A lány nagyot lélegzett és akadozva, fojtott hangon mondta tovább:

– Rohantam, vágtattam vissza a czukrászboltba. Még aznap este elloptam a pénzt. És másnap megvettem a ruhát. És nem vehettem magamra, mert megfogtak. És azért említettem Bella kisasszonyt, mert ő mindezt tudja. A mi ebből az elfogatásom előtti estéig történt, az benne van a naplómban. És a naplóm Bella kisasszonynál van. Ha tetszik, menjen el hozzá és kérje el tőle.

Elhallgatott. Miklós úgy érezte, mintha ebben a pillanatban valaki megfogta volna a torkát. Nem tudott mást mondani, hát ezt mondta:

– Kisasszony… az Istenért… de hisz nekem menyasszonyom van… én ezt mind, mind szóról-szóról el fogom neki mondani…

Most diadallal állt fel a leány. Szinte gőgösen mondta:

– Ez most már fölösleges.

A fiú rábámult.

– Fölösleges, – ismételte Riza. – Mert ezt, a mit most itt elmondtam, szóról-szóra megirtam a menyasszonyának!

– Mikor?

– Tegnap. És most ment el innen Bella kisasszony, a kinek a kezébe tudtam csúsztatni ezt a levelet. És ebben a pillanatban már olvasta is ezt a menyasszonya…

Miklós felugrott ültéből. Nagyra nyitott szemmel nézte Rizát.

– Nem igaz! – kiáltotta.

De Riza most már mozdulatlanul, szinte hidegen ült a helyén és nem felelt. Nem felelt, de a hogy Miklósra nézett, abban a tekintetben benn volt az a felelet, a mely a legroszabb volt Miklósra nézve.

– Nem igaz! – kiáltotta Miklós. – Hiába hallgat, még sem igaz.

Várt valami beszédet, de hiába. A lány csak nézte. Valami furcsa, kesernyés mosoly járt az ajka körül, mintha ezt gondolta volna: «Látszik, hogy te még nem ismersz engem.»

Harmadszor is mondta a fiú:

– Nem igaz!

Aztán észrevette, hogy figyeli az őr. Hát leült a kis karosszékbe, oda húzta közvetlenül a leány lába elé és gyorsan, szinte hadarva beszélt, mintha azt akarta volna, hogy hamar, nagyon hamar legyen vége ennek a rémítő helyzetnek s hogy ha ez hazugság, akkor egy másodperczczel se kinlódjék tovább, mint a mennyi kinlódást egy ilyen rosz tréfa megér.

Ezt mondta:

– Ez ép úgy hazugság, mint az a rémhistória, a mit a ruháról talált ki. Nagyon jól tudom, hogy az is szemenszedett hazugság. Rám akar ijeszteni, meg akar fogni, fél, hogy nem csinálom ambiczióval a dolgát, hát ilyen történeteket tálal fel s még elég izléstelen ahhoz is, hogy ebbe a piszkos ügybe belekeverje a menyasszonyomat. Szégyelheti magát, kisasszony – nem azért, mert tapintatlan és rosz izlésű, hanem azért, mert ilyen ügyetlen! Hát… hát mondja, hogy csak tréfál!

– Nem.

– Csökönyösködik?

– Nem én. De nem hazudom. A mit mondtam, igaz.

– Irt a menyasszonyomnak?

– Irtam.

Most oly komolyan mondta, hogy el lehetett hinni. Miklósnak elakadt a lélegzete. Aztán, hogy összeszedte magát, még egy utolsó reménye támadt:

– De nem küldte el.

– Elküldtem.

– Hova?

– A régi fogházba. Ki, messze ki, a régi fogházba. A hol az apja igazgató. Bella kisasszony fiakkert vett, ha ugyan el nem sikkasztotta azt az öt forintot, a mit erre a czélra kapott.

Miklós felugrott és szedte a kalapját, botját. A leány szeliden állt elébe:

– Ne menjen el, ügyvéd úr!

– Dehogy nem megyek!

És indult, izgatottan, sápadtan.

– Ne menjen el, kedves ügyvéd úr – mondta szeliden, mosolyogva Riza – nem tanácsolom, hogy most elmenjen. Van rá okom.

Miklós megállott. Érezte, hogy olyan hangon beszél hozzá ez a leány, hogy mindig felül neki.

– Miért ne menjek?

– Mert ha elindul és látom, hogy itt akar hagyni, akkor ez a csöndes «vizsgálati fogoly», a ki most maga előtt áll, egyszerre meg fogja magát ölelni, birkózni fog magával, kiáltani, ordítani fog, fölveri ezt a csöndes irodát és erőszakkal, erőnek erejével, az összeszedett utolsó erejével itt fogja tartani ügyvéd urat, még ha az lesz is a vége, hogy ügyvéd úrnak darabokra szakad a ruhája, összetörik a kalapja, és még ha az lesz is a vége, hogy két fogházőr jön kiszabadítani ügyvéd urat az én kezem közül!

De a végét már oly hangosan, oly reszkető sirásra álló hangon mondta, hogy Miklós megijedt tőle. A szomszéd irodából egy hivatalnok nézett be a nyitott ajtón. Az őr megmozdult a küszöbön.

– Az Istenért – mondta Miklós – beszéljen csöndesebben!

Riza hátranézett és meglátta a hivatalnok kiváncsi arczát. Az őr is beljebb jött egy lépéssel a szobába. Elhallgatott. Visszaült a helyére és a kezébe temette az arczát.

Sokáig hallgatott így.

Miklós pedig tanácstalanul állott előtte. Nagyon furcsa érzése volt most. Tisztán látta, hogy nem a véletlenek lánczolata sodorta őt ebbe a helyzetbe. Konstatálta magán, hogy e pillanatban, ha kevesebb őszinteséggel gondolkodnék, azt mondhatná: «ejnye, hogyan kerültem én bele ennek a drámának a kellő közepébe?» De őszintén gondolkozott, s megvolt az a ritka jó tulajdonsága, a melynek hiánya oly sokszor dönti szomorúságba a mi szegény, gyönge emberszivünket – megvolt az a józan tisztánlátás benne, a mely csak olyan embereknek a tulajdonsága, a kik hideg fiatalságot éltek, eget nem ostromoltak, légvárak építésével hivatásszerűen nem foglalkoztak soha. Látta, hogy neki magának is nagy része van abban, hogy most itt áll a fogház irodájában, egy siró leány előtt, a ki – most már elhitte neki – szerelmes belé. És azt is tudta, miért van neki ebben része. Érdekelte a leány. Többet foglalkozott vele, mintsem kellett volna. Sőt: többet foglalkozott vele, mintsem illett volna. Most Lenkére gondolt, a fehér leányszobára, a csöndes öreg úrra, a ki oly ügyesen tudott a szobából kimenni, ha azt akarta, hogy a fiatalok magukra maradjanak…

Nézte a leányt és észrevette, hogy csöndesen sír. Most látszott, hogy igaza volt, mikor az utolsó erejéről beszélt. Az imént még vadul égő szemmel, büszkén fölemelt fővel vágta az arczába, hogy nem ereszti el innen s akkor ez a leány maga volt a harczos élet, a fölényesség, az erő. Mintha valami hatalma is lett volna… Úgy eltűnt körüle a fogház, a szabadság-hiánynak minden szimboluma, mikor beszélt. Az őr egy közönséges, unatkozó, várakozó inassá homályosult s az iroda nem volt fogháziroda, hanem a Riza szobája, a mely tele volt vele a mely az övé volt.

És most itt ült, a kezébe temetett arczczal, csöndesen sírva, megtörve. Szegény nyomorult leány volt ebben a perczben, a kiben megtörött a dacz, a kiből elfogyott a harczos erő. És az őr megint fogházőrré lett és a szoba falai megint megnőttek körülötte, az ablakok vasrácsai jelentősen rajzolódtak a kék égre: megint nem volt egyéb Riza, mint az a szegény vizsgálati fogoly, a kinek itt ismerték.

Miklós megijedt magamagától. Érezte, hogy most jobban fogja őt ez a lány, mint az imént, mikor azzal fenyegette, hogy birkózni fog vele és nem ereszti ki az ajtón. Szerette volna tudni: vajjon tudja-e ezt Riza? Úgy gondolta: ha tudja, hát akkor – azért sír. Érezte, hogy mondania kell valamit. Piszkálta botjával a kopott szőnyeget, mely az asztal alatt volt és csöndesen csak ennyit mondott:

– Hát…

Többet nem tudott. És erre várta a feleletet. De a felelet csak az volt, hogy összerándult a leánynak a válla. Sírt, egyre sírt.

Megint szólt a fiú:

– Hát nézze kérem…

A minthogy az igazi drámának ilyen egyszerű szavaik vannak. Nem «jaj» – nem «halál» – nem «szenvedés». A mi életünk nagyon szomorú és nagyon komoly, megsiratni való jelenetei csupa «hát»-ból meg «nézze kérem»-ből állanak.

– Eh – mondta hirtelen Riza és a kezefejével végigtörölte a szemét. Mintha nem csak a könnyeit, hanem az egész sirását akarta volna egy mozdulattal eltűntetni. Daczos mozdulat volt ez, benne volt, hogy nemcsak szégyenli, de utálja is azt, hogy ennyire ellágyult. Lassan, csöndesen elmosolyodott.

Miklós halkan szólt:

– Hát most mondja kérem, mit akar?

– Semmit.

– Nem akarom megbántani. Látom, hogy nyugtalan, de azt hiszem, hogy maga sem tudja, mit akar.

A leány ránézett:

– Igaza lehet.

Egy kicsit nézte, aztán súgva szólt:

– Ha akar, menjen el.

És hozzá tette:

– Nem így képzeltem a dolgot, de elhagyott az erőm, mielőtt még a végére értem volna annak, a mit elhatároztam. Ezt a csatát én vesztettem el. Most menjen el, csináljon a mit akar… menjen a menyasszonyához… én le vagyok győzve és itt maradtam a csatatéren, megsebesülve…

Vigasztalta Miklós:

– Na… ne legyen olyan szomorú.

De aztán érezte, hogy ez a mondása szinte ostobán hangzott. Hát jobbnak látta fölvenni az ügyvédi hangot:

– Szedje össze magát. Gondolkozzék a helyzetén. Én majd megteszek mindent, hogy helyrehozhassa még az életét.

A leány fölállott:

– Menjen el, – mondta – most már én kérem, hogy menjen el. Most szükségem van arra, hogy egész nap egymagamban legyek és gondolkodjam. De azért nem kell féltenie engemet. Alszom rá egyet és holnap reggel megint friss, erős és bátor leszek. Tudom, hogy nem szabad elhagynom magamat, mert akkor végem. Hanem…

Itt elhallgatott. És Miklós hiába várta a folytatást. Hát megkérdezte:

– Hanem?

– Hanem megkérem valamire.

– Mire?

– Nagyon gyerekes dolog. Ne vegye rosz néven.

– Nos?

– Nézze… igazán gyerekes dolog… de most olyan nagyon, olyan nagyon-nagyon esnék nekem…

Nem mert előhozakodni vele.

– Mi az?

Lesütötte a szemét, mint a regények és szindarabok naivái. Nem is illett hozzá ez a póz. De talán ép ezért volt őszinte ennél az öntudatos leánynál. Halkan mondta:

– Fogjon velem kezet… és…

– És?

– És… simítsa végig egyszer a fejemet.

Miklós megijedt. De tele volt a szive szánalommal és emberséggel. Lassan nyujtotta a kezét a leány felé. Riza keze forró volt. Sőt reszketett is, mikor a férfi kezébe tette. És akkor igazán elfogta a részvét Miklóst ez iránt a teremtés iránt. Valami jóságos lehellet szállott a lelkére, érezte, hogy most szivesen simogatja meg ezt a gyereket. Hát esetlenül, szinte komikusan ügyetlen mozdulattal, mialatt a jobbkezével a leány reszkető kezét fogta, a baljával elsimította a hajat a leány homlokából. És egy pillanatra otthagyta a kezét a puha fekete haján…

A pinczefolyosóra vezető ajtó csöndesen nyilott. Egy szuronyos ember nyitotta ki. És egy másik ember dugta be rajta a fejét.

Sebfi volt. A türelmetlen Sebfi.

Most ez volt egy pillanatra a kép: az egyik ajtóban az egyik őr, a másik ajtóban a másik őr. Benn a szobában a lány s Miklós, a mint a haján nyugtatta a kezét. És az ajtó nyilásában egy meglepett, bámuló fej, egy zavartan néző szempár, mely egy rendetlen, kuszált arczból villogott ki.

Riza látta meg először Sebfit, mert ő állott szemben vele. És elmosolyodott. Diadalmas mosolygás volt ez. Miklós hátranézett. És Sebfi csak bámúlt, aztán lassan visszahúzta a fejét az ajtóból. Az ajtó pedig becsukódott utána.

A képnek vége volt.

– Hát ez mi volt? – kérdezte meglepetten Miklós.

A lány még mindig mosolygott:

– Sebfi volt.

– És…

– És látta, hogy maga fogta a kezemet és megsimogatta a fejemet. És nemcsak látta, hanem nézte is. És nemcsak nézte, hanem – nem tudta nézni.

– És maga ennek örül?

– Nagyon!

– Ugyan miért?

– Mert örülök neki. Nem tudom az okát, de ezt nagyon nagy örömnek érzem. Tudja Isten, talán azért, mert most már majd lesz valaki, a ki rá fogja magát birni, hogy foglalkozzék velem… Ez az ember faggatni fogja, vallatni fogja…

Örült neki valóban. Látszott az arczán. Most már egészen felvidult.

– Szerencsés napom van ma mégis! – mondta bátran, kedvesen. – Menjen, ügyvéd úr!

Miklós most elindult az ajtó felé. Rossz érzés volt tudni, hogy Sebfi künn várja. De mindegy volt, alapjában véve.

– Menjen, ügyvéd úr! – mondta Riza. – Ne féljen!

Visszafordult:

– Nem félek, – szólt szinte sértődötten. És kiment. Még köszönni is elfelejtett.