Rabok

Lenn a pinczefolyosón nem találta Sebfit. A nyirkos lépcsőn fölsietett és végigszaladt a hosszú folyosón. Fiatal ügyvédbojtárokba ütődött, a kik vigan kiáltottak rá:

– Hova siet, Csáthi?

Nem is felelt nekik. Kiért az utczára és föllélegzett. Gyönyörű nap volt, hóolvadás napja. A hideg pinczében még a tél nyirkossága érzett. De itt fönn langyos szél járt az utczán s a szegény városi tüdő úgy érezte, hogy már jön valahonnan Buda felől az ibolyák lehellete, meg az a kedves tavaszi fűszag, a mely a földből árad, a mint a hó eltakarodik a hátáról.

Nem látta Sebfit. Belenyugodott, hogy elszaladt előle, s rögtön azután belenyugodott abba is, hogy még a mai napon lesz hozzá szerencséje.

A konfortábli-állomás felé ment. Most ki kellett menni Lenkéhez. Még pedig gyorsan.

De a túlsó oldalon meg kellett állnia. Meglátta Sebfit, a ki némán, sápadtan támaszkodott a falnak. Mintha ez az egész város csak azért épült volna, hogy szegény Sebfi nekitámaszkodhassék a falaknak… Ilyen volt az ő élete. Minden nap történt szegény fejével valami, a miért érdemes volt világos nappal, nyilt utcza során nekidőlni a falnak.

Miklós odament hozzá:

– Megvárakoztattam, úgy-e?

Nem felelt.

– Most pedig itt kell hagynom, kedves Sebfi, mert borzasztóan sietek. Ki kell mennem a menyasszonyomhoz!

Ezt szándékosan hangsúlyozta. Sajnálta ezt az embert. Az orra alá akarta dörgölni ezzel a mondattal azt, hogy: «no ne félj, te szamár, hiszen énnekem menyasszonyom van, én nem vehetem el tőled azt a leányt!»

De nem mehetett tovább, mert Sebfi nem felelt. Most türelmetlenné lett Miklós:

– Mit áll itt? Mit bámul?

Egy hangot se szólt.

– Mi baja?

És miután látta, hogy csökönyösen, programmszerűleg hallgat, hát vállat vont:

– Tudja… Én itthagyom ám magát…

És hozzátette:

– Maga, úgy látszik, bolond.

Erre keserű kaczaj következett. Az, a mit úgy írnak be utasításból a szindarabokba a szerzők, hogy:

… (Keserűen kaczag.)

– Haha! – «kaczagott» Sebfi. – Haha! Bolond vagyok? Hahaha!

Miklós boszankodott:

– Mondom, most sietek. De jőjjön el hozzám délután háromkor, majd beszélünk.

– Tehát… szökik előlem?

– Hogy az ördögbe szökném, mikor azt mondom, hogy legyen szerencsém délután!

Sebfi fölemelte az ujját:

– De most szökik. Momentán, szökik.

– Momentán?

Elnevette magát erre a furcsa szóra.

– Bolond ember maga, barátom – mondta. – Ha nem volna bolond, hát most egyszerűen itt hagynám a faképnél. De mivel bolond, hát inkább késem maga miatt két perczet. Mit akar?

– A menyasszonyához megy?

– Oda.

– Kocsin?

– Kocsin.

– Hát vigyen el magával. Én elkisérem odáig és a kocsiban kidiskuráljuk magunkat.

Miklós habozott egy pillanatra. Aztán belement a dologba:

– Nem bánom.

Beültek egy kocsiba, mely elkezdett döczögni velük kifelé. Hosszú ideig nem mondott semmit Sebfi, csak bámult maga elé és közben néha szomorúan bólongatott a fejével. Végre is Miklósnak kellett megszólaltatnia:

– No hát mi kell? Ki vele!

– Tudja, – mondta Sebfi, – mikor a fogház felé mentünk, úgy bíztam magában, mintha a testvérem lett volna. És most… most nem tudom, mit gondoljak magáról.

– Miért?

– Látta, hogy benéztem az ügyvédi szobába?

– Láttam.

– Nos? Hát még kérdezi?…

Most Miklós egy pillanatra arra gondolt, hogy nem volna-e jobb, ha egyáltalán nem felelne neki? Úgy érezte, hogy ennek az embernek nincs joga ahhoz, hogy őt faggassa, nehéz helyzetekbe hozza, keresztkérdésekkel kínozza. De ezt az ős kényelmi érzést elnyomta benne a jól nevelt lelkiismeret. A ki hosszú esztendőkön keresztül azzal hizeleg a lelkiismeretének, hogy folyton hallgat rá, az elkényezteti a lelkiismeretét és rabjává válik. Az ilyen embert becsületes embernek szokták nevezni. De Miklós most egy kis lázadás-félét érzett a lelkében: fel akart lázadni ez ellen a valami ellen, a mi az ő jóvoltából így elhatalmasodott rajta.

Sebfi türelmetlenül mondta:

– Még kérdezi is?

Miklós egy kicsit ingerülten felelt:

– Kérdezem, Sebfi úr, kérdezem.

– Csodálom.

– Ugyan miért?

– Mert vannak rövidke pillanatok, a mikor az ember meglát valamit, a mi… a mi…

Kényszeredetten mosolygott. Ő ugyan gúnyosan akart mosolyogni, de bizony elkényszeredtek az arcza vonásai.

– A mi?

– A mi sok mindent megmagyaráz. A mi megvilágítja az embert, a kit csak felületesen ismerünk.

Nevetni kezdett. És folytatta:

– Tudja, ügyvéd úr, én egyszer játszottam egy franczia bohózatban… csak inasszerepet persze… a melyben előfordult egy részeg ember. Ez a részeg ember késő éjszaka jött haza és a kis villamos zseblámpáját maga felé fordítva tartotta. Veszettül átkozódott, hogy nem lát, pedig világít a lámpája. Persze, mert a hasát világította. Hát tudja… ügyvéd úr… nekem most az az érzésem, hogy maga az imént becsipett valamitől és fordítva tartotta a lámpáját, úgy, hogy az a hasára világított. És a mint ezt mi, rongyos komédiások mondani szoktuk – én most belelátok a maga hasába, ügyvéd úr…

Ez már keserűen volt mondva, daczos hangon. És fanyarság áradt belőle. Másnál harag lett volna, ismét másnál: elszomorodás. A Sebfi lelkéből fanyarságot váltott ki az a föltevés, hogy Miklóst Riza mint nő is érdekli.

Az ügyvéd rászólt:

– Maga nemcsak hálátlan, hanem goromba is – mondta neki és szinte örült, hogy most már van oka haragudni erre a fiúra. De ez az öröme nem tartott sokáig. Sebfi mindent jóvátett. Egy ideig szótlanul nézte Miklóst, aztán elérzékenyedve szólt:

– Megbántottam talán?

A másik vállat vont.

– Megbántottam?

– Nem.

– De igen… tudom, hogy megbántottam. Szamár voltam. Bocsásson meg… Tehetek én róla, hogy olyan rettenetesen, olyan nagyon rettenetesen szeretem ezt a leányt?

És már potyogtak is a könnyei. Sebfinél a sirás olyan közönséges valami volt, mint más embernél a köhögés. De a könny – könny és mi, más emberek, sohse tudjuk, hogy melyik könny mennyit ér. Nem tudjuk, könnyen csordult-e, csak úgy felszinről, vagy nehezen, fájdalommal szivárgott-e fel a mélységekből. A síró férfi a legszomorúbb valami ezen a világon s ha valaki könnyen fakad sirva, ez az ő privát szerencséje. A könnynek az emberi szív mérlegén arany-értéke van és a mérleg egyformán méri a lopott aranyat úgy, mint a talált aranyat, meg a verejtékkel kiásottat.

Ez a sirás megfogta Miklóst.

– Na… na… – mondta zavarodottan. – Ne sirjon kérem. Hiszen az borzasztó, mikor egy felnőtt férfi sír!

Még csak ez kellett a fiúnak. Most már zokogott, bőven ontotta a könnyeit, amúgy Istenigazában kisirta magát. És a milyen könnyen beborult, oly könnyen derült is ki.

– Úgy-e mondtam – szólt félig mosolyogva, – hogy szamár vagyok? Hát ha sohse hitte volna el rólam, most legalább bebizonyítottam.

– De hát mit gondolt?

– Megmondjam? Mert szégyellem.

– Mondja ki, bátran.

– Igaza van. Jobb is, ha szóba kerül köztünk. Azt hittem, hogy maga… érdeklődik az iránt a leány iránt… aztán meg olyasvalamit hittem, a mi még ennél is szomorúbb: hogy Riza szereti magát…

Most megint borús szemmel nézett a csinos fiúra. Látszott rajta, hogy a gyanú még mindig rág rajta.

Miklós intett a kezével:

– Ugyan!…

A fordulónál voltak. Feltünt a nagy sáskahad, a csöndes és bús palota, mint Sebfi mondta volna: végszóra.

Miklós odamutatott, a nagy ház felé:

– Hát nem tudja, hogy…?

– Tudom, tudom.

– Hát akkor mit akar?

Csak ennyit mondott:

– Semmit.

De ezt úgy, olyan hangsúlylyal mondta, mintha ezt akarta volna mondani:

– Mégis!

A kocsi megállott a nagy ház előtt. Miklós az ablakon keresztül meglátta, hogy egy másik kocsi már áll a bejáratnál s arra gondolt, a mit Riza az imént mondott neki: Bella kisasszony van itt, a levéllel. De a kocsi nem fiakker volt, hanem egyfogatú. És Riza fiakkeren küldte a kisasszonyt. Igen ám, de azt is mondta, hogy Bella kisasszony valószinűleg gazdaságosan fog bánni az öt forinttal, a mit erre a czélra kapott – s a mi alatt az értendő, hogy zsebrevágja. Mindez egy pillanat alatt röppent keresztül Miklós agyán, de nem is volt szüksége több időre: a következő pillanatban a bejáró rácsos kapuja mögött megjelent Bella kisasszony, suhogó selyem hangjától kisérve s elegánsan biczczentett a szuronyos Szabó felé, a ki ajtót nyitott előtte. Csak akkor vált elegáns dámából rémült, megriadt kis fruskává, a mikor Miklóst meglátta.

– Ön… ön itt van? – mondta hirtelen.

Sebfi még benn ült a kocsiban. De ő talán még rémültebb volt, mint Bella kisasszony. És a két rémült ember között, a kocsi hágcsója mellett állott Miklós, a kinek fagyos lehellet csapta meg a szivét erre a látványra: Bella kisasszony, a ki az ő menyasszonyától jön. És hátrakapta a fejét s akkor Sebfit látta… Előtte ez a borzasztó, kinzó helyzet: a két leány, ez a két leány együtt… mögötte ez a szegény, majdnem megcsalt, félig-meddig már kijátszott, szerencsétlen ember, a ki meredt szemmel nézte hol Miklóst, hol Bella kisasszonyt, hol meg minden ok nélkül, de annál szúróbb pillantással a szuronyos kapuőrt…

– Ön itt? – kérdezte megint a kisasszony, a ki erre bizonyára valami szindarabból emlékezett.

– Igen! – mondta Miklós.

– Egy… egy üzenetet hoztam, – hebegte a leány.

Miklós most ideges lett:

– Átadta?

– Át.

– Hát akkor… hát akkor… ez szemérmetlenség volt öntől, Bella kisasszony!

Ennek úgy megörült a kisasszony, ennek a sértésnek, hogy tán annak se örült volna jobban, ha hirtelenében aranygyűrűt talál az utczán. Végre megsértették, végre meg volt oldva a helyzet, végre lehetett gőgös pillantással végignézni a fiút és valamit mondani, ilyenfélét:

– Az ilyen sértegetés nem is ér fel hozzám!

És végre lehetett beszállani az egyfogatúba, s odakiáltani a kocsisnak:

– Hajtson a Népszinházhoz!

A mi meg is történt. Az egyik bárka már eldöczögött. Hátra volt még a másik, a keservesebbik.

Miklós megfordult s a nyitott ajtónak támaszkodva mondani akart valamit Sebfinek. Maga se tudta még, hogy mit, s annak a pillanatnak a kényszerítő erejére bizta, hogy kipréseljen belőle valami elfogadható kijelentést. De nem szólhatott semmit, mert Sebfi ugyanabban a pillanatban megfogta belülről a kocsiajtót és szép lassan, szinte gyöngéden elhúzta Miklós alól.

– Hagyja kérem – mondta reszkető hangon – ne is kínlódjon…

– De…

Sebfi kiszólt a kocsiból:

– Hagyjuk ezt. Kocsis, a Népszinházhoz, a másik kocsi után! Hagyjuk ezt, ügyvéd úr és ereszsze el az ajtót.

Az ügyvéd engedelmeskedett. Sebfi becsapta az ajtót és a kocsi szép lassan megfordult. Akkor még ott állott Miklós a kapuban és nézte a komfortáblit. Meg a másikat is, a mely már a fordulónál járt. Még azt is látta, hogy Sebfi kihajol az ablakon s valamit mond a kocsisnak, s hogy a kocsis most rácsap a lóra s a fordulónál utoléri a másikat. Látta, hogy Sebfi kiszáll, benyit a másik kocsiba, mond valamit, aztán a másik kocsiból kilebben Bella kisasszony, kifizeti a kocsisát és beszáll Sebfivel az ő kocsijába. És aztán megint megindul a bárka, be, a város felé, az aranyos napfényen, a mezőkön olvadó hó között, gondosan kerülgetve a nagyobb pocsolyákat…

– Jó napot kivánok, ügyvéd úr! – mondta Szabó, katonás pózba vágva magát.

Még egy reménye volt Miklósnak. Hirtelen, mohón kérdezte:

– Itthon van Lenke kisasszony?

Hátha nem találta itthon? Hátha csak itthagyta számára a levelet?

– Itthon van, ügyvéd úr! – mondta kedélyes mosolylyal Szabó, úgy érezvén, hogy ezzel nagy örömet okoz a vőlegénynek.

A vőlegény azonban lehorgasztotta a fejét. Csöndesen szólt:

– És… sokáig volt fenn ez a hölgy?

– Körülbelül húsz perczet várt rá a kocsi.

Hát nemcsak, hogy átadta a levelet, de még beszélt is vele…

Most már nem törődött semmivel. Otthagyta a bámuló Szabót a faképnél, s mint a bolond, vágott neki a nagy háznak. A belső kapuban nekiment Vogelnénak, a ki a női rabok munkafelügyelője volt, a lépcsőn hármat is lépett egyszerre s a direktor előszobájának ajtaját majdnem betörte, olyat nyomott a kilincsen mielőtt a csengőt megnyomta.

Mária, a szigorú Mária nyitotta ki az ajtót. A fiú nem is köszönt, csak ezt lihegte:

– Lenke… merre van?

(«Nem köszön» – gondolta Mária – «a szegény, elnyomott rokonnak persze nem köszön!»)

Nem felelt neki. A vállán rántott egyet s a fejével biczczentett a Lenke szobájának irányába.

S a következő perczben Miklós ott állt a kis fehér szobában, melynek asztala mellett, Schiller Frigyes arczképe alatt egy keskenyvállú, kicsi kis leány ült, kezébe temetve az arczát, maga előtt egy nyitott, sűrűn teleirott levéllel.