Regényirók

Bulwert nálunk idejét mult írónak, könyveit antiquar ócskaságoknak tartják sokan, a kik ötven évi mesgyét sem tudnak átlépni az irodalom történetében. Igaz, hogy a romantikus iskola, melynek korában könyvei megjelentek, elvesztette uralmát a lelkek fölött, az újabb irodalom más útakon jár, de az akkori írók munkáit nem mindenütt temette el az idő. Bulwer könyvei még kelendők hazájában; színdarabjai közül is műsoron van egy-kettő. A németek is sűrűn olvassák; igaz, hogy náluk különösen nagy kelete van a fordításoknak. Minálunk azonban Bulwernek jóformán még a neve is kikopott az emlékezetből; könyveit mintha a föld nyelte volna el. Pedig a maga idejében ugyancsak kapós író volt nálunk is. A mint híre eljutott hozzánk, Nagy Ignácz mindjárt lefordította egyik darabját, s Születésjog czímmel kinyomatta Színműtár-ában, 1841-ben. Hiresebb regényei mind megvoltak magyar fordításban. Mi hát az oka, hogy nevét sem hallani nálunk, mikor Angliában és Németországban még élvezetet találnak munkáiban?

Ha az író elveszti közönségét, annak egyrészt a közönség az oka, másrészt az író. Minél nagyobb olvasóköre volt egy írónak, annál lassabban apadhat el népszerűsége. Természetes, hogy a hol többet olvasnak, ott több olvasójuk akad régibb íróknak is, s munkáik nem kopnak ki egyhamar az emlékezetből. A gazdag irodalmak csakugyan conservatívak. – Nálunk azonban meglehetősen szűk körű az olvasó-közönség, s egyáltalán nem régóta van szabadabb és élénk szellemi élet. Külső hatások, új irányok és divatok egymás sarkában jelentek meg, s kis csapatot ostromoltak. Pedig a szellemi áramlatok hasonlók a nagy vizek hullámzásához: kis szigeten hirtelen átcsapnak, a nagyot új meg új réteggel növelik. Ehhez járult még, hogy nálunk a könnyed franczia irodalom divatja honosult meg tartósabban, s ez eltompította az érzékeket a józan és higgadt angol könyvek iránt. Egyáltalán elmerűlt nálunk a régebbi, a Bulwerrel egyidős irodalom; őt Jósikával és Keménynyel együtt olvasták, ma ezeket is alig olvassa valaki. Nem utolsó oka ennek nyelvük avultsága, nehézkessége; s az eredeti művekével együtt elavult természetesen a régi fordítások stílje is. Érdekes lesz látni: mennyire tud megifjodni Bulwer új fordításban.

Az is igaz másrészt, hogy Bulwer nem a halhatatlan írók közül való. Nem lángész, hanem tehetség. De vajjon oly gazdag-e a világ új tehetségekben, hogy félszázad alatt nyom nélkül tűnhetnek el a régiek?

Mindenesetre komoly és erőteljes tehetség. Mikor az ő regényei megjelentek, az angol irodalomnak már voltak nagy regényírói és kitünő regényei, s Bulwerből mégis hamarosan olvasott és kedvelt író lett. Pedig az angol izlés és kritika ritkán tévedt, s akkor is inkább az ellenszenv vezette, mint Byronnal szemben; arra nem igen van példa, hogy ok nélkül való magasztalásba esett volna.

Azt azonban el kell ismerni, hogy Bulwer dicsőségének útját sok minden egyengette. A közönség szűkében volt új regényeknek. Scott már kifáradt, elevensége elhagyta utolsó munkáiban, s néhány év óta már nem is jelent meg tőle számottevő munka, mikor Bulwer első regénye, Falkland, 1827-ben napvilágot látott. Egy évtizednél tovább maradt Bulwer az angol közönség legkapósabb írója, mig Dickens és Thackeray megjelentek. Ez idő alatt egyetlen komoly vetélytársa lett volna, Disraeli, de azt a politika hódította magához; csak azért írt, hogy nevét ismertté tegye könyvei czímlapján, mielőtt a politikában is szerephez jutna. Regényeit sebtében vetette papirra, három-négy hét alatt egyet, csakhogy politikai eszményeit megismertesse a közönséggel. Bulwer kevésbbé ötletes, de sokkal lelkiismeretesebb és gondosabb író. Ő is volt tagja az alsó-háznak, sőt gyarmatügyi miniszter is, s politikai érdemek fejében baronet és lord lett belőle, de az irodalomtól sohasem pártolt el, haláláig író maradt (megh. 1873., 70 éves korában). Politikai sikerei csak növelték az érdeklődést írói munkássága iránt. Származása és egyénisége is előkelő volt, a mi hasznára vált honfitársai szemében. Tábornoknak a fia volt s unokája Warburton-Lytton híres nyelvtudósnak. Mindig az előkelő körökben forgott, megbízhatóan és érdekesen írta le azokat, a mi nagyban biztosította munkái iránt az érdeklődést. Tárgya is mindig érdekes volt. Falkland levelekben elmondott története egy férjes asszony szerelmének, a ki belehal a fölfedeztetés izgalmaiba. Regényei többnyire elzüllésnek indult s megmentett gyermekek, eltünt vagy meghamisított végrendelet, hosszú időn át szerencsésen titkolt nagy bűnök kiderülése körül forognak, a mi az angol közönséget ma is érdekli. Mennyi izgalom, s végül mily fényesen diadalmaskodik az erkölcs! Ez éppen az angol közönségnek való.

Az első kötetével keltett érdeklődést Bulwer termékenységével és sokoldaluságával igyekezett ébren tartani. Eleinte minden év irodalmi termésében ott volt az ő neve és munkája, csak később kényszerített rá néhány évi szünetet politikai szereplése. Külföldön is olvasták, a mi csak fokozta otthoni népszerűségét. Kivált a németeknél volt kapós; ez egyrészt Schiller fordítójának s a német irodalom nagy tisztelőjének szólt; másrészt annak köszönhette, hogy munkáin sok helyt érzik a német hatás, sőt olykor a német mintakép is, a mi nem kevéssé hizelgett a német hazafiságnak.

Termékenysége mellett sokoldalusága sem hagyta ellankadni iránta az érdeklődést. Az irodalomnak majd minden ágában próbára tette erejét. Írt fashionable regényeket, mint Pelham; Clifford és Aram bűnügyi regények; Devereux XIV. Lajos udvarában játszik. Olaszországi utazása alatt írja Rienzi és Pompeji utolsó napjai történelmi regényeit. A Caxtonok-kal próbát tett a humoristikus regényben, a Rajnai zarándokok-kal a mesében; Zanomi spiritiszta regény, A jövő nemzedéke phantastikus. A mellett írt színműveket La Vallière asszonyról, Richelieuről, Walpoleról; de a saját korából is; egy vigjátékával, a Pénz-zel, nagy sikert aratott. Epost írt Arthur királyról classikus mintára, utánozta a régi milesiákat, s gondos történelmi tanulmányok alapján regényes korrajzba fogott Pausaniasról.

Ennyi mindenféle természetesen nem sikerülhetett neki egyformán s nem lehet minden téren eredeti. Nem is törekedett erre, sőt szivesen dolgozott minták után. Fiatalkori költeményein Byron hatása érzik, a későbbieken Schilleré. Az angol kritika már harmadik művénél (The Disowned) rámutatott, hogy egyes alakjai Scott-tól vannak kölcsönözve. A német kritika sem maradt adós annak kimutatásával, hogy Falkland Werther-nek, az eltűnt kedvesét kereső s leányára találó Maltravers s a szülői házból egy vándorszínész csapathoz szegődő Godolphin meg Wilhelm Meister-nek hatása alatt keletkeztek. A Caxtonok-ban szántszándékkal a nagy humoristák modorát utánozza, főképp Sterne-t. Nem is csupán elődeit utánozza; rendkivüli tanulékonyságával fiatalabb kortársaitól is ellesi, a mi bennük újszerű, érdekes vagy megindító. Könnyű volna kimutatni, hogy néhol annyi meghatottsággal rajzolja a szegénységet, olyan lélekkel igyekszik megértetni és menteni hibáit, akár csak Dickens. Gúnyjának nyílait olykor Thackeray kalapácsával élesíti meg. Egykorú franczia íróknál könnyű megtalálni mintáit a helyzetek kiélezése, a meglepetések, az alakok egész táborának mozgatása dolgában. Mindez nem ártott Bulwernek, sőt növelte népszerűségét, hogy benne is föl lehetett találni a divatos újabb írók sajátságait.

Nyilvánvaló, hogy Bulwer írói egyéniségének képe meglehetősen zavaros és sok rajta az idegen vonás. A mi egészen sajátja, abban több ügyességet mint mélységet találni. Ötletes meseszövő, a ki játszva vezet át tekervényes bonyodalmakon, de olykor nagyon is kacskaringós úton hajhássza az érdekességet, s mesterkélt kifejléshez igyekszik; alakjait sok emberismerettel rajzolja, de azokon inkább a társas-élet vonásai vannak jól eltalálva, az emberi lélek mélységeibe kevésbbé tud bevilágítani. Vonzó elbeszélő, a ki szellemes elmefuttatásokkal, közbeszőtt egész kis értekezésekkel gyönyörködtet, de ezek alig tartoznak a tárgyhoz; választékos stiliszta, a ki az előadás művészetének éppen csak legmagasabb csúcsait nem tudja megközelíteni: az egyénenként jellemző nyelvet, a stíl művészi hangváltozásait, mely erő és báj közt csapongva, a fenséges nyugalomtól az ideges rebegésig alkalomszerűen változnék a tárgyhoz képest.

Meséit elég érdekesen tudja szőni, bár menetük olykor ellankad s vontatott. Alaprajzuk egyszerű, szinte kezdetleges. A cselekményt többnyire két szálból fonja, mint az Éj és virradat-ban is, hol két külön történet folyik a vagyonuktól elesett fiúk s az örökösök körűl, míg végre e két szál egybe sodródik; a rokonság két ága – s ezzel a közös vagyon is – ősi szokás szerint házasságban egyesül. Ötleteiben, melyekkel tovább lendíti vagy összebonyolítja a cselekményt, nem mindig válogatós; olyan bonyodalmakat sem kerül, melyek hallgatózásból vagy köpönyeg-elcserélésből állanak elő. Leleménye néha szemlátomást elhagyja s alig birja meséit tovább gördíteni: ezért szorul annyiszor intrikusokra. Regényeiben tömérdek fortélyt, gonoszságot, örökség-vadászást, halálos gyűlöletet találunk, a cselekvényt sokszor ezek a rugók lendítik odább, itt-ott majdnem a régi gézengúz-regények modorában. Egész czinkos-bandákat visz néha regényeibe, melyek így roppantul megnépesülnek, hogy végül alig tud velök mit csinálni. Az Éj és virradat-ban például egész csapat emberre van szüksége ahhoz, hogy az eltűnt esketési anyakönyv-lapot a jogos örökös kezébe juttassa. Fülöp nevelteti egy megholt czinkostársának leányát, a ki őt oltalmába fogadta volt; a leányra szemet vet egy vén lord; el is raboltatja, s történetből épp abba a falusi házba viteti, melyet sógorától vett, a kire bátyjáról, a Fülöp atyjáról szállott. Itt kerül elő aztán az írás Fülöp törvényességéről, s jut az elrabolt leány kezébe, a ki Fülöpöt szereti. – Ily kerülő útakon vezet sokszor a kibontakozás felé, kínos lassúsággal derítve ki oly tényeket, melyeket az olvasó régóta bizonyosra vesz. Ez korának szokása, de csodálatos, hogy oly elmés író semmi áron sem akarja észre venni, mennyire fárasztó a kiváncsiságnak ez az erőszakos élesztgetése, mely végtére nem fokozza, hanem eljátszsza az érdeklődést.

Ennyi csűrés-csavarásra azért van szüksége, mert a cselekvény nem fejlik nála az alakok jelleméből, hanem mankókon vánszorog epizódról-epizódra. Mintha nem is volna ereje az egyének, csak a társadalmi osztályok megfigyelésére és leírására. Emberei mintha betanult szerepet mondanának föl, olykor szinte a súgó hangját is hallani s szinte látni a rendezőt, a mint a színpadra tolja a szereplőket, hogy a játék meg ne akadjon. Alakjainak nem látunk a lelkébe; csak foglalkozásaikról, tetteikről vagyunk tájékozva, érzéseikről, gondolataikról nem igen. A lélek mélységeibe Bulwer nem igen száll alá, lélektani rejtélyek fürkészéséhez ritkán kap kedvet. Csak egy problema költötte föl érdeklődését többször is: hogy’ férhet össze egy lélekben a jó szándék a gonosz tettel, aljasság nemességgel; hogyan maradhat ez épen, vagy mint merül el az alacsonyságban. Négyszer is hozzányúlt ehhez a thémához. Clifford egy szerencsétlen gyermek története, a ki gonosztevők közt s a börtönben sem züllik el egészen, szerelmében megtisztul, s távol vidéken tiszteletben és boldogan él. Ez a regény mintegy Dickens Twist-jének előképe, de lélektani igazságához, sőt lehetőségéhez Dickens meggyőzőbb előadása mellett is szó fér. Lélektani tanúlság dolgában rokon ezzel az Éj és virradat. Bulwer legjobb regénye, mely 1841-ben jelent meg. Egy fiatal ember atyja halála után nyomorba és bűnös társaságba jut, mégsem sülyed el, hanem becsületet szerez magának. Ezekben képzelete szerint, szabadon oldja meg a problémát. Aram élettörténetében azonban a XVIII. század derekán valóban megtörtént esetet elevenít föl, egy jó és tudós ember sorsát, kinek lelkét gyilkosság és lopás nyomja, mely végre kiderül, s összezúzza a vétkesnek nehezen kiküzdött jólétét, szerelmét, egész munkás életét. Mily ellentétes rajzok, mily ellentmondó tanúlság! Bulwer vizsgálódása oda megyen ki, hogy némely esetben a sötét múlt megrontja a bűnösnek egész életét; máskor talán kikerülheti a Nemesist. Ez maga elegendő bizonyság arra, hogy Bulwer beérte a mesemondással, s nem fordított nagy gondot és erőt a lélektani festésre és tanúlságra. Még ezután is kétszer fordúlt ehhez a problémához: Godolphin-ban és Lucretiá-ban. A lelkiismeret küzdelméből azonban keveset látni, kivált Lucretiá-ban, mely ennek hiján s a szörnyűségek halmozásával a rémregények színvonalára sülyed.

Alakjainak nemcsak belső világuk elmosódott, külső lefestésük is elnagyolt. Nem csupán lelkükről, arczukról sincsen tiszta képünk. Nem látni őket olyan jellemző helyzetben, mely bevésődnék az emlékezetbe. Hogy’ ért ehhez Dickens! Gondoljunk csak a kis Copperfield dajkájára, a kin szétrepedésig feszül a bujka s ha lehajlik, lepattan róla egy-egy gomb; zsebében ollója, egy keshedt meséskönyv és egy tűtartó a Szent Pál temploma képével: ez feledhetetlen alak. Vagy ott van Andermatt bankár Maupassant Mont-Oriol-jában, a ki mindent rögtön megbecsül, a mire csak ránéz; hány emberről nem veszszük ezt észre azután, hogy ő benne megismertük ezt a vonást. Bulwernél ritkán találni ilyen állandó emlékezetes vonásokat. Hozzá még az események egész forgatagán sodorja keresztül alakjait, úgy, hogy alig is van időnk arra, hogy őket egyszer-egyszer jól szemügyre vehessük. Személyei csak vázlatok, a kik olykor alig ütnek el egymástól egyébként, mint hogy sorsuk különböző.

Maga is elismerte, hogy a jellemzésben nem szerencsés s alakjai többnyire typusok. Valóban, egy sincs közöttük, a kit úgy ismernénk, mintha az életben találkoztunk volna vele; csupa olyan távoli ismerősök, a kiknek sorsát mintha csak elmondani hallottuk volna.

Meseszövése s alakjainak rajza egyaránt azt sínyli, hogy nagyon is szabadjára hagyja képzeletét s a könnyű elgondolást nem támogatja részletes megfigyeléssel. Ezért oly kevés munkáiban a realitás. Erre vall az is, hogy a maga korában játszó regényei semmivel sem elevenebbek, sőt nagyrészt halványabbak a történelmieknél; az apró részletek segítségével, melyeket minden kézikönyvben megtalálhatott, ezeket még színesebbekké tudta tenni, főképp Pompeji utolsó napjai-t, mely nem igen áll hátrább a lármás sikerű Quo vadis-nál; de Rienzi is meg tudta kapni Wagner képzeletét. Még inkább kitetszik azonban phantasiájának szegénysége ott, a hol magára van hagyatva: phantastikus regényében, melynek czíme A jövő nemzedéke. Egy mérnök valami bányaszádából a föld gyomrába zuhan s ott egy csodálatosan fejlett, munkás és művelt népre bukkan, mely a szenvedélyeket nem ismeri, esze éles, teste erős; már mindazt föltalálta, a miről a földön akkor még csak álmodni lehetett: fölcsatolt szárnyakon versenyt röpül a madarakkal s fölhasználja a természet legnagyobb erejét, a vrilt, mely a mi villanyunkhoz hasonló. E nép szokásainak leírása, háztartásuk, földmívelésük részletezése szegényes képzelet prózai munkája, mely még Jules Verne, Bellamy és Wells földönjáró, lapos képzelgéseinek is mögötte marad.

Való, mind e tekintetben sok újabb író fölülmúlta Bulwert. Voltak, a kik a képzeletnek káprázatosabb játékaival gyönyörködtettek; vannak, a kik új fogásokkal gazdagították a regény technikáját s ügyesebben szövik meséjöket; egyesek élénkebben vagy elegánsabban tudják előadni mondanivalójukat; némelyeknél több eredetiséget találni a tárgy megválasztásában, mások ismét a jellemzésben bravúrosabbak. Mindez azonban nem döntő; a főkérdés az: több mondanivalójuk, magasabb czéljuk volt-e szerencsésebb vetélytársainak. Egyeseknek kétségkívül; a nagy többségnek aligha.

Miért veri fel Bulwer a multat s miért száll a jövőbe? Mit akar egyéb regényeivel? Mi az ő írói czélja? Forma-művészete nem olyan kristályos, stilusa nem annyira tiszta, képzelete nem oly lebilincselő, történelmi festményeinek sincs az a színpompájuk, hogy ezen a réven a «l’ art pour l’ art» maradandóan éltetné műveit. Tanítása nem valami magvas. Jellemei révén nem öregbíti emberismeretünket. Meséiből nem világlik ki több tanulság, mint hogy vannak jó és rossz emberek; a jók többnyire boldogulnak, a mint érdemlik, a gonoszak pedig meglakolnak, a mint Anglia büntető-törvénykönyve kívánja; a bűn, akárhogy titkolják is, kiderül és a jóság diadalmaskodik. Merő általánosságok. Minő hatást keresett hát munkáival? Nyilván csak sensatiót, szórakoztatást. Ha őt megkérdik, mit tart a regényíró feladatának, alkalmasint azt feleli: az olvasók szórakoztatását, lehetőleg változatos módokon, a közönségnek tetszőn, a mi felől az író a maga korában divatos könyvekből tájékozhatja magát, hogy azok szerint igazodjék. Az író ő szerinte az emberiségnek nem tanítója, csak szórakoztatója, nemes és művelt szórakoztatója, ki hírnevében aratja fáradságának jutalmát. A nagy írók bizonyára másképp fogták föl hivatásukat s többre tanították az emberiséget. De Bulwert nem csupa nálánál különb írók feledtették el, legkivált nálunk. Azt sem állíthatni, hogy ne volnának ma is sokan, a kik pusztán szórakozás kedvéért olvasnak s írók is, a kik ezért írnak. E tekintetben Bulwer nem szolgált rá a teljes elfeledésre. A Flaubertek és Tolstojok nincsenek annyian, hogy mellettök Bulwer is ne találhatna olvasókat.

Tagadhatlan, hogy Bulwer nem sokat bővít olvasóinak gondolatkörén, de ezzel az újabb írók közül is kevés dicsekedhetik; – talán nem sokat tesz érzéseik és gondolkodásuk nemesítésére, de kétes és süppedékes tájak felé sem vezette őket soha. Erkölcsének tisztasága dolgában a nagyobb írók közül sem sokan vetekedhetnek véle. Mert ne feledjük el, hogy Bulwer népszerűsége az erkölcsös Angliában virágzott, abban a korban, midőn komoly meggyőződéssel vallották, hogy könnyebben jut át a teve a tű fokán, mint Byron szerelmes történetei egy angol ház küszöbén. Bulwer, ha nem emelte is magasabbra a világ, vagy csak hazája irodalmát is, bizton nincs egy lélek sem, a kinek érzéseit vagy gondolatait lealacsonyította. S ezt nem minden íróról lehet elmondani, a ki ma oly divatos, a milyen elfeledt ő.