Regényirók

1841-ben a Fraser’s Magazine-ban, melynek hasábjain akkortájt gyakran lehetett olvasni a Carlyle nevét, egy új regény indult meg. Alig látott napvilágot néhány folytatása, John Stirling, a kitűnő kritikus, azt írta róla egy magánlevélben: «Mi különb van Fieldingben vagy Goldsmithben? Ez az író valódi tehetség, s kellő nyugalomban és kényelemben mesterműveket teremthet, melyek milliószámra fognak gyönyörködtetni még meg sem született olvasókat».

A regény Titmarsh Sámuel története volt; Thackeray írta, harmincz esztendős korában. – Meséje ennyi: Egy gyémántos családi nyakkendőtű álláshoz juttatja a gazdáját egy bankházban, mert a bankár a nemes úrfi révén előkelő összeköttetésekre számít. A fiatal ember meg dúsgazdagnak hiszi főnökét, s rábízza nagynénjének vagyonát, mely ő reá néz. Mind a két csaló megjárja: egy szép napon a bankház összeomlik, az örökség odavész, s a gyémánt elhomályosúl. – A vékony mesében nagy a tanulság, sok az eleven alak, s az egész egy darab élet, – egy darab «hiúság vására». Thackeray egész életén át ezt írta: a világcsalás komédiáját, melynek hazugság a kezdete és felsülés a vége. A képmutatásnak és pöffeszkedésnek egész képtárát, egész társadalmát rajzolta meg, a nagyképű tudálékos inastól, az egész Londont lekritizáló Charles Yellowplush Esquiretől Gahagan őrnagyig, az indiai Münchhausenig. Közbűl esik a Snobok könyve, tele carricaturákkal, csupa olyanokról, a kik többnek akarnak látszani, mint a mik. A mágnásokhoz törleszkedők és öntetszelgő félműveltek mellett, a kik nem tudják helyesen kiejteni az idegen szavakat, a melyeket használnak, ott vannak az előmenetelökért minden mártiromságra készek, a finnyássággal hivalkodók, a tolakodón figyelmesek és henczegőn szerények. Apránként majdnem az egész emberiség együvé került ebben a könyvben, s egész Angliában alig találkozott három igaz ember. – Csupa ilyen keserű értékelemzés a tárgyuk nagy regényeinek is, az egy Esmond életé-t kivéve, a mely egészben oly finom és szeplőtelen, mint egy emlék, s nagyrészt az is volt már az élete Esmondnak, mikor önéletírását megírta. De Pendennis! Minden fejezete azt mondja: Lássátok, ilyen lagymatag valósággal az ifjúság híres lelkesedése, ilyen lomha a törekvése, ennyire rest a jóra; tessék, mennyi önfejűség, elbizakodás, önzés és alacsonyság van e gyönyörű évek alján! – Nem is csak az ifjúság, az egész élet ilyen, a nemes-urak a falun, a kereskedők a városban, a nagyapák, a férjek és a feleségek, a gyermekek és unokák, az egész világ: ezt mondja a Hiúság vására.2)

Fanyar mese és keserű tanulság az ilyen, s nem is lett Thackeray soha abban a mértékben népszerű, mint Dickens. Tulajdon leányai is szívesebben olvasták Dickens könyveit, mint apjokét. A kiadók sem tartották nyereséges üzletnek könyvei kiadását. A Hiúság vásárá-nak első fejezetei – a kézíraton ezzel a czímmel: «Vázlatok az angol társadalomból» – egész sereg kiadót jártak végig; végtére a Punch adta ki (1846–1848), barátságból, mert Thackeray régi munkatársa volt.

Zápor módra húllott a gáncs az íróra, de le is futott róla, mint a zápor. A legáltalánosabb vád az volt, hogy emberei nagyon közönségesek és érdektelenek. Csakugyan nem ütöttek a Scott Walter hérosaira, – a kiket olyan pompásan kifigurázott a Rovena és Rebeká-ban, – sem a Bulwer érzelmes, poétikus alakjaira; de az e világon élő emberekhez Thackeray népe hasonlít legjobban. Fölrótták neki, hogy több rossz embert fest, mint jót, s ezért méltán gáncsolja őt mindenki, a ki az életben több Dobbinnal és Amáliával találkozott, mint a hány Crawleyt ismer és Beckyt. Szemére vetették, hogy többet foglalkozik a rossz emberekkel, mint a jókkal; ezt sem tette volna, ha nem az a hite, hogy az erény magasztalásánál többet ér megmutatnia: mennyire fáradságos rossznak lenni, s végtére is milyen haszon nélkül való; s ha nem úgy látja, hogy a jóság az életben is elnyomva és rejtőzve hordja örökké nyíló virágát, míg a gyarlóság nő és hajt minden pillanatban. Úgy találták, a szédelgők eszesebbek könyveiben a becsületeseknél s ezek nem sok szerencsével vannak megáldva; de azok talán csakugyan többet is jártatják eszüket furfangjaikon, s az igazaknak és megalázkodóknak az élet sem igen nyújt más igazságtételt, mint hogy a gonoszok boldogúlása sem tart örökké. Főképpen azonban: sokallták satiráját, mely egy életkort és egy osztályt sem kimélt, de Thackeray nem is tartotta jobbnak egyiket sem a másiknál. Végre: únták kitéréseit, az örökös erkölcsi feddést, habár regényíró sohasem korholt elmésebben és magvasabban, sem melegebb szívből, s e részeket a munkákból kiszemelgetve is gyönyörűség volna olvasni.

A könyv megjelenése után a közönség ritka egyértelműséggel állította Thackerayt Dickens mellé, de azért megmaradt a Dickens könyvei mellett. A termékeny, könnyű és kitűnőn elbeszélő írók mindig a legnépszerűbbek, még ha mások reálisabbak és mélyebbek is. Dickens mindent cselekménynyel mond el, összes munkáiban sincs egyetlen axióma, mely az olvasót megakasztaná; Thackeray lépten-nyomon megáll értekezni. Míg ő magyaráz, Dickens már a puszta mesével könnyre vagy mosolyra fakasztott. Dickenst lehet úgy olvasni, mint egy meséskönyvet; benne mindenki azt találja meg, a mit keres: mesét, embert, vagy életfölfogást. Thackeraytől mindenkinek tanulnia kell, s míg meg nem értettük, nem ereszt tovább. Minthogy pedig az olvasók legnagyobb része az olvasmányban mesét és szórakozást keres, azt sokkal többen és sokkal könnyebben megtalálhatták Dickensben.

Az is, a miben a kritika Thackerayt fölébe emelte Dickensnek, csak ennek táborát növelte. A jellemzésben Dickens főkép azzal teszi reálisakká alakjait, hogy külsejöket és környezetüket, lakásukat és utczájokat írja le. Hogy ismerjük Pegotty bárkáját s az öreg Gill Salamon boltjának minden műszerét; a czégér kis fa-tengerésze olyan jó barátunk, mint a regény legélőbb alakjai. Thackeray belűlről mutatja meg embereit, beavat gondolataikba és érzéseikbe, külsőségekre nem veszteget szót. Ki tudná lerajzolni Fairoaksot, ámbár eleget jártunk ott, hacsak nem Thackeray maga? Thackeray módja a mélyebb, de a Dickensé csupa szín és élet. – Dickens továbbá áldott jó lelkeket és megátalkodott gazembereket rajzol; Thackeray egy tőbe ojt erényt és gyarlóságot. Abban a regényben, melynek czíme egész hosszában ez: «Pendennis Arthur jó és balszerencséje, barátjai és legnagyobb ellensége» – ez az ellenség Arthur maga. Semmi kétség, a Thackeray eljárása a művészibb, de a Dickensé mozgalmasabb és tetszetősebb. – Thackeray művészete egészben többoldalú, hiszen ő verseket és essayket is írt, s három nagy regénye alapszín dolgában olyan elütő, mintha nem is egy ember írta volna: az egyik merő satira, a másikba belerezdűl az elégia tört hangja, a harmadik lehellet-finom festés valami templom-ablakon, a legtisztább erények alakjaival; – egyenként azonban a Dickens regényei színesebbek és változatosabbak.

Legnagyobb különbség a két író kedélye és világfölfogása között van. Alig volt író, a ki úgy gyönyörködött volna e szép világban, mint Dickens, s aligha van olvasó, a kinek szívét néha-néha meg ne sebezte volna Thackeray keserűsége. Az olvasó elégedetlen, ha kényelmes karosszékben süppedezve fölnyit egy könyvet s onnan egy szúró tekintetű idegen azt olvassa rá: Ime, ennyi alacsonyság lakik önben. – Elvégre azt is tudjuk, mi minden van a testünkben belűl, de nem kellemes arról végighallgatni egy orvosi magyarázatot. Szívesebben beszélgetünk egy nyájas emberrel, a ki kevésbbé tanulságos, de érdekes dolgokról elragadóan tud beszélni, s elégedett és udvarias. Tehát Dickenst olvasták.

Ez azonban nem azt jelenti, mintha Thackeraynek is nem lett volna bő közönsége. Mikor fölolvasásokat tartott az angol humoristákról meg a négy Györgyről, csak úgy özönlöttek oda Anglia és Amerika legműveltebb osztályai. A Pall Mall sarkán minden reggel álldogált egy pár vidéki, hogy megláthassa kedves íróját, a föltűnően magas alakot és kora-ősz fejet, a mint rendes reggeli sétája közben arra megy. Ha mondotta is néha meghittjeinek, hogy könyvei nem kelendők s munkáit senki sem olvassa: mégis pompás házat építtetett azok jövedelméből az Onslow-Square-on Londonban s halálakor (1863) tekintélyes vagyont hagyott leányaira.

Olvasottsága csak nőtt halála után s a John Stirling jövendőlése tovább halad teljesülése felé. Akármilyen nagygyá és bonyolúlttá nőtt is azóta az élet, a Vanity fair éppen úgy ráillik a mi napjainkra, mint a Thackeray korára, s még igen hosszú időn át fogja azt egyik nemzedék a másiknak kezébe adni. Mert az igazi tartalom nem avúl el, az élet és az emberi lélek mindig ugyanaz marad. Kevés író felelt olyan határozottan, mint Thackeray, a két legnagyobb kérdésre, hogy: mi az élet? és: milyenek az emberek?

A kérdést ilyen egyszerűen tette föl maga is, és hasonló egyszerűséggel felelt rá. Nem válogatta ki az életnek irodalmiakká avatott részleteit, a szerelem, a házasélet és nevelés problémáit, még a társadalmi osztályok ellentéteit sem vizsgálta. Egészében nézte az életet; úgy találta, hogy csupa csalódás és csalás, és kimondta ezt. Megmutatta, mint folyik a képmutatás és ravaszság komédiája férjek és feleségek közt mindenben; fiatal Arthurok és Blanche-ok között a csalárd játék a szerelemmel; a nagyzolás tehetség, rokonság és vagyon dolgában a diákok közt a collégiumban. Az író kézen fog bennünket és végig vezet e hiúság vásárján; megmutatja, a czifra sátrakban mennyi a semmitérő portéka, a polczok alatt a szemét, a furfang az alkuban s a rászedés a fizetségnél. Ha ezt láttuk: – «Jösztök gyermekek, csukjuk be a szekrényt s a bábukat; vége a komédiának». – És Pent ott hagyjuk a jegyváltásán, Beckyt meglehetősen homályos helyzetben; – mihelyst kiderült mindennek a valódi értéke, vége a hiúság vásárának – és a regénynek is.

Ez a világ azért ilyen, mert az emberek önzők és önhasznukat lesők. Annak kedvéért alakoskodnak és csalnak szűnes-szüntelen, verselgető missek és cynikus vén őrnagyok. Felséges természetrajzát adta Thackeray az ember kapaszkodó, kapzsi hernyó-ösztönének, a mint az úrhatnámság, a rang, a pénz húzza: Fannyt Penhez, Pent Blanchehoz, Blanchet Fokerhez. Embereit csak úgy nem szemelgette ki, mint helyzeteit. Kimarkolt az életből egy sereg embert, jót-rosszat vegyest. Mindnyája egyformán érdekli. A Hiúság vásárá-nak czímlapjára oda is írta: regény hős nélkül. Vágy, akarat és szenvedély egyaránt van mindnyájunk lelkében; egyaránt születtünk jóra és rosszra, s akármilyen is az ember, a maga körülményei közt az a természetes, hogy olyan legyen, a milyen. Ha Becky a Pendennis Helén födele alatt nő, talán valamit hasonlítani fog Laurához; s legyen Laura egy színésznő gyermeke, kerüljön kegyelemkenyérre a miss Pinkerton házába, – nem lesz belőle Laura. Azért egyformán érdekes és tanulságos ő előtte mindenki, s azért jut alakjai mindnyájának majdnem egyenlő tér, mint a görög reliefeken, a melyeken lovasnak és gyalognak a feje egyforma magasságig ér. Vajon elfogult volt-é kedves Penje mellett, a kiben önnön ifjúságát élte vissza; mennyivel jutott neki több gond, mint nagybátyjának, vagy akár az iszákos vén Costigannak? Nem olyanoknak festette a fiatal embereket, a minőknek az anyák kívánnák fiaikat; de vajon csakugyan olyanok-e a fiúk, mint szüleik kívánnák, – kérdezi egyik életrajzírója, Trollope. Minden emberén rajta a valóság jegye: egy-egy gyarlóság. A legjobbakon is. Nem hiába készült torz-rajzolónak: pompás szeme van a ferdeségek meglátására. Sokkal valóságosabbnak érzi az olyan hűséges férfit, a kinek motóllakarja és nagy lába van, mint ha valami szemrevaló kapitány dolmányában mutatkozik be. Nem akar megfeledkezni arról, hogy a legönfeláldozóbb hitves egyben-másban együgyű lehet; a legjobb anya is kegyetlen néha, legalább a szegény házmester-lányhoz, a kit fia szobájában talál.

Mindez megannyi apró leczke, s ahány alakja, annyi intelem: az őrnagy az öregeknek, Arthúr a fiataloknak. De tanulságuk, a regénynek tartalmához hasonlóan, általánosságban marad. A Laurák, Amáliák és Esmondok így szólanak: «Legyetek igazak és hűségesek; csak a jóság és szerető szív teszi elviselhetővé az életet; bízzatok abban, hogy erényetek fölemel, magatokat is, másokat is». A Blancheok, Pittek és Beatrixek pedig azt mondják: «Vigyázzatok magatokra, hogy hozzánk hasonlókká ne legyetek. A képmutatás hiábavaló, a csalárdság kiderül és az álnokság megboszúlja magát. A nem igaz élet örökös rettegés, s a vége megaláztatás, szégyen és elhagyatottság». – A biblia érzik ezeken a leczkéken; de azért volt Thackeray angol s azért van ott minden angol házban a biblia, hogy a tízparancsolat szerint ítéljék meg az erényt és a vétket.

Ezt az általános tanítást közbeszőtt rövid értekezések minden egyes fejezetben apróra váltják. Minden eseményt erkölcsi oktatás kísér; az író minden bűnt megfedd, megdicsér minden erényt. Thackeray nemcsak egész munkájában moralista, hanem minden egyes mondatában. Majd minden regényíró felállít az utolsó fejezetben egy nyaktilót, melynek lépcsőin a gonoszokról letépnek minden tisztességet, s kicsikarják kezeikből az összeharácsolt vagyont; végül fejük is a fűrészporos kosárba gördűl. Thackeray azonban elébb egész kínzó-kamarát rendez be nekik; pellengérre ülteti, megmártja a gyalázat posványában, siralmas állapotukat megmutatja a hahotának, s aztán beleveti őket a sarcasmus lúgjába. De ok nélkül nem vérengző s a vásár tolongásából a jók sem szabadulnak sajgó nyomok nélkül. Ugyan ki nem érdemelt olykor egy-egy ütleget, s ki nem kapta meg a sorstól a maga idején? Csakhogy ezeket az iró maga is sajnálja, s könnye is perdül értök. De ha a balsors alatt megsápadtak és elgyötrődtek is, csak annál hasonlatosabbak egy-egy szent-képhez; s ő nem restell meghajolni előttük.

Akármilyen kegyetlen is néha gúnyja, sohasem sértő, mert erkölcsi nemesség van benne. Az ő sarcasmusa tisztán emberszeretetből fakad; a jó útra akar téríteni egypár kemény suhintással, s nem sajnálja azt senkitől, a ki eltér a fenséges erkölcsi eszménytől, melyet ő az emberről lelkében őriz. Swift utálatából nincs benne semmi. Az ő gúnyja «könyek árja, a szívbe fojtva s ott méregre válva». Ha megharagszik is Arthúrra vagy Rawdonra, sohasem szűnik meg szeretni az embert. A humorista – kivált az olyan komoly és erkölcsös humorista, mint Swift, Fielding és Thackeray, – szerinte a szeretetet akarja bennünk fölébreszteni, az érdeklődést és szánalmat; megvetést akar kelteni a hazugsággal, önhittséggel és álnoksággal szemben, rokonszenvet a szegények és elnyomottak s általában a szerencsétlenek iránt. «Legjobb belátása és tehetsége szerint igyekszik szemügyre venni az élet mindennapi cselekedeteit és szenvedélyeit… S a szerint becsüljük, a mint jól, még jobban, vagy pompásan látta meg az igazságot».

Azt az igazságot, a melyet ő az életben talált: regényeinek és alakjainak szomorú tanulságát, a gúny maró nedvével edzette lelkünkbe. Még egy másik eszköze is volt ehhez: csodálatos realitása. Alakjait jobban ismerjük legrégibb ismerőseinknél. Otthonn vagyunk minden házban, a melynek tetejét leemelte előttünk. Egy-egy jelenetet, a melyet elmondott, úgy látunk magunk előtt, mintha ott lettünk volna, sőt jobban: úgy, mintha a Thackeray szemével néztük volna végig. Egészen átéljük eseményeit, mintha a magunk életében játszódtak volna le, s később is emlékezünk rájok.

Hatásának egyik nyitja az, hogy csupa mindennapi, gyarló és gyönge embereket rajzolt, a milyenek körülöttünk élnek. Csak olyasmiről beszélt, a mit látott. Nem írt le fegyenczeket, mert nem ismerte a bagnót. A másik eszköze, hogy önmaga előtt realizálta az alakokat, a kikről írt, azért öltenek azok testet mi előttünk is. Olyan fesztelenül tesznek-vesznek előttünk, olyan egybevágó és egymáshoz tapadó megjegyzéseket hallunk róluk, hogy végre úgy ismerjük a külsejét is mindnyájoknak, akár csak eleven modèlejeiket mutatta volna meg az író. Egy barátjának, Fieldsnek, megmutatta a házat, melybe képzelete az Osborne-családot telepítette, s nem messze onnan a Sedleyékét. S mert az író mindig világosan maga előtt látta a helyet, a hol emberei mozognak, és mert mindig ugyanarra a házra gondolt: az itt-ott elejtett részletek olyan összevágók s apránként olyan határozott képpé egészítik ki egymást, hogy végtére mi is egész pontosan ismerjük a házat, a lakást, hol ezek az ismerőseink a napjaikat töltik, mozognak, alszanak, élnek; tudjuk, hol vannak, a mikor éppen nem látjuk őket; s ezzel oly reálisakká lesznek, mintha mindennap megfordulnánk náluk.

Azonfelül: a mint korholni kezdi embereit, egészen külön válik tőlük, úgy, hogy az az érzésünk támad, mintha egy moralista zsémbelne előttünk ez s ez urakra és asszonyságokra, a kik ezt és amazt valósággal elkövették. Minthogy pedig felháborodása ránk is átragad, – mert Thackeray nemcsak alakjainak, hanem olvasóinak is a lelkiismerete, – s minthogy szemtől-szembe szól hozzánk, nemsokára úgy tetszik, mintha együtt csóválnánk fejünket a világ romlottságán és az emberek gyarlóságain. Megbotránkozásunk olyan valóságos felháborodás, mintha a tett is megtörtént volna, a mely azt felforralta, mintha az emberek is élnének, a kiknek szól. – A bábszínház beszédes igazgatója lefoglalja érdeklődésünket, s észre se vesszük, hogy azalatt ő mozgatja a bábukat; élő személyeknek nézzük azokat, mert ő is úgy beszél róluk, mintha csak azok lennének.

Ez a realitás és gúnyjának ez a komolysága, mely a való világnak van szánva, teszi olyan elevenekké alakjait és azok életét, hogy emberei a mi ismerőseinknek, regényei átélt, szemmellátott eseményeknek tetszenek; azért hat tanulságuk is annyira közvetlenül és olyan meggyőzőn, mintha magunk vontuk volna le az életből.

Ő maga kevés örömet lelt munkáiban. Sohasem feledte el azt az ábrándját, hogy fiatalon festőnek készült, ezért hagyta oda az egyetemet, olyanformán, mint Pendennis Arthúr, s az volt legforróbb vágya, hogy Seymour halála után ő lehessen a Pickwick-Papers illustrátora; de vázlatai nem tetszettek Dickensnek, s «Mr. Pick wick szerencsésen megmenekült». Akkor ismerte meg és vette el feleségét (1837), a ki, szegény, két esztendővel azután holtig-tartó elmebetegségbe esett. Egyéb csapások is érték. Vagyona valami lapvállalatban odaveszett, s tolla munkájával kellett eltartania családját. Pedig nehezen és lassan dolgozott; a míg csak lehetett, halogatta a munkát, s minden egyes ívet azzal adott ki kezéből, hogy az éppen különösen rosszul ütött ki. A mellett sokat szenvedett szívgörcsökben. Ez mind hozzájárult ahhoz, hogy olyan sötétnek lássa a világot. Mikor népszerűsége idején sorsa jobbra fordult, epéskedésnek találta régi sarcasmusát; letörülte tolláról a gúnyt, s megírta Esmond életé-t, melynek minden szavában szív lüktet s minden betűje meghatottság. Az erkölcsök és szokások, a jellemek és az ódon nyelv visszaállítása olyan tökéletesen sikerült itt neki, hogy azt mások, mint angolok, nem is méltányolhatják érdeme szerint. Régebbi munkáit felületeseknek találta; egyszer azt is mondta, hogy ötven éves kora előtt senkinek sem kellene regényt írnia.

Igaz, hogy munkái nem foglalták szavakba az élet minden tanulságát, hanem csak egyet. Igaz, hogy összes regényeiben is csak Anglia egy bizonyos osztályának képét rajzolta meg s csak kevés számú ember révén. Való, hogy az emberi léleknek számos más hajlama és indulata is van azokon kívül, a melyeket ő megmutatott, s hogy a legnagyobb szenvedélyeket kikerülte, még a szerelmet is, a melyről beérte azzal a megjegyzéssel, hogy ez a betegség «ép szervezetekre nem végzetes». De végelemzésben Dickens, az ő nagy vetélytársa, és Balsac, ez a dús emberismerő, sokkal több emberben szintén csak egy-egy városnak bizonyos osztályát tudták leírni, szintén csak némely érzést bírtak megmagyarázni, s Dickens sem rajzolt soha egyetlen emésztő szenvedélyt, Shakespere pedig nem hirdette ki a világnak egy tanulságát sem. Ahhoz, hogy valaki a meglevő világot egész gazdagságában tudja feltüntetni, a teremtő erőnek éppen akkora gazdagságára volna szüksége, mint a mely ezt a világot létrehozta. Az ember, a legnagyobb lángész is, csak egy-egy részletét foghatja fel a természetnek, s ha csak egy szívdobbanást megértett és egy embert megmagyarázott, megtette a legnagyobbat, a mi tőle telt.