Regényirók

Keller 1819 júliusában született, Zürichben. Atyja esztergályosmester volt s kisebb vállalkozásokkal némi vagyont szerzett. Jóravaló polgár módjára érdeklődött a közügyek iránt s bizonyos szerepet vitt polgártársai körében. Feleségével együtt a szomszéd Glattfeldenből költöztek Zürichbe; tőlük örökölte fiuk a falusi élet ismeretét és szeretetét. Az apa fiatalon meghalt, mindössze egy kis házat hagyva özvegyére és két gyermekére. A szorgos, derék asszony, az önfeláldozó, de szigorú anya képét, mely csaknem minden munkájában előfordul, anyjáról mintázta Keller. Egyáltalán mindig természet után dolgozott, a maga életét írta s a mit maga körül látott. Látszólag egyszerű és csöndes életet élt, melyet nem zavartak meg nagy események és szenvedélyek, de bensőleg sok küzdelmen és vívódáson ment keresztül. Fiatalkori küzdelmeit írja le nagy regényében, Der grüne Heinrich-ban. Maga beismerte önéletrajzában, hogy e művének minden íze való, még az is, a mi anekdotának látszik. Élethű a szülék leírása s a szülei kis házé, furcsa lakóival, kik közt a gyermek elődöng; emlékeiből van merítve az iskolai élet rajza s fellépései a szini előadásokon. Megannyi arczkép a rokonság Glattfeldenben, hol a regényben magára vett Lee név ma is elterjedt; a glattfeldeni idyll és Anna hervadása is, kevés alakítással, való. Szorgalmas életrajz-írója, Baechtold, a ki három kötetben gyűjtötte össze Keller leveleit és följegyzéseit s ezek kapcsán írta meg életrajzát, mely rövidítve külön kötetben is megjelent, Baechtold utána járt a költő élete minden részletének s az önéletrajzi regénynek minden sorát tényekkel tudja igazolni. Az ő könyvéből tudni, hogy a festői próbálkozások, az első keserves önképzés, a kontár tanítók ellentmondó tanácsai s végül a természet és anatómia tanulmányozása épp oly való, mint a művész-társaság leírása s azé a tanácsadóé, a ki a kezdő festő tájképének jó motivumait maga festette meg. Híven írja le München pezsgő életét I. Lajos alatt, hol a festő-akadémia növendéke volt s a művészek álarczos menetét, melyről a kiadott képes füzeteket is felhasználta a leírásnál. Élettapasztalat a sok csalódás és nélkülözés, tengődése eladott cartonjai és zászlónyelek mázolása árán, csüggedése és önvádja, a szülei házra fölvett kölcsönök s végül hazatérése hajótörötten, meghiúsult életczéllal, összetört hittel, szegényen és reménytelenül, huszonhárom éves korában.

Otthonn egy szobát bérelt műteremnek, inkább csak hogy magában legyen. Önvád gyötörte, a miért anyjának csak gondot szerzett, a helyett, hogy gyámola lett volna s a miért tűrte, hogy nővére keressen kettejükre varrogatással, míg ő eltékozolta éveit. Festő kedve és törekvése megcsappant. A szobát csak gyöngén lehetett fűteni: a kályha mellé húzódott tehát s ott olvasott vagy jegyezgetett vázlatkönyvébe, mely lassanként jobban naplóvá alakult. Mindezt maga mondja el följegyzéseiben. Az átélt sok nyomorúság – írja – s a gond, melyet anyámnak okoztam, minden valamire való czél nélkül, ezek foglalkoztatták gondolataimat és lelkiösmeretemet, míg végre tépelődésem abban a tervben öltött testet, hogy egy kis regényt írjak, egy fiatal művészpálya tragikus kudarczáról, a melyen anya és fia tönkremennek. Ez volt tudtommal az első írói terv, a melyet kovácsoltam… Elegikus, lyrai könyv állt előttem, derült jelenetekkel, de cyprus-homályú véggel, a hol minden eltemetkezik. Anyám ezalatt lankadatlanul főzte tűzhelyén a levest, hogy legyen mit ennem, ha különös műtermemből hazavetődöm.

Ez a Zöld Henrik első terve. Hamarosan bele is kapott, hogy önvallomásaival vezekeljen, de épp oly hirtelen abba is hagyta. Hosszú vergődés után, csak 1855-ben lett készen a regény, hogy szerzője, évtizedek multán, még gyökeresen átdolgozza.

Keller épp oly küzdelmesen kereste magában az írót, mint azelőtt a festőt. A festészettől végképp elpártolt, az többé nem csábította. Tehetsége ahhoz sem hiányzott, de a jó vezetés, útmutatás híját sínylette. Halála után a híres írónak tájképfestői próbálkozásáról, törekvéseiről Berlepsch egész könyvet írt (1895), melyben többek közt Ernst Zimmermann és Hans Thoma elismerő szavait is idézi. Keller néhány olajfestésű s aquarell tájképének a könyvben közölt reproductiói azonban azt mutatják, hogy a tájképek régi, mondhatni kezdetleges divatában volt elfogulva s a tanuló bátortalanságával utánzott megfésült fákat, szinpadias elrendezésű vadonokat, keresett festőiséggel elszórt sziklákat, melyen mohák színfoltjai sötétlenek. A régi tájképfestő az íróban sem tagadta meg magát; rávallanak prózájának leíró részletei s nem egy verse. Úti élményeit meg szokta énekelni s azon felül is egész sereg természetfestő költeménye van. Némelyik valóságos Böcklin-kép, mint a Téli éj, melyben egy tapogatódzó sellő arcza tekint föl a jéglap alól.

A tervbe vett regénytől kisebb költemények írása vonta el. Oly könnyen s özönével támadtak azok, hogy termékenysége magát is meglepte. Reggelenkint elsétált a Platzspitz-re, a Sihl és Limmat összefolyásánál s a ma is ott álló ősfák alatt, mint valami napi dolgozatot, halomra írta a verseket. Ott keletkezett, 1846 júniusában, két szonettel egy napon, hazájához írt hazafi éneke, mely Baumgartner Vilmos zenéjével lassankint az egész svájczi nép közt elterjedt. Jobbára nagyhangú politikai verseket írt, Herwegh, Freiligrath s Anastasius Grün hatása alatt. Néhánya megjelent s barátokat és pártfogókat szerzett az ifjú költőnek, főképp a reactió elől Zürichbe félrevonult német írók és költők között. Ezek pártfogása szerzett kiadót első verskötetének (1846), utóbb pedig utazási ösztöndíjat eszközölt számára külföldre.

A verskötet meglehetősen hatás nélkül maradt, sőt az 1851-ben megjelent második is, mely pedig kiforrtabb tehetséget mutat. Hatásuknak a közönségnél éppen az állta útját, a mi prózai munkának legjobb oldala: a természetes érzések egyszerű kifejezése, a nyugodt józanság, a sokszor darabos erőteljesség. Ehhez járult a változatos rhythmus hiánya s a szárnyaló kifejezéseké, melyeket nála csengő, de józan nyelv pótolt. Mindezt nem tudták feledtetni sem a világos compositió (Abendlied), sem új és megkapó gondolatai (Bei einer Kindesleiche), sem ép és férfias érzése, üde természetessége s eleven leírásai, mely tulajdonai révén a különben higgadt költő megkapón tudja festeni a szenvedély lobogását, nem annyira dalaiban, mint inkább néhány genreszerű képben (Waldfrevel), melyek között egypár kiválóan sikerült (Der Taugenichts). Szereti ily mezbe burkolni érzelmeit is. A vén koldúsról szóló költeményben hazaszeretet szólal meg, olyanformán, mint Arany Koldús-ének-ében. Egyszerű természetességén olykor a romanticismus lehellete ömlik el, néha szerencsés mérséklettel, de sokszor keresett helyzetekkel kiszámított hatásra törekszik, a helyzetdalok hangján, eltanulva néha a romantikusok rémítgetéseit is, így midőn egy elevenen eltemetettnek érzéseit írja le, s hasonlóképpen a Tűz-idyllek-ben. Föltűnik elbeszélői kedve és tehetsége, főként néhány népi monda és hagyomány földolgozásában, humora és gúnyja is, (Wochenpredigt) kivált a Chamounix patikáriusa czímű, sokáig kiadatlanul hevertetett művében, mely Heine Romancero-ja ellen fordul. Mindent összevéve, verskötetei eléggé változatosak, a mi a műfajokat illeti, de egyhangúak hang dolgában. Van köztük néhány maradandó becsű, de együttvéve nem versenyezhetnek írójuk prózai munkáival.

Másik zsákutczába is tévedt, miközben írói hivatása után tapogatózott. Dráma-terveket szőtt s a történelmet kezdte tanulmányozni. Hat kínos otthonn töltött esztendő, az önvád és meddő tervek évei után, Heidelbergbe ment ösztöndíján. Ott az egyetemen történelmi előadásokat hallgatott. Két munkátlan év multán tovább vándorolt Berlinbe. Itt a szinházakat látogatta, dramaturgiai kérdéseket fejtegetett Hettnerhez írt leveleiben, kivel Heidelbergben barátságot kötött. Hettner e levelekből egész oldalakat közölt a modern drámáról szóló művében. Azonban mindössze egy szindarab tervét dolgozta ki fejében s abból is alig írt le valamit. Egy megtörtént esetet készült polgári tragédiává alakítani. Anya és leánya egy férfiba szeretnek, a ki a lány kezét kéri meg. Az anya hiába kisérli meg legyőzni önmagát, aztán leányát rábeszélni; végtére vízbe ugrik. – E mű néhány töredéke Keller drámaírói terveinek összes emléke, bár e becsvágy élete végén újra fölébredt benne, ismét eredmény nélkül. Lyrai természet volt, a ki nem birta magát megtagadni; előadás-módja, bő részletezése sem illett drámába.

Berlinben végre rátalált valódi hivatására. 1850 szeptemberében komolyan hozzálátott a Zöld Henrik írásához s szerződést is kötött kiadására Vieweg braunschweigi kiadóval. Csakhogy a regény megírása majdnem annyi küzdelmébe került, mint átélése. Mikor a megjelenésre kitűzött határidő elérkezett, a száz ívből csak nyolcz volt készen. A kiadó előlegeket küldött, aztán meghívta magához, hogy nála fejezze be művét, a hol gond nélkül élhet s idejét nem kell szétforgácsolnia; utóbb pörrel fenyegetőzött. Keller kelletlenül dolgozott. Panaszkodott, hogy a nagy sietség miatt a mű olyan rajzhoz hasonlít, melyen az utolsó tollvonások mellett ott látszanak az első czeruza-nyomok. Közben a regény egy helyett három kötetre duzzadt, a mit a kiadó a kölcsön-könyvtárakra való tekintettel kívánt. Keller viszont a tiszteletdíj fölemelését követelte. Vieweg egy dráma s egy kötet elbeszélés kiadására is kész volt, csak a regény befejeztessék. 1853 vége felé szétküldik a mű három kötetét, nemsokára igérve az utolsót, a negyediket. A negyedik kötet azonban csak nagy késedelemmel, 1855-ben jelent meg, a mi nem kis mértékben csonkította a mű hatását.

Az író maga nagyon elégedetlen volt művével. Előszavában mentegette is a mese és compositió fogyatkozásait. A bensőbb önéletrajzi részletek, melyeknek csak pár fejezet volt szánva, nyakára nőttek s terve ellenére magukkal ragadták. Mások a befejezést hibáztatták. Kiadója jobb szerette volna, ha a derék Henrik életben marad; föl is kereste Kellert Berlinben, hogy erre rábeszélje. Hettner és Vischer is jobb véget kivántak a jóravaló Henriknek. A költő előbb öngyilkosságra szánta hősét s bár ettől elállt, halála mellett megmaradt; mint maga mondja: «Egyrészt, hogy alaposan leszámoljon, másrészt mélabús hangulatból.» Később maga is túlságosan kegyetlennek érezte ezt a véget. Az egész művet nem tekintette késznek, inkább vázlatnak nézte. Bő húsz esztendő multán összevásárolta és felfűttette példányait, megátkozva még azt is, a ki első alakjában valaha újra lenyomatná. Mint gyakorlott író és kész művész, mégegyszer rátette kezét fiatalkori alkotására, hogy e főművét tisztultabb alakban hagyja az utókorra. Sokat változtatott. Sokat elhagyott a politikára és nevelésre vonatkozó hosszadalmas okoskodásokból, összébb vont sok terjengő részletet, máshol új jeleneteket toldott be, minő a kaland Huldával s a «Sípcsoda» fejezete. Arra is gondolt, hogy az egészet egy későbbi ponton kezdi s úgy szövi be a visszatekintést; utóbb mégis a közvetlen elmondást választotta, első személyben. A mi az első kiadással szemben bántotta, hogy túlságos őszinteséggel tárta föl magát a világ előtt, – abban most megnyugodott, sőt gyönyörűséggel járta «az emlékezet zöld ösvényeit.» A befejezést egészen megváltoztatta. Az első terv szerint a mű egy nagy elegiában végződött volna a halálról, mely azonban a nagy sietségben elmaradt. Most Henrik hazatér, anyja halálos ágyán viszontlátja a bujdosó fiút. Ez közelebb hozza a valósághoz a mű végső szakaszát, bár a grófi ház pártfogása szintén puszta költemény, – mint Judit visszatérte is, első szerelmeséé, ezé «a valóságtól el nem homályosított képzelt alaké.» Az ő találkozásuk most a regény utolsó fejezete. Összeházasításukat, a mi banális lett volna, az író kikerülte s művéből, mint Baechthold megjegyzi, egy kissé az agglegénység dicsérete hangzik ki.

A mint a könyv most az olvasó előtt fekszik, hű rajza Keller fiatalkori küzdelmeinek. Önéletrajz és regény, való történet művészi előadásban. Őszinte önvallomás egy nagyratörő ifjú légvárairól, makacs kitartásáról, vesztett csatáiról, a melyek végén az első kidolgozásban, az átélt hangulatok hatása alatt, legyőzetik, a másodikban – a higgadtabb visszagondolás idején – megembereli magát s talpra áll. Lee lelkében az ifjúság erényei és hibái tükröződnek. – A könyvet egyrészt a Dichtung und Wahrheit-tal hasonlították össze, mert Kellernél is való és költött elemek olvadnak egybe s a való átköltve jelenik meg; másrészt Wilhelm Meister-rel, mely szintén ily törekvések és küzdelmek rajza. De bár Goethe hatása Keller egész munkásságára kétségtelen, Zöld Henrik regénye reális előadásánál s erkölcsös czélzatánál fogva inkább hasonlít Pendennis-hez, Pendennis Arthúr ifjú éveinek, hibáinak, meggondolatlanságának rajzához, a ki maga legnagyobb ellensége önmagának.

Azonban nemcsak élményeit tudja leírni, a mi magában aligha avatta volna jeles íróvá, hanem el tud mélyedni mások lelkébe s tud alakokat teremteni. A fiát hazaváró anya, a szorgos szegény asszony mintaképe, ki néma aggodalommal kíséri gondolatban fia lépteit, mesteri rajz. Judith alakja merőben költött, de oly reális, hogy a költő beismerése nélkül ezt is arczképnek vehetnők.

A mellett Keller regénye egy népfaj és egy kor gondolkozását, erkölcsét és szokásait tükrözi, melyeket a külfölddel ő ismertetett meg először. Mind e tárgyi érdekességhez járul még az író vonzó egyénisége, mely mindent költőivé emel, nemes erkölcse és gondolkozása s mély hangulatai, melyek minden lapján elömlenek. S nem utolsó sorban az író művészi érzéke: szilárd szerkezete és gondos részletei, kényelmes és bő, de sohasem unalmas előadása s erőteljes, aczélos stílje.

Ily sokoldalú Keller tehetsége, ennyi forrásból táplálkozik hatása.

A Zöld Henrik föltárta Keller előtt a teret, melyre tehetsége termett. Még a regény írása közben belefogott egypár elbeszélésbe, melyeket eredetileg bele akart szőni a regénybe, de az ívszám a nélkül is nyakára nőtt. Megszerződött kiadójával egy kötet elbeszélésre, melyeket a regény után csaknem egyhuzamban írt s melyek már 1856-ban megjelentek. Kettő kiszorult a gyűjteményből s egy második kötetre maradt, mely azonban csak tizenhét év mulva látott napvilágot. E történetek mind egyetlen, képzelt városban játszanak, Seldwylában, melynek lakóiban többnyire enyhe humorral, itt-ott harsány hahotával rajzolja honfitársainak gyöngéit és furcsaságait. Tiszta realistának mutatkozik itt; sehol semmi romantikus vagy sentimentalis vonás; előadása is egészen tárgyias. Az első kötet elbeszélései komolyak, sőt egy közülök, a Falusi Romeo és Julia, valóságos népi tragédia; oly egyszerű és természetes, hogy Auerbach a népdalokhoz hasonlította. Az ellenségeskedő, elszegényült apák gyermekei közt lappangva nyíló s hirtelen kivirágzó szerelem mély lélektani alapból sarjad s természetes jelenetekben fejlődik egész végig, úgy, hogy erős érzéki gerjedelmük is nemes és költői marad. Ez elbeszélés egymaga hosszú időre fenntartaná szerzője nevét. Hasonló finom lélekrajz nyilvánul a Három derék fésűslegény-ről szóló történetben, a kik nem tudnak összeférni, mert mindenik szeretné kibőjtölni a másik kettőt, hogy gazdájuk kis boltját magának szerezze meg. Seldwylában egy egész város haszontalan ember megvan együtt, de három tisztességes nem tud megférni egy födél alatt. Ebben, bár túlozva, valódi emberismeret van s a komikum realis lélektani vonásokból szövődik; kár, hogy a kimenetel a torzhoz hajlik. – A második kötet inkább anekdotaszerű furcsa eseteket foglal magában, a szabóról, a kit grófnak néznek s utóbb annak is adja ki magát (Ruha teszi az embert); egy együgyű emberről, a ki gazdag idős emberek házában rokonnak tolja fel magát, ott kegylesésből udvarol a ház asszonyának; annak gyermeke születik s az örökség-vadász épp ezáltal elesik a haszontól (Saját szerencséjének kovácsa). Kellerben volt egy ere az erős, már csaknem szellemtelen komikumnak; nem ok nélkül fanyalodott Münchenben kenyérkeresetből nyers humoreszkek írására. Azonban, mintha maga is enyhíteni akart volna ezen, a kötet végére két komoly elbeszélést iktatott: Dietegen-t és Az elveszett mosoly-t.

A mi e két kötetet oly messze elválasztotta egymástól s az író termékenységét megszakította, megint az anyagi zavar volt. Keller ismét adósságokba merült, melyekből anyja váltotta ki, a kis házra fölvett teher árán. Így tért haza az író ismét, hét esztendei távollét után. De ez nem a tékozló fiú hazatérése volt. Németországban a legjobb tehetségek közé számították, minden különczsége ellenére a legjelesebb írók és tudósok méltatták barátságukra a svájcziasan nyers modorú, kis tömzsi, nagy szakállú, szűkszavú, de szókimondó embert, kinek leghűbb arczmását Stauffer-Bern rézkarcza őrzi, mely Ricarda Huch könyvében van közölve. Theodor Vischer, Burckhardt, Gottfried Semper, Moleschott körében élt. Wagner Richárd, Heyse voltak barátai és Böcklin, kinek kezétől szintén maradt arczképe. Otthon is megbecsülték; meghívták az irodalom- és műtörténet tanárának az épülő polytechnikumra. Midőn ezt nem fogadta el, megválasztották Staatschreibernek s utóbb a nagy tanács tagjának is. Hogy lelkiismeretes hivatalnok volt, az is mutatja, hogy a tizenöt év alatt jóformán csak nyári pihenőútjain írt egy-egy elbeszélést. Nem is jelent meg tőle ezalatt más Seldwyla második kötetén kívül, csak hét legendája. Ezeket egy régi gyűjteményből merítette. Mint előszavában mondja: úgy találta, hogy az ősi legendákban profán elbeszélőkedv nyomaira akadni. Ez elemeket ragadta meg ő s egészítette ki a maga módján, erős realismussal töltve ki s toldva meg az eredetiek hézagait, miáltal «az arcz néha más égtáj felé fordul». A kedvesétől megvetett leány, a ki az égi vőlegénynek áldozza magát s kedvesét is maga után vonja az üdvösség kertjébe: nála ezt földi szerelemből teszi. A zárdából csodálatosan eltünt és sok idő multán visszatérő apácza közbeeső éveit hasonlóképpen földi boldogsággal tölti ki. Nem sért hitet, sem kegyeletet, csak a földre állítja az alakokat, kiket a legenda ég felé fordított arczczal ábrázolt; mintha a templomi festők szárnyas angyalfőihez hozzáfestené a testet is. Ha régi századokban a józan Svájczban legendákat másoltak volna, nyilván ilyenformán alakítják.

1876-ban letette hivatalát s ismét egészen az irodalomhoz fordult, hogy megvalósítsa régi terveit, melyeket évtizedek óta hordott magában. Két kötetre való elbeszélést írt, a Zürichi novellák-at s a Sinngedicht-et, átdolgozta a Zöld Henrik-et s kiadott egy új regényt is, Martin Salander-t. Ennek átdolgozását s folytatását is tervezte, de mindebben megakadályozta a halál (1890).

Újabb elbeszélései további fejlődést mutatnak. Fiatalkori sentimentalismusa s a régi nyers tréfálkozó kedv most jóízű humorba olvad össze, bár nem veti meg a kisérteties történetet sem. (A Kísértetlátók a Sinngedicht-ben.) Realismusa finomult, a nélkül, hogy erőteljességéből vesztett volna. A Sinngedicht inkább regényes novellafüzér, de a Zürichi novellák-ban s a regényben gyakorlatibb eszme nyilvánul, az írónak ezekben sok mondanivalója van. Az utóbbi elbeszéléseket szervesen egybefoglalja a keret, mely azt írja le, mint lelkesül egy fiatalember az eredetiségért, míg egy idősebb néhány történetet közöl vele, melyekből látja, hogy van nemes és nevetséges eredetiség. Fölfogását itt tárja föl az író, a ki már nem egy eredetieskedő ficzkót csúffá tett egyéb műveiben is. – Még erősebb kritikai ér s több gyakorlati, nevelő czélzat fut keresztül Martin Salander regényén. Salander tanító volt, de vállalkozásokba vágott; azonban kezességet vállalt s elvesztette kis szerzeményét. Az újvilágba ment szerencsét próbálni, kétszer is, mert vagyonát ugyanazon barátjának csalárdsága folytán ismét elveszti. Az idegenből visszatérő ember éles szemével figyeli meg a változásokat, az új demokratiát, hol mindenki elégedetlen sorsával és helyzetével, az általános fölfelé kapaszkodást, midőn a mosóné is divatos kalapot visel, az igények túlcsigázását, a mi hasard életre csábít, kalandorokat nevel s a közerkölcs romlásához vezet.

Salander maga is – kedve ellenére – kénytelen leányait a mosóné nagyhangú fiaihoz férjhez adni, a kik rohamosan boldogulnak, nagy lábon élnek, míg kiderül, hogy sikkasztottak s az igazság keze eléri őket. Mindez napihírekkel igazolhatón hű rajza a hetvenes és nyolczvanas évek közéletének. Az író csak az új nemzedékben talál reményt, Salander fiában, a ki derekasan fejlődik, okosan gondolkozik, tanul és dolgozik s ember a talpán. Főképp, hogy ez alaknak nagyobb szerepet juttasson, azért akarta Keller átdolgozni művét.

Intő szózat e mű honfitársaihoz, melyben hazája szokásait és erkölcseit, közállapotait és politikáját, egész jelenét és jövőjét bírálja.

A Zöld Henrik politikai elmélkedésein kezdve az egyes elbeszélések czélzásain (a pap alakja az Elveszett mosoly-ban) és gúnyolódásán keresztül így emelkedett korának bírálatáig, egy hazafias tett szolgálatába hajtva realismusát és gúnyját, egész írói tehetségét. E magas erkölcsi és hazafias czél felé kristályosultak törekvései s tehetségének minden oldala.

Jó hazafisága munkáinak irodalmi becsét is emelte. Legfőbb írói érdeme nemes és tiszta realismusa s ezt annak köszöni, hogy műveiben sohasem hagyta el szülőföldjét; mindig azt írta, a mit átélt vagy látott. Innen ered munkáinak némi fogyatkozása is: némely motivumok, helyzetek és alakok ismétlődése. Nemcsak Lee Henrikben rajzolta önmagát; Salander is, a ki kétszer próbál szerencsét idegenben s végtére boldogul, egy kissé hozzá hasonlít; ő rá vallanak nyilt szeme, aggodalmai, mély politikai érdeklődése, a mi jellemző svájczi vonás s Keller alakjainak jó részében visszatér. Amrain asszony s legkisebb fia rá és anyjára ütnek; ő Pankrácz, a ki dünnyögve fogyasztja meg nem érdemelt ebédjét anyja s nővére asztalánál; ezt az egész elbeszélést is nővére kedvéért írta, kárpótlásul, mert Zöld Henrik-ben meg sem emlékezett róla. Egyéb munkáiban is legalább hallomásból vagy följegyzésekből merített; Regina cz. elbeszélése egy jó ismerősének családi életét rajzolja, a ki egy jóravaló szolgálót vett feleségül. Képzeletének mindig szüksége volt valami reális magra, melyből művét kifejleszsze. Ezért vonzódott a történelmi tárgyakhoz, melyeket aztán részletező képzelete pompásan tudott megeleveníteni, mint Hadlaub és Dietegen sorsát, melyek a középkor kitűnő rajzaivá szélesednek.

Ez a ragaszkodás valami kiinduló ponthoz, korántsem írói szegénység jele. Lelkében minden kis mozzanat hatalmassá fejlődött; a Falusi Romeó és Julia egy napihír nyomán keletkezett. Kezén minden terv folyvást nagyobbá duzzadt: első regénye is megnőtt írás közben; egypár elbeszélésből Seldwyla két kötete támadt. Ez a hajlama vitte őt a keretes elbeszélésekhez; voltaképp minden elbeszélése ilyen. Seldwyla két kötete egy várost és egy fajta népet rajzol, legalább ennyiben összetartozik; a Zürichi novellák-at közös alapeszme fűzi össze; másik novellakötete valóságos füzére a történeteknek, melyeket a keret szereplői beszélnek el egymásnak érvekül, a házasság és boldogság felől vitázva. Polheim a hét legendát is szervesen összecomponált cyclusnak nézte. A tervek e folytonos terjeszkedését az a tulajdonsága hozza magával, hogy terveit hosszan forgatta eszében, valósággal beleélte magát azokba s részletező képzelete szívesen pepecselt velök hosszasan. Alkalmasint e vonásában is van valami a csöndes svájczi megfontolásból s higgadt czéltudatosságból, mint javító és csiszolgató türelmében.

Keller ma nagyon olvasott író. A svájcziak legnagyobb írójuknak tisztelik s Németországban is az újabb német nyelvű irodalom legjelesebb írói közé sorozzák. Elbeszélései a hatvanadik kiadás körül járnak; Salander is, utolsó műve, túl van a negyvenediken.

Hatásának nyitja két körülményben rejlik. Az egyik az, hogy mindig szülőföldjének életét rajzolja, melyet előtte más tehetség nem zsákmányolt ki. A svájcziak komoly gondolkozása, higgadt erkölcse, egyszerű szokásaik és szórakozásaik, apró csete-patéik, melyekre Keller alakjai oly sűrűn fegyverkeznek, örökös dalárünnepeik újak előttünk. Egyes elbeszélései már e nép lelki világának s e környezetnek művészi rajzánál fogva is tartós becsűek, mint a Hét igaz ember zászlaja, mely egyik legsikerültebb alkotása. A svájczi vérmérsékletnek, életszokásoknak hű s szinte teljes tükre ez a mű, melyet már e réven is hely illetne meg a világirodalomban. Benső vonásokban is fajának sajátságai tükröződnek, az élet komoly felfogása, nyugodt gondolkodás, tiszta erkölcs, derült lélek, a munka szeretete. Ez hatja át az író egyéniségét és legtöbb alakját egyaránt, e vonások nyilvánulnak nyugodt és világos előadásában is. Pályája annak bizonysága, hogy az író csak saját fajának ábrázolásával s annak jellemvonásait érvényesítve vívhat ki valódi és tartós érdeklődést otthon s külföldön egyaránt.

Elterjedésének másik oka, hogy németül írt s a német olvasó-közönség is a maga írói közé számítja.

Szerencsés író, ki hazájáról írva, tehetségével érdeklődést bir az iránt ébreszteni s a ki egyszersmind világnyelven írhat.