Regényirók

Meyer Konrád későn és nehezen lett íróvá. Egyik classikusa az újabb német irodalomnak s harmincz esztendős korában még nem volt kifogástalan a németsége. Ritka eredeti tehetség, férfikora derekáig mégis pusztán abból állott irodalmi munkássága, hogy német történelmi tanulmányokat fordított francziára. Arra gondolt, hogy a franczia nyelv magántanára legyen valamelyik egyetemen; későbben jogi pályára, azután festőnek készült; hivatalt akart vállalni s csak magának szándékozott verselgetni. Párisban, Münchenben, Olaszországban kereste élete czélját, pedig lelkének minden szála szülőföldjéhez, Svájczhoz kötötte, melynek történetéből merítette főbb munkáinak tárgyát. Mikor végre írni kezdett is, vers- és dráma-themákat forgatott fejében, pedig az elbeszéléshez legtöbb a tehetsége. Egész élete csupa merő ilyen ellentét. A legerősebb elmék s a leghiggadtabb emberek egyike s élete folytában kétszer kerül az őrültek házába. A történet legpompásabb korszakát, a renaissancet festi legnagyobb kedvvel munkáiban, Rubens a kedves festője, – maga meg a legszürkébb polgári életet éli, hivatalnoki egyszerűségben. Mindent elkövet, hogy nyugodt napokat lásson s ezt a nyugalmat végig keresi Svájcznak valamennyi hegyén-völgyén. Zárkózott, emberkerülő természet, de jó fiú, gyöngéd testvér s holta után családja marad. Egy napig sem tud ellenni huga nélkül; véle járja be költői műveinek szinterét, neki mondja tollba regényeit, a protestantismus harczairól, a renaissance szenvedélyes hőseiről, – Svájcz valamelyik csöndes völgyében, egy árnyas fa alatt, míg kutyája lábaihoz lapul, macskája az asztalon dorombol s az író közben-közben pihenőül morzsát szór a madaraknak.

Svájcz tiszta levegője s az író lelkének ez a nyugalma megérzik minden munkáján. Verseiben a faji vonások uralkodnak: józanság és egyszerűség, az érzelmi lágyság mellett is némi darabossággal párosultan. Uralkodó hangulatuk a resignatió; főbájuk: hogy minden szóban festői gestus rejlik. Csak nyolcz sort ír a magvetőkről s látni a nap omló sugarait, érezni éltető melegét; előttünk a megnyílt barázda, a mint kitárt kebellel várja a magot; lendül a szóró kéz széles íve, mely Sudermann szemében a teremtés kézmozdulatának mása; s a hőségtől reszkető levegőben ott rezeg a természetes példázat, az egyszerű alapeszme.

Szereti is hangulatát, érzelmét egy-egy képben kifejezni, melyben szinte egygyé olvad a természettel; például:

Mindig józan, realis, mégis gyöngéd. Daltárgyait s a dal röpke természetét maga jellemzi Dalok lelkei czímű kis versében:

Sűrűn tükröződnek verseiben úti benyomásai, Velencze surranó, sötét gondolái, melyeket mintha nem csak szóval, hanem színnel is festene.

Hangulatkeltőn írja le a csöndes svájczi völgyet s a kis falut, hová barangolása közben elvetődik.

Egyik ház előtt egy vén embert látott ereje fogytán a padon üldögélni, a tiszta, közel eget nézve; a pad már bizton üres, de a kép még sokszor eszébe jut, verset ír róla s azzal végzi:

Ily rajzokban szövi legmagvasabb költeményét is, benső élet- és jellemrajzát, s abban gondolatait a boldogság s az élet illanásáról.

Prózai munkáit is hasonló festői mód és erő s érzelmi mélység jellemzik, mely utóbbi egészen drámaivá feszül.

Mint a bérczek festője, Segantini, ő is tisztán rajzol meg mindent, hogy világosan látni, a mi távol van is, tájait épen úgy, mint történelmi alakjait. Munkaközben csöppet sem ideges, szívesen marad egy-egy leírásnál, a meddig szükségét látja. Semmit el nem nagyol, mindenre gondja van, a mi csak elénkbe hozhatja alakjait és helyzeteit. Ha két embert ír le, a mint a napon sétálnak, nem csupán őket magukat rajzolja meg, hanem sarkukhoz nőtt, összegabalyodó, törpe árnyékukat is. Az egész német irodalomban nincs senki, a ki festőibb lenne nála. Nem csoda, hiszen maga is festőnek készült, huga és felesége is festegetett.

Azonban csínján bánik festői erejével s egyetlen sornyi henye képe sincs, a mely pusztán szín- és szószaporítás volna. Mindenütt hatalmas művészi erő uralkodik. Annyi eseményt halmoz össze munkáinak egy-egy jelenetében, annyi fejlődést tud egy-egy mondatba fojtani, hogy helyhez sem juthat nála semmi fölösleges. Színei alatt mindig mag van és élet s alakjai nem hogy beléjök vesznének azokba, sőt azokból kelnek ki. Az a tömérdek tartalom, melyet roppant erővel sűrít jeleneteibe, a szenvedélyeknek az a lekötött ereje, mely majd szétveti a szót és a mondatot s szinte szétfeszíti az egész munkának rendszerint fukaron kimért határait, ennyi színnel átitatva, ennyi festőiségtől éltetve, olyan drámai erővel hatnak, mintha csupa tragédiákat néznénk végig. Nem ok nélkül készült Meyer drámaírónak s nem csoda, hogy Jenatsch-ot és Borgia Angélá-t drámának szánta s mindegyikből meg is írt néhány jelenetet, jambusokban. Csupa olyan themák körül forgolódott, a melyeket mások szinpadra vittek, mint Borgia Lucretiát Victor Hugo, A szent hősét, Becket Tamást meg Tennyson.

Ezt a megkötött erőt még jobban kiérezteti álczázott drámáinak erőteljes szerkezete s látszólag higgadt epikai hangja. Mert valójában minden mondat alatt parázs van. Meyer rendkívül lassan dolgozott. Jenatsch-ot nyolcz álló esztendeig hordta magában; Borgia Angelá-nak csak a lediktálása harmadfél esztendejébe került. S ennek az időnek legnagyobb része abba telt, hogy át- meg átszűrte tervét, miközben folytonosan tisztult s terjedelem dolgában egyre apadt. Egész fejezeteket meggazdálkodott s öröm volt neki, ha valamelyik mondatából egy-két szót megtakaríthatott. Számtalanszor újra másolták munkáit, maga is, huga is; egy nagyobb költeményét, az Engelberg-et, hét átjavított másolatban tartogatta íróasztala fiókjában s Jenatsch-ot is, miután a Literatur-ban megjelent, ki nem adta kezéből, míg újra át nem gyomlálta. Ez az összesajtolás aczélkeménynyé edzi compositióját s olyanokká teszi mondatait, mintha mélyükben elvarázsolt szellemek gubbaszkodnának, a kik minden kis szakaszban egész sereg szolgálatot tesznek az írónak: előbbre lendítik a cselekményt, szövik a jellemek szövetét, keretbe foglalnak egy-egy képet s kiszívnak minden levegő-buborékot a tömör anyag közül.

Mindez még csupa külsőség és írói modor ahhoz képest, a milyen mélyen és igazán ismeri embereit s a hogyan föl tudja eleveníteni azok korát. Hasznát látta annak, hogy apja történettudós volt, maga is forgatta fiatalkorában a krónikákat s egyet-mást fordított is történeti munkákból. A történelemből vette tárgyait és alakjait. Jobban is ismerhette a történelmi korszakokat a maga koránál, mikor egész társaságát csak könyvei tették s a történelmi alakokat, a kikhez nem átallt közeledni, a maga kortársainál, mikor ezeket kerülve kerülte. Az ő számára jóformán csak a történelem volt a valóság s önnön tapasztalatai és emberismerete, a mihez önmagán keresztül jutott. De csodálatosan erős volt, a mi a mult föltámasztását illeti. Elföldelt öltők embereit épen azon a módon puhatolta ki a maga korának népéből, mint a hogy Arany János hántotta ki a bihari gubákból az Átila- és Nagy Lajos-korabeli magyart. A történelmi nevek közé egy-egy képzelt alakot elegyített, a kik betöltik a réseket amazok között s indokolják gondolkozásukat és cselekedeteiket. Ilyen költött személy Planta Lucretia, a ki belefonódik a Jenatsch György sorsába, sarkallja hatalomvágyát s eszközlője halálának. Ez a művészi képzelet szőtte Strozzi Hercules szerelmét Borgia Lucretiához, a mely vérbefojtott lángjával sokkal telibbé teszi az egésznek renaissance-színét s a mellett a főbiró az az alak, a kin át a herczegnek, herczegnének, Don Giuliónak úgy a lelkébe látunk, mint más résen át semerről.

A történelmi hátteret s az egyes alakokat, valódiakat és költötteket egyaránt, azzal eleveníti meg Meyer, hogy annyira közelükbe férkőzik, a hol nemcsak ő érezheti át azok tapasztalatait, hanem a maga emlékeiből is juttat nekik. Egyik régi személyes ismerőse, Frey Adolf, följegyezte, hogy mielőtt hozzáfogott Jenatsch-hoz, sorra járta a Muretto-nyerget, Malóját, Sogliót, Berbennt, Thusist, megfordult Domleschgben, Fuentesben és Riedbergen, kedves Bündenének minden talpalattnyi földén, a merre Jenatsch kóborolt. Minden élményét, a min átment, megosztotta alakjaival. Ha Waser nehezen tudja kinyitni a berbenni paplak ablakának fatábláját a galyak miatt, annak az az oka, hogy az író valamelyik éji szállásának ablakát meg behúzni nem tudta egy fügefa belenőtt ágabogától. A hol Waser egy ital bort kap, ott őt kínálták meg egy pohár borral. Ha maga nem barangolta így be a vidéket, a hol valamelyik munkája lejátszódik, mint a hogy nem járt Pratellóban: legalább a térképen megkeresi s valamelyik tanár ösmerősétől elkéri egy középkori olasz várnak a képét s azt írja le Don Giulió lakának.

Az ilyen aprólékos vonások öntenek olyan csodálatos életet munkáiba. Úgy ismerjük tájait, mintha magunk is jártunk volna ott. Azzal, hogy hő eit beleártja a maga életének s ezen a réven a mi mindennapi életünknek kicsinységeibe, nagy dolgaik is igazabbaknak tünnek fel s munkái megkapják azt a finom patinát, a mit csak nagy írók munkáin találni: úgy hatnak, mint az átélt események.

Azzal, hogy így egész lelkét beléjök préseli, akkora erőt ád alakjaiba, hogy akkor is élnek, a mikor nincsenek éppen előttünk. Pedig minduntalan kemény próbára teszi jellemző erejét s olyan alakokat idéz fel, mint Dante, Ariosto, Becket Tamás, Rohan herczeg, Pescara, Vittoria Colonna. Jellemrajzoló művészetének az a leghatalmasabb bizonyítéka, hogy ezek nála nem kevésbbé súlyosak, érdekesek, lángeszűek és nagyok, mint a milyeneknek várjuk őket. Csupa fővonásokból rajzolja ki jellemöket, minden világos, átlátszó bennök; jellemök nem átláthatatlan, rejtélyesen bonyolult szövedék. A lángésznek és hősiségnek, a szenvedélynek és fájdalomnak, az erőnek és gyöngédségnek minden árnyalata megvan műveiben. Szenvedélyüknél fogva nagy részök tragikus óriás. Inkább termettek tettre, mint szóra. Csak egy hiányzik szinte egészen: a jókedv, a humor felcsillanása. Egyetlen elbeszélésében tetszik föl magvas és nemes derűje. Különben minden lapja csupa szomorúság. Legtöbb alakja tőrt visel övén; ruhájokra vér frecscsent. Szokásaiban szilajabb, erkölcseiben kegyetlenebb, tettre gyorsabb kort rajzolt a magáénál s indulatosabb és izmosabb növésű embereket, a kikben csupa erőteljes indulat él. Kisszerű bűnt, közönséges alacsonyságot, szeszélyt és lármás háborgást sohasem vett a tollára ez a csöndes ember, a ki, éppen mert maga szenvedély nélkül való volt és megfontoló, imádta az erőt, a vágyakban dúsabb hajtású lelkeket, az aczélos fürge testet, a nagyságot, melynek megvan az alkalma nagynak lenni.

És mindig győzte erővel, a mibe fogott. Ereje néha a végső pontig kifeszült, a hol olvasói visszahökkentek mellőle. Ilyen a Planta Lukretia csapása is a véres bárddal, a min Keller Gottfréd nem győzött eleget szörnyűködni.

Még ez sem a leglelke Meyernek. Munkái olyanok, mint megannyi tó, a melyeknek nyugodt, ólmos tükre alatt láthatatlan meleg források bugyognak. A mit munkáin át, az írói mesterkedésen, a festői leírásokon, drámai jeleneteken, élénken jellemzett alakokon keresztül az író lelkében látni: az a mélységes komolyság, a melylyel az életet nézte, az a közöny maga iránt s az az elfordulás a körülte nyüzsgő emberektől, az a gyönyörködés egy színesebb, viharosabb, nagyobb szabású világban, az emberi sorsnak ez a tragikus látása, hogy az élet csupa dilemmák közé szorít bennünket s a boldogságot olyan tulajdonságaink feláldozása árán vásárolhatjuk meg, a melyek nélkül nem lehetünk boldogok; a tragikumnak az a fölfogása, hogy a büntetés súlya mindig meghaladja bűneinket: ez az igazi Meyer, a ki egy munkájában sem fejezte ki magát teljesen s a ki nem kerülhette el a königsfeldi gyógyintézetet.

Ott, az őrültek házában, azon sajnálkozott, hogy nagy tervei puszta terveknek maradnak. Ha mindent megír is, a mi fejében megfordult, akkor sem vált volna belőle soha széles körökben olvasott író. Művészek és műértők mindig nagyra tartották munkáit; író kortársai, Scheffel, Laube, Keller az első sorba sorozták koruk írói közt. De munkáinak kelendősége csak akkora volt, hogy – az üzleti könyvek tanúsága szerint – kiadójának és neki, közösen, alig fordult egy-egy kötetén öt vagy tíz tallér hasznuk.

Mikor 1895 őszén, hetven éves korában, miután annyi maradandó művet alkotott, meghalt, temetése csak Zürich városának és ifjúságának gyásza volt s a kilchbergi majoré, a hol élete vége felé kis birtokán gazdálkodott. Azóta egyre nő munkáinak becse, művei újabb meg újabb kiadásokat érnek. Hányan értik meg s tudják megbecsülni érdeme szerint, az más kérdés, mert a finom lelkűeknek és hozzáértőknek írt, a kik mindig és mindenütt kevesen vannak.