Regényirók

Lermontovról egypár kitűnő írott arczkép maradt reánk, melyeknek nagy hasznát veszszük. Ezekből kell kiolvasnunk életrajzát is, mert legmunkásabb éveit az emberek szemétől távol, a Kaukázusban töltötte s oly fiatalon tünt el, hogy – mint egyik életrajzírója mondja – a kortársakanak idejük sem volt kivallatni, hol és mikor tanult a fiatal lángész declinálni és conjugálni.

Turgenyev kétszer látta: valami álarczosbálon, a hol közömbös arczczal, unottan állt a körülte sereglő masque-ok között; másszor egy elfogadó-teremben, a testőrhuszárok egyenruhájában, kardosan, keztyűsen ülve egy alacsony tabouretten, valamelyik pétervári szépség előtt, kinek nevetésére álmélkodva, szinte sértődötten nézett föl. «Volt rajta valami tragikai és baljóslatú. A pessimismus és szenvedélyesség, mint valami félelmes daemoni hatalom, borongott napbarnított arczán; nagy szemeinek sötét tekintete különös ellentétben volt ajkainak gyermekesen gyöngéd és nyájas kifejezésével. Zömök alakja, nagy feje és széles vállai nem tették megnyerővé, ha lehetetlen volt is meg nem látni, hogy kiváló ember».

E kép a milyen eleven, bizonyára oly élethű is, mert ámbár Turgenyev öreg korában vázolta fel visszaemlékezéseinek egy lapjára, annak idején bizonyosan a kezdő író mohó kiváncsiságával véste lelkébe a hírneves költő vonásait.

A kép hitelességéről különben teljesen meggyőz egy másik, részletesebb rajz. Bodenstedt 1840–41 telén Oroszországban járva, egy ízben előkelő fiatal oroszokkal ebédelt; egyszerre új vendég nyitott közéjük. «Urias, fesztelen magatartású, középtermetű s ritka mozgékonyságú férfi volt. A mint zsebkendőjét elő akarva venni, hogy deres bajúszát megtörölje, kirántotta tárczáját, oly hajlással nyúlt utána, mintha minden csontja össze lett volna törve, pedig a mellből és vállból ugyancsak erős csontokat lehetett gyanítani. Síma, szőke, kétfelől könnyen bodrozott haja a rendkívüli magas homlokot egészen szabadon hagyta. A nagy, lelkes szemeknek, úgy látszott, semmi részük sincs a gúnyos kifejezésben, mely a finom metszésű száj körül libegett». Az új vendég, kinek finom, gondosan ápolt kezei különösen feltűntek Bodenstedtnek, egész este szórta az élczet és gúnyt, oly szaporán, hogy később ugyancsak igyekeznie kellett kiengesztelni megsértett fiatalkori barátait. «Belépte óta az egész mulatság úgy hangzott fülembe, – írja a szelíd német, – mintha valaki üveget karczolászna». Pedig «tudott szelíd, gyengéd lenni, mint a gyermek s általában mély, melancholikus hangulat uralkodott rajta. E mély komolyság lelkének alapvonása, melyekkel könnyebb, élczes költeményei oly viszonyban vannak, mint ajka körül ama gúnyos vonás, nagy, lelkes szemeivel».

Ez az arczkép is biztosan hű és találó, hiszen a lelkiismeretes és szorgos fordító már akkor ismerte és csodálta Lermontovnak 1840-ben megjelent kötetét s a költő annyira érdekelte, hogy később összes munkáit lefordította, sőt a csak kéziratban elterjedtekből gazdagabb gyűjteményt adott a németek kezébe az eredeti orosz kiadásoknál.

E portrait-k olyan gondosan vannak festve, hogy ezek nyomán felismerjük egy harmadik arczkép vonásait.

«Középtermetű ember volt. Deli, karcsú termete és széles vállai oly erős szervezetre vallottak, a mely képes elviselni a barangoló élet viszontagságait s a melyet nem tettek tönkre sem a fővárosi élet kicsapongásai, sem lelki viharok… Keztyűi olyanok voltak, mintha külön megrendelésre varrták volna apró, arisztokratikus kezeire… Mikor leült, egyenes termete meghajlott, mintha egy darab csont sem lett volna a hátában, testének egész alkotása valami ideges gyöngeséget mutatott… Bőre nőies finomságú volt; természettől göndör, szőke haja festőien lengte körül halvány, nemes homlokát, a melyen csak hosszabb vizsgálat után lehetett észrevenni a ránczok nyomait… Szemei nem nevettek, mikor ő maga nevetett. Ez vagy rosszlelkűség, vagy mélységes, állandó búbánat jele».

Ezt az arczképet maga Lermontov festette, a Korunk hősé-ben és Pecsorin nevet írt alája. Ez arczmás vonásról-vonásra annyira összevág Turgenyev és Bodenstedt vázlataival, hogy a biróság sem állapíthatná meg hitelesebben a személyazonosságot. Nyilvánvaló, hogy Pecsorin = Lermontov maga.

Lermontovnak ez a képe olyan, mint Wilde regényében a Dorian Gray képemása, a mely folyton-folyvást magára ölti eredetijének, az élő alaknak minden vonását. Pecsorin azt mondja a maga fiatalságáról: «Mikor a szülői felügyelet alól kikerültem, nekiszilajodva kezdtem élvezni mindazokat a gyönyöröket, melyeket pénzért megvehetni – s természetesen hamar beteltem velök. Aztán belevetettem magam a társaséletbe s hamar megúntam azt is; szerelmes voltam nagyvilági szépségekbe s azok is szeretgettek engem… Elkezdtem olvasgatni, tanulni, de a tudományokat is megúntam… Akkor aztán rettenetesen unatkoztam. Nem sokára áthelyeztek a Kaukázusba, ez volt életem legnagyobb öröme. Azt reméltem, hogy az unalom nem ölhet meg a csecsencz-golyók záporában, – de csalódtam, – egy hónap alatt úgy megszoktam a golyók süvöltését, a halál közelét, hogy jobban féltem a szúnyogoktól és még sokkal inkább úntam magamat, mint azelőtt… Bolond vagyok-e vagy gonosztevő, nem tudtam; de annyi szent, hogy megérdemeltem a szánalmat».

E sorokat Lermontov életrajzírója szóról-szóra lemásolhatná, csak annyit kellene hozzátennie, hogy a szülői felügyelet tulajdonképpen nagyanyai volt, mert az árva kétéves kora óta annál nevelkedett; hogy a szilaj életet – társaival együtt – már a nemes úrfiak nevelőintézetében megízlelte, valami efféle csiny miatt oda is kellett hagynia az iskolát s ez a tört pálya sodorta azután a katonai életre. Megférhetlen természete ott is bajba keverte s egy időre fogságba jutott. A fiatal gárdistának a kaukázusi sereghez küldetése enyhébb száműzetés számba ment, melynek oka először Puskin halálára írt ódája volt, 1841-ben pedig valami párbaj, a történetíró de Barante fiával. Önjellemzésének benső meghasonlásra valló végsorához pedig a biographus odajegyezhetné a tizennyolcz éves fiatalember egyik leveléből ezt a sort: «Nem tudom, mi vár rám: az elzüllés-e vagy a megbolondulás?» E szomorú sorhoz azonban az sem fűzhetne jobb kommentárt Lermontov önvallomásánál.

Így áll előttünk Lermontov Pecsorinban; egy búskomor ember egymást érő kalandok közepett, únottan folytonos izgalmak közben, életcsömörbe esve fiatalon. A naplóról az olvasónak is az az érzése, a mit Lermontov maga írt arról: meg lehetünk győződve nagy őszinteségéről annak, a ki oly kiméletlenül leplezte le gyöngéit és hibáit. A legapróbb részletekig. Kötekedő természetéért is megvezekelt Pecsorinban: ennek Grusinczkijt csipdeső békétlensége az ő megférhetetlen természetére ütött, mely legjobb barátait is élczeinek czéltáblájául használta. A vak véletlen a végletekig vitte ezt a hasonlatosságot s Lermontovot örökös ingerkedéseért tulajdon azon Platigorszkban, a hol száműzetését töltötte s a melyet regényének színhelyévé tett, szakasztott úgy állította megsértett és ellene ingerelt jó barátja, Martynov kapitány pisztolya elé, mint Pecsorint Grusinczkij fegyvere végére. Csak a párbaj kimenetele lett más: Lermontov holtan maradt ott a regényben leírt Masuk hegye lábánál, 1841 július 15/27-én. Még huszonhét éves sem volt egészen.

Úgy halt meg, párbajban, mint Puskin (1837), a ki szintén csodálatosan hasonló módon esett el, mint egyik legkedvesebb alakja, Lenszky. Csakhogy Lermontovot nem siratta el hozzája méltó költő, a ki az irodalomban dicsőségének örököse lett volna.

Nemcsak Pecsorin ütött tökéletesen Lermontovra, nem csupán a helyszín ugyanaz a regényben, a hol Lermontov kaukázusi éveit töltötte, – a mellékalakok is egytől-egyig természet után vannak mintázva, annyira, hogy a halálos párbaj egyik segéde azt beszélte Bodenstedtnek: Martynov azért volt kénytelen párbajra hívni legjobb barátját, mert regényében teljes hűséggel, félreismerhetetlenül az ő családja tagjait festette le, olyan világításban, a mit a kapitány nem viselhetett el. E mellett a tökéletes élethűség mellett föltehető, hogy a regényben elbeszélt, lazán, csak Pecsorin alakja révén összetartozó események is valóban megtörtént esetek, epizódok a költő kaukázusi életéből, melyek együttvéve valószínűleg hű történetét adják első száműzetésének. Ott vagyunk tehát, hogy a naplóban Lermontov saját naplóját olvashatjuk. Csak egy kétségünk lehet még: Mért tette közzé gyónását ez a zárkózott természetű, meghasonlott lélek? Megfelel rá maga: «Egy emberi lélek története, – ha az a lélek még oly jelentéktelen is, – alighanem érdekesebb és tanulságosabb egy egész nép történeténél, különösen, ha érett észszel való önmegfigyelésből ered s úgy van írva, hogy az író sem részvétet, sem csodálkozást nem vágyik gerjeszteni». Ezzel a felfogással csak igazat írhatott.

Ez az a pont, a honnan legvilágosabban látni végig a regényen. Pusztán regénynek szakgatott és csonka mű ez, kivált akkora embertől, a mekkora Lermontov. Mint egyszerű regényt, nem is illetné mai helye a világirodalom klasszikus regényei közt, ha írója kitűnő költő is s munkái közt ez a legkapósabb. Mint Lermontov naplója azonban a hézagosság és befejezetlenség dolgában tüstént a való életre hárítja a szerzőséget. Béla, Mary herczegnő esete: ezek egy élet eseményei, melyek nem tartoznak össze erősebben, mint hogy egy emberélet keretébe estek. Maximycs Miksa, Vulics, Grusinczkij, Vjera: ezek egy ember ösmerősei, egyéb közük nincsen egymáshoz. Történeteik nincsenek összeróva, de az életben sem voltak. Nincs befejezése a regénynek? A mit írója átélt, azt leírta, annyit írt le, a mennyit átélt; a regényt a sors fejezte be, fájdalmas stilszerűséggel. Hogy a regényben följegyzett események széteső epizódok, az való, hogy nem fejlik egyik a másikból, azon nem lehet segíteni s védelmezni sem lehet egyébbel, csak azzal, hogy a költött naplóregények könnyen lehetnek tervszerűbbek s hogy nem okvetlenül a legszabályosabb munkák egyszersmind a legérdekesebbek és legértékesebbek is.

A mi a compositiót megrontja, ugyanazon sarkallik a regénynek rendkívüli érdekessége s a jellemek művészi rajza: a valódiságon. Azzal, hogy Pecsorin álneve alatt a műben önmagát tárta fel, nem csupán párját ritkító érdeklődést keltett regénye iránt minden időkre, hanem egyúttal egy különös, beteg lélek bonyolult és ideges életének oly pontos és őszinte rajzát adta, a milyet ilyen rendkívüli megfigyelő és leíró tehetség is csak önnönmagáról vehet föl. Hőse igazán szinte példátlanul bonyolult jellem, sokban ellentétes is önmagával. Pecsorin szenvedélyt áhítoz érzésre képtelenül s holtra fásultan él szerelmes szivek között; a város élvhajhászatából az erdők és hegyek csendjébe vágyik, a hová azonban magával viszi a város bűneit; a nélkül, hogy alapjában gonosz volna, mégis oly eltompult, hogy szívet repesztő szerelmet játszik szórakozásból; életunalommal tele, a gyönyörűséget hajszolja s e hajsza közben is egyre fojtogatja az unalom; közönyös bűn és erény iránt s mégis megútálja magát a rája frecscsent sár miatt; nem tud akarni, de cselekvései folyvást a felé húznak, a mit nem akar; érzi fölöslegességét, a magával való tehetetlenséget s egyre szorosabb körben kerülgeti a halál keresésének, szinte erőszakolásának gondolata, mint Faustot a fekete kutya. Lermontov egy operateur érzékeny kezével feszítette le a burkot erről a túlfinomult ideghálózatról, hogy megmutassa az életunalomnak, elsatnyult akaratnak, magukba roskadó vágyaknak, szüntelen gyötrő kielégítetlenségnek zsibbasztó sajgását. Az életnek ilyen betegei azóta nagy számmal gyűltek össze az újabb irodalomban, de Lermontov embere nem vész el közöttük. A többi nagy orosz írók festette muszka tanulmányfejek révén az idegen nemzetbeli olvasó is ráismer Pecsorinban az oroszra. Szemében ott van a szláv elfásultság és életközöny, mely a félvad népek szenvedélyességével temetkezik bele az életunalomba is. Muszka-természetén kiütik magukat a kor vonásai: a német érzékenység, mely kevéssel azelőtt talált utat Oroszországba, a francziák élvhajhászata s a byronismus keserűsége, mely akkoriban nem hiányzott úgyszólván egy irodalmi hősnek a lelkéből sem.

Ilyen sokoldalú jellemet csak gondos részletrajz tehet élővé s csodálatos, mennyire biztos Lermontov a részletek rajzában s mekkora erőt mutat az egygyéolvasztásban. Nem is sikerülhetett az úgy másnak, csak a ki előtt nyitva volt az angol, franczia, német, olasz irodalom, mert az oroszban még akkor nem lehetett erre példát találni. Így kétszeresen csodálatraméltó a Lermontov részletező realismusa, még ha természet után dolgozott is s legbonyolultabb feladatánál a legmegbízhatóbb modèle-lel segített magán. Maga ez a módszer meglepő nála, hiszen ő romantikus költő. Azonban Lermontovnak főként meséi romantikusak; néha – mint a Számvevőné történetében – az sem; a jellemekről soh’sem hiányzik nála egy-két erősebb kalapács-ütés. Annál feltűnőbb Lermontov reális hajlandósága, mert még a romanticismus is újság volt az orosz irodalomban, mely ez égalj alatt Puskin és Lermontov munkáiban bimbózott először s teljes virágzásra is jutott költészetükben. De mintha e friss erőben hajtó irodalomban egy fa kétszer is teremhetett volna. Puskin és Lermontov nem csak a romanticismus kincseit aknázták ki, hanem új tárnát is nyitottak, melyből mások a társadalmi és lélektani részletrajzok káprázatos kincseit hozták napvilágra. Akármilyen fiatalon haltak is meg Puskin és Lermontov, már mindketten ismerték Turgenyevet, megérték A revisor megjelenését s látták Bielinskit, az új irány úttörőjét az elméletben.

Egyre világosabban úgy látszik ugyan, hogy a realismus voltaképpen faji sajátság, mely természetesen és önkényt hajt ki a képzeletszegény éjszakiaknál, legjelentősebben az angolok- és oroszoknál: a fejlődes mégis oly rohamos, mintha valami jótékony tündér hét mérföldet lépő csizmákat ajándékozott volna az orosz íróknak. Egy századdal előbb az irodalmi stilus még alig volt kikelőben a szláv egyházi nyelv göröngyei közül. A ki a nyelvtant megállapította s a classikai és nyugateurópai versformákat rendre rápróbálta az orosz nyelvre, Lomonoszovnak születése csak száz esztendővel előzte meg a Lermontovét. Ez idő alatt Karamsin megírta nagy történelmi munkáját, tisztára népi nyelven, mély nála kifejezőnek s tudományos fejtegetésre teljesen hasznavehetőnek bizonyult; szókötéseit, fordulatait, árnyékoló és színező képességét aztán Zsukovszkinak számos fordítása gazdagította; Derzsavin pedig új zománczot vont érzelmekre és gondolatokra azzal, hogy szót adott a németek lágy sentimentalismusának s a kétely gyötrődéseinek, melyet Byron a kor költészetének vezérmotivumává emelt. Százados fejlődés után Kolczov tiszta népi nyelven tökéletes művészi becsű dalokat énekelhetett, mint Burns, s megszólalhatott Puskin, tagadhatatlanul a Byron hatása alatt, de mégis a maga egyszerűbb, természetesebb és nyugodtabb módján, filigrán érzéseit csiszolt formákba és változatos rímekbe öntve.

Byron hatása Európa-szerte példátlan volt: nem csak az irodalomban talált követőkre és utánzókra, hanem rányomta bélyegét egész osztályok gondolkozására és élete módjára is. Oroszország, a hol a műveltség és irodalom régóta beviteli czikk volt, ennek a hatásnak is tárva-nyitva állott. Íróik nem csak alakjaikat öntötték byroni mintára, tulajdon életük is úgy fordult, mintha maguk is byroni hősök lettek volna. Puskint az udvar fényében fölkeresték a szerelmek és dicsőség, később száműzetésében a veszélyek és kalandok s mindezzel betelve, hiábavalónak érez mindent s fásultan temetkezik faluja magányába, mint Lara, hogy aztán a rágalom párbajban vegye el életét. Leveleiben ilyen helyek vannak: «A mi a boldogságot illeti: e részt atheista vagyok». «Akármilyen édes megszokás is az élet, elég keserű ahhoz, hogy undorral végezzük». Gribojedov, a kinek mint testőrnek, diplomatának és költőnek hármas belépti-jegye volt az élet minden gyönyörűségéhez és szórakozásához, ilyeneket ír leveleiben: «Ideje meghalnom. Micsoda iszonyatos unalom! Adj tanácsot, mit tegyek, hogy a megőrülést vagy a pisztolyt kikerüljem». – Hát Lermontov élete nem olyan-e, mint egy byroni hősé: rohamos ifjúság, szerelmek és csaták tüzében, dicsőség és korai halál. – S ilyen volt akkor az egész orosz nemesség élete és gondolkodása.

A mult század elejének betegsége ez: a féktelen gyönyörvadászat után a teljes apathia. Ez tépázta meg Byron és Musset idegeit, ez hajtja Don Juant, ez gyötri Rollát. Ennek a betege Pecsorin is. Ezeket a levelekből kitépett sorokat akárhol be lehetne iktatni az ő naplójába. Nem «gonosz iróniá»-ból viseli hát a «korunk hőse» nevet.

Byronhoz különben talán összes követői közül senki sem jutott olyan közel, mint Lermontov. Puskin, ha szenvedélyes is, boldogabb, elégültebb természet; rajta inkább a művészi példaadás fogott: az előadás hangjának elragadó lyraisága, a rövid jambus-sorok természetes könnyedsége, a meglepő kitérések. Lermontov ezeket már Puskintól tanulta; de lelki alkata volt rokona Byronénak, élete körülményei pedig még több okot adtak az elkeseredésre Lermontovnak. Ő reá nem értelmetlenség azt mondani: az orosz Byron; akkor is ilyen volna, ha Byronnak még a hírét is ki lehetne törölni életéből; szinte azt mondhatni: ha Byron nem születik, ő volna Byron.

Mint Byronban, néha Lermontovban is van valami daemoni; verseiben nem is lelkéről, hanem daemonáról beszél. Mind a ketten kikelnek a világ ellen, boldogtalanok benne, csakhogy Lermontov elkeseredése természetesebb, mert őt nem pusztán a hypokriták keserítik, hanem «az urak és szolgák hazájá»-nak kegyetlen sorsa, ő maga is sínylett börtönben és száműzetésben. A szabadságért való sóvárgása sem az a nemes bölcselkedés az emberi jogokról s a lélek szabad fejlődéséhez megkivántató korlátlanságról, mint Shelley és Byron gyönyörű álmodozása önkéntes száműzetésükben a világ legszebb vidékén; nem is a Schiller ideális lelkesedése, hanem az elnyomottságot sínylő fiatal lélek lázongása. Lermontov maga is számba vette, miben hasonlít Byronhoz s az utolsó pont az volt, – hogy ő mégis egészen orosz. Való igaz. S itt van köztük a nagy különbség. Ő szeretetből gáncsolja nemzetét, mert különbnek szeretné. Költeményeiben nem idegen országok szepségeit rajzolja, hanem

Ő is elmondhatná Byronnal, hogy magas hegyek neki érzelmek, mint a hogy A cserkesz fiú el is mondja:

Mint Byron, ő is a nagyszerűt, a félelmetest szereti a természetben, de megtalálja azt hazája földjén, a Kaukázus bérczei közt, a természeti szépségek, nyers erkölcsök, szilaj erények, kalandok és álmok hazájában. A nyugati romantikusoknak Kelet csak színes álomvilág, a költők Tündérországa; Lermontovnak ismerős valóság, élmény, költeményei nagy részének termő talaja s hazai kerete. Mint e vadregényes tájon a zord bérczek s a délszaki buja növényzet ellentétei, úgy egyesülnek költészetében a hősiség és boszúállás kegyetlen indulatai, tikkasztó szenvedélyek s gyöngéd érzések virágpompája. Romantikusabb tárgyakat képzelni sem lehet, mint Hadzsi Abrek vérboszúja, a rejtélyes Ismail bey sorsa: vetélgő fejedelmi testvérek, kedvesét férfi-mezben követő hajadon, harczok vérpárája közt kivirító szerelem, a lány eltűnése, testvéri kéz orgyilka. Mindezek a romanticismus állandó motivumai; emlékeztetnek Byron keleti költői beszélyeire, a boszú A gyaur-ra, a szökés, az álruhás szűz az Abydosi ará-ra s Lara rejtélyes alakjaira, – de mindez épen elődeinél kieszeltség, utánzás és Lermontovnál eredeti. Ő ott él, maga is harczban a cserkeszekkel, a hol e történeteket a szájhagyomány őrzi, hol ez erkölcsök s e szenvedélyek uralkodnak. Minden során érzik, hogy való és ismerős világról ír s a különösségekben is reális. A grúz föld az ő képzeletét s érzéseit is buja termékenységre hevíti. Cselekményét nem mondhatni gazdagnak, a harcz és szerelem motivumai sűrűn ismétlődnek, a lélekrajz sem mély, többnyire csak egy-egy uralkodó szenvedélyre szorítkozik: de az emberek és tájak, a harczok és a természet festésében magával ragadó hév lobog s csak úgy patakzanak a költői szépségek. Az olvasó figyelmét és szívét rohammal veszi be, mint Arany László mondja, a ki Bodenstedten át sokat lefordított verseiből s egy kitűnő essay-ben is ösmertette. Ha akar, mélyre tud szállani a lélekrajzban. A romantikusok egyik főérzelme, a szabadság utáni epedés uralkodik A cserkesz fiún, kit a kozákok hazulról elrabolva, egy zárdába adnak, de a rabságot nem birja elviselni, megszökik, hogy eltévedve, irtózatos szenvedések s a kimerülés lázálmai után mégis a kolostorba kerüljön vissza s a halálban találjon szabadulást. E költői beszélynek egyetlen szereplője van, azt mondhatni: egy gyermek eposa. Főművében, A daemon-ban a másik nagy szenvedélyt rajzolja, a szerelmet, a romantika symbolismusával a sátánban. A romantikusok hévvel hirdették a szerelemnek mindent legyőző hatalmát, mely az égieket is megejti (Byron: Heaven and Earth, 1821., Moore: The loves of the Angels, s Lalla Roukh-ban A Paradicsom és a péri) s a gonoszt is megnemesíti (De Vigny: Eloa, 1823). Lermontov gazdagon festi a szerelem gyöngéd és kegyetlen, könyörgő és erőszakos, édes és megrontó szenvedélyét egy apácza iránt szerelemre gyúló sátánban, a ki az érzelmek fölbuzgásában maga is könyekre lágyul, megjavulni, megtérni vágyik, gyötrődésével szánalmat gerjeszt, vágyával részvétet, végül szerelmet. A fehér angyal s a csábító küzdelme a szent helyen, a tört hangok a zárda éji csöndjében, Tamara izzó szenvedélye, melyet hamu alá akar takarni, majd önfeledt odaadása, végül lelkének Gretchen-szerű mennybevitele: csupa költői fordulat, meglepő változatosság, megannyi gyöngye a lélekrajznak, egész áradat feledhetetlen szépségekből. Lermontov egész életén át írta e művet; 1829-ben fogott hozzá, tizenöt éves korában s újra meg újra kezdte, még 1840-ben is, két esztendővel halála előtt. Kinyomatni – ez a muszka könyvek rendes sorsa – csak 1860-ban lehetett.

A szabadság- és szerelem-vágy e két hatalmas festményében a költő magát rajzolja, ha nem pillant is ki mindegyre alakjainak álarcza mögül, mint Byron. E nagy érzések tüze emésztette föl ifjú életét. Ezer kielégíthetlen kínjának fonáka nála a hétköznapi élet rajzában a mélabú, a gúny és megvetés, melylyel az embereket nézi. Maga jelöli meg ezt egyik levelében (1835) fővonásaul: «Cette froide ironie, qui se glisse dans mon âme irresistiblement, comme l’eau qui entre dans un bateau brisé». Ez ömlik el A számvevőné rajzán, a tambovi helyőrségi élet ez episódján, midőn a megrögzött vén kártyástól egy tiszt a játék hevében elnyeri fiatal feleségét. Csak egy elbeszélő költeménye van, a Vaszilyevics Iván czár ifjú testőréről s a felesége elcsábítóján boszút álló kalmárról szóló ének, mely egészen tárgyias s régies egyszerűségével teljesen elüt egyéb műveitől. A gúnyt és megvetést különben kisebb költeményeiben sem tudja megtagadni; kikel a társadalom ellen, mely Puskint egy golyó áldozatául hagyta veszni, becsülete rabszolgájaként. Szidalmakat szór a francziák nyomorult népére, mely ujjongani bir, mikor a megalázott Napoleon holttestét Párisba viszik a tenger szigetéről, hol az óczeán őrizte, az óczeán, «oly nagy és legyőzhetlen, mint ő».

Talán az emberek e megvetésével kapcsolatos, hogy bármennyire lelkét önti is ki munkáiban, még kisebb lyrai verseiben sem igen lép nyilt sisakkal a közönség elé.

Ha ejt is szót magáról, rendesen burkoltan cselekszi. Az orosz költők épp úgy rászoktak az allegóriára, mint a mieink a szomorú években. Lermontov azonban akkor is elrejtőzik, mikor csak önmagáról beszél. Ha valamely természeti kép talál ő hozzá, a hasonlatnak csak első felét rajzolja meg, a másodikat elhallgatja. Három pálma állt a sivatagban – beszéli egyik költeménye, – a kik elunták életöket s azt kivánták, bár utas jőne megpihenni árnyékukban. Megjő a vándor karaván s meghál a hűsön; reggel aztán kivágják a fákat s tüzet raknak belőlük; elhamvadtak, most poruk sincs. – Ilyen burkolt képbe rejti az ifjúság vágyát az új, a kaland, az emberek után, melyek felemésztenek s nem hagynak nyomukban, csak pusztulást és hamvat. A költő maga bele sem szól a képbe. Elnéz egy viharban bukdácsoló hajót:

Egy szót sem szól magáról, mégis ő rá gondolunk. – Felhők szállnak az égen, megszólítja őket:

A szálló felhők a Lermontov szívét ismertették meg velünk.

Még ilyen burkoltan is keveset beszélt magáról. Egyáltalában nem sokat írt a közönségnek; életében nem adott ki, csak egyetlen kötetet. A szerkesztő, olvasó és költő czímű érdekes beszélgetésében, – melyet németből Gyulai Pál fordított magyarra, – ezt adja okul:

A Korunk hősé-ben később mégis feltárta lelkét, álnév alatt ugyan s talán nem sejtve, hogy így is ráismernek. Valószínű, hogy regényével meg akarta óvni az ifjúság lelkét a kártól, mely az orosz nemes-ifjak megszokott életmódjával jár, a melyet ő is folytatott; ez az erkölcsi czél azonban a regényben homályban marad. Hiába akarta kimélni «a vakság nyugtát», költeményei elégedetlenséget szitnak, háborgást keltenek s bármikor jőjjön is el Oroszországban a «tudás forradalma», abban része lesz Lermontovnak. Mindez következetlenség, de nemes következetlenség. S jutalma érte az a szép csalódás, hogy bár érzéseiből és gondolataiból sokat «őrzött meg rejtegetve» pusztán magának, hírneve mégis magasan száll, át «völgyön és hegyen», mint a felhő, a melyről énekelt.