Regényirók

Mikor egy élet kialszik, a halál küszöbén még egyszer megelevenülnek a közemberek is, életök és jellemök föléled, legalább hozzátartozóik emlékezetében. Rendesen hamar elmossa ezt az idő; de a nagy emberek még élőbbekké lesznek, mikor kilépnek a milliárd élő közül, a kik csak eltakarták alakjukat. Életöket világosabban látni s jobban érezni érdemöket. Tolsztoj alakja sem halványult halála hirére, sőt elevenült. Elfogott bennünket a parasztok babonája: szinte láttuk, a mint benéz ablakunkon és ránk szegzi szemét. Mintha hirtelen átolvastuk volna összes műveit, oly élénken támadt föl hatásuk újra. Az ellentétes ítéletek közt, melyek róla elterjedtek, annyi világos, hogy ma nincsen a földön ily világraszóló író, s talán hozzáfogható ember sincs, a kiben annyi szeretet s oly erős meggyőződés élne s ki oly lankadatlanul kutatná az élet czélját.

Az élet valóban csak elhomályosította Tolsztoj egyéniségét, a miben nagy része van annak, hogy Oroszországban élt. Alakjára az ellenmondások köde borult. Egy kitünő író, a ki hátat fordít az irodalomnak, becsmérli a művészetet, s ha munkáit hallja említeni, indulatba jön; gazdag ember, a ki szegénységet hirdet s elítél minden magán-vagyont; kezdik vallásos rajongónak tartani, s egyháza éppen akkor zárja ki; tanítása és tettei közt is könnyű ellenmondásokat találni. Egyéniségét illetőleg ily ellentétek közt botorkált az érdeklődés és a kritika; nem csoda, ha ez maga is ellentmondásba szédült. Szokássá vált Tolsztojt ketté hasítani: magasztalni benne az írót és mosolyogni a gondolkodón. Így próbáltak egyezséget kötni csodálói az ócsárlókkal. De leszámítva azt, a mi egészen természetes, hogy röpirataiban csakugyan nincs meg szépirodalmi munkáinak nagy művészete: máskülönben ez sem egyéb badar ellenmondásnál, hiszen regényei és elbeszélései, melyeket bírálói csodálattal említenek, tele vannak azon eszmékkel, melyeket röpirataiban gáncsolni szokás. Olvasói lelkesültek az alakokért, kiknek ily eszméik voltak, de mosolyognak az írón, mikor azokat maga is komolyan veszi. Eszméi, melyeket később közvetlenebbül és következetesen fejtett ki, áthatják szépirodalmi munkáit is. Gondolkodása épp azon körülményekből és hatásokból táplálkozik, mint elbeszélő művészete: jelleme alapvonásai- s élete viszonyaiból.

Másféléves korában elveszti anyját, nemsokára apját is; egy nagynénje neveli tovább, a kinek elve, hogy fiatal emberből csak valami előkelő asszonynyal való viszony faraghat úri gavallért. Moszkvában él, a kazani egyetemet látogatja, kevés sikerrel. Aztán hazamegy birtokára, Jasznaja Polyanába s már ekkor, tizenkilencz éves korában, jobbágyainak akarja szentelni magát; új kőházakat építtet nekik a régi putrik helyébe, – csakhogy azok lustaságból nem akarnak átköltözni; iskolát alapít, de a szülék azon könyörögnek, ne gyötörje gyermekeiket tanítással. A jó szándékok hajótörése után Pétervárra megy, a nemes úrfiak mulatságait keresi, a szerelem és kártya örömeit, melyekért adósságba veri magát. A tönk széléről egyik testvérbátyja magával viszi a Kaukazusba; ott katonának áll, csatároz a cserkészekkel, azután részt vesz a török háboruban; áll a golyózáporban Sebastopol ostrománál. Közben föltámad írói hivatása; első kisérletét Nekraszov örömmel fogadja. Most sokat olvas, írók közé jár, kiknek társaságában folyvást a haladásról hall beszélni. Zaklatja a kérdés: vajon a Nyugat civilisatiója, a melyet annyit dicsőítnek, jobbá és boldogabbá tette-é ott az embert? Beutazza Nyugat-Európát, az úton eltemeti legkedvesebb testvérét, sokat lát, sokat tanul, s 1861-ben, Oroszország megújhodásának időszakában, azzal az eltökéléssel tér haza, hogy fölszabadítja jobbágyait, birtokán fog élni, a nép nevelésének és az irodalomnak, megházasodik és családot alapít.

Ily változatos életen ment keresztül harminczhárom éves korára. Ismerte a falut és a várost, a paraszt népet s a főúri körök mulatságait; katonáskodott és gazdálkodott, élt háborúban és béké-ben, látta Oroszországot és a külföldet, próbált szenvedélyeket és küzdelmeket. «Nem volt bűn, a mely ez évek alatt nem száradt volna lelkemen, – mondja Gyónás-ában, – nem vétek, melyet el nem követtem. Hazugság, lopás, mindenféle tobzódás, erőszak, gyilkosság, mindebben vétkes voltam, pedig csak a jó után epedtem, s embertársaim aránylag erkölcsösnek tartottak s annak tartanak ma is. Jószágomon henyéltem s elittam, eljátszottam, eltékozoltam, a mit jobbágyaim munkája szerzett; csaltam és eladtam őket, s ezért csak dicséretet arattam. De kivétel nélkül lenéztek és kinevettek azért, a mi jót tenni megkisérlettem». Mert ennyi mindent átélt és ismert, azért lehetett kitünő íróvá, s mert mindezt ismerte s hibáztatta és megvetette, azért lett gondolkodóvá.

Lelki fejlődését könnyű követni, mert első szépirodalmi műveitől kezdve valósággal időrendben beszámol a hatások- és rázkódtatásokról, a melyek érték. Jobbára önnön életét írja, tulajdon lelkét bonczolja beszélyeiben, vagy legalább a társadalmi osztályokat rajzolja és bírálja, melyekkel megismerkedett. Legelső műve (1852.) egy abbamaradt önéletrajzi regény az ember életének négy korszakáról, melyből azonban csak a gyermek-, serdülő- és ifjú-kor rajza készült el, a férfi-kor hiányzik. Kevés alakítással a maga életét rajzolta Irtenjev alakjában: mint veszi körül anyja halála után először az idegenek világa, mint kezd benne homályos sejtelem derengeni a lányok és fiúk különbözőségéről, mint nézi csodálkozó irigységgel bátyja szabadabb modorát azokkal szemben; hogy’ kezdi magában bírálgatni hozzátartozóit, hogyan keresi egy barátjával, Nehljudov-val közösen a férfi-kor küszöbén az élet czélját, melyet az egyén és az összesség tökéletesülésében talál, a mihez a maga számára életszabályokat dolgoz ki. Szorosan ehhez kapcsolódik második munkája, egy nagyobb terv egyetlen elkészült részlete, Egy földesúr reggele czímen, mely mások vezetését rajzolja a tökéletesedés felé. Nehljudow alakjában saját földesúri reform-terveit s azok kudarczát rajzolja, a minek okát az úri osztály és a nép között tátongó ürben látja, az urak sok évszázados nemtörődömségében s a nép elmaradottságában, mely el sem bírja gondolni, hogy urai valóban javát akarnák.

Ebből a szempontból nézi e két osztályt élete további folyamán. Erősen bírálja a városiak és előkelőek könnyelmű életét, a nemes úrfiak léha mulatságait: az Irtenjevben rajzolt első gerjedelmek följebb szitását Egy marqueur följegyzései-ben (1856), melyben pajtásai első, vásárolt szerelmi kalandjára csábítják Nehljudovot, a ki azzal tér vissza czimborái közé: Ezt sohasem fogom nektek megbocsátani, de magamnak sem. A tiszti élet feslettségét rajzolja a Két huszár, apa és fia történetében; az apa meghódított volt egy vidéki özvegyet; húsz esztendő multán fia vetődik el e vidéki házba s majdnem megismétli apja esetét az özvegy leányával (1856.). Ezekben a maga társaságát festi, a gazdagok és műveltek alacsony gondolkodását, kegyetlen önzését, fékezetlen élvezet-vágyát, melyek apáról fiúra öröklődnek; de a magából kifordult Nehljudovban s fiatal huszár társában, a ki fellázad barátjának önzése ellen, – az író lelkiismerete jut szóhoz. Művelt emberek, a kik erkölcsi alap és akaraterő hiánya miatt elzüllenek, visszatérő alakjai Tolsztoj elbeszéléseinek (Találkozás egy moszkvai ismerőssel; Albert 1857.) s regényeinek is.

Más elbeszéléseiben a föld népét jellemzi. Nem szépítgeti erkölcsüket a Turgenyev módjára, nem is pusztán elkeseredve és szeretettel nézi, mint Gogoly és Dosztojevszkij, hanem minden során érzik, mennyire szeretne segíteni. Ott van Polikuska története (1869.). Egy részeges kocsis; hogy bizalmát kimutassa, földesasszonya rábízza a városból egy pénzeslevél elhozatalát. Polikuska az úton addig tapogatja a pénzt sipkája alatt, míg végtére elveszti. Szégyenében és bánatában fölakasztja magát. Felesége fölrohan hozzá a padlásra, ott elájul s azalatt gyermeke, a kit éppen füröszteni készült, belefúl a teknőbe; az asszony megőrül fájdalmában. Az elveszett pénzt egy gazdag paraszt találja meg, a ki nem akarta öcscsét kiváltani a katonaságtól. Most e pénzen kiváltaná, de öcscse e gondolattól visszadöbben. Az öregben is föltámad a lelkiismeret, visszaviszi a pénzt a földesasszonynak, de az iszonyodik e pénztől s a megtalálónak ajándékozza, a ki most már kiváltja öcscsét, megbékül vele s Istenhez tér. Tolsztoj nem titkolja a nép együgyüségét, alacsony furfangját, számító kapzsiságát, még szívtelenségét sem, de a sötétségben itt is a lelkifurdalás, a szégyen, önvád és megbánás érzései derengenek, a megigazulás kálváriájának állomásai.

A nép egyszerű életét és lelki világát mintegy az anyatermészethez tartozónak érzi s e réven még szinte állatiságukban is talál valami nagyszerűt. Nem fürkészik, de a természettel együtt élve tisztábban látják az élet értelmét, nyugodtabbak rejtélyei előtt. Alenyin, egy tizennyolcz éves életúnt úrfi, a ki gondot és munkát nem ismert s mindenben csak műkedvelő volt, a Kaukázusba kerül; egy vén kozákkal vadászni jár s hallgatja annak egyszerű életbölcseségét. Szeretne ő is egyszerű emberré válni, köztük élni és közülök házasodni; de a kozákleány, a kibe beleszeret, hű marad a maga kozákjához s midőn Alenyin feleségül kéri, csak ennyit mond: Ugyan eredj! Szoktak is urak kozáklányokat feleségül venni! (Kozákok.) Alenyinnak éreznie kell, hogy a műveltek és a nép világa annyira elszakadt egymástól, mintha két külön emberfaj állna szemben, a kik nem bírják egymást megérteni. Valahányszor a két világfölfogás szembe kerül, Tolsztoj mérlege a nép felé hajlik. A halált is nyugodtabban és természetesebben veszik. Az egész világirodalomban sincs író, a ki megrendítőbben s több meghalást írna le Tolsztojnál. Töprengéseinek egyik kristályosuló pontja a halál gondolata, melyet Iljics Iván lassú haldoklásának rajzában egész köteten át elemez és rajzol. Egyik elbeszélésében három halált ír le. Egy beteg bárónő a délvidékre menekülne a halál elől, de útközben rosszabbul lesz s meg kell állania egy útszéli fogadóban. Ott a kemencze padkáján egy öreg paraszt haldoklik; a postakocsis megkívánja az öreg jó csizmáit, annak már úgy sem kell, ha meghal. Az öreg oda is adja neki, ha megigéri, hogy majd sírkövet állít érte. A bárónő útközben elhal; sírján nemsokára nagy emlékkövet emelnek. A vén paraszt is meghalt még azon éjszakán, de a kocsis nem bír sírkövet venni, hanem kimegy az erdőre, hogy keresztet faragjon s fejszéje alatt kidől egy fa, halálküzdelem és részvét nélkül, még nyugodtabban, még csöndesebben az öreg parasztnál is. (Három halál. 1859.)

Ilyenek Tolsztoj fiatalkori elbeszélései, melyekből nem csupán az írót ismerni meg, hanem a gondolkozót is. A maga lelkének ez a bonczolása a huszonnégy éves írónak első munkájában, vágya a tökéletesedés felé, önvallomásai s erkölcsi szabályai: ime a gyónó és vezeklő Tolsztoj alapvonásai a fiatal íróban. Nehljudov népboldogító tervei, a gazdagok és műveltek megvetése, a természethez való visszatérés sürgetése, vonzódás a nép életéhez, nagyvonású gondolkozásának megbecsülése – nem ezeket hirdetik e Tolsztoj későbbi tanításai? Nincs-e meg a vagyon és pénz ellen való föllázadásának csírája Polikuska történetében, a hol az elvesztett pénz egy embert családostúl szerencsétlenné tesz és elpusztít, de boldogít másokat, kik véletlenül hozzájutnak. A tulajdon ellen lázong Egy ló történeté-ben is, abban az időben, mikor Oroszországban a jobbágyokat is úgy adták-vették, mint a lovat. Tolsztoj lova álmélkodik azon, hogy az emberek milyen nagyra vannak egy szóval, mint ez is: enyém; a ki a legtöbbre mondhatja, az köztük a legszerencsésebb; pedig ez nem jelent semmit; őt magáénak tartja egy úr, de nem az eteti, gondozza, lovagolja; más egy házat mond magáénak, melyben nem lakik, földet, melyet nem látott soha. «Nincs ennek semmi más alapja, csak az ember állati, önző ösztöne, melyet maguk közt tulajdonjognak hívnak». Beszélyeiben sok ily gondolatra bukkanni, melyek mintha evangéliumából volnának kiírva. Hallgatja a kaukázusi éjt, a mint távolról sakálok ordítása, tücskök czirpelése, békák kuruttyolása hallik, összevegyülve a megmagyarázhatatlan, halk neszszel, melyet az éj csöndjének hívnak; közelről tompa lódobogás hallatszik s összeverődő fegyverek zörgése. «Igazán nem férnek meg az emberek e szép világban, e mérhetetlen csillagos ég alatt? Lehetséges, hogy e tündéri természet közepett az emberi lélekben az ártalom és bosszú indulata, embertársai kiirtásának dühe lihegjen? Minden gonoszságnak el kellene tűnni az emberi szívből, a természet, a szépnek és jónak e megtestesülése előtt, azt hiszem». (Egy rajtaütés.) Sebastopol alatt a fegyverszünet idején elgondolja: «Sok ezerre menő embertömeg tolong itt, beszélgetve és nevetgélve s ezek mind – keresztények, kik a szeretet és önmegtagadás parancsát vallják s még sem hullnak térdre annak láttán, a mit elkövettek, töredelmesen és bűnbánón az előtt, a ki nekik az életet adta s a jónak szeretetével együtt szívükbe oltotta a halálfélelmet is!» Szakasztott ez jár Bezuhov fejében a borodinói ütközet alatt: Na most abbahagyják, mert elszörnyűködtek azon, a mit cselekedtek, – gondolja. Alenyin, a bérczek és erdők között keresve a megelégedést, arra jön rá: «A boldogság abban áll, hogy másokért éljünk, ez világos. Ha vagyonra, élvezetre, hírre, szerelemre törekszünk, úgy fordulhat, hogy nem érhetjük el egyiket sem. Ezek tehát jogtalan kívánságok, de a boldogság utáni vágy jogos. Milyen kívánság teljesülhet hát a külső körülmények nélkül? – csak a szeretet, az önmegtagadás». Nem úgy hangzik-e mindez, mintha gondolkodásának alaptételeit idéznők későbbi röpirataiból? – Luzernben, a Schweizerhof előtt egy tiroli énekes dalol, de senki sem ad neki semmit. Az elbeszélő utána siet, visszahívja s meg akarná vendégelni. A szálloda hajlongó cselédsége most félvállról néz rájuk, alig akarják beereszteni az étterembe, a hol az angol vendégek fölháborodással húzódnak félre mellőlök s mindenki féleszűnek tartja a különös szeszélyű urat. Ez fontosabb és mélyebb esemény, mint a melyeket napilapjaink s a történelmi könyvek közölni szoktak, – mondja az elbeszélő, – hogy annyi művelt és humánus ember közt nem volt egy jótét-lélek. Az emberek nyugodtan beszélnek chinaiak és kabylok lemészárlásáról s humánus és jó embereknek tartják magukat. – Nem úgy hangzik-e ez, mintha Tolsztoj Gyónás-ának egy kitépett lapja volna? Pedig egy elbeszélés, «Nehljudov naplójából», Luzern a czíme (1875.).

Ily eszmék és vonások nagyobb műveiben sem hiányzanak, melyeket mindig erős szál fűz az író lelki életéhez. Családi boldogság czímű nagyobb beszélyét szintén a maga töprengéseiből kovácsolta, házassága küszöbén (1859), midőn elgondolta, mennyire kihívja a sorsot, ha magánál fiatalabb leányt vesz feleségül. Nagy regényeihez is merít élményeiből, így kaukázusi és sebastopoli emlékeiből a Háború és béke csataképeihez. Egy-egy alakjába itt is tulajdon lelkét önti, mint Bezuhovba, a ki keservesen keresi nihilismusából a kibontakozást, – mint Tolsztoj, – mystikus tépelődéseken keresztül törtetve az élet és halál megértése felé, a mi nélkül, úgy érzi, nem tud élni, míg végre az evangéliumi szeretet megnyugtatja. Sokban reá üt a Karenin Anna Levinje, kinek falusi javító törekvései, folytonos töprengései, önelemzése egészen az író vonásai, épp úgy, mint lánykérésének jelenete, melyet a magáéról másolt. Bezuhov és Levin, mind a ketten egyszerű parasztok hatása alatt gázolnak ki a hinárból s állanak talpra, mint Alenyin, a mi erősen tolsztoji vonás.

Ez alakok arczán Tolsztojnak természetesen csak egy pár vonása dereng, azok is a személyek egyéb vonásaival összefolyva s elmosódottan.

Regényei elsősorban az író művészetét tükrözik.

Tolsztojt otthon első kisérletei óta a legkitünőbb írók közt emlegették, külföldön két nagy regénye tette nevét világhírűvé. Az orosz kritika «nemzeti epos»-nak nevezte a Háború és béké-t (1865–68.). Flaubert lelkesedve írt róla Turgenyevnek, a lélekrajzot magasztalva: «Il me semble, qu’ il y a parfois des choses de Shakespeare!» Turgenyev is «bámulatos mű»-nek tartotta, de kifogásolta történeti oldalát, hogy «hiányzik belőle a korszak jellemvonása». Ebben mintha volna valami. Igazat kell adnunk Mereskovszkijnak, hogy a regényen a nevek és események történelmi csengésein kívül alig érezni, hogy nem napjainkban játszik, levegője jóformán ugyanaz, mint Karenin Anná-é. Hiba e részben az is, a mily igazságtalanul kisebbíti Napoleont, a miben orosz érzése árulja el magát. De mind e megjegyzések s Flaubert gáncsa mellett is, hogy a harmadik rész hanyatlik – kissé vázlatszerű, – a világ regényirodalmában aligha van hatalmasabb alkotás ez óriási körképnél, melynek hőse sincs, vagy jobban mondva: az orosz nép a hőse, mint sebastopoli csataképeinek. Központja az egésznek Oroszország küzdelme, melylyel a regényben szereplő családoké összefonódik. Ez tartja össze az egészet.

Másik regénye, Karenin Anna (1875–78.), a jelen társadalmában játszik, mely harminczöt év óta máig jelennek maradt és még sokáig az fog maradni. Mintegy a Családi boldogság képzelhető másik befejezéséből indul ki: egy férjes asszonyban föltámad a szerelem, elhagyja férjét és gyermekét, de ily áron nem talál boldogságot, a megaláztatásokat s kétes helyzetét nem bírja elviselni, végre megöli magát. Ez eseményeket még jobban kiemeli egy ifjú pár szerelme, Leviné, mely házassággal végződik. Tolsztoj sokat töprengett a szerelem és házasság fölött, mint az élet minden nagy problémáján. S bár másképp mindenben az egyén szabadsága mellett kardoskodott, itt erkölcsi szükségnek érezte a legitim viszony kötelékeit. Kárhoztatta és megvetette az érzéki föllobbanást, mely Karenin Annát is eltántorítja. Hibáztatja az ily szenvedély költői fölékesítését, mely úgyszólván az egész irodalmat betölti s az ifjúság csábítója lesz. A Kreutzer-sonatá-val s a hozzáfűzött magyarázatban a köznapi szerelmet ostorozza, azt bizonygatva, hogy a házasságnak a férfi és nő tisztább viszonyán kell alapulnia. Ő a házasságot kötelességnek nézi egymás és a gyermekek iránt, melyet a szerelem ellobbanása után nemesebb és tartósabb kapcsok tartanak össze. Így rajzolja ezt a Családi boldogság-ban, s Levin és Kitty szerelmében: «a kezdete bájos idyll, aztán következik a család, a gyermekek, az örömök és a gondok». Az érzelmek fakulását tünteti föl Bezuhov és Natasa házassága is, s Rosztov Nikolájé szintén, de egyszersmind lehiggadást és megállapodottságot is s az életczél világosabb tudatát a gyermekek javáért való törekvésben.

Nagy regényeiben éri el tetőpontját Tolsztoj művészete.

Mint kész naturalista író toppant elő s e részben «megelőzte az új franczia iskolát», mondja róla egy franczia, De Vogüé. Szemét nem fátyolozza el semmiféle előítélet. Úgyszólván első kisérleteiben megfosztja a cserkeszek világát a hagyományos romantikától, melybe Puskin és Lermontov óta burkolva volt s a byroni visszfény helyett saját színében tünteti föl. Kitünő szeme van; élethíven jellemzett egy várost kitevő embertömeget s százféle viszonyaikat. E tekintetben alig van hozzáfogható író; talán az egy Balzac vetekszik véle. Egyik későkori remekében, Hadzsi Murat-ban, I. Sándor czár mellesleg odavetett pompás arczképe mellett négy, roppantúl különböző társadalmi osztályt rajzolt egyforma élethűséggel: az előmenetelre sovár nagyrangúakat a kormányzó körül, a korlátolt kisvárosi tisztet együgyű élettársával, a nyers orosz közkatonát, s az üldözött, nyomorult cserkesz-népet, mely földhöz ragadt, de jó érzésű, gyönge és tehetetlen, de elszánt az önfeláldozásig. Maga Murat nagyszerű kép: természettől eszes, de körülményeinél fogva korlátolt, hol gyanakvó, hol bizakodó, nemes és alacsony, hű és hűtlen egyszerre; olyan, mint egy hatalmas ragadozó. Mikor valamelyik nagy regényét leteszszük kezünkből: mintha egy megszokott városból költöznénk el, a hol tömérdek jó ismerőst hagyunk. Szeme mélyre fúródik az emberek lelkében. Nem egy alakot jellemzett úgy, hogy általa könnyebb megérteni élő embereket; nem egy eseményt rajzolt, mely segít az élet hasonló eseményeit megmagyarázni. Mintegy egyesítette magában a kiváló orosz írók sajátságait, de új egyéni tulajdonságokkal bővítve. Tud gúnyolni és elítélni, mint Gogoly, részletezni, mint Goncsárov, oly gyöngédségre képes, akár Turgenyev, s úgy beleveszi magát alakjai lelkébe, mint Dosztojevszkij. Ők ketten a lelkiismeret költői. Tolsztoj alakjai sokat vergődnek, lelkiismeretük rendkívül élénk. Embereit nem szenvedélyök, hanem lelkiismeretöknél fogva tartja a kezében, a mint későbbi röpirataival is az emberiség lelkiismeretét törekszik fölébreszteni. Van egy oly vonása is, mely nincs meg honfitársaiban s egyebütt is ritkítja párját: ez gondolat-gazdagsága. Eszméinek s ember-typusainak egy része átment az újabb orosz irodalomba. Gorkij híres Éjjeli menedéke a szenny és bűn közt szeretetről prédikáló Lukácscsal, puszta képben Tolsztoj drámaibb és dúsabb meséjű színművének, A sötétség hatalmá-nak (1887) hajtása. Színműveinek nagy hatásában is egyedül írói ereje érvényesül, mert a színpadnak nem csak fogásain, de még megszokott formáin is túlteszi magát, a genius souverain jogával. Az élő holttest czímű, megtörtént eseten alapuló darabja még a felvonásokba való sürítést is mellőzi s az elzüllésbe sülyedő férjnek és elhagyott családjának életét párhuzamos képek során rajzolja, a mi regényszerű ugyan, de ennél a kétarczú tárgynál a legtermészetesebb és legvilágosabb.

Szembetűnő sajátsága műveinek, hogy egészen távol esnek a megszokott szerelmi kalandok regényeitől, melyek udvarlás és csábítás körül forognak. Ezekben is van szerelem és házasság, hiszen az életet rajzolják, de írójuk nem ezzel igyekszik érdeket kelteni. A szerelemnek jobbára kriziseit és kihülését rajzolja, a mint a mindennapi élet megfakítja; pedig felségesen tudja festeni az ébredő vágyak pirkadását is, mint a Háború és béké-ben azt a feledhetetlen karácsonyestét a maskara-játékkal; a Kozákok-ban egyik fiatal tiszt s a paraszt leány szerelmes játékát. – Karenin Anna sem szerelmi regény, hanem lelkiösmereti, akár a Bűn és bűnhödés; hőse a kötelesség, – mondja De Vogüé, s jobban a regényes hajlam végzetét, a vér lázadását, az engedés bűnhödését, a megtagadott mult bosszúállását festi. Elbeszélései sem szerelemből élnek, mint futólag említett rajzaiból is kitetszik.

A lélek benső harczát rajzolja, az erkölcs és szenvedély küzdelmét, mint Az ördög-ben, hol a fiatal földes-urat egy paraszt-asszonynyal való legénykori viszonyának új-házas korában föl-fölébredő emlékei az önvád, szégyen és maga megvetése útján az öngyilkosságba kergetik. Szergij atyá-t, a ki menyasszonyában csalódva, gárdatisztből szerzetesnek áll, a kisértés, hosszú évek önfegyelme után, remeteségében is fölkeresi; egyszer fejszével csapja le egyik ujját, hogy kínjával eloltsa gerjedelmének tüzét; de másodszor megejti a felizgatott vér, s aztán szégyenében világgá bujdosik a tájról, hol szent hírben állt. Mindebből komoly intelem hangzik gyarlóságunk, esendő voltunk felől, s az a keserves igazság világlik ki, hogy a szenvedély erőszakosabb a jó szándéknál, hogy egy bűn megront tíz erényt, egy ballépés, egy botlás az egész lelket kiforgatja magából s halomra dönti egy élet egész munkáját, mint a hogy’ egy parányi szenny keserűvé teszi egy egész kert leszűrt mézét.

Nagyon kevés író tudott ily változatos, ennyire mély és komoly tárgyakat találni költészetének.

Nagy regényei után Tolsztoj hosszú időre elhallgatott, hiába kérte halálos ágyán Turgenyev, hogy térjen vissza az irodalomhoz, «mert tehetsége is Attól van, a honnan minden egyéb származik». Ez elnémulás oka nem az volt, mintha, a mint mondani szokás, kiírta volna magát, bár az sem lett volna csoda, – hanem egészen más. Kora ifjúsága óta folytonos lelki válságok között élt. Ezek hullámai borítják el Levin alakját, a kiben utoljára rajzolta önmagát. Írása közben maga is sokat volt megint parasztjai közt s jobban érezte, mint valaha, hogy az élet czélja a tökéletesülés, a munka s a mások javán való munkálkodás. Regényei befejeztével újult szenvedélylyel fordult eszményeihez, melyeket ott csak elfátyolozva fejezhetett ki. Most mintegy szét akarja törni a művészi formák béklyóit, hogy egészen fölolvadjon gondolataiban.

Meg akarja valósítani régi eszméit, vissza kíván térni a természethez, hogy a nép javára, fölvilágosításának éljen, a mire régóta törekedett a Jasznaja-Polyanán állított iskolával, s a nép nevelésére vonatkozó elmélkedéseit külön folyóiratban fejtegetve. Innen nézve, szemében a divatos irodalom csak a szenvedélyek szépítgetője naplopók mulattatására. Ezt hirdette a művészetről és a művészet ellen írt röpirataiban; ebből a szempontból támadta Shakespeare cultusát. «A művészetnek – azt mondja – nem lehet tovább is kizárólagos tárgya a becsvágy, pessimismus vagy érzékiség rajza, hanem csak egy oly embernek, a ki a mindünkkel közös életet éli, érzelmei, melyek korunk vallásos meggyőződésén alapulnak s mindenkinek hozzáférhetők». Ez elv hajtása, tartós elnémulás után, utolsó regénye, a század végén, a Föltámadás, melyben régi kedves alakját, Nehljudovot eleveníti föl. Lelkiismereti regény ez, melyben a költő szépirodalmi alakban régi eszméit hirdeti s pedig tovább fejlesztve. Nehljudov itt azon a ponton lép elénk, a hová Tolsztoj többi alakjai hosszú tusakodás után vergődnek el: megveti addigi életének ürességét, önzését legyőzve, mások javára kíván élni, sőt egész vagyonát szét akarja osztani. Nehljudov katona korában nagynénje házánál elcsábított egy szegény leányt; gyermeke is született tőle, de a lelenczházban meghalt. Maszlovát elkergették a háztól s a nagy városok mulatóhelyeire került. Valahogy gyanuba keveredik, hogy megölt és kifosztott egy embert. Az esküdtek ártatlanul elítélik s Szibériába küldik. Az esküdtszéknek tagja történetesen Nehljudov is, a ki ekkor házasulófélben van. Ráismer áldozatára, s eltökéli magát, hogy kimenti és feleségül veszi. Folyamodványát elutasítják s ő utána megy Maszlovának Szibériába. Megint egy ellentétes pár, mint Tolsztoj régebbi munkáiban. A befejezés is hasonló: midőn végre kijáratja a leány fölmentését, az nem megy hozzá, hanem egy szocziálista ábrándozót választ, mert homályosan úgy érzi, hogy Nehljudov csak szánalomból és vezeklésből venné el. Könnyű elgondolni, mint használja föl Tolsztoj e mese mozzanatait a fiatal urak lelkiismeretlen könnyelműségének s a lelkiismeret megmozdulásának leírására, az igazságszolgáltatás, a büntetés és a börtönök rajzára, mely utóbbi pontban Dosztojevszkij Halottak házá-n is túltesz. Egy lélek önmarczangolása e mű tárgya, a ki vezekelni akar a maga és a társadalom vétkeiért.

E vezeklést s a társadalom ostromát folytatja egész sereg röpiratában. Töredék-eszméit csoportosítja s tovább következtet belőlük. Új munkássága egy kiépítetlen gondolatkör szakgatott vonalait mutatja, melynek központja az emberszeretet, küllői az állami és társadalmi intézményeknek e szempontból való bírálata. Egy részükben – elve szerint – egy igaz életet élő ember önvizsgálatát tárja föl, szívének fölmelegülését a vallás érzelmei által, vétkeit és bűnbánatát, a megigazulás útját. (Gyónásom, Milyen az én életem?) Főképp a vallásos élet foglalkoztatja; bírálja az egyház dogmáit és szertartásait, kárhoztatja összeforrását az állammal, melynek törvényei eltűrik, sőt megkövetelik a gyilkolást és egymás elnyomását, a mit a lelkiismeret tilt. Lépésről-lépésre a tiszta keresztyén eszmékhez s az evangéliumhoz jut, melyet hogy eredeti szövegében megérthessen, héberül is megtanul. A keresztyén elvek lassankint áthajlanak a communismus eszméihez, Krisztus tanításait a magunk és felebarátaink iránti kötelességekről Rousseauéval kapcsolja össze, hogy a civilisatió megmételyez, hagyjuk oda a nagyvárosok henye fészkeit, térjünk vissza a természethez, dolgozzék mindenki magának; a föld épp úgy mindenkié, akár az ég, a magántulajdon agyrém és vétek.

Tanításával prófétája lett a muszka népnek s kétségtelen, hogy ez a hatása otthon közvetlenebb és nagyobb volt az iróinál.

Tanai közt találhatni ellentmondásokat, még többet elvei és életmódja közt, hiszen ez utóbbinak oly indiscret tanui voltak, mint sógora, Behrs tanár, Seuron kisasszony, a ki hat évig nevelősködött házánál, és Sergejenko. Gondolhatjuk, hogy mint némely szentek, csak azután jutott el a lemondás- és önmegtagadáshoz, miután élvezte az élet minden örömét. Igaz, hogy a szegénységet és a vagyonfölosztást hirdette, s birtoka folyvást gyarapodott. Muzsik-ruhát viselt, de azt mondják, fehérneműjét sachet-val szokták illatosítani. Bizonyára nem volt hiba nélkül való s messze maradt maga-alkotta eszményképe mögött; de gyarlóságait bizton maga érezte legjobban s mindent jóvá tevő őszinteséggel vallotta meg. Utolsó napjai, elbujdosása családi köréből, hogy magányban, szegényen, a halálra gondolva végezze életét: mutatják, hogy lelkében elevenen éltek és forrongtak eszméi, melyeket halálával megpecsételt. Életének gyökereit kellett elvágnia, hogy talajából kiszakadjon, s mikor elvágta, kidőlt a fa.

Élete és munkái egyaránt megérdemlik, hogy tisztelettel gondoljanak rá «a népek milliói», kiknek utolsó szavai szóltak.

Azt mondják, halála előtt nem sokkal egyik levelében azt kívánta: bár sodorná el a vihar s temetné be a hó. Ily halált írt le elfelejthetlenül Úr és szolga elbeszélésében. E rajz végső sorai jutnak eszünkbe. «Jobb-é neki ott vagy rosszabb, a hol a halál után fölébredt, csalódott-e vagy megtalálta, a mit remélt, – idővel mindnyájan meg fogjuk tudni».