Regényirók

Dosztojevszkijt a föld kerekének könyvolvasói közül sokkal kevesebben olvassák eredetiben, mint az angol és franczia írókat, mégis mindenütt a classikusok közé számítják. Közel negyven év telt el halála óta (1881), s népszerűsége és dicsősége egyre nő. Pedig nem tartozik a szórakoztató, pihentető, a sokakat gyönyörködtető írók közé; nehéz, fanyar és keserű olvasmány. Világa a nyomorultak, a lelki szegények és bűnösök világa; elbeszélő módja sokszor fárasztó, lelki boncztana szinte gyötrő. De ez a fáradság a nagy utak jutalmazó fáradsága, e gyötrődés a lélek tisztulása. Egészen magában álló író; nem hasonlít senkihez, ő hozzá sem hasonlít senki. Minden olvasója érzi, hogy óriással van dolga. Kietlen tájakon jár, de varázsvesszője folyvást érzi a mélyben a jóság meleg forrását. Oly mélyen száll az emberi lélekbe, a gyarlóságok és bűnök sziklarétege alá, a hol érezni a belső tüzet, a szenvedések tisztító tüzét. Mint a katakombák folyosóin, sötétben, lélekzetfojtó szűk sikátorokon, árnyak és borzalmak között vezet, de itt-ott egy résen az ég sugara lövell alá s fényében a sötét falakon megelevenül egy-egy szent elmosódott képe.

Lelki alkatát s tehetségét életének és fejlődésének körülményei magyarázzák, ezeket pedig híven tükrözik levelei, melyekben munkáinak czélját és magyarázatát is megtalálni. Nem volt szorgalmas levélíró, de ha hírt adott magáról, mindig terveiről és munkáiról beszélt.

1821-ben, egy moszkvai szegény-kórházban született, hol atyja orvos volt. Mintha már a pólyába örökre hozzákötözték volna a nyomorúságot. Diák-korában mindennapi theájára sem telt; kenyéren és tejen élt, azzal is adós maradt. Sohasem tudott a szükségből kikászolódni, mert a pénz nem melegedett meg a zsebében. Mikor egy kezdő orvossal lakott egy szobában, annak minden szegény betegét, a kinek nem volt hová lehajtani a fejét, ott akarta marasztani, ámbár maguknak sem volt betevő falatjuk. Mint a katonai mérnöki iskola növendéke, sátor alatt lakik, zsúpon hál, a szó szoros értelmében éhezik, összezördül tanáraival, nehezen boldogul – panaszkodik, hogy «nehéz remény nélkül élni» – de Homert olvassa, a kit Isten ajándékának tart, eltelik Shakespeare nagyságával, kivált Hamlettel, csodálja Walter Scottot, a kit később a serdülő ifjúság jó nevelőjéül ajánl, lelkesül Racineért és Victor Hugo «keresztyén» lyráján, a századok csodájának nevezi Balzacot, lefordítja Grondet Eugeniát, de Suet is olvassa, s benne az érdekfeszítő előadást tanulmányozza; George Sandot sem veti meg; elmerül Goethében s bátyjával együtt fordítani készül Schillert, kinek Haramiái már tíz éves korában elragadták; Hoffmannt is olvassa, s kisérteties képzelete hat reá. Az orosz írók közül főkép Gogoly ragadja el. Ily változatos szellemi táplálékkal él. Ki is lép a katonai szolgálatból; drámát tervez, regényt kezd írni. 1844 őszén el is készül vele, de újra írja, kétszer is, Chateaubriand példájával vígasztalva magát, a ki Atalát tizenhétszer dolgozta át. Mindent erre tett föl. «Ha ez a regény be nem üt, alkalmasint a Névának megyek.» De beütött. A beszélyíró Grigorovics, Dosztojevszkij kor- és iskolatársa, a kivel ekkor közös szobában lakott, beszéli, hogy egy napon Dosztojevszkij, a ki írva vagy olvasva, folyvást íróasztala mellett görnyedt, odahívta őt: «Tegnap végeztem be egy munkám tisztázását; szeretném felolvasni, de ne szakíts félbe.» A mit felolvasott, első regénye volt, a Szegény emberek, egy öregedő szegény írnok s egy leányrokona levél-regénye, a kik egymás előtt öntik ki szenvedéseiket, miközben a férfi elárulja öntudatlan szerelmét, melyet a sors keze szétfoszlat. «Az első pár lap után tisztában voltam vele, hogy ez mindennél többet ér, a mit én valaha írtam» – mondja Grigorovics. Mikor végére érnek, fölkapja a kéziratot, Nekraszowhoz szalad vele s felolvassa neki. Mind a ketten sírnak rajta, s hajnali négy órakor együtt mennek el a szerzőhöz, hogy Nekraszow, a ki szerkesztő volt, megbeszélje vele a kiadás fötlételeit. Bjelinszky is, e kor kritikai bírája, a ki ‚madárének‘-nek tartott mindent, a mi nem volt az életből véve, szintén kéziratban olvasta, s nem győzött betelni lélektani finomságaival. A költő ilyen híreket írhat leveleiben bátyjának: «Mindenki világcsodának tart»; «Turgenyev belém szeretett, Sollogub is». «A mieink azt mondják, a Holt lelkek óta nem volt nálunk ilyen könyv, hogy valóban genialis». «Fényes jövő nyílik előttem». «Tele vagyok tervvel, de nem akarok megrendelésre dolgozni». Harmad éve él már az irodalomban, s mégis csupa mámor, írja 47-ben. «Szünet nélkül dolgozom» – mondja. Benső izgalma feledteti véle gyönge egészségét. Föllobbanó munkakedve több elbeszélésbe fog; némelyiket önbírálata abbanhagyatja s megsemmisíti. Műveit nem fogadja merő magasztalás. «A közönség háromnegyed része szidja könyvemet – írja a Szegény emberekről – egynegyede azonban dicsőíti… Szidják, szidják, szidják, és mégis olvassák.»

Különösen hosszadalmasságukért gáncsolják munkáit, «pedig nincs nálam egy fölösleges szó» – védi magát testvére előtt. Kúszának és zavarosnak találják ezt a gyámoltalan stílt, mely nem az övé, hanem alakjaié; «nem akarom a magam arczát mutatni» – mondja. Rovására írják, hogy a szegénység és szenvedés e világa rokon a Gogolyéval, kivált A köpönyeggel, s nem igen veszik észre, hogy az új író még mélyebbre hatol a benső jellemzés dolgában. Csak Bjelinszky emeli ki a lelki világ atomjainak nagyszerű ismeretét. Mindebben alaptulajdonságai vannak megjelölve, melyekbe a sors keze hamarosan erősebb szineket kever.

1848 forrongásainak híre s eszméi Oroszországba is eljutottak. A pétervári ifjúság sűrűn csoportosult magánlakásokban, megvitatva a külföldi eseményeket. A két Dosztojevszkij minden pénteken este ott volt Petrasevszkijnél, egy külügyminiszteri hivatalnoknál, a ki a közhasználatú idegen szavakat (pl. constitutio) szótárba gyűjtötte, satirikus fogalmi magyarázatokkal kisérve. Felolvastak Lammenais és Fourier munkáiból, s irodalomról és socialismusról folyt a szó. Az irodalomtörténetíró Miljukov beszéli, hogy Dosztojevszkij jártas volt az európai socialista irodalomban, de utópistáknak nézte őket, s azt hirdette, hogy Oroszországban ez eszmék csak a maguk módján, az orosz népélet hagyományaiból testesülhetnek meg. Bármily zártkörű volt is e társaság, a titkos rendőrség egy kémjének sikerült közéjök férkőzni, s egy este valamennyiöket elfogták (1849 ápr.). Nyolcz hónapig sínylett börtönben, azután halálra itélték őket. Dosztojevszkij maga leírta bátyjának még aznap, mint vezették ki őket a térre, csókoltatták meg velök a feszületet, törték ketté fejök felett a kardot, adtak rájok fehér inget, s állították az első hármat a bitó alá. «Én hatodik voltam a sorban, így csak egy percznyi életem volt még. Reád gondoltam, bátyám… Még volt időm megölelni két társamat, a kik mellettem álltak. Egyszerre trombitaszó, az oszlophoz kötözötteket eloldják és kihirdetik, hogy a czár megkegyelmez életünknek.»

Ez a kegyelem annyit jelentett, hogy nyolcz esztendeig volt Szibéria s a börtön rabja, meg közkatona.

Szenvedéseit maga leírja egy levelében bátyja előtt. Óh, ez a rettenetes út, melyen folyvást hullároznak a száműzöttek bús csapatai, fekete varjúsereg a hóban! Karácsony estéjén rakták rájok a bilincseket, s négyesével a szánkókon megindultak Szentpétervárról. Néha negyven fokos hideg vágta beléjök fogait. «Szomorú volt, mikor átkeltünk az Uralon. Hóvihar tombolt… Európa és Ázsia határán állottunk, előttünk Szibéria és a titokzatos jövő, hátunk mögött egész multunk; nagyon szomorú volt; könny szökött a szemembe.» Tobolsknál az 1825-iki dekabrista-összeesküvés száműzötteivel találkoztak, «kiket huszonöt évi szenvedés próbált meg», s a kik vigasztalták és bátorították őket, megajándékozták eleséggel s ruhaneművel és egy-egy bibliával; Dosztojevszkij a magáét fogsága egész idején a vánkosa alatt tartotta. Ijesztő híreket is hallanak tőlük leendő parancsnokuk kérges szívéről. Omszk katonai fegyházában még fegyencztársaik részéről is gyűlölet és elkeseredés várja őket, mert nemes emberek voltak. «Felfaltak volna, ha módjukban áll. ‚Nektek nemeseknek vas csőrötök van és szétmarczangoltok bennünket‘. Négy éven át folyvást ez a théma járta; százötven ellenségünk nem fáradt bele üldözésünkbe; ez volt gyönyörűségök, szórakozásuk, időtöltésük.» Petrasevszkij s egy másik társuk megtébolyodott. Lakásuk egy reves faépület, a szél átsüvít rajta, a víz becsöpög a tetőn; a piszok a padlón egy pár hüvelyk magas; az ablakokon háromujjnyi a jég, úgy hogy nappal is alig olvashatni mellettök. Szennyesöket is ebben a helyiségben kell mosniok. Iszonyú bűz van. Puszta deszkán hálnak, csak bundájokkal takarózva. Mindenki valami kézi mesterséggel próbálkozik, hogy valamicskét keressen. Dosztojevszkij az egész idő alatt sem lépett ki önkényt a börtön falai közül, csak ha kényszermunkára vitték, néha oly irtózatos hidegben, hogy a higany megfagyott a hőmérőben. A tábornok jóvoltából egyidőben csak könnyebb munkára fogták, gipsz-őrlésnél kerékhajtásra, alabástrom-égetésre, hóhányásra. Keservesen panaszolja, mily kínos az ilyen czéltalan munka, főkép pedig az egyedüllét teljes hiánya, gondolatainak és terveinek elfojtása. A fiatalabb tisztek jó szívvel voltak kivált a műveltebb foglyok iránt, néha behívták őket a tiszti szobába s elbeszélgettek velök; Dosztojevszkij ilyenkor sohasem ült le, s nem lehetett szavát venni; kitért minden szivesség elől, beszélték e kadettek Martjanovnak. ‚A részvét minden jele gyanús volt neki.‘ Ha lehetett, otthon tartották őket házi vagy irodai munkára; Dosztojevszkijt ezért egy izben meg is vesszőztette az őrnagy, mint simulánst. Idegei végkép szét voltak roncsolva, néha nehézség gyötörte; a rohamait megelőző földöntúli gyönyör perczei voltak talán az egyedüli pillanatok, melyekben boldognak érezte magát. Sokszor került a kórházba; ott, ha lopva is, legalább olvashatott.

Ez évek örök nyomot véstek lelkébe. Fogolytársai általában nem szerették zárkózottsága miatt, de itt a bűn és nyomor tanyáján is talált egy pár megindító jellemet, kikhez vonzódott. «Ha nem akadtam volna itt egy pár emberre, tönkre kellett volna mennem» – írja bátyjának. «Bátyám, nagyon sok nemes lélek van a világon». «Még a fegyházban, a gyilkosok közt is találtam emberekre. Hidd meg, vannak közöttük erős, mély és szép természetek; sokszor nagy örömet szerzett, ha a nyers külső alatt termés-aranyra bukkanhattam. S nem egy vagy két ilyen eset volt, hanem több… Egy fiatal cserkeszt (a kit rablógyilkosság bűne hozott ide) írni és olvasni tanítottam oroszul. Milyen hálás volt érte! Egy másik fegyencz sírva fakadt, mikor elbúcsúztam tőle. Igaz, néha pénzt adtam neki, de nagyon keveset, hálája pedig határtalan volt… Mennyi alakot és jellemet ismertem meg a népből! Beleéltem magamat sorsukba, s ezért azt hiszem, jól ismerem őket. Hány csavargónak és tolvajnak élete folyását ismertem meg, s általában a köznép szomorú sorsát! Időm nem telt hiába. Oly jól megösmertem az orosz népet, mint csak kevesen ismerik. Erre hiú vagyok. De remélem, ez a hiúság megbocsátható.»

Itt erősödött hát meg benne a szegények és lealázottak iránti szeretet, itt szerezte jártasságát a megtévedtek és bűnösök lelki világában.

Itt merült el a maga lelkének s általában a lelki világnak mélységeibe. A magábavonúltság, egy állandó és szűk kör folytonos, aprólékos megfigyelése kifejlesztette a magába mélyedést s a lelki elemzés képességét. «Az örökös concentratio – írja, – a menekülés önmagam és a keserű valóság elől, meghozta gyümölcseit.»

Itt hatalmasodott el benne, e vonásokkal kapcsolatban, a mély vallásosság is, jellemének és világnézetének alapja. «Néha az ember aszú fű módjára sovárog a hit után – írja egy barátnőjének – mert a szerencsétlenségben világosabban látni az igazságot. Én is a kor gyermeke vagyok, a hitetlenség és a kétség fia, s valószinűleg az is maradok éltem fogytáig. Mennyire kínzott (s kínoz most is) az epedés a hit után, mely annál erősebb, minél több érvem van ellene. S Isten némely pillanatban mégis tökéletes nyugalommal ajándékoz meg; ily pillanatokban állítottam föl hitvallásomat, a mely előttem világos és szent. Ez a hitvallás roppantul egyszerű; ime, ennyi az egész: hiszem, hogy nincs szebb, mélyebb, meghatóbb, észszerűbb, férfiasabb és tökéletesebb, mint az Üdvözítő… ha valaki be tudná előttem bizonyítani, hogy Krisztus kívül áll a valóságon és a valóság Krisztuson, inkább maradnék Krisztussal, mint az igazsággal.»

Jellemének, világnézetének három fővonása: az emberszeretet, a lélekbe való elmélyedés és mély vallásossága, ime, a börtön sötétjében hajtott ki, keresve az útat a fény felé.

E leveleket 1854 február végén írta, mikor fegyházbüntetése már letelt; onnan leveleznie sem volt szabad. A szabadulás is azt jelentette, hogy közkatonának küldték egy szibériai ezredbe, Semipalatinskba. Csupa faházból álló kis város volt ez, hatezer lakossal, a katonaságot is beleértve; félvad világ; az egész helységbe tizenöt újság járt. Dosztojevszkij eleinte a kaszárnyában lakott, később magán-házban fogadhatott lakást, egy alacsony, sötét szobát. A városban volt egy-két úriasszony, azok jók voltak hozzá, köztük későbbi felesége, Issajewné, Mária Dimitrijevna, a kinek eltávozását, midőn férjét áthelyezték, alig birta elviselni. Szerelmes volt a harmincz év körüli, művelt és exaltált, csinos szőke asszonyba, kinek halvány arczán már ekkor ott égett a tüdővész pírja. Sűrűn ostromolta leveleivel, sőt egyszer egész napra elszökött állomáshelyéről, csak hogy láthassa. Az asszony részvéttel volt az író szenvedései és nyomora iránt, a kiről azt tartotta, hogy «nincs jövője»; – Dosztojevszkij a szánalmat szerelemre magyarázta. Féltékeny volt, mégis abban fáradt, hogy az asszony ahhoz mehessen férjhez, a kit nálánál jobban szeret. E gyötrődésekből szőtte a Megalázottak és megszomorítottak regényét, melynek egyik főalakja, az akarat-beteg, de jószándékú, két nő közt ingadozó s mindkettőnek szivét megnyerő Aljosa, mintha a Félkegyelmű-nek első vázlata volna. Közben egy jó barátra is tett szert. Szerencséjére Mihály testvérének egy jó ismerőse került oda hivatalnoknak, báró Wrangel, tehetséges fiatalember, a ki jelen volt az abbamaradt kivégzés előkészületeinél s onnan ismerte Dosztojevszkijt. Wrangel leveleket vitt neki, s rendesen átadta orosz és külföldi hirlapjait. Sokat voltak együtt és jó barátok lettek. Két nyáron együtt mentek ki lakni a kazakovi kertekbe, az Irtis partjára, a hol szabad idejökben halásztak, fürödtek, lovagoltak, virágot ápoltak. Wrangel, a ki leírta az író ottani életét, így rajzolta őt: «Most is előttem van, a mint a virágokat öntözi; katonakabátját levetette s rózsaszínű mellényben állt a virágágyak közt. Nyakában hosszú láncz függött, apró kék üveggyöngyökből, nyilván gyöngéd kezek ajándéka. E lánczon hordta hagymaforma ezüst óráját.» Ez időben rövidre nyirt hajat s rövid bajuszt viselt, szakáll nélkül, egészen katonás arcz. Sokat olvastak, Dosztojevszkij nagyszerű felolvasó volt.

A mi a fegyházban a magába mélyedt író lelki fejlődéséből hiányzott, a tanultság és művészi tanulmány híját most szorgos olvasással pótolta. A fegyházban kapható könyvek nem kellettek neki; csak Copperfield-et és a Pickwickiek-et olvasta végig a kórházban. Semipalatinskban nem lehetett könyvhöz jutni; bátyjától kér tehát. «Jegyezd meg: a könyvek az én életem, a táplálékom, a jövőm. Ne hagyj el, az Isten szerelméért!» Régi és újabb történetírókat kér tőle, Guizot, Thierry, Ranke munkáit, közgazdasági műveket; Kant Tiszta ész kritikáját, Hegel Philosophia történeté-t, főkép pedig a Koránt s egyházatyákat. Wrangel följegyezte, kiket olvasott legszivesebben: Victor Hugot, Puskint és Gogolyt. Valósággal ráveti magát az újabb orosz irodalomra, melytől fogságában elmaradt. Olvassa a Vadász naplójá-t, s azt írja a költő Maikovnak: «Turgenyev tetszik nekem legjobban; kár, hogy akkora tehetség mellett egyenetlen. Tolsztoj is nagyon tetszik.» Ostrovskijról azonban azt találja, hogy «ideál nélkül való költő.» Feltámadt irodalmi hivatása s tervei egyre dúsabban sarjadnak. «Életünk egyhangúságáért búsásan kárpótoltak azok az órák, midőn Dosztojevszkijt megszállta teremtő lelkesedése. Ezekben az órákban oly emelkedett hangulatban volt, hogy ez rám is rámragadt – írja Wrangel. – … sajnos, e hangulat ép oly gyorsan tűnt el, mint jött.»

«Mikor a szolgálatból hazajöttem – beszéli máshol – sokszor már lakásomon találtam őt, ha előbb szabadult a gyakorlótérről vagy az irodából. Kigombolt kabátban járkált szobámban fel s alá, pipázva s magában beszélve; feje mindig tele volt új gondolatokkal. Nagyon jól emlékszem egy ilyen estére; akkor A bácsika álma és Stepancsikovo tervei főttek a fejében.» Mindkettő humoros rajz. Hogy ötlött eszébe ilyesmi a szenvedés ez éveiben? Vannak, kik e munkákat 1848-ból keltezik, de a szerző levelei mást mondanak. Talán épen enyhülésül mulatta magát velök? Vagy szenvedései közül gúnynyal mérte a hétköznapi, alacsony világot s botlásait? Bő humoros ér buzgott benne; legkomolyabb lapjain is találni egy-egy ferde szót, félszeg mozdulatot, valami fájón mosolyogtató gyarlóságot. Nem gondtalan, nevető humor ez, hanem a mely szúróra húzza össze a szemet; realis és túlzó, grotesque és kesergő egyszerre. Van benne valami fájdalmas, mint a börtön-udvaron növő fákon. Néhány elbeszélése szinte a bohózatot súrolja, de ezeken is valami fanyar keserűség érzik. Az idegen asszony a féltékeny férj álszenvedélyének kipellengérezése, a ki az utczán épen felesége udvarlójától tudakozódik, ki aztán maga is rájön, hogy az asszony őt is megcsálja; máskor meg eltéveszti az emeletet, más lakásba ront be, idegen asszony ágya alá búvik, a hol már rejtőzik valaki; mint suttogásukból kivenni, épen feleségének udvarlója, a ki szintén rossz ajtón nyitott be. A krokodil a hivatalnoki hiúság, rangkórság és ferde észjárás satirája; a Nagybácsi a kisvárosi társadalomé, melyben mindenki töri magát egy hebegő, félkegyelmű vén herczeg látogatásáért, a kit akarata ellenére mindenki boldogítani akar s egy élelmes úriasszony a leányának szeretné megkaparintani férjül, de a vén ember végre is belehal a sok izgalomba. 1856-ban azt írja erről Maikownak: «Tréfából egy komédiát kezdtem írni; annyi komikus alakot és komikus esetet gondoltam ki és hősöm annyira tetszett, hogy letettem a vígjáték alakjáról, ámbár kedvem volt hozzá, csak hogy minél tovább gyönyörködhessem hősömben, s minél tovább nevethessek rajta… Eddig csak egy pár kalandot írtam le, most elég és összevarrom az egészet.» Az író maga többre tartotta a Stepancsikovoi jószágot. Ebben a regényben – írja testvérének 1859 májusában – «természetesen igen nagy hibák vannak, mindenekelőtt túlságosan hosszúra nyúlik, de szilárdan hiszem, hogy nagyon jó oldalai is vannak, s hogy legjobb munkám. Két éven át dolgoztam rajta… Egész lelkemet bele tettem, testemet és véremet. Nem mondom, hogy egész lényemet kifejeztem benne… Még van sok mondanivalóm. Kevés is benne a szívbeli elem, a szenvedély (pl. Turgenyev Nemesi fészkéhez képest), de van benne két colossalis typikus alak, ezeket öt éven át faragtam és jegyezgettem fel; ezek, azt hiszem, kifogástalanok; tősgyökeres orosz alakok, a melyekre az orosz irodalom eddig nem volt elég figyelemmel». – Egyik egy arczátlan ingyenelő, a másik egy jó ember, a kit anyja elnyomott és többé önálló akaratra nem jut.

Főmunkája ebben a korban a Följegyzések a halottak házából, melyben börtöni életét rajzolja. Még ott, a fegyházban kezdte írni, a kórházban, hova egy emberséges orvos, Troitzkij, többször hosszabb időre befogadta. Az ő tudtával látott munkához; a foglyok írószerhez sem juthattak. A kész első fejezeteket egy segédorvos őrizte magánál. Semipalatinskban újra nekilátott. «Szerencsésnek érzem magamat – írja Wrangel – hogy láthattam Dosztojevszkijt inspiratiója közben, s hogy tőle magától hallhattam e páratlan mű első terveit.» Nyomasztó körülményei, szerelmi gyötrődése, gyönge egészsége csakhamar szárnyát szegték. «A katonaruhában ép olyan fegyencz vagyok, mint azelőtt. Csak annak örvendek, hogy lelkemben hosszú időre elég türelmet érzek». Rettenetesen el volt gyengülve. «Sokszor féltettem az eszét» – mondja Wrangel. Munkája czéltalan is volt, a számüzetés alatt semmit sem volt szabad kiadnia; Wrangelt kérte meg, hogy az ő neve alatt bocsáthassa közre munkáit; e dicsőséggel járó cselbe az természetesen nem egyezett bele. De mindent elkövetett, hogy barátjának szabadságát visszaszerezze; szünet nélkül ostromolta pétervári ismerőseit közbenjárásért. Dosztojevszkij maga is mindent elkövetett. Költeményt írt I. Miklós czár haláláról s II. Sándor trónraléptére, melyeket Wrangel juttatott el az udvarhoz. Majd hosszú levéllel fordult Totleben tábornokhoz, melyben többek közt ezt írja: «Eszméink és meggyőződéseink változnak, maga az ember is; mily keserves olyasmiért bűnhődni, a mi már idegen rám nézve, sőt ellenkezőjére fordult bennem; tévedésekért bűnhődni, melyeket már rég ilyeneknek tartok». E levelet is Wrangel kézbesítette, a ki 1855-ben eltávozott Semipalatinskból. Szerencsétlen barátja folyvást ösztökélte közbenjárásra; tanulmányokat is szándékozott hozzája küldeni, egyet Oroszországról, egy másikat a művészetről, hogy kiadassa; de ezek sohasem jutottak kezéhez. Wrangel fáradozásainak lett is foganatja, barátját 1856 tavaszán altisztté, őszszel zászlóssá léptetik elő, 1857-ben visszanyeri nemesi jogait s elveszi régi szerelmét, Issajew özvegyét. 1859-ben végre hadnagyi rangban elbocsátják a katonai szolgálatból, egyelőre Twerbe internálva, de az év végén már Pétervárra költözhetik.

Ily megváltozott körülmények közt lát újra hozzá Följegyzéseinek folytatásához. Szent irat ez, az emberi kínszenvedésről, a fájdalom és hit egy új Jób-könyve. Maga a szerző álarcz alatt marad; Szibériát, politikai elítélteket emlegetni sem volt szabad, tehát egy féltékenységből feleséggyilkossá vált nemes úr háta mögül hagy benézni e szörnyű világba, de e szenvedő lélek, ez éles szem s a festés művészete az íróé. A nyomor és szenvedés egyszínű, sötét alapján gazdag és változatos képet rajzol, az egyéni arczképek egész seregét, a czivódók, az elkeseredettek, a lázongók, elfásultak és megtörtek fajtáját, a dacz és fölengedés, a durvaság és megilletődés változatait, a meg nem bánó makacsság, a nyomorúságban való megnyugvás, a szenvedés megváltó erejében remelő hit fokozatait; látni az élő-halottak egész nyomorult életét: istentiszteletüket, a fürdést, melyet Turgenyev Dantéba illő képnek nevez, a kényszermunka és pihenés jeleneteit, a várudvar állatai közt, honnan világgá eresztik a sebzett szárnyú sast, hogy szabadon muljék ki; s mind e nyomorúság és szenvedés közt látni az emberi lélek szépségének pinczei sápadt hajtásait, a mint a napsugár felé hajolnak. Csupa tárgyilagos rajz, mégis megindító, panasz-szó nélküli, mégis vádirat.

A könyvnek óriási hatása volt; a kritika rögtön fölébe emelte mélység és művészi erő dolgában Silvio Pellico Börtönei rajzának. Tolstoj 1880-ban is azt írja róla: «Sokat olvastam és sokat elfeledtem, de az egész újabb irodalomban, Puskint is beleszámítva, nem ismerek jobb könyvet ennél: oly őszinte, természetes és keresztyéni az.»

E munkában az író megszépíti és művészivé emeli emlékeit, s megszabadul gyötrelmeitől. Ezentúl egymást érik nagy munkái; élete műve és dicsősége egyre nő, mint a pharaók pyramisai, melyeket uralkodásuk alatt minden évben új réteg kővel növeltek. Szoros összeköttetésbe lép folyóiratokkal; maga is szerkesztésbe kap, kétszer is, de kevés szerencsével. A balsors folyvást rajta tartja a kezét. Eltemeti feleségét s meghal testvére, ráhagyva családját és adósságait. Adósságai elől háromszor is külföldre menekül, hol új benyomások érik; megfordul Páris- és Londonban, majd Rómát látja és Firenzét s a német városokat. Pénzzavara s feldúlt idegei Wiesbadenben, később Baden-Badenben a roulette-asztalhoz csábítják; le akarja bírni a sorsot, hogy aztán hivatásának élhessen; eleinte nyer, aztán mindenét elveszti, ruháit is. Egyszer kiadója küld pénzt, máskor honfitársaitól kér kölcsön, Goncsarovtól, a ki maga is erősen játszott; Turgenyevnek szintén régi adósa, a mi nagyon bántja, s az írói vetélkedés mellett talán egyik oka ellenszenvének. Még ez izgalmait is megfigyeli, elemzi, s seismographiai följegyzést készít az idegek rezgéséről Egy játékos naplójában. Tárgyát azonban elmélyíti; egy nagy typust rajzol, a külföldön élő oroszét, egy nyilt és sokoldalú, de meg nem állapodott emberben, a ki elvesztette hitét, de nincs bátorsága a hitetlenséghez, s tespedő tettvágyát, egész életerejét a roulettebe öli, melynél valami nemeset lát a koczkázatban és merésben; így magyarázza czélját az író egyik levelében (Strachowhoz, 1863 szept. 30.).

Egyik külföldi útján fog hozzá legteljesebb és legolvasottabb művéhez, a Bűn és bűnhödéshez. Thémáját még a börtönből hozta s csaknem egy évtizedig forgatta fejében. «A főalak új – írja testvérének 1858-ban, – még senki sem írta meg, s minthogy nálunk az életben sűrűn előfordul (mint az új eszmékből és mozgalmakból gyanítom), azt hiszem, sikerül otthon majd új megfigyelésekkel gazdagítanom.» A könyv Raszkolnyikov diák tör énete, a ki nyomorúságában elkeseredve, előre kitervelten megöl egy uzsorás vénasszonyt, a kinek élete semmit sem ér az emberiségre nézve; aztán lelkifurdalás gyötri, s egy idő multán maga föladja magát. Orosz irodalomtörténetírók igazolják a szerző nézetét; ily esetek akkortájt sűrűn fordultak elő, nemcsak Oroszországban, hanem Nyugaton is. Az író leveleiből tudjuk, hogy a kiadó is fönnakadt e forrongó belső világon, ez ‚erkölcsi nihilismus‘-on, s egyes fejezetek átdolgozását követelte, a mi meg is történt; pedig a mű merő erkölcs, az egyensúlyából kibillent lélek bűnhődésének rajza. Az író oly finom lelki szövedéket tár elénk, melynek nincs párja az egész világirodalomban. Fölelevenült régi beszélgetések, álmok, a fiatal kornak mohósága az élet után, s önzése, a rendkivüli emberek rendkívüli jogáról vallott kedvencz tana, a bűn elméletének s a bűnösök lelkének tanulmányozása, melyről Raszkolnyikov értekezést írt, ennyi szálból szövődik a végzet pókhálója, melyben fennakad. Az esemény művészi feldolgozásban is elférne a könyv tíz oldalán; de itt az egész csupa lélektan, a szándék és megbánás kiforrásának természetrajza. A bűnöst elárulják beteg idegei, a melyek ágyba döntik, tettetett fesztelensége, a gyanú elaltatása kedvéért folytatott merész beszélgetései a vizsgálóbíróval, melyek során a gyanú folyvást szűkebb körben kering körülte, mint Faust körül a fekete kutya. E vergődés közben megérik a vezeklés belső kényszere: bevallja bűnét egy bukott leánynak, térdre veti magát előtte, leborulva az emberi nyomorúság előtt; a leány a vezeklés gondolatával gyógyítja: kiáltsa ki bűnét az utczán, csókolja meg a földet és adja föl magát. Ez a leány aztán vele megy Szibériába. Ezt a tervezett második részt az író csak egy epilogba vonta össze. A könyv így is egész; egy lélek története, egy léleké, de a költő változatossá teszi a közbeszőtt alakok által; mindjárt elején ott van Marmeladov, az iszákos kishivatalnok, a ki nem bírja eltartani családját s végre leánya áll ki az utczára, a nyomorúság vértanúja, hogy kenyeret vihessen kis testvéreinek; ott van Raszkolnyikov anyja és huga, a csábításnak kitett nevelőnő; Svidrigajlov, feleségének gyilkosa s a házbeli nevelőnők és cselédek megrontója; a vizsgálóbíró, a ki azt suggerálja a fiúnak, hogy a vétkes «psychologiailag nem szökhetik el ő előle», hanem maga fog jelentkezni. Dosztojevszkij maga írja Pétervári álmok czímű följegyzéseiben, hogy egész tömeg hullámzott körülte, a kikről álmodozott, s micsoda pompás álarczos menet telt volna belőlük! Minden munkáján érezni, mint tolakodnak körülte az alakok, bebocsátást kérve könyveibe, hogy alig bir tőlük szabadulni. Itt is a bűn és nyomor egész serege tolong. Mindez még gazdagabban hat az által, hogy alakjai kettős életet élnek, a való mellett álmaik is feltárulnak előttünk, a lélek másik, öntudatlan hazája. Embereinek rendesen látomásaik vannak, Szónyának, Svidrigajlovnak, Raszkolnyikovnak, a ki önmagát látja, gyermekkorában, a mint egy halálra kínzott kis ló mellett jajveszékel, ő, a ki most embert készül ölni! A mellett a legszigorúbb lélektan útján haladva is lépten-nyomon meglepetésekkel döbbent meg. Például: a gyilkosság után Raszkolnyikov egyszerre ott látja a szobában a meggyilkoltnak a hugát; az ajtót nyitva feledte! Most a kitervelt mellett még egy második gyilkosságba sodródik. Mikor meg a vizsgálóbíróval beszél, egyszerre bejő egy mázolólegény, s önmagát mondja a gyilkosnak. Mikor bevallja tettét Szonyának, a szomszéd szobában kihallgatja Svidrigajlov; ez új lehetőségeket nyit; aztán ez az egyetlen lehetséges vádló is meghal, s ő mégis feljelenti magát. Ezek nem az érdekességet tovább feszítő fordulatok, hanem a lélekrajz csavarodik velök egyre mélyebbre s e tiszta lélekrajz mégis érdekfeszítő; az író maga dicsekszik vele, hogy a folyóiratnak, a mely közölte, előfizetői száma felszökött. Mind ennek hátteret és mélységet a «szenvedés ama vallása» ád, mely oly megrázón szólal meg a Puskin fölött tartott emlékbeszédben, a megalázkodás és vezeklés tanítása, a mely letörli a gyarlóságokat, megadja a lélek tisztaságát s az élet nyugalmát.

Ily lelki világot tár föl legközelebbi nagy regényének, A félkegyelműnek (1868), főalakjában is. Mint maga írja, czélja egy valóban tökéletes és szép ember feltüntetése; ez a legnehezebb a világon, kivált manapság. A keresztyén irodalmak valamennyi szép alakja közül Don Quixotet látja legtökéletesebbnek, «mert egyszersmind nevetséges is». «Az olvasó rokonszenvet és részvétet érez a kigúnyolt, a saját becsét nem ismerő szép iránt. S a humor titka épen abban a művészetben rejlik, hogy az olvasóban rokonszenv ébredjen.» A regény hőse, Myskin herczeg, valóban ilyen; mosolyt, boszúságot, sőt lenézést kelt környezetében, s lassankint mégis mindenki hatása alá kerül, nők, gyermekek, cynikusok, az ő jóvoltából tengődő naplopók, a lelkes és túlzó fiatalság. Őszinte szavaira mindenki meghökken, de mindenki önlelkébe néz és őszintévé válik, legalább önmaga előtt. Ő is kibillent, rendhagyó lélek, nyavalyatörős is, s útja az elmegyógyintézetből a nagyvilágon át néhány hónap alatt végkép az őrültekházába vezet. Az író roppant részletességgel bonczolja e különös lelket; a munka első negyedrésze egy nap története, melyen a herczeg megismerkedik új világával. Ez aprólékos elemzés az oka, ha a nagyközönség e regényt nem fogadta a régi lelkesedéssel. Pedig a tárgy, az események s az alakok egyaránt érdekesek. A hős ébredő érzelme két nőalak közt ingadoz, egy márványszép tábornokleány s egy elcsábított, szenvedélyes és szeszélyes, hol szilaj, hol bűnbánó Magdolna közt: ez a két női typus későbbi regényeiben is ismétlődik. Az utóbbiak ragadják magukhoz a férfiakat, még a herczeg is ehhez hajlik, bár inkább szánalomból és lelki orvosképen; Filipovna Násztászja is szereti, de épen azért meg akarja kímélni magától. Belé egy nyers, érzéki, szenvedélyes férfi is szerelmes, Rogozsin, a ki féltékenységből a herczegnek életére is tör; Filippovna Násztászja hozzá megy, egyrészt, hogy a herczeget megmentse magától s Rogozsintól, másrészt, mert ekkora szenvedélynek nem lehet ellenállni; de Rogozsin féltékenysége így sem lohad, s hogy megőrizhesse magának, az esküvő napján megöli. A herczeget odavezeti a sötét szobában az ágyhoz, megmutatja neki a holtat: együtt virrasztanak mellette; a herczeg magához vonja a gyilkos fejét s könnyeivel áztatja, melyekről maga sem tud.

A mi itt oly megragadó, a finom lelki elemzésnek s az erőteljes realistikus ábrázolásnak összeolvasztása, általában jellemző Dosztojevszkijre, de ily jelenet nála is a ritkaságok közé tartozik. Rogozsin egész alakja titáni kézre vall. A herczeg körül sereglő szegény, beteges és képzelgő fiatalok a Raszkolnyikov lelki rokonai. Maga azt írja róluk: «A legszélsőbb gondolkozású ifjúság modern positivista typusait rajzoltam bennök és jól rajzoltam, mert én tapasztalásból ismerem őket, más nem is figyelte és tanulmányozta ezeket.» Ezekben rejlik némiképen jövendő nagy munkájának csirája.

Dosztojevszkijnél a kor typusaival sokszor találkozunk, de a kor nagy kérdéseit nem kérdezi s nem felel rájok. Csak egy regénye van, melyben a kor lelkét idézi fel és harczra kél vele. Mikor külföldi útjai közben haza-hazatért, otthon a nihilismus merényletei, határozatlan és rejtelmes tervei forrongtak országszerte. E szót Turgenyev faragta s eredetileg a nyugatias positivistákat jelölte vele; így rajzolta meg első typusukat az Apák és fiak Bazarovjában. Dosztojevszkij fiatal kora óta híve, sőt munkása volt az átalakulásnak, meg is szenvedett érte, de mindent a vallásos orosz néptől várt, melyben – mint mondja – ‚még nem volt cynismus, sőt közte a socialismus is az érzelmesség révén terjedt‘. Féltette az idegen, homályos értelmi nihilismustól; ezt a szellemet szerette volna kiűzni népéből, a sertésekbe kergetni, mint a bibliában (Lukács, VIII. 32–37; alkalmazása a regény XXII. fej. 3. szakában); ezért nevezte művét Da monoknak (megjel. 1871–72); alakjai mind megszállottak. Nem egy embert fest, mint Turgenyev, hanem egész sereget, egy titkos szervezetet. Leveleiből kivehetni, kik voltak mintái alakjaihoz, másokra ráismertek bírálói. Idegen olvasókra ezek közül csak egy érdekes, Karmasinov, az idegenben élő, öntelt, szenvelgő író, Turgenyev torzképe. Sokat merít a Petrasevszkij-kör s rabsága idejéből; innen válnak elevenekké e változatos typusok: a lelkes meggyőződésű, az elméletgyártó, a félénken óvatos, az egyéni okból csatlakozó, a véletlenül közéjük cseppent s valamennyiök zsarnoka, a ki megfélemlítéssel uralkodik rajtok, elkápráztatva szemüket a titokzatos erővel, melyet voltaképen bennök keres. Az író vázlatokat vetett papirra az egyes jellemekhez; ezekben így jellemzi ezt a Werchowenskij Pjotr-t: «Tulajdonképen nem is bánom a népet; csak azt tudom, hogy most föl lehet lázítani s ez nekem elég.» Ebben van Dosztojevszkij kritikája az akkori czéltalan nihilista mozgalmak felől. Ez a Pjotr a Stawrogin herczeg nevelőjének, egy finom, francziás öreg úrnak – «a ki mintha mindig piedestálon állna» – a becsvágyó, helyzete által magát sértve érző fia, a kit épen ez a megalázás sarkantyúz. Itt is megvan hát az ‚apák és fiak‘ problémája, a szakadék a két szomszédos nemzedék között. Ép így elszakad a maga világától a mozgalom titkos vezére, a regény főalakja, Stawrogin, a ki vezérségét épen előkelő származásának, vagyonának s némi részben szépségének köszöni. «Typusa az igazi orosznak, a kit öntudatlanul saját ereje nyugtalanít, a mely nem tud mihez fogni» – így jellemzi az író előzetes följegyzéseiben. Bonyolult jellem; élvhajhász, különcz, kiszámíthatatlan; «csak azért él, hogy az embereket boszantsa» – mondják róla a regényben, másutt pedig, hogy ‚az aljasság és gyalázatosság már a genialitással határos nála‘. Tettei, szándékai, egyénisége homályosak, de sokszor a többieké is. Az író egyszer félrevetette, később újra kezdte kéziratát, de mégis sokat fölhasznált belőle, innen némi kúszáltság és zavar. A mozgalom eszmeköre sem kristályosult még fogalommá, csak egyesekben erjedt, s Dosztojevszkij épen ezt akarta rajzolni, e határozatlan és megnevezhetlen erjedést, egy heves láz káprázatait. E rejtélyes embereknek sorsuk is merő talány. Minden fejezet megold félig-meddig egy rejtélyt, de rögtön másikat ad föl. Ez teszi a regényt helyenként oly érdekfeszítővé, hogy íróját Dumas-val hasonlították össze. A mint Stawrogin multjáról és lelki életéről lepattognak a zárak, megtudjuk, hogy megrontott volt egy gyermekleányt; azután vezeklésül titokban elvesz egy féleszű, nyomorék némbert. Mindezt csak akkor érteni meg, mikor bevallja bűnét egy szentéletű papnak. Ez önvallomás oly erős szinekkel van festve, hogy e részt máig sem adták ki; így e jellem kulcsa hiányzik, nem csoda, ha túlságosan rejtélyes, szinte érthetetlen. A mozgalom meghiusul, Stawrogin Schweizba megy, a hol új életet szeretne kezdeni egy tiszta nő oldalán, de egy napon önkezével véget vet életének. E történet szinte elvész a regény mozgalmai közt, mégis ez és Stawrogin egyénisége a kristályosodás központja. Dosztojevszkijnek minden problémához egy kulcsa van: az egyéni psychologia. Ez alak belső harczában ismét sok van letéve az író mondanivalójából. Stawrogin is a megalázkodás és vezeklés szükségét érzi, s harczai közt olykor sóvárog a vallás lelki békéje után. Egyszer azt kérdezi magától: lehet-e hite civilisált embernek? Egyik társa később így felel erre: «Ön atheista, mert nemes ember… Szerezze meg magának Istent, munka által, közönséges paraszti munkával». Idézik Stawroginnak ezt a mondását, melynek párját megtalálni az író egy régebbi levelében: «Ha mathematikailag bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor is inkább Krisztussal maradnék, mint az igazsággal.» Ő is odajut a maga útján, a hová Gogoly és Tolstoj: a vallásban látja az egyén és a társadalom gyógyszerét.

A regény főbb alakjai majdnem mind ez útra lépnek, így a haldokló öreg Werchowenskij, Kirilov, ez a szinte sokratesi alak, a ki magába zárkózottságában jóformán a beszédet is elfeledte, s a ki egyértékűnek tartva az életet és halált, önkényt keresi emezt; főkép pedig Satov, a kinek kételyei és forrongásai végül russophil érzésében nyernek megnyugvást. Dosztojevszkij russophil érzésében a nemzete nagy hivatásába vetett hit összeolvadt vallásos érzésével. Az egyént és az orosz népet egyaránt a vallás útján akarja megváltani és fölemelni. Az ő szemében, mint Gogoly- és Tolstojnál is, a vallás az egyén és társadalom egyetlen gyógyszere. Mikor Turgenyev a Daemonokban végignyilalló vonaglásokkal szemben válaszul a békés és biztos átalakulás képét rajzolta a Nowban, Dosztojevszkij bizalmatlanul nézte a nép közé menő művelt diákokat, «a kik nem értik a népet s nem is műveltek». «A ki hozzája közeledni akar, annak tisztelni és szeretni kell mindazt, a mit a nép tisztel és szeret, elsősorban Istent és a vallást.» «Atheista vagy közömbös lélek nem értheti meg az orosz népet, sem az orosz nemzeti érzést». Az orosz nép vallásossága szerinte nemzetfentartó erő, mert az ő hite szerint e nép hivatása a keresztyénség fenntartása és beteljesítése. Hiténél fogva vár az ‚igazhitű orosz népre‘ az ország és az emberiség jövőjében megváltó hivatás.

A néptől reméli a vallás fenntartását, a vallásosságtól a lelkek nemesbülését, a szegények és lealázottak fölemelését, a nép helyzetének javulását.

Így forr össze nála az Istenben és a népben való hit: ez az ő evangeliuma, ez politikája is. Mint Tolstoj, ő is a vallás utján vezérli követőit a socialismushoz.

Ez eszméket hirdeti Egy író naplója czímű folyóiratában, melyet egymaga ír, egy időre háttérbe szorítva szépirodalmi munkásságát. Tanítása mellett prófétai heve is rokon Tolstoj későbbi fejlődésével; de Tolstoj társadalmi elveket is vallott, Dosztojevszkij inkább vallásos próféta, a lelkek orvosa, a jövő magvetője, a ki a Krisztusban való hittel együtt hirdeti a népbe vetett hitet. Arcza is, hosszú szakállas askéta arcza vézna testén olyan volt, mint a zarándokoké, a kik kis szilkéjökkel hátokon róják az orosz földet.

Utolsó nagy műve egészen a vallás körül forog. 1869-ben említi először, hogy regényt akar írni az atheismusról; 70-ben már közelebbi tervekről, megnevezett mintákról és tanulmányairól szól, Egy nagy bűnös életírása czímmel. E tervekből forrta ki magát az az óriás méretű regény, mely Karamazov testvérek czímen 1879–80-ban jelent meg. Nem egy alakról szól, hanem egy egész családról, melyen az átöröklés szúja őröl. Az öreg Karamazov buja, haszonleső, mindenkit megcsal, fiaival szemben fukar, közönséges, sőt aljas ember. Fiaiban az ő mérgezett vére kering. A legidősebb, Mitja, megint a két női typus között áll; derék menyasszonya van, de vérén egy ketes hírű nő uralkodik, a kit atyja is szeretőjévé akar tenni, pénzt ajánlva neki, míg házasulandó fiának nem adja ki örökségét. Mitjában a szenvedély és elkeseredés megszülik a bűn gondolatát. Egy éjjel, míg apja a szeretőjét várja, átmászik a kerítésen, agyonüti a háznak lármát csapó öreg szolgáját, aztán elmenekül. Azon éjjel a ház ajtaját nyitva, s az öreg Karamazovot meggyilkolva találják. A tettet az öregnek egy félkegyelmű koldusasszonytól való törvénytelen fia követte el, egy nyavalyatörős, a kit szolgának tart házában, de kezét a második testvér, Iván vezette, elvakítva e páriát a «mindent szabad» hangoztatásával. A gyanú természetesen Mitját veszi czélba, a ki felindultságában szinte maga sem biztos önmaga felől.

Kettős tér nyílik itt az író művészetének: egyrészt az izgalmaktól marczangolt szenvedélyes lélek rajza (egészen más léleké, mint Raszkolnyikov), másrészt az igazságszolgáltatásé. A tárgyalás kétszáz lapon át folyik; pompás vád- és védbeszédeket olvasunk; az igazság mérlege hol jobbra, hol balra rezdül; a valaha elítélt író egész gúnyját és keserűségét kiönti a törvénykezésre. Iván, a gyilkosság értelmi szerzője, ki korcs féltestvérének minden készülődését sejtette, hogy bátyját megmentse, föl akarná jelenteni magát; kivallatja a gyilkost a részletek felől s ekkor tudja meg, hogy bátyja teljesen ártatlan. De a gyilkos felköti magát, s a bírák nem adnak hitelt a halottra tolt vádnak s a testvér mentő tanuságának. Mitját elítélik.

Ez nem csupán az első fiú története, a féktelen szenvedélyé, hanem Iváné is, a ki hallgatagon ül az apai házban, a más kezét lendíti, s szenvedélyt, gyűlöletet, mindent az ész nyelvére tud lefordítani. Higgadt sakkozó módjára játszik az élet bábjaival. Számot vet öröklött vére átkával, s mint egy egyenletet, úgy számítja ki jövendőjét. Hittel és erkölcscsel szakított, de az erkölcsöt az aljastól és gyávaságtól való irtózat pótolja nála; ez sarkallja arra is, hogy föladja magát. Mindhármójok vérében van egy-egy csöpp anyjoktól is: Mitjában a féktelenség, a másik kettőben a második asszonyból, a ki vallásos rajongó volt, atyjokhoz mérten valami nemesség, legalább egy kis képzelgés, erkölcs dolgában legalább lelkifurdalás. A lelki vegyületek ily elemzése valóságos lelki chemia. Mitjában a szenvedély képzelgése ez: gyorsan kiforró szándéka szinte összetéveszti magát a tettel; az író egy helyütt azzal jellemzi: ‚az ilyen emberek nehéz helyzetekben a legphantastikusabb terveket találják a legvalószínűbbnek‘. Ivánban az ész és a beteg idegek képzelgése van meg. Mikor a gyilkosból kicsikarja a vallomást, s kezdődő ideglázzal hazamegy: szobájában egyszerre egy rejtélyes vendég ül vele szemben, a ki gyakori és meghitt látogató gyanánt viselkedik, fesztelenül beszél Iván titkos érzéseiről, melyeket önmagának sem vall be, valónak mond sejthető, de még meg nem történt eseményeket. Az ördög ily köznapi alakja s látogatása azóta számos utánzatnak az őse; ezeket Dosztojevszkij nemcsak az ötlet eredetiségével mulja felül, hanem a lélektani rajz gazdagságában is, az agyrém és fel-felvillanó öntudat, az önvád és lelkifurdalás, titkolt érzelmek és kényszerű önvallomás vegyületében. Pedig elpanaszolja, mennyire hibáztatták, a mért az ördögöt idézni merte, s boldog volt, mikor egyik orvos ismerőse hűnek találta a hallucinatio rajzát.

Ivánnál ily látomásnak nemcsak lelki állapotában van alapja, hanem természetében is. Eleven értelme tétlen élete közben képzelődésben éli ki magát; gondolatai könnyen csapódnak le alakokba. Egyszer föl akarja tárni hitbuzgó öcscse előtt a maga hitetlenségét s egy költeményt rögtönöz prózában. Krisztus még egyszer visszajő a földre, Sevillában, az inquisitio idején. Csodákat tesz; a bibornok-főinquisitor elfogatja s börtönbe veti. Éjjel bemegy hozzája. Rátámad, hogy miért jött vissza; tanításához nincs mit hozzátenni. Ő túlbecsülte az embert, mikor a szabadság veszélyes ajándékát adta neki; másfél évezredbe telt, míg azt elfojthatták. Most végre az ember gyöngeségéhez illő boldogságot adnak neki, a csoda, a titok és a tekintély segélyével, hogy nyugodtan éljen és reménynyel haljon meg. Hagyja őket Krisztus munkálkodni. Az Üdvezítő nem felel, csak megcsókolja a petyhüdt ajkakat. A főinquisitor kitárja előtte az ajtót: Menj, és ne jőjj többé vissza! A csók ég a pap szivében, de megmarad meggyőződése mellett. E költeményben Iván bonczoló eszét, sarcasmusát, egész lelkét harczba viszi hitbuzgó öcscse, Aljosa ellen. Aljosában sok az anyai örökség. Egészen a szív embere. Megfér atyjával, szereti testvéreit, segíteni kíván mindenkin. A Karamazov-vért lehűtik benne a zárda hűvös falai, a hol él, a szentéletű, csodatevő remete, Szoszima starecz oldalán. E kegyes, fölvilágosult és népies pap s az ő szívbeli vallása tökéletes ellentéte Iván inquisitorának; ez a lélek szerint való, Istennek tetsző, igazi pap. Az ő és Aljosa viszonya volt a regény csirája és főtárgya, «a fiatal farkas, a mint a szent Tichonnal találkozik». Halála előtt a starecz elbeszéli környezetének egész életét s tanulságát örökségül hagyja rájok. Aljosának meghagyja, hogy az ő halála után menjen ki a világba. «Megáldalak nagy feladatodra. Hosszú vándorlás lesz részed, fiam. Sokat el kell viselned, míg visszatérsz oda, a honnan elindultál. Sok lesz a tennivalód. De benned nem kételkedem… Krisztus veled lesz. Őrizd meg őt s ő is megőriz téged… Örökségül ezt hagyom reád: keresd a boldogságot a szenvedésben». «Sok ellenséged lesz, de még azok is szeretni fognak. Sok szenvedést mér rád az élet, de csak a szenvedés boldogít, s szenvedéseidért fogod áldani az életet s másokat is rá fogsz vezetni, hogy áldják – a mi a legfontosabb.» Ebben ráismerünk az írónak s régebbi alakjainak lelkére. A maga lelkéből csöppenti ezt az író alakjai lelkébe. Mitja is bűnbánó: a szenvedés által új embert akar magában föltámasztani. A gyermekek is, a kiken Aljosa munkáját kezdi, gyűlölködésből szeretetre vezetvén őket, azokon is van valami fölmagasztosuló vonás; egyikök fölkiált: «Szeretnék szenvedni az összes emberekért.» A második rész, mely Aljosát végig kísérné útján a világban, s melyhez az első rész csak előkészítés, elmaradt. Így is hatalmas alkotás, kitetszenek belőle a tervezett egésznek körvonalai.

Hová fejlődött e regény első csirájától, a ‚nagy bűnös életírásától‘ – a kivitelig! Ez óriási mű egy család tagjaiban az emberi lélek főirányait tükrözi: a szenvedély és akarat, az ész és számítás küszködését s mellettök Aljosában és mesterében a hit és szív megváltó erejét. A bűn és tisztulás útját rajzolja; mi nagyobb ennél?

A halál kivette a fáradt kézből írótollát (1881 jan. 23.). De Vogüé leírja, mint özönlötte el a nép a halott író kis szobáit, hullámaival majd fölemelve az asztalon fekvő koporsót. A szenvedők a magukénak vallották a szenvedők költőjét. Prófétát sirattak benne, a ki vigaszt nyujtott a nyomorúságok közt, fönségesnek hirdette a szenvedést, s a megalázottak előtt kinyitotta a mennyország kapuját. Még Pobjedonoscev is gyászolta, az ő korának ‚főinquisitora‘.

Munkái nagyrészt csonkán maradtak, de így is teljes becsűek, mint a Julius pápa el nem készült síremlékére szánt szobrok. Ő maga ritkán volt elégedett munkáival; a Félkegyelműről kedve lett volna szigorú bírálatot írni. A Daemonokat sem szerette, «már pedig hogy’ lehetne az jó, a mivel az író maga sincs megelégedve». «Írónak lenni roppant nehéz mesterség» – írja egy levelében. Ő valóban nehezen írt; hosszan érlelte, újra meg újra kezdte műveit, szemlátomást küzd tárgyával. A hosszú tervezés után a megélhetés gondjai gyors munkára sürgetik. A Félkegyelmű egész első részét huszonhárom nap alatt tette papirra; éveken át három ivet írt hónaponként. Szinte féltékenyen gondol a Turgenyev vagyonára, Gogoly és a ‚nagyok‘ honoráriumaira, a melyek mellett nyugodtan dolgozhatnak; «de én szegény ember vagyok, a pénz kedvéért gyorsan kell írnom és így mindent elrontok». Pegasusa mindig járomba volt fogva. Tehetségében volt valami zsarnoki, daemoni vonás, valami megszálltság, a mi folyvást sarkalta. Egészen felolvadt munkáiban; maga mondja első könyvéről a Megalázottak-ban, melyben önmagának is szerepet juttat: «Ha boldog voltam valaha, hát nem első sikerem mámorító perczeiben, hanem akkor, mikor még senkinek meg nem mutattam kéziratomat… akkor együtt éltem alakjaimmal, a kiket magam alkottam, velök éltem úgy, mintha családomhoz tartoztak s valóban éltek volna; szerettem őket, velök örültem, búsultam, sőt néha őszinte könnyekkel és fájdalommal sírtam velök!» – A tárgyak és alakok csak úgy tolongtak elébe, munka közben is. «Legnagyobb kínom, hogy még most sem vagyok ura eszközeimnek. Ha egy regényen dolgozom, egész sereg külön regényt és novellát gyömöszölök belé, ezért aztán az egészből hiányzik a mérték és harmonia.» Mindig új meg új szálakat sző a szövetbe. Szenvedélylyel ássa magát egyre mélyebbre alakjai lelkébe, mintha önmaga számára is meglepetéseket keresne ott. Néha sokáig szerepeltet egyes személyeket, mielőtt a cselekményhez kapcsolná őket; ezzel előbb az érdeklődést, a kiváncsiságot fokozza, aztán annál drámaiabban haladhat tovább. Sokszor óraszám tartó beszélgetéseket egész teljességökben ír le, minden részletükkel, kihagyás nélkül, a mi nem ritkán fárasztó, kivált mikor a gondolatmenet zürzavarosságát, az élőbeszéd kitéréseit, vagy a beszélő ravasz bőbeszédűségét jellemzi, mint a Megalázottak és megszomorítottak herczegének össze-vissza kerepelésében. Néha a párbeszéd egy-egy szava eseményeket pótol és indokokat jelöl, olykor messziről új világot vetve már ismerős eseményekre. Ez leköti a figyelmet, az érdeket szítja, s az élet complexitását tükrözi, de e távoli vonatkozásokat nem minden olvasó bírja összekapcsolni. Némely helyütt szándékkal hagy valami félhomályt, megtűr egy kis ködöt a háttérben; nem szivesen váltja föl tetteinkben a rejtély hányadát a megnevezés aprópénzére. «Az ember önkénytelenül kerüli, hogy kimondja az utolsó szót, tartózkodik a kimondott gondolatoktól», – írja egy levelében.

Tárgyaiban, előadásában kevés a változatosság, munkái meglehetősen egyszínűek. Nagy részök kívülről kriminologia, de belül merő psychologia. Nála is vannak meglepetések, nem annyira a cselekvényben, inkább a lélektanban, abban, hogy midőn tolla már szédítő mélyre hatolt, még meg tudja toldani egy lépéssel. Turgenyevhez, Tolstojhoz mérten egyszínű, azok könnyedsége, világossága, változatos hangulatai hiányoznak nála. Tolstoj nagyobb művész, de Dosztojevszkijben valami ingerlő titokzatosság van, s lélekrajza még Tolstojénál is mélyebb. Őt olvasva, az ember azt hinné, hogy Oroszországban nem süt a nap és nem nyílik virág. Olvasója mintha valami nagy fájdalmon menne át. Komorságát még fokozza sarcasmusa, s érzéke bizonyos mosolyogni való s egyben szomorú félszegségek iránt, emberek és helyzetek rajzában; ez állandóan kihangzó mellékzöngéje hangszerének. Csak egy enyhület van itt: az emberszeretetben olvadó szív melege. Írói készsége mégis roppantul gazdag; mintha minden eszköze megvolna, csak érte kellene nyúlni. Nagy írói vonásai és képességei mellett psychopathologia, symbolismus, phantastikum és naturalismus, minden föltünik munkáiban, a miből később egyenként az epigonok egész irányai élnek. Lehet azt mondani, hogy nyelve egyhangú s alakjai mind az ő nyelvén beszélnek, de még sincs nála drámaibb író; lehet gáncsolni fárasztó elemzéseit, de mindig izgatóan érdekes. Könyve úgy leköt, hogy fogyatkozásait csak olvasás után venni észre, midőn az erős benyomások elmélkedésre késztetnek nemcsak a tárgy, hanem az író ereje felől is.

Megdöbbentő képzelete van s még sincs nála realisabb író. Egész művészetére talál, a mit idealismusáról mondott: az én idealismusom egészen realistikus. Turgenyevet szemtől-szembe kigúnyolja, mikor külföldön élve, hazai kérdésekről merészel írni: ‚Hozasson magának egy jó messzelátót Párisból – tanácsolja neki – mert a távolság igen nagy‘. Ő csak otthonn tud dolgozni. Külföldön valósággal lázas a munka vágyától s terveitől, s folyvást azt írja, mint Raszkolnyikov előtt: «Költészetemnek – másról nem is szólva – szüksége van Oroszországra. Olyan vagyok, mint hal a szárazon; minden erőm elhágy»; a Karamazov-tervről is: «Okvetlenül otthon kell lennem, az orosz életben élnem». Ő rajta nem eshetett meg az, a mit Turgenyevnél megfigyeltek, hogy alakjai későbbi munkáiban is mind a negyvenes évek typusai; Dosztojevszkij boldog volt, mikor egy barátja azt írta neki a Daemonokról: ezek a Turgenyev emberei – de korosabbak.

Ő a legoroszabb író; a lelkek, viszonyok, események fölött mindig érezni az orosz levegőt, e végtelen puszták tiszta szelét s e barbár nagyvárosok miasmáit. A kor nagy kérdéseit – a Daemonok kivételével – nem kérdezte, ez egyik fogyatkozása; de egész világnézete és tanítása az orosz népről és az orosz népnek szól.

De nem csak az orosz néphez szól. Tanításának egy része is, a bűn gyötrelmeiről, a hit és jóság isteni erejéről, általános emberi; de főkép azzal tanít, mert a világirodalomban ő a legmélyebbre ható búvára az emberi léleknek. Mint Michel Angelo, ő is csak embereket teremt; tájkép, háttér nincsen nála. Mindig siet benyitni az emberi lelkek ajtaján, hogy odabent mindent egy tudós lelkiismeretességével leltározzon. Mereskovszkij azt mondja róla: regényeinek egyik-másik részlete olyan, mint Goethe némely költeménye vagy Lionardo egyes rajzai: bajos eldönteni, a művészet vagy a tudomány körébe tartoznak-e. Nyugtalanítón mélyre lát a lélekbe, s az olvasó úgy érzi, mintha halott szeme őt is átjárná. Irgalmatlan a lelki bonczolásban; ezért nevezte Mihajlovszky ‚kegyetlen tehetségnek‘, Turgenyev marquis de Sadehoz hasonlította. Főként a bonyolult, rendhagyó organismusok érdeklik, s mint a jó orvos, az egészségeseken is rögtön észreveszi a kór csiráit. Őt is az érdekes és súlyos esetek vonzzák, a lélek kóros állapotai: a hallucinatiók, jövőbe látó álmok; nemcsak a lélek logikáját képes föltárni, hanem elhajlásait, rendhagyóságait is. Deák azt mondta Dickensről, hogy ha regényeit olvassa, néha azt képzeli, mintha a bolondokházában volna; mit mondana még Dosztojevszkijre? Az ő alakjai csupa különös teremtések, a kikben elpattant valami: lelkiszegények, iszákosak, félkegyelműek, nyavalyatörősek, megháborodásra, gyilkosságra és öngyilkosságra jegyzettek. Mintha a bélpoklosokat látnánk a Bethezda tava körül, várva az angyalt, a ki odatámogassa őket a csodatevő tó vizéhez, a melyben tisztára mosdjanak s a mely meghozza egészségüket. Még e körön belül is csak a szegényeket és a városiakat rajzolja; a nyomor és a város írója.

De bennök az emberi lélek költője is.

Azt rajzolta, milyen jók és milyen rosszak az emberek egymáshoz. Igyekezett megértetni a gyarló s mégis minden jóra képes emberi lelket. Ez a legnagyobb és legnemesebb föladat, a mire művész csak vállalkozhatik s minden külön tanulság nélkül is a legtanulságosabb.