Regényirók

Norvégiának irodalmi önállósága a dán politikai és szellemi fenhatóság leráztával kezdődik (1814.). Az irodalom két-három évtized alatt egészen nemzetivé fejlik s világhirre is emelkedik. A Karoling-idők félvad hordái, majd Gusztáv Adolfnak a protestantismusért vívott küzdelmei óta most tűnnek fel újra észak e tája felől hódítók és szellemi áramlatok vezérei s nevükre hamarosan a világhír dicsősége sugárzik; e két név: Ibsen és Björnson.

Életük és munkásságuk párhuzamosan folyt. A mint Björnson gyönyörű meséjében (Arne elején) a lejtő fái, a nyír, fenyő, boróka elindulnak a hegytetőre, s odafenn ámúlva veszik észre, hogy a túlsó oldalon épen úgy nyomultak fölfelé testvéreik, kikkel a csúcson találkoznak: mintha csak kettőjük munkásságának képe volna.1) Fiatalon a százkezű, harczias Björnson járt elől, otthon háttérbe szorította Ibsent, (ő nyerte el az utazási stipendiumot, később az írói évdíjat is), – később külföldön Ibsen kerül elébe. Björnson feddő és fanatizáló prédikátor; Ibsen szigorú gyóntató. Björnson sürgette a politikában az Európához, első sorban Németországhoz való csatlakozást, s Ibsen valósította meg azt az irodalomban. Mind a ketten nemzeti irányban indultak, s az általános emberihez emelkedtek. Björnson gyakorlatibb, a norvég élet problémáiból indulva, az emberi vonások rajzával emelkedik általánossá; Ibsen elvontabb; hazájától távol élve, az általános emberi kérdések ragadják meg, s a norvég szinezet inkább különös alakjainak rajzában nyilvánul, kiknek mintáit elzárkozott élete őrzi emlékezetében. Ibsent a világ minden nemzete olvassa és játszsza színpadain, – Björnsonról azt mondja honfitársa, Brandes, hogy ha nevét kimondják, olyan, mint ha felhúznák a norvég lobogót.

Lelkében hazájának képe tükröződik, munkáiban korának problemái. Alakja és egyénisége hasonló a tenger-parti bérczhez, mely meredeken szegi föl fejét, megtépi a viharfelhőket s dús tenyészetet hord sziklavállain, míg rajta az erős levegőjű tenger mosolya csillog. Természetében egyesül a zordon Dovrefjeld, hol született (1832. deczemberében), s a Ramsdale-vidék derűje, hova atyja, a paraszt-származású pap, átköltözött, mikor fia hat éves volt. Jól jellemzi az a vallomása, hogy az évből az áprilist szerette, mely viharokat hoz, de tüzes napfényt is, mindent életre zsendít, s az igéret és fejlődés kora. Ő maga is ilyen: csupa terv és igéret. Alig rázza le magáról az iskola porát, s már könyvben és színpadon tiszta norvég irodalmat akar teremteni, megtörve a dán hatást; egyszerre ír színbírálatot, darabokat, elbeszélést és verset. Nem sokkal azelőtt gyűjtötték össze Norvégiában a népdalokat és meséket, s mint világszerte mindenütt, a költői szellem itt is megerősült ez üde forrás éltető vizében. Európában mindenütt a nép felé fordult a figyelem, s az irodalom követte a politika irányát. Jütlandi rajzok, Zimmermann és Auerbach paraszttörténetei láttak napvilágot. Norvégiában is akkor terjesztették ki a választó-jogot s a népben látták a jövő erejét és magvát. Ily időben jelentek meg Björnson népies elbeszélései, s e körülmények között szinte irány-művek gyanánt hatottak. Jól ismerte a népet, belőle eredt, köztük élt, ismerte hagyományait és dalait, mint azok az övéit énekelték; ő a szerzője a norvég nemzeti dalnak; egyéb költeményei közül a gyermek Finn Niels-ről szólót, a ki elveszti hótalpát s rejtelmes hang és erő lehúzza a hó alá – Goethe Tündér királya mellé állítják. Elbeszélései közé gyermekkori emlékei szövődnek, minő a pompás rajz atyja hatalmas igás-lováról, mely megküzd a medvével s leteperi patáival; e paripa egy Rubens-képre emlékeztet. Egyik első beszélye, a Veszedelmes leánykérés (1856), a nép erejét és bátorságát mutatja a szegény kérőben, a ki midőn kedvesének hozzátartozói elállják előle a járható utat, a meredélyen kapaszkodik fel hozzá, s merészségével és ügyességével megnyeri a leány kezét. Emlékeinek e lyrai ere az erő vonásai között siklik el. Legnagyobb hatást Solbakken Synnöve elbeszélése tett (1857); ez Dániában is feltünt s valóságos diadalt jelentett; méltó párja Arne (1858); nem legmélyebb prózai művei szerzőjüknek, de elbeszélő művészetének gyöngyei. Sok bennök az egyéni emlék. Björnson maga mondogatta, hogy ő ismert oly gyöngéd és nemes paraszt-leányokat, környezetüknek oly virágait, mint Synnöve és Éli, s hogy míg sorsukat írta, a sorok közül mindig reá mosolygott arczuk. Emlék az is, hogy Thorbjörnt atyja nem szívesen keresztelteti e névre, csak nem mer a szokással szakítani; minden második nemzedékben ezt viseli a családban a fiú, de ezeknek nincs szerencséjük; – a költőt sem akarta atyja Björnnek keresztelni, épen ily okból, s azért tette a Björn (medve) mellé a csillagot (stjern). Mintha mind a kettőből volna benne valami; vaskos józansága eszmékért való lelkesüléssel párosul. Írás-művészetében is a józan realismus híve, de nem a nyers, hanem a nemes ideal-realismusé. Természetes és egyszerű, mégis idylli, a tiszta jókedv sem idegen tőle, mint a Vidám legény rajzában. Életviszonyok rajzába, jellemfestésbe, a nyelvbe is az ősmondák ereje vegyűl, de tiszta erkölcsi felfogás, emelkedett és gyöngéd érzelmek mellett; egyszerű, sőt szegényes viszonyokat rajzol, de bájjal és költészettel gazdagon. Nálunk Baksayhoz hasonlít. Egész Norvégia benne van ez elbeszélésekben: a nép és a tájak, mintha csupa Normann-képet látnánk, s a tenger tiszta levegője. Nyelve a dán-norvég irodalmi nyelv, mely kapcsolatot keres a déllel, Európával, a miért az ifjak, Arne Garborg s a tiszta norvég nyelv harczosai, meg is itélték. Művészi tekintetben a hazai kritika különösen a párbeszédek szűkszavuságát dícsérte.

A norvég olvasó nem csak abban találhatta örömét, hogy irodalmuk egészen a norvég élet képét tárja elébe, hanem abban is, hogy milyen művészi e kép, s az ifjú irodalomban milyen kitünő tehetség támadt. Mind ennél többet jelentett s az idegen olvasót is az hódítja meg, hogy e beszélyek olvasása édes gyönyörűség. A művész és gondolkodó egyesül bennök, noha az élet nagy kérdései még csak önkénytelenül tükröződnek az élet rajzában s nincsenek kiemelve. Synnöve történetében a derűltebb hitet a puritán haugianismussal állítja szembe; e théma többször visszatér munkáiban s A halász-leány-ban, az Isten nyomai-ban mind szigorúbban nézi az írás betűihez ragaszkodó komorságot. Másrészt az átöröklést érinti, az Ibsen-féle Kisértetek thémaját. Az elbukott leány, a falu bolondja festésében sötét színekhez is nyúl, minők a mi falusi életünkből sem hiányzanak. Arne a nép dalos kedvének megtestesítője, egy élő nótafa, rokon Andersen Rögtönző-jével; a lelkében fakadó versek elárulják vágyódását a hegyeken túlra, – s ebben a norvég léleknek kivált egy időben erős és általános vágyát, az Amerikába vándorlás veszedelmét; az anyjához való szeretet s egy szép szempár azonban megköti, s megtanítja rá, hogy a csalogató vágynál többet ér a nyugodt élet és a csöndes boldogság. E kérdést vizsgálja másik oldaláról A halász-leány, kit a nép sarjában szunnyadó tehetség nagy színésznővé emel, s a ki ezzel kiszakad a családi boldogság köréből. Egészen a későbbi Björnsonra vall A sasfészek elbeszélése; a ragadozó elhordja a szegény falu csibéit, bárányait, egy gyermeket is elragad; a fiatal nemzedék mind arra készül, hogy szétrontsa a kártevő madár megközelíthetlen fészkét; egy legény rá is szánja magát, s kezd az oromra felkúszni a szakadék nyílásán; de a kő mállik, lezuhan. Egyik aggastyán azt mondja a holttest mellett: «Vakmerőség volt; de mégis jó, ha van valami olyan magasan, hogy nem éri el akárki». Nem önnön lelkébe világít-e ezzel az északi gondolattal a problémák későbbi költője, az Erőnkön felül írója?

Első színművei is ily erősen norvég jellegűek, s ezek szövegében is ott csillámlanak mind a lyrai vonások, mind a nagy kérdések arany-szálai. Színműírói jártasságát mint színbíráló és színigazgató szerezte. Itt is úttörő. Az ő eleven, mozgalmas kis drámája, a Csaták közben (1856), az első norvég történelmi színmű. A középkor zordon hőseit, nagy szenvedélyeit idézi fel, valódi költői erővel. Egy úton jár Ibsen fiatalkori darabjaival. Sánta Huldá-ja a Helgelandi hősök-kel rokon, a főalakok egy vérből valók; Stuart Mária Skótországban a katholicismus és protestantismus küzdelmét rajzolja, a vallások és világnézetek harczát, mint Ibsen az Északi hadút-ban; de Björnsonnál több a lyrai szinezet, az egész közelebb áll az élethez, a múlt rajzában a jelen küzdelmei tükröződnek Sverre király-ban a parasztság s a conservativ nagyok közt dúl a harcz, mintegy az újkori demokraták küzdelme, s a király a föld népével tart. Jeruzsálemi Sigurd táborában a vitézek arról beszélnek, mint vonja sokukat, mint Arnét, messze a tenger és a vágy, s hogy Harald Harfagar valamelyik utóda talán majd összegyűjti népét s elindul új hazát keresni Dél felé. Ez – századokkal visszavetítve, – az amerikai kivándorlás láza. Mindebből egy állandó vonás emelkedik ki: a nagy ember hivatásának érzete. A csaták közben Sverre királya keserűn panaszolja, hogy romok és holttestek közt jár, ördögnek tartják, pedig ő jót akar, gyógyítani kíván s békét szerezni mindenkinek. Sigurd-nak is nagy tervei vannak a róla szóló trilogiában; «elbűvöli saját ereje», de az út el van torlaszolva előtte, (együgyű féltestvére ül a trónon), s ereje és türelmetlensége késztetik erőszakra. Az írót a tettre hivatott nagy ember problémája köti le, s az a nagy ember, a ki e történelmi alakok tettvágyában és vivódásában lappang, – a költő maga. Ő is tettvágytól feszül, hívja az élet; őt is félreértették, gyülölettel és szenvedélyes ellenállással találkozott – s mint Sigurd önkényt számüzetésbe, elkeseredésében ő is külföldi útra megy, hogy tisztultabb lélekkel térjen vissza.

Sigurdnak, a kihez az ország harczos népe áramlik, azt mondja testvére: hozza meg hazájának a legnagyobb áldozatot, áldozza föl harczi dicsőségét. Björnson ily áldozatot hozott: kész volt feláldozni írói dicsőségét. Külföldön inkább az életet, mint az irodalmat tanulmányozta, s hazatérve, tanulságait előadásokon hordja szét országszerte, belemerül a politikába; nincs társadalmi kérdés, melyhez hozzá ne szólna. Mindenképen az életet, a haladást szolgálja. Irodalmi termékenysége, fejlődése szinte megakad, míg a hetvenes évek derekán egy második nagy európai út új benyomásaival ismét föl nem ébreszti s magasra nem lendíti alkotó erejét.

Akkoriban szakított a nyugati irodalom a múlt rajzával, s a modern élet problémái felé fordult. Ez irány magával ragadta Björnsont, kinek mindig éles szeme volt az élet kérdései iránt s bátorsága azok kimondásához. Ott, külföldön, az általános emberi feladatok, a jelen nagy kérdései kötik le. S miután megteremtették Ibsennel együtt hazájuk nemzeti irodalmát, most összekapcsolják azt a nyugati áramlatokkal s az emberiség nagy eszméivel. Ettől fogva Björnson az eszmére veti munkáiban a súlyt s feláldozza annak a művészi formát és hatást, de hazája földjét és levegőjét nem hagyja el soha. Nem gyönyörködtetni, hanem felrázni, nem hódítani, hanem hatni akar; Flake, jeles kézikönyvében, Björnsont pályája második felében «problémaköltőnek» nevezi.

Már külföldi útjáról két szinművet küld haza, melyek a jelen visszaéléseit ostorozzák. Egyik, A szerkesztő, a sajtóra lövi nyilait (érintkezik Ibsennek Az ifjúság szövetségé-vel); a másik A csőd, az első norvég társadalmi dráma, mely Ibsen Társadalom támaszai-ra is hatott. Norvégia a krimi háború után súlyos gazdasági válságon ment át, s Björnson heves czikkekkel támadt a hirtelen meggazdagodottak fényűző életmódjára, mely sok kereskedő-házat megrendített. Itt is ily hivalkodó házat rajzol, mely nehezen előteremtett új meg új kölcsönökkel tatarozza a sülyedő hajó lékeit, míg a kártyavár összedül. A család ekkor új életet kezd, jobban mondva elülről kezdi az életet; a kényes lányok is munkához látnak, segíti őket régi hű könyvelőjük, kihez az egyik leány most hozzámegy; a végső felvonás ezt a józan, komoly és derült új életet rajzolja, melynek munkája van, de gondjai nincsenek. E befejezés az élénken lüktető dráma végén kissé édeskés, de a közönséget épen ez nyerte meg, nem csak otthonn, hanem Németországban is. – Társadalmi problemát feszeget Az új rendszer is, a kereskedői és közélet erkölcsét, igazságot és szókimondást követelve. Ez is actualis hazai eseményekkel áll kapcsolatban, noha ezek csak oly külső eszköz szerepét viszik, mint Nórá-ban a váltó. Akkoriban (1878–79) Norvégiát különösen foglalkoztatta a vasútak ügye; a darabban egy Amerikát járt fiatal mérnök rájön, hogy a nagyhírű új vasúti rendszer, mely a vezérigazgatónak positiót és jólétet adott, téves és káros; megírja ezt egy szakmunkában, mely felrázza a közvéleményt. A vezérigazgató hívei, fia, a ki barátja volt a támadónak, leánya, a ki szinte jegyese, mind elfordulnak tőle, de végre a bátorság és igazság győz, és visszatérnek hozzá. Oly küzdelem ez, mint A nép ellené-é, de itt a győzelem nem marad az önérzetre korlátozva: az igazság kivívja jogát, s a boldogulást és boldogságot is, harczosa számára. Így akarja ezt a szerző életkedve és optimismusa.

A munka és erkölcs állandó tárgya Björnson gondolatkörének. Öregkori munkái közül is erről szól két darabja, a Laboremus és Storhovén. Az érzékek káprázata, a szenvedélyek csábja, a lelki harczok mind a munka békéjében nyugosznak el, mi az ember legfőbb hivatása. A harmadik, Daglannet, az ifjak és öregek örök harczát is erre vezeti vissza: az új nemzedék a maga munkáját kivánja végezni, annak tör útat, s ez egy lépést jelent előre.

Költészetének másik oldala a társadalom és erkölcs vizsgálata. E téren ép oly forradalmár, mint Ibsen. Leonarda a visszás erkölcsi mérték ellen lázít, egy derék asszony rajzával, a kinek társadalmi helyzete megdől, mihelyst kitudódik, hogy egy kalandor felesége; ő, a legderekabb, hozza a legtöbb áldozatot, még leányától is el kell szakadnia, ha nem akarja jövőjét tönkre tenni, – s a felületes társadalom férjével őt is elitéli, mintha erkölcsi téren ma is fennállna a barbár szokás, hogy a holt férjjel el kell égetni feleségét. A költő a vallásos és erkölcsi türelem szószólója; csak a lélek arany-tartalmát nézi s korbácscsal üzné az illem és társadalmi külsőségek kufár lelkeit. Utolsó nagy regénye, Mary, egy leány története, a ki szerelemből az esküvő előtt odaadja magát szíve választottjának, büszkén és nemesen, de a férfiban a győztes önhittsége elárulja alacsonyságát; Mary csalódásában már halálra itéli magát ballépéseért, midőn mellőzött másik kérője mindent jóvá tesz, mert meg van győződve, hogy a mit szerelme tárgya tett, az nem lehet rossz.

Különösen sokat foglalkozik a házasélet erkölcsével. Már ifjan írt egy kis szinművet az Új házasok-ról, melyet ma is folyvást adnak német színpadokon. Arról szól, mily nehéz a fiatal asszonynak elszakadni szüleitől s a régi környezet hatalmától; mily boldogtalanná teszi ez a férjet, a ki egészen magának kivánná feleségét, mert csak ez az igazi házasság. A kritika kifogásolta, hogy ez a szeretet a darabban kölcsönös féltékenység útján támad fel, s hogy a hitvesi szeretet itt prózai kötelességnek, a házasság szinte nevelőintézetnek van feltüntetve; de ily túlzások gyakoriak a tételes daraboknál, Björnson pedig egyenesen ezért ír, nem a könnyed szórakoztatás kedvéért. E tárgykörbe esik Mikor az új bor forr czímű derüs darabja, mely a fiatal házasok nehéz összeszokását, az elkényeztetett leánynak magabálványozásáról való keserves lemondását, a régi házastársak egymásra únását rajzolja, s hogy a gyermekek szerelmétől mint mozdul meg a régi parázs. – Magnhild elbeszélése egy leányról szól, a ki a pap házában kifinomult, s egyszerre, szinte észrevétlenül, hozzá megy egy idős mesteremberhez, a kitől inkább idegenkedik. Nem is igazi felesége, inkább cselédje. A sors ő tőle sem tagadja meg az élet álmát s feltámad érdeklődése egy tüdőbajos művész iránt. Egy barátnője is segít feltárni lelkét. Midőn Magnhild fel akarja bontani házasságát, hogy a munkában keressen életczélt, mert az embernek nem csupán egy rendeltetése van, férje azt kérdi tőle: honnan veszi ehhez a jogot; ilyesmi nincs a szent írásban; az új Nóra homlokára mutatva, azt feleli: Így van megírva itt. A Nóra-probléma ez, hogy a nem igazi házasság, mely nem épül a lelkek összhangján, lealázó iga, a melytől szabadulni kell. Isten nyomai czímű nagy regényében a válást és második házasságot kárhoztató szigorú pappal szembe állítja a derék orvost, elvált asszonyból lett hitvesével, a kit az emberek elfordulása, mint rá súlyosodó átok, megöl, de a kiknek élete a papot is az élet és szeretet istenéhez téríti. A házasságban teljes összhangot s egyforma erkölcsi alapot kíván; azt követeli, hogy mind a két fél egyforma tisztán várjon a nászra. A keztyű czímű darabjában a menyasszony, mikor megtudja, hogy vőlegényének szerelmi viszonya volt, szeme közé vágja keztyűjét. Az alak typussá vált, mint Nóra s szenvedélyes vitákat keltett. A költő maga is előadásokat tartott a monogamia vagy polygamia tárgyáról, kitérve az átöröklés nagy kérdésére is, mely e kort sokat foglalkoztatta (Ibsen: Kisértetek), s ostorozza azt a balhitet, mintha az átöröklés kizárná a nevelés hatását, hiszen senki sem örököl csupa rossz tulajdonságot s a jó vonások öröklése csak megkönnyíti a nevelést, mert erősbödve, erkölcsi tőke gyanánt öröklődnek át. A nevelés nagy feladatát az anyára hárítja, több elbeszélésben fejtegeti ezt. Absolon haja egy ifju rajza, a kit vére méltatlan asszony hálójába ejt, fellázad anyja, mint Absolon az atyja ellen, de csalódva és megtörten visszatér hozzá, mert az anyai szív nem ismer ellentéteket és megbánást. Az anyai érzés általánosságánál mélyebbre száll a Lobogók a városban és kikötőn beszélye. Rendalen Tamás zabolátlan nemzetség sarja; atyja kicsapongó volt, de erélyes is. Az özvegységre jutott anya, hogy szelídebbé tegye, saját leányiskolájában neveli fiát, a ki később átveszi az iskolát. A költő a maga eszményi iskoláját rajzolja itt: a fölvilágosítás s a gondos testi nevelés módszerét, melynek Norvégia ifjú nemzedéke sokat köszön. Ennek szükségét egy iskolás leány elbukásával magyarázza, a kinek csábítóját aztán, mint A keztyű-ben, eltaszítja menyasszonya; az esküvőre kitüzött zászlók ezt az erkölcsi diadalt ünneplik. – Sokat foglalkozott a költő az iskolával Daglannet-ben is, kivált az amerikai példával, a gyermek ottani tiszteletével, önállóságra, szabad fejlődésre szoktatásával.

Mindez, a munka, erkölcs és nevelés kérdése a jobb életet és jobb jövőt szolgálja. Az élet és a jövő szeretete az, a mi Björnson munkáiból árad; a közfelfogást, az intézményeket mind ehhez kívánná szabni. Ebben van munkáinak gyakorlati vonatkozása és becse; a gyakorlatiság e súlya óvja meg túlzó elvek- és eszméktől.

Épen erre, a túlságok kerülésére s az emberi erő határaira világít rá az a nagy drámai költemény, mely életének főműve. Czíme is Erőnkön fölül. A vallásos hit túlságát s a társadalmi elméletekét rajzolja s e túlságok káros, veszedelmes, kivihetetlen voltát. Az első részben Sang lelkész az igaz keresztyénség példája kíván lenni, mint Brand; imájával akarja meggyógyítani régóta beteg s álomtalanul fekvő feleségét; az asszony az ima alatt csakugyan elszunnyad, mintegy delejes álomban fel is kél ágyából, de egyszerre holtan rogy össze; férje a kétség sikolyával kap szívéhez, és ő is halott. A csoda megtörtént, de az emberek nem birják elviselni, nincs hozzá elég erejök. A sok évvel később írt második rész sociális dráma, a társadalmi elméletek túlságát, a forradalmi láz rombolását mutatja. Sang lelkipásztor gyermekei valami amerikai örökség útján meggazdagodtak; a kik atyjuk vallásában nem tudtak hinni, most hisznek a társadalmi elméletekben. A fiú, Éliás, szétosztja vagyonát a bányászok közt; atyjáéhoz hasonló rajongó vágy él benne, hogy valami nagy áldozatot hozhasson, magát is föláldozza munkás-testvéreiért. Egy tanácskozás alatt a levegőbe röpíti a gyárosok egész gyülekezetét, s maga is elpusztul. A feladat meghaladta erejét; a világ nem fordul ki sarkaiból, a régi rend csak megerősödik. A haladás útja nem a rombolás. Testvére, Rachel, kórházat épít, ott ápolja azt a gyárost is, ki testvérét a merényletnél lelőtte. Az ő buzgósága mutatja az emberi erőhöz való s az emberi erőhöz méltó feladatot. Két gyermekkel, a kiknek Spes és Credo (hit és remény) a nevük, reformálni akarja az iskolákat, a találmányok útján jobb sorsba emelni, egészségesebbé tenni az embereket. Ez a nagy feladat, a mely nincsen erőnkön fölül: a haladás. Az ő ajkára van adva az alapeszme: «Iszonyodom a nagy számvetéstől. Áttörnek az emberinek körén, pedig a megváltás csak ebben van. Irtózom a nem emberitől. Nem irtózatos-e valóban? Éliás velem szenvedte, a mit csak szenvedni lehet a csoda emberfeletti erejétől, s most ugyanő emberfeletti theoriák között botorkál». Mintha e két darab hőse az emberiség maga volna, a mint a középkor vak hite után most az elméletek vak hitébe veti magát.

Rachel tanítása merő általánosság, sőt naiv, de igazi emberszeretet árad belőle, nem a végtelenbe vesző, elméleti szeretet, hanem gyakorlati és munkás. Ez a Björnson tanítása.

A helyett, hogy Björnsonról beszélnénk, ime, folyvást őt beszéltetjük, munkáinak tartalmát és eszméit adjuk jellemzés helyett. De ez maga a legjobb jellemzés, s boldog író, a ki nem szorul magyarázatok mankójára. Munkáinak ismertetése mutatja, hogy Björnson egész életét munkában, eszmék szolgálatában töltötte, mint lapszerkesztő a vidéken és a fővárosban, mint színigazgató, író, politikus, felolvasó és népszónok. Egész munkássága gyakorlati, s szoros kapcsolatban van Norvégia életével; nem csak olyan irányzatos munkái, mint A király czímű drámája, melyben a királyság intézménye ellen küzd, a miben később más útra tért, hanem valamennyi. Alakja Norvégiának nemcsak irodalmi életébe, hanem történetébe tartozik. Egyike azoknak, a kik kivívták a norvég szellem önállóságát, s később segített kivívni hazája politikai függetlenségét a svéd uralkodó házzal való personal-unio ellenében. Tanítás élete és egyénisége is; egy ily egészséges, gondolkodó és küzdő ember látványa mindig tanulságos és fölemelő. Munkáit úgy szórta el, mint magvető hinti a magvat s az eszmék, melyek Észak hótakarója alatt kihajtottak, az egész világnak teremnek.

Brandes azzal jellemzi őt: Norvégiára nézve több puszta költőnél. Érezte ezt róla mindenki. A népnek egy egyszerű fia azt mondta róla: Ibsent csodáljuk, de Björnsont szeretjük. – Ibsen maga, a kivel utaik sokszor elváltak, de mindig újra találkoztak, egyik tartós meghasonlás után azt írta neki: Munkáid első sorban állnak az irodalomtörténetben. De ha rajtam állna, minő felíratot véssenek emlék-kövedre, e szavakat ajánlanám: «Élete volt legszebb költeménye».