Regényirók

A sok mindenféle feladat közt, melyeket az egyes öltők az utókorra hagynak, alig lehet szomorúbb tiszt a népszerűségek átvizsgálásánál. Van abban valami kegyetlenség, ha holtukban igazságot akarunk gyakorolni azokkal szemben, a kik iránt a maguk kora csupa elnézés volt és hódolat. Méltánytalanság, kiszólítani az írót kortársai közül, a kiknek érzései és gondolatai keringtek benne, s számon kérni tőle, hogy van-e mondani-valója egy száz évvel utána élő nemzedék számára is? Csakhogy az emberiség nem őrizhet minden nevet az emlékezetében, nem vihet útján magával minden művet; időnként egy-egy sereget át kell utalnia a szakkönyvek névmutatóiba. S egy pár keserű leczke árán éppen azok a nevek intenek bennünket leghamarabb óvatosságra, a melyek körül a maguk korában sokat zúgott a taps.

Nem mintha a legnagyobbak közül is sokan, a kiknek igazi megértői csak a választottak lehettek, hódolatra nem szólították volna egész korukat. Goethe weimari háza előtt kalaplevéve ment el minden német, s Petőfi versein a kecskeméti kofák is lelkesültek. Az ilyen népszerűség ma is virágzó; a classikusok sírján nőtt babérfa nem hervad el soha. Az aranyfüst azonban megpattog egy-két évtized alatt, s ha megkopott, talminak hiszszük, a mi alatta volt. Bizonyosra vehetni, hogy a kit sokan megértenek, az csak olyat taníthat, a mi nem haladja meg a sokaság értelmét, s a kit a maga kora egészen a magáénak foglal le, annak nem sok mondanivalója maradhat más korok számára. Igaz, hogy a ki javára élt a maga korának, az élt minden kornak, – mégis, ha nagyon hangos volt a hűhó és az örömzaj, az író azzal elvette fáradozása díját s az utókornak nincsen tartozása irányában. Az utólagos kritika kevés hírnevet hagy érintetlenül, s rendkívül ritka az olyan művész vagy író, a ki a maga korában nagy népszerűséget élvezett, s dicsőségén holta után sem esett csorba hosszú időkig.

Scott Walter ezek közé a legszerencsésebb írók közé tartozik. Életében kivette részét a dicsőségből, s népszerűsége, ámbár most már kezd foszladozásnak indulni, átélt egy századot, és pedig olyan századot, mely lángelmék dolgában eléggé termékeny volt.

Ennek a kivételes tisztességnek nála két magyarázata van. Egyik az, hogy a maga korában hosszú ideig versenytárs nélkül állott Angliában; csak élete vége felé kezdett föltünni Bulwer és Disraeli; a regény hazájában két évtizeden át ő volt az egyetlen kiválóbb regényíró.

Sikere tartósságának pedig az a nyitja, hogy munkáival a regénynek szinte új faját alapította meg, s ezért neve mindig ott lesz a regényírás classikusai között.

A mult század elején nem volt nála kapósabb író. Senkinek sem volt több olvasója és senkit sem fizettek jobban. Munkái olyan kapósak voltak, hogy volt idő, mikor egy-egy regényének kézirata a kiadónak másfélszázezer koronát ért. Ez a nagy kelendőség nem szorítkozott pusztán Angliára. Taine hozzávetése szerint csak Francziaországban másfélmillió kötete forgott a közönség kezén. S ez az elterjedtség nem volt csupa olcsó siker, irodalmi méltóság híján való. Goethe élvezettel olvasta e munkákat, tisztelettel beszélt írójukról, s levéllel kereste fel őt. Nyomán iskola támadt, s nem is csupán a fiatal angol írók közt, hanem Európában is. Hatása nálunk is érezhető Jósika Miklós regényein.

A népszerűségben a kápráztató mellett sok kisszerű vonás van. Az a népszerűség azonban, melyet Scott élvezett, nemesebbnek látszott a szokottnál abban a tekintetben, hogy közvetlenül könyveinek szólt; legnépszerűbb munkáin, regényein, az író hosszú ideig meg sem nevezte magát. Csak utolsó könyveire tette rá nevét, mikor már neve szerzett kelendőséget munkáinak. A Wawerley (1814.) nagy sikere után azonban az irodalom meghittjei is csak ügygyel-bajjal tudták kifürkészni, hogy a regény írója egy negyvenhároméves edinburghi ügyvéd, valami kis zúg-prókátornak (writer) a fia, családos ember, ugyanazon Scott Walter, a kinek nevét már egész csapat könyv viseli homlokán: három kötetet gyűjtött össze a skót határszél dalaiból (1802–1803), kiadta Dryden munkáit tizennyolcz kötetben, megírta életrajzát, most Swift munkáinak hasonló kiadásán dolgozik, s azonfelül számos eredeti verses elbeszélést írt. A szimatolókat éppen e költeményeknek a regénynyel való rokonságuk vezette nyomra: a multért való rajongás. A skót mondák s a britt történet óriás termetű hősei elevenedtek meg a Scott képzeletében, az Arturok és Bruce Róbertek, hogy vágtató paripáikkal megrázzák a csatamezőket, s azután az ősi nótákat énekelve, vidám kedvvel kóboroljanak a vadászkürt szavától hangos erdőkben. Mint a Rajna mélyén az óriások kincsei: ez énekekben is egymásra vannak halmozva történeti nevek, hagyományok s a mesék minden gazdagsága. Vitézi öltözetben a népregék alakjai bolyonganak itt: apáczaszöktető hősök, a kik bűneikért hős halállal vezekelnek, Marmion módjára; szerelmes lovagok, mint Roland, a kik az álmukban megjelent szűzet keresve, a hősiség csodáit viszik véghez (A triermaini nász); a szarvasűzés közben eltévedt király, V. Jakab, kit üldözött hősének leánya vendégel és ment meg; a gyűrű, melyet a búcsúzó vendég ad s mely aztán a leány atyjának, a hős Douglasnak életét váltja meg (A tó leánya). Történeteinek színes összeszövéséből sűrűn kicsillog a regék aranyszála; nem hiába hallgatta gyermekkorában nagyapja falusi házánál a pásztorok meséit. Csakhogy a szálak többnyire történelmi központ körül vannak összebogozva; a költött alakok közül rendesen kimagaslik egy-egy történelmi név; a kóbor lovagok paripái a nagy csatamezők felé tartanak, a skót dicsőség termőtalajára. Elbeszélésein így történelmi hangulat rezeg. Fölhalmozott történelmi ismereteiből munkáiban mindent, a mi színes és ragyogó. Tökéletesen ismerte a lovagi élet szokásait, a harczjátékok minden szabályát, a csatavívás valamennyi változatát, párharczok cselfogásait; valóságos búvára és tudósa volt mindennemű emlékeknek; öröme telt benne, ha fölkereshette a skót várak omladékait, s gyönyörűségét találta régi fegyverek szemlélgetésében; tömérdek pénzen maga is gazdag gyűjteményt szerzett össze. De helyes érzéke volt abban, hogy ezt az élettelen decoratiót nem tette ki a komoly történelem józan világításának: mindenütt a mondák homálya ködlik, borostyán növi be a csonka romokat, a boltíves folyosókon az ódon vértek mintha megmoczczannának a félhomályban. Sohasem épített magára a komoly történelemre, mindig a költőibb hagyományra; de kiszínezte ezt a történelem vonásaival és emlékeivel. Nem történelmi verses elbeszéléseket írt, még kevésbbé hőskölteményeket; csak hosszabb lélekzetű népmondákat, melyeknek «epikai hitel»-ét nem tárgyuk való voltában kereste, elhitetésüknél a múlt varázsára s a maga költői erejére számított, meg olvasóinak képzeletére s rajongására minden iránt, a mi hősi. Hogy ez a számítás a romantika idején nem volt koczkázatos, annak az egész világirodalomban egyik legnagyobb bizonyítéka éppen Scott sikere.

A véletlen is ugyancsak kezére dolgozott: jóformán alig volt versenytársa. A skótok halhatatlan énekese, Burns, már halott classikus volt, mikor Scott első költeménye megjelent, s hagyatéka is egészen más természetű volt, mint Scott költészete. Egész Angliában sem hallatszott tetszetősebb és csengőbb hang; Wordsworth vértelen elmélkedései elhalványultak az ő tüzes skót hazafisága mellett, Southey napszámos-munkában görnyedt; Anglia déli része felől az egy Moore neve hangzott, de ez meg épp annyira ír volt, mint ő skót. Azonfelül Scottban az utóbbi időknek úgyszólván minden jobb írójából volt valami, olyan hajlama volt az eltanulásra, s olyan hajlékony volt egyénisége. Burns könnyed, természetes hangja ellenállhatatlan volt; Scott igyekezett épp oly egyszerűn írni. A közönség kapott Wordsworth tájleírásain, – Scott tüstént versenyre kél vele. Túlságosan is fogékony volt minden hatás iránt. Munkatervét is folyvást a körülményekhez szabta. Percy püspök gyűjteménye folyvást növekvő érdeklődést keltett a népköltés iránt, Scott maga is lelkesedéssel olvasta e verseket, – tehát csakhamar maga is gyűjteni kezdett, s első fellépése az irodalomban egy háromkötetes gyűjtemény közrebocsátása. Későbben Goethe felé fordul az angol írók érdeklődése, Lewes, Shelley, Carlyle fordítani kezdik munkáit; Scott mindjárt a legelsők között van Götz von Berlichingen-ével és egész sereg balladával, melyeket aztán, Bürgeréivel együtt, mintául vesz a maga próbálkozásainál. Ebből a folytonos lázas igyekvésből az élelmességnek szinte kereskedői foka fejlődik ki benne. Ügyelni kezd arra, hogy legjobb sorai szembetűnő helyre kerüljenek; az énekek elejére és végére rendszerint különös figyelemmel kidolgozott sorokat illeszt.

Ez az alacsony és elkedvetlenítő vonás a Scott nagy népszerűségében, hogy ilyen rejtek-útakra akadni nála, a melyeken elébe sietett a hírnévnek. Természettől fogva ellenállhatatlan hajlam élt benne, mely arra késztette, hogy a közönség ízléséhez alkalmazkodjék. Nem bányászta ki önnön lelkének kincseit, nem fürkészte, hogy kivé kellene néki lennie, – a helyett azon fáradt, hogy egyben-másban, a mennyire telhetik tőle, a divatos írókhoz hasonlítson. Sohasem aknázta ki tehetségét egész mélységében, de szerencsével értékesítette azt, a mit kis fáradsággal a felszínen talált. Eötvös mondja valahol, hogy a ki nagyon is magasra száll, embertársai szemében csak egy parányi pontnak látszik; a ki csupán székre áll, az vállal kimagaslik a többiek közül. A Scott nagysága ilyen volt.

Alacsony fának könnyen szedhetni gyümölcsét. Munkái olyan kelendők voltak, hogy jövedelmükből földet vásárolhatott a Tweed mentén, a merrefelé valaha a Scottok jószágai terültek, s a melynek partján minden bokrot ismert gyermekkorából, mikor betegeskedése és sántasága miatt, hogy erősbödjék, sokat időzött nagyatyja majorjában.

A mennyi népmondát hallhatott vasárnapi bolyongásai közben a falvakban és tanyákon, a milyen mozgékony volt képzelete és a mily könnyen állt nála az írás: bizonyára egész életén át nem fogyott volna ki a tárgyból s győzte volna munkakedvvel; úgy halhatott volna meg, mint Anglia egyik legtermékenyebb és legnépszerűbb versköltője.

De egyszerre megjelent Byron, összehasonlíthatlanul nagyobb és érdekesebb tehetséggel s egészen más írói készséggel.

1812-ben jelent meg a Childe Harold első két éneke, s ettől fogva egy időre az irodalomban minden érdeklődést Byron foglalt le. 1813-ban még megjelent Scott rendes évi verses beszélye, de azután már csak kettőt fejezett be. Byronnal nem lehetett versenyezni: még termékenyebb is volt, mint Scott azelőtt. Esztendőre megint új sensatiója volt az angol irodalomnak. Egy regény jelent meg, Wawerley czímű. Brit földön játszott, eseményei a cullodeni csata körül csoportosultak, melynek történetén mindössze hatvan év könnyű köde borongott. A regény meglettebb olvasói még atyáiktól hallhattak e napok felől, melyek emlékét eleddig csak a töredékes szájhagyomány ápolta.

A könyv érdekességét még fokozta, hogy névtelenül jelent meg; megint egy új lángész felbukkanására gondoltak, míg lassankint a verses művekkel való rokonságból gyanítani kezdték, hogy a történelemnek és hagyománynak ez az alapos ismerője nem lehet más, mint Scott Walter. Ő rá vallott a regény fürge leleménye, a könnyed és kedvtelt előadás, a hősök természete, a festői leírások, minden. De ha a régi maradt is Scott, a regény formájában szabadabban érvényesültek egyéniségének megnyerő vonásai: komoly erkölcse, egészséges életfelfogása, az az áhitat, melylyel a múlton csüggött, s mely látni engedte, hogy maga is kedvét találja abban, a mit ír. Érthető, ha a könyv párját ritkító népszerűségre tett szert úgyszólván napok alatt, még azok körében is, a kiket Byron tartott igézete alatt. Egy regény közönségét nem csökkenthette Byron divata; annyira másfajta mű volt, hogy minden alap hiányzott az összehasonlításra. Sokaknak jól esett, hogy a sok csapongás után, a miből Byronnál kivették a részüket, megint angol földre léphettek; átélhették apáik korát, melyről gyermekmeséik szóltak; csélcsap szerelmi kalandok helyett a józan angol életet szemlélhették, s azzal a szigorú erkölcscsel találkoztak, mely már kezdte a polgári házakból kiüldözni Byron munkáit.

Anglia bágyadt vagy szenvedélytől marczangolt költői közt megjelent egy egészséges, józan ember. A pillanat rendkívül kedvező volt a sikerre nézve. A közönség már kezdte megsokallni az erkölcsös és kalandos regényeket, melyek írói Richardson mintájára halommal faragták az erény-bábukat; a kalandszövők meg egyre szörnyűbb borzalmakkal gyötörték olvasóik képzeletét. A mióta a polgárság lett a nemzet magva, a színpadról is kiszorúltak a színes nagy jelenetek, s helyüket a mindennapi életből vett napihír-színdarabok foglalták el. A közönség kezdte híját érezni az udvari és lovagi történeteknek, melyeknek a polgárság mindig készséges bámulója volt. A franczia forradalom és Napoleon nyomában felgyúlt a nemzeti érzés, népszerűk lettek a történetírók, Hume, Robertson, kelendők a történeti művek. Meg volt tehát a fogékonyság a múlt idők érdekessége s a képzelet színessége iránt, – s éppen ez a két vonás egyesült Scottban ritka költői erővel.

Nem mondhatni, hogy e regények vetekedhetnek Tom Jones-szal vagy a wakefieldi lelkész történetével, de ha olyanok nem voltak is, viszont egészen mások voltak. A történelmet nem hőskölteményben vagy tragédiában, hanem egyszerű prózában, mindennapi események gyanánt adni elő: ez ujság volt. S hozzá még: Scott a nagy regényíróktól is eltanulta, a mi bennök leghódítóbb, nem csak a leírások és festések, hanem szerkezet és fejlődés tekintetében is kitünő. Sokszor csak egy-két emberöltő választotta el alakjait az olvasóktól, egészen közel vannak egymáshoz; e bizalmasságot még fokozza, hogy a történelem ünnepélyes eseményeit átszőtte a polgári regények kedvességével, meleg családiasságával. S a skót szokások és jellem rajza mellett az egészen eláradt erős skót nemzeti érzése, mit a romanticismus csak elősegített. Új mezőt foglalt magának, a melyen ismét versenytárs nélkül uralkodhatott; de új útat jelölt ki az egész műfaj számára is.

Most prózában még fokozottabb mértékben kezdődött újra a régi termékenység. Mint azelőtt a versek, ezentúl évenként megjelent egy-egy «Wawerley-regény». Scott a polgári elem Homérja lett. Lankadatlan képzelete egymás után járja be a századokat. Második regénye, Guy Mannering, az író gyermekkorában játszik, egy főúri sarj története, a kit nagybátyja haszonlesésből szinte a halálba üldöz, de a ki sok viszontagság után mégis jogaiba és birtokához jut. Rob Roy, a haramiavezér, egy emberöltővel előbb pusztítgatta a herczeg javait, a ki földönfutóvá tette. A lammermoori menyasszony a XVII. században emelt volt kezet hitestársára, a kihez szíve ellenére kényszerítették. Lassankint a hagyománytól magukhoz hódítják a történelmi események és személyek: a nagy forradalom és a restauratió (Peveril, Woodstock), Stuart Mária és Erzsébet királynő (the Abbot, Kenilworth). Legkedvesebb hősei mégis azok, a kiknek vállára egy mondát teríthet palástul; legvonzóbb hely előtte a zöld erdőben az a tisztás, a hol Oroszlánszívű Richard kezet ráz az íjas Robin Hooddal (Ivanhoe).

E regények természetesen nem mind egyenlő becsűek. Wawerley, mint első kísérlet, a leggondosabb munka, Ivanhoe leggazdagabb mondai vonásokban; Redgauntlet alakjain legtöbb az életből ellesett vonás; ezek a legsikerültebbek. A Scott közönsége azonban nem latolgatta a regényeket egyenként, hanem kapva-kapott minden újabbon. Két évtizeden át ő volt Anglia mesemondója. Úgy látszott, hogy a mily kifogyhatatlan az író képzelete, épp oly határtalan a közönség érdeklődése s e munkák népszerűsége. Az erkölcsi és anyagi siker egyaránt páratlan volt. Scott sheriff lett, azután a kamara titkárja, barátja az uralkodó herczegnek, a ki 1820-ban baronetté ütötte. Munkáinak anyagi haszna is ritkítja párját. Olyan vagyont szerzett, mely még Angliában is számottevő.

Nem mondhatni Scottról, hogy, ha kereste is a népszerűséget, merő hiúságból vagy a haszonért tette volna. Egészen képzelete világában élt; a vagyon az ő szemében csak arra szolgált, hogy olyan életet láthasson maga körül is, a minőben alakjai éltek; hogy ő is olyan jó, nagylelkű, adakozó lehessen, mint hősei.

Ezért vásárolt földeket a Tweed mentén, nem termékeny, de csupa történelmi földet, melynek nevét, mint Kazinczy Bányácskáét Széphalomra, Cartley-ból, a mi szemétdomb-félét jelent, Abbotsfordra változtatta, mert ez a környék azelőtt Melrose apátsághoz tartozott. Később hozzávásárolta a völgyet, melyben valaha a rímelő Tom tanyázott. Boldog volt e történelmi hangulat közepett, a hol magát egy szétágazó skót családfa törzsének álmodhatta. Nem bírt ellentállni a vágynak, hogy a mint verseiben a Scottok földjét szerepeltette, most birtokán ne játszassa új regényeinek egyikét (The Monastery). A víz partján pompás kastélyt építtetett, mely minden egyes részletében a legszebb skót várkastélyokról volt másolva. Egymást érte itt az ünnepély, lakoma és vadászat. A ház ura mint a skót vendégszeretet képviselője fogadta a szomszéd birtokosokat és bérlőket, volt rá eset, hogy tizenhat társaságot is egy napon, mint veje, Lockhardt, följegyezte életrajzában.

Olyan színes és mozgalmas ez az élet, akárcsak Scottnak valamelyik könyve, sőt még regényesebb és tartalmasabb is, mert a vídám jelenetekre itt komoly megpróbáltatások következnek; a tanulság is több életében, mint munkáiban. Vállalkozó kedve s a szerencsében való bizakodása részesévé tették Scottot kiadója üzletének. Az nem értette a dolgát, csődbe került s magával rántotta Scottot is, ki a végső perczekben, mikor még lehetett volna, átallott egymagában menekedni. Mindabból, a mit szerzett, csak Abbotsford maradt meg, melyet jóval azelőtt legidősb fiára íratott jegyajándékul, az is adósságokkal megterhelten. Tisztelői készséggel segítettek volna rajta, de ő maga akarta kifizetni minden adósságát, a keze munkájával. Kész volt úgyszólván elülről kezdeni az életet. Újra kezdődött a régi lázas munkásság, de nem a régi kedvvel, s nem a fiatalkori erőben. Egyes munkáin meg sem érzik erejének fogyta; az unokáinak elmesélt angol történelem és Skóczia népszerű története ma is olvasott könyvek. Későkori munkáinak legtöbbjében azonban már csak a szándék szép és tiszteletreméltó. Öregen, özvegyen, robotba is oly fáradhatatlanul dolgozott – többek közt Napoleon óriás arányú életrajzán – hogy másodszor is tekintélyes vagyont szerzett s azzal letörlesztette adósságainak nagyobb felét (vagy három millió koronát) s visszaváltotta könyvtárát. A szerencsével együtt a dicsőség is visszamosolygott rá még egyszer. Mikor betegeskedni kezdett, a kormány a nemzet vendégeül családostul egy hadihajón vitette Nápolyba. Itt a classikus földön új erőt adott neki állandó szenvedélye a múlt iránt, s a mit még a nagy emlékeknél is jobban élvezett, szemének homályosuló tükrére rég áhított képek rajzolódtak: a Rajna-menti váraké, a melyek előtt hazafelé menet végig hajózott, s még egyszer szívére hajolt örök szerelmese, a romantika. Ez volt utolsó útja; otthon már várt reá a sötét bárka, mely a túlsó partra vitte. 1832 szeptemberének végén meghalt.

Ettől fogva csak egy sereg könyv viseli Scott Walter nevét. Sok könyv csak nyer azzal, ha szemünkben magára állhat s írójának emberi gyarlóságai, sőt talán foltjai nem tapadnak többé hozzája. De Scott Walter, míg élt, kétségtelenül többet ért holt munkáinál. Olvasói előtt, míg e könyveket kezükben tartották, egy szép és kedves ember állott, a kinek az élete is kész regény, ki barátja volt a trón örökösének és Byronnak, szemefénye egész Skócziának; legjobb adomázó és legpompásabb elbeszélő a társaságban, víg pajtás a vadászaton, a kinek nevét egész Európa ismeri. Sok szeretetreméltó vonása, nyílt lelke, derült kedélye, csüggedetlen bizalma és csorbíthatlan becsületessége vele aludt ki. Írónak is sokkal kiválóbb volt és sokkal nagyobb tehetség, mint a minőnek munkái vallják. Hagyatéka nem csekély becsű, de tőle különb is telt volna. Csakhogy lelkét sohasem feszítette az alkotás kényszerűsége, művei nem óvatos művészi gond közt jöttek a világra, hanem a vak véletlenre bízva, minél rövidebb idő alatt, mert másképp sem hoztak volna többet. Mennyit gondolhatott munkáival, mikor czéljuk az volt, hogy az abbotsfordi birtok határa egy-egy dülőfölddel szélesedjék, vagy hogy a kastélyhoz új meg új vártornyot lehessen toldani. Óriási tehetségnek kellett annak lenni, a ki egy pár terem berendezéseért és vadász-lakomákért ilyen művekkel fizetett. De ezen a nagy tehetségen is meglátszik, hogy sebtében és dictando dolgozott; ez is megsínyli, hogy az írónak sohasem jutott eszébe más modèle-ek után nézni, mint a szomszédos kisbirtokosok; más olvasóközönségre sem számított soha ezeken túl. Minél többre szaporodtak alakjai, annál szembetűnőbbé vált, hogy typusonként egymásra ütnek; későbbi regényei egészükben is majdnem szakasztott olyanok, mint a régebbiek. Olykor szinte úgy tetszik, mintha, akárcsak a faluzó színészek, a regényíró is állandó társasággal s egyre kopottabb díszletekkel vándorolna századról-századra.

Kétségkívül igen kitünő tehetségek laktak benne, de hiányzott belőle az a nemes nyughatatlanság, mely az erőket ösztönözni bírja, hogy megfelelő nehézségekkel szemben végső határukig feszüljenek. Scott nem igen tüzött maga elé olyan feladatot, a melyről előre ne érezte volna, hogy játszva tudja teljesíteni.

Ez okból nem illeti hely a világirodalom nagyjai közt, noha az íróművészet egyik-másik vonása dolgában a legkülönbekkel vetekszik. Csakhogy az ő kiválóságai egytől-egyig kirívó fogyatkozásokkal párosulnak. Kellemesebben, könnyebben kevesen írtak nála, de könnyelműbben és üresebben sem igen. A mi a meseszövés adományát illeti, alig lehet valaki nálánál kifogyhatatlanabb és leleményesebb, – de a mit elmond, az nem is több puszta mesénél. Munkáiban az idézet-szemelgetők nem akadnak egy emlékkönyvbe való gondolatra sem. Alakjain egy-egy vonás a legmagasabb rendű művészetre vall, – de aligha alkotott jellemet, mely következetesen keresztül volna víve. A legválságosabb pillanatban hősei rendesen lebocsátják sisakjuk rostélyát. Alakjai rajzában egyáltalán ritkán hatol belül a vérten. Olykor gyanúnk is támad, hogy a pánczél üres, vagy rugóra jár. Majdnem egyforma gondja volt az embernek és vértjének megismertetésére. De hiszen a múlt reconstruálásához őt magát is merő külsőségek segítették el, csorba fegyverek, horpadt sisakok, a minőket halomszámra kapott tisztelőitől; nem csoda hát, ha képzelete nem bírt elszakadni attól, a mitől erejét kölcsönözte. Hőseinek valódiságát, történeteinek realitását sokszor csakis ez az aprólékos leírás támogatja, a mennyire ettől telik. Festői leírásai rendesen mesteriek, de éppen azért nagyon is gyakoriak, s rendszerint hosszadalmasak is.

Így ha a világirodalomban nem is, az angol irodalomban kimagasló hely az övé s világszerte elismert érdeme van a regény fejlődésében. A mivel a nálánál nagyobb tehetségek közül is csak kevesen dicsekedhetnek: ő itt a fölfedezők közé tartozik.

Jórészt ő rajta magán mult, hogy útját még nagyobb emlékek nem jelölik. Nem ébredt benne vágy, hogy megizlelje azt az érzést: mit teszen az, lángésznek lenni; csak a boldogulásnak és szerencséjének örvendett. Nem érezte a nehéz munkával való elégedettség boldogságát, de élvezte a könnyű alkotás gyönyörét. Hírneve nem fogja épen kiállni az idők változását, de művei megjelenésük után egy századdal sem ismeretlenek Európában, s még mindig elég olvasottak otthonn.